A MEGNŐTT ÉLET

Ifjú szivekben élek. Ifjú szivekben s mindig tovább, Hiába törnek életemre Vén huncutok és gonosz ostobák, Mert életem millió gyökerű. Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek Örökös urának maradni: Nem adatik meg ez mindenkinek, Csak aki véres, igaz életű. Igen, én élni s hódítani fogok Egy fájdalmas, nagy élet jussán, Nem ér föl már szitkozódás, piszok: Lyányok s ifjak szivei védenek. Örök virágzás sorsa már az enyém, Hiába törnek életemre, Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény, De virágzás, de Élet és örök.

A hivalkodó ember. Csak az a fontos, ami: Én S minden csak ezért történik A Föld alatt s a Föld szinén: Be nagy a hivalkodó ember. Csak az a fontos: ki vagyok? S itathatják a világot Üres, ostoba vér-habok: Be nagy a hivalkodó ember. Csak az a fontos, ami: Én, Halállal és Halál nélkül, Holott mindenki halni mén: Marad a hivalkodó ember. Mikor a világ megveszett S a minden-jók dögbe hullnak, Tudom, hogy a legnemesebb: Szegény, hű hivalkodó ember. (1916.)

Az öreg Árvaság. I. Fiatalon indult s féktelenül S büszkén, hogy egyedül és fiatalon, Ifjú, szép magzatom, az Árvaság. Árvaságom volt első diadalom, Az Árvaság, mely megöregedett. Milyen furcsa az ifjú Árvaság, S hogy szereti magát akkoriban, Milyen búsan szereti magát. Néha-néha ok nélkül fölrian, De nagy-bölcsen s erővel suhan át A hittelenség áradt vizein Az Árvaság, az ifjú Árvaság. II. Azután a múlások jöttek, Az Árvaság kezdett megöregedni S kezdett szivemnek lenni fájó semmi. S hogy kerestem az asszonyt, aki fájva Viritson az üres szomoruságra S az Árvaságra fájdalmat derítsen. De egyszerre csak: nincsen Isten És aki van, nem nekem-való Isten. És mégis-mégis, öreg Árvaságom, Lesz talán még valami, ami fájjon, S büszkén fájjon, mint ifjui korodban S könyörögve, de jobban S nem gúnyjára az olcsó valakiknek. S akik egy csöppet hittek E nagy, szerelmes Árvaságnak, Öreg Arvaságom, megáldnak. III. S megint jön a fájdalom és a sok. S az asszony, aki úgy megváltozott S jöttök, mindenkit pótló valakik: Diadal, Nő és gőgös Árvaság. S az Árvaság, mely megöregedett, Emelt fejjel verdesi az eget, Részegen issza az Élet borát S újra-álmodja ifjukorát.

Láttam rejtett törvényed. Rejtett törvényed, Uram, akkor láttam, Mikor megint vigan szedtem a lábam S megint nevetett a szemem S az Élet teljes kórusa Megint csak énbennem dalolt S úgy buktam föl, mint buta holt, Megfagyottan a teljességes nyárban S fölöttem minden kórusok kórusa: A Tied, a kegyetlen, zúgva zengett. Kis Földeden, Uram, úgy dermedt meg A Nyár s kivált az én nyaram, Miként Könyvedben irva van, Szive te sok nazareus szentednek. Engem rohanó gőz-szekér Vitt halottan holt reményhez Keletnek: Megfagytam s lángolt a világ, Megfagyott az én új ajándék-nyaram S egy vad zápor a gőzösünkre paskolt. Szép volt, Uram, szörnyű és tán igaz volt, Dörögtek a fellegeid S menny-köved százszor is üzent Útszéli, tünő fáknak a magasból. Egy-egy köved nagyon talált És sohasem válogatott, Melyik fa pusztul, melyik marad épnek. Láttam, Uram, akkor rejtett törvényed: Hogy mit csinálsz: azt Te tudod.

Himnusz a Tavasznak. Hiszen harsogás a dolga, Éhes, ékes nagy legény, De sohse volt ilyen torka, Ilyen harsány sohasem. Óh, Tavasz, én úgy szeretlek, Te nagy, zengő rosszaság, Zsarolója pajzán kedvnek S kongó jóság sohasem. Himnuszod ritkán daloltam, Mert hogy nagyon te vagyok, Életem eltavaszoltam S nem leszek más sohasem. Óh, életeket fogyasztó, (Most jobban, mint máskoron) Életeket lelohasztó Nem tudsz lenni sohasem.

A megnőtt élet. Hatalmas, hős, sudaras multnak Ágai, gyönyörű éveim, E véres idő-mosolyok, Igazi lombba most borulnak. Méltó, nagy tavasza most ért meg (Túl rémületeken s vágyakon, Tavalyi kisértéseken) Az én istenemnek: a Vérnek. Az Élet szörnyűséges, gazdag S az én kicsufolt, szent sebeim, Mint rózsák piros májuson Egy világ testén fölszakadnak. Most, ime, itt az életemnek Átkos és bús magyarázata, Sejtő kínja, szédülete, Dölyfe, – ime, honnan erednek. De e tavaszt lombosan állom, S megért mindent e megért tavasz. S olyan nagy most az életem, Mint óriás grimászú álom. (1915.)

A szép Husvét. Odukat és kriptákat pattant S bús árkokig leér a szava: Ilyen a Husvét szent tavasza S ilyen marad. Miért tudjon Ő az embervérről. Mikor künn, a Tavaszban Minden csoda csodát csinál S minden drága fizetség megtérül? Óh Tavasz, óh Husvét, Emberek ősi biztatója, Csak azt szórd szét köztünk: Állandó a tavaszi óra S ilyen marad. Krisztus támad és eszmél, Odukat és kriptákat pattant. Van-e gyönyörübb ennél?

A rabbiság sorsa. Pétere is ennen-magamnak, Kakas-szó szólhat már ezerszer, Dédelgetett énem, vén Mester, Zsidótalan és szegény rabbi, Soha-soha meg nem tagadlak. Soha-soha nem állok rabnak Őrjöngő népek közepébe. Nem állhat az, kinek a vágya A népek és az Isten népe S a minden vágyak legszebb vágya: Ez a világ legyen világja, Ékes, vidám, aki, jaj, ésszel Embernek mert jönni s meréssel Szántja, gondolja el e Bolygót. Nem mondom én, hogy tegnap jól vót S mindig úgy lesz, hogy egy-két ember Érdemlődik, kit szerelemmel Vesz körül a krisztusi dőre. De már ezért az egy párért is És magunkért, rabbiságunkért Előre az igazságunkért: Csalatni, csalódni, előre. (1915. junius.)

A Hold megbocsájt. Savanyun, csonkán, nagy mezők fölött, Talán tizedszer ilykép, megrabolt, Balog utasként ballag át a Hold. Arcán vén kópék fáradt mosolya S alant szörnyedt, bús sóhajba vesző Kinjaival mered föl a mező. Forradásos mező, fukar, kopár, Rothasztó testét gunyos, halk, hideg Fényével a Hold öntözgeti meg. S fagyos fényben a nagy hulla terül, De messze szélén félénk vándorul Egy lyány csókos férfiára borul. Mintha sohse járt volna itt Halál, Az Élet, ez az eltörött derék Kigyós örömmel üti föl fejét. S mert Földre nézni csókért küldetett, A Hold ujjongva, bizón kiragyog S száz halál-bűnért küld bocsánatot.

Dal a boldogtalanságról. Minden, amiben hittünk, Oda-van, oda-van, oda-van És szerencsés És boldog, ki csak önmagáért Boldogtalan. Mert minden oda-van, Minden, amiben hittünk, Zászlók, kiket ormokra vittünk, Ma minden oda-van S boldog, aki boldogtalan. Boldog, aki boldogtalan, Mert minden oda-van, Oda-van, oda-van, oda-van.

Az ősz dicsérete. I. Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött, Talán legszebbik ősze a világnak, Ma, mosoly-csokrát szórom szét a számnak, (Megint virul e búra görbedett): Evoé, Nap, nincsen baj égen-földön. Evoé, Vágy, a Mind igazolója: Él az Élet s az Élet nem beteg. Csuklástól csókon-megistenülésig Élet, ma hallom csengőn a szavad: Nem milliónyi ilyen-olyan ember, De Ember az Isten igérete S míg ember él, minden győzve halad Teljesülésig, mit csak ember élt S a legkülönbek szent vágy-zászlait Továbbviszik a legkülönb maradtak S Halál nincs a legfurcsább vágyra itt. Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött. II. Ma belül és hősön élnek a hősök, Igaz romlása nincsen semminek, Az ősz megint csiklandós-szomorú, Ragyogásos, nagy szívek a mezők S ragyogásos, nagy mezők a szívek. S ha fájtak a tikkadt, ősi legendák, Hát új legenda kerül, ami lázaszt. Talál a Vágy új legyürnivalót, Rettegő bút és aggodalmat százat S a vígságos, hatalmas Úr előtt Az Élet mit öröm-földbe vetett, Ma is drága és ma is szeretett, Bár egy magyarul is megkötött sorsra Minden egyéb ezerszer könnyebb volna, De él az Élet s be gyönyörű ősz jött. III. Támadjatok föl, jól-figyelő ősök: Én tömeg-Mának nem adtam magam, Nekem az Ember egy folytonos ember S nekem semmi ma sem vigasztalan. Most építem vulkánakra a fészkem, De fajtámra is mostan figyelek S most hiszem el, hogy elhinni szabad, Hogy milliókért élhet egy-néhány. Dajka-nóták és tanító szavak Fölzuhognak bíborban egybe forrva: Sohse vághat rosszat az Ember sorsa: Im, tábor vagyok gőgben, egyedül (Be jól van vélem, minden, ami van) Szívem napos, víg rétként elterül. (Hallom, hogy az egész föld dübörög És átkozódnak, kik máskor imáznak): Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak, Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött. (1914.)

A Kraszna völgyén. A Kraszna völgyén, hol a faluk Így tavasszal bokréták, Csináltunk rövid sétát Boszorkányos, bolond kocsival: Szép és különös volt az út. Varsolcot, e vidám falut Átgázoltuk vidáman S hozzám illően bátran: Be szép az Élet és a vidék Szívnek és szemnek hogyha fut.

Készülés tavaszi utazásra. (Élek-e én? – éltem-e én?) Tavasz jön, nagy útra kelek, Most minden ár elsöpri gátját, Készítsétek az úti ládát. Szabad vagyok, szomjas vagyok S most indultok ti is ragyogva Az Élet füttyét tul-zajongva, Gyors, finom, szobás vonatok, Télből Tavaszba ébresztők, tik. Rómába is most készülődik, Yachtját fűtteti a nagyúr S Cook-nál jegyeztet a szegény. (Élek-e én? – éltem-e én?) A Halleluják már előre „Föltámadt Jézus“-t berzenkednek, Drága nedvek és drága kedvek Kapnak csiráztató erőre, S a tenger álmos, szép, nyugodt. Az Élet indul mindenütt És titkos, bűvös hegedük Mindenféle nótákat pengnek S a szonáták tréfásan lengnek Hopszaszák és nóták között. Bécsi valcer, gondola-dal, Nigger tánc és francia dalka, Kóló, csárdás ölelkezik S minden más ének szent zsivajba, A Tél megmaradott telén (Élek-e én? – éltem-e én?) Egy japán kert költözött hozzánk S az illatot illatok hozzák. Tavaszi széltől megzavarva Ibolyás, nótás Nizza is, De ibolyás s nótás nagyon Magyar síkok sok fehér falva, Népük künn sürög a mezőn. S az Élet édes szomjusága Tikkaszt, kerget dalokba vágyva És mindenki ujakra készül Mámoros, megváltó vitézül S ha van baj is, segít a Nap, Jó szó, szép hit, szánt akarat S régi bajtársunk, a Remény. Csatangolnak gyönyörű dámák, Készítsétek az úti ládát, Tavasz jön, nagy útra kelek. (Élek-e én? – éltem-e én?) (1917.)