EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN

Emlékezés egy nyár-éjszakára. Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomorú földre, Legalább száz ifjú bomolt, Legalább száz csillag lehullott, Legalább száz párta omolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Kigyuladt öreg méhesünk, Legszebb csikónk a lábát törte, Álmomban élő volt a holt, Jó kutyánk, Burkus, elveszett S Mári szolgálónk, a néma, Hirtelen, hars nótákat dalolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Csörtettek bátran a senkik És meglapult az igaz ember S a kényes rabló is rabolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Tudtuk, hogy az ember esendő S nagyon adós a szeretettel: Hiába, mégis furcsa volt, Fordulása élt s volt világnak. Csufolódóbb sohse volt a Hold: Sohse volt még kisebb az ember, Mint azon az éjszaka volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Az iszonyúság a lelkekre Kaján örömmel ráhajolt, Minden emberbe beköltözött Minden ősének titkos sorsa, Véres, szörnyű lakodalomba Részegen indult a Gondolat, Az Ember büszke legénye, Ki, íme, senki béna volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Azt hittem, akkor azt hittem, Valamely elhanyagolt Isten Életre kap s halálba visz S, íme, mindmostanig itt élek Akként, amaz éjszaka kivé tett S Isten-várón emlékezem Egy világot elsülyesztő Rettenetes éjszakára: Különös, Különös nyár-éjszaka volt.

Az akarat cselédjei. Cselédjei az Akaratnak Most a századok között, Mikor így kiütközött Lelke a szép, ember-fenevadnak: Mi vagyunk cselédjei, Cselédjei. Az akarat – és bús cselédek: Istenem, én Istenem, Lehunyom felhős szemem S talán átkozódni nem rút vétek Mégis fáj az átkozás, Az átkozás. Cselédjei az Akaratnak, Titkon fájunk most magunk S csak titkon, hogy siratunk –: Kiket akartunk szépnek, szabadnak: Másnak a cselédjei, Cselédjei.

A fekete Husvét. Beteg szívem most be tele-nagy, Milyen jó volna máskor élni, Máskor s tán máshol: Láz, virágzás, gyönyörü Husvét, Jaj, itt nálunk, be fekete vagy. Mikor halt meg itt a büszkeség S volt jó itt élni nagy szivekkel, Tele szivekkel? Utat készít itt most a Fátum S letépi Husvét minden zöld díszét. Hol a magyar százfelé dacolt, Szívós és bolond erejével, Szép erejével, Mely szabadra tört, ágált mégis S kinek dolga Isten dolga volt? Rongy, züllöttség, bomlás és boru, Csoda, hogy még vannak néhányan, Szegény néhányan, Kiknek kell még ilyen országban Szabadságért a harc-háború. Beteg szívem most be tele-nagy, Milyen jó volna máskor élni, Máskor s tán máshol, Mert itt mindent letép a Fátum: Fényes Húsvét, be fekete vagy. (1914.)

Csak rosszabb volnék. Ha valaha még megállott, Soha így még meg nem állott Ember-elme S lehetnék a fejedelme: Egy kicsit csak rosszabb volnék. Nyilatkozik össze-vissza, (A Föld a vért issza, issza, Mint a hó-lét) Csak egy kicsit rosszabb volnék, Jól-telt szájam be nevetne. Jól telt szájam be nevetne S be gyönyörű bosszú lenne Várva s zárva Nevetni le a világra, Ha egy kicsit rosszabb volnék. Mert ha néha meg-megállott, Soha így még meg nem állott Ember-elme S ha lehetnék fejedelme, Talán sokkal rosszabb volnék.

Nótázó, vén bakák. Hogy zúg, zuhog, árad a nóta Valamennyi vén fiu torkán S hogy ölte órákig az orkán Künn őket a próba-mezőkön. Magyarok, öregek, nótásak, Bakák, búsak: dacosan, hősön. Puskaport még alig szagoltak, De hősök már, mint hősön-holtak. Így járnak a Végezés ormán Ezer és ezer évek óta, Mindig a Halálba loholtak S el nem hagyta őket a nóta. Miért? kiért? mikor?: erősön Állták, mert így rendelteték el S be szép ilyen végzetes néppel Ugyanaznak tudni magunkat. Ez a regéknek ősi népe S hősi népe túl minden hősön, Rosszkor jőve s rossz helyre téve Átugrik Sorsot, Jelent, Voltat. Fátum és dal népe, ha voltak Sirok: te megbirtál a véggel, Busultál, ütöttél, nótáztál S halsz és élsz: így rendelteték el.

Ember az embertelenségben. Szivemet a puska-tus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte. És most mégis, indulj föl, erőm, Indulj föl megintlen a Földről! Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? Mindegy, indulj csak vakmerőn, Mint régen-régen cselekedted. Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Újból-élő és makacs halott. Borzalmak tiport országútján, Tetőn, ahogy mindég akartam, Révedtem által a szörnyüket: Milyen baj esett a magyarban S az Isten néha milyen gyenge. És élni kell ma oly halottnak, Olyan igazán szenvedőnek, Ki beteg szivvel tengve-lengve, Nagy kincseket, akiket lopnak, Bekvártélyoz béna szivébe S vél őrizni egy szebb tegnapot. Óh minden gyászok, be értelek, Óh minden Jövő, be féltelek, S hogy szánom menekülő fajtám. Aztán rossz szivemből szakajtván Eszembe jut és eszembe jut: Szivemet a puska-tus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte. S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben. (1916. szeptember.)

A Föld ébresztése. Nyujtozz meg és riadj föl, Szegény, vonagló álmú gyermek: Alvó, vén, emberes Föld. Valami rontó csoda vert meg, Valami álom-babona S arcodon gyilkosan tepernek Révületeknek katonái, Rémületeknek gyilkát Fájatni a szivedben s fájni. Csak nyújtózz és riadj föl, Homlokod hideg verejtékét Töröld le néma-hökkenőn S aztán szemeid nézve-nézzék Az Istent s egyéb találásid En-szépséged s a boldog békék Csodálatos és tarka útját S ha majd emlékezned kell: Ne emlékezz, mert vonaglásod Csak álmaid hazudták.

Véresre zúzott homlokkal. A Mában élni a Jövőért, Az Újnak tenni hitet: Valamikor csináltam én ezt? Mintha valami baj ért volna, Dobása valakinek, Homlokomon éles, nagy kő ért. Harcos valómból kiszakadtam? Véres-e a homlokom? Igaz-e csúf menekülésem Vagy csak véres ésszel, homlokkal Álmodom és gondolom? Jaj, be szörnyűen megriadtam. S mégis most már váltott a kedvem: Régieket keresek. Pedig ugy-e nem történt nagy baj? Tán egy kicsit megzavarodtam És a szavam kevesebb S csak még hitből van kevesebbem. Ugy-e azért tartnak a harcok S nem változott a világ? Csak az én vén homlokom vérzik? A Jövőt is el csak én dobtam S tagadom a mai Mát? Én, jaj, a régiekkel tartok. Drága Tegnap, sebetlen homlok, Hajh, nagyon szeressetek, Nagyon szeress éltem leéltje, Hátha mégis baj van a Földön És igazak a sebek S minden Leendő összeomlott.

A rémnek hangja. Bús gőzösök nyínak s kutyáim Üvöltnek: ez az éjjel rendje, Sokasodott hadak és vadak Hozzák őket gerjedelembe: Mert a hadak megsokasodtak, Mert a vadak elsokasodtak. Ritkított, vén erdők jajjongnak, Mindörökre hantolt emlékek Cincognak föl megsüketítőn S száz kába, rossz szava az éjnek, Mert az éjnek megnőtt a hangja, Mert a Rémnek ezer a hangja. Óh, éjszakák, kutyák és élet, Hadak, vadak és mai sorsunk: Akkor voltunk mi derekak, Mikor még így együtt nem voltunk. De végig vágott a világon Valaki, nagyon, a világon. Minden Külön össze-zsibolygott S mégis mindenek szét-szakadtak: Gőzösök, kutyák, hadak, vadak. De erdők, éjek megmaradtak, Nagy riadások megmaradtak, S a kisértetek megmaradtak.

Tegnapi tegnap siratása. Kezem szomorú áldását hinti: Óh, tegnapi halott mozdulatok, Óh, érintések halott kéje, Óh, tegnapi kis bánataink, ti, Óh, tegnapi bizakodásaink, Óh, tegnapi-tegnap igéje: Noli tangere. Néztük: az Ember Különbje magas szivárvány-hidon Istenülésnek amint neki-vág És gazdagodik, mind-gazdagodó Kényességekkel, új ingerekkel S hogy mégis-mégis szép e hivalgó Jószág, az Ember: maga a világ. Ön-imádatunk kelyhe kicsordult S mindenkiket megitatni akart Nehéz kedvéből, e drága borbul. S a ma: didergő; gyászos büszkeség: „Ne félj!“„Ne osztozz!“ – kis biztatások Lemészárolt, dicső tervek felett, Kik élet voltak és többek voltak, Mint dobott, hulló, apró emberek. Óh, tegnapi cirkulusok, halott, Szent ábrák, gyilkos árkokba fultak. Kezem szomorú áldását hinti: Óh, tegnapi halott mozdulatok, Óh, érintések halott kéje, Óh, tegnapi kis bánataink, ti, Óh, tegnapi bizakodásaink Óh, tegnapi-tegnap igéje: Noli tangere. Óh, hóhér Idő, Óh, tegnapi-tegnap igéje, Megrontásoddal megszépült varázs.

E nagy tivornyán. Terítve a Föld: lakni tessék, Tombolj, Világ, most szabadult el Pokloknak minden pokla rajtad, Ha akartad vagy nem akartad, Hollókkal és kóbor kutyákkal Kész a lakoma, kész az egység. Véres bor koponya-pohárban, Hajtsd föl, Világ, idd ki fenékig, Idd ki hősiesen és bátran: Most már mindegy, most rohanj végig, Végig a Téboly zöld-vér-útján. S Téboly, most már ne szemérmeskedj, Szakadnak a vásznak, szakadnak, Eljött az álmodt minden-mindegy, Esküdjünk a mindent-szabadnak, Bőrünk úgyis ördögök bőre: Lakomázzunk s aztán – előre. Ha tivornya, legyen tivornya, Olyan mindegy, élni, nem élni S gyáva-e az ember vagy hérosz, Olyan mindegy: van-e tán még rossz S van-e még tán megbecsülendő? Herold-csizmám egy kicsit sáros, De jövök vígság-hirdetéssel: Ordíts, kapu és kiálts, város, Kárhozzatok, most van a napja S akinek van még virradatja, Ne haljon meg kárhozás nélkül. Egész világ szőttje kibomlott, S én egy nyomorék fonál hurkán Még mindig csak bénán zsibongok? Mit törődjünk elmultak voltján? Terítve a Föld, lakni tessék: Éljünk dögig e nagy tivornyán.

Mai próféta átka. …A föld rakva vérnek itéletivel és a város rakva álnoksággal… Békességet keresnek, de nem lészen. Egy romlás a másikra jő… (Ezékiel próféta 7.) Alázottnál jobban alázva Vizsgálom szívem, izmom, kedvem: Hol a próféta őrült láza, Mely fölőrjöng, tombol az Égre? Hát már az átkoknak is vége? Úgy szakadtunk be a Pokolba, Mintha korbácsra s térítésre Dühünk, hangunk sohse lett volna? Öldöklő angyalai az Úrnak Soha így meg nem öltek Múltat. Már nem tudjuk, mit veszítettünk, Nem gyilkol új vesztések gondja, Dermedett álom minden tettünk S minden álmunk egy dermedett tett: S vagyunk ördögnél esettebbek. Már csúfja minden állatoknak Isten híres sarja, az Ember S a próféták is csak makognak. Még mélyebb Pokol, még több Nincsen: – Ezt add, Híres, ezt add, Te Isten.