A BŰVÖS ERSZÉNY. (continued 2)
Reading edition
– Szerencsétlen, – nyögte és eltakarta az arczát, – most már semmid sincs a világon.
Viczky vállat vont és keserűen mondta:
– Samu bátyám semmi roszat nem tett, csupán az örökhagyó intézkedéséhez ragaszkodott. Az apám azt akarta, hogy szegény ember legyek. Nos, Baracskay bácsi ezt megcselekedte.
– Ne vádolj, – emelte fel a kezét a megtört öreg ember. – Én jót akartam.
– Tudom, – felelt egykedvűen Viczky. – Tudom, hogy másképen gondolta a végét, Samu bátyám. Gyerekkoromban sokszor hallottam az apámtól, mikor aranyait szórta: valahogy csak tönkre kell menni! Ha kártyás ember lett volna a gyámom, elkártyázta volna az örökségem. Elverte volna asszonyra egy másik gyámom. Samu bácsi a pörökre költötte. Gombház. Megvan még a bűvös erszény.
Az öreg fiskális tagadólag rázta a fejét:
– Nincs meg. Tűvé tettünk mindent. Blásik félig megbolondult tiz esztendő alatt. Az erszény nincs. Elvitte apád a másvilágra.
Viczky nyugodtan mondta:
– Én azt hiszem, ha keresni fogom, én megtalálom. De nem is keresem…
Baracskay bácsi, látván gyámfiának a nyugodtságát, a melylyel a váratlan csapást fogadta, halkan megkérdezte:
– Nos és kivánod, hogy agyonlőjjem magam? Mert én már csak golyót érdemlek.
– Azt a bolondot csak nem teszi, Samu bácsi! – kiáltott fel Viczky. – Érdemes is volna! A Viczky vagyona veszett el; arra való az, hogy elvesszen.
– De mégis, édes fiam, – mormogta reménykedve Baracskay bácsi. – Gondold meg jól a dolgot. Én már számot vetettem mindennel. Nekem most már jobb volna, ha nem kellene megmásítani elhatározásomat.
Viczky az öreg fiskális vállára tette a kezét, a szemébe nézett és őszinte hangon mondta:
– Kedves bátyám, én előre tudtam azt, hogy ez fog történni. Higyje el, nem haragszom. Egy csöppet sem haragszom. No, béküljünk ki, Samu bácsi.
Az öreg vonakodva nyújtotta a kezét, mint a ki valami bizonytalan alkuba bocsátkozik, aztán felsóhajtott:
– Nos, jól van, megteszem. De csupán neked teszem. Jöhetne hozzám a nádorispán maga, annak se engednék. Olyan igaz, mint hogy Baracskay a nevem, – fűzte hozzá erősködve.
Megpiszkálta a kályhát, hogy a hamvadó tűz ismét lángra kapjon.
– Az ördög vigye el a pöröket. Csakhogy már ezen is túlestünk, – kiáltott fel és jókedvűen dörzsölgette a kezét. Hátát a kályhának támasztotta és vidáman nézett az előtte álló fiatalemberre:
– Hm, csinos fiú vagy… Azt hiszem, egy jó házassággal reperálhatnánk a dolgot. Van is egy pártim. No ne csinálj olyan fancsali arczot. Becsületemre mondom, hogy nem tréfálok. Viczky de Viczkó még mindig megélhet a neve után is, habár a mai világban igen roszak a pénzügyi konjunkturák és a kutyabőr nem sokat ér.
– Ráérek még a házasságra, – felelt kitérőleg Gábor.
Baracskay bácsi összecsapta a kezét:
– Bolond beszéd! A házasságra tulajdonképen sohasem ér rá az ember. Én például… No de hagyjuk az én dolgomat. Az ember akkor házasodik meg, a mikor az esze azt parancsolja. Mind bolond az, a ki a szivére hallgat. A boldog házasság olyan, mint a pezsgő. Bor is, meg nem is bor. Bor is van benne. Nos hát a jó házasságnál beszélhet a sziv is, de nem szabad csupán a szivre hallgatni.
Viczky azzal vélte legkönnyebben elnémítani az öreget, hogy nyugodtan elmondta neki, hogy Pesten már van valaki, a kit kiszemelt magának, az öreg Fátyol lánya…
Baracskay bácsi türelmesen végighallgatta a gyámfia szavait. Csöppet sem lepte meg őt a dolgok állapota. Vidáman bólingatott a fejével és csettintett az ujjával:
– Kutya-teremtette! Magam is keresztülestem a bárányhimlőn; minden egészséges ember keresztül megy rajta. Magam is… De hagyjuk az én dolgomat. Persze, persze, csinos a fruska. Hej, azok a fruskák, azok a fruskák!… Habár én abban a korban, a melyben te vagy, az öreganyámba voltam szerelmes. No, nem épen az igaziba, de lehetett volna akár az öreganyám is az illető. A mai fiatalságnak mások a virtusai, mint a régié. Tempora mutantur.
Viczky tréfás komolysággal kérdezte:
– Talán azt akarja, Samu bátyám, hogy én is az öreganyámba legyek szerelmes?
– Világért se! – tüzelt az öreg. – Csak szeresd te mindig a fruskákat, mert hidd el nekem, hogy addig ér valamit az asszonyféle, a míg rövid a szoknyája. Magam is… No de hagyjuk az én dolgomat. De feleségül mégis csak azt vedd, a kit én választok ki a számodra. A vén szem többet lát, mint a fiatal szem, mert a vén szemben kevesebb már a szines anyag, a mely rózsaszinűnek mutatja az életet.
Felemelte a kezét, csettintett a nyelvével:
– Remek pártim van számodra.
Viczky kedvetlenűl fordított hátat:
– Nyugodjon bele, Samu bácsi, a megváltoztathatlanba. Én csak azt veszem el, a kit szeretek.
Az ajtón kopogtattak és Blásik János dugta be a fejét. Hivatalos hangon jelentette:
– Az óra már éjfélre jár. Tekintetes ügyvéd úr, fejezzük be a hazudozást. A kisgazdámnak aludni is kell.
Viczky meglepődve nézett Blásikra.
– Hát kend engem vár?
– Igenis, – felelt az egykori udvarmester, – én a megdicsőült urunk fiát nem hagyom el se földön, se égen.
Viczky elbucsúzott a gyámapjától.
– Édes fiam, – mondta Baracskay bácsi szinte meghatottan, – verd ki a fejedből Fátyol Rózsikát. Én mondom neked, a ki az életet ismerem, hogy az egész tervet a vén Fátyol eszelte ki, mert nagy gazember az öreg. Nyakadba akarja sózni egyik lányát. Szinészkedés az egész. Minden fiatalembernek kivetnek ilyesféle hálót. Sok belebukik, némely elkerüli. Ne higyjél azoknak a lányoknak, a kiknek semmijük sincs. Azok mindig komédiáznak. Fiatalság: bolondság. A szerelem elmúlik és marad a szegénység. No, aludj jól. A «Griff»-ben jó szobák vannak. Aludt benne az apád is.
A míg Viczky a Blásik János kiséretében – a ki lámpát vitt előtte, – a «Griff» felé ballagott, mindenféle zavaros gondolatok és érzelmek torlódtak össze benne. Most már bizonyos, hogy a mi vagyonkája volt, az elúszott a gyámapja kezén, a mint az előrelátható volt. Nem is nagyon haragudott az öregre. Természetesnek találta, hogy elköltötte a gondjaira bízott pénzt. Ismerte már az embereket annyira, hogy meg tudott nekik bocsátani. De már most mi lesz tovább. Azzal állítson be Rózsához, hogy még egy szoknyát sem vehet neki a vagyonából? Mert ha a zöld erszényt nem találja meg, akkor semmije, semmije nincs. A zöld erszény pedig mind bizonytalanabbá válik, hisz Baracskay bácsi a föld alól is előkerítette volna a pörei folytatásához.
Egy utczakeresztezésnél a vak éjszakában megállott Blásik János a lámpával és az utat mutatta:
– Vigyázzunk a kanálisra, kisgazdám. Sok ember kitörte már itt a lábát.
Mikor a veszedelmes ponton átjutottak, Viczky így szólt Blásikhoz:
– Tudja-e, János, hogy egy kis baj van az apai jussommal?
– Tudom, tudom, – felelt Blásik. – Az egész város tudja régen. A szegény tekintetes úr nem tehet róla. Kutyaszenvedély a pörösködés.
– Hát azt az erszényt, a mit a fekete kakas elvitt, keresték-e?
Blásik megállott a lámpással. Suttogó, szenvedélyes hangon válaszolt:
– Kerestük, de hiába kerestük. Jó helyen van az!
Viczkynek megdobbant a szive.
– Hol van, János?
Blásik a szájára tette a kezét és a fejét rázta. Egy darabig küzködött magával, aztán kimondta:
– Az erszény nem lehet máshol, mint özvegy Viczkynénél, a ki a kertünk végében lakott. De most már nem mondok többet.
Elérték a «Griff»-et. A régi, tisztújítás-korabeli szálló, mint egy nagy, fekete sírdomb emelkedett ki az éjszakából. A földszinten világos volt és czigánymuzsika hangzott ki a vasrostélyos ablakok megől. A nagybőgő morgásába hangos pohárcsengés vegyült.
– Ugyan kinek van olyan széles kedve? – kérdezte Viczky Gábor. – Itt nem igen lehet majd aludni az éjszaka.
Blásik János felkapaszkodott a sarokkőre és bepislogott a szines függönyökön, a melyekre Kossuth és Rákóczy képe volt festve. Nevetve tért vissza:
– Ugyan ki mulatna más, mint Zathureczky tekintetes úr. Nincs ebben a vármegyében másnak pénze a mulatozásra.
Viczky emlékezett Zathureczkyre még a gyermekkorából. Akkor is országraszóló lump volt az öreg Zathureczky és ő volt a leghíresebb tánczos. Eszébe jutottak a bolondnál bolondabb tréfák, a melyeket atyjával együtt követett el a híres tréfacsináló. Egyszer csaknem felgyújtották a házat jókedvükben. De az sem volt az utolsó dolog, a mikor Zathureczky egy szakajtó új krajczárt szórt ki a Viczky-ház ablakából a hetivásáros nép közé. Olyan dulakodást, marakodást se látott azóta a világ. «Viczkyre rájött a bolondja!» – kiabálták az emberek és az egész város összecsődült kapkodni az «aranyak» után. Igaz, hogy a félrevezetett utczai nép sorban beverte a Viczky-ház ablakait, de Viczky Ede csaknem halálra kaczagta magát.
– Köszönöm, Zathureczky. Igazi aranyakkal sem csinálhattunk volna nagyobb kutyakomédiát.
– Látod, hogy olcsón is lehet mulatni, – mondta Zathureczky és azóta vált szokásává Viczky Eduárdnak, hogy az aranypénzei közé új krajczárokat kevert. Zathureczky megtanította takarékoskodni.
Az emlékezésre Gábornak felmelegedett a szive és felkiáltott:
– Ejnye, hát él még az öreg, meg kellene nézni.
Az étkező-szoba kilincsére tette a kezét, de Blásik János elébe ugrott:
– Majd én megyek előre, kisgazdám. Nem igen tanácsos ide belépni akkor, ha az urak mulatnak. Néha pisztolylövéssel fogadják a hivatlan vendéget, de a borosüveg: az biztos.
Egy percz múlva, amint Blásik János bement, felpattant az ajtó és egy szikár, őszbecsavarodott, pirosképű férfiú lépett ki rajta. Az egyik lába kissé biczegett, de azt ügyesen rejtegette, hogy szinte affektácziónak látszott a sántasága. Két karját ölelésre tárta:
– Viczky! – kiáltotta. – Egy igazi Viczky van a szemhatáron és ezt mi csak most tudjuk meg! Ezer ördög. Még tán a mozsarak sem pukkantak, a mikor jöttél? Ejnye, ejnye, mért nem irtad meg előre a jöveteledet?
Megölelte Viczky Gábort és kétoldalról megcsókolta az arczát. Tetőtől-talpig végignézte.
– Megemberesedtél, – mondta elismerőleg. – De az apádhoz nem hasonlítasz. Inkább az anyádhoz. Ezek az ábrándos tekintetü szemek, ez a beszédes kis száj az édesanyádé… Engedd meg, fiam, hogy megmondjam neked, szebb asszony, mint az édesanyád, nem volt három vármegyében. Mit csinál, egészséges?
Viczkynek eszébe jutott, hogy már régen kapott levelet az édesanyjától Bécsből, a hol azóta a bárónőnek szegénynek sora jobbra fordult és alapítványi hölgy lett.
– Nincs semmi baja, – felelt.
– Kérlek, el ne felejtsd hódoló kézcsókomat átadni, ha véle találkozol. Bizonyosan emlékezni fog a bolondos Zathureczkyre. Én mindig olyan jó bolond voltam a hölgyek körűl.
A tágas étteremben a középső részt a czigánybanda foglalta el. Ott muzsikált a Kövér Benczi Gyula, a ki három aranyórát hordott mindig a mellényében és az ingeit Bécsben mosatta. A híres Benczi czigányba ojtott úr volt. Dehogy is fogadott volna el pénzt a régi világban, tönkrement gavalléroktól. Minek? Neki több volt, valóságos czigányprimás volt. Házai, földjei voltak. De ha Zathureczkytől öt forintot kapott, jobban örült annak, mint ha valamely meggazdagodott lócsiszár százasokat dobott a tányérjára. Ismerte, hogyne ismerte volna az öreg Viczkyt. Egyszer ezerforintost ragasztott a homlokára. Az ilyesmit nem szokás elfelejteni. Tussal fogadta Viczky Gábort és Zathureczky oly büszkén kapaszkodott a fiatalember karjába, mintha a trónörököst vezette volna.
– Nini, ezek talán nem tudják, hogy semmim sincs? – kérdezte magában Viczky, a mikor az alázatosan mosolygó czigányok, pinczérek sorfala között elhaladt.
A sarokban egy kis asztalka állott, rajta egy félliter lőre, a míg a czigányok körűl ezüstvedrekben pezsgő állott. Az asztalkához vezette Zathureczky Gábort és ott nagy szertartásosan helylyel kinálta:
– Ne vesd meg szerény asztalomat. Mit parancsolsz? Pezsgőt vagy szilvoriumot. Én sohasem iszom pezsgőt, csak kocsisbort.
Viczky tapintatosan felelt:
– Veled tartok.
Zathureczky megtöltötte a poharakat.
– Isten hozott, fiam, csakhogy már egyszer mi is eszedbe jutottunk. Remélem, most már itt maradsz nálunk. A homok csak a homok mellett érzi jól magát. A hol egyedül van a homok, ott elfújja a szél, de a sok homokkal a vihar sem birt. Mi homokok vagyunk. Még egyszer: Isten hozott. És ha valami hivatal kell, csak nekem szólj.
– Egyelőre nem szándékozom hivatalt vállalni, – felelt Viczky röstelkedve.
– Nono, valamiből csak kell élned, fiam. Nem hiszem, hogy az öreg Baracskaytól húsz krajczárt visszavasalhass. Könnyelmű ember, de meg kell neki bocsátani, mert vannak jó tulajdonságai is. Igyunk, Gábor.
A bor savanyú és dohos volt, igazi kocsisbor, a mely kinyitja a bicskát az ember zsebében. Zathureczky észrevette, hogy Gábornak nem izlik az ital.
– Parancsolsz pezsgőt? Van annyi, a mennyi kell. Hé, Barkó úr!
Rákiáltott a fogadósra, a ki a Viczky Gábor megbámulására szintén a szobába sompolygott. A vörösképű emberke ügyetlen hajlongással közeledett.
– Hány üveg pezsgőm van még a pinczében?
Barkó előrántotta könyvecskéjét és hadarva felelt:
– Ha a mai fogyasztást is beleszámítjuk, még hatszázötvenhárom üveg áll odalenn, vagy legalább is kell állnia.
Zathureczky fejedelmi kézmozdulattal elbocsátotta a fogadóst és Gáborhoz fordult:
– A mint láthatod, pezsgőnk van elég, ha pénzünk nincs is. Kiváncsi vagy, hogy honnan van annyi pezsgőm. Hát a múltkoriban nyertem ezer üveg pezsgőt.
– Jeles ember lehet, a ki ezer üveg pezsgőbe fogad.
Zathureczky nevetve fújta a füstöt a mennyezet felé:
– Koránsem jeles ember. A ragyás Bunkó bácsi, a nyugalomba vonúlt uzsorás az illető. A vén gazember, a ki hosszú életében még az elhasznált gyufaszálakat is összegyűjtögette fűtőanyagnak télire, vénségére megengedte magának azt a luxust, hogy idejárjon a Griff-kávéházába egy pohár tejecskére. El szokott üldögélni egész éjszaka, mert aludni nem tud és a világosságot ingyen kapja. A minap aztán éjszakai unaloműzésből egy kis bűvészeti előadást tartottam a fiúknak a billiárd-asztal felett. Ezüstforintosokat varázsoltam elő a fülekből, gallérokból, zsebekből. Az öreg Bunkó csakhamar érdeklődni kezdett és a sarokból odatipegett. Villogó szemmel kisérte az ezüstforintosok bűvös vándorlását, eltűnését és a midőn az ő zsebében találtuk meg az eltűnt forintost, magánkívül volt az öreg a meglepetéstől:
– Becsületemre, – dadogta, – sohasem hordok magamnál többet tiz krajczárnál, mert félek a rosz emberektől…
– Pedig ott, a honnan ez a forint kikerűlt, van még több is, – mondtam, «visszaadván» neki az ezüstforintosát.
– De bizony nincsen, – esküdözött az öreg. – Hisz csak ismerem a kabátomat, – kiáltott fel, össze-vissza forgatva a megzöldült, ezerfoltú alkotmányt, a mely tagjait födte.
– Hát én mernék fogadni, hogy legalább tiz ezüstforint van a zsebeiben. Száz forintot teszek tiz üveg franczia pezsgő ellen. (Mert épen szomjasak voltak a fiúk.)
A ragyás Bunkó nem szólt semmit; kiment az udvarra és miután mégegyszer alaposan keresztül-kasul vizsgálta zsebeit, vigyorogva tért vissza.
– Tartom a fogadást! – kiáltotta.
Nyomban papirost, tintát hozattam és Fabula fiskálist felállítottuk a piquet mellől.
– Húzd fel az eszed, pörvesztő, – mondtam neki, – olyan legyen az az irás, hogy akár a törvény előtt is foganatja legyen.
– Nono, – dörmögte a vén Bunkó, mert a törvényről nem szeret hallani.
A tanuk aláirták az irást, én pedig Bosco nyomdokain haladva, kiráztam az ezüstforintosokat az öreg kabátjának a belső zsebéből.
A vén gazember kékült-zöldült, de fizetett.
Másnapra már el is felejtettem az egész históriát, a mikor a kávéházban a hátam mögé lopózik a vén Bunkó és a fülembe súgja:
– Tekintetes uram, fogadnék ám ma is.
Linneburg kapitány, a partnerem, épen tricc-et irt ellenem, roszkedvűen feleltem:
– Hagyjon békét, ma nem játszunk.
Az uzsorás szemtelenűl felelt:
– A tekintetes úr revanche-sal tartozik.
Erre elfogyott a béketűrésem, pedig fát lehet vágni a hátamon, olyan türelmes ember vagyok. Felugrottam.
– Szedte-vedte, vén gazember. Én neked revanche-sal tartozom? Hát te ugyan miféle revanche-ot adtál nekem a kiuzsorázott nagyanyai jussomért?
– Pardon, – felelt Bunkó. – Az régen volt, elévült. De ez csak tegnap volt.
– Helyes, – mondtam, – fogadok, de csak száz üveg pezsgőbe.
– Tartom! – kiáltott fel a ragyás Bunkó.
Fabula ügyvédet megint felállították a piquet mellől és az ügyvéd megirta a kontraktust. Bunkó diadalmasan állott ki a kávéház közepére.
– No, tekintetes úr, most lássuk a forintosokat. Minden zsebemet bevarrtam.
Csakhogy az öreg Boscónak erre is volt módszere. A forintosok bizony csak kipotyogtak az ócska kabátból, mire a varázsszavak elhangzottak.
Bunkó Mihály csaknem összerogyott ijedtségében.
– Vizet! – hörögte és homlokán kidagadtak az erek. – Csalók, haramiák körmei közé kerültem. Zsiványok! Segítség!
Tombolt dühében a kávéház közepén és a nézők harsogó kaczagása kisérte a vén gazember kétségbeesett üvöltését. Szép is, a mikor a hóhért akasztják.
– Nem fizetek! – jelentette ki végtére.
– Fabula, holnap add be a keresetet.
– Egyezkedem, – esdekelt az uzsorás.
Fabula jóizű ember, de nem szereti, ha piquet-nél zavarják. Hátat fordított a vén gazembernek.
– Legyen szerencsém holnap irodámban, Bunkó úr, a kishíd mellett, balra…
– Csak nem viszem az irhám a vágóhídra! – üvöltött Bunkó. – Inkább fizetek. De én is veletek iszom.
– Az nincs a szerződésben, – feleltem. – Én csak urakkal iszom.
És most jön a java a történetnek, öcsém, Viczky Gábor. A vén gazember uzsorás, a ki ötven esztendeig túljárt a birák, ügyvédek eszén, a kitől harapófogóval nem lehetett kihúzni egy lyukas krajczárt sem, azóta minden este ott ül a kávéházban és esdekelve kéri, hogy fogadjak vele… Új ruhát csináltatott már azóta, – talán az első új ruhát életében. De Bosco csalhatatlan… Szivarozik és egész éjjel pezsgőt iszik, a mit külön rendel és egyedül iszsza a kávéház sarkában. Teljesen belebolondult a bűvészetbe és a múltkoriban már Fánnikát, a kassza tündérét is megkinálta pezsgőjéből. Hisz úgyis mindegy. Mert – ez a morálja a történetnek, – nincsen olyan lakat a világon, a melyet ki ne tudna nyitni egy ügyes lakatos. A lakatot Zathureczky kinyitotta és a tréfa tökéletesen sikerűlt.
Viczky Gábor nevetve hallgatta végig a Zathureczky előadását.
– Jer, megmutatom az öreg Bunkót!
Felállottak az asztaltól és az üvegajtóhoz mentek, a mely a kávéházi helyiségbe nyilott. Az üvegajtót felnyitotta Zathureczky és a sarokba mutatott. Egy torzonborz vén ember ült a kávéházi asztalnál és kezében vastag szivart tartott. A mikor megpillantotta Zathureczkyt, dühösen állott talpra és fenyegetőleg közeledett. De egyszerre lekapta a kerek kalapot a fejéről, a mikor Viczky Gábort megpillantotta:
– Tekintetes úrfi, nagyságos uram, engedje meg, hogy az öreg Bunkó Mihály alázatosan bemutassa tiszteletét.
Viczky meglepetten nézett a hajlongó vén emberre.
Zathureczky felemelte a kezét és félig tréfásan, félig komolyan felkiáltott:
– Távozz, vámpír.
Bunkó kedélyeskedve dörzsölte a kezét:
– Vámpír? A Bunkó bácsi jó ember. Majd meglátja a fiatal úr. Meglátja…
Zathureczky karonfogta Viczkyt:
– Hagyjuk a vén gazembert. Reméljük a legjobbat; azt, hogy nem lesz szükségünk a barátságára.
A mikor az asztalhoz letelepedtek, a czigány közelebb húzódott Viczkyhez és a fülébe súgta:
– Az édesapja nótája! Hallgassa csak, tekintetes úr.
Víg, muzsikás hangulat telepedett a mulatókra. Egyik nóta a másikat kergette. Zathureczky kitünően tudta dirigálni a czigányt, – megtanulhatta annyi esztendő alatt, – míg Gyula prímás az ország legjobb czigánya volt. Hajlongott, alázatoskodott a kopott gavallér előtt és fel-felragyogott a szeme, a mikor Zathureczkynek egy-egy nagyon régi, elfeledett nóta jutott az eszébe. Mert a czigány is azt a nótát szereti, a mi nagyon régi.
Mulatságközben Viczky egyszerre a barátja vállára tette a kezét:
– Mondd, Gazsi, itt nem tudják ez emberek, hogy nekem semmim sincsen? Mit gondol a vén Bunkó magában?
Zathureczky nagyot nevetett:
– Tudja azt, öcsém, mindenki, hogy Baracskay elspekulálta a vagyonodat, de azzal egyelőre nem törődnek. Te egy darabig a régi, a milliomos Viczky leszel, a míg le nem kopik rólad az egész dicsőség és az emberek megszokják, hogy épen olyan közönséges halandó vagy, mint a többi. A mi környékünkön tiszteletben tartják az emlékeket: addig, a meddig.
Viczkynek kipirosodott az arcza:
– Hátha csakugyan az igazi Viczky volnék, a milliomos Viczky? Hiszen tudod, hogy van bizonyos legenda az apám eltűnt vagyonáról?
– Hallottam róla, csakhogy ahhoz az eltűnt vagyonhoz nehéz lesz hozzájutni. Melánie jól vigyáz rá.
– Ki az a Melánie?
Zathureczky csodálkozva nézett rá:
– Nem ismered az unokatestvéredet, Viczky Melániet? A legszebb lány, a legjobb párti a vármegyében. Minden gyerek tudja, hogy özvegy Viczkyné kerítette magához azt a bűvös erszényt. Sokáig titkolta a ravasz asszony. Évekig tudta rejtegetni, palástolni gazdagságát. Nem mozdultak ki a kis házból, pedig abba már a viz is befolyt. De mióta Melánie nagy leány lett, azóta ereszt valamicskét a vén sárkány. De most is jobban szereti, ha kölcsönpénzzel manipulálhat. A rejtett vagyonhoz nem akar nyúlni. Épen a vén gazember Bunkó a bankárja.
Viczky hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nos és látta valaki azt az erszényt, azt a vagyont?
– Nem bolond az öregasszony, hogy mutogassa. De hát minek is mutogatná, a mikor mindenki tudja, hogy megvan. Ott őrzi a szalmazsákja alatt. Van abban az erszényben egy bankutalvány, a mely Angol-bankra szól.
Viczky ámulva hallgatta a Zathureczky szavait:
– Nekem azt soha senki se mondta. Hisz akkor visszakövetelhetném özvegy Viczkynétől az eltűnt vagyonomat?
– Hát pöröld, – nevetett nagyvigan Zathureczky, – pöröld öcsém, de nem hiszem, hogy fiskálist találsz, a ki a pörödet elvállalja. Még tán Baracskay bácsi is kinevetne ezzel a pörrel. Pörölni csak ott lehet, a hol látható, megfogható vagyon van. Viczkyné pedig nem bolondult meg, hogy házakba, földekbe verje a pénzét, hogy arra rátehessed majd egyszer a kezed. Ravasz asszony az. A legravaszabb az országban. Egyebekben mi már régen szépen megállapítottuk magunkban, hogyan fog végződni ez a dolog. A horoskóp szerint eljön Viczky Gábor, már mint te, belészeret Melánieba, Melánie a felesége lesz és az eltűnt vagyon visszakerűl jogos tulajdonosához, sőt még egy világszép leányt is kapsz ráadásul. Az erkölcsi világrend helyre lesz állítva és olyan hosszú, boldog életkort értek, mint a mesében.
– Hm, – mormogta Viczky, – nekem okvetetlenűl el kell venni Melániet, a kit nem is ismerek.
– Fiacskám, ezen már nem lehet változtatni. Réges-régen elhatároztuk már ezt egymás között, a mikor a dolog tapétra kerűlt kaszinóban, korcsmában… Sőt, ha a fáma igazat mond, özvegy Viczkyné is azért utasítgatta volna vissza eddig a kérőket, mert számít rá, hogy elveszed a lányát.
Viczky nevetni kezdett:
– De hiszen nem is ismerem a lányt!
– Hogyne ismernéd! És ha nem is ismered, majd megismered. Erről most már ne is beszéljünk. Mulassunk! Gyula, azt a Beleznay-nótát.
Viczky Gábor, a mikor reggel felé zúgó fejjel ágyára vetette magát, így szólt magában:
– Most nem tudom, én bolondultam-e meg, vagy az idevaló emberek! Aludjunk rá egyet. Minden esetre meg van valahol az erszény. És én megtalálom.
VIDÁMSÁG AZ ÉLET SÓJA.
Csak délfelé ébredt fel Viczky Gábor és míg az ablaka alatt lefolyó hetivásárt nézte nagyálmosan, fejében a tegnapi est eseményei kavarogtak. Az elégetett örökség, Zathureczky szavai, később a vad valczerezés asztalokon és székeken keresztül. Az egészen áthangzott a Gyula muzsikája.
A hetivásár itt éppen olyan volt, mint más vidéki városban, azzal a különbséggel, hogy nem az asszonyok jártak a piaczra, hanem a férfiak. Viczky hiába kereste szemével azokat a félig fésületlen, félig felöltözött úriasszonyokat, a kik más vidéki városkában a maguk kedves pongyolaságában, álmos arczukkal láthatók a hetipiaczon. Az arczok még nélkülözik a rizsport és a festéket; valamint a fűzők és díszes toalettek is hibáznak, s ilyenkor lehet biztos itéletet mondani a városkabeli asszonyok fiatalságáról, szépségéről. Nem, az idevaló asszonyok nem leplezték le magukat a hetivásáron. A férfiak jártak bevásárolni.
A zöldséges kofák között éppen megpillantotta az öreg Baracskayt, a mint nagyban alkudozott egy kosár burgonyára. Az előbbi est izgalmaiból mi sem maradt meg az ügyvéd úr arczán; nyugodtan alkudozott, mintha a legnagyobb gondja a kosár burgonya volna.
Nini, ott van Hankovszky János, a főkapitány is, a kit előző este a kávéházban látott. Egy rendőr viszi utána a zöldséges kosarat és a főkapitány bevásárol. Később megpillantja Viczky régi ismerőseit sorban, egyenkint. Az arczok nem igen változtak, csupán a hajak és bajuszok szürkültek meg azóta, hogy utóljára látta őket.
Kovács János városi tanácsos egy pár csirkét visz a kezében, míg Balonyai, a fess főjegyző pepitanadrágjában óvatosan lépked a kofák között. Az árok-utcza sarkán felbukkan Szuszterics doktor. Mielőtt a betegei látogatására indúlna sárga kocsijával, egy véka tengerit vesz a malaczoknak. Széles gesztusok kiséretében szidja a kapzsi falusiakat, a kik oly drágán adják a tengerit, mintha gyémántot árulnának.
Most találkozik Hankovszky főkapitány a doktorral. Láthatólag az éj eseményeit beszélik meg. A doktor referál a betegeiről, melyik halt meg az éj folyamán, míg a főkapitány a Griff felé mutogat az ujjával. Nyilván Zathureczky mulatságáról beszél, a melynek legapróbb részleteit már korán reggel tudja az egész város. A nyitott ablakon át Viczky hallja a saját nevét említeni, – mert éppen az ablak alatt álltak meg a beszélgetők és kedélyesen kiabálnak, mert a doktor nagyot hall. Most csatlakozik a beszélgetőkhöz Pipera tanító úr és Viczky világosan hallja, a mint a főkapitány így szól:
– Fidélis ficzkónak látszik a kis Viczky. Jó kezekbe került, ha Zathureczkyvel fog össze. A vén korhely megtanítja a mizi-mázira.
Viczky tudja, hogy a mizi-mázi alatt az ivást értik az urak, de a főkapitány a kezével is jelzi a pohárnak szájhoz való emelését.
A doktor szigorúan csóválja szürke fejét;
– Nem értlek benneteket, hatóságot! – kiáltja. – Annyi mindenféle szabályrendeleteket csináltok kövezésről, köztisztaságról, egyébről, csupán Zathureczkyt hagyjátok békén, hogy megmételyezze a fiatalságot. Elrontja a legszolidabb ifjakat.
Hankovszky vállat von:
– Mit tegyünk? Így van ez már húsz esztendeje.
– Tudom, tudom, – zsörtölődik a doktor, – de másképen beszélnétek, ha mindazt tudnátok, a mit én. A betegségi és halálozási statisztika évről-évre nő… Zathureczky városunk ifjúságának az életére tör. Fogadni merek, hogy bort sem innának a fiatalok, ha ő nem volna. Az meg régi dolog, hogy ő miatta égnek egész éjszaka a lámpások a Griffben.
Pipera tanító úr szerényen megkoczkáztatja:
– Az éjjel is felforgatta a várost.
A főkapitány szigorú pillantást vet a tanítóra:
– Engedelmet, tanár úr, arról már csak én is tudnék valamit. A főkapitányság tudja legjobban a dolgot. Igen szolidan, szabályszerüen viselkedett Zathureczky barátunk.
A fiatal tanító elpirult a hatósági rendreutasításra.
– Éjfélkor a Griff előtt mentem el és ugyancsak muzsikáltak.
Hankovszky az ég felé fordította a szemeit.
– Uram-istenkém, muzsikáltak? Hát mire valók a czigányok? Azoknak nem lehet megtiltani a muzsikálást. Különben hol járt tanító úr éjfélkor? – tette hozzá szigorúan a főkapitány.
A vádlóból lett vádlott elvörösödve védekezett:
– Kapránszky úréknál voltam vacsorán. Amolyan kis tollfosztogatás volt az egész, megittunk néhány pohár bort és valaki hírül hozta, hogy a kis Viczky megérkezett a városba és Zathureczkyvel mulat a Griffben. A Kapránszky kisasszonyok, tetszik tudni milyen kiváncsi teremtések, nyomban felszólítottak, hogy menjek a Griffbe és hozzam hírül, hogy mi történik ott. Így kerültem éjfélkor a Griff elébe… No de be nem mentem, elég volt nekem hallani, hogy miféle nótákat muzsikálnak.
A főkapitány helyeslőleg bólintott fejével:
– Úgy már értem… Magam is ilyenformán jártam. A feleségem őnagysága se hagyott engem nyugodni vacsora után. Mindenáron meg kellett neki tudni, hogy mit csinál Viczky és Zathureczky a Griffben. Ezek az asszonyok! mindent kell nekik tudni.
A bodzafa-utcza felől a polgármester, Hencs Szaniszló szikár alakja bontakozott ki a porból. A város fejének elefántcsont pálczája öntudatosan koczogott a girbe-görbe kövezeten és vígan üdvözölte az urakat.
– Quid novi? – kiáltotta messziről.
A főkapitány referált az éj eseményeiről, Hencs Szaniszló nagy érdeklődéssel hallgatta a mulatság részleteit.
– Hallottam, magam is hallottam már valamit – félfüllel.
A városban mindenki tudta, hogy félfüllel a feleségétől szokott hallani a polgárnagy.
– Tehát való, – mormogta Hencs Szaniszló szokott ájtatos hangján. – A mi Zathureczky barátunk javíthatlan. Mondd, Hankovszky barátom, igaz volna, hogy beleugrottak a nagybögőbe?
– Azt nem tették!
– Kár, kár, – mondta fejcsóválva a polgármester. – Azaz, hogy a hirek mindig túloznak…
A Viczky ajtaján ebben a perczben kopogtattak. Ott kellett hagyni az ablakot. Az ajtó előtt egy fehérköpenyes, csinosarczú kis szobaleány állott.
– A nagysága tisztelteti, – mondta és levélkét nyujtott át.
Viczky felbontotta a levelet. Ez volt benne: «Kedves rokon, ma délben szivesen látjuk ebédre. Özvegy Viczkyné. Krajsik-ház, a kishídtól balra, a ház sárga, hatablakos, szerdán. Dezsőné: 1 óra.»
Viczky figyelmesen végigolvasta a vastag papirosra irott levelet, a melynek sarkában hétágú korona díszelgett. Mire az ablakhoz lépett ismét, a kupaktanácsot nagy izgalomban találta. A fogadó kapuján épen akkor lépett ki a fehérfőkötős szobaleány és szoknyáját megemelve, kisasszonyosan lépkedett tova.
– A Viczkyné szobalánya! – kiáltott fel a főkapitány.
A polgárnagy a szemüvegét a szeméhez illesztette.
– Valóban az.
– A Birike, – szólt közbe szerényen, de öntudatosan a tanító.
Csak a doktor csóválta szürke, nagy fejét:
– De urak, nagyérdemű hatóság, egy szobalány miatt ilyen izgalomba jönni!
A polgárnagy, a ki szeretett tüntetni azzal, hogy cseppet sem fél a feleségétől, felkiáltott:
– Benned, doktor, semmi artisztikus érzés nincs. Egy szobalány néha kedvesebb lehet a szemnek, mint egy vérbeli öreg grófné.
– Meg aztán, – vágott közbe a főkapitány, – mert azt is megtudtuk, hogy özvegy Viczkyné már kinyujtotta a kezét az ifjú Viczky után. Nyilván meghívást hozott a kis fruska. Ebéd után odanézek Viczkyékhez.
– Helyes, nagyon helyes, – bólongatott a polgármester és megindultak az ablak alól. Elől a polgárnagy a doktorral. Szuszterics doktor azt kezdte magyarázni, hogy mi mindenféle betegségek származhatnak abból, ha az ember a szobalányok után pislog. Viczky még hallotta Hencs Szaniszló ájtatos hangon mondott megjegyzését:
– Barátom, bizonyos korban az ember azt se bánná, ha megbetegedne a nők miatt.
Pipera tanító úr tiszteletteljesen nevetett a háttérben, míg a főkapitány láthatólag elgondolkozott az eseményeken.
Viczky pedig leült az asztalához és hosszú-hosszú levelet irt Budapestre Rózsának. A szerelmes ember sok mindenféléről tud írni, a mi másnak még csak eszébe se jutna. Viczky egyik oldalt a másik után irta és csak midőn a levelet befejezte, akkor vette észre, hogy a legfontosabbat, a Baracskay bácsi pöreit kifelejtette. Egy pillanatig elgondolkozott:
– Ki tudja, tán jobb így, – gondolta magában. – Még mindig elég ideje lesz megtudni szegénynek az igazságot.
Mikor a levelet leragasztotta, éppen egy órát ütött a vén torony a piacz közepén. Hamarosan rendbeszedte a ruházatát és kalapját a fejébe nyomta.
A félhomályos folyosón egy ődöngő alakba ütközött.
– Kezét csókolom. Egészségére kivánom az éjszakai nyugodalmat.
– Nem sok volt, – felelt Viczky.
– Tudom, tekintetes uram. Itt voltam. Most pedig siessünk az özvegyhez. Még szardinia is lesz ebédre, – tette hozzá sokatmondólag.
– Hát azt már honnan tudja Blázsik uram?
– Én mindent tudok – felelt titokzatosan Blázsik. – Mire való volna a két szemem és a két fülem?
Végigmentek a városkán. Blázsik tiszteletteljes távolból ballagott a kis gazdája után és a tenyerén át kiáltotta:
– Balra parancsoljon… Most jobbfelé.
Zöld zsalugáteres házak alatt mentek tova. A zsaluk felnyilottak, mint valami szemek, a mikor alattuk haladtak és a zsaluk mögül halk suttogás, leány- és asszonykaczagás hallatszott. – Lesték mindenütt Viczky Gábort, a merre ment, valaki – bizonyosan egy kis fruska, – hangosan kiáltotta a háta mögött:
– Görbe a lába!
Viczky önkéntelenül a lábára pillantott, amire a háta mögött nevettek.
A kis hídon túl akáczfák közül egy sárga földszintes ház bontakozott ki, a melyen ragyogtak a tükörablakok a májusi verőfényben. Láthatólag ez volt a legszebb ház a városban és a kapun, a hol addig leselkedett, besurrant a délelőtti szobaleány.
Blázsik a ház előtt elmaradt, miután még ezt súgta a tenyerén át:
– Csak bátran, tessék!
Viczky üveges verandán találta magát, a melyet virágcserepek és kalitkák töltöttek meg. A világos szőnyeg közepén özvegy Viczkyné állott és a karjába Melánia kamaszkodott.
Viczkynek egyszerre eszébe jutott, hogy ő látta, ismeri azt a sugárrá nőtt, karcsú teremtést, a kinek hosszú hajfonata, mint egy sötét kígyó omlott le vállán. Látta már ezt az arczot, de akkor nem rizspor volt az arczán, hanem baraczklekvár. A nagy éjfekete szemek bizonyosan azért voltak olyan kerekre nyilva, mert tulajdonosuk tudta, hogy a szemek szépek. Alig lehetett több tizenhat esztendősnél a leány, de öntudatos, büszke arcza szinte asszonyosan okos volt. Fiatal menyecskék, a kik még csak hetekre és napokra számíthatják asszony voltukat, szoktak ilyen kedvesen gőgös, diadalmas arczczal járni-kelni.
Özvegy Viczkynére is valahogyan másként emlékezett Gábor. A haja most aranyszőke volt, holott a Gábor emlékezetében barnásszürkén volt eltéve. Uszályos selyemruhája, villogó fogsora, kivágott ruháju nyaka arról beszélt, hogy az anya épen úgy akar hódítani, mint a lánya.
Mily változások néhány esztendő alatt. Gondtalan jókedvvel nevetnek az asztal felett a vendéglátók és úri pajtáskodással tegezik Gábort. Melánia jobbról ül, Viczkyné balról és minden figyelmükkel, kedvességükkel elhalmozzák a fiatalembert. És hiába, Viczkyt is mintha kicserélték volna a gondtalan, jókedvű házban. Temérdek pesti pletyka jut eszébe, a melyekről eddig sejtelme sem volt. A Melánia szeme még kerekebbre nyílik és szinte megadással csüng a Viczky ajkán. A rövidujjú ruhából kivillan hófehér karja és mintha valami kellemes illat áradna a felhajló újjfodrok közül Gábor felé. Tisztaság, rend és csinosság mindenfelé. A butorok szinte ragyogni látszanak, a fehérköpenyes szobaleány olyan csendesen lépked, mint a hogy a regényekben olvashatni. Özvegy Viczkyné hirtelen megszorítja a Gábor kezét az asztal felett. Az ujjainak olyan az érintése, mint a bársonyé:
– Gáborkám, kedves unokaöcsém, remélem, ezentúl sokszor itt leszel nálunk.
– Mindig, – mondja kedveskedő akaratossággal Melánia.
– Úgy van, – mondja Viczkyné mosolyogva. – Már intézkedtem is, hogy a holmidat a Griffből idehozzák. Minek laknál a rideg fogadóban, a mikor rokonaid szeretettel látnak vendégül?
Melánia összecsapta két rózsaszinű kezét:
– Bravó, mama, ezt jól csináltad. Meg vagyok veled elégedve.
Blázsik Jánosnak igaza volt. Valóban pompás ebédet tálaltak Viczkyéknél. Az asszony láthatólag nagy gondot fordított a konyhára, mert bizonyosan tudta, hogy az emberek szivét a gyomrukon keresztül a legkönnyebb meghódítani. Finom sültek és pompás borok kerültek terítékre. Jó volt az étel, de ha kevésbbé lett volna jó, a Viczkyné és leánya szeretetreméltó kinálása jóvá tette volna.
Ebéd után Gábor végigjártatta a tekintetét az ebédlő falán. A legelső, a mi figyelmét megragadta, az atyja nagy olajfestésű, aranyrámás képe volt.
– Hogyan került ide az apám? – kérdezte meglepetve. Viczkyné csudálkozva felelt:
– Nos, hát megfestettem az Eduárd képét. Én nagyon szerettem a boldogultat. Ó, ha Eduárd élne, sok minden másképen volna.
– Lehet, – bólintott Gábor és perczekig nézte az atyja arczképét. Viczky Edén díszmagyar ruha volt, a melyre ökölnyi drágaköveket pingált a festő. A láncza beillett volna kerékkötőnek és az ujjai ragyogtak a gyűrűktől.
– Az én apám soha sem viselt ékszert, – mormogta Gábor.
– Az mindegy, – felelt Viczkyné, – de bizonyosan voltak ékszerei, a melyeket viselhetett volna. Valamivel csak jelezni kell a képen, hogy ki volt Viczky Ede, mert fájdalom, az emberek lassan kezdik elfelejteni az ő rendkivüliségét. Azt hiszed, hogy azok az ősapák és ősanyák, a kiket manapság lefestve látunk a régi kastélyokban, mindig pánczélban és kezükben buzogánynyal, karddal élték végig az életet. Bizony voltak ők is hálóköntösbe és az asszonyok feje is lehetett borzas. Az ember az őseit úgy festeti, a hogyan neki és az ősöknek legkedvesebb.
Az ebédlő sarkában viszont mindenféle vadászpuskák, tarisznyák, kürtök voltak felakasztva. Viczkyné a rozsdamart tárgyakra mutatott:
– Az apád fegyverei.
– De az apám soha sem vadászott.
Viczkyné az előbbi csodálkozó tekintetet vetette Gáborra.
– Benned semmi érzék nincs az ősiség iránt. Az ősöknek mindig voltak fegyverei. Utóvégre Viczky Ede nem tehetett arról, hogy olyan korban élt, mikor már nem karddal támadták meg a vadkant, hanem vadászpuskával.
Most egy ezüstözött kelyhet vett le a pohárszékről Viczkyné. Gondosan megtörülgette és Gábor elé állította. Szinültig megtöltötte borral és így szólott:
– Igyál az apád emlékezetére. Ez az ő pohara volt.
Valóban a pohárra emlékezett Gábor. Az apja a nagy tivornyákban ebből a kehelyből szokta inni a hegyaljai aszút.
Melánie mosolyogva nézett Viczkyre:
– Van még sok emlékünk, a mi a híres emberre emlékeztet, – mondta. – De a legkedvesebb ma ül asztalunknál…
– Brávó Melanie! – kiáltott fel Viczkyné és megcsókolta a lányát.
A mint a két fej egymás mellett volt, akkor látszott a végtelen hasonlatosság az arczvonásaiban. Hiszen azt sem lehetett volna megmondani, melyik az anya és melyik a lánya. A Viczkyné aranyszőke haja a Melanie hollófekete hajához simult és kerekrenyitott szemükkel meghatottan néztek Gáborra.
Viczkyné homlokon csókolta a lányát, aztán megcsókolta Gábornak is a homlokát, majd vígan felkiáltott:
– Csókoljátok meg egymást, gyerekek, hisz csaknem testvérek vagytok.
A Melanie arczát piros láng borította be, de Gábor is zavarba jött. Ügyetlenkedve áthajolt az asztalon és a leány homlokát kereste. Melanie hirtelen mozdulattal hátrakapta a fejét és ajkát a Viczky ajkára nyomta… Aztán felugrott és lesütött szemmel futott ki a szobából. Viczkyné könnyes tekintettel nézett utána.
– Bolond gyermek! Olyan, mint a mimóza, – mondta.
Gábor nem szólt semmit. Mikor felemelte a tekintetét, az atyja szigorú tekintetével találkozott. Viczky Ede mogorván nézett le a falról, mint a kinek nem tetszik valami.
Viczkyné megnyomta az asztalon álló ezüstcsengőt.
– A feketekávét a szalonban szervirozzuk, – mondta a belépő szobaleánynak.
Az a csók!… Hiába fenyegetik a tudósok mindenféle baktériumokkal a csókolózó emberiséget; hiába ijesztgetik mindenféle betegségekkel a szerelmespárokat: a csók és a szerelem nem megy ki a divatból. Az a csók!… Valami kis szikra az abból a nagy tűzből, a melyet szerelemnek neveznek. De szikrából is lehet nagy tűz, akkora tűz, mint egy máglya. Ha azt a csókot nem kapja az ajkára Viczky Gábor, talán sok minden másképen történik. De hát néha egy hajszál elegendő ahoz, hogy eltérítse a legerősebb férfit útjából. Egy keresztül fektetett hajszál is elég, hát még egy csók, az ajkra adott forró, szenvedélyes, sokatmondó csók, mennyire megváltoztatja az erős férfi lelkét. – A csókot az ördög találta ki, de a mézet az angyalok adták hozzá.
Viczky szórakozottan hallgatta az aranyszőke asszony szavait, pedig érdemes lett volna figyelmesen odahallgatni:
– Azt hiszem, hogy őszinte lehetek hozzád, Gábor. Nem tudom, miket hallottál rólunk, miket beszélnek az emberek özvegy Viczkynéről és leányáról, de ne higyj az embereknek. Azt hidd, a mit én mondok. Mi nagyon szerencsétlenek vagyunk, Gábor.
A világos bútorzatú kis szalonban, a mely külsejében cseppet sem hasonlított a szokásos vidéki szalonokhoz, a hol gyakran foglal helyet az ágy is, csengő hangon ütött egy régi művü óra. Tarka-barka nippek, csecse-becsék hevertek szerteszét. És a sarokasztalon aranyhalak tündököltek a napsugárban. Finom illat repült a levegőben és a vastag szőnyegek piros virágoktól tündököltek. A finom porczellánban szagos kávé párolgott és aranyos czigaretta-dobozt bontott fel Viczkyné. Maga rágyújtott egy szivarkára és míg a füstöt a levegőbe fújta, színpadias hangon mondta:
– Mi nagyon szerencsétlenek vagyunk! – ismételte. – És annak nagy részt te vagy az oka, Gábor…
Viczky nagyot nézett:
– Én, Züzánn néném?
Viczkyné tragikusan bólintgatott.
– A te megérkezésed, bár nagyon kedves nekünk, mégis bajt és szerencsétlenséget jelent számunkra.
Gábor szótlanul nézett egy darabig Viczkynére, aztán udvariasan felajánlotta, hogy ha azt akarja Viczkyné, még ma este elutazik.
– Ó, nem, csak maradj, hiszen most már úgyis mindegy. Most már a te segítséged nélkül minden veszve van.
– Parancsolj, Züzánn néném, rendelkezésedre állok.
Viczkyné megfogta a Gábor kezét és mélyen a szemébe nézett:
– Most bevallok neked valamit, Gábor, a mit még a lányom se tud! Nincs a birtokunkban a Viczky erszénye.
Gábor bólintott:
– Azt gondoltam, mert hiszen előttem nem rejtegetnétek. De azt magyarázd meg nekem, honnan van ez a – jóllét, hogy így fejezzem ki magam.
– Csak mondd ki bátran, honnan van ez a szokatlan pompa, kényelem a szegény Viczkynénél? Hát megmondom neked. Az emberek hiszékenységéből és szamárságából vett körül bennünket a jóllét, mert az emberek ostobák; ha tudnák, hogy milyen ostobák, akkor nem volna kedvük az élethez sem… Az emberi naivság végtelen.
Az asszony még mindig kezében tartotta a Gábor kezét és illatos szájából melegen csaptak elő a szavak. A keze is puha volt és selymes tapintatú. Szinte elfelejtette az ember, hogy ez az asszony már nem fiatal.
– Ott kell kezdenem, Gábor, hogy mi nagyon szegények voltunk mindaddig, a míg Viczky Eduárd élt. Hiszen tudod, hogy szegény atyád inkább elszórta az aranyakat az utczán, de adni nem adott senkinek. Körülbelül két esztendővel a halála után, észrevettem, hogy az emberek kezdenek súgni-búgni, a mikor engem az utczán megláttak. Titokzatosan integettek egymásnak a hátam mögött, sőt egyszer hallottam, a mikor azt a megjegyzést tették rám a patika előtt, a hol délelőtt kaszinózni szokás, hogy rendkívül okos asszony vagyok. Később a polgármester megállított az utczán és hosszadalmasan kérdezősködött tőlem gyermekem és háztartásom felől. Majd tréfásan hozzáfűzte, hogy vajjon meddig akarok még visszavonultan élni, a mikor a város úriházai mind nyitvák számomra.
Nem tudtam, becsületszavamra, sokáig nem tudtam, hogy mi ütött az emberekbe, hogy nem hagytak békén. Egyszer Zathureczky vizitelt nálam és tréfás czélzásokat tett arra, hogy minden lakatot fel lehet nyitni. Ő már ugyan nem arra való, hogy lakatokat nyitogasson, hanem van neki Abaujban egy ismerőse, a ki ért a lakatosmunkához, a ki az én szivem lakatjának is kovácsa lenne. A zsebébe nyúlt és valami arczképet mutatott. Én egy pillantást sem vetve az arczképre, – csupán arra emlékszem, hogy nagyfejű, kopasz és vastagbajuszu ember volt az illető és kezében könyvet tartott, – ajtót mutattam Zathureczkynek. Velem ugyan nem csinál semmi tréfát a vén svihák, hogy majd a fél ország nevessen rajtam.
– Becsületemre, Zsuzsi, ez az ember halálosan szerelmes beléd, – kiabált Zathureczky ég felé emelve a képét.
De én óvatos voltam és nem hittem neki.
Ugyanebben az időben kezdett nyakra-főre az ablakaim alatt sétálgatni a pepitanadrágos Kovács és akkorákat sóhajtott, hogy szinte megszakadt a melle. Ott sétált minden este, a míg meg nem fenyegettem, hogy leöntöm. A sánta Kapránszky Gyuri a névnapomra virágbokrétát küldött és a nőegyleti tánczestélyre bálanyának választottak meg.
Megbolondultak az emberek, kérdeztem magamban. Sírtam, boszankodtam, a házból se mertem kilépni, mert azonnal a nyakamban voltak léhűtő gavallérok.
Egy este aztán beállított régi ismerősöm, Blásik János. Titokzatosan így szólt:
– Azért jöttem besötétedés után, mert nem jó lenne abból, ha bennünket együtt látnának.
– Csak ne röstelje magát miattam, Blásik úr, – feleltem mérgesen. – Még különb gavallérjaim is akadnának.
– Engedelmet, – hebegte Blásik, – nem is arról van szó. Hanem, tetszik tudni, én voltam az udvarmestere a megdicsőült Viczkynek. Aztán még azt hihetnék az emberek, hogy nekem is részem volt annak az erszénynek az eltüntetésében.
– Miféle erszény eltüntetésében?
Blásik nevetett a bajusza alatt, aztán a fülembe súgta:
– Én mindent tudok. Azért van két szemem és két fülem, hogy mindent tudjak. Szám is van, a mely azonban be van csukva, – addig, a meddig akarom.
A guta kerülgetett a dühtől, kitört belőlem az elkeseredés. Felpattantam.
– Mit tudsz felőlem, vén gazember? Azt hogy tisztességes asszony vagyok. A hány kötnivaló zsivány, haramia van a városban, az mind rám feni a fogát. Abból pedig nem esztek, hunczutok. Hát kend miért vikszelte ki azt a csókaszárnyat ott az orra alatt? Tán bizony kend is tetszeni akar nekem?
Blásik János meghökkent, de a következő perczben feltámadt benne a paraszt durvaság.
– Nem kell nekem a ténsasszony. Egy hízót akarok venni télire, arra kéne pénz. Azért jöttem.
– Bolond kend?
– A ténsasszony bolonddá akar tenni engem is, mint mindenkit. De én tudok mindent. Blásik Jánost nem lehet a falhoz állítani. Blásik látta, hogy a hires zöld-erszényt a ténsasszony vitte el a Viczky-házból. Nyúljon csak bele, mert én innen addig el nem megyek.
Dehogy is nem ment el a jó Blásik. Nem ment, hanem repült. Mert olyan asszony vagyok, a ki nem ijed meg a maga árnyékától.
Gábor nevetve hallgatta özvegy Viczkyné előadását. Az özvegy nem csekély utánzási képességgel mutatta be a felsorolt férfiakat. Még paraszti módra serczentett is a fogai között, mikor Blásik volt soron.
A mikor a nevetést abbahagyta, akkor így folytatta:
– Az ostoba Blásiknak kellett jönni, hogy megvilágosodjon előttem a helyzet, a melybe kerültem. Az első éjszaka kétségbeesetten téptem a hajam. Engem, özvegy Viczkynét gyanusítanak ilyen rettentő dologgal! Mérget akartam inni. El akartam bujdosni a világból, de ekkor alvó leánykámra esett a tekintetem és megdobbant a szívem. Hátha ennek a leánynak hoz az szerencsét, hogy az anyját meghurczolják? Hátha még jóra fordulhat minden? Gazdag hirben álló leány hamarább megy férjhez, mint szegény leány. Talán minket, az örökké szegényeket, kiránt a bajból az emberek komiszsága, ostobasága.
Ilyen gondolatokat hozott a reggel és lassan-lassan megnyugodtam abban, hogy a gyanút még a halálommal se moshatnám le magamról. Fogadjuk tehát okosan, hidegvérűen a bajt, a melynek előidézésében nem volt semmi részünk.
Most már nem dobtam ki Zathureczkyt, a midőn egy estén ismét megjelent és néhány atyafia arczképét húzta elő a kabátja zsebéből. Volt vagy egy tuczat atyafia, csupa nagybajuszú, vastagnyakú emberek, a kik úgy néztek rám a fotográfiáról, mintha menten el akarnának nyelni. Zathureczky bőséges magyarázatokkal szolgált az arczképek elevenjeiről és ha rá hallgatok, akkor mind a tizenkettőhöz haladéktalanul férjhez kellett volna mennem.
– Mondd, Gazsi, – kérdeztem, mikor már kiválasztottam az arczképek közűl a két legnagyobb bajuszú rokont, – tudják-e a te kedves atyádfiai, hogy én nagyon-nagyon szegény asszony vagyok és hozományba nem viszek mást, mint egy nyolcz esztendős leánykát.
Zathureczky legyintett a kezével:
– Tudnak azok mindent! Most pedig sietek a sürgönyhivatalba, hogy Miskával és Palival tudassam az örömhírt, hogy választásod reájuk esett. Most már csak ketten küzdenek a pálmáért. Hej, Zsuzsi, Zsuzsi, miért kell nekem kimaradni ebből a gyönyörű versenyből?
– Hagyj békét, vén bolond. Mire való volna neked az asszony?
Zathureczky elgondolkozott:
– Hogy várjon valaki otthon éjszaka, a míg reggel hazajövök.
Most már beletaláltam magam a heccz-be. Ha már komédia ez az élet, legyen minél kutyább a komédia. Na meg őszintén megvallva, az egyik, a szőke tetszett is egy kicsit úgy fotográfiáról. Hiszen még nem voltam öregasszony, bízvást remélhettem, hogy férjhez is mehetek, megtetszvén valakinek.
Hát csak jön egyszer Zathureczky a kérőkkel. Hozta őket karonfogva, én meg uzsonnát készítettem. Nem mondok sokat, Miska lehetett úgy hetven esztendő körűl, míg Pál egy évvel fiatalabb volt. Beállít Zathureczky a két rettentő emberrel és ugyancsak vagdos felém a szemével már messziről, mintha azt kérdezte volna:
– No, hogy tetszenek?
Én visszafojtottam a nevetésem és lesegítettem Miskáról a zsinóros mentét, hiába tiltakozott az öreg. Abban a mentében mehetett először is háztűznézőbe, – vagy ötven esztendő előtt. Palinak fekete gérokkja, a melyről messziről látszott, hogy kölcsön van kérve a kitünő alkalomra. Leültünk az uzsonnához, Zathureczky pedig csak vagdos felém a szemével, hogy áruljam már el, tetszenek-e a legények.
A legények közben udvarolni kezdtek jobbról-balról, amolyan régi-módias, szelidkés udvarlással. De annál jobban dolgoztak az asztal alatt a csizmák. Mind a kettő az én lábamra akart taposni, segített nekik Zathureczky is, mert nem tudta az asztal felett, hogy a kérők tudják-e mozgatni a lábukat, hát ki akart tenni ő helyettük, a nevükben.
Uzsonna végén a verandára küldtem pipázni az urakat, én pedig az asztalt rakosgattam. Egyszer csak mellém sompolyog Zathureczky:
– Nos? Beszélj, Zsuzsi? Égünk a kiváncsiságtól. Mennyei boldogságot jelent a nyilatkozatod.
Én lesütöttem a szemem és így feleltem:
– Hát tudod Gazsi, fotográfián egy kissé mások voltak az atyádfiai…
– Persze, tavalyi képek, – vágott közbe a gazember, pedig legalább harmincz év előtt készültek a képek. – Hát melyik?
– Mind a kettő, – feleltem nyugodtan.
Zathureczky meghökkent. Én pedig folytattam:
– Igen, mind a kettő rettenetesen tetszik nekem. Szép, derék férfiak. Majd gondolkozom még rajtuk…
Később hallottam, hogy azon estén Miska és Pali szörnyen összevesztek egymással féltékeny haragjukban. Csaknem párbaj lett a dologból…
– Hát úgy történt, Gáborkám, lassan, észrevétlenül, hogy az egész világ tudomásul vette hogy én tulajdonképen nagyon gazdag asszony vagyok és csak titkolom a vagyont.
Ismered az emberek kapzsiságát?
A kapzsiság a legerősebb emberi szenvedély, így tanúltam én ezt megismerni az utolsó esztendők alatt.
Az öreg Bunkó, a nyugalmazott uzsorás kezdte meg a dolgot. Az öreg a kedvemért visszatért a penzióból s egy napon felkeresett, hogy vajjon nem volna-e szükségem pénzre.
Visszautasítottam az uzsorást és másnap a polgármester a piaczon kezet csókolt nekem.
Kisvárosban vagyok, a lépcsők elseje mégis a polgárnagy. Hiába tudja minden gyerek a városban, hogy Hencs uram minden nap verekedik a feleségével, mert a tekintetes asszony nem ok nélkül féltékeny; hiába tudja mindenki, hogy Szaniszló úr fiatal korában a Sobri bandájában volt közreműködő, – azért mégis csak ő a polgármester. Kezet csókolt és felajánlotta a leányom számára az orsolyaszüzeknél a városalapítványi helyet. Már ekkor tudtam, hogy mit feleljek:
– Majd gondolkozom a dolgon, kedves polgármester úr.
– Engedje remélnem, hogy nem utasítja vissza ezt a kis szivességet, a melylyel városunk a híres Viczky emlékének hódol, – alázatoskodott a polgármester és leányomat így nevelhettem költségmentesen.
Tehát a híres Viczky! Az a híres Viczky, a ki még élt, vele senki sem törődött, de miután meghalt, magasztalni kezdték, – mert azt hitték, nálam van az erszénye.
Kereskedők jöttek, a kik felajánlották portékáikat, Kubacska egyszer erőszakkal vonszolt be a boltjába, hogy válaszszak kincsei közűl és a házam hangos, népes lett látogatóktól, vendégektől…
Gáborkám, én svindliztem. Svindliztem esztendőkön keresztül. Hitelből élünk, de mindenki szívesen hitelez, mert az ostoba emberek azt remélik, hogy egyszer mégis csak előveszem azt az erszényt, a mi nincs…
Mit részletezem előtted a dolgot? Nézz körül a házban és mindent megértesz.
És mindent a lányom boldogsága érdekében tettem. Vártam, várom a nagy partit, a gazdag kérőt, a ki majd kiránt a nagy bajból.
Gábor elgondolkozva hallgatta az asszonyt.
– Nos és a gazdag kérő nem mutatkozott? – kérdezte bizonyos gúnynyal.
– Itt hibáztam el a dolgot, – kiáltott fel özvegy Viczkyné szinte kétségbeesetten. – Minden nagy művész téved egyszer, mert hiába, az ember mégis csak esendő. Megbotlottam én is és olyan akadályokban botlottam meg, a melyet az első pillanatban nem is láttam. Elszóltam magam, vagy az ördög babonázott meg és tett ostoba fecsegővé, – nem tudom. Nagy társaság volt házamnál és arról beszélgettünk, hogy ki lesz az a szerencsés, a ki Melánie kezét elnyerendi. Nevek röpködtek a levegőben, – Zathureczky herczegi koronáról ábrándozott… És akkoriban kezdett a dúsgazdag Soltész Sándor a házunkhoz járni. Észrevettem, hogy már eltökélte magát a házasságra és csupán azon habozott, hogy kit vegyen el, engem, vagy a lányom? És akkor azon az estén történt… Soltész a zongora mellett állott és a Melánie játékát hallgatta, én nekem pedig azt súgta valami, hogy csupán órák választanak el a nevezetes pillanattól, a midőn Soltész, a nábob, megkéri a leányom kezét. – És ekkor bolondított meg az ördög… Én akartam-e a Soltész felesége lenni, mert azt hittem magamban, hogy az én gyakorlott kezem könnyebben elsimíthatja majd a bűvös erszény kérdését, ha a nábob felesége leszek? Vagy az is meglehet, vén bolond szívem szerelemre gerjedt a hallgatag, komoly férfi iránt, a ki napjában tiz szót sem szokott kiejteni? Ki tudná, ki tudhatná utólag, hogy melyik volt a sok között ez a gondolat, a mely származását az ördögtől vette? Így szóltam csendesen Zathureczkyhez:
– Te, Gazsi, talán nem is említettem neked soha, hogy Melánienak van egy nagyon régi vőlegénye.
Soltész megfordult a zongoránál, Zathureczky ijedten nyomkodta a lábamat az asztal alatt… De én már benne voltam:
– A kis Viczky Gábor, a kivel gyermekkorukban jegyeztük el őket egymásnak.
A Soltész Sándor arczára sötét borulat szállott. Ismertem ezt a végtelen becsületességű, érzékeny, mimózatermészetű embert, tudtam, hogy szavaim nem fognak czélt téveszteni. Az egész társaság tudta a Soltész és leányom közötti viszonyt, azért senki se csudálkozott valami nagyon, a mikor egy negyedóra mulva Soltész elborult arczczal ajánlotta magát. A mint eltávozott, Zathureczky felkapta a poharat és áradozva éltette a frigyet:
– Helyes, így helyes. Viczky-lány Viczky-fiúé legyen. Úgy mind a ketten megtalálják és megtartják azt, a mit akarnak: a boldogságot!…
A bűvös erszényt, akarta mondani Zathureczky – mindenki tudta, – és a poharak összecsendűltek és a czigány tusst húzott a folyosón.
Így tartottuk meg a te eljegyzésedet Gábor, távollétedben, a nélkül, hogy te tudtál volna róla.
A pohárcsengés, zeneszó közepette kísértem gondolatban Soltészt a sötét utczákon… Szinte láttam az arczát az olajmécsesek fényében. Most megáll és fogával ajkát harapdálja dühében… Suhint a botjával a levegőben… Most megfordul és jön visszafelé. Komor, elkeseredett lépésekkel tapossa a sarat a tó-utczában, a szél rázogatja Klincsók csizmadia czímerét a sarkon… Már itt van az ablakok alatt és meghallja a czigányokat, a kikért Zathureczky az ő eltávozása után küldött. Itt áll az ablak alatt és elkeseredve nézi a leeresztett függönyöket… Most, most kell megjönni annak a gondolatnak, a melyet én hipnotizálok neki. Most kell azt gondolnia, hogy: eh, hisz többet ér az anyja, mint a lánya!… Már jönni kell neki, be a kapun és mosolygó, vidám arczczal lépni a fehér ajtókon át a szobába. Már itt kellene neki ülni mellettem és a kezemet megfogni… És Soltész még mindig nem mozdúl, áll egy helyben az ablak alatt s én hiába szedem össze minden lelki erőmet, hogy beszólítsam, magamhoz hívjam. A láthatatlan lelki telegráfdrótok felmondták volna a szolgálatot… Most azt üzenem neki, innen a szalonból, hogy szeretem őt, hogy boldogtalanúl, reménytelenül szeretem, csak egy szót kell szólnia és én karjaiba omlok. Jöjjön tehát.
És ebben a pillanatban csupán csak annyit tudok, látok már a falakon keresztül, hogy valami nagy, végzetes szerencsétlenség készül odakünn az utczán, az ablakaim alatt. Valami rettenetes dolog, a mi borzalommal tölt el…
– Lőttek! – sikoltok fel. – Hallották, lőttek!…
A czigánymuzsikán, zongoraszón át senki sem hallotta a tompa dörrenést, a mit én világosan éreztem. Felrántottam az ablakot és mindnyájan oda tódultunk. A homályban egy fekvő emberi testet láttunk az akáczfák alatt. Én tudtam, hogy az Soltész Sándor…
A míg ezt a történetet előadta Viczkyné, az arczán csodálatos változás történt. A szeme szinte megvilágosodott, a mint a távolbalátók megmerevedett tekintetével, átszelleműlt arczczal állott a szoba közepén. Különös lelki tulajdonságokat lehetett sejteni ebben az asszonyban, a ki most tragikus mozdulattal esett vissza székére.
– Ezt az egy hibát követtem el hosszú életemben… És ezért az egy hibáért vagyunk mi szerencsétlenek. Ezt nem lehet kipótolni többé. A szegény Soltész Sándor azóta odakünn fekszik a temetőben.
Viczky nagy figyelemmel hallgatta az asszony előadását. Valami különös kép formálódott ki lelki szemei előtt. A mikor a Fátyol-kisasszonyokkal esténkint a régi német képesujságokat nézegette, látott egy szimbólikus képet a franczia forradalom előtti korról. Vad kankánt lejtenek őrjöngő párok, míg a pinczében petárdákat raknak le sötét alakok. A puskaporos hordókat most egyszerre e vidám ház alatt vélte látni és im itt járja víg tánczát az aranyszőke asszony barna leányával…
– Hol van az a leány? – kiáltott fel hirtelen Viczkyné és nyugtalankodva állott fel. – Azt hiszem, a kertben lesz. Jerünk, Viczky, keressük meg. És ne csinálj olyan szomorú arczot. Nem muszáj ám azt az eljegyzést komolyan venni.
Vidám kaczagással kapaszkodott a Gábor karjába és fürge mazurka-lépésekben vitte a szobákon keresztül.
AZ ASSZONYT AZ ÖRDÖG TALÁLTA KI.
Estefelé egy sárgakabátos, vadászkalapos úri ember jött a házba, a ki vörös-barna macskanadrágja alatt gombos sarkantyút viselt. Álmos, lompos vizsla ballagott a nyomában és már messziről kiáltotta a filagóriában időző Viczkynének:
– Csókolom a kezedet, Zsuzsi.
Ki lett volna más a vendég, mint a jókedvű Zathureczky, a ki a következő problémával állított be:
– Mióta vénülök, – kezdte letelepedve egy kerti székbe és vizsláját lábához parancsolta, – néha eszembe jut a halálgondolat… Kujk, Vanda! Csiba! Meglátszik, hogy kuvaszvér került beléd, Vanda… Tehát ma is eszembe jutott a halál és arra gondoltam, hogy vajjon hol fogom fáradt testem megpihentetni. Én mondhatom nektek, igen nagy zavarban vagyok azóta. A mi családunknak ugyanis épen négy darab familiáris kriptája van. Van egy sírboltunk Zathureczken, van Rajtón. Az anyám révén Megyaszón is volna helyem. De jussom van Szent-Imrében is. Hogy fogok én megpihenni. Melyiket válaszszam a négy közül? Egész nap ezen gondolkozom.
Özvegy Viczkyné, a ki jókedvűen szemlélgette Zathureczky sarkantyúit, nevetve kiáltotta:
– Jó dolgod van Gazsi. Még a halálod után is egy hétig fogsz nyargalászni. A szent Mihály lován.
– Az már igaz! – nevetett Zathureczky.
Viczky Gábor és Melánie ezalatt észrevétlenül elhagyták a lugast és egymás mellett sétálgattak a virágzó orgonafákkal beszegett kerti úton. A májusi alkony aranybarna porral hintette be alakjukat. Körülbelül egyformák voltak. A leány talán a kontyával magasabb volt a férfinél. Egy violaszálat tartott a kezében és azt szagolgatta.
– Vajjon miről beszélnek? – kérdezte Zathureczky felvillanó szemmel. – Becsületemre, nem adnám a bundámért, ha kihallgathatnám őket.
– Vén gazember! – fenyegette meg ujjával Viczkyné. – Meglopnád a titkot, a melyet két fiatal szív suttog egymásnak tavaszi alkonyon?… Te nem voltál soha szerelmes?
Zathureczky elgondolkozva meresztette szemeit a vizslájára:
– Hm. Hogy nem voltam szerelmes? Nem igen. Azaz hogy egyszer talán… Egyszer régen, mikor húsz esztendős voltam. Vagy talán harmincz is voltam már… Ha jól emlékszem, tavasz volt és épen ilyen szép volt az alkonyat egy régi kertben. De az is meglehet, hogy rózsaszínű ősz volt és az erdők a halmokon mozdulatlanul feküdtek, mintha vörösrézből lettek volna. Az erdő mélyében az alkonyati csöndben valaki vadászkürtön a Säckingeni trombitás áriáját fújta és a kürtszó regényes visszhanggal zengett az erdős halmok között. Emlékszel, Züzánn?
Özvegy Viczkyné fel akart emelkedni, de Zathureczky gyöngéden visszatartotta.
– A hölgy, a ki szivem választottja volt, daczos, büszke, jégvirág-szerű teremtés volt és a világért se vallotta volna be, hogy viszontszeret. De akkor, azon a rozsdavörös alkonyaton, a mozdulatlan erdők között, keblemre borúlt és viszonozta csókjaimat…
– Megtiltom, hogy tovább folytassa! – pattant fel Viczkyné és lángvörös lett az arcza.
Zathureczky szeliden nevetett:
– Nincs tovább. Eddig volt.
– Nem szeretem, ha az esztendőket emlegeted, Gáspár, – mormogta Viczkyné szégyenkezve. – Ha nem mondod, akkor is tudom, hogy már nagyon öreg vagyok.
Azon vették észre magukat, hogy kezük egymásba fonódik. Az asszony könnyes szemmel nézett Zathureczkyre.
– Régen volt, – mosolygott könnyein át. – Be bolond is, hogy ilyenek jutnak az eszedbe.
Zathureczky a lugas függönyei között a sétáló fiatal párt nézte.
– Mintha magamat látnám, mintha téged látnálak, – mormogta meghatottan. – Úgy szeretem azt a fiút, mintha a fiam volna. Lehet, hogy azért, mert nagy tisztelője voltam az édes anyjának, reménytelen tisztelője. Furcsa az emberi érzés! Ha talán lett volna valami köztem és Bihaut bárónő között, kevésbbé szeretném a fiút; mintha régi reménytelen és mégis boldog szerelmem támadt volna fel akkor, midőn Gábort megpillantottam. On revient toujours… Nézd, hogy fogják egymás kezét, nézd, hogy bámulják egymást. Egy kis angyal röpdös a kertben, a szerelem angyala. Mi már nem látjuk az angyalt, de ők látják.
Gábor és Melanie a kert végében állottak egy virágzó körtefa alatt. A fehér virágok szinte fényleni látszottak az aranyszínű alkonyban. Szemben állottak és halkan beszélgettek:
– Tudod, hogy te az én menyasszonyom vagy? – kérdezte Gábor.
– Tudom, – felelt egyszerűen a leány és nyugodtan nézett a férfire.
– Vártál engem?
– Vártalak. Mindig, örökké vártalak volna.
Gábor gondolkozva hajtotta le a fejét:
– De én még nem vehetlek el… Sok-sok időnek kell elmúlni, hogy az enyém lehess.
– Várni fogok.
– Sok küzdelmem, bajom, szegénységem van. Azt mind le kell győzni.
– Mi gazdagok vagyunk, – felelt a leányka. – A mi a miénk, az a tiéd. Hisz rokonok vagyunk.
Viczky mélyen a Melánie szemébe nézett:
– Szeretsz te engem?
A leány szinte csodálkozva kiáltott fel:
– Hát nem tudod? Természetesen, szeretlek. A vőlegényemet csak kell szeretni.
Viczky valami baljóslatú fényt látott megcsillanni a leány szemében:
– Nem, Melánie, te nem szeretsz engem.
– De ha mondom… mondom százszor, mondom ezerszer, ha akarod. Szeretlek, szeretlek, – felelt a leány és a kezét a Viczky vállára tette.
Gábor tompa hangon válaszolt:
– Hisz azt se tudod, hogy mi a szerelem. Nekem valami azt súgja, hogy te azon nők fajtájából vagy, a kik soha sem érzik, mi az igazi szerelem. Nyugodtabb a véred, józanabb a szíved, semhogy a szerelem hatalma erőt vehetne egész lényeden… Te jégvirág vagy. Az anyád leánya vagy.
Melánie félig nyitott ajakkal hallgatta Viczky szavait. A férfi felindulástól remegő hangja, fénylő szeme és elsápadó, majd kipirosodó homloka meglepte és félve kérdezte:
– Honnan tudod te, hogy én milyen vagyok?
– Tudom, mert én szeretlek! – mormogta lehajtott fővel Viczky. – Mintha megbabonáztatok volna, mióta házatokba léptem. Nem találom meg az eszemet, elveszítettem a lelkemet, csak a szívem dobogását hallom. A szivem dobogását hallom a hangomban, az ver az agyvelőmben. Varázslat alatt vagyok, nem tudok józanul gondolkozni. A te anyád nagy boszorkány és boszorka vagy te is, Melánie. Megértettetek.
Melánie halkan nevetni kezdett.
– Ó, te hiszel a babonákban!… Lásd én nem hiszek bennük, mert ismerem őket. A mikor vártunk, – mert már régen várunk, – az anyám néha este csaláninget adott rám és mindenféle fűszeres növényekkel füstölte körűl a testem. Varázsigéket mormogott és háromszor keresztül kellett lépni a rézfüstölőn, mert az anyám hisz mindenféle babonákban. Kora tavaszszal hajszállal kötöttük az ajtókilincset és én is amulettet hordok a nyakamban.
A fehérpettyes kék batiszt-ruhácskát nyugodt mozdulattal nyitotta fel nyakán, mintha egy barátnőjének mutatná meg az ott függő medáliont. A félhomályban kivillant vakító fehérségű válla és nyaka, mintha karrarai márványból lett volna a teste.
– Látod, én nem hiszek mégsem a babonákban, Gábor. Csupán az anyám kedvéért hordom ezt is. De ha azt hiszed, hogy ez bajt, bánatot hoz reád, eldobom.
Leoldotta az amulettet és hirtelen mozdulattal az orgonabokrok közé hajította:
– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte, nyakán gombolgatva a kapcsokat. – Most már varázslat nélkül állok előtted. Szeretsz-e még?
Viczky nem felelt, csak kinyújtotta a kezét a leány után és gyöngéden magához ölelte. A leány engedelmesen hajtotta vállára a fejét és nyugodtan nézett az arczába.
– Még sem szeretsz! – kiáltott fel Viczky és roppant nyugtalanság fogta el. – Vagy talán én nem szeretlek?
– A hogyan parancsolod, én uram, – felelt alázatosan, szemlesütve Melánie.
A lugas felől kopogás hallatszott. Zathureczky zörgetett ott a botjával az asztalon.
– Érted jöttem, Gábor, – kiáltotta. – A Griffben vacsora van a tiszteletedre. Ideje már, hogy menjünk. Még az öreg Simkovics is felkelt a tiszteletedre, pedig ugyancsak kínozta a köszvény.
Viczkyné boszúsan felelt:
– Az ördög vigye el Simkovicsot, meg a többi lumpokat. Mit akartok az én Gáboromtól? Azt ugyan nem fogjátok elrontani.
– Nono, – mondta csillapítólag Zathureczky. – Csak ne dugjuk mindjárt szakajtó alá az úrfit. Eleget lesz még a szoknyátokhoz kötve. Szegény Gábor fiam, – mondta komikus szomorúsággal, – neked ugyan befellegzett. Mindjárt két asszonyt kell feleségül venned. De hát senki sorsát ki nem kerűlheti.
Elbúcsúztak a hölgyektől, miután Viczkyné kemény fogadalmat tétetett Zathureczkyval, hogy Gábort korán hazaszállítja és semmiféle kifogást nem fog utólag kitalálni az éjszakázásért. Zathureczky mindent megigért.
– Parancsolod írásban? – kérdezte. – Aláírom.
– Tudom, hogy szenvedélyes aláíró vagy, de én nekem nem jó az aláírásod. Köt szavad, az elég és most Isten veletek.
Az utczán Blásik Jánosba botlottak. A derék udvarmester ott silbakolt a ház előtt és nyomban a kis gazdájához csatlakozott. Titokzatosan integetett már messziről és Viczky mellé sompolygott:
– Nos, megvan? – kérdezte szemhunyorgatva.
Zathureczkynek igen jó füle volt. Meghallotta a Blásik kérdését és felelt is mindjárt reá:
– Megvan, János, megvan. Nyugodtan mehet kend aludni. El van látva a kisgazdája.
Blásik szinte megtántorodott az örömtől, aztán diadalittasan ordított fel:
– Megmondta azt előre Blásik János! Megyek, megyek… azaz, dehogy is megyek.
Örömében megzavarodva futott előre rosz lábaival, majd megfordult és egy vén komondor örömével tánczolta körül Viczky Gábort. Hiába integette, szólongatta Gábor. Blásik se nem látott, se nem hallott. Mintha puskából lőtték volna ki, futni kezdett a hosszú, poros utczán felfelé, a míg eltűnt az alkony homályában.
Viczky szótlanul ballagott Zathureczky mellett. A zöld zsaluk kinyíltak ismét, meg becsukódtak, de Viczky nem figyelt rájuk.
– Nézd csak a Kopránszky-kisasszonyokat, majdnem a nyakadba ülnek, – figyelmeztette Zathureczky. – Amott meg a Hankovszky Malvinka mutogatja piros pofácskáját a violák mögött. Fékom adta, Szusztericsné felvette az új, párisi kalapját és a keztyűjét húzogatja az ablakban. Pedig, becsületemre, nem megy sehová. Hisz nem kész még a tavaszi ruhája. Az imént beszéltem a sánta Reginával. Futott a kis Régi a derékkal. Sok lett egyszerre a dolga tegnap óta.
– Tegnap óta? – mormogta szórakozottan Viczky.
– Hát persze. Sürgős mindenkinek a ruha, mióta te a városban időzöl. Nem adnám a bundámért, ha az egész város beléd szeretne. Pedig könnyen meglehet. Mi sem könnyebb annál.
Zathureczky köszöngetett jobbra-balra a hölgyeknek és hamis pillantásokat vetett feléjük.
– Pardon! – mondta egyszerre. – Szusztericsné intett.
Keresztülfutott az utczán és egy virágos ablak előtt nagyot köszönve, összeütötte a sarkát. Majd nevetve tért vissza.
– Rózinak sincs egyéb gondja, mint az, hogy megjött-e már Bécsből a Viczkyné topánkája. Hej, ezek az asszonyok. Az ördög találta ki az asszonyokat.
Tréfálgatva, pletykázva haladt Zathureczky, egyszerre Viczkyre esett a pillantása:
– Hát neked mért folyik az orrod vére?
Gábor kiegyenesedett:
– Vacsora után beszédem lesz veled. Megszökünk a kompániától.
– Helyes, nagyon helyes.
A Griffben a háziszolga egy most érkezett sürgönyt nyujtott át Viczkynek. Csak ennyi volt benne: «Roszat álmodtam. Nyugtalan vagyok. R.»
Viczky összegyűrte a sürgönyt. Roszkedvűen fordult Zathureczkyhez:
– Hogy mondtad. Az asszonyt az ördög találta ki?
*
A kaszinó különszobájában, a hol Viczky őszintén mindent elmondott Zathureczkynek, a mit délután az özvegytől hallott, egy darabig kínos csend állott be a beszélgetők között, csak a Zathureczky sziszegése hangzott:
– Szszhallatlan!
Viczky nyugodtan ült a barátjával szemben.
– És a legnevezetesebb a dologban az, hogy én a leányt szeretem, – mondta csendesen.
Zathureczky felugrott:
– Megbolondultál? Ezek után még szereted? Egy délután és szereted?
– Ő nem tehet róla, nem felelős az anyjáért. A mi pedig azt az egy délutánt illeti, hát tudod, ezzel úgy vagyunk, hogy ha első látásra nem mozdul meg a szív az emberben, akkor elviheti már a macska a későbbi szerelmet.
– Értem, értem, – mormogta Zathureczky. – De azért férfi a férfi, hogy uralkodjon az érzelmei felett. Ebben a korban én mindennap szerelmes voltam. Ötszáz feleségemnek kellene lenni, mint Salamon királynak, ha a szivemre hallgatok. De hát egy sincs, a ki keserítse az életemet.
Viczky vállat vont:
– Ez nem változtat azon, hogy én elveszítettem a szívemet. Nincs… Ott van Melánienál. Bolond dolog, de megesett.
Zathureczky egy párbajsegéd szigorúságával emelkedett fel és olyan mély hangon szólott, mint egy irodafőnök.
– Azt a szívet pedig vissza fogjuk onnan venni. Nem engedem, egyszerűen nem engedem. Értetted? De hát hol van Baracskay, az a vén gazember gyámapád? Neki joga és kötelessége közbelépni.
– Nem lehet itt közbelépni, – felelt mosolyogva Gábor. – Ez már el van intézve. Vagy az enyém lesz Viczky Melánie, vagy én nem leszek.
– Ördöngősség! – kiáltotta a macskabajuszu férfiú. – Megbabonáztak. Ó, Zsuzsi, Zsuzsi, mindig mondtam, hogy nagy ördög vagy, de azt nem hittem volna, hogy boszorkánynak neveled a leányodat! De majd adok én annak a fruskának!…
– Vigyázz, Zathureczky, a menyasszonyomról beszélsz.
Zathureczky felugrott és őszinte kétségbeeséssel fordult Gáborhoz:
– Már nem bánnék semmit, csak legalább az az erszény kerűlne meg.
– Meg fog kerűlni! – mondta nyugodtan Gábor. – Meg fogom találni! Egyelőre Bunkóra van szükségem. Eszközölj ki nála néhány száz forintot, hogy ne álljak pénz nélkül.
– Majd beszélek az uzsorással, – felelt a macskabajuszú. – Azt hiszem, könnyen fog menni a dolog.
Hazafelé mentek és Zathureczky a kapúig kisérte Gábort. Viczky ott még egyszer a lelkére kötötte, hogy senkinek ne szóljon a hallottakról, aztán elváltak. Zathureczky ment vissza a Griffbe fogyasztani a Bunkó Mihály pezsgőjét, Viczky pedig végigment a virágos udvaron és belépett a Viczkynénél számára kijelölt szobába.
Éjfélt ütött és még mindig mozdulatlanul ült az asztalnál és tekintetét a gyertya fényébe meresztette. Igyekezett rendbeszedni a gondolatait, de olyan nagy felfordulást talált lelkében, hogy lemondott a gondolkozásról. Csak egy leányalakot látott maga előtt és kerekre nyitott szemmel nézett reá.
Véletlenűl a zsebébe tévedt a keze és ott megtalálta a Rózsa sürgönyét. Dühösen diribdarabokra tépte a papirost.
– Eh, gyermekszerelem, félre veled! Most érzem csak, hogy mi az igazi szerelem!
Nem is gondolt többé a dologra. Forróságot érzett a szíve tájékán, hogy egy födél alatt lehet azzal, a kit részére a sors kijelölt.
AZ ERSZÉNY MEGJELEN.
A viczkói nádast a déli szél csókolja és a hold magasan úszik az égboltozaton. Júniusi éjszaka van, a mikor a tavasz ölelkezik a nyárral és a föld díszbe öltözködik, mintha a régi görög istenek látogatását várná. Éjjel szerelmes lovagok nyargalásznak az erdőségekben és a déli szél végigcsókolja a föld arczulatát.
A nádasban két alak törtet előre. A vadmadarak riadva menekülnek az éjjeli látogatók elől. A hold hol eltűnik valami felhőrongy mögött, hol újra megjelenik. A nádas mélyében bús hangján megszólal a bölömbika.
A keskeny csónak, a mely faderékból van vájva, mint a milyen csónakon az ősemberek jártak, parthoz ütődik. A csónakban ülők kiugranak és leteszik a hosszú csákányokat, a melyekkel idáig a csónakot kormányozták a nádvilágban.
A hold megvilágítja a viczkói vezérhalmot. Csak most látszik, hogy tulajdonképen mekkora a vezérhalom. A hold kétes világánál szinte akkorának látszik, mint a tokaji hegy.
A csónakosok megkerülik a halmot.
– János bácsi, – mondja Viczky Gábor, – maga bizonyosan tudja az utat erre?
Blásik János egy táskát czipelt a kezében és nyugodtan lépked:
– Csak arra tessék menni, a merre én igazítom. Jártam én itt megdicsőült urunkkal elégszer. Szeretett a halottakhoz járni.
A vezérhalom egyik oldalán erős tölgyfaajtót találni, a mely a földbe vagyon építve.
– Itt volnánk, – mondja Blásik és lerakja a táskát.
Viczky megpróbálja az ajtót felnyitni. Be van már ennek rozsdásodva a zárja, nem nagyon nyitogatják, nem korcsmaajtó az.
Blásik János kinyitja a táskát és mindenféle lakatos-szerszámokat vesz ki a táskából. Blásik érti a lakatos-mesterséget. Egy-kettőre feltárul az ajtó és az ajtónyiláson át olyan levegő áramlik ki, hogy az éjjeli lovagok visszatántorodnak.
Blásik befogja az orrát:
– Nem is hittem volna, – mormogta, – hogy a Viczkyek is olyanok, mint a többi halottak.
De csak egy darabig tartja vissza a látogatókat a sírbolt-szag. Lámpát gyújt Gábor és határozott lépésekkel belép az ajtón, a hosszú, földalatti folyosóra, a melyet ezeresztendős szarúfák támasztanak. Blásik hűségesen ballag kis gazdája nyomában és zörögnek kezében a lakatos-szerszámok.
A földalatti folyosó széles teremben végződik. A levegő kiállhatatlanúl fojtó és a kézi lámpás csak a körvonalait mutatja a sírboltnak. Az alátámasztott földben lyukak látszanak, a melyekből koporsók vége látszik. Számtalan koporsó van a földben. Viczky megszámolja a koporsókat. Huszonötöt olvasott.
– Az őseim, – mormogja. – Aludjatok nyugodtan!
Blásik a fejét csóválja:
– Nincs ám ezekben a koporsókban halott, – mondja. – Mikor megdicsőült urunk a sírboltot berendezte, csupa üres koporsókat rakatott a falba. A koporsókra ráírta, hogy az Viczky Gáspár, amaz Viczky István, Viczky Kelemen… Hiszen az mindegy, hogy az ősök valójában itt vannak-e?
A fal mellett hosszú diófa-koporsó feküdt. Blásik levette a kalapját:
– Ebben fekszik Viczky Eduárd! – mondta meghatottan.
Gábor reszketve nézett a koporsóra és azt gondolta magában, hogy ha van élet a túlvilágon, akkor az apja most nagyon haragudhatik reá:
– Nyisd fel, Blásik, a koporsót, – mondta és a hangja remegett.
Blásik János engedelmesen szedte elő a szerszámait. Kopogott a koporsó födele, nyikorogva engedtek a zárak, csavarok. Blásik minden erejét megfeszítve leemelte a koporsó fedelét, aztán hörögve takarta el az arczát.
– Kegyelem, – ordította.
A koporsóban Viczky Ede feküdt zöldselyem díszruhájában és a keze össze volt fonva mellén. Úgy feküdt ott nyitott szemmel, mintha élne… Mintha épen az előbb feküdt volna bele a koporsóba, hogy a szentségtörőket megtréfálja.
– Atyám! – kiáltott fel Gábor és térdre hullott.
A halott mozdulatlanul feküdt és nem látszott törődni azzal, a mi körülötte történik. Blásik János felkapta a lámpát és a halott arczába világított. Az arcz ép volt és nyoma sem látszott rajta a pusztulásnak. Valami bús, szenvedő kifejezés ült az arczon, mintha valamin nagyon szomorkodna a halott koporsójában.
Blásik János mélyen meghatva, könnyes szemmel áll a halott lábánál, míg Gábor hirtelen elhatározással a koporsó mellé térdel és minden tagjában reszketve szétfeszíté a halott összefont kezeit. Szétnyilt az aranyzsinóros Zrínyi és a kabát béléséből a lámpa világosságára kerűl a keresett, várt, álmodott – zöld selyem erszény.
Már ott van az erszény a Viczky Gábor kezében. Ujjai őrületes markolással fogják át a zöld selymet és talpraugorva eszeveszettként fut kifelé:
– Tudtam, hogy itt kellett lennie! – hörögte. Mintha ezer ördög üldözné, végigfut a folyosón és a szabadba érve, olyan tekintettel néz körül, mintha a poklok mélyéből szabadult volna. Az erszényt a kebléhez szorítja és lihegve figyel a néma éjszakában. Sehol semmi hang, csupán a föld mélyéből hangzanak tompa kalapácsütések. Blásik János szegezi a koporsót a föld alatt.
Perczek múltak el, a míg világosság tűnik fel a föld mélyéből. Blásik János meghatottan lehorgasztott fejjel jő kifelé:
– Nagyot vétkeztünk, kis gazdám… A halott nyujtogatta kezét az erszény után.
– Bánom is én, – felel hideglelősen Viczky. – Menjünk, minél hamarább legyünk távol e helytől. Még utánunk jő az apám.
A csónakra ülnek és órákhoszszáig küzdenek a sötétséggel, az útvesztő nádassal. Már a hajnal nyujtogatja rózsaszínű újjait, a mikor partot érnek, a hajnal első világosságánál Viczky előveszi a kebelébe rejtett erszényt. Reszkető kézzel forgatja jobbra-balra. Ez, ez a legendás bűvös erszény, a melyből az atyja két marokkal szórta az aranyat! Most végre meg lehet fejteni az erszény titkát. Napfényre kerűl minden… Valami zizeg az erszényben. Ahá, ez lesz az a milliós bankjegy, a melyről Zathureczky beszélt. Felnyitja az erszényt és összehajtogatott papirdarab hull ki belőle. Reszkető kézzel kibontja és megismeri a papiroson az atyja írását:
«Minden törekvésed hiú, szegény maradsz, te jó fiú; a pénz volt életem átka, szegénység élted boldogsága.»
Viczky eltakarta a két kezével az arczát. Megtörten, kétségbeesetten mormogta:
– Üres volt az erszény.
Blásik nyugodtan bólintott a fejével:
– Tudtam… Megmondta a halott.
*
Régen volt olyan kavarodás a világon, mint a mikor a bűvös erszény megjelent. Viczky Gábor nem titkolta a dolgot. Legelsőbben Viczkyné és Melánie szereztek tudomást az erszényről és annak tartalmáról. Viczkyné halálsápadt arczczal hallgatta végig az éj történetét, aztán vállat vont.
– Tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság.
Gábor magánkívül kiáltotta:
– De hát hol vannak a milliók, a melyekről az emberek beszélnek?
Viczkyné bánatosan mosolygott:
– Azt elvitte az ördög. Te csak keresd, fiam, tovább. Hátha megtalálod.
– Fel fogom találni! – ordított magánkívül Viczky Gábor.
Az őrület kifejezése ült az arczára.
– Feltalálom, ha ég és föld összeesküszik ellenem. Ti segíteni fogtok nekem a kutatásban.
Viczkyné ijedten nézett Gáborra. Az megháborodottan rázta a kezét:
– Ti segíteni fogtok nekem!
– De mivel segíthetünk? – mormogta Viczkyné. – Hisz mi nagyon szerencsétlenek vagyunk!…
– Velem maradtok és nem hagytok magamra!
– Nem, nem, – csillapította Viczkyné és megréműlve menekült be a szobába.
Azon a délután hiába zörgetett Viczky Gábor a sárgára föstött, barátságos házon. A kapu zárva maradt és a tükörüveges ablakok sötéten meredtek az utczára. A ház üres volt, – a galambok kirepűltek belőle.
Gábor eszeveszetten rázta a rózsaszínű kaput, aztán önkívületben kiáltozott:
– Melánie, hát nem hallod, hogy én hívlak?
De Melánie és anyja már akkor messzire jártak. Nyomtalanúl eltűntek a városból a megcsalt hitelezők elől.
Viczky pedig ment, ment a házak fala mellett és kezében a zöld erszényt tartotta és mindenkinek megmutatta:
– Az apám azt akarja, hogy szegény legyek! Haha! – kaczagott eszeveszetten. – De hiába akarja, én nyomára jutok az eldugott kincsnek…
Az utczagyerekek nagy csoportban mentek utána és kiáltások hangzottak a háta mögött:
– Nem látják? Megbolondult szegény Viczky!…
Viczky pedig kavicsokkal töltötte meg a bűvös erszényt és elszórta a kavicsokat.
– Úgy teszek, mint az apám!… Nesztek arany. Szedjétek az aranyat. Marad még Viczkynek elég aranya.
Szórta a kavicsokat jobbra-balra és az utczakölykek hangos kaczagással dobálták hátához kavicsait.
Az egész város talpon volt. Futótűzként terjedt el a Viczky megbolondulásának a híre. A kalapját eldobta valahol és a haja bomlottan hullott homlokába. Az asszonyok siránkozva csapkodták össze a kezüket. Lárma, jajgatás töltötte be az utczát.
Viczky pedig szórta a kavicsokat.
– Nesztek arany. A Viczky Gábor aranya. Marad még neki elég aranya.
A hűséges Blásik utat tört magának a tömegen át és gazdája nyomába szegődött. Ment utána alázatosan és felszedegette az eldobott kavicsokat.