ÖTÖDIK KÖNYV. (continued 2)

A csendőrőrmester odalép hozzá, letörli könyeit, a fekete csendőr sir. Ahogy elcipelik, a fiatal asszony üvöltése még hallik: Meghaaalt, meghaaaalt s a komor csendőr szeméből köny csorog:

– Be vót zárolva a kapu, – mondja magyarázva. – A csürkaput bezárták, hogy fizetés nélkül senki be ne menjen, becövekelték, mongyuk. Avót a baj.

– Maguknak kellett vón vigyázni, – szól vagdalkozva, gyülölködve egy asszony, aki figyel.

– Nekünk!? – riad fel a csendőr. – Nekünk? Mi Bogdánba vótunk, hogy lehessen akkor itt vigyázni.

– Mér nem vótak itt. Itt kellett vón lenni s erre Miklós is ráeszmél, ennek igy kellett vóna lenni.

– Nem kértek ám csendőrt, mert nem akartak napidijat fizetni, mer két pengőt kellett vón fizetni.

– Nem kellett itt soha csendőr, – vág oda a pörlésre keserüen egy ember. Egy szótalan, sötét alak, aki behuzott vállal gubaszt, két keze zsebredugva, sötéten, szomoruan. A biró. Ez védekezik?

Miklós csak nézi őket, az emberek elmultak, az emberek élnek, az emberek harcolnak. Harc, harc, egyre harc.

Oh ha ezt fel lehetne ésszel érni, mi célja van, hogy emberek meghaltak s mi, hogy maradtak élők.

– Az isten büntetése, büntet az isten, az isten ujja, – kiabál egy rekedt hangu férfi s csak egyre ennyit: – az isten ujja, az isten ujja.

– Két asszony gyereket szült, – szól hátul valaki csendes, természetes hangon s ez rémitőbb. – Mindaketten ott vesztek.

Vadászkalapos, zekés uri társaság jön, urak, a főszolgabiró.

Milyen szép férfi ez a Lázár főbiró. Szép magyar ember. Zsebredugott kézzel jár, bőrkamásniban, könnyü lépésekkel és szomoru arcot csinál, ez egy igazi ur. Sajnálja az istenadta parasztokat. Sajnálja, de nem sir, szeretne ugy tenni, mintha sirna, a lelkében sir, egy pohár friss pálinka illata árad belőle ha szól, a vonatban hajtotta fel? nem, nini, az egyik ur oldalán szijon lóg a kis kulacs, abból ivott.

Miklós csak áll, hallgatja a beszédet, a szókat, a kérdést, feleletet, hogy öntik a szót a parasztok, ontják, az urak hallgatnak. Mi ez? Segitség? Ha kibeszélődik a dolog? Itt peregnek a szók s a szomszéd oldalon egyre valami zavaró kopácsolás. De mért kalapálnak ott, mit zavarják a dolgok sima lefolyását.

Köröskörül sürü embertömeg, hogy meggyültek az urak megjelentére, bent a nyolc bitó közt kapás emberek forgatják a földön a rongyokat: ruhafoszlányokat, emberi csontokat kaparnak föl, keresik azokat, akikből nem találnak meg ennyit sem, felismerhetőt, egy selyemcipellő sarkát, vagy egy bakacsákó sárgaréz forgóját. Lehet, hogy egyik-másik foszlány a lányukról, fiókról, testvérükről való, tán mind a háromról van itt, van ember a határon, akinek ott ne veszett volna valakije?

– Feleségem, lányom, katona fiam ott van…

– Tegnap még négy fiam volt, mára igy maradtam…

A csontosarcu, szikár magyarok, néha megrándul a vonásuk és bekiáltják a jajjukat, négy szuronyos, kakastollas vitéz megy egy csoportban, szépek a rémitő falun, a reggeli nap kisütött! Kisütött a felkelő napsugár. Nyár van, reggel, a madarak csicseregnek a fákon.

– Leégett a gyertya, möggyult oszt a hólyaglámpa. El kell ótani.

– Igen kérem, azt kiabálták, el kell ótani, vót aki aszonta, nem kell bántani, igen kérem, egy huszár kirántotta a kargyát, hogy minek, azt nem tudom, de vót amék megfogta a kardot, hogy Feri ne hencegj, igen kérem akkor möggyult a papir. Én ott vótam kérem, én ott benn vótam a közepibe. Nem kérem én nem táncoltam csak álltam, mikor mindenki a kapura szalatt is, én csak álltam. Igen kérem a kaput ki tudták törni, de ott vótak a lócák, azon felbuktak, egymásra, én is kérem csak ugy tuttam kijönni, a többieknek a feje tetején, ugy ugrottam le, kérem, engem a jó isten kisegitett.

Mindenki kimeredt szemmel néz, a beszélő kis csámpás legény szájából habzik a szó. Ezt tartotta meg az isten, ennyi nép közül.

– Kánya Etus is kijött, – sikoltja egy asszony olyan erővel, torka szakadtából, – még rákiált az anyja: Ne erre Ettus, ott nem tudsz kimenni a népektül, az Etus kijött osztán emerre, ü meg ott veszett.

– Maga is itt volt, biró ur?

– Igen kérem.

– Osztán mit látott?

A falu, a nép érzi, hogy a főszolgabiró kérdése tisztesség, a falunak szól, megbecsülés, a birónak szól, a biró az első személy, csöndre fogják magukat, beszél a biró.

– Én az urak szálájábul láttam meg a tüzet. Odamentem, vagy tizenötöt kihuztam. A feleségem már elérte a kezem, már fogtam az ujját, rám nézett. Akkor letaposták.

– Nincs meg?

– Nincsen kérem. Se ü, se a testvérje. Bizony nincsenek.

Elfordul, nem tud többet szólani, odamegy, kis kendőt vesz elő, a szemét törli, egy pillanatig csönd.

– Hallatlan könnyelmüség, – szól a főbiró.

– Az igen, az igen, – fut keresztül a fehér köpenyes kis köpcös járásorvos, – a harag fogja el az embert, ilyen könnyelmüség a halállal szemben. A magyar faj rendkivül könnyelmü a veszedelmekkel, a halállal szemben. Az óvatosság és elővigyázat hiányzik a természetéből. Mert bátor s vakmerő. Németek, franciák közt nem eshetett volna meg ilyen katasztrófa. Azok nem mentek volna bele a petróleum-lámpával világitott szalmafedelü állásba táncolni, vagy ha igen, nem szögezték volna be a kaput. Annál sokkal jobban szeretik az életüket.

– Itt voltak az urak! Nekik nem lett baj! Az uraknak sosincs baj.

Csönd. A főbiró odanéz. Szigoruan néz a vadászkalap alól és csönd lesz.

Távolról kiáltva jön egy hosszu, csontos, tanyai magyar s már messziről kiált:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!?

Se lát, se hall, be, a tömegen áttör, a közepébe, egyre csak kiált, csak kiált, egyre csak azt:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy?

Az arcok elfordulnak, a népek rámerednek, mindenkinek elszorul a szive, mintha mindenki felelős volna, mintha minden élő számot adni tartozna a pusztai legényért.

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!?

Még a föld is megrendül a szó alatt s mintha ott alant, a mélyből feszült füllel lesné minden sziv, hogy itt vagyok. De nincs semmi szó s a tarisznyás magyar belegázol a zsarátnokba, félre háritja a kapásokat, lehajlik a pernyébe, s ujra kiált, ujra:

– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy.

Egy halk és éles hang mondja az urak közt:

– Eddig 285 halottja van a katasztrófának.

Egy másik szó ezt szólja:

– Szerencse, hogy a falu is le nem égett.

– Nem égett le, de kiégett, – szól a főbiró s elmegy.

– Bizony ki, bizony ki, – jajgat egy asszony, – halkan kéztördelve. Van olyan ház, mind odavesztek. A kovács egész családostul, még a szolgállója is odaveszett. Most rinak a malacok, nincs aki enni adjon nekik.

Miklós zugó fejjel, kába szivvel a nyüzsgő, lehetetlen benyomások között. Egy asszony a palástját hozza. Mit akar.

– Tiszteletes ur tessék jönni temetni.

Persze, koporsót szögeznek… az a kalapálás. Rettentő gyászzene.

S már ott is van a földre lerakott koporsók hosszu soránál s csodálatos, ismerősnek érzi a saját hangját, amint meghallja. Megnyugtatónak, mintha végre haza jutott volna.

– A mi segedelmünk jöjjön az urtól, aki megtart és igazgat mindeneket. Ámen.

Akkor megállott. Most gondolat kellene, de nincs fejében gondolat, szólani kellene, de nincs szivében tisztult érzés:

– Mindenható Isten… születtünk, meghalunk. Születni… lettünk e földön, amint kél a lepke, születik a virág… meghalunk, ahogy lekaszálják a mezőt, eltapossuk kézzel a bogárt… Megszoktuk, hogy az emberélet annyi változatnak, viszontagságnak kitett pályafutás legyen s a végén, mint éjjeli futótüz egy sirkőben megütközve, kialudjon: isten: egyszer éjjeli tüzzel oltod el annyi lélektüz kicsiny lángjait… Kialudni, meghalni… Meghalni s talán örökké semmivé lenni… emberi létezés megszünik… rémitő visszhangjai a kétségbeesésnek, ebből egy gondolat elég megkeseriteni életünket…

Igy beszélt lassan, tünődve, csodálkozva, hogy beszél… idegennek érezve, amit mond… tünődve és elmélázva, beszélve kereste, amit nem talált.

– Itt állunk s nézzük az életet s nem értjük Atya… Folyton csalódás: hipotézist állitottunk fel s nem sikerült: az élet nem azt adja, amit mi tőle várunk… Az élet él, valami ismeretlennek tekintett, mégis egész lényünk által ismertnek érzett törvények szerint… Mintha mesterséggel kötnénk be szemeinket uram, mintha álmot boritanánk erre a világra, mintha elbéklyóznánk a szabad gondolatot s a tiszta érzést: isten, te nyilt életet társz elénk s mi az emberi gondolkozás kezdete óta behunyt lélekkel megyünk el a te megnyilvánulásod előtt. Te itt vagy a tüzben, vizben, a földön, a levegőben mindenestől itt vagy minden mozdulatunkban, az őszintékben és az álnokokban, az igazságban és a képmutatásban egyformán… De mi nem akarunk meglátni, mi nem akarjuk a te törvényeidet megismerni… arra is nehezen és sok ezeresztendők után birtunk rámenni, hogy a testünkön kivüli test: a természet megismerhető, minden pillanatban nyilatkozó s mindig ugyanazon lefolyását ismerjük: ez még hátra van isten, igaz isten, hogy az emberi lélekben lefolyó jelenségeket is ugyanezzel a szemmel nézzük, ugyanezzel a tudományos egyszerüséggel mérjük le… Halál… halottak tömege… egy perc alatt elvirágzott életek… Uram, megértjük… ez ugyanaz, mintha a tavasszal összegyüjtött hernyót csomóstól vetjük a tüzbe… a többi hernyó tovább él és szaporodik… él: halad azon a fejlődési törvényszerüségen előre, amit a természet egyetlen és ki nem kerülhető lehetőségnek adott a számukra… Uram: mi is élünk. Tovább élünk. És kinőjjük magunkból a fájdalmat, a gátló és nehéz anyagot, amely itt most belénk hullott, testvéreink, embertársaink halálából… hogy értsem: azért vannak a mesterségesen csinált formák és képzetek, hogy ez könnyebben segitse elő ezt a folyamatot?… De mért? mire az? Mért iktassak be fölösleges motivumokat, mikor az egyenes előrehaladást parancsolja a létezés természetszerüsége…

Megállott, körülnézett, tompa, nehéz arcok dermedtek körülötte a koporsókra, a szemek könyesek voltak. Összeborzongott, minden csöpp vére izzott, a foga néha összeverődött. Csak nézte a buta és szomoru arcokat, szegény állatok, a véreik koporsójánál… Belé villant, hogy a kurátor, a kurátor a kapu alatt! Ott veszett… Csaknem összeroskadt erre az emlékre, ami azóta sem villant fel az agyában. Meglátta az anyját, aki nagy fekete szemeit rámerevitette s kimondhatatlan rettegéssel nézte őt.

Akkor nem jutott eszébe több gondolat, el is feledte mi volt. Azt mondta:

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben.

Az orvos azt mondta az anyjának s ő jól értette:

– Kérem nagyságos asszony, le kell fektetni. Lázas.

Odajött hozzá, csodálatos, a szertartás alatt, nem respektálja a szent szertartást, csodálatos. Érzi, hogy megfogja a pulzusát, az óráját nézi. Látja az arcán a megdöbbenést. Azt a savanyu vonást, hogy: na, ennek is most kell jönni.

– Kérem 39 fokos láz.

Most már ő is érzi. Csodálkozik, hogy azért az emberek mégis magukkal vannak elfoglalva…

A kapuból még egyszer visszanéz, látni akarja a képet. Ott a falu közepén az ácsorgó nagy néptömeg. Hát a kurátor ott veszett s a kurátorné, az bentégett. Hm, hm. A kurátor nem béreli tovább a papföldet s mi lesz az adóval? És Arday? Hol van Arday?

Minden porcikája külön vitustáncot járt, mig levetkőztették, ugy fázott, didergett. Jaj de jó volt már ágyba kerülni. Gonoszul gondolta, most kibujtam… ott kellene robotolni a halottak mellett… ugy látszik olyan merész prédikációt mondtam, hogy rájöttek, hogy beteg vagyok.

Jaj de jó volna elaludni örökre.

S már aludt. Egyenletes, lihegő lélekzettel.

VII.

Három napig nem tudott magáról. Jeges tömlő volt folyton a tüdeje fölött s a fején.

Két óránként port kellett beadni, óránként kanalas orvosságot. Az anyjának elég gond volt pontosan jegyezni az adagolás percét s naponta háromszor a hőmérőt. Dékányné küldte át a dadát, régi cselédjét, aki valaha ápolónő volt a kórházban, az ugy végezte a dolgot, oly hivatással és megelégedéssel, nagyon szeretett ilyen nagy beteget ápolni. Az orvos minden órában bejött, most ugyis itt volt a faluban éjjel-nappal. Öt orvos volt itt, a betegek közül már elszállitották, akiket lehetett, a városba, de sok volt a teljesen összeégett roncs, akin segiteni nem lehet, csak enyhiteni a fájdalmát.

A kis öreg orvos, a kiborotvált állát kapargatta, napok óta nem volt ideje magára gondolni s ott üldögélt egy-egy félórát örökös fehérvászon kabátjában a betegágy mellett.

– Bennégett 262, – mondta, – megsérült 60, kik közül eddig meghalt 24. Összes halálozás mai napig – nagyobb bizonyosság kedvéért elővett egy kis noteszt s abban nézte meg: – 286. Ezek közül 238 helybeli, a többi a környékbeli falvakból való.

Az anya egy-egy pillantást vetett egyre hörgő, fuvó, izzó betegére s egészen megsemmisülve és némán kuporgott az ágy mellett. Az orvos egyre jobban sziveskedett, udvariaskodott vele s nyugodt, tárgyilagos hangján folyton beszélt, bár különben a világ legszótlanabb emberei közé tartozott.

– Ma már eltemették az utolsó halottat is. Tizenegy óra tájban két leánytestvért földeltek el egy közös sirba, ez volt az utolsó temetés. A község képe meglehetősen nyugodt. A boldogtalan emberek már nem járkálnak az utcán, hanem szépen odahaza maradnak és átadták magukat a néma kétségbeesésnek, bár ez még sokkal borzasztóbb hatást tesz a szemlélőre, mint a jajveszéklés. Az utcákon már jóformán csak a szomszéd községekből érkező látogatók járnak, de ezek is sokkal kevesebben vannak, mint eddig voltak. Még legtöbben a katasztrófa szinhelyén csoportosulnak, ahol a pernyével összegyülten megszenesedett emberi testrészek hevernek. Ezeket a maradványokat most összegyüjtik és a temetőben elföldelik. Ma délelőtt érkezett meg Dömötör közegészségügyi felügyelő, akit a belügyminiszter küldött ki ide a helyszinére. Már jelentette is a miniszternek, hogy a hatósági intézkedések minden irányban kielégitők. Segélyről és gyógyszerekről gondoskodás történt.

Az anya egyszer sem szólt rá szokott rideg módján, bár sértette; profánnak találta ezt a rideg, hivatalos modort, de a kis öreges orvos lényében volt valami rendithetetlen komolyság, az orvos abszolut tekintélye a betegágy mellett. Ez az isteni félelmetesség, még gondolni sem lehetett arra, amit tesz, mond, gondol, azt kritikával lehessen illetni. Különben is az ő lénye valamennyire hasonlitott ehhez: imponált neki és ez kellett neki, a tudós alapossága és komolysága, széles látköre, avatatlanok előtt ismeretlen kincsei, a tudomány titkai…

Hirtelen rémülten meredt az ágyra. Miklós nyugodt barna szemeivel rájuk nézett és mintha még mosoly is lett volna az arcán.

– Ah, már jobban van a mi betegünk! – kiáltott fel vidáman az orvos és megragadta Miklós kezét.

Az anya, aki ugy érezte, hogy megérinteni sem szabad a betegét, mint valami törékeny holmit, mindig megrémült az orvos példátlan egyszerüségétől, ahogy a beteg testet nem tisztelte, most is elijedt. De az orvos még hangosabban kiáltott, mintha a beteg nagyot hallana.

– Ugy-e jobban, jobban?

– Job-ban, – szólt Miklós.

– Na hát akkor hamar egy kis meleg levest, dadus! az istenért maga nem ad egy kis meleg levest ami tiszteletesünknek?

Az ápolóné kirohant suhogó szoknyáival szőrpapucsában, bent pedig egyszerre valami megkönnyebbült édes érzés támadt.

Miklós egyszerre ugy viselte magát, mintha nem is volna beteg.

– Sokat beszélni nem szabad, predikálni még kevésbé. Legfeljebb egész rövid predikációt, – ugy félóra körül, mire az a sok szó, – tréfált az orvos és fogta a kalapját.

Az anya jobban megijedt, most hogy elmegy, mint mikor élettelen feküdt a fia, Miklós megmozdult, hogy kezet nyujtson s erősen kezdett köhögni.

– Á, á, jönnek a jó köhögések végre. No ideje, oldódik a slajm, – mondta az orvos vidáman és megfogja a pulzust.

Az anya erősen nézte az arcát, de azon nem látott semmit.

– Csak szorgalmasan szedni azt a kanalast, a por most elmaradhat egyszer. Éjjelre majd bevesszük.

– Irom, doktor ur, – kinálta az anya, szegény, buzgó táblázatát, de az orvos rá sem nézett. Még egyszer köszönt s elment.

Dékányné jött, Margittal és Jolánnal.

– Kezét csókolom, – köszönt nekik hangosan a tornácon az orvos.

Az anya erősen figyelt, mit mond a betegről, de csak ezt hallotta:

– Vilmos császár táviratozott a mi királyunknak, a következő táviratot küldte: A rettenetes szerencsétlenség alkalmával, melynek szeretett Magyarországod egyik községének lakossága legnagyobb részében áldozatul esett, szükségét érzem annak, hogy neked legbensőbb részvétemet fejezzem ki. A király a német császár táviratáért meleghangu táviratban mondott köszönetet.

Most egy kis csönd van, halk beszéd, most, biztosan most mondja meg az igazat.

A nők bejöttek, bizony fel sem állott, ki sem ment elébük. Mért jönnek folyton, mindennap, ah… Fagyos arccal fordult feléjük.

– De hiszen már jól van, Manya, Manyus, nézd csak, már semmi baja, – lármázott Jolánka s kacagva és sirva nézett Miklósra – és látod, te már ilyen rémségeket gondoltál, te csacsi, csacsi.

Miklós kitágult szemmel nézett az igy csevegő nőre, lányra, aki széles kalapjában, fekete ruhájában csakugy viritott s barátnőjét átölelve lengett fölötte.

Eldermedt ahogy ezt a kicsattanó életet nézte s az arcán most először jelent meg a halál félelme és gondolata: te már miket gondoltál: csacsi, csacsi… mit: halál! a halál?

– Ugye jól van, jól van, – hajlott elé Jolánka s csókos mosolylyal csucsoritotta a száját.

– Jól.

– Nézd csak, hisz megszólalt: Jól. Ne olyan ünnepélyesen, nézd csak, ne olyan tisztelettel, kikérjük magunknak ezt a nagy respektust, ez gorombaság, – csevegett, csacsogott szokása szerint.

Odahajlott a Margit füléhez, sugta.

– Isten bizony semmi baja. Egész más, mint tegnap volt. Nem veszed észre. No ugye?

Margit könnyein át mosolygott. Miklós ugy nézett rá, olyan áthatóan, forróan, olyan kimondhatatlanul.

Dékányné elforditotta a szemét.

– Ki vagy merülve szivem? – szólt Matolcsynéhoz.

Ez nyersen akart felelni, mégis elhallgatta a szót s csak vállat vont, hogy maga sem tudja.

– Evett valamit?

– Most melegitik a levest.

Csönd volt azután.

Miklós felnézett a levegőbe, még eddig soha életében nem gondolt a halálra. Komolyan, mint valóságra. Csak az elmulás vágya élt benne, elalvásul, észrevétlen. De meghalni. Megfagyni. Felbomlani. Atomokra. A temető borostyánja szijja föl a molekuláit… Most tudta, hogy meg fog halni… Még ma… Nem volt semmi erő testében, az ujját sem birta mozditani. A szeme kimeredt: most meg fog halni… És ilyen végzetlenül…

– Hogy aludt az éjjel, – kérdezte halkan Dékányné.

Miklós ezt hallotta, megértette ugy láthatatlanul elmosolyodott. Az éjjel még aludt, jövő éjjel halott…

Végigremegett.

– Mar-git, – mondta hangosan. Mind azt hitték, nem értik.

– Mi kell fiacskám, – hajolt felé az édesanya.

– Mar-git, – szólt ujra Miklós.

Margit, szegény kislány, összetört virág, fölrezzent, felállott, közel hajolt.

– Iróasztal… bal fiók… aranybetüs skatulya… – tagolta Miklós a szókat.

– Hogy ott egy skatulya, azt vedd ki.

A kulcsok soká csörömpöltek, mig beletalált. Az anya rémülten nézte, hogy idegen nő turkál; Dékányné lehajtotta a fejét, sóhajtott.

– Az, az, vedd ki, vedd ki, – mondta Jolán, de ő nem mert hozzányulni.

Margit valami iszonyattal, mintha lopásra kényszeritenék, nyult az idegen holmihoz.

Odavitte az ágyhoz.

– Gyürü… – szólt Miklós, türelmetlenül intett, hogy siessen már, hisz látja, nem bir beszélni.

Margit rápillantott, valahogy egy kis affektációnak érezte ezt, szinte sértette.

Kinyitotta a kicsi dobozt. Két karikagyürü volt benne selyem bélés között.

– Jegygyürü, – suttogta Jolán.

Mély csönd volt.

– Akarja? – kérdezte halkan, megrettenve vakmerőségétől Miklós.

Margit a kezébe adta. Mind a kettőt.

Miklós megfogta a kezét. Ott fogta. Nem várt ügyességgel vonta fel a leány ujjára az egyiket; tovább nem birta, a magáét nem.

Jolán idegesen szólt.

– Huzd fel az ujjára, no de huzd fel, hisz nem birja.

Miklósnak ellankadt pillája, felpattant, rádermedt a piros és szőke leányra, akiről viritott az élet.

– Bi-rom, – mondta s fölhuzta magának.

Lehunyta a szemét, sóhajtott.

– Ha-rag-szik? – kérdezte aztán Margitot.

A lányka elfakadt sirva s elforditotta az arcát, kimondhatatlanul meg volt hatva.

Miklós fölemelte a kezecskéjét, megcsókolta, akkor beforditotta a fejét s elaludt.

Vagy egy óra hosszáig aludt. S ők, hárman ott ültek, megzavarodva, egészen szótlanul. Margit egész idő alatt olyan piros volt, mint soha még egész életében.

A dadus behozta a levest, intettek neki, tegye le, hallgasson, csönd, csönd. Ez ruhába csavarta a csücskös csészét, hogy meleg maradjon s várt.

Margit egyszerre nem birta tovább, felállott és kiment, Jolán utána.

– Boldog vagy? – kérdezte, – ugy-e boldog vagy, milyen jó, istenem, milyen jó lélek.

Margit hevesen sirt.

Miklós fölnézett, senki se volt mellette, csak Dékányné. Mosolyogva nézett rá.

– Elmegy?

Dékányné fölijedt ellankadt gondolatai közül. Ránézett Miklósra.

– Én?

– Ardayhoz.

– Ja? – s az asszony kinosan elmosolyodott. – Óh nem.

– Ha szereti, menjen. Menjen csak.

– Szereti… szereti, – mondta csöndesen, leplezetlen őszinteséggel, – szeret, mert ugy gondolja, szüksége… van rám. A lánya végrendeletet tett,… hogy a Csehpuszta (ez az ő nevén volt) csak akkor száll az apjára, ha engem… feleségül vesz… Innen a szerelem…

Miklós összehuzta a szemöldökét. Sértette, bántotta, most nem akart az emberi önzésről hallani, az emberi dolgokról, most szép és jó és átszellemült akart lenni.

– Föl akarok kelni, – mondta. – Kimenni a napra.

– Az nem lehet, – suttogta Dékányné.

– Föl akarok kelni! – szólt erélyesen a beteg. Szigoruan és keményen összevont szemmel.

– Dadus, – szólt Dékányné.

A dada, aki valami ruhát hajtogatott a másik szobában, bejött.

– Fel akar kelni.

– Jó, akkor egy kicsit felöltöztetem.

Mindjárt leguggolt s az ágy alól a papucsot kihuzta.

Bejött az anya és iszonyodva látta, mit csinálnak a fiával. Az fent ül s öltöztetik. Ridegen és eltaszitóan tiltakozott ellene.

– Ej, micsoda dolog ez, egy beteget megölni. Hogy tudna ő most kimenni. Feküdj csak le.

Miklós csodálkozva nézett az anyjára, vad láng lobbant meg a pillantásában, most mindenhez és mindenki máshoz gyöngéd és odaadó volt.

– Édes anyám, börtönőr? – mondta azon az ismeretlen, zörgő hangon.

Az anya le volt sujtva. A sovány, mély barázdás arcán könnyek csorogtak le, mig kikisérte a fiát.

A lányok a tornác sarkába siettek, mikor megjelent földig érő fekete esőköpenyében. Rájuk se nézett, a kis kövér dadusra támaszkodott, ment az utca felé, a napra.

Ott megállott, nekitámaszkodott az oszlopnak, az asszonyok körülvették, széket hoztak, leültették az iróasztali nagy karosszékébe.

Ökrösszekér ment végig a ház előtt, töpörödött öreg vezette a kis ökröket, hogy a papot meglátta, megemelte a kalapját, valami csodálatos felzokogó csuklással szólt oda:

– Édes egy fiaim, ketten vótatok, de senkim se maradt…

Tovább ment, az ingeujjával törülve a szemét. Az asszonyok rémülve lesték a beteg arcát, milyen hatást tesz rá, rettegtek érte.

De ez fásultan, mereven nézett a szekér után.

Idegen asszonyok, más falubeliek jöttek rémült arccal, előre hajolva.

A templomkeritésnél egy ember állott, öreg, fakó, mindjárt rákiáltott az idegenbeli nő.

– Testvérem, Farkas Ida él-e még?

Az ember állt, gondolkodott, akkor azt mondta:

– Odalett, hullává lett… Csak a magossarku uj cipőjét leltük meg. Meg egy darabot a lábából, ott fekszik a közös sirba…

Az idegen asszony a fejére kulcsolta a kezét s rettentő jajszóval ment végig a falun.

Az asszonyok sürgették a beteget, könyörögtek neki.

– Jöjjön be, Miklóska, jöjjön be. Miklóska, nem magának való ez a hely, jöjjön be. No Margit, hát szólj neki, ha te szólasz bejön. Ugy-e be Miklóska.

De Margit nem szólt s Miklós nem mozdult, fáradtan, fásultan nézett, mintha ez mind nem érdekelné, mintha mindebből szót sem értene.

– Jaj én drága pulyáim, – süvit fel a távolban egy asszony, mert most ez itt a hang, ez a véletlen sóhaj.

Az előbbi öreg pedig a templomkeritésnél, látva a papot, elindul lassan feléje. Megáll, kalapja felé int, komolyan megáll.

Hiába intenek neki, hogy menjen innen, elmondja.

– Tiszteletes uram, tessék felvenni engem is, mer má mind felveszik a népeket. Nevem Kisari Máté, a feleségem, két lányom, meg egy katonafiam lett oda. A kórházba, a városban haldoklik a testvérem…

Ugy diktálja mint tüzesetnél a kárt, a boglya szénát, hogy idejébe legyen bejelentve, a kártérités miatt.

– Menjen innen bácsi, menjen most innen, – szól rá Jolán, – beteg most a tiszteletes ur.

Az ember nem törődik vele.

– Nevem Kisari Máté, feleségem, két lányom, meg a katonafiam – ismétli monotonul, – mindenki nagy pénzeket kap most, csak én vagyok kitudva. Nem igazság: feleségem, két lányom, meg a katonafiam minek lett akkor oda!…

Miklós bágyadtan ül, a nap rásüt beteg arcára, az enyhe délutáni nap, barna szakállában, ami harmadnaposan verődött ki, vöröses fények csillannak meg. Köhög, minduntalan köhög.

– Élet, – mondja. – Ez az élet… Nem a szeretet,… hanem ez… és nem a szeretet…

– Nem? – mondja halkan Margit.

Miklós ezt meghallja. Nem néz rá, fáradt, mosolyog.

Kajánul mosolyog, azt hiszi most végre igazán sikerült… Most jegyezte el: mikor mindennek vége… lekötötte egy életre, mikor elválnak… szegény kicsim… legalább megsiratsz, azt hiszed jó voltam…

De nagyon gyönge. Ugy székben viszik be, a dadus, Jolán s Margit.

Hogy ágyba teszik, boldogan ereszti el magát.

– Szeret? – suttogja Margit felé, aki most egész közel van. – Azért szeret? – rebegi ujra.

Margit merev, nem tudja mit tegyen. Megszánja. Igent int s erre elfakad sirva.

Miklós ellopja ezt a kint s lehunyja rá a szemét. Aludni. De nem tud.

Dékányné bucsuzik. Nagyon nincs rá szükség. Erre Jolán is, együtt jöttek.

– Aztán jó lenni, orvosságot bevenni, bizony.

Margit igy szól:

– Én itt maradok.

Szegény kis lány, kis acél lélek, hősi feláldozással itt marad. Ugy nem tud ápolni, vigasztalni, beteget gyügyögni: de kötelességet érez a feje fölött s marad, ide kötötte a gyürü.

Éjjel a lámpa mellett ültek ketten, szótlan, a két nő, az egy férfi két nője. Az anya s a menyasszony.

Azóta nem ébredt fel, s nem tért magához, oly kinos nézni, amint a szervezet gépiesen dolgozik, fuj, liheg, tüzel. Egyre váltják a jeges borogatást, az orvosságot beadni szinte lehetetlen, szétfolyik. S alig köhög, le kell törölni.

Margit ugy mered rá, folyton nézi, ijedt, rémült szivvel. Nem érti, hogy mit csinál. Mi ez. Mit akar. Mi történt. Hisz nem látszik rajta semmi. Mért nem akar? Mért nem szedi össze magát.

Elaludni nem bir, csak ül a széken, kemény, egyenes széken félve s a szüleire gondol, már haza kellett volna menni, a bál miatt maradt. Szegény kis anyjára gondol, az hogy tudná őt ápolni… nem ugy, mint ez itt a fiát, csak irja a…

Éjféltájban, ugy látszik, elszunditottak. Valaki megfogta a kezét, milyen forró… Miklós.

– Jobb igy…

Ráijedt.

– Hogy? Kedves? Mit akar mondani szivem…

– Megmaradok a maga emlékében tisztán, jónak, szépnek, hűnek, engedelmes, jó kis fiu…

Margit zokogott.

– Ha megtörténik… ha megismer… akkor megtudta volna, hogy rossz vagyok: gonosz.

– Nem szivem, maga jó. Maga a legjobb a világon, – sirta a kislány.

Miklós konokul megrázta a fejét:

– Nem, én nem vagyok jó: én ember vagyok.

Bejött az anya a neszre, a borogatást készitette.

– Feltegyük fiacskám?

– Minek az?

– Mit mondasz?

– Minek már az?

– Tegyük fel fiam. Feltegyük?

– Jó.

Margit is olyan rémülve nézte. Már ő is leszámolt, tudta, belegyőződött: minek már az.

Egy óra mulva Miklós felállott.

Letette a lábát a földre és felállt.

Iszonyodva néztek rá, a dadus odafutott s derékon átölelve tartotta.

Felemelte a karját.

– Mi hárman… Mi hárman.

S odanézett baljára, ott állott Jákób, a hosszu szakállu, csillogó szemü, ravasz öreg zsidó.

– Igen, én régen tudom: te elvesztetted a fetist és te adtad nekünk a Láthatatlant, ne tagadd!

Jobbjára nézett és ott állott Pál, a másik komoly, konok zsidó, szent dolgok ügynöke.

– És te csináltad meg az uj üzletet, a szeretettel…

Magába merülten suttogta.

– Te vetitted ki Uram a lélekből a Szeretetet a világra! De ez csak káprázat… Az élet más…

Akkor az ujját feltartotta és a szoba felé üvöltötte:

– Emberek: figyelmeztetlek benneteket a természet örök törvényeire…

Még beszélni akart, nem birt, végigbukott a földön.

Mire feltették az ágyra, megkezdődött az agónia.

És a két nő sirástalan rémülettel ijedten nézett egymásra, a megszünt férfiu két idegen asszonya.

Elvégeztetett: de semmi sem tisztáztatott.