HARMADIK KÖNYV.
Reading edition
I.
A hosszu rázástól elgémberedetten ment fel a nehány lépcsőn s benyitott a vendéglőbe.
Nem nézett vissza a kurátornéra, izgatott volt s ideges, örült, hogy a szekérről leszállhatott, örült, hogy a parasztszagtól végre megszabadult.
Egészen más embernek érezte magát bent a kocsma, uj idegen levegőjében. Dohányfüst, fülledt meleg s borgőz volt itt, nehány iparos forma ember ült a veres abroszokkal leteritett asztalok körül s átbeszélgettek egymáshoz, orditós és tulélénk módon.
Gyorsan keresztül ment köztük s jól érezte magát ebben a más világban, urnak érezte magát, bátran haladt keresztül ezen a szobán, a barna függönyökkel kárpitozott másik ajtóig, a szomszéd teremben fehér volt az abrosz és világosabb volt a levegő.
Kabátját, kalapját felakasztotta a fogasra, amely rendkivül magasra volt fölszegezve, aztán leült egy asztal mellé. A szék volt-e szokatlanul alacsony, vagy az asztal a szokottnál magasabb, de mosolyogva vette észre hogy lesüppedt. A kurátor utána hozta a kicsi fekete bőrtáskáját.
– Köszönöm kurátor ur, csak tegye le… Megiszik egy pohár sört?
– Alássan köszönöm tiszteletes uram, nem lehet… – kifelé intett szemmel, hogy kint az asszony; aki ráparancsolt a Miklós füle hallatára, hogy egy kortyot se igyék. – Majd iszok én az állásba. Jójcakát.
– Jó éccakát, – kezet nyujtott neki.
Mikor a paraszt végre eltünt föllélekzett; holnap délutánig szabad. Holnap délutánig nem tapadnak rá ezek a csirizes parasztszók, holnap délutánig ur és független és jaj de jó már egyszer civilizált helyen.
A másik sarokban három urasabb ember ült, ittak s az arcuk vörös volt, már éjféli mámor volt bennük s halkan üldögéltek.
Valahol felállott egy fiatal lány s közelebb jött, eléje állott, kicsi fehér kezét az asztalra támasztotta s kissé álmosan, kissé lustán, kissé kedveskedve mondta:
– Mit tetszik parancsolni?
Miklós uralkodott magán, mert érezte, hogy mindenki ránéz, de egyszerre, gyorsan, sugva, külsőleg hideg arccal azt mondta:
– Magát.
Ez a szó oly váratlanul jött, mintha a sötétben gyufát gyujtanak: egyszerre idegen világ tárgyai, idegen állapotok hangulatai, idegen szivek érzései tüntek elő.
A lány megmutatta vékony sürüfogu, tömött, fehér fogsorát.
Miklós lehunyta a szemét, a hőség elfutotta.
Mióta bejött a szekér vele a városba, a parasztasszonnyal szemben ülve, térdeik összeértek, buja gerjedelem hatotta át meg át.
Már régen kisért benne az érzékisége. Mikor dolgozatának befejezéséhez közeledett: akkori nagy és erős láza valósággal sexuális izgalom volt benne, amely azonban mint felhalmozódott energia maradt ereiben kielégitetlenül. Az öreg papnét nyilván ezzel a belőle önkéntelenül áradó hőséggel büvölte meg s Mártácskát, a cselédet, a tanitónőt, a kurátornét, minden nőt, akivel dolga volt tegnap óta, ugy megszéditette a belőle kiáradó s fojtva, igy annál varázslatosabban ható buja hőség, ahogy a falu bikája méltóságos és komor baktatásával a falu utcáján, minden teheneket önkivületbe hoz, pusztán mélykarikás fekete szemeinek s fityegő szügyének, lebernyeges nyakának izgatásával. Már ő maga is gondolt az este némi hasonlatosságra, amint a a csordával hazatérő bikát látta: ő maga szinte megdöbbenve meredt rá s gyermekkorának „jön a bika“! rikoltásai ujultak meg benne… Hogyne forgatná fel szegény szőke tehenek vérét a magános him…
Valamit sejtett, igy néznek ő utána már régen a nők a falujában: a magános és rideg legény után, aki komoran s vadul elzárkózva mindenkitől annál izgatóbban hat talán a fantáziákra.
Az éjszaka a kurátorné valósággal megdöbbentette: annyira alázatos, halk és néző volt, ugy összegubbaszkodott a szekérben, ott az első ülésen a lovakat hajtó ura mögött, ahogy a térdük összeért s ha szólott, oly melegen sütött belőle a perzselő vágy: hogy szinte félelmes volt…
Csodálatosképen a falu élete s a falu nemisége nem hatott rá. A falujában félt, a falusi nőktől rettegett: botrányt érzett, minden elszalasztott szó mögött s nem merte a száját kinyitni, már a következményeket számitotta. A falu a maga parányi méreteivel a maga teljes tisztaságával és egyszerüségével brutálisan hatott rá. S azokat a sokszoknyáju, kevés ingü nőszemélyeket idegenül és egészen más érzéssel nézte, mint itt a kisváros nőit… Amint beért a városba, azonnal, mint valami rontás által, fölszabadult a vére, a fantáziája, s szinte kirobbant a torkán a bün vágya. Visszaemlékezett kisfiu korára, egy ilyen kisvárosban, hogy élte át a fantázia első csapkodásait s ma is a kisváros volt neki az emberélet csudálatos nagy bünpalástja, amelynek ráncai között el lehet tekeregni, bujkálni, ki lehet végre tobzódni magát s telefalni éhes szivét olcsó, de kapható gyönyörrel. Mindenkor jéggé dermedt érzéssel gondolt vissza rá, hogy egyszer a parókhiájára belopózott egy fiatal parasztlány. Éjjel. Sötétben. Mezitláb. Fölkinálta magát, szótalanul és szemérmetlen. S benne megfagyott a vér a rémülettől: ha valaki rajtakapná, mekkora veszedelem… Az egész jövője, állása, emberi tisztessége, a közbecsülés, a papi hivatás, az isten szeme… Most, hogy a városban érezte magát, egyszerre elfeledte, hogy pap, hogy állása méltóságát hordja vállain: egyszerre az a kisdiák lett, akinek még alig fordult meg elméjében, hogy pappá lesz a jövendőben s arra kell készitenie magát. Most csak mohó férfivágyai reszkettek ki belőle s most egy pillanat alatt levetette magáról mindazt a kinos terhet, amit az egész élete okoz neki… Csak nézett a lány szemébe, könnyes és fátyolos szemmel s érezte, hogy a gyakorlott s az ilyen nézéssel szemben közönyös lány szeme meghomályosodik s elfordult felőle s ezzel mintegy kiszolgáltatja magát annál szivóbb, vonzóbb s tapadóbb kutatásának…
Még élt ugyahogy benne a közélet emberének némi kötelességérzése s mereven ült s merev arcot vágott, pedig már alig birta ezt a külszint megtartani… Szeretett volna, ha őszinte mer lenni, felugrani, kiáltani, orditani valami artikulátlatlan és szép hangot s derékon kapni ezt a lányt és elvinni, elvonszolni magával félre a legelső zugba, ahol szem nem látja…
– Lehet? – nyögte, halkan, torkából kiváncorgó hanggal neki.
Ez kinyitotta szürke szemeit, tágra és nagyra, nagy, vizes, hirtelen nőtt szemeit s felcsucsoritott ajakkal, szórakozottan igent villantott.
A fiatal pap feje megszédült a boldog örömtől s a szája kinyilt, nem birt elég lélekzetet venni.
– Parancsol?… valamit?… – kérdezte a lány, hihetetlenül izgató, forraló, maceráló hangon. – Vacsorát?…
– Igen, – nyögte neki.
– Majd megkérdem van-e még?
Elfordult s a terem sarkában, a falba vágott kis ablakhoz ment, a konyhához.
Miklós uralkodni akart magán, rettegett, hogy hátha mégis ráismer valaki, meglesi valaki, megtud valaki róla valamit s nem birta egy félpillanatig levenni a szemét a lányról. Falta annak az alakját, a mozdulatait, a ringását, számitás nélkül és gondolkodás nélkül, de oly elementáris mohósággal…
– Szakácsné kérem… Mit ad vacsorára?… – s visszafordult: – Jó lesz sertéskaraj?…
Miklós nem értette a szót, de a szive görcsösen összehuzódott, mikor a lány, nagy szürke szemeit magán érezte.
– Jó, – intett aztán, kurtán, gyorsan, hagyd már, hagyd már, ne tartóztass, mondta az ideges mozdulata.
– Káposztával?
– Igen.
A lány sajátságos ballagó lépéseivel, hogy emlékeztetett a tegnapi tehenekre, a meztelenlábu nagy tehenek fehér combjai ugyanigy vetéltek, a lány közelebb jött s félkönyökkel picit odatámaszkodott hozzá. Miklósnak még sürübb lett a vér gőze az agyán, a lány melleit érezte, hihetetlenül vékony volt a lány bluzának anyaga, s meglátta, hogy az ing vászna hogy feszül keresztül alatta…
– Bort?… Sört?…
– Sört.
– Barnát?…
– Barnát.
– A barnát szereti?
– Én magát szeretem…
A lány mosolygott, a mosolyában volt valami idegenes, nem volt olyan egyszerüen bizalmas, mint a fiu hozzá, ahogy ez vágyta, idegen volt, szinte félt a rettenetes mohóságtól, adta magát, hagyta magát, szinte hivatásszerüen, de visszariadt a lénye a falánk akarással szemben s ezt Miklós nyersen kiérezte. Maga elé nézett komoran s utána is szólott a lánynak:
– Adjon mégis bort. Egy félliter fehéret.
A lány ujra elmosolyodott. Az ajka olyan finom és vékony volt, középen kibuggyant, mintha a vér pöttye lenne, csók. Oly fiatal volt s annyira üde és természetes, az arcán semmi festék, se puder, a haja ketté választva középen s rendkivül dus nagy haja, nagy hullámban fellobban a fejtetőig a kontyba. A drága, a drága, mint egy kisvárosi szép papkisasszony, egy szüzi szép angyali papkisasszony.
Egészen könnyben uszott a fiatalember két szeme s már alig bánta, már nem bánta, ha észreveszik rajta, már nem birt uralkodni magán… A lány odahozta a bort, különös ódivatu zöld parasztüvegben. Gyerekkorában látott ilyen üveget, a parádi vizet szokták ilyenfélében adni. Ugy megérezte ezt az üveget s olyan fájdalmak szakgatták a mellét.
– Szobát is drágám, – mondta egészen halkan, – szobát is kérek, – mintha a szivéből szent szavak sisteregnének, a szerelem és epedés fülemiledala.
– Igen, szobát, – mondta a lány, – szoba is fog kelleni, – s visszaballagott a kis ablakig!
Kicsi hangja érdesebb volt s már amolyan kikezdett s ezt ő meghallotta és előző gondolatát folytatta magában:
– Igy kellesz te nekem, igy kellesz, igy kellesz. Mert istenem, mi volna, kár volna, ha nem volnál ilyen fiatal és szép… és angyali… büdös.
Egészen mámoros volt s nem tudta mit beszél, nem tudta, megijedt, hogy nem-e hangosan beszél.
– Lehet a szobában megenni? A vacsorát.
– A vacsorát?
– Igen.
– Minek a…
– Gyere be velem…
A lány arca hidegebb lett.
– Nem lehet. Majd zárás után.
– Mikor zártok.
– Ma későn, a szeparéban vendégek vannak… A képviselő, meg a rendőrkapitány…
– Gyere idébb.
A lány odahajtotta aranyosbarna fejét, a hajából olcsó parfőm tódult, de a világ minden illatánál édesebb a fiatalembernek, aki dagadt cimpákkal szagolta s valamit sugott.
A lány elhuzta finom, vékony félszáját s mosolygott s kéjesen meglibbenő pillákkal intett igent.
Miklós a zsebébe markolt, s kikotorta a legnagyobb darabot az aranyak közül s odanyomta a lány markába. Megfogta egy pillanatra a lány puha kis kövér kezét s a testében villamáramok usztak.
II.
Az idő lassan, unottan állott. A másik sarokban három ur halkan, unatkozva beszélt. Kisvárosi ivók voltak, akik egy félliter bor mellett el tudnak ülni hihetetlen időkig. Az ember alig érti. Haza mehetnének és lefekhetnének a kényelmes jó ágyukba, a feleségüket a hideg leli, hogy az ember költ, a gyerekeik alusznak s a papa itt ül két másik papával, s ül, csak ül s beszél és hallgat. S nem bir hazamenni egyik sem. Ha otthon volnának, aludnának, itt ülnek, ébren, de ez éberlét az álom testvére. Folyton ugyanazokat a dolgokat forgatják, kevés szóbőséggel, kevés energiával. Szürke és monoton emberek, s szürke s halk életüknek ezek a csöndes kirugások a szenzációi: oly megpihentető érezni azt, hogy férfiak, akik a család rabigáját vonják egy életen át, de férfiak: s ha akarják, ime itt ülnek éjfélig, éjfélen tul, mig csak haza nem küldik őket innen: maga az, hogy fenn vannak, hogy a fehér gázláng mellett virrasztanak, fehér abrosz mellett, szürke szivarfüstöt kennek a fehér porcellánba, az hogy legalább szagolják az élet sötétebb oldalát, savanyu erjedését, az hogy nézhetik azt a visszáját a tükörnek, amelyben a bünök és sötét dolgok tenyésznek: ez mind azt az érzést kelti bennük, hogy teljesebb az életük.
S a korcsmáros jelent meg néha, ez a különös ember, különös mesterség sajátságos mivelője. Vastag és püffedt zsidó volt, apró s szurós szemü. Az örökös éjjelezéstől egészen fakó s a husa lágy, szinte olvad. De szivós azért, mint a spongya: az emberi lélek titokzatos belső felének, a bünérzés ágyásának csaposa. Ez az ember szinte sohasem látja máskép az embereket, csak mikor ki vannak mozditva nappali nyugalmukból, mikor labilisabbá lett a lélek s szenvedéllyel keresi azt, amit rendesen ép és egyensulyos lelki erői miatt, vagy morális kényszerből kerül. Ez az ember felgyuló arccal köszönti a vendégét: a sátán bakterja idelenn. Mikor az uj házas először lép be hozzá, megveregeti a nyakát, mint a mészáros a keze alá kerülő bikának. S a vén korhelyt már oly cinikusan kezeli, oldalba döfi egy ruddal, tudja, hogy az az övé, sokkal biztosabban, mint ahogy tisztességes családanya valaha magáénak mondhat egy férjet.
Mit szeretnek oly szenvedéllyel emberek ezen a helyen, amely annyira undoritó és szennyes, ha csak pár percig bepillant az ember a sarkokba. Takaritatlan, felgyült piszoktól, svábbogaraktól s poloskáktól nyüzsgő telep minden zug, ahová a paraszt cseléd vastag, gyors seprüje el nem ér s ez a szenny felgyült a lelkekbe is: csalás, fosztogatási vágy, aljas üzletek, özvegyasszonyok elleni intrikák, ügyvédi furfangok, váltóaláirások és az árvák kenyere van itt szétdobálva asztalon és padlón, a városi fuvarozások, állások és pénzkeresetek rothadt héja hever, mint a dinnyehéja, mikor már romlik, büzös és nincs ki kiseperje. Ezek nem kivánják a tisztaságot, ezek falánkul és éhesen ülnek a szemétdomb tetejére, hogy tovább rágcsáljanak egymás becsületén s kapzsi és alacsony mozdulatokkal kirágják egymás alól s mások alól az existenciát. Ezeket a kisvárosi nyomorult harcokat nem lehet tiszta helyen végzeni, ennek alapfeltétele, hogy az elszánt embereket ne feszélyezze semmi, s az eszes és zavarosban halászó korcsmáros, ha képes volna maga is hideg és nappali nyugalommal élni felettük, mindannyiukat pucérra foszthatná: de ő rá magára még szinte hatványozottabban hat a szenny bora, amit árul, s ugyanolyan szerencsétlen vergődője ennek a zsibvásárnak, mint vendégei. Példátlan az az erőfeszités, amit a tudás hijján fejt ki az ember, pusztán vágyaitól üzve, hogy távoli célokat elérjen s ezek az emberek csak az élet iskoláját járják: a leggonoszabb mester, aki a hegyet ezerszer körüljáratja, visszafordit, eltérit, megállit, leszakit, mélységbe dob s nem sajnál ujra meg ujra erővesztő kapaszkodásnak uszitani s végül egyáltalán nem ereszt a célhoz. Mig a kis zugkorcsmárosból nagyvendéglős lett s felépitette ezt a gipszes, reneszánsz törmelékkel ékesitett földszintes épületet, amelynek a homlokzatán három szobányi emelete is van, sután és félszegen, befejezetlenül, rá kellett addig fizetni a fiatalságát, az erejét, minden napját, minden erkölcsi morzsáját, pofon kellett veretnie magát parasztoktól, leköpetni uraktól, hallgatnia kellett özvegyek átkait és mindenkinek piszkát, akivel a legcsekélyebb üzlete volt. Hát miért?… Hát más ut nem vezet a piaci házhoz?… A fiát kitanittatta: ma ügyvéd s Budapesten él és finoman él és még nincs negyvenéves és simán és előkelően, és meg nem sértve s tisztességben éri el a célt, hogy második generáción már beküzdje magát egy család a legfelső társadalmi rendbe. Meg lehet azt csinálni, csak az ember meg tudja szerezni az emberiség egymás fölötti kasztjaiba való bejutást. S milyen olcsón megy ez: az iskola…
Miklós már volt néhányszor itt s már egyetmást ismert a város és a vendéglő karakteréből. Most kedvetlenül éledt fel kusza töprengéséből: hirtelen rájött, hogy most ugyanugy kombinál adat és biztos anyag nélkül, mint ahogy az értekezését irta.
Egyszerre tele volt megint saját magával: unta ezt a gyors elmejátékot, amely oly könnyen viszi tévutra az embert, s magára eszmélt: megjózanodva, félve nézett körül a lány után, akit már hosszabb idő óta nem látott. Föl akart állani és menni aludni. Szomoru volt és bánatos. Bántotta az előbbi rettenetes gerjedelem, amelyről érezte, hogy oly erős, képes volna kivetni rendes medréből az életét… Mért nem tud lenni szenvtelen és nyugodt, mért nem tudja elvégezni az élet dolgait ugy, amint azok látszólag elő vannak irva, hogy elvégezhetők. Mért kell minduntalan kivetődnie, minden irányból, amerre valami erő inditotta volt.
Hogy végig gondolt néhány hónapos papságán, az önállóságnak néhány hónapján, ijedten látta, hogy ez teljesen értéktelen és nyomorult életszakasz volt. Rémes koplalások s még rémesebb elégedetlenségek emiatt. Erőt megfeszitő agytörések s kétségbeejtő kijózanodás utána… Mire mindez. Hát ő pap?… Mit csinált junius óta?… Nem ismeri a faluját, nem ismeri az embereket: nem tudja, kinek mi fáj és hol?… Nem tudja, hogyan kell rajta segiteni s nem tud szólani a bajoshoz és a szenvedőhöz… Nem: az ő természete, az nem papnak való természet…
Hát kinek a természete való egy papnak?… Az apjáé?… Az is pap volt: s egész életét ugyanigy töltötte el, félszegen és szerencsétlenül beiktatva egy falu közepébe, ahol senki, de egyáltalán senki nem értette meg őt: talán most későn, halála után, fiában találta meg életének első megsejtőjét s szánóját… Vagy a nagyapja, aki nyilvánvalóan ugyanilyen boldogtalan teremtés volt: nagyobb hiusággal s még nagyobb álmokkal bevetve egy kis faluba s félszázadon át ugyanazokat a gondolatköröket taposva, elégedetlenül, jobb fizetést, jobb társaságot, több és szebb életet kivánva, szegény papok, szegény taposó malomba befogott igavonók… S annak az apja: a szent ember, aki sok gyermekét szárnyára bocsátotta, mint a gólya s tanitotta őket, hogy legyenek jók, becsületesek, szófogadók, a felsőség iránt engedelmesek és hü papok… A szegény ős… Még talán ennek az életében van valamely sugár a távol messzeségben: akiből ennyire árad a családi gyertya fénye, az ha nem mással, példájával, mint mintaszerü apa, talán összeköttetésben volt a falujával is… Mint egy mindenre kiáradó szeretet… S hirtelen eszébe villant valami távoli régi emlék, hogy az öreg atyusnak mindig kimaradt a kepéje: nem fizették, őt sem fizették a hivek: hogy lehet akkor velük jóban lenni… Bizonnyal az öreg azért menekült családi életének kis várába, gyermekei nagy gondjához, hogy kárpótolja magát az élet nyomorusága s rideg támadásai ellen…
Hát ki legyen akkor pap? Dékány Sámuel, a Dékány Sámuelek?… A kemény s rideg üzletemberek, akiknek a papság pozició, az az archimedesi pont, amelyből ki lehet forgatni a községet s a világot. Fábjánfalva különb hely, mint Musa: akkor ő épen olyan gazda lehet, mint Dékány. Dékány uram az ő helyében sokkal különb gazdálkodásba tudna fogni, mint a saját falujában… Ha most tizennyolc marhája van, itt legalább huszonöt lenne… De mi van a hivekkel? Mi van a papsággal?… Mi van a lelki dolgokkal?…
És hogy is van ez: egyik ember, a papi generációk gyermeke áldozata valamely öröklött tehetetlenségnek s igy a falujának, anélkül, hogy hasznára tudna lenni akár magának, akár másnak. A másik, a keményöklü iparos fiu proconsula a falunak s vasmarokkal szed össze magának, amit csak lehet… de hát ez pap-é?…
Ah, nincs már kedve játszani sem, örülni sem: legjobb volna meghalni… Eltünni, elmulni, megszünni.
Ha most elmulik: mi marad utána.
Némi adósság: be nem vágott igéretek.
A lány bejött, különös himbáló lusta járásával keresztül ment a szobán az ablakig, aztán az ajtóig, ment, hogy kimegy, előtte elhaladva, egészen iparszerü szerelmesitő pillantást vetett oda s ő hirtelen ujra föllobbant: még ezt a kéjt… aztán meghalni… A lány kinyitotta az ajtót, kint sötét volt s erős szél csapott be az udvari ajtón át…
– Kérem! – kiáltott rá Miklós.
Ez visszanézett.
Intett neki: jöjjön közelebb. A lány betette az ajtót s visszalépett.
– Hova megy, – mondta Miklós rekedten.
– Megnézni a csillagokat, – mondta a lány aljas mosollyal.
– Megyek aludni… Mutassa meg a szobámat… – s parancsolóan nézett rá.
Amint felállott, a vendéglős a sarokban, mint egy nagy nehéz pók, megmozdult.
– Maga hová megy? – rivallt a lányra, oly durván s rekedt hangon, hogy Miklós lángvörös lett.
A lány engedelmesen kushadt meg s visszamaradt. De ő ha már elindult, képtelen volt megállani, kiment.
Minden idege remegett, minden izma vibrált, egészen meg volt semmisülve lelepleztében s kétségbe volt esve. Ah meg van fogva, a rengeteg pók öblös vastag markában érezte magát, megfult az izzadt tenyér vasszoritásában. Mit akar ez a gazember vele?…
Micsoda gyalázat ez! Kompromittálni akarja őt! a papot?… Holnap papi gyülés, bizonyára többen is vannak itt kollegák… Mit akar vele ez a zsidó.
Csunya és vad szél volt, az égen fellegek száguldoztak a csillagok alatt. Egy lompos, félhülye fiu jött ki ugyanazon az ajtón, a táskáját és a kabátját hozta. Szó nélkül vitte a hármasba. Mereven, értelmetlenül bámult soká. A csontjáig keresztül fázott, csak akkor tért magához. Most hirtelen erőt érzett magában, szembeszállani: nem, azt nem, hogy most már mindenki packázzon vele… Ezt a gazt meg kell fojtani: ennek ki kell tekerni a nyakát… Fujt és tüzelt s az agyára vérhullámok tolongtak.
Előbb ugy gondolta, hogy elbuvik, elmegy, lefekszik, látta hova ment a hülye, ott a szobája, jobbra hátul a földszinten. Most fellobbant a dühe s szembe kellett nézni a kutyával: nem, most nem pap, nem az istennek s a szakadatlan türelmes lemondásnak szolgája, nem fog többet ember a hátán taposni! elég volt… Álljon szembe, akinek dolga van vele… mit akar ez a bitang… Már azt hiszi megfogott egy papot s azt most megnyuzhatja? Nem! Annyira nem vak az ember, annyira nem ur rajta az éjszakai szenvedély: hogy a nappalait mind eladja érte… És látatlanban nem irunk alá több kötelezvényt… Jól van: akarsz valamit?… Ki vele: alku… Áh, ez a sógora Bergernek… ez most valami bosszu az elmulasztott terminusért: a mult hétre igérte a száz korona letörlesztését: de hisz irt neki halasztásért… Igaz, a levele ugy volt irva, hogy válasz nem kellett rá, apodiktice kijelentette, hogy most nem fizet, hiszen ő állapitotta meg ezt a terminust is s felelet nem is jött rá… Ki tudja mi mindent beszéltek össze már ezek, kisváros, pletyka: hm, hát már ott tartunk, hogy a városi zsidók megitélték az embert, hogy ez egy eladósodott lump fráter, akivel szemben minden szabad?…
Lángoló dühvel, de márványmerev arccal tért vissza a terembe, gőgös volt, mint a bünös, mig azt hiszi nincs joga senkinek görbén nézni rá: mert még nem jött napvilágra semmi… Még nem tudhatnak semmit…
Kellemetlenül érintette most, hogy oly alacsony a szék, az asztal mellett trónuson akart ülni, az ártatlanság és a sértett önérzett méltóságában.
Nem nézett oda a korcsmárosra, csak egyszer. De az oly tunyán és közönyösen állott előbbi helyén, nekitámaszkodva a márványlapos szekrénynek, hogy nem lehetett egy tekintettel sem belekötni. A lány nem volt benn.
Lassan feloldódott benne az indulat s már nem volt olyan büszke és kevély. Már belátta, hogy kis ember, szegény koldus s energiátlan senki. Miért ne tegye vele mindenki azt, amit akar: hisz ő nem áll helyt magáért. Ki kellett volna fizetni azt a száz koronát! Ki kellett volna akkor is, ha… bármi történik… Inkább felvenni dupla pénzt: de az adósságot terminuson kell megfizetni… Ha férfi volna, azt is tette volna… Nem engedte volna, hogy tekintélye, hirneve csorbát szenvedjen: ez mégis rettenetes és megdöbbentő, hogy idáig jutott… Egy levegőt kell szivnia a hitelezője sógorával s érezni, hogy ez abszolut közönnyel mer vele packázni: tudva, hogy egy nyomorult szegény flótással áll szemben, akinek nincs kurázsija, hogy torkára forrassza…
Mit?… Azt, hogy bünt, hogy a bünözést, hogy a piszkot, a szennyet nem engedte… hogy a papi palástot… ah!
Mégis jobb lett volna elmenni aludni… Jobb lett volna elaludni örökre… Legjobb lett volna meg sem születni… Legjobb lett volna nem kezdeni ki a lánnyal… Uhh, mégis egy papnak idáig sülyedni…
Amint egyre merevebben ült s érezte agyában a bor hatását, a szoba szédülgetett vele s kábult volt a késői órában, megnyilt a különszoba ajtaja s gyorsan, szinte futva kijött a lány.
– Tessék menekülni, – sugta a fülébe s tovább ment az ablakhoz, ugy tett, mintha nem szólott volna hozzá.
Miklós elsápadt, csak aztán ijedt meg, mit is beszél a lány.
Merev, fagyos arccal, hogy a ráfigyelő kocsmárosnak imponáljon, intett a lánynak:
– Kérem kisasszony!
Ez átvette a forralt bort s a tálcával visszajövet megállott előtte.
– Mi az? – förmedt rá.
A higgadtsága megzavarta az ijedt lányt, suttogva szólt:
– Ne tessék haragudni… labdáztam az arannyal… s elvették…
– Kicsoda…
– Aaa… a képviselő ur, meg a rendőrkapitány…
– Miért?…
Nagy szemet meresztett a lányra. Ez megkönnyebbülve keresztet vetett.
– Jaj istenem, ugy meg voltam ijedve, azt hittem, hogy…
– Hogy loptam? – s elmosolyodott a pap.
– Akkor tessék velem bejönni.
– Hová?
– Be az urakhoz.
– Én?… Mért?
– Csak. Hijják.
– Engem?
– Igen, azt mondja a nagyságos ur: tessék bejönni hozzájuk.
– Én?… Mi közöm nekem ismeretlen urakhoz… Azért mert aranyaim vannak, nem vagyok én nagyuri lumpoló…
A lány felemelkedett, Miklós a mozdulatára megint észrevette friss kivánatos testét, hogy kerül egy ilyen egészséges, naiv és szüzies gyermek ilyen helyre…
– Pszt, – mondta hirtelen s a lány oda hajlott.
Miklós a korcsmáros felé intett egy gyilkos pillantásával.
– Mit akart ez az előbb? Mit orditott az elébb ez a gazember… a vendéglős…
– Jaj nagyságos ur, meg kellett volna mondanom, hogy egy üveg pezsgőt kell fizetni, anélkül nem szabad szoba,… a szobában… vacsorázni a vendéggel.
Miklósnak mélyen leszállott a hősége, s aztán pirosság öntötte el az arcát: szégyelte a hevületét, egy egészen egyszerü üzlet…
Mielőtt tünődhetett volna, kilépett a különszobából egy magas, fekete bajuszos ur. Odalépett hozzá, jóviálisan s nagy hanggal mutatkozott be.
– Feketics… Legyen szerencsénk…
– Matolcsy Miklós ref. lelkész.
Felállott s erősen nézett a nagy ember szemébe.
– Nohát annál inkább, – mondta ez s széleset és nagyot kacagott. A szájából pállott füstszag tódult, a fogai köze egészen fekete volt a sok szivarfüsttől. Most is egy félszivar volt a kezében. Azt a foga közé vette, akkor karon fogta Miklóst s becipelte. Akkora ember volt, akkora marku, mint egy cirkuszi dijbirkozó.
A lány utána vitte félig üres boros palackját s a poharát.
Miklós kinos zavarban volt s mosolygott és maga sem tudta mért, gyötrően félt.
III.
Amint beléptek, már azt várta, hogy éles szemmel s kutató ellenségességgel fogják fogadni s kissé álmélkodva konstatálta, hogy odabenn három ur ül, nevetve összebujva s halkan kacagva. Ő még mielőtt meglátta volna, kik és mik vannak jelen, azonnal s görcsösen elszoruló szivvel pillantotta meg az asztal tulsó sarkán az aranyát. Le volt téve a fehér abroszra s világitott és csillogott. Miklós szédült és rémült volt s legjobban azért rettegett, hogy ez meglátszik rajta. Az ő belépte külömben semmi változást nem idézett elő, a beszélő ur tovább beszélt, a másik kettő tovább vihogott a szavain s ők leültek, anélkül, hogy bemutatták volna a bent levőknek, ő a rendőrkapitány mozdulatára szerényen ült le az asztal végén. A beszélő fiatal ember sem emelte fel a hangját a kedveért, s neki nagyon meg kellett fesziteni a figyelmét, hogy megértse:
– Erotika csak kisvárosban van, a kamaszkor csak itt virit istenigazában, a kutyafáját. Kérem képviselő ur, maga nem tudja elképzelni mennyi szenvedéssel van egybekötve az első illuziók elvesztése: egy szegény diáknál, akinek az apja is szegény ember és semmiképen sem tud, bármennyire szeretne is, finom, egészséges, jó cselédeket fogadni, akikkel a fiai is meg legyenek elégedve, szóval nincs és nem lehet és na… jön a Feri s azt mondja: a Gyöngytyuk-utcában Sternéknél van egy lány… na… lehet… na eccóval… Hát kérem képviselő ur: az ember éjszaka nem alszik: mihelyt lehet, kiugrik az ablakon, mezitláb, a cipőjét az ember a hóna alá fogja s kimászik az udvarba. S utána a Feri, az ember átmászik a keritésen, jó szöges, az ember elrepeszti a nadrágját… s gyü, végig az utcán. No de most hol laknak a Sternék? Azt előre kellett volna megtudni a fütyülőjét!… Sorra ráfogják minden lehetséges házra, hogy itt. Végre egy házban megállapodnak: ez az. Na most bemenni. Most aztán be kell menni. Hát eredj be te… Eredj te… Na, képzelje el képviselő ur, hogy az elsőség az nem számit… sőt… S egyszer csak bent van az ember egy idegen udvarban, no most mi lesz?… Itt vagyunk… püff… Most betörjem az ablakot? kérem képviselő ur a kamaszkor leggyönyörübb vonása, hogy abszolute semmivel sem gondol: megragadja egy rettenetes vágy s kiröpiti, ki… Fut, megy, mint az őrült, számitás és cél nélkül… Kérem: most aztán falba ütődik az ember, az ember örül, hogy nem tört be a homloka s nincs más mit tenni: szépen visszamászni a Sternék keritésén, mielőtt valaki észrevenné, aztán végigügetni a falun, bemászni haza, most elreped az ing is, ujra levetni a cipőt, be az ablakon s lefeküdni… Megvolt a kaland… az első…
Előadásában volt valami ellenállhatatlan komikum, egyetlen szava sem tünt el hatás nélkül. Csak ő ült komolyan és mélyen ülő szemei mereven dermedtek rá hol erre, hol arra, leggyakrabban az aranyra, amely, mint a mágnes huzta a pillantását. Néha megsejtett valamit abból, amit a beszélő mondott s távolról elmosolyodott, aztán megint komor és merev arccal hallgatott. Ellenben az urak fojtot kacajjal, minden ellenállás nélkül fogadták az előadást, a képviselő ur nyájas, kedélyes, kopaszodó ur, akinek vékony bajusza feketére volt festve s lila volt, fekete haja töve is lila, cimpája folyton remegett s mint egy vadállat nyalogatta a száját. Miklós hirtelen, anélkül, hogy valaki, vagy valami figyelmeztette volna, ráismert: ez Arday…
A fiatalember, aki ideges és sovány fekete ember volt, s tele a társaság legbecsesebb tulajdonságával: a nagyszerü előadó érrel, egy ennél még furcsább vizitet mondott most el, a koszos és repedtsarku házicselédnél, amely hasonlóan eredménytelen kirándulás volt, mint ahogy a villamárammal meglóbált aranyfüst látszólag eredménytelenül leng a légüres térben, aztán mintha odaért volna, ahová indult:
– Most vagyunk végre a célnál, – mondta s azonnal uj nagy nevetést keltett, – a kaszirnő!… Az emberi kor első nagy stációja!…
Ezek az urak, akik az élet bőségében már a végén voltak ugylátszik, a kiélésnek, most bortól, gőztől, éjfélutáni idegességtől fütve, minden szót rakétázó kacagással vettek. Miklós azonban komoly volt, disszonáns volt neki ez az egész. Komor volt, mert nem mutatták be. Egyáltalán senki sem pillantott még rá. Igaz, mindenki a beszélő malacságaival van elfoglalva… de neki nem kellett volna igy leülni közéjük, félretolva és lényegtelenül, mintha egy pincért ültettek volna le maguk mellett… Nőtt a dühe: már megint az égett benne, hogy persze, vele szemben minden szabad… Ővele mindenki packázhat: ennek a sihedernek, – mert ki lehet ez, aki itt mulattat és udvari bolondot játszik, ennek a szavait nem lehetett volna egy pillanatra félbeszakitani, hogy őt üdvözöljék, hogy őt bemutassák, hogy befogadják, ránézzenek?… Összeszoritott foggal s összehuzott szemmel nézte az urakat, akik karéjban vették körül az öreg urat, a képviselőt s szemmel láthatóan mindhármuknak az volt egyetlen ambiciója, hogy neki mulasson, az ő kedvére, az ő hangulatának emelésére. Az öreg ur alig-alig, vagy halkan s dühitően fölényesen mosolygott s kéjjel szopogatta az egyre merészebb és egyre bujább beszédet, amely egy kis maró vitriollal volt leöntve, a vidéki élet szatirája volt benne, sőt a mélyén az emberélet kritikája, a férfiember nemi ösztöneinek megvetésre itélt galádsága sistergett ki a szavak megül, de elsősorban mulatságos volt és fonák:
– És akkor azt hallja az ember, hogy a szobaasszony elmegy, uj szobaasszony jön… Micsoda forradalom, az egész város minden férfia fel van huzva: mit… elmegy? a régi?! Senki sem szól, csak a szemek szikráznak, nem érteni: mindenki szórakozott, a trafikban elmaradnak a viccek és háromszorra sem tudja az ember megszámolni, amit visszaadtak a forintból… S jön egy nagy és sárgára festett haju nő… az alkapitány joga, hogy kimenjen elébe az állomásra s mire bejön… az egész város irigyli…
Miklós sötét lett: ő még valóban szüz és ártatlan férfi volt, aki soha még ennyire férfitársaságba nem került… Nem állotta, ő is kénytelen volt fojtva nevetni a furcsaságokon, amelyek a legválogatatlanabb kifejezésekkel kezdtek előre haladni, hanem megérezte azt a visszásságot: nem, ez kellemetlen, igy pőrére vetkőzve látni egy képviselőt, egy öreg urat, két komoly s a városban számottevő uri embert, az egyik a rendőrfőkapitány, a másik a takarékpénztár igazgatója, akire szintén ráismert… Már egyszer tudniillik gondolt arra, hogy a takaréktól kér kölcsönt, abban az időben távolról mutatták neki ezt az urat, hogy ettől függ a dolog… De ez akkor az utcán ment, ő a Berger boltjában állott az ajtóban s amint átpillantott a másik oldalra, ott ment, komolyan, kövéren, fehér mellényben, széles arany óralánccal egy erős uri ember, szürke kalapja volt az egyetlen kissé kicsapott s kackiás, amely az élni szerető embert jelzi most utólag előtte: de akkor oly komoly, félelmes és tekintélyes ur volt, hogy százszor inkább alázta meg magát a szürke és ismeretlenség ködében topogó kis zsidóember előtt kölcsönkéréssel, minthogy csak el is képzelje, hogy a napfényre kilépjen s a takarék fényes tükörüveg ablakai mögött kilincseljen parányi személyi hitel után… S most ez az ur hirtelen ilyen közel került hozzá, kivörösödött arccal, hogy élvez, hogy figyel, s mint a többi ur, mint mindenki itt, egy pillanatra sem feledte, hogy egyuttal folyton a nap felé forduljon lényének szirmaival, mint a napraforgó az esőben, szélben is egyre a napot keresi: mindenki az Arday melegében s boldogitó jelenlétében sütkérezett.
Miklósban mély és keserü fölháborodás gyült fel: a plebejus gőgje, fölfelé. Ő a parasztot azért gyülölte meg, mert hiába akarta fölemelni magához, ahány kisérletet tett, mindig csődöt mondott az akarata, hogy a falusi kis embert emberi méltóságára figyelmeztesse, jósággal és emberi szivvel való életre: az be volt gubózva valami gonosz indulatba mindennel szemben, ami felette volt, s most ő ugyanezt érezte fölfelé… Nem akart és nem, és nem akart betörni földi ember alázatos imádatába, ami pedig ime itt előtte süstörgött és pezsgett az Arday személye előtt. Azzal a titkos sugárzással voltak előtte, ahogy a hivő az istent érzi ihletett perceiben mindenütt jelenvalónak és hatónak s az isten kedvét keresi szive titkos rebbenésivel. Ugy keresték itt ezek e hatalmasnak kegyét. S ez hogy ül közöttük. Fölényesen és egyszerüen, lezser mozdulattal, a szék karján elterülve, kissé unva mindent, csak most ezt a diskuráló fiatal embert, ez ki lehet? csak ezt élvezve, mint egy finom és idegen italt…
De már nagyon látta őt s épen e legelső pillanatban s azok után, amiket már is tud róla… Egy ilyen aljasságokban dőzsölő, egy ilyen tisztán nemiségekben kéjelgő lélek hogyan álljon népek fölött, hogy legyen vezetője vagy fölöttese a népnek. Mit várhat ettől a paraszt egyebet, mint a legteljesebb megvetést, mint azt, hogy annyiba veszi, mint a teheneit s barmait.
Keserü pillantása megint csak az aranyra tévedt s amint az megcsillant előtte, annak a fényénél hirtelen megértette, hogy ezek róla beszélnek. Egész arca lángolt tőle: onnan indult ki a kisvárosi erotika megbeszélése, abból az egész, hogy ő aranyat adott a kasszirnőnek… Halálos hideg verejték gyöngyözött a homlokán.
Most bejött a lány s amint belépett, az urak nevettek.
Tálcán a Miklós vacsoráját hozta. Ő ingerült lett, bosszantotta, hogy ilyen későn hozza, már el is felejtette, már ugy hozzászokott a koplaláshoz, hogy mostani izgalmában eszébe se jutott volna, hogy a reggeli óta alig evett. Idegesen intett a lánynak, hogy tegye a másik asztalra, még mindig várta, hogy bemutatják, vagy valamiképen csak elintézik.
Kis csönd lett, mintha mégis megzavarodott volna a beszéd, vagy csak pihenő volt ez a társaságnak?
– Egy jó szivart, kis muff! – mondta a csöndben a képviselő.
– Igen! – szólt a lány s már futott, mintha megijesztették volna.
Miklós felállott s mérgesen, szó nélkül átment a kis asztalhoz. Ott volt a tányér, a kis vendéglői tálon a szép sertéskaraj párolt káposztával, de nem volt sem kés, sem villa.
– Buta, – mondta magában.
Az urak hallgattak, mindenki maga elé nézett. A késő éjfélutáni csönd volt ez, mikor a legélénkebb hevességü izgalmas kacajok közben az idegek leszerelődnek, elfáradnak s a figyelem más térre csapódik.
– Azért szerettem volna jelen lenni képviselő ur, – mondta a fiatal ember, mintha az azelőtti témára tért volna vissza, – ki volt az, aki legelőször fejbevágta a szegény kegyelmest?
A képviselő finoman elmosolyodott.
– Azt nem lehet pontosan tudni, – mondta nyefegő, cuppogató módján. – Az ugy jött, hogy egyszerre csak mindenki. Egy cingár kis ellenzéki ur felvesz egy nagy törvénykönyvet. Azt mondja neki egy óriás pártbeli képviselőtársam: Megőrültél? Mit akarsz avval? Az kibuvik a hóna alól s nesze, odadobja a miniszterelnök fejéhez. Ennek a könyvnek a sarka okozta a leghosszabb sebet…
Megnyalta kicsit az ajkát, mintha most akarna még valami jót mondani, de lenyelte. Nagyon tartózkodó volt, a legáltalánosabb kifejezéseket kereste, nagyon objektivnak, nagyon benfentesnek s nagyon megközelithetetlennek akart látszani. Miklós, most, hogy messzebb ült tőle, egész bátran meresztette rá a szemét. Ugy nézte ezt az embert, mintha a végzetével találkozik az ember. Nem tudja indokolni, nem tudja magyarázni, de ellenállhatatlan feszültséggel néz bele, ahogy a vész, a viz, a mélység vonja az embert.
– Bocsánat, kérlek alázattal, – mondta a takarékpénztári igazgató – mi volt tulajdonkép az oka, hogy azok a bitang ripőkök igy neki másztak… fölháboritó…
Miklós felvillanó szemekkel nézett most a kövér, husos arcu bankvezérre, aki teljes és mély odaadással hajlott a képviselő felé.
Ez keveset nyöszörgött s unottan szólt:
– Mint erkölcsi tartalom nélkül valót, a legélesebben el kell itélni a Justh-pártnak eme botrányát.
– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány.
– Justh Gyula, Lukáccsal való alkudozásával, azzal a készséggel, amellyel oly felettébb olcsón volt hajlandó pártját a Lukács sötét terveinek rendelkezésére bocsátani, és azzal a soha meg nem bocsátható vaksággal, hogy az ő pártütése hiusitotta meg a koalició katonai követelésének megvalósitását, válságba döntötte magát a koaliciót és belelökte a nemzetet ebbe a mostani áldatlan helyzetbe: mindezzel elvesztette Justh Gyula és pártja a nemzet müvelt és független közönségének bizalmát és rokonérzését.
– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány. A képviselő ránézett, erre ujra azt mondta: – Ugy van!
Arday felemelte az ujját, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne siessen ugy az ugyvanokkal, még csak most jön az igazi:
– Ezt a csorbát pedig nem lehet kiköszörülni sem kortesutakkal, sem ujra megfejelt függetlenségi programmal, sem képviselőházi verekedésekkel.
– Ez az igaz, igen! – kiáltotta a rendőrkapitány.
– Nem, nem! – bólogatott buzgón a takarék igazgatója is.
Miklós egész lelkében remegve nézett keresztül rajtuk, ő Debrecenben a Tisza István imádatában nőtt fel, minden egyházkerületi gyülésen látta s átvette a közszellemet, amely ezt a politikust a kálvinista magyarság nagy vezérének tekintette, benne azonban bizonyos titkos elégedetlenség volt már vele szemben, sértette a nagy-koncepció-érzését, hogy egy miniszter minden ügyhöz hozzászól, hogy a nyirbatkai tanitó sertésól-kérését elutasitani nem átalja s hogy oly rektoros-tudálékossággal tekint át az ügyeken: hiányzott a személyből áradó varázs s mégis még mindig élet-halálra szántan párthivének érezte magát, mert igyekezett elfeledni a személyes meggyőződéseit s együtt uszott a kálvinistasággal abban az önáltatásban, hogy ezt a politikust soha ne tetteiből itélje meg, csak a róla alkotott ideális képhez ragaszkodjék törhetetlenül. És mégis most valami mély és morális fölháborodás töltötte el, mikor ez a Tisza-huszár legelső szavával az ellenzék egyik legrokonszenvesebb és legtisztább vezérébe rugott bele. Néki fájt az, hogy egyszerü személyeskedéssé válik az ügyekhez közel élők száján a közélet minden nagy ténye. Ő inkább akart általánositani a személyek rovására, hogy elvek és igazságok harcát keresse az eseményekben. S most ennek a vén borisza kéjencnek minden szava beoltotta a veszettség ellen: ez az őrület már közveszélyes, ez ellen már védekezni kell. Ebben a percben megvetette magát, a mért kritikátlanul tudta volna odaadni magát előtte ismeretlen emberek ismeretlen céljainak szolgálatára s keményen elhatározta, hogy utána fog járni, mi hogy van ebben az országban…
Az ismeretlen fiatalember ott szemben ismételte:
– De képviselő ur, mi volt mégis az oka, hogy igy tört ki a dolog. Mi bőszitette fel ugy azokat?…
A képviselő háromszögbe törte kissé kedvtelenül a homloka ráncait.
– Kis grammatikai vita… Egy kis grammatikai nézeteltérés az egész. Khuen igen világosan és érthető hangon ezt mondta, tisztán lehetett követni a szavait: „Az 1867-iki törvénycikk szavai, szerintem, – mondta, – igen világosak, ahhoz szerintem külön magyarázat nem szükséges… Grammatikailag, egész egyszerüen ugy áll a dolog, (megjegyzem a grammatika szóra már az egész Ház figyelni kezdett) hogy amidőn arról van szó ebben a törvénycikkben, hogy az országgyülést nem lehet elnapolni, vagy föloszlatni, mielőtt a „jövő évi“ költségvetés nincsen megszavazva, világos, hogy a „jövő évi“ költségvetésről van szó s nem az idei költségvetésről…
A fiatal ember hirtelen kurtán felnevetett, de egy pillanat alatt lefojtotta.
– Hallatlan marhaság, – mondta.
– Mit? – kérdezte a képviselő megütődve.
– Azoknak a barmoknak a marhasága képviselő ur.
A képviselő pillanatokig szopogatta a nyelve hegyét.
– A haldokló oroszlán akkor rugott utolsót önmagán… – folytatta. – Az ember első benyomása az volt, mintha a Justh-párt kedvet kapott volna, hogy megismételje azt a – mondjuk – impozáns jelenetet, amelyet, mint a szenvedelem elemi kitörését, ha sajnálnunk kellett is, de mint mély erkölcsi okból eredőt impozánsnak s utólag, jogosnak is, kellett elismernünk. Azt a képviselőházi csatát gondolom, mikor az erőszakoskodó s törvénysértő többség védelmére berendelt darabontokat verték ki az ülésteremből…
Miklós mereven és egész lényében felizgatva nézte ezt az embert, amig beszélt. Érezte, hogy minden szava piszokság. Nem ismerte az eseményeket és a szereplőket: de valahogy a delejes sugarakat fogta el, az orrát facsarta annak a belső lelki munkának a büze, ahogy ez az ember jobb meggyőződése ellenére, vagy annak a hijján, valami undoritó benső elszántságból betyárkodik a szavakkal. Ez a kivételesen finom ur, akinek az egész teste kendőzve van és agyon mosva, tisztogatva, a ruhája, az inge, a feje oly aggodalmasan kipucolva, mintha külön erre a célra készült gépezetekkel végeznék rajta a tisztogatás müveletét, ez az ember: az isten szine előtt merne esküdni rá: teljesen rothadt, tökéletesen meggyőződés nélküli ember… Földulták a lelkét ezek a hosszu, nehézkesen összerakott mondatok, amelyek mégis oly szabatosan csörgedeztek, mint a zsilip mögött visszatartott szennylének a bugyogása, ez az egészen különös képviselői nyelv, amelynek sem szine, sem illata, sem gerince nincsen, csak száraz és zörgő technikája… te alávaló kutya, te undok gazember… morogta magában s a szemei gyülölettel és sötét dühvel meredtek rá a mélyből… Te aljas buja, aki piszkos kéjelgésben adod ki magad, te vagy, ti vagytok azok a fenkölt Kátók…
– Hogy tehetnek ilyet! – kiáltott fel a a takarékpénztári elnök. – Most megint meghurcolják a mi szép hazánkat a külföldön.
A képviselő, egészen távoli és egészen unalmas nyugalommal felelt:
– Más parlamentekben is fordulnak elő hasonló jelenetek. Oka: hogy a modern életben a képviselőség és a politizálás kenyérkeresetté válik. Nemcsak, mert tisztességesen fizetik a képviselőt… hanem azért, mert, a képviselői állást alacsony fickók alaposan ki tudják használni és hasznositani… Már most világos, hogy a képviselők azért választatnak, hogy az ország dolgait intézzék: s e helyett a kenyérharc, a küzdelem a boldogulásért, a létért, az existenciáért, haszonért, érvényesülésért való verseny füti az elméket és lazitja az erkölcsöket.
Miklós e pillanatban megértette, hogy mért hat oly fásultan az agyakra a papi bölcsességek monoton prédikálása, ha nem érinti közvetlenül az emberek személyes lelki dolgait.
A lány hozta a szivarral telt skatulyát. Nem nézett őrá. Idegesen kopogott neki.
– Kést, villát.
– Igenis – mondta a lány elpirulva s kifutott.
– Hanem Korláth báró mégis titkos tanácsos lett, – mondta a takarékpénztár igazgatója.
Arday csöndesen felelt.
– No, az csak… – kétszer-háromszor kinyitotta, meg ujra összefogta az ajkait, – hát az csak olyan flastrom. Már a Tivike oly sokat szaladgált a kormány körül, annyira szorgoskodott a párt összekovácsolásában, főképp a véderőreform megszavaztatása idején, hogy valami okvetlen járt már neki. Tisza ugy gondolta, hogy kinevezi a kultuszminiszteri államtitkárnak, de hát ide a Schillingfürst herceg barátját kellett behozni. Akkor annak a helyét, az alelnökséget szánták Korláthnak, csakhogy arra meg szegény Csorvássy Pali volt már benevezve és ennek is kellett valami, mert a választójogi bizottságban annyira a kormányhoz dörgölőzött, hogy nem lehetett lefricskázni. Igy lett Csorvássy a Ház alelnöke, a bárónak nem maradt egyéb, egy kis titkos tanácsossággal fizették ki.
– Érdekes!
– Érdekesebb a másik titkos tanácsos, akit vele egy napon neveztek ki, a barcasági érsek, Kinsky ur excellenciás cime. Ez minket reformátusokat s minket protestánsokat érdekel közelebbről, ismét fölhijja a figyelmünket a régi anomáliára. A titkos tanácsosság a legnagyobb cim, amit valaki kaphat ebben az országban. Kinsky ur közönséges foltozó csizmadiának a fia s fokonként emelkedett az érseki székbe s e pillanatban már kegyelmes. Ezt a cimet megkapja minden katholikus egyházfő, de nem kapja meg, eddig még sohasem kapta meg egyetlen protestáns egyházfő sem. Pedig ugye vannak a mi püspökeink között is, akiknek vannak olyan bokros érdemei, mint a katholikus püspök és érsek uraknak. Azt például, hogy Kinsky urnak mért járt akkora cim, amit még néhai Szász Károly sem kapott meg, hogyan magyarázzuk? Szimptomája ez annak a kormányzati tendenciának, amely mindig és mindig kiemel egy felekezetet és mindig csak egyet s mindig csak ugyanazt az egyet, a többi rovására: holott a szent biblia igazságait nem az a felekezet vitte bele a magyar nép lelkébe s e szent biblia nem ennek a felekezetnek oltárán őrzi a békesség és megelégedés erényeit.
Miklós igyekezett csöndesen enni, zajtalanul, oly erősen rágta a fogai közé bevett husdarabokat, mintha ebbe akarná beleölni azt az indulatot, ami benne felgyült.
– Undok fajzat, – mondta magában. – Excellenciás cimekért, rikitó jelszók… s én félév óta nem ettem a magam házánál jó falatot… Uhh, micsoda hazugságok, micsoda kibogozhatatlan és gyülöletes és burkolt és félelmesen félrevezető hazugságok száguldoznak az emberek lelkein…
Zugott a feje s kavargott benne a sok felháborodás: mért élnek igy az emberek, hát mire ez?… hát nem lehet? soha nem lehet egy őszinte emberi szót kimondani…? mért szövik be magukat hazugságoknak és gonosz félrevezetéseknek burkába, mért kötik lábukat béklyóba… Mért nem emelik fel a fejüket s néznek bátran az isten ege alatt: én ez vagyok, ennyi vagyok, ezt adom, ezt kérem, üljünk egymás mellett testvér és usszunk a jó isten szabad vizében… Politika? excellenciás cim? államtitkárság? alelnökség? dörgölőzők és munkapárt összekovácsolása, és lefricskázhatatlan bárók?… Kábulat és meghülyülés lepi meg az agyat… hát ez igy megy? ez az emberek, a tömeg képét hordozók igazi élete, a kiválasztottak, az ismertek, a Korláth bárók, Csorvásy Pál… s nem is kételkedett benne… Ah, hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni tapasztaláson nyugvó belső hit? a lélek ujjászületése és ebből nyert méltósága és szabadsága? a halálosan komoly meggyőződés? a lélek belső nemessége? az apró problemákban az időn és történelmen felül álló örök isteni dolgok?…
Az isteni! az isten! Hát hol van ezekben az isten? Hol van a háttérben, a lelkek mélyén a központi gondolat, amelyből ered minden szál és amely minden szemléletnek alapja. S ha mindez hiányzik belőle, hát mért olyan kimondhatatlanul magas itt ez az ur a többi felett, hogy senki nem meri a legtávolabbi ellenmondást sem megkockáztatni a jelenlétében…
A képviselő felállott, a kis szoba hátulsó falán levő ajtóhoz ment, kissé nehézkes, döcögő léptekkel, amelyben benne volt még a régi dendi kényessége s benne volt már az öreg ember totyakossága is. Miklós meglátta, hirtelen, tisztán látta, hogy a halál felé indul.
– Ember!… hová mégy?… Kint vár a koporsó…
Bent az urak nagyot nyujtóztak. Mintha felszabadultak volna a suly alól.
A fekete fiatalember fel is állott s mikor az öreg ur behuzta maga után az ajtót, igy szólt
– No annál közelebbi célok is vannak, mint excellenciás cimeket harcolni ki a protestáns főpapok számára. Egyáltalán kérem uraim, mi gyakorlati emberek vagyunk, mit akarnak ezek az urak az öreg elnyütt bibliával. Letünt már annak a kora, mint a betyárromantika. Csak hadd rohadjanak már azok a vén penészes bibliák, annak a sötét lapjairól a baromi alázatot és a szenvedések szeretetét akarják betölteni a népbe?
Miklós ujabb rémülettel, szinte megdermedve bámult erre az urra.
A takarékpénztári igazgató kedélyes nevetéssel állott fel.
– Nahát maga egy javithatatlan cucilista, hajja.
A fiatal ember elhallgatott, látszott rajta, hogy hagyja. Nem akar ujjat huzni, kellemetlent mondani. A rendőrkapitány tisztelettel nevetett a takarékpénztári igazgató felé, aki teljesen átvette a hiányzó képviselő tekintélyét.
– Csak sokat lármázzon, ugy bekópertázzuk, hogy arról koldul.
A fiatal ember ugy tett, mintha tetszene neki ez a kedélyeskedés:
– Mit bibliáznak mindig… A bibliás emberek mindig énekszóval vonultak a csatába szorosan a hadsereg után s visszavonuláskor mindig elől, csak elől, akkor is énekszóval… ezt akarják vele elérni? – viccelte el a dolgot.
– A biblia nagyon okos dolog, – szólt a takarék igazgatója, – mert megtanitja az embereket, hogy a bünöket elkövetni nem szabad.
– Akkor Mark Twain még sokkal okosabb, mint a biblia, mondta a fiatalember, mert ő meg ezt mondta, igazgató ur: vallásos ember lelkében minden bün azt az impressziót kelti, hogy ezt többé elkövetni nem fogom: Csak egyebeket. Ez az ugynevezett erkölcsi himlőoltás. Legjobb tehát, ha az ember hamar elköveti az összes bünöket, hogy aztán egy se maradjon, amit elkövethetne. Igy bizonyosan üdvözül, ugy-e rendőrkapitány ur.
A két ur harsogóan kacagott a butaságon s a takarék igazgatója kiment a képviselő után.
A fiatal ember utána legyintett s igy szólt a rendőrkapitánynak:
– Ezek az urak nem értik meg a szabad szót, de mi ketten kapitány ur, mi ketten megértjük: Hiszen nem is rossz dolog az a bibliaolvasgatás. Az ember leül az ezerholdjának a kellősközepébe, a vadgesztenyefa árnyékába, a cimeres karosszékbe, jóllakott hassal, behütött italok társaságába, azután, fogpiszkálás közben elolvassa, hogy a régi zsidó családokban micsoda vérfertőzések voltak, hogy ette meg a hét sovány tehén a hét kövéret, hogy Sámson mivel verte agyon a filiszteusokat, hogy Józsua hogyan állitotta meg a napot, hogy a birák milyen vén kéjencek valának, hogy ki hogyan tudott már csalni akkor is, hogy Sámson urat hogy csábitotta el Delila kisasszony és igy tovább, mig aztán a végén meg nem tudja, hogy Jób urambátyámat, az volt a flegma! miféle nyavalyák kinozták, osztán a béketürésből mégse tudta kihozni még maga az isten sem.
A rendőrkapitány kurtákat röhögött s a végén a vállára csapott a fiatal embernek.
– Ejnye, – s csunyát káromkodott, – de elolvasta kend a bibliát: Én ugyan sose láttam egy bötüjét se, mióta az elemi oskolába belém verték, azt hogy…
– Igen, azt hogy a Megváltó szamárháton járt, de Korláth grófék négylovas hintón járnak.
– Hehe, – mondta a rendőrkapitány s ő is kiment a takarékpénztári igazgató után.
A fiatal ember, akinek már alkoholtól erősen ködös volt a szeme, csak a nyelve forgott egyre keményebben, utána legyintett, kifejezve mély megvetését az egész társaság iránt s odafordult a Miklós asztala felé.
– Szép szórakozás, igen, a gesztenyefa árnyékában, – mondta – a savanyuvizes fröccs mellett.
Miklós szomoruan nézett rá, igy nézhetett tegnapelőtt őrá a papné, akit ő ugyanigy fölzuditott bizonynyal a bibliáról való értekezésével.
– Mondja kérem, – szólott egész váratlanul a fiatal emberhez, bár nem volt kedvére, hogy szóba álljon bemutatás nélkül: – kegyednek egyáltalán semmi vallásos érzése, meggyőződése, vagy elképzelése sincsen?
– Dehogy nincsen, – mondta ez brüszk hangon. – Akinek semmi vallásos filozofiája sincs, az buta. Az épen olyan buta, mint aki egy nagyhasu plebánost tart magának, hogy az mondja meg neki, hogy mi az ő hite.
Miklós kutatva bámult rá.
– Nos, és az isten?…
– Hogy hogy vagyok az istennel?… Köszönöm jól. Nem bántjuk egymást. Én nem bántom őt és ő nem bánt engem.
– És mi az ön hite? Mi maradt meg önben gyerekkori vallásos emlékeiből?
– Pardon kérem, disztingváljunk. A hit és az emlék, az két külön dolog. Az én emlékem az, hogy egy rettentő piszkos zsidó iskolába jártam és isszonyuan utáltam a tanitót, mert büdös volt és borzasztó komisz. A hitem, az aztán valami egyéni dolog; ez az enyém: mért beszéljek róla? én nem akarok proselitákat szerezni: minden papnak ez a vágya s csak ez, már a Krisztusnak is, neki is kedvesebb volt a megtérő bünös, mint a száz igaz. Ezek a tömeghitek: ezek olyan járványok… Ott van Haeckel, aki tudományos alapon csinált vallást és monizmusnak nevezte. Ennek a monizmusnak épenugy vannak rabbijai Magyarországon, mint másutt. (Pardon, megnyugtathatom, hogy rabbijai s nem plebánosai.) Azt tanitja, hogy minden csak az anyag és semmi más: más semmi. És tartottak istentiszteleteket, ahol protoplasmát ettek szentelt ostya helyett. S most jön egy Gustav le Bon nevü francia s bebizonyitja, hogy az anyag az semmi, az elmulik. Leméri, hogy a szemünk láttára megsemmisül, érzékeink számára megszünik, szóval érzékfölöttivé válik. No. Döfd meg. Ki van rántva a gyékény a monisták lába alól. Még ezer esztendő sem kellett hozzá. Most má mi lenne, ha közben II. Lajos államvallássá teszi, a professzorai hitbizományokat kapnak, amelynek a jövedelmén csak táncosnőket szabad segélyezni, de a tanyai néptanitókat nem.
Ezzel feltette a kalapját s két oldalzsebbe dugott kézzel furcsa szögletes, négeres mozgással kiment a többiek után.
Miklós egyedül maradt mély bánatával. Ugy félt az emberektől, ugy utálta őket.
S meglátta az aranyat, ott a másik asztalon.
Mohón, kapzsin, irigyen s lüktető mellel és megrémülve, mint a felbőszitett s ketrecet nyilni látó fenevad, bámult reá.
IV.
– Ha most megjelenne a tündér, s azt mondaná, három kivánságomat teljesiti, – mondta magában és egyre az aranyat nézte, szerette volna fölvenni, eltenni, s szobájába menni és elfelejteni, hogy mi volt ma, – első kivánságom ez volna:…
Sokáig habozott, tünődött, nem is gondolt oda, régi mákonya volt, kis gyermek kora óta, hogy lefekvéskor, altató imádság után, ha még ébren maradt, a mese kivánságainak utján csapolta le fantáziája tulságait. A világért soha el nem árulta volna ezt a szégyenletes gyermekességét, mikor egy kedves professzora kisdiák korában azon kapta, hogy egyedül bolyongott az iskolakert utain, könyve becsukva s szórakozott szemmel rótta az utakat, ki akarta vallatni, mint gondolkodik: talán a kinvallatás padján sem árulta volna el nevetséges gondolatait, s mindamellett egyre nagyobb szenvedéllyel üzte a lelki kéjelgésnek ezt a fajtáját.
– Első kivánságom ez volna: az angol banknak minden pénze, az aranyrudak, hordók mind itt a lábam alatt legyenek. Pincében, amely csak az én varázsszavamra nyilik meg… Amig akarom a zsebem tele legyen azzal az arannyal, amely igy az én tulajdonommá lett… Akkor most azonnal megvenném ezt a házat… s várkastélyt épitenék itt… Második kivánságom: hogy ez senkinek fel ne tünjön, ez az emberek előtt egészen természetes dolog legyen s engem senki ne zavarjon kutatással, kérdezősködéssel, vizsgálattal, vallatással, az egész emberiség, mint a világ legtermészetesebb dolgát vegye tudomásul, hogy én vagyok a földben rejtett aranynak földi kincstárnoka, mert nem is az angol bank aranya legyen itt, nem! fölösleges az ember által nehéz munkával előszedett s az élet forgalmába beillesztett tőkét megrabolni mások elől, én azt akarom, hogy a földben, olyan helyen eltünt aranymolekulák, honnan ugysem fogja soha semmiféle emberi erő előhivhatni az aranyat: az álljon az én rendelkezésemre, feldolgozva, pénzzé verve és pedig a magyar állam, az Osztrák-magyar bank pénze formájában… Tehát első kivánságom: ennek a természetben elkallódott aranymennyiségnek az én számomra való ideteremtése, második kivánságom: hogy ezt én zavartalanul fel is használhassam, harmadik kivánságom: hogy ujabb három kivánságom teljesittessék.
Tágra nyitotta a szemét s felébredt egy kissé, gyermekded álmából, meglátta a szobát, amelyben egy nagy gázlámpa égett, bántóan világos volt, a szeme már fájt. A fal durva homokkal volt simitva s a szobafestő nyers és vad szinü festékei irdatlan mintákban voltak a falra kenve. Az egész szoba olyan durva és ordináré volt. És ő már ellankadt s tovább beszélt, még az ajka is utána mozgott, mint az imádkozó öregasszonyoké az ima olvasásakor.
– Ujonnan való első kivánságom, – folytatta szándékosan altató ábrándját s most ujra tetszett neki ez a kis diákkori ötlete, hogy a tündér 3 kivánságát a végtelenségig ki tudja játszani azzal, hogy folyton ujabb három kivánságot jelent be, – első kivánságom hogy: nyolcvan két éves koromig állandó és zavartalan egészséges ember legyek, jókedvü, egészséges és erős és életvidor, soha betegség, soha testi kimerültség, semmi levertség, semmi bánat ne kinozzon, csak erő és egészség, vasegészség és ami fő: jókedv. Szeressek élni és dolgozni és második kivánságom: minden nő szerelmes legyen belém s minden nőt megkapjak.
Láz reszkettette meg, a szája kinyilt, a szeme lecsukódott s lassan lihegni kezdett, a kasszirnőre gondolt s nem gondolkodott tovább.
Akkor az ajtó vele szemben kinyilt s bejött a képviselő. Amint az arcát meglátta, egyszerre visszatért erre a földre.
Kiegyenesedett s tudta, hogy most fog következni az arany és a vizsgálat és a baj.
Arday leült a régi helyére, utána jött a takarékpénztári igazgató, az is a helyére ült, majd a rendőrkapitány, aki szintén pontosan ugy ült le, ahogy előbb. Az ismeretlen fiatalember nem jött, csak ezek hárman, Miklós hirtelen körülnézett rajtuk s csodálkozott: ugy tünt fel neki, mintha ezek nem is mentek volna ki, csak ő neki rémlik, hogy nem voltak bent… Mért ültek le ugy, mint az előbb. Mért nem cserélték el a helyeiket, mért nem ültek egymás ölébe, vagy mért nem pofozzák egymást: mért van az emberek közt oly csodálatosképen állandó viszony? hogy tudják az emberek fentartani a tekintélyt? honnan ismerik a módját annak, hogy hajszálfinom távolságban kövessék egymást s harc és lázadás utján tudjanak csak egymás büvkörébe beljebb hatolni… Valóban boszorkánykör van huzva minden lélek körül, amely őt megvédi s nem engedi, hogy más lelkek azon belől léphessenek?… ahogy a hivő paraszt boszorkányozó leül a keresztuton és kört huz maga körül s a lidércek és manók és földalattiak jönnek nagy lármával és rémitő visongatással, de senki közülök egy lábnyira sem tud ezen a körön belül lépni, ha csak maga az illető el nem veszti a fejét, meg nem ijed s ki nem ugrik rémületében lelki nyugalmának megközelithetetlen várából: amikor is azonnal széttépik a boszorkányok… Ez most neki valami lázas és álomszerü szimbólumnak tünt fel s nagy igazságnak, amennyire csak álmában tud az ember igazságokat átérezni. Ugy is volt, mintha aludnék, mintha minden álom volna, késő éjszaka volt s ő régesrég idők óta nem virrasztott ennyi ideig s ily felizgatott lelkiállapotban.
Most azonban jól volt lakva, szokatlan érzés, elmosolyodott rá, szokatlan mosoly. Még egy félpohár bor volt előtte. Féllitert megivott itt ma este, félliter bort nem ivott régen… talán tegnapelőtt, a papné asztalán… De mintha az akkori mámor is csak most szállott volna agyára…
Nem hallotta mit beszéltek, egyetlen szót sem értett a ritka, szétszórt közönséges beszédből. Csak azt látta meg, mikor Arday az aranyra nézett: felemelte a kezét, feléje nyult. Megkaparta az asztalon a kis pénzdarabot s a markába vette. Ez oly csodálatos volt, annyira lehetetlen.
Soká nézte Arday az aranyat, erősen és figyelmesen, komolyan, ez az ember nem tud mosolyogni. Ez egy gonosz lélek, tele gonoszsággal, ártó érzésekkel, az ilyen ember nem tud nevetni. Ez nem ád ki magából egyéb akaratot, csak ellenségeset és bántót, ez komolyan veszi a dolgokat és mérlegeli: ez csak szivni akar, élvezetet és testi jókat másokból, anyagokból s lelkekből egyformán, ez egy gonosz pók a kifeszitett csillogó hálón, a lila hajával s lila bajuszával s a gondosan kicsiszolt öreg körmeivel… Ez ha csókol is komoly, és akaró és váró, ez nem mosolyog, ez kiél, ez mindent magába sziv, ez félelmes, félelmes ember ez. És Miklós meghallotta a hangját, a nyefegő, nemtörődöm hangot: kénytelen mégis, bármennyire nem akarja, a száját kinyitni s erőt fejteni ki, hogy a hangja megcsikorduljon, mert nem tudja akaratát máskép közleni, de csak annyit ad ki magából, ami épen elengedhetetlenül muszály: más feszitse meg a fülét és a figyelmét, hogy elfoghassa a gondolatait, szinte az emberi hang alatt valahogy, muszály és rettenetesen muszály mindenkinek figyelni rá, halotti csöndben és előre hajolva s minden képességét összeszedve, hogy egy szilánkot se veszitsen el az ő ajándékából, mert hihetetlenül fontos, hogy teljesen és egészen megkapjuk az utolsó foszlányig azt, amit ő kiereszt magából… Miklós kétségbeesetten füllé vált és rettegett, hogy egy szót elveszit:
– A kis keresztlányomnak minden esztendőben, a születésnapjára, február 18., egy aranyat küldök, – mondta Arday – egy-egy kiválasztott példányt.
Miklósban szinte megállott a vér: a halálos itéletét érezte a szavakban: február 18! Nyilván Arday a Márta keresztapja… De hogy! – sikoltott fel benne a düh, a felháborodás, s a morál!… A papné első férje?…
És most egyszerre homlokon vágta egy gondolat, még a szeme is ellobbant bele: férj?… ugyan?… Nem férj!… valami más…
Vékony ajkát beharapta s hevesen zihált, de nesztelenül, mert nem tudhatta, melyik pillanatban szólal meg ujra ez az ember…
Az öreg ur most feltette a cvikkerjét. Az aranykeret alig akart megállani az orra nyergén, felduzzta a puha bőrt s lecsuszott többször is. Mikor végre ott volt, ott billegett a kék szemek előtt, olyan lett a nagyur, mint egy vénasszony, kicsinyebb, kevesebb, asszonyosabb. A fogai kisértetesen fehérek voltak, sokkal jobban állana már neki, ha be volnának esve az ajkai, ahelyett, hogy porcellán szinü müfogakkal hamisitja magát…
– Kaphatok egy aranyat? – kérdezte s nem nézett senkire. Miklósnak a szivébe állt a rémület.
A takarékpénztári igazgató tulbuzgón szedte elő a tárcáját, a rendőrkapitány is a hátsó zsebe felé evezett. Kotrásztak s az igazgató csakugyan kitett az asztalra egy sárga pénzt.
– Nekem bizony nincs, – mondta a rendőrkapitány, a hangja csakugy kirikoltott, bántóan, kelletlen, mint a vaslánc csörgése. – Nincs magának, pap uram?
Miklós ijedten intett igent. Most ujra megütötte az az érzés, hogy ő nem láthatatlanul van jelen…
Zsebébe kotort s kivett egy darabot. Visszaeresztette s másikat vett az ujjai közé, megint mást. Óh istenem, melyiket vegye, hogy ne legyen maga árulója.
S azok ott nem mozdulnak, csak a kapitány néz rá várakozva, szurósan.
Nem jött érte, neki magának kellett odatennie az asztalra, és bármennyire gyülölte is magát érte, nem csapta oda elébük, hanem igen alázatosan, igen figyelmesen s mint egy gyerek az iskola igazgatója előtt, az asztalra helyezte a halálos bizonyságot. Várva a büntetést.
De akkor dacos érzés fogta el s visszament a helyére, leült.
Az öreg ur pedig fölvette az aranyat. A szemüvegén át nézte, felvont szemöldökkel, két ujja közt tartva.
– Igen… – mondta, – szép arany, ritka szép darab. Tizdolláros. Az ára körülbelül negyvenkilenc – ötven korona. De ez, ez egy speciális darab. Ez tizszerannyit ér, huszorannyit, az a kérdés, milyen gyüjtőre akad az ember. Egyetlen sajtóhiba van benne. A dáma szalagján, – nézzék csak – a LIBERTY igy van irva: LIBEBTY… Ebből talán az egész világon nincs több, kibocsátás előtt visszavonták, az egész verést, ujra beolvasztották… Ez sokat ér…
Matolcsy fakó arccal ült. A szeme befeketedett s csaknem megtört fénnyel meredt a tudóskodó rohadt arcra.
Az öreg ur lassu, higgadt mozdulatával, amelyben soha nem élt egy pillanatig is holmi exaltáltság, önuralom, vagy vérmérséklet?… akkor elővette a saját kis pénztárcáját s annak a részéből elővett egy piciny aranyat.
– Ez is elég érdekes. Persze, ennek nincs veretési hibája, csak nagyon ritka pénz.
Megnézte, mint a múzeumban a régész a jól ismert dolgokat, amelyeket csak azért néz akkora figyelemmel, hogy alaposabbnak látszék a publikum előtt.
– „Un Peso. Republica de Costa Rica“… Európában ez meg lehetős ritka. Véletlenül, ha látni is ilyet, de keresni, felkutatni, megrendelni, az lehetetlen… Érdekes, hogy jut az ember ilyesmihez… Ma délután jön a kocsisom, hogy borravalónak kapott egy pénzt, de a bótos nem akarja elfogadni, hogy hamispénz. Mondom neki: nesze egy forint, igyál rajta… Mondhatom olcsón jutottam hozzá… Mikor először vettem meg ezt a pénzdarabot, jóval többe került.
Most elnevette magát, kisértetes volt a vadonatuj fogaival, a pettyhüdt, ludbőrös ráncokba tört bőre, lilás és rózsaszinü, a halottsápadt szin mellett, itt-ott. Kétoldalt platinafogak csillogtak meg, óriási fogak, acélszinü harapók.
Miklós elveszett és meghalt ember volt. Mélységes mély örvény nyilt meg alatta s szédült lefelé, lejebb, mint egy liften le, le. Vérhullámok nyiltak meg s zuhogtak le az agyvelejéről s tudta, hogy most vége, az élet be van fejezve, slussz.
Homályos szemmel látta csak, hogy csillog fel a vén hiéna arca…
– Azért ez a legfurcsább s elővette a kaszirnő aranyát. – A György feje. No, nézzék ezt a buta, közönséges, korlátolt fejet. A cvikkeres orra, a tompa, korlátoltan hegyes szakálla, apróra nyirt, borbélyos izlésü hajviselete, ahogy kinosan el van választva és ez a gyürött, nyavalyás hegyes szatirfüle… Az egész Albion karakterét le lehet olvasni belőle. Mutattam a delegációban a vámszerződéseknél ezt a példányt… Duplanyomásu: nézzék meg. Mindakét oldalon a György feje van… No… Nem érdekes?…
A rendőrkapitány csodálkozva kiáltott fel. Mintha két pénzdarab vastagságában középen ketté lett volna vágva és ujra egybe forrasztva. Mindkét oldalán, ugyanannak a pénznek képes fele volt.
– Egy ötlet… a keresztlányomnak akkor nem találtam, most legutóbb, valami külömbet, hát ugy csináltattam ezt a Váci-utcában.
S nézegette az aranyat.
Miklós ugy ült a székén, álomban, szédülve és alva. A foga vacogott. A homlokán verejték verődött ki.
– A kislány most tizennyolc éves… Nem jár rosszul ezekkel az aranyakkal a kicsi… A staffirungja kitelik belőle…
Most belépett a vendéglői lány, sápadtan és remegve.
Mindnyájan ránéztek.
– Itt vannak a rendőrök, – mondta rebegve.
– Jó, – szólt a kapitány s Miklós látta, hogy reá néz.
Az öreg ur, mintha semmi se hozná ki a sodrából. Igy piszmogott tovább:
– Föltéve, hogy a többi is meg van még.
A rendőrkapitány felállott, mint egy szelindek:
– Majd utánanézünk a betyár csillagát, – mondta harsogva, – hogy meglegyen! – S egész határozottan állott szembe Miklóssal. Vagy ez mind csak álom!
– Máté! – kiáltotta el magát, ugy ahogy egyenesen állott s a száját rémitően kitátotta.
Egy nagy darab, csizmadiaképü rendőr lépett be.
– Jelentem alássan itt vagyunk.
– Be!
Még két városi rendőr lépett be.
– Kisérjétek ezt az urat a másik szobába…
Arday felemelte a mutató ujját. Finoman szólt.
– Kérném a jegyzőkönyvet, főkapitány ur.
– Igenis nagyságos uram.
Ő maga ment ki s nemsokára hozott egy iv papirt, tintát, tollat s elkezdett irni, amint Arday diktált.
„Vádlott beismeri, hogy – diktálta a formaságok után Arday, – hogy ezen aranyakat Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika birtokából még be nem vallott módon szerezte meg…“
Miklós csak ennyit fogott el, ebből is csak, hogy Sztánay Nusika… S azt suttogta: A szeretője volt!… Nem a férje… a szeretője…
Mikor készen voltak az irással, a rendőrkapitány az egészet még egyszer felolvasta:
– Igy van? – kérdezte erélyesen.
Miklós szilárdan, fennhangon mondta:
– Igen.
– Tessék aláirni.
Miklós előre lépett, hogy kinyujtsa a kezét, de abban a pillanatban a karjában valami hallatlan módon feltámadt az ellenállás, a keze tiltakozott ellene. Ugyanaz az érzés ébredt meg teljesen, amely amaz első és emlékezetes aláirás után maradt meg benne: nem! aláirni többet semmit! soha!
– Nem irom alá.
A főkapitány elképedt. Vér futotta el az arcát s orditva, hogy a hangja a torkába szakadt, rárivalt?
– Nem irja alá?!… Majd én megmutatom! – s a rendőreire nézett.
Miklós szeme önkénytelenül követte a tekintetét.
– Máté!
– Parancs.
– Alá fogjátok iratni!
– Igenis.
Miklós megdermedve nézett a szolgákra. Irtózatos tenyerükre pillantott, rettenetes ökleikre és megsemmisülve hanyatlott vissza.
– Majd aláirja ő, magától, nem lesz itt semmi, – mondta a rendőrfőkapitány undoritó szolgálatkészséggel s eszközeinek ismeretében félelmes volt a bizalma és vakmerősége: ez előtt nincsen önérzet, nincsen becsület, tisztesség, Miklóst egyre nagyobb szédülések érték. Soha, soha nem képzelte volna, hogy idáig sülyedjen az élet: rendőröklök és lópaták…
– Kérem, – mondta reszkető hangon, de kiáltva és erősen feljajgatva, mint a gyerek az utolsó percben, mikor már suhog a rektor korbácsa. – Én református pap vagyok!
– ’Sz ippa! – mondta a rendőrkapitány durva képpel.
Miklós elámult, elkövült arccal nézett az arcába, nem volt ott semmi könyörület, semmi emberi. Ez nem értette, mi van őbenne. Ez nem bánta, mi történik ővele. Ezt nem lehetett meghatni, ahogy nem az állatorvost a kése alá kerülő bikának rettegő nyöszörgése. Ez nem gondol egyébre, csak arra, hogy gyorsan, erélyesen, kevés erővel, s alaposan kiherélje a férfiuból, aki az ökle, a kése alá került, az ellenállás, az önérzet utolsó szikráját is.
– Az urak azt hiszik, loptam!?
– Ne szájalj, – orditott rá a rendőrkapitány. – Fogd be a pofád… S pofonra emelt kézzel állott elébe. – Aláirod, vagy nem.
Egy pillanatnyi csönd volt.
– Aláirom, – mondta Miklós méltósággal.
Akkor még fakóbb lett.
– Aláirom, mert igaz. Ha csak egy szónyi hazugságot irtak volna bele a dologról, vegyék tudomásul, hogy nem irnám alá… Én az Örök Igazság szolgája vagyok, az én ősöm gályarab volt…
– Majd leszel még te is, – mondta a rendőrkapitány felröhögve, de már amolyan fidélis komázással, mintha pajtásos hecc volna közöttük.
Miklós nem vette tudomásul, az asztalhoz lépett, fogta a tollat s belemártotta a tintába.
Aláirta a nevét: „Matolcsy Miklós ref. lelkész Fábiánfalván“.
Akkor félreállott, csak egy féllépésnyire s most már egy hullának jegedt merevségével nézett az urakra, keze, iró jobbkeze a mellén feküdt, a másik ökölben lógott s mint egy gyilkos, komoran s mégis gondolkodva, kegyetlen gondolatok között forrva s mégis akcióra képtelenül, nézett az urakra. Szeme, apró sötét szeme elbujt koponyája mély üregében s haja előre csapzottan lógott nagy homlokán.
A képviselő lassan emelte rá a szemét, egy parányi kis pillanatig szinte meghökkent ettől a gyilkos vadsággal rámeredő hulla-arctól, amely sovány volt és viaszos és amelyből nem jött már semmi szánalom és semmi könyörület… De azért nyugodtan és szenvtelenül nézte, csak nézte, mint a bikát a néző a páholyból. Bármilyen közel van is, ott a torreador s ott a társadalmi élet mentelme, korlátja… Tudja, hogy abszolut veszélytelen szembetalálkozás… Tudja, hogy ez neki csak ép egy kis szórakozás, elpetyhüdt idegeinek némi fölzavarása…
– Irjátok alá… – mondta a kapitány.
S a három rendőrlegény egymás után odairta a a nevét a papirra.
A kapitány megnézte az irást:
– Stemplit.
Az őrmester kivette a nagy kék köpönyegje zsebéből a kis vörös dobozt, a gummi bélyegzőt, megnedvesitette a kék párnán s nagy gonddal rányomta az irás alá a rendőrség hitelesitő pecsétjét. Akkor szalutált.
– Várjatok kinn.
Katonásan szalutáltak és kimentek.
– Méltóztasson parancsolni képviselő ur, – mondta a rendőrkapitány összehajtogatva az irást.
Miklós felhuzta a homlokára a szemöldökét, elmeredve, félve. Mit akar ez evvel az irással?
Előbbre hajlott s ránézett a képviselőre.
Ez megnézte kényelmesen, nem sietve az irást, s igy szólt:
– Fábjánfalvi pap?… Ez aztán hazugság.
– Tessék? – lihegte Miklós.
– Én csak ismerném, ha odavaló volna!
S csöndesen nézett Miklósra.
Miklós most látta csak, mennyire ki volt csinálva ez az egész. Milyen ravaszul és milyen tudatosan. Mennyi hazugsággal, de mért? hát mire a hazugság? hát nem lehetett mindezt nyiltan? hát nem volt elég joguk az őszinte kételkedésre?…
– Arday képviselő ur? – kérdezte, keményen a szemébe nézve. De az mintha érzéketlen volna az ilyen nézéssel szemben:
– Hogy micsoda nevelés van ma ebben az országban?… A közelmult sikertelen politikai küzdelmeiben megrokkant a nemzeti önérzet és ugylátszik azt az iskola utján sem fogják már felébreszteni. A szabadgondolkozók szervezett destructiója! – tette hozzá, mint valami refrént, mert az egész dolog innen ered.
V.
Miklós felhuzta a szemöldökét erre a bálványbuta konokságra s egyszerre mintha hályog esett volna le a szeméről, nyiltan nézett az urakra, akik oly kicsinyek voltak, annyira gondolathijjasok, tisztára nevetség ez a baromi erőszak is, amellyel tőle bünjelet vettek. Hát mire az? mit érnek vele?… Ha valóban bün volna alatta, akkor igen: zsebemben vagy! huzd meg magad, vagy kitöröm a nyakad!… De igy!… Szegény emberek: megfélemlités?… Gyászalakok. Hozzátok képest a kurátor komoly és valóságos ember volt: az igen, az fölfedezte a mély bünnek egyetlen rését, abba beleakasztotta az ujját s lerepesztett egy darabot a megrepedt sziklából. A kurátorral szemben valóban bünös voltam: mert én adtam neki agit, hogy vesztegetéssel nyerje meg a falut… S ő csak okos ember volt, aki nem tett bolondot: vesztegetett, de nem a saját pénzéből, vesztegetett a pap rovására… Ha én akkor alá nem irom a nyugtát, a dolog botránnyá nő s kivirul a vétek csirája s megemészt engem magamat… Soha, még akkor senki előtt és soha nem mertem volna letagadni, hogy én valóban engedélyt adtam a kurátornak arra, hogy itasson… Ma nem tudom, hogy volna s mint lenne: ma azt hiszem a szeme közé nevetnék… Ma!… ebben a pillanatban… most, most látom csak, hogy ó Bálám szamarai, akik vagytok: ti akarjátok nekem játszani a tekintélyt s a veszedelmest… S nem is hallotta, mint a vizzugást, mint a malomkerék monoton csertenpertenét, a nagy férfiu, a nagy politikus filozofálgatásait, mert nem elég egy fiatalembert sárba taposni s kifosztani becsületéből: meg is kell tanitani:
– A magyarság csak akkor tarthatja meg vezető szerepét, – ébredt fel a figyelme ezekre a szavakra, – csak akkor nyomhatja rá sajátos bélyegét az állam s a nemzet egészére s csak akkor biztosithatja ennek az országnak nemzeti jövőjét, a szláv és germán elem csapkodó hullámaival szemben, ha erkölcsösebb is, mint akár az itt élő egyéb népelemek, akár a minket környező kis és nagy nemzetek.
Miklós mosolyogva nézte ezt a hipokritát: mily csodálatosan teljes minden emberi karakter. Hát nem elég a gonoszság és a rossz lélek magában, a szentesség takarójára is mindenkor szüksége van: voltaképen nem is felháboritó a gazoknak álnok prédikációja: megható… Ime, nem szabad teljesen őszintén kirohanni a gazságnak az emberiségre: nem öntheti el, mint a gátat áttörő áradat a szegény emberi lelkek szelid vetését, csak alulról szivároghat fel, csak alattomban, mint a talajviz.
A takarékpénztár egészséges igazgatója a maga egészséges paraszteszével kontráz:
– Hja, ez az, amit nem tanitanak az iskolában: az erkölcsöt!… Tudósokat nevelnek. Tudományos papnevelés. Kérem, a papnak nem baj, ha olyan szamár mint az iks, csak szerető és gyöngédlelkü egyházatya legyen.
Miklós egyre derültebb lett, az igazgató ur arca is világitott, az alkoholmérgezés tünetei teljes fényükben koronázták meg egészséges cifferblattját, ahogy diákszóval mondta magában.
Arday mindinkább mámoros volt, ez a hallgatag s szavain és gondolatain mindig uralkodni igyekvő ember, most győzelme ittasságában s ittassága győzelmében elkezdett rekedten kukorékolni, mint egy részeg kappan, ha eszébe jut ifjusága:
– Ugy van: de kétféle tudomány van: – mondta már akadozó nyelvvel, de annál jobban professzoroskodva, mert minden kálvinista urban ott lappang a debreceni professzor – helyes, és helytelen tudomány. A helyes tudomány napról-napra több bizonyitékot szolgáltat az irás ama szavainak igazsága mellett, hogy az apák bünei hetediziglen büntetettnek a fiakban s az ártatlan utódokban. Ezt kell közmeggyőződéssé nevelni a magyar fiatalságban, ha erős nemzedéket akarunk a késő jövő számára biztositani. És ebben legtöbbet a vallásos meggyőződésnek a tudományos meggyőződéssel való szoros harmóniája tehet. Épen azért elő kell segiteni a felvilágositással kapcsolatos valláserkölcsi felfogásnak minél szélesebb körben való terjedését és megizmosodását s nem szabad megelégednünk azzal a frázissal, hogy a müvelődés terjedése világszerte a nemi erkölcs, a nemi élet erkölcsösségének hanyatlásával jár karöltve… Mert nem elég a nemzeti önérzetet talpra állitani, a nemzeti közérzést megteremteni, a széthuzó osztályharcokat egyetemes nagy nemzeti törekvésekkel fölváltani: hanem a megromlott erkölcsöket is helyre kell állitani, meg kell javitani. Valóban elszomoritó az a léha erkölcsi felfogás, amely in materialibus mindent megenged, ami a birósággal összeütközésbe nem hoz, vagy a társadalmi érintkezés külső formáin belül marad, még akkor is, ha a tisztességérzet föllázad ellene; in sexualibus pedig még a legrutabb bünt is dicsőiti, vagy legalább az embernek természeti ösztöne alapján mentegeti. Már pedig ez a léha erkölcsi felfogás, fájdalom, napról-napra szélesebb körben hódit, s annyira megmételyezi társadalmunkat, hogy szinte kétségbe ejt, hogy hová fog még fejlődni. Ezért… uraim… ütött az órája a felekezeti szellemben való nevelésnek, s ezt én, a kálvinista magyar, uraim, én programmom alapvető pontjának lenni ösmerem: a felekezeti szellemben való nevelés, uraim, rendszerint ellene van az igazi valláserkölcsi meggyőződésnek: tehát fel kell váltani a felekezeti szellemben való nevelést, uraim az igazi valláserkölcsi nevelésnek: amely önmagunkkal szemben szigoruságra, másokkal szemben pedig türelemre nevel.
Miklós báván, most már egészen belebolondulva hallgatott. Ez az egész valami mechanikus gondolatkapcsolódás, rossz vezércikk a Budapesti Hirlapból, vagy pedig azt hiszik az emberek, hogy szájjal becsaphatják magát a jóistent is? Már megint megszünt benne a türelem s a mosoly, már kábult volt s ugy érezte, hogy ezek a titkos bünözők, ezek a fajtalanok és részegek, ezek a pederaszták és árvafosztogatók, ezek az urak, akik gazdagságtól, akaratuk mindenben való teljesülésétől, testi, szellemi bőségtől s benső büneikben való megrothadásuktól elfajzottak, ezek az urak sokkal veszélyesebbek az emberiségre, mint ahogy látszik… Mindenük van s még minden kell nekik: ételük, italuk, mint valamely folyó hömpölyög körülöttük s nem birják magukon keresztül ereszteni, mint zsilipen a gazdagság adta jóérzéseknek folyamát, amely előttük valamiképen feltorladt s a szegények tátott szájjal soványan és éhesen és napkeletimádóan tartják feléjük összekulcsolt kezüket, hogy részt kapjanak, bármi csekélyet, a jóknak ebből a spriccelő szennylevéből, amely még legalább elemésztetlenül kerül ki belőlük!… Fuj… Groteszk és torz képben látta, a késő éjszaka vetélő s izzó agyával e fantasztikus képet s Arday egyenletesen tovább őrölt:
– Az egyházakat mindenütt, ahol nem a felekezeti elfogultság kiélesitésére, hanem a vallásos érzésnek fejlesztésére törekszenek, a társadalomnak a legnagyobb erővel kell támogatnia. Nemzeti létünk szempontjából sokkal fontosabb a jó erkölcs és a családi életnek vallásos meggyőződésen alapuló tisztasága, mint akár a gazdasági, akár a kulturális életnek a fejlettsége. Mert a gazdaság és kultura csak a jó erkölcs mellett emelője a nemzeti létnek, nélküle pedig csak a faj elromlását, ellenálló erejének megrokkanását és belső rothadásának siettetését eredményezi. Hiszen Róma és Hellasz magas kultura és gazdagság közepette indult belső rothadásnak s egészen elpusztult mindakettő. Franciaországban pedig az erkölcsök hanyatlása mellett éppen a nagy kultura és vagyoni jólét eredményezte a nemzet propagativ erejének a megsemmisülését. A családi élet tisztaságának és erkölcsös voltának alapja az emberek vallásos érzülete. S nemzeti létünk, propagativ erőnk szempontjából annál fontosabb reánk a családi és sexuális élet erkölcsös volta, mert… kis nemzet… vagyunk s nagy nemzetté ez a nemzet csak propagativ… erejének sértetlen… föntartása mellett… fejlődhetik.
A takarék igazgatója hirtelen felemelkedett s ijedten áthajolt az asztalon.
Pár pillanatig mereven nézett a nagyur arcába, amely elfakult s kinos verejtékcseppek ütöttek ki rajta.
Miklós maga is ijedten nézett rá, ahogy a bárány nézne a mészárosra, akit a guta üt meg taglózás közben: hát te is?… Az öreg ur azonban nem sokáig hagyta őket tévedésben, elnyujtotta karjait s két székbe kapaszkodva eleget tett a természet parancsának.
Büz és undoritó láva. Vizzel öblögetés, förtelem.
– Nagy ember, – mondta Miklós, – nagy politikus, a haza oszlopa. No? kiadod lényed igazi tartalmát?… No?… a zsebedben van a papod halálos itélete!… nem segit?… no?…? az nem jön ki?…
Mikor megtisztogatták az öreget, ugy ahogy, csak akkor hivták be a lányt. Az még mindig fenn volt, a szeme már egészen vörös volt, már sehol semmi vendég nem volt az épületben, csak ők s neki a másik szobában egyedül kellett virrasztania.
Igen fanyar arccal lavort hozott s hozzáfogott felmosni.
A képviselő ur pedig folytatta valami csodálatos elokvenciával, amely tul mindenen még egyre jobban dolgozott általa:
– Bomlasztó elem bujkál köztünk… Évtizedek óta bujkál s egyre erősebb a hatása, ma már fenyegetően bomlasztó a hatása. Ez a szellem a kozmopolita emlőkön táplálkozva elkezdte a hóditását a legalsó s legkönnyebben mételyezhető rétegeknél s beférkőzött a magyar közélet minden nyitva hagyott zugába, rávetette magát a legalsó népre, a könnyen hivő tömeget hamis jelszavakkal hatalmába vette, elcsikarta a szellemi s anyagi javakat, elzsidósitotta az irodalmat, müvészetet, a tudományt, leseperte róla a magyar faj ezredéves egyéniségét s rápiszkitotta a maga nemzetközi bélyegét… S az egészben a tragikum az, hogy a nemzeti ügynek ma többé nincs tábora. Magyarország ebek harmincadjára jutott… Ennek az országnak urai voltak a mágnások, dereka volt a köznemesség, kezelába a parasztság, ez nagyon szép rend volt. Erre most mi van? A Nemzeti Kaszinó maga áll be destructiv szerepre. A Tivadar pohárköszöntője a jogkiterjesztésre szól… Az urak meg vannak őrülve… Nem tudják, hogy Magyarország egy nagy hitbizomány, amely rájuk szállt s nekik kell átadni épen és sértetlenül az utódoknak: s most az általános választójogról tartanak pohárköszöntőt a Nemzeti Kaszinóban?…
Felemelte a szemét, apró kék szemei rámeredtek Miklósra, idegenül s tétován: nem ismerte fel, látszott a papot, akit ma leütött, mint egy bakonyi betyár… Az ittasság rohamosan uralkodott el rajta, az arca egész lila lett s egyre jobban csuklani kezdett.
– Egyetlen egy ember van ebben az országban, – mondta dadogva, – aki, akinek, akibe… csak az egy Tisza… Tisza István… Az egyetlen férfi… Ő megmondta: ő előttem megmondta, hogy ő megadná az általános választójogot az oláhnak is, a rácnak is, a nemzetiségeknek: de a magyar parasztnak nem…
Miklós egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatta a zavaros beszédet, vajjon nem most jönnek-e ki az igazságok?
A másik két ur összenézett s intettek egymásnak.
– Le kell fektetni, – mondta a rendőrkapitány a lánynak, aki kivitte a lavort.
A lány savanyuan, mérgesen, komiszul nézett vissza.
– Cipeljék maguk, én nem fogom cipelni megint.
Arday lecsukódott szemmel, csaknem leesett a székről, a nagy zökkenésre, amint meglódult, fölébredt, s dadogva mondta:
– Nekem csak olyan férfiu kell vezérnek, aki férfi, aki vasember. Aki nem tékozolja el a nemzeti vagyont. Olyan ember, aki nem dobál aranyakat a ri… rimáknak, hanem az utcán megalkuszik velük… Mert a nemzeti becsületért minden pénzt áldozunk, minden birtokunkat a hazáért, de egy utolsó utcalánynak, édes fiam, nem adunk aranyat: annak szabott taksája van, édes fiam…
Miklós hülyén nézett a részegre. Annak a szája eltorzult és leferdült s nyál folyt le az állán, mintha az utolsó váladék eredne meg belőle. S szelleme is ilyen félelmes és undoritó dolgokat eresztett: az előkelő magyar, a vagyonokat eltékozló finom ur, a magyarság hirneves rétora… a régi magyar, a történelmi szép név egyik legutolsó viselője… Nézte, nézte és megháborodott a lelke.
Fölháborodott a magyar faji érzése. Ez a gazember, akit minden gondolatában gaznak mondott, mégis magyar ember volt, magyar ur. S nem akarta látni, hogy fajtájának ez a kiváló példánya ekkora fizikai gyöngeségnek lett áldozatává. Csodálatosképen idáig csak gyülölte s ellenségesen nézte, most szégyelte, mint Noét a fia s álszeméremnek köpenyét dobta rá… Sajnálta, takarta, gyöngéd lett hozzá s egy pillanat választotta el, hogy hozzá nem lépett, hogy ölbe vegye s haza vigye az ágyába, a szobájába, lefektesse, meggyógyitsa: akármilyen volt, neki magyar volt, ennek a kis drága magyar fajnak egy embere, magyar nagyur s ő ezeréves szolgalelkével bünében, gyengeségében egyformán letagadhatatlan tisztelettel nézett az ezeréves urra s eszébe jutott a nagyapja, (aki egykor földesurának, ki Bécsbe készült a császárhoz… gyorsfutár sürgönyére… s ez ut a kancellárságot hozta meg neki… ép a kastélyban volt vacsorán, hogy a falusi este unalmát enyhitse urának, a főur boszankodását látva, hogy kedvelt tiszaujlaki bajuszpedrője hiányzott az uti csomaghoz, titokban legényt keritett s hajnalra meghozatta Tiszaujlakról a kenőcsöt: s ezzel az eklézsiának egy tizenkét holdas kaszálót szerzett örökös papi fizetés illetményül) nem hal ki oly gyorsan az ősi nevelés. Matolcsy Miklós szeretettel s tisztelettel cipelte lelkében az urát, szolga a gazdáját, a megnyugtató kényelem felé…
Nem kellett odáig aláznia magát, amennyire belső hajlamot érzett, a takarékigazgató s a rendőrfőkapitány a hóna alá nyult az öreg nemesnek s fölcipelték szépen.
Az öreg ur, amint lábra állott, merev lett, fejét fölemelte s nem nézve se jobbra, se balra, ugy rakta lábait előre, mint egy automata, minden suly és erő nélkül: az öntudaton tul még megmaradt benne a kulturált test fizikai hiusága: ur maradt, amint nem tud ur lenni, aki nem ur…
Miklós bizonytalan s hánytorgó érzésekkel maradt a rossz szagu szobában. Most nem látott tisztán. Most nem látta a jövőjét, most már igazán nem látta rendeltetését… Megsimitotta a homlokát s nem volt helye itt. Sem leülni, sem kimenni, sehová nézni, vagy valamit akarnia nem lehetett. Benne is türhetetlen fizikai utálat s gyöngeség halmozódott fel… Persze mégis van valami igaz abban, amit az öreg ur mondott a destructióról: azelőtt egész más lett volna az ő helyzete… Azelőtt el sem lehetett volna képzelni, hogy egy fiatal pap hónapokig el legyen a falujában, hogy nem megy tisztelegni a földesurához. Akkor pedig az urral vagy összehangolódik, vagy nem… a patvarba, összehangolódik: udvari mulattatója lesz s örvend, ha szót nyerhet előtte és kedvében járhat nekie… most is az ő kocsiján jő be, vele, elszidogatják együtt az uj időket, a progressziveket, a felforgató zsidókat, az ellenzéket, amely vakon ugrik sötétbe… s mikor leitta magát a gazda, valóságos cselédi hüséggel támogatja ágyába… De ő?… Nem ismeri helyét… Sem vele, sem ellene… Lehetetlen helyzet… a papné aranyai… megigért pofonok, rendőri pofonok s még csak nem is mártirkodás, még csak eszmei tartalma sincs az erőszaknak… Uhh, suta sors… szerencsétlen pálya… az isten ez utolsó szolgája a földön.
De az aranyak. Ott hevert a három sárga kis pénz az asztalon: fogta, fölszedte. Zsebébe nyult, kikotorta a többit, az összest. Együtt volt ujra mind a tizennyolc. Lehasitott egy szeletet az asztalon levő ujságból s belesodorta kis kemény tekercsbe. Még a lelke megkönnyebbült, hogy ez megvolt. Megvolt, visszaadhatóan.
Bejött a kasszirnő, amint meglátta egyedül a fiatal embert, lehuzta a nyakát s vigyorgott.
Miklós ijedten nézett rá, szinte meg volt rémülve tőle, egészen el volt torzadva, hogy na most… S a lány csakugyan kellette magát s a szemébe kacsintott, és olyan alattomos és olyan cseléd volt… Nem, ezt nem… mikor az urak kimentek… ezt nem, hogy most a hátuk mögött… nem… elundorodott s megdühödve fordult tovább!
– Vén piszkos, – mondta a lány, – minden este, ha bejön a falujából, a fene egye meg.
Miklós elfeledte, hogy neki nem szabad, hogy kinn rendőrök virrasztanak, fogta magát s egy szó nélkül el, kiment.
A hüvös udvaron erős szél volt, ahogy a fülledt, büzös melegből kilépett, szemébe csapott.
A hold most jött fel, kevés, vékony pengéje volt az égen, felpillantott reá, aztán nem volt kedve elmélkedni. Edzetlen, satnya volt, nem birta a hüvöset, a szelet, a szabadot, sietett vacokra, elbujni. Megkereste s meglelte a sötétes folyosón a hármas szobát, benyitott.
Meghökkent, bent világos volt, gyertyafény mellett ült, egy feketébe öltözött uriasszony.
Rémülten ismerte meg Dékánynét.
Ott állott az ajtóban egészen megdermedve s csak bámult, mintha kisértetet látna.
– Kezét csókolom, – mondta aztán alázatosan.
A papné végre megelevenedett.
– Igen, igen, ez a maga szobája… Az enyém a hetes…
Miklós csak annyit konstatált, hogy az asszony rendkivül szolid, ideiglenes és egészen szokatlan.
VI.
Az asszony arcán valami bágyadt, törődött szomoruság volt.
Hosszan hallgattak, Miklós kissé zavartan állott, bántotta valamelyest ez a váratlan találkozás, nem szép gondolatok voltak benne.
– A képviselővel mulatott? – mondta az asszony aztán siri hangon.
Amint a száját kinyitotta, valami ijesztő üresség volt az ajkai mögött, idegenszerü volt.
Miklós végre elmosolyodott. Mulattam, gondolta. Igen: elnézett félre, a megvetett ágyra, amelyen a paplan háromszögbe volt fölhajtva, a fehér sarka, a vörös paplan a fehér ágyon. Sárgaréz ágy, gyengén sárgán csillogott a vékony gyertyafényen. Olyan ellenséges, olyan hideg és zavart hangulatok.
– Igen, mulattunk, – mondta fanyarul, – kimulattuk magunkat.
– Igen, – mondta az asszony s most utólag figyelt fel, szórakozott volt, amint megszólalt, Miklós elkapta a szemét, bántotta valami ezen az asszonyon!
– Kik voltak ott? – kérdezte ujra a papné.
– A rendőrkapitány.
– Feketics?
Miklós gondokozott.
– Nem emlékszem, bemutatkozott, de persze az ember nem emlékszik a névre… Meg a takarékpénztári igazgató.
– Melyik takarék?…
– Az… az be sem mutatkozott.
S elnevette magát.
Ujra csönd lett.
– Maga hogy jött be, nagyságos asszony, mért? – mondta egyszerre kiváncsian.
– Be kellett jönnöm, – s gyorsan tette hozzá, – milyen volt, hogy viselte magát? mit beszélt?
– Ki?
– Ő… Arday.
Miklósnak a pillanatása fáradt, tapadós lett.
– Sokat beszélt…
– Sokat? – mondta az asszony ijedten, – részeg?
Miklós meglepetve nézett rá s vállat vont.
– Azt hiszem… Igen.
– Szegény… suttogta a nő s habozva ült, mintha fel akarna állani, elmenni, Miklós ugy gondolta, hozzá szeretne menni.
– Az urak vitték fel, ugy látszik minden este igy van, – mondta kegyetlenül.
– Minden este? – szólt az asszony, megsértődötten.
Miklós gondolkozott, honnan veszi ezt a gondolatát.
– Az ám, a kaszirnő, – mondta magában. Borzasztó fáradt volt, abban a kábult állapotban volt, mikor az ember nem ura magának s idegenül figyeli kimerült testét, lelkét.
– Szabad? – s leült az ágy mellett a székre. Az asszony az asztalnál ült, az ablak előtt. Az ablakra le volt huzva a vászonredő.
Sokáig ültek csöndben.
– Politizált? – kérdezte aztán az asszony sóhajtva.
– Igen. Dicsérte Tisza Istvánt. Meg Tisza Kálmánt. És szidta a modern időket… Elromlott a világ. Kihalt a becsületesség. A családi tisztesség. A közerkölcs, a magánélet nemessége.
Elhallgatott s maga elé nézett sajátságos mosollyal.
Az asszony ugy előre görnyedt, a félkarja az asztalon feküdt s ő maga bágyadtan, lankadtan hajlott előre, feje féloldalra hajtva.
– Hogyan ismerkedtek meg?
– Rendőrileg, – mondta hirtelen s ugy gondolta viccesen, Miklós.
Az asszony megijedt.
– Mit mond?
Miklós halkan nevetett.
– Kérem, mondja, mondja kérem. Mondja el.
Miklós most már nem nevetett. Az rémlett neki, hogy ha valaki előtt hibás és valaki előtt szégyelnie kell magát, a papné az… S nem tudta szégyelni magát.
– Hát nagyságos asszonyom, – kezdte, – szégyen, nem szégyen, az arany a fejembe szállott s tegnap délelőtt egy aranyat adtam a kocsisnak… A kocsis el akarta költeni, a boltos azt mondta, hamis pénz, a kocsis a gazdájának megmutatta… s a gazdája most az éjjel rendőrökkel engem elfogatott, s rákényszeritett, hogy aláirjak egy nyilatkozatot, hogy azt Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika őnagyságától… kaptam.
Az asszony, aki az elejét pilláival bólogatva hallgatta, hirtelen megdermedve nézett.
– Mire az neki, – suttogta.
Miklós hallgatott.
– Azt nem tudom, – mondta kisvártatva. Fájt neki, hogy nem őt sajnálja, hanem amarra gondol.
Az asszony kezeit tördelte.
Felállott.
– Hová megy?
– De hisz ez őrültség, – jajgatott fel a nő, – ilyen szerencsétlen nap, hogy mi minden torlódik még össze… Az urammal nem találkozott?
– Nem.
– A baba meghalt.
Miklós csodálkozva nézett az asszony zavart, magából kikelt szemébe.
– Ki az?
Az asszony ajka sirósan remegett.
– A lánya, – suttogta.
Fájdalmas, nehéz sóhajjal mondta ujra:
– Az Arday lánya.
Leült, lezuhant, s csüggedten nézett maga elé.
– Azt hittem, ha magát bevárom… hogy maga fog tudni… segiteni rajtam… Én nem tudom mi van, mi történik itt… azt hittem maga az isteni gondviselés… Mit tegyek… mit tegyek.
Miklós valami idegen s érthetetlen világrendülésben érezte magát. Mintha a szeme előtt omlana össze valami épitmény, idegen lelkek s idegen szivek s idegen dolgok, mit tudja ő, hogyan került bele… Az asszony sápadtan s összeomolva ült előtte s nem volt ereje, látszott, sem sirásra, sem beszédre… Kint a szél rázta az ablakot.
– Kedves, nagyságos asszony:… kérem… mondjon el nekem mindent… ha megérdemlem a bizalmát… mondja el, kedves…
Lehajlott hozzá, s elfeledkezve mindarról, ami vele történt, csak az asszonyé akart lenni, jó kis fiu, aki osztozik s vigasztal a bajban:
– Ki volt az a baba?… Nem tudok róla… én azt hittem… a képviselő ur… agglegény…
Az asszony nem szólott.
– Ki hozta tőlük a hirt? – kérdezte Matolcsy hosszu szünet után.
Az asszony megkönnyebbült a tárgyilagos és közömbös kérdésre, egyenesebben ült.
– Alig ment el az uram… hazulról, a kocsival, az állomásra… Nem tudja hol van szállva?
– Nem.
– Jött egy lovaslegény a Csehpusztáról: A nagyságos asszony hivat. Engem?… Nagy isten… Hivat! engem… Beteg? Mi baja?… Meg van lőve. A baba!… Azt hittem megőrülök! Megőrülök, mire odaértem… Az egyik szobában a lányom… másikban kiteritve Hernády…
Miklósnak meglobbant a szeme: a lányom… Alig értette az összefüggéseket, Hernádynak a neve távolról rémlett neki, egy nagybirtokos neve a környéken…
Lélekzetvisszafojtva hallgatott, várta a titkokat.
De az asszony egészen összeomlott, nem szólt tovább.
Semmi nesz nem volt, csak a szél odakint.
Miklós nézte az asszonyt… Amint ott ült a vékony, finom teremtés, megtörve s elgyötrődve és sirás nélkül, maga elé dermedetten, mintha egy idegen lény volna, kit soha nem látott… Micsoda régi bünök, mily félelmes titkok gyümölcse éredett meg ebben az életben… Ember, hogy élsz, hogy élsz, csak élsz a bünök lápján, buján virágozva s eljön az óra, a nem várt, mikor egy mozdulatára az időknek lehull a vészes gyümölcs… Mennyit élhettél, mennyit kéjeleghettél, vénasszony, még a legutóbbi napokban is uj bünökre érezted magad késznek és boldognak… Kevés volt neked az unalmas férj, kevés volt a csöndes házi tüzhely… Meg akartad javitani… Nem lehet… Mindenkinek sorsa ki van szabva, más sinekre átugrani… nem lehet… Más sinekre…
Tétován s paposan folytak gondolatai, a morális gondolatok folyamata indult föl benne. Az asszony bizonnyal ezt mind megérezte.
– Elitéltetem, – mondta csöndesen.
A fiatal pap megrendült. Sokára halkan szólt:
– Senki sincs, aki képes volna minden dologról eldönteni, vajjon jó-e az vagy rossz…
Az asszony hálásan nézett föl rá. S most már könnyesen sütötte le a szemét.
– Ha már egyensulyunkat elveszitettük, hogy kerülhetjük ki a bukást?… – mondta ujra Miklós és a saját éjjelére gondolt, mily közel volt ugyanehhez… ő a pap… az első lépéshez s fölijedt benne a gondolat, hogy ha egy ilyen ballépésnél gyereke… lenne s a végén… ő a pap és ideális élettörekvésü lény. Mit szabad hát kivánni egy asszonyi állattól, és halkan, önmagát birálva, beszélni kezdett: – Ha az erkölcsiség utjáról letévedtünk, talán sohasem is térünk vissza rá… Az ember megkivánja az örömöt, virágot szakit s a virág egyre több s az érzékiség igy szól: Bizd rám magad, minél messzebb jössz velem, annál szebb vidékre viszlek… néha meg arra gondolsz, jobb volna a régi béke, jobb lett volna meg nem kóstolni… Nem lehet… Az ember agyába befészkeli magát a vágy s a gyönyör gyeplőjét megereszti s halad egyenesen előre azon az uton, amely a halálba visz… Ah, ha leszáll az éjszaka, az ember azt mondja, vannak olyan helyzetek, mikor nem kell tetteket az erkölcs itélete alá venni… sok olyasmi meg van engedve, amit a kötelesség szent nevével nem lehet illetni, amit nem lehet szent kötelességnek nevezni… De hol állsz meg! Hol van az ilyenben határkő!!… a tetszésünk?… nincsenek, itt irányadó elvek, nincsenek… Csak következmények… A közönyös, közömbös dolgok köre egyre szélesedik, az erény országából tartományokat veszit az ember… Ezrek s ezrek vannak, akiknek a kötelesség mellékes dolog, de a gyönyör, az élvezet egész lelküket elfoglalja s életüknek alaphangulatát teszi. Az ész nem fékezi őket, élvezetből-élvezetbe rohannak, s nem kérdezik, az erény nem kiván-e tőlük valami mást, nem parancsol-e valami komolyabbat!… Talán nem lesznek kicsapongók: de abban semmi érdemük, az nem az ő munkájuk… ha nem tünik fel rajtuk első pillanatra a jel, az csak a szerencse játéka, mert a szenvedélyeknek csak alkalma, vagy a foka, vagy a tárgya hiányzik náluk: de lényege nem… Ki érdemli meg a kicsapongó nevet, ha nem az, aki mindig olyan körülmények között érzi magát, ahol az erénynek nincsen dolga, alig kóstolták meg az egyik örömet, a másikra készülnek. Még ki sem üritették az egyik poharat, már tele szenvedélyük italával a másik, s még izgatóbb, még több gyönyört igér… Gyönyör s gyönyörökre való készülődés, ez az életük… kötelességről hallani sem akarnak, arra csak akkor gondolnak, ha bosszuság vagy szerencsétlenség lehangolta őket…
S egyre tisztábban tünt fel előtte eddigi egész élete. Már a diákkor eseményei szétfoszlottak előtte, de ráismert mostani rövid életszakasza alapján egész gyermekkorára, egész ifjukorára is. Amily vad és lázas szenvedéllyel vetette rá magát azokra a képzelgésekre, hogy bármi áron megszerezze a papságot, ugy akarta mindig a sikert… S most az isteni gondviselés utját látta benne, hogy az első percben már itt volt a büntetés: a parasztok visszatorlása… ahogy árát vették annak, amit eladtak… S ahelyett, hogy akkor fölismerte volna ebben az Igazság isteniségét, milyen vad szenvedéllyel dobta rá magát, hogy szilaj gyülölettel megfeszitse, aki neki a pillanatban ellenségének látszott: a vallásos gondolatot! végig kisérvén fejlődésében és megsemmisitvén egész értékében… Aztán egy ilyen szenvedélyes ujabb öröm, a vágy, hogy aljas módon, a vén papné anyagi segitségével állitsa talpra önmagát: egyre nagyobb s egyre undokabb módon fojtva el magában az emberi jóság gondolatait s egyre tökéletlenebbül dobva magát a nyers szenvedély hullámába… az este, a lány, a testi bujaság, a nemi kéj… Már ugy látta magát, mint egy teljesen kormánytalan hajó a viharban… megy, rohan, repül, amerre a szél sodorja, mig el nem merül… Hát nem? s nem lehet máskép?…
– Hát nincsen egy föladat, amely az egész életet betölthesse?… – mondta, ujra kezdve a halk tünődő beszédet az éjjeli csöndben, hát nem találhat az ember egyetlen irányt, amely végig vezethesse?… Ah, hiszen a megtévedt emberben minden csak a bünt erősiti: ha sikerül a gazsága, a szenvedélye, akkor annál nagyobb erővel veti rá magát, hogy az utján tovább haladjon, ha nem sikerül, akkor dac és dölyf támad benne, s egész betyár romantikára kész…
S szinte belesápadva emlékezett vissza, hogy csak az imént, csak gondolatban még, de már teljesen, végképen el volt szánva rá, hogy a gazokat, akik őt megtámadják, még nagyobb gazság furfangjával játsza ki… Most tisztán ötlött fel előtte, amit az előbb csak megérzett, hogy annak idején a kurátornak nem kellett volna aláirnia azokat a nyugtákat, hanem huzni, halasztani a dolgot mindaddig, mig csak meg nem találja a szerencsés kibuvót… No lám, s hol állana akkor ő emberi önérzetében?… ma bizonyára az egész falu szemében áldozat s lehetetlen, hogy ne érezzék, hogy igazságtalanok voltak vele szemben: akkor gazember volna, aki kijátszotta a falut… Igenis, az a pillanat, amely oly sokszor feltünik előtte, amelyet már annyiszor kárhoztatott magában, az még mult erényességének perce volt, egész papsága alatt az volt az egyetlen erényes pillanata. Milyen kár, hogy az sem igazságérzetéből fakadt, hanem gyöngeségéből. Milyen kár, hogy azt sem a bünbánat töredelme követte, hanem a dührohamok percei s hónapjai… a gyülölködésnek orgiái…
– Olyan veszélyes ellenség nem volt soha, mint a bün, – mondta tovább, halk, keserü, szivhangon, magába merülve, s csak mondatainak formája volt harmadik személyhez szóló, mert önmagát kutatta most és önmagát ostorozta: – a legaljasabb céllal a legmagasabb talentumokat egyesiti s nincsen olyan eszköz, mit szégyenletesnek találna. Kápráztató pompájával magához vonta a tömeget, mert ki látja a ragyogó külső alatt a tátongó rohadt sebeket, a halált…
– Senki, soha, – mondta az asszony, s már nem sirt, hanem ujra lankadtságába merülve, maga elé nézett. – Ki itélheti meg a szegény kis fiatal asszonyt, aki az apja halálos ágyától a káplán házába menekült: asszony lett… fiatalon, szerelem nélkül, ahogy elbujt volna a bokorba, hogy rá ne találjanak… Apa meghalt, bátyáim eltüntek, a rokonok örvendtek, hogy megszabadultak tőlem, a vastag pöffedt száju káplánunk egy közönséges fickó volt, csizmadia fia, tele száju, káromkodós, de hát neki csak igy juthatott a fejedelmi lány, aki voltam, s én? mit kérdeztem, hisz elvett, feleségül vett… asszonyt csinált belőlem… Az első napon nem utáltam jobban, mint ma… Olyan fiatal voltam, hogy ötször vagy hatszor abortáltam, egész fejletlen gyerek… S képviselőválasztás… Arday… Finom, sima ur… Tele nemes elvekkel, finom modoru, a leggyöngédebb ember… de hát egy szerencsétlen faj gyermeke… Katonaiskolát végzett, az ősei mind katonák, hajdan jó volt ez a faj, mikor még csak hetykélkedni kellett, bravuroskodni, inni, korhelykedni, költeni, donatiókat kapni, szegény, a vérében volt… Az ősi uraság átka… Hát ő honnan tudja azt, hogy dolgozni is kell? és lehet? hogy az öröm? ő csak azt tudja, hogy kell megállani, parancsolni, költeni, élvezni, mindent magába szivni… mert minden, az egész mindenség arra van csak, hogy ő legyen belőle… – és a fiatal papra nézett tiszta sötét szemeivel. A pap, ki azt hitte, ő vall, most megdöbbenve fogadta a gyónást, az asszony könyörögve, mint a mélységből suttogta fel: Igen… én az erényre születtem, de az életem a bünök sodrába vetett… Én az uramtól megszöktem, tizennégy hónapig éltem a Csehpusztán… Bün?… Az az ember, az jó volt hozzám… ahogy ő jó tudott lenni… Rossz volt hozzám, mert nem arra való, hogy valamit megtartson… Volt már egy felesége, volt egy fia, szerette, gondoskodott róluk, az asszony egy olyan közönséges, egyszerü teremtés volt, grófi lány, de csak véletlenül volt az, kis szakácsné volt, örökké sirt, hogy Arday elhanyagolja… Már meghalt… Én azt hittem, az én fenkölt lelkem le fogja kötni… Igen. Három hónapig… Akkor elszökött Bécsbe, nem mondta, hogy megy… Én ott maradtam a Csehpusztán… Nagy bajok voltak. A hitelezők… és én jól láttam, már én akkor kijártam a nagy iskolát… Nekem nem imponált, akárhogy játszotta az urat… ő azt tudta, hát elment… Előbb komiszkodott, szobalányheccek, béreslányok… – elhallgatott, sóhajtott. – Akkor jött a politika… Ő dicsérheti a kormányokat: a Tiszák mentették meg a magyar dzsentrit… Árlecsapolás, olcsó kölcsönök, bankok, nagy pénzek semmiért, ha nem lettek volna Tiszák, akkor már Magyarországon régen nem volna dzsentri: de lássa, én azt hiszem, én nem értek ehhez, a Tiszák voltak az az okai annak is, hogy a magyar urak igy lejárták magukat: mindent megtettek a magyar nemesek maradékaiért, bedugták őket hivatalokba, nekik adták a minisztériumokat és az egész megyét és minden hivatalt, ami csak van, de azt nem engedték meg, hogy ez az osztály gondolatvilága átalakuljon… A földdel nem birtak, a föld megette őket, mert a földet meg kell dolgozni s a földnek trágya kell, hát megtrágyázta magát azokkal, akik nem akartak dolgozni rajta… Nem tudom megmondani, mit akarok: Ha Tisza Kálmán és Tisza István szerették volna ezt a magyar uri rendet, akkor ki kellett volna állaniok elébük és prófétálni nekik, hogy tanuljatok meg dolgozni, mert én nem tarthatlak el benneteket örökké… Mert én ép olyan hulla vagyok mint ti, az egész osztály, abban a percben, mikor a dolgozó nép megmozdul s rájön, hogy mégsem járja, hogy egy here fajzat, aki semmit se produkál, csak hivatalban ül, hogy ez csinálja az én számomra a törvényt és a rendet: meg tudom azt én jobban csinálni magamnak… Menjetek ti is, tanuljatok meg kinlódni, ahogy mi kinlódtunk annyi ezer esztendő óta… Hát azt akarom mondani, hogyha Tisza Kálmán annak idején azt mondja: menjen a fiatok suszterinasnak!… akkor ő lett volna a magyar urak legnagyobb jóltevője… És ha Tisza István azt mondta volna: menjetek kereskedőnek, akkor még lehetett volna valami ebből a szegény országból, ahol minden van, csak magyar gyáros nincs, meg magyar kereskedő… és maholnap nem lesz magyar földbirtokos sem… és meg van halva ez az ország. Nincsen egy mágnás, aki gazdasági akadémiát végzett volna, s az ő kezükben van a föld. Hát hogy van az, hogy az a földbirtokos, akinek Dózsa György leveréseért adományozta II. Ulászló a Csehpusztát és négyszáz év óta a földjéből él: mióta csak önálló gazda, mindig ráfizet a gazdálkodására, idegen és piszkos pénzeket kell keresnie s behoznia a birtokba, hogy fenn tudja valahogy tartani, hogy el ne licitálják az ősi kastélyt: az a nyulbőrös zsidó meg, aki kivette bérbe egy részét az ő birtokának, tiz esztendő alatt megfizette neki a bérletét s azonkivül beépitette az egész gazdaságot s a végin megvette az egész birtokot… Szegény, szegény Arday, mit tud ő arról, hogy hogy kell gazdálkodni?… Hát mért nem mondta neki Tisza István, ha ugy szerette, hogy barátom, ne tőrödj te az indemnitás megszavazásával, eredj haza és vess repcét és vigyázz, hogy éjjel kaszáltasd, mert kipereg a mag… Szegény Arday, az nem mer szétnézni a birtokán, mert sokkal eszesebb ember, hogy ne lássa, mi van ott… Most már aztán mindegy…