A BŰVÖS ERSZÉNY.

AZ ERSZÉNY ELTÜNIK.

Az én gyerekkoromban két gazdag ember volt a világon. Az egyik Rothschild, a másik Eduárd Viczky de Viczkó. Lehet, könnyen lehet, hogy még más gazdag emberek is voltak a világon e kettőn kívül, de mi, vidékünkön nem ismertünk másokat. No hisz igaz, hogy Rothschildot se ismertük személyesen, mint Eduárd Viczkyt, de bizonyos, hogy Rothschild nem sokkal volt szegényebb Viczkynél. Közmondásos volt a Viczky gazdagsága, pedig ezt a gazdagságot valójában sohasem látta senki. Földjei, erdői, bányái nem voltak Viczkynek. A telekjegyzőkönyvben is csupán egy húszholdas kis ősiség emlegette Viczkyt, a mely birtokocskát már az ősök megterheltek annyira, a mennyire az épen lehetséges volt. Ugyan mibe kerűlt volna Viczky Edének letörölni a terheket az ősi földről? A legkisebb mellényzsebéből is kifizethetett volna tizszer annyit, a mennyi Viczkót nyomta. De Viczky nem nyúlt a mellényzsebébe, mert tiszteletben tartotta az őseit.

– A mit ők csináltak, jól csinálták! – mondogatta. – Talán pihenni sem tudnának többé a viczkói homokban, ha kamatokat nem kellene fizetni.

Így beszélt Viczky Ede és körülbelül ez jellemezte őt legjobban. Minden úgy volt jól, a hogyan addig volt. Sohasem változtatott azon, a mit egyszer elhatározott. Nem azért, mintha különösen szilárd karakter lett volna, a ki megállott sarkain az élet változatai közepette. Nem, Viczky Ede korántsem volt szilárd karakter; lustasága és makacssága vezette őt minden lépésénél.

Nem engedte még csak a házát sem tataroztatni, mert ha a viharnak úgy tetszik, hogy egy szép napon leszakítsa a zsindelytetőt, ám tegye azt a vihar, Viczky Ede még a viharral sem törődik. Pedig építhetett volna magának kastélyt, a milyen talán még a világon se volt. De Viczky nem akarta.

Lehetett volna a legelső úr a vármegyében. Mindenki tudta, hogy könyörögve kérték, vállalná el a főispánságot, de Viczky nem ült a főispáni székbe.

Még csak kamarás sem akart lenni, pedig abban az időben a vidékünkbeli urak csupán ezt a méltóságot tartották olyannak, a mit a királytól elfogadhatnak. Elfogadják, mert jár nekik. «Dukál nekünk a kamarásság!» – mondogatták, mert a féltuczatnyi nemes ősön kívül mindegyik akár harminczhárom őst is fel tudott volna sorolni.

A mikor már a legfiatalabb vármegyei aljegyző is beadta folyamodását a kamarásságért, Viczky szégyenkezve kiáltott fel:

– Nem érdemes, hogy az embernek ősei legyenek!

Ki és mi volt tehát ez a Viczky, a ki már olyan büszke volt, hogy még arra sem volt büszke, hogy ősei vannak? – kérdezheti a nyájas olvasó.

Ki is volt hát Viczky?

Tulajdonképen semmi és senki se volt; egyszerű köznemes ember volt, a ki állítólag a nevét sem tudta helyesen leirni, de volt neki egy erszénye, a mely kifogyhatatlan volt. S ezzel mindene megvolt.

Kifogyhatatlan erszény? Ilyen is volt a világon? Bizony volt.

Mintha az ezeregyéjszaka tündérregéi elevenednének meg, a midőn a Viczky Ede erszényéről irok. Félig legenda volt az, félig való: az erszény mindig tele volt ezüsttel, aranynyal. Nagy zöld selyem erszény volt az, a milyent a lovagkorban hordoztak az urak a derekukra kötve. Himzett bársonyszalagok erősítették az erszényt a Viczky derekára és az erszénybe aranyfonállal volt belévarrva a Viczkyek czímere, a koronás medve. Volt annak az erszénynek tán tiz rekesze is, bizonyára telve valamennyi kincsekkel, aranyakkal. A sok használatban megkopott, elrongyolódott az erszény, – mert hisz a Viczky apja is azt hordta már a kabátja alatt, – de Viczky nem javíttatta meg az erszényt. Nem adta volna ki a kezéből semmiért. Éjjel-nappal a derekára erősítve viselte és ha pénzre volt szüksége, gondtalanúl, teli marokkal nyúlt az erszénybe. Néha egy-két arany-, ezüstpénz kicsúszott az újjai között és a földre pottyant.

– Oda se neki, – mondta Viczky.

Ha társaságban, mulatságban, kártyázó-asztalnál nyúlt az erszényébe, mindig elgurított néhány aranyat. Vadonatúj körmöczi csikók voltak azok és pengve, csengve hullottak a földre a bálterem közepén. A tánczoló párok félreugrottak és minden szem a gördülő aranyra szegeződött. Viczky nevetve ment tovább.

– Hagyjuk, hagyjuk. A sepergető legénynek is jusson valami.

Mulatságokon, bálokon a rendezők külön tételbe foglalták a számadásaikban a Viczky Ede – vagy mint ő magát nevezte: Eduárd – elgurított aranyait. A világítás, czigány és kotillion-költségekre jó fedezet voltak az elhullajtott pénzdarabok.

És Viczky bárhol fordult meg, mindenütt elszórt néhányat az aranyaiból. Arra nem emlékezik senki, hogy valaha adott volna valakinek pénzt. Rettentő keményszivű ember volt, semmiféle szegénység, nyomorúság nem hatotta meg. Még a boltosait is úgy fizette, hogy véletlenűl elment a boltjuk előtt és a földre hullajtott az aranyakból. Több volt, kevesebb volt az aranyak száma, azzal nem törődött. Bizonyosan el hagyta volna árvereztetni a párnáját is, de akkor sem fizetett volna, ha kényszerítik.

A bűvös erszény a Viczky Eduárd derekán ilyenformán keveredett legendás hírbe. Senki sem tudta az eredetét az aranyaknak, de annyi bizonyos, hogy megvoltak. Nem emlékeztek reá, hogy Viczkynek, vagy akár az apjának valaha pénzcsináló foglalkozása lett volna. A Viczkyek sohasem csináltak semmit. De hát mit is csináltak volna? Egy-két kiváncsi ember eleinte kutatott az aranyak eredete után. Eleinte azt rebesgették, hogy a Viczky apja, a kinek a derekán először látták a zöld erszényt, valami rettenetes bűnt követett el. Az öreg Barcsáky bácsi, a ki minden dolgoknak az eredetét a forradalomra vezette vissza, néha, rosz kedvében, esküdözött, hogy Viczky annak idején ellopta az állampénztárt. Elrejtette a tiszai füzesekbe és innen erednek a kincsek. Mások, a kik szerették a fantasztikumokat, azt beszélték, hogy az öreg Viczky abban az időben, a mikor bujdosó honvéd volt, egy éjszakán Leányvár romjai között hajtotta fejét pihenőre. A hold bekandikált a leomlott bástyafalak között és az öreg Viczky egyszerre csak arra ébredt, hogy kisértetek járnak körülötte. Az öreg Viczky ravasz ember volt, tovább tetteté az alvást, de félszemével figyelte az éjjeli látogatókat. Ekkor leste volna ki az öreg, hogy hol vannak elrejtve a leányvári kincsek… Megjelölte a helyet és évek múlva szépen rá kezdett járni a kincsre. Titkát örökségbe hagyta a fiának és innen van a Viczkyek gazdagsága.

Akadtak olyanok, a kik ezt a mesét épen olyan könnyen elhitték, mint a Barcsáky szavait. Utóvégre tündérek, dzsinnek nincsenek, a kik éjszakának idején aranynyal töltsék meg a zöld erszényt, még pedig valódi, ujonnan vert körmöcziekkel, a melyeknek tiszta ragyogása azt mutatja, hogy nem sok kézen mentek még keresztül… Nincsenek jó szellemek és ha vannak, akkor is érdemesebb emberre pazarolnák jóságukat, mint a korhely, istentagadó Viczkyre!

Pedig hát kell, hogy a tündérek jártak volt közben e zöld erszénynél, mert a legtöbb, a mit teljes bizonyossággal megállapítani tudtak a Viczky aranyai felől, annyi volt csupán, hogy Viczky minden második, harmadik hónapban Bécsbe vagy Pestre utazott, a hol törvényes pénzét az aranyakra beváltotta. Egy iszáknyi aranyat hozott ilyenkor magával és hullajtotta őket az ujjai közűl.

Ha még elgondoljuk azt, hogy Viczky Eduárd külsejére nézvést törpe, nagyfejű, rút arczú ember volt, a kinek mindig valami gúnyos, kötekedő mosolygás lappangott vékonyra sodort bajusza alatt, míg a szemét állandóan lesütötte és csupán kémlelő pillantásokat vetett maga köré, de azt is csak ritkán, – akkor körülbelől tudni fogjuk, hogy miért nem szerette senki Viczky Eduárdot a zöld erszényével sem. A legtöbbször gonosz, gyűlölködő kifejezés ült az arczán és csak akkor mosolygott szivesen, ha a tükörbe nézett. A sánta Birzsák, a ki nálunk az urakat borotválta, gyakran pletykázta a városban, hogy Viczky Eduárd úgy mosolyog otthon a tükör előtt, mintha szerelmes volna önmagába. A kedvencz témája az volt borotválás közben, hogy ha ő borbély volna, minden ellenségének elnyisszantaná a nyakát. Olyan rémes szinekkel tudta ecsetelni ezt a műveletet, hogy a különben jókedvű figaró hideglelősen jött el tőle délutánonkint.

Egyébként néha hétszámra nem ment az emberek közé Viczky, mert volt neki otthon elég mulatsága.

Tágas, nagy ház volt az, a hol lakott. A ház kapuja, mintha ostromot várna, örökké zárva volt és esténkint hallani lehetett a lánczaikról elbocsátott nagy kutyák tompa ugatását. A kapu mellett puskás ember állott éjjelenkint és a czigánybanda, a melyet néha éjszaka házához hivatott Viczky Eduárd, fogvaczogva ment végig a visszhangos, üres udvaron.

Az udvar hátulsó részében állott egy nagy felczérfalú pajta, a hol Viczky mulatni szokott. A pajta ormára ékes betűkkel volt fölpingálva ez a szó: Académia. A falat pedig mindenféle verses fölirások ékesítették. A hagyomány szerint Csokonai vitéz mulatozott itt a század elején valamelyik Viczky társaságában és a Lillák és trillák költője irta az első sorokat a fehér falra. Azóta minden sehonnai korhely Csokonainak képzelte magát és ostoba rigmusait az Académia falára firkantotta. Így pártolták a Viczkyek az irodalmat.

Az Académiában szokott udvarával Viczky Eduárd mulatni. Mert udvart tartott, mint valami kiskirály. Barátja nem volt, tartott tehát magának bolondokat, a kikkel jókedvében elmulathatott. Valamelyik régi Viczky építette még a hosszú, földszintes házat a szálló mellé, a mely viszont ezt a felirást viselte: Asylum. Menedékhelye volt ez mindenféle léhűtőnek, csavargónak, a ki a Viczkyek udvarába vetődött. A régi Viczkyek – a szegények – még ingyen kapták a komédiásokat, költőket és diákokat, a kik az Asylumot lakták. A vándorköltők száma megfogyatkozott és Viczky Eduárd már csupán fizetség fejében kaphatott egy Bimbó nevű fiatalembert, a ki az alkalmi költeményeket szerkesztette. Hosszú hajú, sáppadt arczú legény volt Bimbó, a ki egy ép rigmust nem tudott leirni, de Viczkynek az mindegy volt.

Állandóan mellette volt Blásik János, a kit a borosasztal mellett jószágkormányzónak nevezett. Blásik János – nagy, mahomet ember volt, a ki már a Viczky apjánál inaskodott, – annyiban vállalta a hivatalt, hogy ő osztotta ki azokat a pofonokat, a melyeket gazdája boros fővel az udvartartás tagjai részére utalványozott. Viczky előtt mindig olyanformán állott, mint urasági hajdu korában, de részeg fővel a gazdájával is összeverekedett. Különben is a pajtabeli dáridók vége az szokott lenni, hogy Viczky Eduárdot alaposan eldöngette az udvartartása. Viczky már ezt megszokta és addig kötekedett, ingerkedett udvarával, a míg azok megfeledkeztek a köteles tiszteletről. Viczky a mulatság után hetekig nyomta az ágyat, de semmi haragot nem tartott eldöngetőivel.

Az udvartartást kiegészítette még Hamza, a czigányból lett udvari bolond és egy Rigó nevű vándorszinész, a kinek semmi különösebben meghatározott foglalkozási köre nem volt, csupán az evésben és ivásban jeleskedett. Bámulatos mennyiséget tudott megenni Rigó, de a mit megivott, az már emberfeletti volt. Viczky tetszelegve mondta néha:

– Viczkynek kellett lenni, a ki ezt az embert jól tartsa!

Az asztalfőn pedig ott ült Viczkynek az egyetlen fia, a tiz esztendős Gábor.

Gáborka nélkül nem eshetett meg semmi mulatság. A kis gyermeknek kellett elnökölni annál az asztalnál, a hol apja a félbolondok és gonoszok társaságában mulatozott. Idegen ember sohasem kerűlt az akadémiai összejövetelekre és Viczky ilyenkor kedve szerint mulattathatta a fiát.

Apa és fiú között ritkán volt akkora különbség, mint Viczky Eduárd és a fia között. Selymes hajú, szelid tekintetű, sápadt fiúcska volt a kis Viczky, a ki a magányos lelkű, boldogtalan gyermekeknél szokásos szomorú bölcseséggel kezelte azt a társaságot, a mely az ő mulattatására a legbolondabb dolgokat követte el az akadémiában.

Ritkaság volt mosolya és ha el is nevette magát, mindjárt fáradtan dörzsölte össze a kezét, mint valami öreg ember és unottan nézett maga elé.

Viczky Eduárd pedig mindent – bolondot és okosat, – csupán azért csinált, hogy felvidítsa a szomorú gyermeket.

Mondják, hogy ezen igyekezetében része volt a lelkiismeretének, ha ugyan volt valamikor lelkiismerete Viczky Eduárdnak. De ha volt lelkiismerete, akkor az bizvást bánthatta őt azért az asszonyért, a kinek az arczképe mindenünnen száműzve volt a házból, csupán egyetlen szobácskában függött a falon, a mely szobának ajtaja mindörökre zárva volt. Az egykori Viczkyné egy zivataros, fájdalmas éjszakán búcsú nélkül volt kénytelen elhagyni a házat, még gyermekétől sem búcsúzhatott. A rosz nyelvek sok mindenfélét szeretnek összehordani a nők és férfiak csalfaságáról, de környékünkön senkisem volt mégsem, a ki Viczkyné ártatlanságában kételkedett volna. Elhagyta az urát, mert nem szerette. Hisz nem is lehetett szeretni azt a rettenetes embert. Az asszonynak nyoma veszett. Talán Viczky sem tudja már ma, hogy hová, merre vetette a sors gyermeke anyját. De itt maradt Gábor és midőn félig gyűlölettel, félig szerelemmel belenézett a gyermek anyjától örökölt kék szemébe, búbánatosan hajtotta le a fejét a fehér asztalra:

– Nem tudom, – nyögött fel, – hogy ördög vagy-e, angyal vagy-e, csak azt tudom, hogy boldogtalan vagyok!

Viczky Gábor egy öreg ember nyugalmával simogatta meg az apja kender fürteit és csendesen szólott rá Blásik Jánosra:

– Blásik, mért nem hozattok az apámnak czigányokat? Nem látjátok, hogy mulatni akar?

Blásik János, a ki, mióta urasági hajdúból mulató czimborává lépett elő, azt a rosz szokást vette föl, hogy megjegyzés nélkül sohasem fogadta gazdája parancsait, a kis Viczkynek ellentmondás nélkül engedelmeskedett. Általában a tiz esztendős gyermek volt az egyetlen tekintély a házban. A két-három napos tivornyáknak az akadémián az szokott véget vetni, hogy a kis Viczky megjelent a pajtában és szétkergette a duhajkodókat. Az apja ilyenkor valósággal menekült a gyermek elől és könyörögve függesztette rá zavaros szemét:

– Ne bánts, Gábor, ezentúl jól viselem magam.

Talán annak az eltűnt asszonynak az árnya lebegett a kis fiú mögött, a ki megoltalmazta őt mindentől. Hamza, a czigányból lett bolond égre-földre esküdözött, hogy egy éjszakán, a mikor Gáborkát már aludni küldték és az akadémiabeli társaság új mulatság gyanánt azt fundálta ki, hogy felgyújtják a pajtát, a melybe bezárták a muzsikáló czigányokat, és a szövétnek lángja már a pajta ereszét érintette, míg odabévülről a halálraitélt muzsikások kétségbeesett ordítása hangzott, – azon az éjszakán egy fehér árnyék suhant végig az udvaron és megállott azon ablak alatt, a mely mögött Gáborka aludt.

– Kelj fel, kis fiam, apád megbolondult! – mondta egy szellemhang és Gáborka nyomban kisietett az udvarra és rendet csinált az őrült társaságban.

Ezt a fehér alakot azon az éjszakán a bolondon kívül a kapunál őrködő hajdu is látta, ám mindnyájan tudjuk, hogy kisértetek nincsenek, s az éjjeli látogató ilyenformán nem lehetett más, mint özvegy Viczky Lászlóné, az Eduárd sógornője, a ki egy kis házikóban a kert alatt lakott és bizonyosan felébredt a muzsikázók ordítására. Habár másrészt özvegy Viczkyné sohasem szokta átlépni a sógora küszöbét, mert nem voltak a legbarátságosabb viszonyban. Ki volt hát a fehérruhás asszony, a ki Viczky Gábort felköltötte, a mikor az apja a legnagyobb bolondságot készűlt elkövetni?

Akárki volt, annyi bizonyos, hogy ettől az éjszakától fogva még nagyobb respektusa volt Gáborkának az apja és az udvartartás előtt. Mintha igazán ott lebegett volna gyermeki feje felett a láthatatlan árnyéka az édes anyának, a ki megoltalmazta a fiát még attól is, hogy gonosz erkölcsök ébredjenek a szivében az apja társaságában.

Az akadémiai összejövetelek idővel, midőn a fiúcska növekedett, nem mindig végződtek általános verekedéssel. Viczky Eduárdban sohasem ébredt fel ősei kegyetlen szelleme, a midőn kirohant szolgáival a kapun és szétverte a hetivásárosokat a piaczon. Sőt a mulatságok sem voltak többé olyan jóizűek, mint azelőtt. A gyermek, a ki szomorú bölcseségével csendesen gunnyasztott az asztalfőn, egyetlen tekintettel meg tudta fékezni apját és annak cselédeit. Viczky néha magánkívül rohant ki a pajtából és felhördült az éjszakában:

– Ez a gyerek megöl a szemével. Szeretném megfojtani!

Lassan-lassan gyűlölni kezdte a fiát, míg máskor szinte megadással roskadt a gyermek lábaihoz. Csókolgatta a kezét és hízelkedve mormogta:

– Te szerencsésebb, boldogabb leszel, mint én, mert te szép vagy és jó vagy. Olyan szép vagy, mint az angyal.

A következő pillanatban fogcsikorgatva emelte a levegőbe a fiút és vadúl ordította:

– Félsz-e tőlem? Félj tőlem, mert nem én vagyok az apád.

A kis Viczky nyugodtan nézett az apja szemébe:

– Nem félek tőled, mert te vagy az apám.

Viczky Eduárd leeresztette a gyermeket a földre és megtörten, lehajtott fővel kullogott tova.

– Olyan bátor, mint én. De mégse… mégse az én fiam.

A mikor ilyen hangulatban volt, akkor búbánatosan ment végig a városon és aranyakat potyogtatott arra, a merre elment. Pengtek nyomában a körmöczi csikók, míg az utcza népe csapatban szaladt utána.

– Kinek hagyjam, kinek gyűjtsem? – mormogta magában. – Nincs nékem senkim, semmim…

Napokig nem tért magához letargiájából és az Asylum lakói ilyenkor nem merészeltek a szeme elé kerülni. Az Asylumnak volt egy gyékénynyel letakart nagy szobája, a hol semmiféle elmozdítható bútordarab nem volt a kitörő veszekedés esetére. Mert az udvar, ha a gazda távol volt, kártyázással töltötte az időt. A földön ülve kártyáztak és a mikor pénzük elfogyott, a játék különböző testi büntetésekben folyt tovább. Blásik János, a ki fiatalkorában huszár volt, a kikötést is belevette az elveszíthető, illetőleg megnyerhető tételek közé. Rendesen Hamza, a czigány kerűlt e rettenetes büntetés alá, mert a bolond szenvedélyes kitartással próbált csalni a csalhatatlan társaságban. Olykor annyira felszaporodott a kitöltendő büntetések száma, hogy az ajtó megtelt krétarovással. A czigánynak egy-két esztendőre előre voltak kikötései, míg Rigó gyakran sétálgatott félbajúszszal, a melyet kártyaveszteség fejében levágtak társai. Így tartott az addig, a míg Viczky Eduárdnak egyszer megint jó kedve kerekedett és a társaság élve az alkalommal, leakasztotta sarkáról az ajtót és bemutatta a följegyzett rovásokat a gazdának. Viczky kaczagva nyúlt erszényébe és kifizette mindenkinek a veszteségét.

Az udvartartás tagjait ilyenkor napokig nem lehetett otthon látni a Viczky-házban. Éjjel-nappal az «Arany Bárány»-ban ültek, a míg utolsó huszasukat is eljátszották. Akkor szomorúan tértek vissza az Asylumba és kezdődött a játék újra előlről a testi büntetésekben, midőn a legutolsó ruhadarabot is elnyerték egymástól.

… A mikor ez történt, akkor a kis Viczky Gábor már a debreczeni kollégiumnak volt a növendéke. Az apja kibérelt neki egy egész házat Péterfián és berendezte úgy, mintha egy királyfi számára rendezné be. Hátaslovat vett neki és három nevelő is buzgólkodott a kis Viczky mellett.

– Hadd tanuljon a gyerek, – mondogatta otthon a megyei kaszinóban, – legyen okosabb ember, mint az apja.

Az akadémiai mulatságokon pedig így emlegette a fiát:

– Gáborka francziául tanul! Hamza, tudsz-e te francziául?

– Az öregapám sem tudott, – felelt a czigány vigyorogva.

Blásik Jánosnak nem tetszett a dolog.

– Minek az a sok tudomány az úrfinak? Rontja vele az egészségét. Mikor van neki miből megélni!

Viczky Eduárd titokzatosan mosolygott.

– Ki tudja? Hátha nem lesz neki miből megélni. A pénz nem boldogít.

Majd komoran lehajtotta a fejét, mint mikor elgondolkozott és öklével a derekán függő zöld erszényre csapott:

– Ez nem boldogít magában. Néha olyan a pénz, mintha átok tapadna hozzá… Én például sohasem voltam boldog.

Felkapott egy kupát és a falhoz csapta, hogy behorpadt az oldala:

– De nem is akartam boldog lenni soha! – kiáltotta vadul és a szeme vérben forgott.

Blásik, a ki már ismerte urának a hangulatait, szolgálatkészen kérdezte:

– Elküldjek a czigányokért?

– Nem, – intett lehajtott fejjel Viczky Eduárd. – A fiúnak megigértem, hogy nem… Sohasem.

Blásik mérgesen kiáltott fel:

– Hát akkor mi az ördögöt fogunk ezután csinálni?

Rigó letette a kupát, a melyből épen ivott és csufondárosan kérdezte:

– Talán bizony azt is megtiltotta az úrfi, hogy igyunk?

– Így bánnak a régi hűséges cselédekkel! – tódította a bolond és méltatlankodva fordított hátat gazdájának.

Vészes fény csillant fel Viczky szemében, a keze ökölbe szorúlt… De ez volt energiájának utolsó fellobbanása. Hiányzott a látóhatárról az a selymes hajú, szomorú gyermek, a ki erőt adott volna neki ahhoz, hogy kiverje házából az egész társaságot. Ijedten nézett a Blásik János haragos arczába:

– No, ne haragudj, édes Jánoskám, – mormogta. – Hivasd a czigányokat és mulassunk, ha nektek is úgy tetszik.

Ezen az éjszakán ismét verekedéssel végződött az akadémiai összejövetel. A házigazdát alaposan helybenhagyták cselédei. Özvegy Viczky Lászlónénak kellett átkiabálni a kerítésen, hogy az ütlegelést abbahagyják a hűséges szolgák.

– Úgy kell az ilyen csúnya czigánynak! – kiabálta felháborodva a bolond és Viczky Eduárd szomorúan bólintott.

A mint a kis Gábor elkerűlt a háztól, azóta a dinom-dánom egy napig sem szüntelt. Viczky Eduárd már jóformán tehetetlen volt magával. Valami belső kór rohamosan őrölte az életerejét. Mintha fogyatékán lett volna mécsesében az olaj. Az élete lángja már csak pislogott, hamvadozott, minden nappal közelebb lépett a sírhoz. Mintha annak a gyermeknek a távozása magával vitte volna mindazokat a kötelékeket, a melyek a világhoz kötötték Viczky Eduárdot. Csak a zöld erszényhez ragaszkodott még. Arra vigyázott éjjel-nappal és a legvadabb mulatságban sem feledkezett meg róla.

Karácsony tájékán már nem tudott az ágyból felkelni. Befogatott és szánkót küldött Debreczenbe, hogy jönne haza a gyerek az ünnepekre.

Másnap már otthon volt Gábris.

Megnyúlt, megnövekedett a gyerek, a mióta nem látta. Az iskolai élet bizonyos férfiasságot kölcsönzött lényének és Blásik János önkéntelenűl kezet csókolt neki, a mikor a szánból kilépett.

– Jól viseltük magunkat, kis úrfi, mióta el tetszett menni, – sunnyogta bátortalanúl.

Viczky Gábor szürkéskék szemével hidegen mérte végig az udvarmestert.

– Az apám azt irta, hogy bántottátok. Azért meglakoltok.

Aztán hátat fordított az alázatos Blásiknak.

Az apa és fiú között meleg, szeretetteljes volt a viszontlátás. Gábor leült az ágy mellé és megfogta az apja kezét.

– Hogy vagy? – kérdezte, mintha épen olyan felnőtt ember lett volna, mint az apja.

Viczky Eduárd csóválgatta a fejét:

– Nem a legjobban vagyok. Az éjjel a fekete kakassal álmodtam, a mely az apámat is elvitte. Minden Viczkyt a fekete kakas visz el. Benne van a család történetében. Majd egyszer te is álmodni fogsz vele…

– A fekete kakassal?

Viczky felnyitotta bágyadt szemeit.

– Azzal. Egy régi családi legenda emlegeti először a fekete kakast. Egy Viczky, ha jól emlékszem, Kázmér, Zsigmond király udvarában szolgált, mert abban az időben a Viczkyek még jó barátságban voltak a királyokkal. Mások is szolgáltak a király udvarában, nemcsak Viczky Kázmér, de Viczky volt közöttük a legnevezetesebb. Neki volt a legtöbb pénze, néha még a királynak is adott kölcsönt, ha az megszorúlt; ő volt a legdaliásabb, legszebb lovag Budán. Nem volt olyan asszonysziv, a mely a látására meg ne remegett volna, mint a falevél a szél sóhajtására. Viczky Kázmér azonban nem törődött az asszonyokkal. Hej, boldog, hatalmas emberek voltak abban az időben még a Viczkyek. Pénzük, boldogságuk, mindenük megvolt, mert nem tudtak erőt venni rajtuk az asszonyok, az ördög őrszemei. Az ördög, ha valakit meg akar fogni rabszolgájának, szép asszonyt küld elébe. Óvakodj a szép asszonyoktól, Gáborkám. Inkább keresd a kevésbbé szépét, mert annak kevesebb hatalmat kölcsönzött az ördög a magáéból. Viczky Kázmér, a kiről most beszélek, olyan okos ember volt, hogy az asszonyféléből még csak a csúnya se kellett neki, a szépre meg épen rá nem nézett. Törték a fejüket a budai asszonyok, az ördög törette velük, hogyan vehetnék birtokukba a jeles vitézt. Az asszony mindig azt kivánja meg, a mit nem szabad, a mi lehetetlen. Sokáig semmit sem tudtak kitalálni a vitéz legyőzetésére. Végtére az egyik asszony, a ki félig-meddig boszorkány volt, fekete kakas alakjában látogatta meg a vitézt. Odaszállott minden reggel a Viczky ablakába és ott kukorékolt neki, a míg csak fölébredt. Viczky későn fekvő ember volt és így módfelett boszantotta a kakas korai megjelenése. Próbálta karddal, buzogánynyal elnémítani a kakast, de az sérthetetlen volt. Egy hajnalon aztán hálót vetett a fekete kakasnak és elfogta.

– No, most megsütlek és megeszlek, beste lelke, – kiáltott fel Viczky Kázmér. – Az én álmomat többé nem háborgatod.

Összekötözte a kakas lábát és ment tüzet rakni, hogy majd megsüti a kakast.

A mikor legjavában élesztgetné a tüzet, egyszer csak megszólal a háta mögött a fekete kakas.

– Ne süss meg engem, édes Viczkym, mert én vagyok a szép Holubánné.

– De bizony megsütlek. Épen azért sütlek meg, mert te vagy a szép Holubánné.

Így beszéltek még akkor a Viczkyek.

A fekete kakas csak tovább könyörgött:

– Ne bánts engem, édes Viczkym, rabszolganőd leszek egész életemben. Soha el nem hagylak, jó étellel traktállak és puha ágyat vetek neked, a mikor nyugodni térsz.

– Nem kell nekem sem a főzted, sem az ágyad. Nekem a te halálod kell, mért, mert nem hagysz sohasem aludni.

– Azért nem tudsz aludni, mert szerelmes vagy belém, Viczky Kázmér. Olyan szerelmes, mint én beléd.

Erre csak ránézett Viczky a fekete kakasra.

– Igaz biz’ a, mintha egy kicsit szerelmes volnék a szép Holubánnéba. De az nem baj. Épen azért kell meghalnod, mert az apám arra tanított, hogy sohase legyek szerelmes asszonyba. Vagy ha mégis az lennék, tépjem ki a szivem darabonkint. Tépjem ki addig, a míg egyetlen ízzel is asszonyé.

– Jaj, be bolondra tanított az apád, Viczky öcsém, – kiáltotta a fekete kakas. – Nem tudta a te apád, hogy mi az asszonynak szerelme…

– Sohasem akarták azt tudni a Viczkyek.

– No hát én majd megtanítlak reá. Az asszony szerelme olyan, mint az idő napszállat idején, midőn a hold és a nap az égboltozat két oldaláról néznek egymásra. Már félig besötétedett, de mégis világos van; már fölébredt az esti szél a bokrok között, de még langyos fuvalma; a fülemile már megszólalt, de a baglyok még hallgatnak. Olyan ez az idő, mintha álmodná az ember. Az ég itt rózsaszinű, amott ezüstszürke. A föld néma és mégis csókok, sóhajtások hangzanak a szélben. És a parton a nagy Duna felett halkan énekelni kezdi egy halász az ő nótáját. És midőn elhallgatott, akkor a távolból, egy messzi csónakból felel valaki a dalra. A habok csendesen surrannak tova… Hallottad-e már a dunai halászt énekelni, Viczky?

– Sohasem hallottam.

– Ezentúl mindig fogod hallani, mert reá figyelsz. Hát a fülemile furulyázott-e már kerted bokrai között?

– Soha.

– Pedig minden este énekel neked, jó Viczky, csak eddig nem hallottad. A csillagokat ismered-e?

– Csupán a Medvét, mert az királyom csillaga.

– Ezentúl neked is lesz csillagod és bámulni fogod a csillagos eget. Ismerni fogod az asszony szerelmét. És az elfelejtet veled mindent.

– No már igazán kiváncsivá teszel ostobaságaiddal, – felelt Viczky Kázmér. – Nem bántalak, fekete kakas.

A fekete kakas csak ezt várta. Nyomban asszony lett belőle, a jó Viczky Kázmérnak pedig ekkor vége lett. Gazdag ember volt addig is, de most kétszeresen gazdag lett. Az asszony neki adta minden vagyonát, neki adta kincseit. Viczky lett a leggazdagabb ember az országban.

Persze ebbe sehogyse tudott belenyugodni se Holubán, se a király. Megfogdosták Viczky Kázmért és a fejét leütötték. A rengeteg kincseket azonban nem találták meg. Azokat elrejtette átok alá a fekete kakas. És a fekete kakas őrizte azóta a kincset, az elátkozottat. A Viczkyek pedig sohasem merték keresni ősi kincsüket. Féltek a fekete kakastól. A míg az apám… De ugyan hol járnak a gondolataid, te fiú?

Gáborka összerezzent. Az apjára szögezte a szemét és csendesen mondta:

– Azon gondolkozom, hogy mit kérjek tőled karácsonyi ajándékba. Ott Debreczenben mindenki tudja, hogy te nagyon gazdag ember vagy és a fiúk azt tanácsolták, hogy kérjek tőled egy eleven czirkuszt…

– Megkapod, ha akarod, – felelt Viczky a fiú fejét simogatva.

– De nekem nem kell a czirkusz. Nekem valami olyan kell, a mi neked nem kerűl pénzbe, nekem pedig többet ér a világ minden kincsénél.

– Ugyan mi lehet az, te kis bohó, a mi Viczkynek nem kerűl pénzbe?

Gáborka lesütötte a szemét és ajkai rángatóztak.

– No, mondjad már! – biztatta Viczky, de a hangjában aggodalom csengett.

A fiú most felvetette a szemét:

– Az anyámat akarom. A karácsonyt vele, nála szeretném tölteni, mert még sohasem láttam. Pedig tudom, hogy él, hogy imádkozik érettem és azért szeretnék a keblére borúlni…

A fiúnak halálsápadt volt az arcza, mire szavait befejezte, míg Viczky Eduárdnak lassan valami ijesztő sötétpirosság lepte be a homlokát. Egy perczig lehunyt szemmel feküdt, aztán rekedten mormogta:

– Itt van már a fekete kakas.

A fiú ijedten fordult meg.

– Hol? – kiáltotta.

És mintha valami varázslat lett volna az egész: az udvar felé eső ablak külső részében egy nagy fekete kakas állott. Ijesztő nyugalommal nézett a szobába, aztán hirtelen leröppent az ablakpárkányról.

– Fogjátok meg, – lihegte a beteg lázasan. – Viszi a zöld erszényt a fekete kakas. Most visszaveszi…

Gáborka rémülten ugrott talpra. Kiszaladt a szobából és fellármázta a cselédeket.

– Fogjátok meg a fekete kakast! – kiáltotta.

A fekete kakast? Az udvaron nem volt fekete kakas, de még a szomszédokéban sem. (Habár mintha özvegy Viczky Lászlónénál a kert végében fekete kakast látott volna a napokban a czigány bolond.) De Gáborka látta a fekete kakast, bizonyosan látta. Itt kell lenni annak az átkozott jószágnak valahol, a ki elragadta az apja erszényét, elragadja talán az életét is. Blásik János töltött pisztolylyal vágtatott az orgonabokrok között és lövöldözött jobbra-balra. A czigány felmászott a háztetőre, onnan kémlelte a kakast. Futott az egész cselédség a fekete kakas után.

Viczky Eduárd az ablakból szemlélte a hajszát. Beesett, szomorú volt az arcza, mint a haldoklóé. Intett Gáborkának. Behivta a szobába és halkan így szólt hozzá:

– Hiába keresitek. Te talán egyszer még megtalálod az életben, a hogyan én is megtaláltam. Csupán arra figyelmeztetlek, hogy ha lehet, térj ki előle, fordíts neki hátat… Most pedig készülj az útra. Blásik János elvisz oda, a hol az anyád van.

Gáborka később sokszor gondolt vissza e perczre, nem látta már ekkor az apja derekán a hagyományos zöld erszényt. Csakugyan elvitte volna a fekete kakas? Sőt később, a mikor az útravaló pénzt Blásiknak átadta, a tekercs aranyat a kezében tartotta előre. Olyan egykedvűen, csendesen búcsúzott el a fiától, mintha az csupán a szomszédba menne szánkázni, pedig Bécsbe készültek, a hol Viczkyné, született Brillan bárónő, a rokonainál meghúzódott.

Milyen volt a találkozás anya és fia között, azt mindenki elgondolhatja, a ki a szivével gondolkozik. A bárónő nyulánk, sápadt arczú, csendes asszonyka volt, abban az időben azzal foglalkozott, hogy a bőkezűbben fizető polgárcsaládoknál tánczleczkéket adott a család ifjú nőtagjainak.

– Nem lehet mindenki postáskisasszony, kedves Blásik úr, – magyarázta a jószágkormányzónak, a ki sehogysem tudta elérteni, hogy Viczkyné azért hagyta el az urát, hogy tánczórákat adjon.

– Persze, persze, – bólongatott Blásik a nagy fejével, majd a maga parasztos észjárásával azt is hozzátette. – De Viczky Eduárdné se lehetne mindenki, méltóságos asszony.

A bárónő megvetése jeléül hátat fordított az egykori hajdunak, aztán a fiát kezdte kikérdezni, hogy miféle tánczokat tanúlt meg eddig. A kis Viczky szégyenszemre azt vallotta be, hogy eddig csupán a rókatánczot tudja elrakni, a melyre otthon Hamza tanította. A bárónő érdeklődött a sohasem hallott táncz iránt és midőn Gáborka azt bemutatta neki, kaczagva, meg sirva ölelgette a fiát.

– Ez Viczky, ilyenek a Viczkyek. Még csak valczerozni sem tanította meg a fiát! – kiáltott fel. – No majd én megtanítalak a legdivatosabb tánczokra.

Az a három nap, a melyet Bécsben töltött az ifjú Viczky, azzal telt el, hogy egész nap valczerozott az anyjával a szalónban, míg a zongorát egy vén kisasszony verte. A harmadik napon feldúlt arczczal rontott a házhoz szállásáról, a «Vörös ökör»-ből Blásik János. Szinte bebukott az ajtón és beroskadt egy fotelbe.

– Végünk van! – nyögte. – A tekintetes úr már tegnap óta halott és azok a gazemberek kifosztották azóta az egész házat…

A tánczoló pár megállott, míg a zongora tovább szólt egy darabig. Mikor a zene elhallgatott, Blásik János keservesen kiáltott fel:

– De mi a manónak is kellett nekem Bécsbe jönni?

A bárónő megsimogatta a Gáborka fejét.

– Fiacskám, – rebegte, – a táncztanulást abbahagyjuk, menj az atyád koporsójához.

*

Blásik Jánosnak igaza volt.

Ha a mindenre ügyelő özvegy Viczky Lászlóné észre nem veszi, talán még a halálesetet is eltitkolja a jeles udvartartás, hogy munkájukban senki se zavarja meg őket. A hány cseléd, szolga volt a háznál, az mind teli batyúval futott el a szélrózsa minden irányába a gazda nélkül maradt házból. Blásik János az öklével verdeste a fejét, a mikor a kiürített szekrényeket, felfordított fiókokat meglátta.

– Ó, én hatökör, én hat bécsi ökör, – csikorgatta a fogait, – kutyákra bíztam a hájat.

Özvegy Viczkyné, egy sovány, fekete szemű asszonyság, a ki épen gyászruháját, a melyet elhalt férje után viselt, alakította át az alkalomhoz mért fél-gyászt jelentő ruhára, bár már eléggé kisirhatta magát, fájdalmában a Blásik nyakába borúlt.

– Bizony innen mindent elvittek azok a gaz pernahájderek, a mi helyéből elmozdítható volt. Pedig talán mi is itt volnánk, rokonok…

Blásik kegyetlen haraggal forgatta vasvillaszemét jobbra-balra a szobákban.

– Eh, mit a rokonok! – kiáltotta. – Itt van Blásik, a hűséges szolga, a ki harmincz évig szolgálta a Viczkyeket. Blásik talán kutya?

Özvegy Viczkyné sértődötten vont vállat:

– Kend szerezhetett magának életében, mindig mellette volt, ha az aranyakat potyogtatta…

– Azok az átkozott aranyak! – kiáltotta Blásik. – Egyet sem tudtam közülük megfogni. Úgy látszik, az volt a természetük, hogy mindig-mindig csak guruljanak… Hát a selyem-erszény hol van?

Gáborka, a ki addig csendesen térdepelt az apja koporsójánál, most megszólalt:

– Azt ne keressék. Azt elvitte a fekete kakas.

– Hát az miféle tolvaj? – ordította megriadva Blásik.

– A fekete kakas, a mely a minap itt volt az ablakon. Az apám akkor felkiáltott, hogy viszi a kakas az erszényt. A kakast nem tudtuk elfogni.

Blásik János, mint sebzett farkas ordított fel:

– No, akkor el is viszi az ördög az egész világot. Mindnyájunkat becsuknak, ha az erszény nem kerül elő.

Az öklével fenyegetőzött láthatatlan alakok után:

– Megállj, czigány! Megállj, Rigó! Hát ez a becsület? Itt hagytátok az öreg Blásikot a havon?

Olyan keserves zokogásra fakadt, hogy reszketett belé az egész teste. A nagy mahomet ember sirása meghatotta a kis Viczky Gábort. A vállára tette a kezét.

– Ne sirjon, Blásik bácsi, mindnyájan meghalunk.

– Hiszen épen az a baj! – felelt Blásik.

A temetés után, a mikor a Viczky Eduárd végrendeletét felbontották, mindenkinek nagy ámulatára azt találták benne, hogy az elhunyt végakarata az volt, hogy a kis fia, Gábor, ne legyen gazdag ember. Ugyanezért ne keressék, ne kutassák a zöld selyem-erszényt, eltette ő azt olyan helyre, a hol senki sem találhatja meg. A pénz csak boldogtalanságot szül, akarja, hogy a fia boldog ember legyen…

Baracsky bácsi, a kit az elhúnyt a fia tútorául rendelt, savanyú arczczal tette a kezét Gáborka vállára:

– No, amicze, most már te is épen olyan szegény gyerek lettél, mint más közönséges halandónak a fia.

– De az apám azt mondja, hogy így leszek boldog, – felelt Gáborka.

Baracsky bácsi, a ki eleinte igen büszke volt a tútorságra, a míg a zöld erszény eltűnése nem derűlt ki, kedvetlenűl vonogatta a vállait:

– Az én Viczky barátom igen jó czimbora lehetett, de az életet nem ismerte. Hogyan lehetséges pénz nélkül elképzelni a boldogságot? Fantaszta volt az édes apád, amicze, semmi egyéb, mint fantaszta, ezt becsületem szentségére mondom.

A magyarruhás kis öregúr, a ki olyanformán jutott a tútorsághoz, hogy a Viczky apjának valamikor honvéd bajtársa volt, elégedetlenűl csóválta a fejét. Nagy családú ember volt, az ügyvédi iroda kerekei nyikorogtak, meg aztán a sok fiatalabb fiskális bizony hátranyomta az öreg urat.

– A mai világban, – dohogta, – a mikor egy becsületes csőd nem akad, bizony a legjobb időben jött volna ez a kis gondnokság. De ez is olyan, mint a nesze semmi, fogd meg jól. Mindig megtréfált az élet. Sokat igért, semmit sem adott.

Mindazonáltal görbe botocskájával elzavarta Gáborka mellől a kunyoráló Blásik Jánost, a ki épen azon mesterkedett, hogy a fiúcska ezüstóráját elkérje emlékbe.

– Elmenj innen, te semmirevaló, – kiáltá, – mert becsukatlak az ezüst evőeszközökért!

Blásik János keserves könnyhullajtások között átkozta meg azt, a ki csak egy ezüstkanalat is látott.

– Világéletemben szerencsétlen voltam, jó uram. A balsors most is Bécsbe szólított, a mikor az én jó uram lehúnyta a szemét. Most már nem marad egyéb hátra, mint keresni a zöld erszényt. Mert meg kell annak lenni valahol.

Barcsay bácsinak felvillant a szeme. A Gáborka feje felett odasúgta a Blásik fülébe:

– Kend sok mindent tud. Esténkint mindig otthon vagyok. Legyen szerencsém egy ital borra – a hazáért.

A FÁTYOL-LÁNYOK.

A Fátyol-kisasszonyok az Ibolya-utczában laktak egy hosszú, sárga, földszintes házban. Ebben a házban töltötte Viczky Gábor pesti diákéveit.

Fátyolék amolyan elszegényedett vidéki urak voltak, a kik a szégyen és a szegénység elől menekültek a vidékről a fővárosba. Abban az időben, a mikor a vidéki úri osztály rohamosan kezdett tönkremenni, a forradalom utáni időben, minden tönkrement családnak egy a reménysége: a főváros. Budapest igéri a megélhetést, a boldogulást, a jövőt. A férfiak hivatalhoz jutnak, pompás, kényelmes hivatalhoz, – mert ugyan kinek találták volna ki a jó hivatalokat, ha nem az elszegényedett nemes embereknek? Az állam tartozik gondoskodni arról az osztályról, a melyet ezer esztendő óta az államfentartó osztálynak neveztek. A vármegye már megtette a magáét, most az államon a sor, hogy honorálja az ősök érdemeit az unokáknak adott kenyér formájában. Aztán a lányok itt könnyebben férjhezmehetnek, nagyobb a választék a gazdag emberekben, a kik nem a hozományt nézik, hanem a jó erkölcsöt és az úri származást. Pest gazdag város volt. Meggazdagodott kereskedők, bankárok és háziurak laktak benne, a kik a vidéki fantázia szerint egytől-egyig nemtelen származású németek, svábok voltak. A kiknek nagy dicsőség lehetne beleházasodhatni például egy gyóni és vadaskürthi Fátyol-familiába. Rauffangkherernek, a leggazdagabb pesti polgárnak lehet harminczhárom háza Pesten, de czímere még akkora sincs, mint Bujin a kisbirónak, a ki a ns. Gaálok származéka. És Rauffangkherer odaadná mind a harminczhárom házát, ha csak egy akkora nemes kisasszonyt kaphatna feleségül, mint az ökle. De Rauffangkherer, a meggazdagodott sváb nem kaphat nemes kisasszonyt, mert a nemes kisasszonyok csak nemes emberhez mennek férjhez.

És az egész Pest csupa Rauffangkhererből áll, mondta a vidéki fantázia, vigyük tehát a férjhez adandó lányokat Pestre, mert hátha akad a Rauffangkhererek között kedélyes, nobilis, úri gyerek, a kihez érdemes hozzáadni a leányt.

Jöttek-jöttek sorban a vidéki familiák és elárasztották Pestet. Egy darabig hűségesen ápolgatták a reménységeket, a melyeket podgyászukban hoztak, a férfiak várták a nagy hivatalt, a leányok a milliomos kérőket, az asszonyok a selyemruhát és ékszert, a míg lassan-lassan lekopott róluk a falusi szín, a falusi színnel együtt elhagyogatták kedves szokásaikat, a mulatságkedvelést, vendégeskedést, úrhatnámságot és beleszürkültek a pesti flaszterbe. Az urak czilinderkalapokat hordtak, mint a többi svábok és otthon a háziasszony elbújt a vendégek elől. A kisasszonyok most már bárkihez hozzámentek volna feleségnek, de nem akadt senki és a mindent megváltó gazdag házasság helyett azon imádkoztak a barátok templomában, bár kinevezést nyerhetnének a póstához. A családok fiatal tagjai még névjegyükre nyomatták családi czímerüket, de az öregek már nemességüket is eltagadták, elfeledték. Pesti polgárok lettek, a kik belevegyülve a városi élet zajgásába, elfeledték a falut, az ősi birtokot, az agarat és mindent, a miért apáik éltek.

A Fátyol-kisasszonyok hárman voltak és otthon, Csákány vármegyében a szólás-mondás azt tartotta róluk, hogy szebb, jobb, feleségnek valóbb leányok nem akadnak seholse a magyar szent korona országaiban, csak az öreg Fátyol ne haragudott volna a királyra…

Minden bajnak az volt az okozója, hogy Fátyol Kázmér haragot tartott az uralkodóházzal és semmi áron nem akart kibékülni. Ezért mentek tönkre, ezért veszett el Fehér-Monostor, ezért zúgnak olyan szomorúan a háromházi tölgyek.

Mert Fátyol Kázmér engesztelhetetlen volt. Lehet, hogy félig legenda, félig igaz, csupán annyi a bizonyosság, hogy a forradalmat követő esztendőkben Fátyol Kázmér épen úgy megtagadta az adófizetést, mint a környékben minden jóravaló magyar ember. Nohát ebbe senkise ment tönkre, elküldték a cserepárokat a renitens hazafiak nyakára és a világ forgott tovább tengelye körűl. Az igazi nagy baj az volt, hogy Fátyol Kázmérnak ebben az időben Bécsben dolga akadt. Régi nagy pöre volt a familiának, a melynek ágas-bogas szálai Bécsig nyúltak. Fátyol Kázmér Bécsbe utazott, hogy pörét előbbre vigye. A pörösködés kedvéért még a gyűlöletét is a szegre akasztotta, a mely gyűlöletet a császárváros iránt érzett.

Bécsbe utazott tehát Fátyol Kázmér és mint odahaza hallotta, legjobbnak vélte megszállni a «Vörös ökör» fogadóban, a melynek vagy harmincz esztendő előtt egy Kolpa nevű magyar ember volt a gazdája. Kolpa a maga idejében híres volt a főztjéről, boráról, no meg arról is, hogy kitünően elmulattatta a fogadójába vetődő magyar urakat. Még a Burgba is elvitte őket, persze csak titokban, hogy senki meg ne tudja. Sőt idősebb Bugáry Pál egy eleven főherczegasszonynyal is beszélt az öreg Kolpa révén és a főherczegasszony nagyon belebolondult idősebb Bugáry Pál szemébe… A mikor Fátyol Kázmér a «Vörös ökörbe» szállott, a híres Kolpának már csak az unokája élt. Kolpa volt az is, de magyarul egy kukkot sem tudott az istenadta. Ócska, széljárta, düledező fogadó volt a «Vörös ökör», valahol a város vége felé, de Fátyol Kázmérnak nagyon megtetszett az a hely. Hiába, az ősök jártak itt, tán még a Rákóczi kalandos vitézei is betértek a «Vörös ökörbe», a mikor hébe-korba ellátogattak Bécsbe. Fátyol Kázmér a «Vörös ökör» falai között úgy érezte magát, mintha egy darab hazai földön lenne, a mi nagy dolog volt abban az időben. Bekvártélyozta magát a fogadóba és három hónapig nem mozdult ki belőle. Nem jutott tovább, mint a «Vörös ökör» kapujáig, pedig sokszor feltette magába, hogy nekiindul a városnak, a melyből idáig csupán a Szent István tornya látszott. De valami érthetetlen félelem mindig visszatartotta. Nem mert kilépni az utczára, mert attól tartott, hogy a császár talán elfogatná és börtönbe vettetné. Mert ludas volt Fátyol Kázmér sok mindenféle csínynek az elkövetésében, a mely csínyek a császári királyi hatóság rovására követődtek el és valami azt súgta neki, hogy a császár tudja, hogy mennyi borsot tört az emberei orra alá otthon a pátriájában.

Az ifjabb Kolpa, a kinek egyszer bizalmasan elmondta aggodalmait, először nagyot nevetett az ijedt magyaron, aztán észbe kapva, bólongatni kezdett hunczut fejével.

– A császár haragszik a magyarokra, – mondta fontoskodva. – A Burgban van egy nagy könyv, a melybe minden olyan magyarnak be van irva a neve, a kinek apja, nagyapja, vagy valamelyik őse kellemetlenséget csinált a császári háznak. De benne vannak a könyvben azok a magyarok is, a kik maguk vétkeztek.

– Vajjon benne vagyok-e én is? – mormogta aggodalmasan Fátyol Kázmér.

Az ifjabb Kolpa, a ki épen olyan rövidhajú, holdvilágképű férfiú volt, mint a legendákba kerűlt nagyapja, hunyorított a szemével:

– Azt meg lehetne tudni. Egész bizonyosan meg lehet tudni. Én ismerem azt az őrmestert, a ki éjjel-nappal őrzi a magyarok könyvét a Burg egy szobájában, csakhogy pénzbe kerül a dolog.

– Mennyibe kerül?

– Száz forintba, – felelt szemtelen nyugalommal Kolpa. – Ennyit kell adni az őrmesternek, Fráncznak. De ezt is csak azért teszi meg, mert a tekintetes úr nálam lakik.

Fátyol Kázmér belenyúlt a tárczájába:

– Itt a száz forint. Bizonyosságot akarok tudni. Haragszik-e reám a császár, vagy nem haragszik. A bizonytalanság megöl.

Kolpa eltette a százast és másnap este ijedt, aggodalmas arczczal érkezett meg a város felől.

– Nagy baj van, – susogta. – A tekintetes úr a háromkeresztesek között van felsorolva.

Fátyol riadtan nézett a fogadósra:

– Kik azok a háromkeresztesek?

– Én se tudtam, de a Fránczl megmondta, hogy a háromkeresztesek a legveszedelmesebb magyarok, a kiket tűzzel-vassal kell elpusztítani. Saját szememmel láttam a három vörös keresztet a tekintetes úr neve mellett a magyarok könyvében.

– Három vörös keresztet! – kiáltott fel Fátyol Kázmér és a haja égnek meredt. – Sohasem látom többé hazámat.

Kolpa protektori mozdulattal veregette meg Fátyol uram vállát:

– No, azért nem kell kétségbeesni. Nálam biztonságban van a tekintetes úr. Itt nem bántják, mert nekem sok jó barátom van a rendőrségnél. Meg aztán van annak is módja, hogy az a három kereszt eltűnjön a tekintetes úr neve mellől a magyarok könyvéből. Pénzzel mindent meg lehet csinálni.

Fátyol Kázmér, a milyen naiv, épen olyan becsületes ember volt. Elhárító mozdulatot tett a kezével:

– Nem, azt nem. Az okmányhamisítás volna. És annál nagyobb volna a krímen, mert országos okmányt hamisítanánk.

Kolpa vállatvont.

– Akkor a császár mindig haragudni fog; de még a tekintetes úr unokáit sem szívelheti, mert ha egy magyarnak a neve szóba kerűl a császár előtt, legelsőbben is a nagy könyvet ütik fel. Még háromszáz esztendő múlva is tudni fogják a Habsburgok, hogy a Fátyol-nemzetség veszedelmes fajta.

Fátyol Kázmér kidüllesztette a mellét. Olyan volt a természete, hogy hamar esett egyik végletből a másikba. Gyáva volt az egyik perczben, majd vakmerő lett hirtelen. Nem hiába van a Fátyolok czímerében nyúl a medvével. Fölemelte a fejét és gőgösen megszólalt:

– Csak hadd tudják a Habsburgok, hogy mi kik vagyunk. Nem félünk tőlük.

Kolpa megvakarta a vörös fejét:

– De legalább egy keresztecskét jó volna letöröltetni.

– Egy fiát sem, – válaszolt büszkén Fátyol. – Sőt hadd csináljon oda a Fránczl még egy keresztet. Adok neki száz forintot.

– Az is lehetséges, – kapott a szón a fogadós.

Fátyol Kázmér már megbánta, a mit mondott, de a szavát nem vonhatta vissza. Kivette tehát a százast, de szemlesütve azt mormogta:

– No, azért nem kell nagyon sietni azzal a negyedik kereszttel. Elég egy magyarnak három kereszt.

Ettől az időtől fogva aztán már a kapuig se igen ment el Fátyol Kázmér. Ott evett, ivott a fogadóban naphosszant, mert mindig jóétvágyú, jótorkú ember volt, de meg az unalomtól se tudott egyebet csinálni. Valahogyan nemzeti mártirnak kezdte magát érezni, a kinek rejtőzködni kell a császár haragja elől. És jól esett neki a mártiromság. A szobáját czellának nevezte, a «Vörös ökör» fogadót pedig Kufsteinnak vagy Olmütznek képzelte, a hol a magyar hazafiak sinylődnek. Egy napon Kolpát, a fogadóst «porkoláb úr»-nak szólította és megkérte, hogy szerezzen neki lánczokat valahonnan, a melyeket magára vehet, ha a felsőbb hatóság a várbörtönt vizsgálja. Kolpa szerzett is neki egy rozsdás lánczot, a melyet a fogoly éjjelente keservesen zörgetett.

Boldog, határozottan boldog volt Fátyol Kázmér a «Vörös ökör»-ben, mialatt a hazáért szenvedett. A mikor a magával hozott pénze fogyatékán volt, levelet irt haza pénzért, de Kolpa tanácsára elhallgatta azt, hogy fogságban van.

Később már annyira beleélte magát helyzetébe Fátyol Kázmér, hogy a szobájából se mozdult ki. Pókokat tenyésztett és egereket szelidített. Kolpa ellátta bőven itallal, étellel, meghízott, meggömbölyödött a fogságban.

Három esztendeig volt Fátyol Kázmér a «Vörös ökör» lakója; három évig csörgette a rablánczot és irogatta haza a leveleket pénzért. A rabság sok pénzt megemésztett; annyi pénzért akár a legendás Iff vár földalatti helységében is ülhetett volna. Az elkényeztetett Kolpa pénzért mérte a levegőt is és egy napon, mikor a fogoly azon alázatos kérelemmel állott elő, hogy szeretne új szalmazsákot a régi helyébe, a vörös Kolpa jóizűen felkaczagott:

– Új szalmazsákot parancsol? Talán bizony valami korcsmába képzeli magát, hogy úgy parancsolgat?

Fátyol Kázmér búsan hajtotta le fejét és nem szólt semmit.

Három esztendő múlva odahaza Csákány vármegyében türelmetlenkedni kezdett az atyafiság és az az érdekeltség, a mely a nagy pört vitte, a mely pör kedvéért Fátyol Kázmér Bécsbe utazott. Különböző verziók keltek szárnyra arról, hogy mért nem jöhet haza Bécsből Fátyol. Némelyek tudni vélték, hogy a császár nem engedi haza, mert megkedvelte, mások – és ez volt a valószinűbb feltevés, – kihagyták a császárt a kombináczióból és egész egyszerűen úgy magyarázták Fátyol Kázmér hosszadalmas bécsi tartózkodását, hogy szépen meg van kötve a két keze és a két lába, még pedig asszonyi hajszállal. Azért kellett a töméntelen pénz minduntalan, mert egy asszony öltöztetése, csinosítása nagyon sokba kerűl.

– Így lett volna helyes a dolog, így kellett volna lenni minden raison szerint, – mondta később, évek múlva Baracskay bácsi, a kit az atyafiak és az érdekeltség felkért, hogy nézzen utána Fátyolnak. Azt mondta később Baracskay bácsi, hogy az lett volna az igazság, ha szoknyadolog miatt késlekedik Kázmér, de akkor, midőn elindult, nagyon csikorgatta a fogát.

– Kitekerem a nyakát, de még ő nagyságának is, – fogadkozott Baracskay bácsi az atyafiság és az érdekeltség nagy megnyugtatására és mint régi módi emberhez való, a brassói gyorskocsit várta be Debreczenben, de a gyorskocsi nem jött, mert nem is jöhetett. Vonat járt már akkor réges-régen. Baracskay bácsi is tudta azt nagyon jól, csak a multat szerető, jelent megvető öreg urak naivságával mórikálta magát, hogy ő még nem ismeri a vasutat. A hogy némely öreg úr még manapság is taplót és kovát hord zsebében, pedig Irinyi régen feltalálta a gyufát, de az öreg urak ragaszkodnak a taplóhoz és igen nagy az örömük, ha a szabadban, szélben nem egykönnyen tud pipára gyujtani a gyufás ember, míg a taplós a legnagyobb szélben is könnyen jut tűzhöz.

Baracskay bácsi a taplós öreg urak közül való volt, bizonyos volt arról, hogy már nem láthat, nem tapasztalhat semmi olyasmit a jelenben, a mi meglephetné őt, a minél százszor különb példa elő ne fordulna a múltban, de a Fátyol Kázmér esete még őt is kihozta a rendes flegmájából.

– Olyant még nem láttam, mióta kétágú vagyok, – mesélte később évek múlva a kaszinóban, – egy rozsdás vasszöggel ásta a falat Kázmér és addig nem akart elmozdulni, a míg a falat keresztül nem ássa. Láttam, hogy tisztára megbolondult szegény atyámfia, a bolondokkal pedig bolond módra kell bánni. Kibéreltem a szomszédos szobát a fogadóban és egy éjszaka áttörettem a falat a Johannal, a hausknechttel. Bedugtam a fejemet a lyukon és így szóltam: «Bajtárs, fogolytárs, nekem már sikerűlt az, a miben te fáradozol, megtaláltam az utat a meneküléshez. Egy drótdarabból sikerűlt kulcsot csiszolni a tömlöczöm ajtajához, a legközelebbi éjjel menekülök. Tarts velem.» Fátyol Kázmér felcsapott, átmászott a lyukon és éjjel elszöktünk a «Vörös ökör»-ből, miután az utolsó, legborsosabb számlát kifizettem Kázmérért…

… Körülbelől ez volt a története annak, hogy a nagy tölgyfák az egykori Fátyol-tanyán ma olyan szomorúan zúgnak, így ment tönkre Fátyol Kázmér.

Viczky Gábor, a ki pesti diákéveiben a Fátyol-családnál lakott, számtalan variáczióban hallotta az öreg Fátyoltól a bécsi fogság történetét. Egyebekben egészen normális ember volt az öreg Fátyol, a józan esze csak akkor hagyta el, ha a bécsi fogságra emlékezett. Mint mikor egy ék hiányzik az óra fogaskerekéből és a hiányzó éknél megbotlik az egész szerkezet, úgy botlott meg a Fátyol Kázmér rendes észjárása annál az időpontnál, a mikor annó… annórum Bécsbe utazott… Aztán már mindenről egészen helyes fogalma volt, a fogaskerék rendesen forgott tovább.

Az Ibolya-utczában, a hosszú sárga házban, a hol még kert is volt az udvaron, a melyben a Fátyol-kisasszonyok virágokat neveltek, köztiszteletben állott az öreg Fátyol. Hosszú fehér haja, patriárkális szakálla és bécsi fogsága tekintélyt szerzett neki a Józsefvárosban. Senkisem tudta, hogy Fátyol Kázmér igen alantas hivatalt tölt be csupán Budán a minisztériumban és a szomszédok szivesen hitelt adtak annak a feltevésnek, hogy az öreg Fátyol csupán passzióból jár a hivatalába.

A kisasszonyok nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a családnak megfelelő tekintélye legyen.

Hárman voltak a leányok. Marietta, a legidősebb és az utána következő Janka abban az időben már lemondtak arról, hogy férjhezmenjenek valami milliomoshoz, emígy segítvén imádott atyjukon. Ha gondoltak is a férjhezmenésre, nagyon titokban cselekedték azt, titkolva még egymás előtt is a lehetetlennek látszó gondolatot. Mariettának néhány fehér szál vegyült már barna hajába és asszonyos, telt termeténél fogva a környéken «tekintetes asszonynak» hivták. Marietta lassan megszokta azt, hogy ő már asszony, holott leány volt és épen ezért furcsának tetszett volna előtte, ha valaki udvarolgatni kezdett volna neki. Sőt olykor, ha röpke bókot hallott a szomszédoktól, boltosoktól, hol megfordult, kedves szomorúsággal legyintett a kezével:

– Ugyan ne gúnyolódjanak már az ilyen vénasszonynyal, a milyen én vagyok!

Még az öreg Fátyol is elismerte Marietta asszony voltát, mert ha olykor valami rosz fát tett a tűzre, – elmaradozott a józsefvárosi korcsmákban, vagy elkártyázta elsején a fizetését, mindig bizonyos bűnbánattal fordult Mariettához:

– Bocsáss meg, asszony, sohasem teszem többé.

Marietta – mit tehetett szegény egyebet, – nevetni kezdett könnyei mögött és úgy felelt, a hogyan egykor az anyjától hallotta:

– Javíthatatlan vagy, kedvesem.

A háztartás tulajdonképeni feje igazában Janka volt. Ez a kissé himlőhelyes, tagbaszakadt, hallgatag leány dolgozott két cseléd helyett, főzött, mosott, gazdálkodott a család rendelkezésére álló csekély pénzzel és szerényen átengedte a háziasszonyi dicsőséget a nénjének. Mariettának voltak nagyúri hajlamai, szerette a finom keztyűket, jó ruhákat. És Janka mindig gondoskodott arról, hogy Marietta kielégíthesse passzióját. És boldog volt, ha Marietta megajándékozta elhasznált keztyűivel, ruháival. Míg reggeltől estig a konyhán dolgozott, egész hajnalig pörgette a varrógépet a himlőhelyes Janka és varrta azokat a fehérneműket, a melyeket aztán hordárral küldtek el a megrendelőkhöz. Viczky Gábor a hat esztendő alatt, a melyet a Fátyol-családnál töltött, sohasem hallott arról beszélni, hogy Janka miért és kinek varr éjjelenként. Mintha egymás között is titkolták volna a dolgot, Janka addig sohasem ült a nappal letakart varrógéphez, a míg az egész család nem tért nyugalomra. Meglehet, azt hitték, hogy sem Viczky, sem a szomszédok nem hallják a varrógép pergését, miután ők maguk nem akarták hallani. Janka sohasem ült addig az asztalhoz, a míg mindenki nem evett, mert a tálalást csak nem bízhatta a cselédre! A cselédre, a kiről mindig beszéltek, a kit Viczky Gábor hat esztendő alatt sohasem látott. Könnyen meglehet, hogy az idők folyamán ők maguk is elhitték, hogy van valahol valami cselédjük, hisz annyit beszéltek róla! Ugyancsak Janka volt az, a ki a hónap vége felé gyomrát panaszolta és nem vacsorázott. Az örökös munka, szakadatlan foglalkozás nem ártott meg Jankának, még szép is volt ez az erős, komoly leány. Tiszta, csinos háziruhájában, ha a csengetésre ajtót nyitott valami idegen előtt, szolgálatkészen kérdezte:

– Kit tetszik keresni? A tekintetes asszonyt vagy a tekintetes urat?

Ugyancsak Jankával történt meg az a szégyen, hogy a pék, a ki reggelenkint a kiflit hordta, egy napon beállított Mariettához és annak módja szerint megkérte a tekintetes asszony szobalányának a kezét… Később, ha Marietta szeszélyes kedvében volt, néha gúnyolódva emlegette ezt a péket, Janka pedig lesütötte a szemét.

A harmadik leány, Rózsa, volt a család szemefénye. Az öreg Fátyol egyszer kitalálta, hogy Rózsa az a sorsjegy, a melyet ha egyszer kihúznak, főnyereményt üt, és azóta Rózsának a neve otthon «sorsjegy» lett.

– A mi családi reskontónk ma ismét meghódította a lóvasúti kondoktort, – jelentette félig tréfásan, félig komolyan Rózsa, a mikor déltájban a szinésziskolából hazajött.

Majd máskor:

– A családi reskontónak új czipő kell. Mert micsoda szégyen volna, ha lyukas czipőben húznák ki!

Egyszer azt jelentette:

– A sorsjegyet szerződtetni akarta egy vidéki direktor. De a sorsjegy csak pesti primadonna akar lenni.

Vidám, nagyhajú, lángoló szemű gyermekleány volt Rózsa. De a vidámságából hiányzott a szeles pajzánság, a melylyel az ifjú szinészleányok rendesen tüntetőleg megkülönböztetni akarják magukat a rendes «házi-lányoktól», inkább valami bájos, csendes szomorúság érzett ki mindig a hangjából, nevetéséből. Valami olyan komoly szomorúság, a mely önkéntelenül rokonszenvet keltett mindenkiben, a ki a leánynyal érintkezett. Sőt még azzal is tisztában volt, hogy pályáján ezer veszedelem leskelődik reá és már elég veszedelem magábanvéve az is, ha mindegyik veszedelmet szerencsésen elkerülte. Húsz esztendős volt Rózsa, de néha gyermekebb volt a süldő leánynál, míg máskor komolyság, életfelfogás dolgában még Mariettán is túltett. Egyszer azt beszélték róla, hogy igen nagy tehetsége van a szinjátszáshoz, máskor a legkisebb rátermettséget is megtagadták tőle. Olyan volt ez a leány, mint az áprilisi napsugár; szomorúsága és vidámsága, magábavonúlt csöndessége, majd kitörő jókedve arról beszélt, hogy odabenn egy szeszélyes, hangulatos, változatos kis lélek rejtőzik, a kiben a szinek és az árnyékok úgy váltogatják egymást, mint az áprilisi napsugár fénye és borulata.

Viczky Gábor az első években, a melyet a Fátyol-családnál töltött, Mariettába volt szerelmes, ha ugyan szerelemnek lehet nevezni egy fiatal diákgyerek rajongását valamely nálánál sokkal idősebb, műveltebb kedves asszony iránt, a ki ártatlan kaczérsággal jön reá a rajongó szerelemre, a melyet a gyermekifjúban ébresztett. A mikor Marietta gyermek volt, a híres tölgyek még olyan büszkén zúgtak az ősi birtokon, mintha még ezer esztendeig mindég a Fátyoloknak zúgnának. Az anyja, született Csáky bárónő, nagyralátó asszony volt és Marietta süldő leány korában már francziául beszélt az egri püspökkel, a ki bérmáló útjában a Fátyolék falujába is elvetődik, míg ugyanakkor Jankának angol nevelőnőt fogadtak.

A hosszú téli estéken, a mikor a három Fátyol-leány kézimunka vagy regény mellett ülte körűl a kerek asztalt a függőlámpa alatt, Viczky Gábor is odahurczolkodott könyveivel és csendesen tanúlgatott a leányok között. Marietta olykor elmélázva dőlt hátra a széken és míg megigazította asszonyos pongyoláján a csipkéket, megszólalt:

– Elfelejtek francziául, ha nem beszélhetek senkivel.

Viczky Gábor egy esztendő alatt szépen, játszva megtanúlt francziául a kerek asztal mellett.

Marietta nagyon jó tanárnő volt és ártatlan kaczérsággal igért csókot Gábornak, a mint az első franczia levelet intézi hozzá.

Naiv, gyermekes szerelem volt az, a mely az idős leány és a gyermekifjú között sokáig lappangott. Marietta, ha ábrándos napja volt, az ujjain kiszámította, hogy hány esztendő múlva lesz Gábor abban a korban, a mikor megnősülhet és titkon azt gondolta, hogy ő akkor még nem is lesz olyan nagyon öreg.

Lappangott a szerelem, de lángra sohasem gyúlt, mert Marietta nemes, tisztalelkű nő volt, a ki talán inkább meghalt volna, mintsem valami tisztátalanságot kövessen el.

Viczky Gábor, midőn egy őszszel visszatért Pestre, Baracskay úrtól, a hol a nyári vakácziót töltötte, valahogyan úgy érezte, hogy a két hónap alatt kiszeretett szerelméből. Elégette a verseket, a melyeket Mariettához irogatott és naplójában, a melyet diákos pontossággal, szeretettel irt, ezen sorokat irta be:

«Mától fogva új életet kezdek, szakítok könnyelmű szenvedélyeimmel, mert én szegény ember vagyok, a kinek nem lehetnek szenvedélyei…»

A szenvedélyek alatt titokban a szegény Mariettát gondolta, a ki ártatlan, vénleányos vágyódással várta vissza egész nyáron a Bayard-frizurás diákot. Sőt egyszer levelet is irt neki, a melyben anyáskodó gonddal ajánlotta figyelmébe, hogy vigyázzon Gábor az egészségére és óvakodjon a rosz emberektől, mert akkor mindnyájukat nagyon megszomorítaná.

Viczky Gábor őszszel, a midőn könyveivel letelepedett a kerek asztal mellett, észrevétlenűl cserélt helyet. Eddig szemben ült a régi kakukos órával, a melynek megsárgult lapján gyakran nézte aggódva, mint közeledik a lefekvés órája, a mikor meg kell válni a kerek asztaltól, Mariettától és mindentől, a mit addig az életben kedvesnek ismert, most hátat fordított az órának és a Janka szomszédságába jutott. A hallgatag, komoly leányra különös hatással volt a fiatalember szomszédsága. Vannak olyan magános, bezárt lelkek, «Mimosa pudicá»-k, a melyek titokteljesek, ismeretlenek és a legteljesebb mértékben zárkózottak mindaddig, a míg a legkisebb érintés nem jut zárjukhoz. Akkor egyszerre megnyilnak, szégyenkezve, de boldogan tárják fel kincseiket, tartalmukat, mintha alig várták volna azt az időt, hogy előadhassák azt, a mijük van.

A himlőhelyes Jankával eddig még nem igen beszélt fiatalember, vagy ha beszélt is, hát nem sokra ment vele. A leány a konyhában vagy varrógépje mellett érezte magát legjobban. Félt, kerülte az embereket, mert azt hitte magáról, hogy roppant csúnya azokkal a foltocskákkal az arczán. Pedig nem volt csúnya, sőt talán szép volt, a mint szemérmes pirulással, visszafojtott lélegzettel ült helyén, a míg Gábor könyveibe mélyedt. Látszott rajta, hogy mindig azon töri a fejét, vajjon milyen ürügy alatt vonúlhatna vissza kedves konyhájába, a hol senkisem látja a szegény mimosa pudicát.

Egyszer Gábor véletlenűl felpillantott a könyvből, a mely előtte volt és úgy érezte, hogy valaki erősen nézi oldalról. Hirtelen arra fordította a fejét és a Janka becsületes két barna szemét látta magával szemben. Látta azt a két szemet, a mely rajongással, odaadással pihent a fején, a míg ő tanúlt. De látta az esdeklő tekintetet is, a melyet később reá vetett a leány. Mintha csak azt mondta volna:

– Kérlek, nagyon kérlek, ne vedd észre, hogy az előbb néztelek. Igazán nem tudom, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy elárultam magam…

Viczky Gábor ettől az estétől fogva nagyobb figyelmet szentelt Jankának, mint addig. Apró bókokat mondogatott neki, ha napközben találkoztak. Egyszer megdicsérte a kezét, máskor a főztjétől volt elragadtatva.

Janka hálás boldogsággal fogadta, hogy Gábornak méltóztatik vele foglalkozni és egy napon nagy pirulással előadta, hogy ő már régen tervezi azt, hogy Gábort megtanítja angolul. Mert nem felejtett ám el angolul Janka. Vasárnaponkint – ez volt minden szórakozása a leánynak, – ellátogatott az anglikán templomba, a hol angol szót hallott. Egyszer véletlenűl bevallotta azt is, – a mikor már beszédesebb lett, – hogy számos ismerőse van a budapesti angolok között, a kikkel a misén szokott találkozni. Több előkelő asszony hivta már házához, de ő nem mert sehová se elmenni.

És Viczky Gábor angolul tanult. Bejegyezte a naplójába, a melyet egy kereskedő pontosságával és lelkiismeretességével irt, hogy:

«Azt hiszem, hogy a Vénusz csillag jegyében születtem. A nők által fogok boldogulni az életben. Eddig, a mit még tanúltam és eltettem a tarisznyámba, hogy majd az életben elővehessem, mindent a nőktől kaptam…»

Szép, sugár fiatalember volt Viczky Gábor, ábrándos tekintete, hajviselete és csendes viselkedése bizonyos romantikus külsőt kölcsönzött neki. Épen nem csodálkozott azon, hogy hatással van a női szivekre, sőt bizonyos tekintetben számított arra, hogy a nők nem fognak idegenkedni tőle az életben. És szorgalmasan tanúlt angolul a himlőhelyes Jankától.

Az erős, szélesvállú leányt, a kinek kezében egy férfi határozottsága, erélye rejtőzött, a ki azelőtt hetekig nem nyitotta szóra az ajkát, csodálatos metamorfózison ment keresztül. Beszédes, víghangú teremtés lett, a ki esténkint olyan bohókás történeteket mesélt el, a melyeknek eredetéről maga sem tudott számot adni. Olvasta őket, vagy hallotta? Csupán a szemérmes arczpirulás maradt meg a régi Jankából, a mely pirulás mindig elöntötte arczát, ha a tekintetek reászegeződtek.

Marietta nem is mulasztott el egy csipős megjegyzést, a melyre még Gábor is elmosolyodott és a mely megjegyzésnek szomorú következménye lett.

Egyszer ugyanis, a mint Janka azt beszélte el épen, hogy miről prédikált az angol pap, nem csekély utánzási tehetséggel mímelve a papnak lapos, vontatott hangját, Marietta hirtelen előrehajolt és könyökére támaszkodva, a Janka szemébe nézett:

– Már régen gondolkozom azon, hogy kihez is hasonlítasz te voltaképen, Janka. Most, ebben a perczben eszembe jutott. Te vagy a Münchausen báró postakürtje, a melybe a téli hidegben belefagytak a hangok, de a mint a meleg postaállomásra értek, a kürt magától megszólalt, mert a hangok benne felengedtek. Te vagy a Münchausen kürtje!

Rózsa, a ki valami regényt lapozgatott, felütötte a fejét és a legtermészetesebb hangon így szólt:

– Magam is azt hiszem.

A diák csaknem hangosan nevetett és Fátyol bácsi, a ki ezen az estén kivételesen odahaza volt és egy sarokban üldögélve, órákig bámulta a fénykarikát, a melyet a lámpa fénye a menyezetre vetett, köhintett:

– A Münchausen kürtje?…

Aztán nagyot sóhajtott:

– A Münchausen kürtje?… Azt mondjátok meg inkább, hová tette Viczky Eduárd a bűvös zöld selyem erszényt és akkor van értelme az egész beszédnek.

Levette tekintetét a mennyezetről és olyanformán nyögött fel, mintha az igen nagy nehézségbe kerűlt volna. A lángpirossá vált Jankára szegezte a szemét és gyöngéden mormogta:

– Ne törődj az ostobaságokkal, Janka lányom… Csupán két rejtély van a világon. Az egyik rejtély az, hogy miért üldözi Fátyol Kázmért a makk-király, a másik pedig az, hová tette Viczky Eduárd a zöld selyem erszényt? Ezek a megfejthetetlen dolgok.

Ezek voltak rendesen azok a szavak, a melyekkel Fátyol bácsi a vitát bezárni szokta. A leányok sokkal jobban tisztelték öreg apjukat, semhogy tovább folytatták volna a vitatkozást, ha az öreg közbeszólt. Régi szokás szerint úgy szimulálták valamennyien, mintha csakugyan a megfejthetetlen rejtélyeken gondolkoznának, a míg az apjuk fürkésző tekintete rajtuk nyugodott. Az öreg lassan fordította tekintetét a megszokott mennyezet felé, de olykor a bolondok ravaszságával még visszapillantott: vajjon csakugyan a feladott rejtélyeken gondolkoznak-e a leányok, nem valami léhaságon-e. A leányoknak az arcza be volt tanulva a leskelődésekre és sohasem árúlták el magukat.

Most is elhallgattak, csupán Rózsa kunczogott belé a regénybe egy negyedóra múlva:

– A Münchausen kürtje!

Marietta szigorú, feddő pillantást vetett a leányra és a szemével intett Janka felé, a ki haloványan, szomorúan ült helyén.

És ezen az éjszakán csak késő éjfél felé kezdett el berregni a varrógép.

Viczky, hogy nem hallotta a megszokott zajt, nem tudott elaludni és hallgatózva emelte fel párnájáról fejét. Lassan-lassan kivehette az éjszaka csöndjében a visszafojtott, keserves zokogást, a mely a leányok szobája felől hallatszott. Hallotta a leányok kérlelő, halk susogását. Könnyen kitalálhatta, hogy a megbántott Jankát kérlelik, vigasztalják.

Hanem a mimóza pudika bezárúlt ezzel. Az angol leczkék elmaradtak és Janka sokáig tartózkodott a konyhában esténkint, főfájás ürügye alatt.

Viczky Gábor sohasem tanúlt meg tökéletesen angolul és később, ha eszébe jutott neki a dolog, mérgelődve dünnyögte:

– Egy ostoba röhejnek köszönhetem, hogy nem tudok angolul.

Tavaszszal egyszer délben Rózsa nagy ujjongással jött haza a szinésziskolából.

Marietta, a ki költeményeket olvasott, csudálkozva állott fel a kanapéról, míg Rózsa a szalmakalapját a sarokba hajította.

– Talán szerződtettek? – kérdezte Marietta.

Rózsa legyintett a kezével.

– Több, sokkal több.

– Talán megkért valami néger király?

– Még annál is több.

Körültánczolta a szobát és vidám volt, mint már régen a szomorkás leány.

– Beszélj már! – faggatta Marietta, a ki méltóságteljes magatartását lassan elveszítette. Szinte reszketett a kiváncsiságtól. Hogy könnyítsen magán, kinyitotta az előszoba ajtót és kiszólt:

– Janka, gyere be, ez a leány megbolondúlt.

Janka, a ki még mindig duzzogott egy kicsit a Münchausen kürtjeért, letörölte a kezét és bedugta a fejét az ajtón.

– Én tudom, mi a baja, – szólt csendesen, – szabad lesz neki a Julia szerepét eljátszani a vizsgán.

Rózsa olyan mozdulatot tett a kezével, mint a ki megveti az egész világot, különösen benne Julia szerepét. Azután megszólalt:

– Ti úgy éltek itthon, mint a medvék barlangjukban. Nem tudtok semmit arról, a mi odakünn a világban történik. Marietta, a nagyvilági hölgy még ujságot sem szokott olvasni hétszámra.

Marietta az ajkába harapott:

– Nem érdekelnek a magyar lapok. Francziát meg nem olvashatok. Különben mi történt? Nyomban mondd meg!

Rózsa ártatlan arczot vágott:

– Nem történt semmi. Csak épen az, hogy ma kezdődnek a pesti lóversenyek.

Mintha valami varázsigét ejtett volna ki Rózsa. Janka a konyhából a szobába lépett, hogy hirtelen visszahúzódjon, mert észrevette, hogy fehér köténye nem a legkifogástalanabb; Marietta szinte elpirult az izgalomtól és önfeledten hebegte:

– És nincs új fehér keztyűm! Fehér keztyűt kell vennem mindjárt. Janka, adj pénzt.

Rózsa azonban nyomban a konyhaajtó elé lépett és védőleg terjesztette ki a karját:

– Olyan nincs. Nem fogjuk most keztyűre kidobni a pénzt, lóverseny-időben.

Marietta toppantott a lábával:

– Fehér keztyű nélkül pedig nem megyek.

Janka, a ki maga is izgatott volt a fenyegető pénzpazarlás gondolatára, hirtelen közbeszólt:

– Majd én kitisztítom a keztyűdet. Olyan lesz, mintha új volna. Tudod, ha én igérem…

Nem kellett befejezni a mondatot, Marietta megnyugodva ült vissza a kanapéra. Rózsa pedig vígan kiáltotta Jankának:

– És most, vérszopó uzsorás, elő a maravédivel. Lássuk, mennyi pénzünk van a tavaszi lóverseny első napján.

Bolondos, víg hangulat támadt a szobában. A falakról az aranyrámás ősök, merev tekintetű asszonyságok és nyirott bajuszú urak szinte csodálkozva néztek alá a vidám társaságra. Pedig megszokhatták volna már a vidámságot, a mely a tavaszi lóversenyek első napjain rendesen beköltözött az ibolya-utczai lakásba.

A Fátyol-kisasszonyok szenvedélyes lóversenyjátékosok voltak. A sorsnak valami különös kedvezése volt az, a midőn a Fátyol-kisasszonyokat megsegítette a lóverseny-játékban. Évek óta játszottak és állandóan nyertek. Persze kicsiny, szóra alig érdemes összegeket, de a leányoknak minden krajczár jól esett, a melyet szerezhettek. A toalett-gondok nyomban elsimúltak és Janka olyan ebédeket főzött, hogy bankettnek is beillett volna. Rendesen csak Marietta és Rózsa látogatták a versenyteret, persze a legolcsóbb helyet, – azon ürügy alatt, hogy ott ismerőssel, a ki megszólíthatná őket, nem találkoznak. De ha jól futottak a lovacskák, rábeszélték Jankát is a kirándulásra, a mit Janka utólag mindig megbánt, megsajnálta a kiadott pénzt.

– Jobb a templomba járni, – mondta, – ott nem kell belépődíjat fizetni.

De nem kevésbbé volt szenvedélyes játékos Janka, mint testvérei, azért gondolkozás nélkül hozta elő valami rejtekhelyről a cserépperselyt, a melyet nagy ünnepélyességgel feltörtek. Összekuporgatott krajczárkák, hatoskák, itt-ott egy forintocska rejtőzött a perselyben és a leányok nagy figyelemmel olvasták meg a pénzt. Janka olyan könnyű szivvel állott az asztal mellett, mintha nem a keservesen összerakosgatott pénzecskéről volna most szó, hanem valami talált kincsről, a melynek lehet könnyelműen a hátára verni. De hisz nyernek. Bizonyosan nyernek, mert az nem is lehet másképen. A jó Isten, a ki mindeneket igen jól elintéz, számtalan gondja között bizonyosan gondolt a szegény Fátyol-leányokra, hogy nem engedte a pénzecskéjüket elveszni. Mert ha egyszer elvesztenék a pénzüket, abból olyan nagy baj lenne, hogy azt előre el sem lehet gondolni. A kisasszonyok tudták, hogy a jó Isten vigyáz rájuk s ezért nem féltek a lóversenyjátéktól.

*

Hanem ezen a napon nem volt szerencséjük a játékban.

Viczky Gábor, a ki hűséges kisérője volt a kisasszonyoknak szárazon és vizen, hiába vigasztalta a vesztes leányokat. Marietta aránylag hősiesen viselte a sors csapását. Kissé elcsodálkozva, meglepetve nézett maga elé, mint a ki valami váratlan lehetetlenséggel találkozott útjában és a gondolataiból is elárult annyit, halkan mondván:

– Teljesen mindegy lett volna, ha megveszszük a fehér keztyűt. Az legalább megmaradt volna.

Továbbá egy-két lépéssel mindig elől ment, a mint a tavaszi estéken a versenytérről az Ibolya-utcza felé ballagtak. Megvető pillantásokat vetett a mellettük elrobogó fiákerekre, fogatokra. Mintha csak azt akarta volna pillantásával kifejezni, hogy ők is mehetnének kocsin haza, de egészségesebb dolognak tartják a gyaloglást.

Viczky, a ki Rózsa oldalán hátul ballagott, egy darabig szintén szomorúan horgasztotta le a fejét. Nem azon búsúlt, hogy zsebpénzét elveszítette, hanem Baracskay bácsira, a gyámjára dühöngött előre, a ki csupán az ötödik express-levélre fog majd új pénzt küldeni. Egyébként is mindig dühös volt, ha Baracskay bácsi jutott eszébe. Semmi tisztelettel nem viselkedett a gyámapja iránt; meg volt győződve arról, hogy az öreg úr lelkiismeretlenűl lopkodja a gondjaira bízott örökséget. Félfüllel hallotta otthon, hogy Baracskay bácsi Viczkón, az ősi birtokon, olyan sertésólat építtetett a gyámfia költségére, a melybe lépcsőkön kellett felmenni és tizezer forintba kerűlt.

– Az öreg Viczky halálra kaczagja magát a másvilágon, ha ezt az ólat látja, – mondogatta Baracskay bácsi. – Teljesen az ő intencziói szerint épűlt.

Azonkívül tudomása volt arról is Gábornak, hogy gyámapja az árvaszékhez benyujtott számláiban hetenkint öt forintot számít fel a gyámfia hajnyirására. De legmulatságosabb volt a zsebóra-javítás czimű tétel. Ezen aztán az egész vármegye kaczagott. Az ifjú Viczky zsebórajavításra költötte a jövedelme tekintélyes részét. Legalább is így volt a gyámapja előadása szerint.

– A vén gazember! – kiáltott fel Viczky Gábor, gondolatai közepette, mert hisz az ember rosz kedvében szokott megfeledkezni magáról.

Rózsa, a ki még mindig a verseny-programmon tanúlmányozta azt, hogy hogyan is kellett volna játszani, élénken felkiáltott:

– Igaza van! Ez a Huxtable egy vén gazember. Nem lovagolta ki a lovat. Ezeknek a vén jockey-knak mindig csaláson jár az eszük. Ha kellő erélylyel szólította volna fel a lovat, a Cascarade-mén hűségesen eleget tesz kötelességének.

Rózsa, mint a Fátyol-családnak azon tagja, ki legtöbbet forgott a világban, úgy dobálózott a turf-kifejezésekkel, mintha egész életét istállókban, jockeyk között töltötte volna.

Marietta a Rózsa megjegyzésére félig hátrafordult és fájdalmas gúnynyal kérdezte:

– Kiváncsi vagyok, hogy odahaza Jankát is meg tudod-e majd vigasztalni a jockeyk hunczutságával? – szólt és nyomban hátat fordított.

– Janka! – kiáltott fel önfeledten Rózsa. Őszinte rémület látszott az arczán. – Valóban Jankára eddig nem is gondoltunk. Legjobb volna tán haza se menni.

– Formálisan szerelmes voltál a Cascarade-ménbe, – jegyezte meg csípősen Marietta.

Rózsa elpirultan védte az igazát.

– Ha ismernéd egyáltalában a sportot, te is esküt tettél volna a győzelmére.

– Én nem ismerem a sportot, csupán annyit tudok, hogy a mint befordulunk az Ibolya-utczába, Jankát látni fogjuk a kapuban várni, – mormogta Marietta és csaknem könnyek szöktek a szemébe.

– Szegény Janka, – sóhajtotta Rózsa. – Ő sem érti a sportot.

A két leány között most csendes, de annál izgalmasabb vita kerekedett azon, hogy voltaképen melyikük is oka a veszteségnek. Ez a vita fontos volt azért, mert a vesztesnek kellett otthon a Janka előreláthatóan keserves szemrehányásait vállalni. Marietta erősen védelmezte a maga igazát, míg Rózsa egyszerre vállat vont és elszántan mondta:

– Eh bien! Legyek én az oka. Juliusban ugyis itt hagylak benneteket. Elmegyek vidéki szinésznőnek.

Marietta nem felelt. Ismerte már Rózsának ezt a fenyegetését. Ha valamiért megkorholták odahaza, elsősorban Tespis kordéjához akart szegődni. De Viczky, a ki a leány mellett lépkedett, látta a Rózsa arczán, kivette hangjából, hogy elhatározása komoly és csak az alkalmat várta, hogy szándékát előadhassa.

– Bizony itt hagylak benneteket, kedveseim, – folytatta napernyőjét himbálva Rózsa. – Nem mondom, hogy ha majd egyedül leszek, nem fogok sirni utánatok, mert hisz alapjában véve mégis szerettetek engem. De elmegyek, mert így már unom az életemet, úgy unom, hogy szinte fáj…

Viczky Gábor meglepetve nézett a leányra. Nem a szavak lepték meg, hanem a hang, a melyen a szavakat mondta. Fájdalmas, elkeseredett, szinte kétségbeesett hang volt az. És a leány azután tompa szomorúsággal nézett a lába elé a porba. A külvárosi fák, a melyek fejük felett virágoztak, esti illattal töltötték el a csendes utczácskát, a melynek mind a két oldala végnélküli palánknak látszott. Mintha ezer mértföldnyire lettek volna a fővárostól. Az ég felettük vöröses és tágas volt, mint kisvárosokban. Csend volt, szekér nem zörgött, valamelyik közeli kertben viola nyilott és a violaillat átszállott a palánkokon. Valami névtelen utcza volt ez, a melyet még eddig elkerült a főváros építkező kedve.

Rózsa megrúgta czipője orrával a port:

– Itt éljek talán egész életemben? – kérdezte mintegy önmagától. – Ki tudja? Odakünn az életben talán a dicsőség, siker vár, én pedig elbúvok előlük az Ibolya-utczába, a nénjeim köténye mellé. Szabad akarok lenni, – folytatta szavaló hangon, – hogy élvezhessem az életet. Nem a szinpad varázsa vonz, – ó, a szinpad csak a félbolondokat és eszelősöket vonzza, – az élet, a nagy, virágzó, illatos élet csal magához. A szinpad csupán a kapukulcsa annak az életnek, a melyre én vágyakozom.

Viczky, maga sem tudta miért, zokon vette a leány szavait. Azt vette észre, hogy egy kissé haragszik azért, a miért a leány el mer kivánkozni közülük. Idegen emberek közé megy, a kik gonosz szándékú bókokkal, dicséretekkel halmozzák el, a melyben otthon sohasem volt része. Bizonyosan sokan nyújtják majd ki bűnös kezüket a virágszál után, ha annak őrizője nem lesz. Tudja Isten, valami különös érzés vett rajta erőt, a melyet idáig sohasem érzett. Félszemmel végigmérte a leányt, a ki mellette lehajtott fejjel, mozdulatlan arczczal lépkedett és fájdalmasan szeretett volna felkiáltani arra a gondolatra, hogy e tiszta arczot, nemes homlokot, finom árnyékolású szemeket, – a melyek fölött mintha a mesék, álmok sejtelemszerű árnya borongott volna, – nem fogja többé olyannak láthatni, mint most látja. A leány álmatag, halk lépései másfelé fognak vezetni és a finom körvonalú mell, a mely lágyan domborúlt, mint egy aranyfáczáné, az élet indulatai, szenvedélyei alatt fog lihegni. Egy pillanat alatt látni vélte a gyermekded nőcskét évek multán. A kis fekete, némileg kopottas félczipő, a melynek szallagcsokra olyan szende volt, mint egy zárdanövendéké, eltűnik és helyette aranysarukat lát, a melyeket szikrázó csattok ékesítenek. Az olcsó fehér ruhácskát, a mely a tiszta szegénység hűségével simúl most a leány álomszerű termetére, nehéz selymek és bársonyok váltják fel. Egy régi német képes ujságban egy este a kisasszonyok megtalálták Pompadour asszony ruháját. Rózsa könnyű szivvel mutatott a képre s így szólt:

– Nekem is lesz majd ilyen ruhám!

És Viczky képzeletében már ama hires maitresse hattyúprémes, hosszúderekú ruháját látta a mellette lépkedő leányon. Fejéről kócsagtollak lengtek, mint a mágnásasszonyok kalapjáról a lóversenytéren és Viczky rajtakapta magát, hogy sóhajtott és az ökle összeszorúlt. Száraz volt a torka, a mint tréfás gúnynyal kérdezte:

– Ugyan mire is vágyakozik az életben, kedves Rózsa?

A leány felemelte a fejét, a Viczky szemébe nézett és határozott hangon mondta:

– Legelsőbben is gazdag szeretnék lenni!

Szegény, szűkös viszonyok között élő nők és férfiak gyakran mondják ezt, de annak nem tulajdonítanak annyi jelentőséget, mint Viczky Gábor húsz esztendős szivével. Szinte meglepődött azon, a mit a leány mondott és csak frázis jutott az eszébe:

– A gazdagság nem minden!

– Körülbelül minden, – felelt nyugodtan a leány. – Én ismerem a szegénységet. Tudom, hogy az szerfölött rosz. A gazdagság nem lehet roszabb…

Viczky Gábor ekkor először életében feledkezett meg arról, hogy a higgadtság és a nyugalom a legnagyobb darab gyémántok közűl való. Szenvedélyes, meg-megcsukló hangon szólalt meg:

– Ha nem hallott volna róla, most megmondom magának, hogy én apai örökségbe azt kaptam, hogy mindig szegény ember legyek, mert csak így leszek boldog…

– Az apám beszélt néha ilyesmit. Az ön atyja filozófus volt.

– Csak mondja ki bátran: bolond volt. Már életében ezt mondták róla, a mikor pedig meghalt, akkor mindenki meggyőződött arról, hogy a közvéleménynek igaza volt. Viczky Eduárd bolond volt! – Pedig dehogy is volt az! Az én apám volt a legokosabb ember, a kit ismertem. A legokosabb akkor volt, a mikor úgy végrendelkezett, hogy én aránylag szegény emberként nőjjek föl és szegény embernek érezzem magamat mindig. Az apámnak annyi pénze volt, mint a pelyva. És sohasem volt boldog, sőt boldogtalanabb volt a legutolsó embernél. Én tudom, mert én ismertem őt. Vad mulatságai, őrjöngő tivornyái, a melyekben életének legnagyobb részét eltöltötte, eléggé bizonyították, hogy valami nem volt rendben a gépezetében, de ha látta volna őt búskomoran, fáradtan és boldogtalanúl üldögélni csendes estéken, lehajtott fejjel, magányosan, míg homlokán bánatos gondolatoknak árnyai látszottak; – ha látta volna, milyen undorral és megvetéssel szórta el aranyait úton-útfélen, mintha a boldogtalanságot és a bajt hajította volna magától; – ha látta volna embergyűlöletét és emberfélelmét mindenkitől, a ki hozzá közeledett, a ki véleménye szerint csupán tömött tárczáját akarja elorozni; ha látta volna, mint én láttam, meghalni e jobb sorsra érdemes embert, – akkor bizonyára nem tulajdonítana a gazdagságnak, a pénznek olyan jelentőséget, kedves Rózsa, mint tulajdonít. A pénznek semmi, semmi értéke nincs, mikor megvan. A pénznek csak addig van értéke, a mig nincs.

– Ön erkölcsös mesékkel traktál engem, kedves Gábor, mintha valami rosz, elvetemedett személy volnék, – felelt csendesen a leány. – Pedig sem rosz, sem elvetemedett nem vagyok.

– Tudom, – felelt meleg hangon Viczky. – Maga a legjobb leány. Szeretem magát.

A leány rávetette a szemét és hosszasan nézett a Viczky arczába. Aztán megzavarodva sütötte le a tekintetét a Viczky szeme előtt. Szórakozottan mormogta:

– A legjobb leány… Nem, az sem vagyok…

A végtelen palánkok mellett csendesen ballagtak. Az ég olyan volt felettük, mintha aranyfüstös volna és ismét érzett a violaillat, a mely időközben valahol elmaradt. Viczky önkéntelenűl kinyújtotta a kezét és természetesnek találta, hogy keze a leány kezével találkozik. Kicsi volt ez a tenyér és meleg, mint egy madárka fészke. A vékony czérnakeztyűn át a leány vérének lüktetése érzett.

– Szeretem magát, – ismételte Viczky és a hangja tompa volt az elfojtott szenvedélytől. – Nem merem kérdezni, hogy maga is szeret-e engem, hiszen ha még nem szeretne, szeretni fog egyszer. Mert én mindent megteszek, hogy maga engem szeressen. Még gazdaggá is teszem… mert maga gazdag akar lenni. Csak hagyjon fel azokkal a gondolatokkal, hogy elhágy minket, engem…

A leányok mindig higgadtabbak, mint a férfiak. Bizonyos perczekben hamarébb nyerik vissza a józanságukat, mint a férfi. Ez édes perczek mámorító varázsa, a mely a májusi estében aranyködként borongott fejük körűl: legelsőbben a leányról szállott el. Ő tudott legelőször megszólalni. És a hangja olyan volt, mint még soha, zengő és búskomoly.

– Most már nem kell sem a pénz, sem a gazdagság, Gábor… Csupán azt szeretném, ha az Ibolya-utcza még nagyon messzire volna. A város másik oldalán volna.

Viczky megszorította a kezében fekvő kezet. Áradozva felelt:

– Ha akarja, egyáltalában eltűnik az Ibolya-utcza a föld szinéről. Csak magától függ, Rózsa. Én majd megkérem a kezét, a mint szokás, aztán elvégzem a dolgom a gyámapámmal – és nincs, többé nincs Ibolya-utcza. Sőt megigérek magának még valamit. Hogy soha nélkülözést ne szenvedjünk, megkeresem azt a legendabeli zöld erszényt, a melybe az apám a vagyonát rejtette. Annak meg kell lenni valahol és bizonyos, hogy én megtalálom. Én jól ismertem az apám szokásait, bolondságait. Eddig nem jutott eszembe keresni az erszényt. Szinte féltem tőle, ha megtalálom. Babonás, gyermekesen naiv hittel azt képzeltem néha, hogy valami átok fűződik a bűvös erszényhez, a mely átok rajtam is megfoganna, ha kezembe jutna az erszény. Most már látom, hogy ez a hit ostobaság volt. Az erszényt megkeresem, mert szükségünk lesz reá.

Rózsa hirtelen megállott és a Viczky szemébe nézett. Kezét karjára tette és mozdulatlan arczán félelem tükröződött.

– Gábor, igérjen meg nekem valamit. Most, ebben a szent, soha vissza nem térő, boldog pillanatban!

Viczky esküvésre emelte a kezét, de Rózsa gyöngéden lenyomta a karját.

– Ne esküdjön; elég, ha megigéri. Igérje meg nekem azt, – mondta csöndes, meggondolt hangon a leány, – hogy a bűvös erszényt sohasem fogja keresni. Soha-soha egyetlen lépést nem tesz, hogy az erszényt megtalálja.

Viczky meglepetten nézett a leányra.

– Nem értem, – mormogta. – Az előbb másképen szólott, Rózsa.

Rózsa elpirúlt és a kezét a Viczky nyaka köré csúsztatta:

– Igérd meg, Gábor… Én babonás vagyok, mindig nagyon babonás voltam. Valami azt súgja nekem, hogy az az erszény nagy, igen nagy szerencsétlenséget rejt magában.

– Vagyon van benne, – felelt nevetve Viczky. – Vagyon, a melyre maga vágyakozik.

A leány összekulcsolta a kezét.

– Kérlek, Gábor… Nekem nem kell semmi. Csupán az elkeseredés beszélt belőlem. Hadd a legendákat, hadd födje be őket a por. A legendák nem mondanak igazat. Abban az erszényben nem kincs van, hanem átok, a mely üldözte az atyádat és üldözőbe vesz tégedet is. Hagyd pihenni a legendákat…

Szinte fátumszerűen hangzottak a leány szavai a csendes estében. Látnoki tekintettel nézett a Viczky arczába és két kezét óvólag emelte fel.

Viczky megnyugtatni próbálta:

– Ne beszéljünk most az erszényről, Rózsa… Nem olyan könnyű dolog azt megtalálni, sokan kereshették azt már az apám halála óta.

– Ne keressed az erszényt! – ismételte a leány.

Már csaknem sötétség vette őket körűl. A nap letűnt a távoli kertek mögött és egy helyen a jegenyék ijesztő árnyakat vetettek a földre. A palánk olyan sötét és félelmetes volt mellettük, mintha a temető kerítése volna. Csak messze, messze pislogott egy lámpa, a melyet az esti párák lebegtek körűl. Megfogták egymás kezét és sietve mentek tovább.

A sötétben megszólalt a Marietta hangja, a ki észrevétlenűl jó messzire elhagyta őket:

– Hol jártatok, gyerekek? – kérdezte. – A hol az a lámpás van, ott kezdődik a mi utczánk. Szegény Janka! – tette hozzá sóhajtva. – Belebetegszik az izgatottságba.

Legnagyobb csodálkozására az ijesztgetésekre sem a leány, sem Viczky nem válaszolt. Jókedvűen mentek egymás mellett és lóbázták a kezüket, mint a vasárnapi kirándulók. Rózsa, a ki úgy tudott fütyülni, mint egy juhász, egy indulót fütyült, a melyet a versenytéren játszott a katonabanda. A füttyszó mellett értek hazáig.

A kapuban csakugyan várta őket valaki, de nem Janka, hanem az öreg Fátyol Kázmér. Az öregúr húsz esztendő óta nem volt ilyen tájban odahaza, valami nagy dolognak kellett történni, hogy mellőzte a külvárosi asztaltársaságokat. Bojtos házisapka volt a fején és a kezében hosszúszárú pipa, mintha saját falusi kuriája előtt álldogálna.

– Servus humillimus! – kiáltott fel szokatlan élénkséggel és megemelte bojtos sapkáját. – Van szerencsém üdvözölni Viczkó és a hozzátartozók urát és fejedelmét. Adja az ég kegyelme…

– Kérlek, atyus! – vágott közbe türelmetlenűl Marietta. – Mondd el gyorsan. Megtalálták tán az erszényt?

Az öreg Fátyol megzavarodva meredt maga elé, mint mindig, ha rendes kerékvágásából kizökkentették.

– Az erszényt? – motyogta. – Azt valóban meg kellene találni. Magam is azt hittem, hogy megvan, a mikor délután a sürgönyt hozták. Húsz éve nem láttam sürgönyt…

– Miféle sürgönyről beszél, Kázmér bácsi? – kérdezte Viczky.

Az öregúr megzavarodva kotorászott a zsebében:

– Bocsáss meg, fiam. Nem tudtam ellentállani és felbontottam. Bocsáss meg öreg bátyádnak. Csupán csak az van benne, hogy Baracskay, a vén gazember gyámapád haldoklik. Menj hozzá sietve.

Viczky megszorította a Rózsa kezét és vigan felkiáltott:

– Jó szelet kaptunk. Föl a vitorlákkal!

Aztán Rózsát hirtelen mozdulattal atyja elé vezette és gyors elhatározással megszólalt:

– Kedves bátyám, most már körülbelől nagykorú leszek, szabadon rendelkezhetem akaratommal. Van szerencsém megkérni a Rózsa kisasszony kezét.

A míg Marietta szinte kővé meredt a meglepetéstől, az öreg Fátyol Kázmér cseppet sem látszott csodálkozni a hirtelen leánykérésen. A házisapkáját jókedvűen vágta félre a fején és isteni derűltséggel csapott a Viczky vállára:

– Helyes, öcsém… Rendben van a dolog. Tudtam, hogy az lesz a vége, elveszed valamelyik leányomat. Ha Rózsa a választottad, légy boldog Rózsával, – így szólt az öreg és a külvárosi bérház kapujában kedélyesen áldását adta a jegyespárra.

Ezen az estén Jankának csak lefekvés előtt jutott eszébe kérdezősködni a lóverseny-játék eredményéről és csöppet sem látszott boldogtalannak a balsiker miatt. Igen boldogok voltak mindnyájan, csak Marietta könnyezett csendesen. De csakhamar letörölte könnyeit és kedves, izgató ábrándozásokat folytatott arról, hogy milyen is legyen a Rózsa menyasszonyi ruhája. Janka egész éjjel számolt, kalkulált és egy régi szakácskönyvet lapozgatott. S még álmában is az esküvői ebéd fogásaival foglalkozott.

Hajnalban Viczky útrakészen megállott az egyik udvari ablak előtt, a melyet szűziesen takart el a zsenillia-függöny. Gyönyörű májusi hajnal volt. A külvárosi udvar sovány akáczfái szinte kinyújtózkodtak a felkelő nap felé, mint hálaadó kezek. A házfödél ragyogott piros-rózsaszinben és az égen felébredtek a május hófehér bárányfelhői, a melyek mint kedves reggeli álmok úsztak tova a messzeségbe. Viczky halkan megkopogtatta az ablakot.

A zsenillia-függöny nyomban megmozdult. A ki a függöny mögött volt, az már régen, felöltözve várta ezt a kopogtatást.

Rózsa kinyitotta az ablakot és félretolta a mályvás cserepeket. Sokáig szótlanúl néztek egymásra, sohasem érzett boldogsággal és szerelemmel. Egymásba kapcsolódott a tekintetük és nem tudtak szólni. Boldogok, nagyon boldogok voltak.

– Édes vőlegényem, – susogta Rózsa és a homlokát kinyújtotta a mályvák között.

– Édes menyasszonyom!

Viczky egy szűzies, boldog csókot lehelt arra a nemes, tiszta homlokra, aztán még sokáig, nagyon sokáig nézték egymást, mintha minden vonásukat, arczuknak legparányibb részecskéjét emlékezetükbe akarták volna vésni, mint a kik nagyon hosszú időre bucsút mondanak egymásnak.

Rózsa csendesen visszahúzódott.

– Maradj még! – szólt Viczky.

És a leány maradt és tovább nézték egymást ifjúságuknak első, boldog, fenséges szerelmében, mintha csak érezték volna, hogy sokáig, nagyon sokáig nem fogják egymást így látni.

– Isten veled! – mondta Rózsa és bezárta az ablakot.

Viczky végigment az udvaron és az udvar közepén csaknem belebotlott egy nagy fekete kakasba, a melyet idáig sohasem látott a házban.

– Nini, az apám fekete kakasa! – kiáltott fel önkéntelenűl.

Úgy érezte, hogy a hideg fut a hátán keresztül. Mire körülnézett, a nagy fekete kakas már nyomtalanúl eltünt.

Megfordult és az ablaknál megpillantotta Rózsát, a mint elmerengve kisérte tekintetével a távozót.

– Látta a fekete kakast? – kiáltott fel Viczky elsápadva.

Rózsa tagadólag rázta a fejét. És Viczky Gábor lehajtott fővel, baljóslatú gondolatokkal eltelve hagyta el a sárga házat, hol sok boldog esztendőt töltött.

AZ ERSZÉNY CSALOGAT.

Vitte a vonat Viczky Gábort hazafelé. A kávédarálónak csúfolt viczinális ott futott el magas töltésén a viczkói ősi birtok mellett. Gábor megpillantotta a jegenyéket, a melyek már az ő gyermekségében is nagy fák voltak, de most mintha még nagyobbak lettek volna. A jegenyék mögött látta az ősi házat, a melyet zsindelylyel födöttnek hivtak, pedig csak eresze volt zsindelyből, a házfödél maga becsületes nád volt. A kúrián túl pedig ott emelkedett az az ormótlan nagy disznóól, a hová létrán vitték volna fel a sertéseket, ha a Baracskay bácsi gazdasági tervei megvalósulnak. Az öregúr ugyanis nagyszabású sertéshizlalást akart kezdeni a viczkói birtokon. De im a halál közbelép és a hízók nem jutnak be a tiszteletükre épített kastélyba. Egy kanyarodónál megpillantotta a híres viczkói nádast, a melyről a legenda azt tartotta, hogy Béla király bujdosott benne a tatárjárás idejében. Az egész környéken seholsem volt már nádas, csupán Viczkón. A híres tiszai nádasok eltűntek. Az unokáknak mindig több és több szükségük van a földre, kiszárítják a vadvizeket, kiirtják az ingoványokat. De a viczkói nádas még mindig a maga ősi szépségében terűlt el a vasúti töltés mellett. A míg a vonat kattogva futott tova, a beláthatlan nádas tavaszi pompájában rengett, hajladozott a szélben.

A szél néhol viharmadárként csapott bele a nádak közé és ott kivillant egy-egy vakítóan ragyogó zöld tavacska, mint valami drágakő a napsugárban. A nádas felett, a vonat zörgésétől megriadva, mint valami másvilági fehér lélek, lassú szárnyalással repűlt tova egy kócsagmadár.

Viczky Gábornak megdobbant a szive, a mikor a ritka szárnyast megpillantotta:

– Kócsag sincs már máshol, csak Viczkón, – gondolta hirtelen támadó büszkeséggel.

Lenn a ragyogó zöld tavacskák, fenn a hófehér madár, közbűl a rengő, virágzó nádasrengeteg, míg igen nagy távolságban, mint valami túlvilági kép, a Tisza ezüstszalagja húzódott, kanyargott: ez volt a Viczkyek ősi birtoka.

És a nádas közepén, ott, a hol most a kócsag repült épen, egy zöld halom emelkedett ki a nádas egyeneséből. Ez a vezérhalom, a melyről azt tartották, hogy honfoglaló ősök pihentek rajta, volt a Viczkyek temetkező helye. A vezérhalom mélyében hajdanában ősi czölöp-sírt fedeztek fel a Viczkyek. A czölöp-sírban pihenő pogányt szépen kilakoltatták a halomból és azontúl maguk temetkeztek az ezeresztendős sírboltba. Ilyen sírboltja se igen volt másnak Magyarországon, csak a Viczkyeknek.

A Gábor szivét szokatlan büszkeség dagasztotta, a míg a vonat az ősi birtokon robogott keresztül. Esterházy két óra hosszat a maga földjén jár a gyorsvonaton, de talán ő se lehet büszkébb, mint Viczky Gábor volt, a mikor a viczinális a vezérhalom felé kanyarodott. Megemelte a kalapját és köszönt az ősöknek:

– Jó napot, urak!

Ott fekszik a halom mélyében a nagyszakállú Tóbiás, a ki a hagyomány szerint olyan goromba ember volt, hogy még József császárnak is odamondogatott, a mikor a császár sárga nadrágban, kékgombos zöld kabátban és lovászsapkában ezen a vidéken is megfordult. Ott van Mátyás, a nagyerejű és Simon, a kinek három felesége volt. A magyar családok hagyományai fölérnek a görög mitologiával. Az elmúlt ó-emberek a familiáris szemüvegen át rendesen félisteni magasságba emelkednek. Legutolsónak a Viczky Eduárd diófakoporsóját vitték ide a pákászok csónakjaikon, a míg a ködös estében a régi kálvinista zsoltár hangzott a nádak felett… Gábornak hirtelen egy gondolat villant meg az agyában. És az a gondolat lassan bontakozott, növekedett, míg végűl világosan vélte látni, hogy ha az apja, Viczky Eduárd, elrejtette valahol a bűvös erszényt, nem rejthette el máshol, csak ezen a helyen, a hol nem jár más, mint vadmadár. Igen, seholse lehet olyan biztonságban az erszény, mint ezen a nádvilágbeli szigeten, a melyre nem ad kölcsönt semmiféle bank, a melynek pénzértékben kifejezhető ára nincs, a mit tehát a Viczkyektől sohasem vehet el senki. A vezérhalom a macskának se kell, mert hiszen minek is kéne? A Viczkyek csontja nem éri meg azt a fáradságot, hogy érte bárki a szigetet felkeresse. Biztosabb helyre nem rejthette el az apja az erszényt. Ide csak a halottak szoktak már járni. És a pénzt még egy halott Viczky sem tudja elkölteni.

A míg a vonat ablakából a vezérhalmot látta Gábor, mindinkább megerősödött gyanuja. Eszébe jutottak megjegyzések, a melyeket az apja elejtett; egyszer azt mondta:

– Ha minden elvész, a Viczkyeknek akkor is megmarad eredendő földjük, a Nyilas. A Nyilas adta nekik az életet. És ha rákerül a sor, a Nyilas újra kiteszen magáért hűségességében.

Nyilas volt a vezérhalom neve.

Máskor azt mondta:

A Viczkyek titkát soha senki sem fogja megtudni, mert a vadkacsák nem árulják el.

Viczky Gábor mélyen elgondolkozva érkezett haza. Már besötétedett, a mikor a vasló köhögve, fáradtan beporoszkált az állomásra. A legelső ember, a ki útjába kerűlt, nem volt más, mint Blásik János.

Blásik uram nagyon megváltozott azon esztendők óta, mióta nem láttuk. A tagbaszakadt, kövér ember lesoványodott, leromlott. Az ádámcsutkája szokatlanúl kidudorodott gallérjából és sápadt, vértelen arczában emésztő, lázas tűzben égett beesett szeme. A ruhája is nagyon fogyatékos volt. Olyanforma ruha volt rajta, a milyenben a jobbfajta vidéki koldusok szoktak járni. Itt egy ócska kabátot ajándékoznak neki, amott egy régi kalapot. A saruja felett vásott macskanadrág feszűlt, a melyre két vármegyében ráismertek, hogy azt Baracskay bácsi viselte valamikor. Mert, anno, hires volt az a czitromsárga macskanadrág.

Blásik erőszakkal kezet akart csókolni Gábornak és mert minden erejét megfeszítette, sikerűlt neki. A szájából erős pálinkaszag dőlt és a nyelve nehézkesen forgott.

– Nem felejtettük el a mi áldott kis gazdánkat. Már nagyon vártuk haza. Mit ér az élet Viczky nélkül? A nap se igazi nap, ha nem Viczkyre süt. Az öreg Baracskay úr az utolsókat rúgja, aztán beköltözhetünk a kastélyba…

Elkapta a Gábor felöltőjét és ajkához szorítva, könnyes szemmel lépkedett utána.

– Csakhogy újra látok egy Viczkyt! – sóhajtotta őszinte meghatottsággal. – Csak egy úr van Magyarországon és az is Viczky.

Az állomás előtt egy hórihorgas, borotvált képű, nagyon rongyos ember kapta el a Gábor kezét és nagyot csókolt rajta, miközben csaknem letérdepelt.

– Isten hozta, méltóságos úr.

Gábor hátraugrott, míg Blásik János kedveskedve dörmögé a válla felett:

– A Bimbó! Nem tetszik emlékezni a Bimbóra? A mi megdicsőült urunknak udvari költője volt a Bimbó.

Egy sárga homokfutó várt az állomás előtt, a melyet Blásik János nagy szertartásossággal dirigált előre. Buzgólkodásában észre sem vette, hogy Bimbó, az imént bemutatott poéta alattomosan settenkedik Gábor körül és a fülébe suttog. Gábor a zsebébe nyúlt, de akkorára már ott termett Blásik János és megkapta azt a rongyos frakkot, a mely Bimbó testét födte.

– Szégyeld magad, pálinkás-hordó! – dörmögte és a frakk egyik szárnya a kezében maradt.

Az egykori udvari poéta siránkozva, alkoholista csuklással nyöszörögte:

– Meg fogod fizetni… Meg fogod fizetni a ruhámat!

A homokfutó már régen elindult, Gábor még mindig hallani vélte a Bimbó hangját:

– Meg fogod fizetni!

A kisvároska olajmécsesei feltünedeztek a távolban és barátságosan pislogtak Viczky Gábor felé:

– Jó ómen, csupa jó ómen, – gondolta magában Viczky. – Baracskai bácsi mégsem lopta el az egész hagyatékot.

A kocsi végigdöczögött a rettenetes kisvárosi kövezeten, Blásik a kocsis mellett ülve, jobbra-balra mutogatott a sötétbe és magyarázatokkal szolgált:

– A sánta Grosz felhúzatta a házat. Telik a kutyának a pálinkából!… Emitt meg Fáncsiné, tetszik tudni, az a föstött arczú, épített új házat. Hej, be szép asszony volt a kutya. Egy pár tégla a mi vagyonunkból is kerűlt az új házba. Tetszik tudni, megdicsőült urunk…

Hosszú földszintes ház előtt állottak meg, a mely a sötétben szinte a földhöz látszott lapulni. A vasrostélyos ablakokon át gyertyavilág szüremlett ki, odabenn a szobában Baracskay bácsi ült a pohos zöld kályha előtt és iráscsomókat dobált a tűzbe.

– Az öreg készül a másvilágra, elégeti bűneit, – dörmögte félhalkkal Blásik, a míg Gábort a kocsiról lesegítette.

A taplósapkás, ősz fejet vöröslő fénynyel világította meg a tűz. Mintha egy kis darab pokol égett volna ott; egy kis darab pokol, a mely minden vén fiskális irodájában található; emberi bűnök, szenvedélyek, roszaságok gyűjteménye. Az öreg Baracskaynak sohasem volt olyan pöre, a melyben az igazság az ő pártján lett volna. A kinek igazsága volt, az nem Baracskayt kereste fel. Sopánkodott is egész életében az öreg azon, hogy neki nagyobb mesterség egyetlen pörét megnyerni, mint más fiskálisnak tizet. A bűnbe esett falusi parasztok között közmondásossá vált a veszettnek látszó pör megnevezése:

– Ez a gólyáé!

Tudniillik a Baracskay uram kapuján a családi czímer függött csupán – a fiait etető gólyamadár, – és alatta a jelzés: ügyvédi iroda.

A mikor Gábor a szobába lépett, az öreg abbahagyta a tüzelést, bár nagy garmada poros irás feküdt még előtte a földön. Megrúgta a papucsa orrával a papirosokat:

– De bolond is vagyok! – kiáltott fel. – Még a másvilágról is védelmezem a klienseimet, pedig sohasem fizettek meg.

Az öregnek csak szokatlanúl beesett szemén, sárga arczán látszott, hogy valami hiba van a gépezetben, de egyébként nyugodtnak és vidámnak látszott. Összeaszott, sárga kezét Gábor felé nyújtotta:

– No, fráter… Haragszol tán, hogy hiába fárasztottalak. Biztosítlak, nem jöttél hiába. Meg fogok halni.

A vörös hálóköntöst, a mely legalább is száz esztendősnek látszott, fázósan szorította testéhez. A kályhában hamvadó papirosokra mutatott:

– A pöreim még egyszer felmelegítettek utoljára. Hűséges, derék pörök voltak, el lehetett velük mulatni egy egész életen át. Sok gazságot, komiszságot, hunczutságot láttam, de a legnagyobb gazember mégis csak én vagyok, öcsém.

– Nono, Samu bácsi! – mormogta Viczky. – Ne legyünk olyan szigorúak.

Baracskay bácsi akaratoskodva ütötte fel a fejét:

– De bizony én vagyok a legnagyobb gazember. Már ezt az egyet nem engedem magamtól elvitatni. Mindjárt igazat adsz nekem, öcsém, csak egy kicsinykét idefigyelj.

Viczky idegesen nézett körűl a szobában. Jobb szerette volna elkerülni ezt a jelenetet a gyámapjával. Valahogy azt remélte, hogy már el is temetik az öreget, mire ő hazaérkezik. És az öreg itt van, lábait egymásra veti, hátradől a tintaszagú, vén székben és ravaszkásan hunyorít a szemével:

– Majd mindjárt, – biztatta Viczkyt. – Mindjárt meghallod, milyen nagy gazember voltam. Mert most már beszélhetek múlt időben. Reggel mi már aligha találkozunk. Előlről kell kezdeni, – mondta mesélő hangon, – hogy jól megérthesd a dolgokat. Volt nekem három pöröm… Azokat nem égettem el, ott vannak abban a ládában, ott van a te örökséged, fiam; pöriratok alakjában kapod tőlem vissza édesapád örökségét…

Viczky talpraállott és szédülve nézett az öreg fiskálisra. Az jókedvűen legyintett kezével:

– Nem kell mindjárt megijedni, fiam, – mondta atyailag. – Fel a fejjel és bátran a veszélyben! Mikor én ilyen fiatal legény voltam, mint most te, a hétfejű sárkánytól sem ijedtem meg. Azért mondom, bátorság.

– Nem értem, Samu bátyám, – mormogta Viczky megzavarodva.

Baracskay felállott és gyöngéden lenyomta Viczkyt a székbe.

– Csak nyugalom, fiam, – szólt és a zsebéből kulcsot keresett elő és felnyitotta a sarokban álló vaspántos láda zárját. A míg a láda fedelét felemelte, olyan várakozólag nézett Viczkyre, mintha az ezeregyéjszaka csodáját mutatná meg neki.

A ládában nagy halomban feküdtek új és ócskaságtól avas iratok. Baracskay kivette a legfelső iratcsomót és gyönyörködve szemlélte, mint valamely drágakövet.

– Ez a Tass kontra Tass…

Két kezébe fogta az irást és sóhajtva mondta:

– Ha még egy kis időm volna, az enyém lehetne a Csermely-köz, ezer hold televényföld, szeszgyártási és dohánytermelési engedélylyel…

A irást sóhajtva visszahelyezte a ládába és másikat vett elő.

– Birto kontra egri káptalan… Ötven éves. Ha csak valamivel többet hagyományoz reád édesapád, hogy kitartásom legyen, elvertem volna a káptalanon a port. De hát bolond volt az öreg. A vagyonának a nagy részét eldugta. A macska tudná, hová dugta.

Új iráscsomó kerűlt ki a ládából. Szinte ajkához emelte Baracskay bácsi a papirosköteget, a mint áhítatosan mormogta:

– Ez itt két kerek millió, fiam. Egy kopogó forinttal sem kevesebb. Bánovszky kontra magyar állam. Ez a legfiatalabb, tán azért a legkedvesebb.

Az irást a ládába tette, gondosan elzárta, majd a ládára ülve, egy darabig mosolyogva nézett farkasszemet Viczkyvel.

– Fráter, te most azt gondolod magadban, hogy Samu bátyád csendesen megbolondult, a mióta nem láttad. Nos, ha bolond vagyok, akkor egész életemben bolond voltam, mert ennek a három pörnek éltem. Ezért a három pörért dolgoztam, csaltam, loptam és ezért halok meg, mert a pöreim nem engedik, hogy életben maradjak. Nincsen ilyen három pör Magyarországon. Ha el akarod őket adni, megcsalnak. Azért én azt mondom, ne add el őket. Fölér ez a három pör az Esterházy-vagyonnal. Hogy szeretem őket. Hát vettem őket… Azaz, hogy talán nem is egészen vettem, mert a pörösködők nagyrésze már régen a föld alatt van, de a pör folyik tovább. Megfogadtam a leghiresebb fiskálisokat Budapesten, Bécsben és Berlinben, a hol a pörök lejátszódnak. Utaztam, fáradoztam, beléöregedtem. Kielégítettem türelmetlen örökösöket és a tanukat esztendőkig tartottam és fizettem, hogy meg ne vehessék őket. És most, még kérded, hová lett édesapád hagyatéka? Itt van megtizszerezve ebben a ládában, a melynek kulcsát átnyújtom neked.

Viczky nem vette át a kulcsot, hanem így szólt:

– Nyissa ki Samu bátyám azt a kincsládát.

A míg az öreg a láda zárával bajlódott, Viczky megpiszkálta a pohos kályhában hamvadó tüzet. A hamu alól láng csapott, aztán mikor nyitva volt a láda, kivette belőle az irásokat és egyenkint beledobálta a tűzbe. A láng felcsapott, meg elhamvadt, piszkos korom szállott ki a kályha ajtaján…

Baracskay Sámuel megdermedve, szinte öntudatlanúl nézte pöreinek elhamvasztását.