HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL…

I.

(Mi a jurátus? – Mi volt 1844-ben a jurátus? – Hollinger uram pozsonyi kávéháza. – Ismerjük-e igazán saját hazánkat? – A szegény kálvinista diák. – A hét jurátus szövetsége. – Ung-, Borsod-, Zemplén-, Torna-, Gömör-, Zólyom-vármegyék jurátusai. – Uti rend. – Mi a különbség a gyorsvonaton utazás és a gyalog utazás közt?)

Ne féljen a nyájas olvasó. Szent fájdalmak sóhajtása, hazafi gerjedelmek harsogása, költői borongás és mámorba ejtő szónoki buzgóság nem lesz e kis olvasmányban. Nem irok én verset, ha tudnék se. Hanem azért ama fönséges nemzeti dalnak két első szava meglehetősen ideillik. Ama dalról is megemlékezem kissé.

Ismerd meg tenhazádat!

Ez a czime is lehetne e kis csevegésnek. Sok bölcsesség van abban az igében. Mert a hazát szeretni kell. Mindennél jobban és örökké. Ám, a ki hazáját igazán nem ismeri: igazán nem is szeretheti. Már a régiek is tudták. Ignoti nulla cupido. A mi körülbelül azt jelenti magyarul: hogy szerethessem én azt a leányt halálig, a kit nem ismerek?

Hanem hát ne bölcselkedjünk sokat. Kezdjük a dolgot egyenesen a közepén. Ugy se akarok mást, mint emlékezni, mesélni, a multat fölidézni. Nem az egészet, nem is sokat, hanem csak valami kis kedves tünetet belőle. Ha azután megérdemli, bölcselkedjék fölötte maga az olvasó.

1844-ben vagyunk és jurátusok vagyunk és Pozsonyban vagyunk, mivelhogy országgyülés van Pozsonyban s ott van az országgyülésen a tekintetes királyi tábla is.

Mi a jurátus?

Könyvekből, hagyományokból, öregek szavaiból mindenki tudja. Notarius inclytae tabulae regiae judicientis juratus: ime, ez a jurátus. Ez a hivatalos czime, közjogi állása s állásának természete. Végzett jogász, végzett patvarista, fölesküdt királyi táblai jegyző, ügyvédi oklevélre vágyakozó. Lesz belőle majd ügyvéd, tisztviselő, vármegye ura, követ, kormányzó ember, főispán, szónok, nagy hazafi, minden. Ha lesz. Ha pedig nem lesz: az se nagy baj. Hazamegy az ősi kuriára, gazdálkodik, vadászgat, dőzsöl, megházasodik, szaporitja a világot s szidja a németet, a rossz időjárást s az uzsorás zsidót. Igy is jól van.

Ez volt a jurátus általában.

De 1844-ben nem ez volt a jurátus.

Hanem a ki lángol az eszmékért, rajong a világszabadságért, utál minden koronás főt, macskazenét ad a pecsovicsnak, megkergeti Uray Bálintot s Tiszát, Lukát, Benét, a hirhedt adminisztrátorokat agyongunyolja, kineveti a papokat s azután készül a harczra, oda is megy, ha épkézláb, utolsó emberig s honvéddé lesz, meghal a csatatéren vagy a bitón, vagy elmegy bujdosónak, közben-közben addig is fölveri a kávéházak csöndjét, szavalja Vörösmartyt, énekli bús nemzeti dalainkat, könnye pereg, de minden lelke és minden izma feszül és minden átka harsog a zsarnok ellen, a ki rabigában tartja Árpád nemzetét: 1844-ben ez volt a jurátus.

Hajh, a mostani ügyvédbojtár, joggyakornok s a mindenféle segéd, tollnok, királyi aljegyző, ülnök, állnok és járulnok dehogy énekelné a Szózatot a kávéházban s dehogy merülne a fölött éjfélig vitába, hogy mi történt volna akkor, ha a mohácsi csatát mi nyerjük meg s nem a pogány hitü török s nem a kutyahitü osztrák? Mit szólna most az ilyen bolondsághoz a princzipális, a törvényszéki elnök s az ügyvédi kamara?

Nézzünk csak be a kávéházba. Hollinger uram kávéházába, a hol minden estéjüket vidáman töltik el a jurátusok. Ott van az a kávéház Pozsonyban a sétatéren. A kemencze se füstösebb. Gyertya világit s nem villamosság. A félhomály szeliditi a füstöt. Minden ember pipáz. A szivar még nem divatos. A czigarettet hirből se ismerik. Csibuk járja és tajtpipa. A trafiknak még se hire, se hamva. Csak néhány bécsi zsidó s néhány fanyarképü magyar mágnás szopja még a szivart. De ilyet ott nem látni, a hol jurátusok dévajkodnak.

Különös jó szokása volt Hollinger uramnak. A lutri. Minden este bankot adott, lutrit játszott, nyerni hagyta vendégeit egy krajczárért husz egész garasig. Husz garas volt akkor egy forint. Ha váltó garas: akkor váltó forint, ha pengő, hát pengő. Ötven váltó garas tett egy pengő forintot, egy forintban volt hatvan krajczár, egy pengő forintban százötven váltó krajczár.

A mint a játék órája eljött: Hollinger uram csak hozta be nagy bádogedényben a garasokat. Hozott be félvékányit, néhány százat, talán ezeret is. Ezekből áll majd a nyeremény.

A garas rézpénz volt. Volt krajczáros, két krajczáros garasos és két garasos rézpénz. Ily otromba pénzeket ma már csak Olaszországban lehet látni. A pénzek ötvenfélék és száz esztendősek voltak. Némelyik olyan kopott, hogy se csirját, se fejét, se irását nem lehetett látni. A melyik nem volt kopott: az tele volt zöld rozsdával, méreggel, szennyel s a ragadós piszoknak mindenféle fajtájával. Ezer szerencse, hogy a doktorok akkor még nem találták föl a baczillust, különben annak a nemzedéknek ki kellett volna pusztulnia utolsó emberig.

Hollinger uram a nyereményre szánt garasokat előbb megfürösztötte forró vizben, azután megmosdatta szappanos vizben, végre megkeféltette istenesen. Ha sehol a világon, de Hollinger uramnál fényes garast lehetett kapni.

A lutrijátékot, a számhuzást, a kikiáltást, a nyereményosztást már nem beszélem el. Ugy is tudja mindenki. A kikiáltott számokat mindenki megjegyezte a tabelláján s ha már három száma volt: jelenkezett a ternóra s megkapta husz fényes garasát. Elég volt a nyeremény a kávéházi költségre hat napig.

A jurátus is játszott s minden jurátus játszott. Mi volt az az egy krajczár koczkázat a kávéházi költség mellett?

Külön asztaloknál ültek a jurátusok. Sokan voltak. Volt az országgyülésen négy-ötszáz. Fiatal, egészséges, vidám, lánglelkü mind. Nemcsak a követ urak mellett voltak jurátusok, hanem a királyi táblabirák mellett is. S tetemes számban minden este összesereglettek Hollinger uram kávéházában.

Julius közepén volt az idő. Az országgyülés elnapolta magát egy hónapra vagy hat hétre. A lutri végeztével épen arról tanácskoztak a jurátusok, hol és miként töltsék a szünetet?

A közeli vármegyék s a dunaparti vármegyék jurátusainak a kérdés nem okozott gondot. Ők hazarándulnak. Olcsón is, gyorsan is hazaérnek. A dunai hajók is elviszik őket. Otthon azután vidáman töltik az időt.

De mit csináljanak a messze lakók? A felső vármegyék ifjai, a tiszán-inneni és tiszán-túli ifjak? Egy-két hétig utazzanak haza, egy-két hétig vissza: elmulik a szünet az utazásban. Hát a sok hiábavaló költség és fáradság? Mirevaló volna az?

Egyik messzevidéki jurátus odakiált közibük:

– Tudjátok mit, fiuk, járjuk be hát az országnak azt a részét, a melyet eddig nem ismerünk!

Ez a jurátus volt Ferenczy Pista Ung vármegyéből. Él-e, nem él-e, mi lett sorsa, élete futása: nem tudom.

Tizen is feleltek:

– Igazad van, Pista!

Megindult a tanakodás. Hogy az idegen nem ismeri országunkat, szent igaz, de szomoru igazság is. Hogy a föld kerekségének minden országáról vannak utleirások: ez is igaz. Még a Csöndes-tenger vad szigeteit is járják: ime, minden naptár tele van a gyönyörü leirásokkal, Magyarországról semmi. Ide nem jön se angol, se olasz, se franczia, se amerikai. Ha jön is: fut, szökik, nem ir, eltagadja, hogy itt járt. Német ugyan elég jár, de vagy hallgat rólunk, vagy ha szól és ir: hazudik és gyaláz.

De hiszen nem is csodálhatjuk. Mi magunk se ismerjük önhazánkat. Még magyar utazó sincs Magyarországon. Széchenyi, Wesselényi is csak idegen országokon járt; Gorove, Szemere, Pulszky is csak a külföldet utazta be. Fényes Elek munkái is csak üres, hivatalos adatokkal telvék. Alig van bennük élet; költészet és népleirás semmi. Népünk lelkéről, nemzetünk szelleméről senki nem beszél. Mintha a vármegyék viszályain kivül nem is volna magyar világ.

Szerencse még a Kis Tükör. De ez is elemi iskolásgyermek számára való. Ez is történeti s nem jelenkori. Ez is csak arra oktat, hogy valaha voltunk, de arra nem oktat, hogy most is vagyunk s talán még ezentul is lehetnénk valami. Mit tudhatunk hát magunkról?

Ki utazik minálunk?

A vándorló legény. De az se magyar nagy részben, nemzeti miveltsége épen nincs és csak arra van gondja, hogy műhelyet találjon.

A gabona- és marhakereskedők s a hajcsárok. De hiszen ezek nem utazók, hanem üzletük emberei, lótófutók s nem az országra és a nemzetre gondolnak, hanem az adókra, vevőkre, árusokra, vásárosokra.

A drótostótok, babkárok, bálisok, kucséberek. Jámbor lelkek, de egy magyar sincs köztük.

Szegény kálvinista diákok. No ezek igazi utazók. Legátusok és szuplikánsok. Minden esztendőben elindul kollégiumából négy-ötszáz ifju s bejárja az ország nagy részét. S hogyan járja be? Gyalog. Az apostolok lovain és módjára. Hátán háza, kebelén kenyere. Ott hál, a hol megesteledik, ott lakik jól, a hol szivesen látják. Bejárja az egész vidéket. Megmászsza hegyeit és sziklavárait, fürdik vizeiben, bebukkan rengetegeibe, ismeri csárdáit, összeszedi népdalait, megrakodik minden tájnak költészetével, bölcs és vidám mondásaival, tarka-barka példabeszédeivel. S a mikor visszatér kollégiumába: lelkét és tudását ott kicseréli társaival.

Ez az igazi utazás. Igy készül a magyar tudás, a magyar önérzet, a szellemek magyar világa. Nem is ám hintón, bezárt vasuti kocsiban, vendéglők termeiben, nagy urak váraiban; tőzsdék, kiállitások, tárlatok zagyva tömkelegében, éhsóvár tömegek tolakodása közt, szótárak és ismerettárak sivár, aszu, holt adathalmazaiból.

Igy beszéltek a jurátusok Hollinger uram füstös kávéházában, a mikor a lutrijátékot befejezték.

A beszélgetés nem volt hiábavaló. Jó eredményre jutott. Utazzunk hát, fiuk, saját országunkban. Ismerjük meg elvégre saját édes hazánkat.

De hol, merre és kik?

A túl a dunaiak Erdélyt szerették volna látni. A székelyek földjét, a Mezőséget, a Szamos-, Maros- és Küküllő völgyeit, nagy Hunyadi János hires várát.

Keményen leszavazták őket. Nincs idő. Erre nem elég a szünet. Erdélynek nincs is nagy embere több, csak Wesselényi, ő meg beteg, nincs is itthon. Az utazásnak pedig nemcsak az a czélja, hogy hegyet-völgyet lássunk, hanem az is, hogy a nagyokat, a nemzet vezéreit, a közvélemény világitó tornyait megláthassuk. Otthon, saját ősi fészkükben fölkereshessük.

Az alföldi, bácskai, bánáti jurátusok a felföldet szerették volna látni. A Vág- és Garam völgyeit, a nemzet czimerének hármas halmát, Mátrát, Fátrát és a magas Tátrát, a melyen áll a kettőskereszt. Az aggteleki barlangot s Dobsina jégalkotmányait. De ezek a jurátusok épen nem találtak vezéróriást a vidéken, a kihez zarándok-utjuk elvezessen.

A felső-tiszai jurátusok szerencsésebbek voltak.

Ők túl a Dunát választották ki. Sohase látta közülük egy se. A tüneményes Balatont csodás regéivel. A zordon Bakony rengetegét, a hol épen most mult el Sobri, de lábainak nyoma még meleg s hires kalandjainak hagyományai még forrók. Az istenek és a költők által fölszentelt Csobáncz és Tátika várát, a délczeg Badacsonyt, a mint mosolyogva nézi magát a Balaton tükrében s a fejedelmi Somlyót, a mint büszkén emeli fel koronás fejét a Marczalnak és Kemenesaljának ködbevesző, messze sikjain. És túl a Duna nagyjai, a nemzet ragyogó vezérei! Deák Ferencz az ő kehidai magányában, a nagy költő, Kisfaludy Sándor, az életnek alkonyán már sümegi remetelakában és Széchenyi, a legnagyobb magyar, ott a Fertő partján, czenki kastélyában!

Oda menjünk! Ezeket lássuk! Ezekben van együtt a multak dicsősége s a jövendő nagysága, fénye, ragyogása!

Igy beszéltek a felső-tiszai vármegyék jurátusai. Övék lett a diadal. Nagyot ittak is nyomban a diadal örömére. El is határozták, hogy haladéktalanul indulnak. Mindjárt holnap ebéd után.

De hát kik indulunk?

Heten kötötték meg a szent szövetséget.

Az inditványozónak el nem lehetett maradni. Ferenczy István, Ung vármegye követének jurátusa, volt az első.

Borsodnak hires két követe volt. Az egyik Palóczy László, a másik Szemere Bertalan. Az ő jurátusaik tele voltak lángolással. Apostol József és Orbán Miklós. Vajjon élnek-e még? Apostol irónak is készült, lelkes szónok is volt. Ő volt az utazó-társaság krónikása, naplóvezetője.

Zemplén vármegye is csatlakozott egyik jurátusával, Oláh Danival és a felső vidékről Zólyom vármegye is, Hudoba Somával.

Tornának és Gömörnek két lelkes kurucz ifja talán legjobban sürgette az utazást.

Az egyik Lükő Géza, a ki utóbb több országgyülésen át volt követ s a függetlenségi törekvések csüggedetlen bajnoka. Komjáthy Sámuel mellett, Torna első követe és első alispánja mellett volt akkor jurátus. Ő nekem is benső, bizalmas barátom volt, életéről s élete végéről sokat tudok. Szögletesképü, kemény, csontos arczu ifju akkor. Fekete, mint a czigány, éles, villogó sötét szemekkel, örökké vidám szivvel. Még szólok majd róla mesélgetésem folyamában.

A másik: Lakatos Miklós, szintén régi nemes család ivadéka. Nem emlékszem biztosan, ki mellett volt akkor jurátus, de ugy rémlik előttem: Soltész János mellett, Torna második követe mellett. Ő ma is él, ma is kurucz, régen túl a nyolczvan éven. Kiállta a függetlenségi harczok véres viharait, nyert sebek és végzett fáradalmak meg nem gyöngitették, még az se ártott neki, hogy több országgyülésen engesztelhetlen függetlenségi képviselő volt.

Az egész szövetségből talán csak ő maga van még életben. Eljár az idő. Hatvankét esztendeje annak a szövetségnek s azok az ifjak akkor már mind maguk mögött hagyták a huszonkét éves ifjukort.

Másnap az összebeszélés után meg kellett határozni az utirendet. Merre menjünk, hova menjünk, mit lássunk?

Az utirend s az utazás czélja igy lesz: Mosony, Magyar-Óvár, Győr városa, Pannonhalmán látogatás a szerzetnél, onnan be a magas Bakonyba. Csesznek várát megmászszuk, a zirczi apátot meglátogatjuk. Aztán Veszprémbe érünk, a vár és város sziklahasadékait megszemléljük. Onnan ki a Balatonra. Balaton-Füredre. Akkor legelső s tökéletes magyar fürdőtelepe az országnak. Tihany a maga visszhangjával és csöndes szerzeteseivel. Azután Csobáncz vára, de előbb utba ejtjük Nagy-Vásonykőt, Kinizsy Pál hires várát. Badacsony hegye és Szigliget vára. Innen Keszthelyre, megnézni a Georgikont. Megmászni Rezi és Tátika magas kővárait. Kirándulni Kehidára s tisztelegni Deák Ferencznél. Onnan Sümegre. Várát megtekinteni s a nagy költővel kezet szoritani. Somlyó, Kemenesalja és Pápa. Innen egyenesen Czenkre, a legnagyobb magyarhoz. Kis-Marton, Sopron, Fraknó vára – vissza Pozsonyba. Épen letelik akkora az országgyülési szünet ideje.

Ez bizony utiterv, de tartalmas. Mikor én Gyulay Pál urral és a többi erdélyi barátommal a balatoni utazás tervét megcsináltam: ez a terv a pozsonyi jurátus ifjakénak még csak fele sem volt. Nálam Győr, Pannonhalma, Zircz, Veszprém, Somlyó, Kemenesalja, Czenk második körutazás lett volna. Az elsőt elvégeztük, a második örökre elmaradt. Csakhogy mi már se a nagy költőt, se a legnagyobb magyart, se az ország bölcsét életben nem találtuk harmincz év előtt se.

Minő utiterv volt azoké a pozsonyi ifjaké!

Minő nagy dolgot csinálnak most Mister Cooknak nilusi utazásából. Alexandriától Szudánig minő fenséges dolog az! A piramisok, a sphinx, a sivatag, a háromezer év előtti királyi paloták romjai, a pharaók siremlékei. Mózes születésének és bujdosásának nyomai!

Szép és fenséges út!

De minő koldus út ez magyar ifjura nézve a pozsonyi jurátusok utitervéhez képest!

Igaz, hogy ők nem háromezer, hanem csak ezer év hagyományainak nyomait látják. De ez az ezer év a magyarság ezer éve! Vérünk, multunk, dicsőségünk, hőseink és szenvedéseink ezer éve! Életünk és örök harczunk s annyi bukás után mindig dicső feltámadásunk ezer éve!

Oh, magyar ifju, ám utazzál, ha már ismered hazádat. De ha nem ismered: hiába jársz a Niluson, Helvéczia hófödte tetőin, Itália kék ege alatt: fajod örök életének nyomait meg nem találod sehol.

Csak a jurátusok utján.

De hogy utaztak hát a jurátusok?

Arra is megcsinálták a tervet és a készülődést.

Bizony nem fiakkeren, nem gőzhajón, nem vasuton, nem automobilon. Mind nem volt ez még akkor.

Két pár tiszta, könnyü köpönyeg, fél váltó ruha, bot és pisztoly: ebből állott az uti málha. Erős ifjunak csak pehely a sulya. Bizony gyalogszerrel történik az utazás. Szerény összegü pénze mindegyiknek van. Ha megunnák a gyalogolást: fogadnak majd az utban itt-amott parasztkocsit, hosszu oldalasat, négy általvető üléssel, hogy elférjenek rajta mind a heten. Azután megint csak gyalogszerrel s a hol látni és hallani való van, mindig és mindenütt csak gyalogszerrel.

Igy tettem gyermekkoromban magam is.

Látni, figyelni, észlelni, lelket gazdagitani, eszmék és érzések kincsét gyüjteni, egész élet számára az emlékezet gyönyöreit megszerezni csak ily utazással lehet.

Mi az: utazásért utazni, de gyorsvonaton utazni?

Oktalan pénzköltés, ostoba időtöltés.

A jurátus ifjak jól gondolták ki tervüket.

Az embernek, ha utazik, legyen társa. Hozzávaló koru, miveltségü és vidámságu. A kivel együtt nézzen és hallgasson meg mindent. A kivel együtt gondolkodjék s nyomban kicserélhesse gondolatait. A kivel együtt határozza meg s ujra és ujra megemlegesse, mi volt szép és fenséges, mi volt komoly és vidám, mi volt csúf és otromba mindabban, a mit együtt láttak és hallottak.

Az agy és a sziv is olyan, mint a gyomor. Kétszer vagy tizszer annyi táplálék nem fér bele, mint a mennyit elbir. Ha megterheled az agyat és szivet: vagy sohase szivja föl, vagy ugy kiveti magából a fölösleget, mint a gyomor. Vagy épen ugy elsatnyul, elnyavalyásodik, mint a gyomor. Az a sok vézna, szunyadozó, sopánkodó, panaszba fult, ideges, kapkodó és ingerlékeny lélek, a melyből a művelt osztály fele készül, azáltal lett nyomorékká, hogy az agy és sziv elgyöngült a fölös terheltetés alatt.

Boldogtalan gyorsvonaton utazó!

Térdén kendő, fülei pamuttal betömve, szemein ókuláré, kezein keztyü, zsebkendője hat, fején fedő, örökké lesi, honnan jön a légvonat. Ki-kinéz az ablakon, de addig nem lát semmit, mig kalauzkönyvét, Baedekkerjét meg nem nézi. Azután csak Baedekkerjét nézi. S este, mikor jegyzeteit papirra teszi, ha teszi, akkor is Baedekkerjét nézi. S ha utazásait leirja: azokat is csak Baedekkeréből irja. S ha valamikor később beszélni, adomázni, utazásaival mulattatni akar: akkor is csak Baedekkerjét nézi. Agya, szive üres, mint az üres hólyag. Gondolata és érzése ott van a Baedekkerben. Ára a könyvárusnál négy korona. Kapható itt, meg amott.

A ki naponkint ötszáz kilométert utaz: mind igy utaz. Ügynöknek jó, dolga után járónak jó, utazásért utazónak csúf és ostoba.

II.

(A győri Napoleon-emlék. – Pannonhalmának szentséges hagyománya. – A désmaispán. – Pater Prior Félix. – Pater Maurus Czinár. – Pater Nikolaus Sárkány. – A Szózat a szent falak közt. – A suúri német barát. – Miként oktatta meg az igazságra Veszprémvármegye a német barátot? – Csesznek vára. – A zirczi vendéglátás. – A régi Balaton-Füred. – Hová lett a régi nemzeti szinház? – A tihanyi visszhang.)

Bizonyos, hogy e hét jurátus utazását én apróra el nem beszélem. Bizonyos, hogy az utbaeső városokat és falvakat fölfedezni nem akarom. Van az utazásban néhány vidám, vagy különösen érdekes részlet: én csak ezekre szoritkozom.

Naplóvezetőnek, krónikairónak Apostol Józsit választották, az öreg Palóczy jurátusát. Apostol föl is jegyzett öregéből-nagyjából mindent. Jegyzetei napról-napra folytak. Az volt a szándéka, hogy jegyzeteit később rendszeres és bővebb utleirásként dolgozza föl s irja meg. Ez azonban tudtommal elmaradt. Él-e még Apostol s hova lettek jegyzetei: miskolczi és borsodi barátaink tudnák megmondani.

A kávéházi összebeszélés után még csak egy éjszakát töltöttek Pozsonyban, harmadnap reggelén elindultak.

Mosonyt, Magyar-Óvárt, Győr városát hagyjuk emlitetlen. Győrben megnézték azt a házat, a melyben egykor nagy Napoleon volt szállva. A világverő nagy császár hamvait csak egy-két év előtt hozta haza nemzete Szent Ilona szigetéről. Miként fogadta a hamvakat a franczia nemzet: bőven leirták a lapok s még bővebben elbeszélték Pozsonyban és Pesten azok a szemtanuk, a kik minden ünnepélyt végignéztek Francziaországban. Minden ember rajongott akkor a Napoleoni hagyományokért s a mi ifjainknak látniok kellett a Hérosz egykori magyar tanyáját.

Pannonhalmát meg kellett látogatni. Hazafiatlanság lett volna elkerülni. Közhit szerint ott volt akkor az országnak legnagyobb könyvtára. Nagyobb mint a Nemzeti Muzeumé, nagyobb mint a Teleki-könyvtár, nagyobb még a debreczeni kollegiuménál is. S azután a lelkes és hazafias és tudós Benczebarátok, a kik annyi jó tanárt tudnak adni a hazának, a kik oly magyaros vendéglátók s a kiket arra járó messzevidéki magyarok mindig meglátogatnak. Ősi szokás már ez! Dehogy mulasztanák ezt el ifjaink. Maga a vár, a nagy zárda, a szeminárium s a hatalmas torony is megérdemli az utat.

De ha nem volna is ott könyvtár és sok épület és nagy torony és vendégszerető barát, hanem a helyett kopasz domb, sivatag, hegytető, vadállatok és haramiák tanyája volna: a jurátus akkor is fölmenne Pannonhalmának tetejére.

Mert a legszentebb hagyományt, honfoglaló Árpád apánk nyomát, ott találja meg. Mi volt nekünk magyaroknak Napoleon? Senki és semmi. Idegen nép gyönyörü meséje. Mulatni való ábránd és képzelet. Annyi mint Herkules, vagy a Mirmidonok bősz királya. Nála nélkül csak ugy meglennénk, mint most. Mégis megnéztük győri tanyáját. De Árpád nélkül nem volna Magyarország, nem lett volna magyar nemzet, az emberiség világtörténetéből kimaradt volna a legdicsőbb fejezet, ezer évnek ragyogó magyar története s mongol, tatár, török keresztülgázolt volna az európai büszke nemzetek koponyáin.

Árpád pedig itt járt, Pannonhalmának napsugaras tetőin. A mikor Tokajnál és Bihar mezőin és Alpár sikján szétszórta a bolgárok birodalmát s Bánhida halmain és völgyein a tótok országát: száguldó paripán ide jött föl vezéreivel Pannonhalma tetejére. Itt lengtek büszke lobogói! Itt ütötte föl pihenő sátrát. Innen nézett körül a világban s itt nyugodott meg abban a fölséges gondolatban: ime megvan már az én fajom örökké tartó hona, a szép Magyarország, az utánam következő nemzedékek, aczélkaru hősök s lánglelkü anyák hazája!

Örökre megőrizte a hagyomány, hogy innen sas szemeivel széttekintett. Nyugat felé a Rába nagy alföldje, a stájer havasokig, északra a Kárpátok s a fejedelmi Duna méltóságos folyása, napkeletre a kivivott diadalmas csaták tere Attila ősapjának városáig s azontul Erdélyig s az elhagyott Etelközig és délre a sötét Bakony erdeje. Melyik világhóditó érezte a tájnak szépségein isteneknek eféle gyönyörét? Egyik se. Senkiről sincs följegyezve. Csupán csak Árpádról. A többi a nyert csaták után csak dőzsölt vagy aludt, vagy asszonyaival mulatott vagy foglyait gyilkolta le. Árpád az egyetlen, a ki a legszentebb költői érzésnek hódolt. Vidám lélekkel merengett el országának istenadta, természetalkotta, napsütötte szépségein.

Efölött ábrándoztak a jurátusok, a mikor Pannonhalmára mentek.

Orbán Miklós azt mondta:

– Hejh, fiuk, ha mi azt tudnók, miről beszélgetett ott a hegytetőn Árpád, a mikor már országunkat szerencsésen elfoglalta?

Valamelyik azt felelte rá, alighanem Lakatos Miklós, a legdévajabb:

– Nem sokat fecsegett az, pajtás, hanem kezet fogott vezéreivel, földhöz vágta a süvegét és csak annyit mondott: No, ezt fiuk jól csináltuk!

Meglehet, igy volt; meglehet, nem igy volt. Annyi bizonyos, hogy Te Deumot nem tartott, az esztergomi érsek nem énekelt mellette zsoltárokat és dicséreteket s a sok császári királyi udvari léhütő nem rontotta körüle a szabad levegőt. De még az is bizonyos, hogy hatalmas áldomással fejezték be ősi szokásukhoz hiven a honfoglalást.

A jurátus ifjak nem mentek föl egyenesen a várba s nem jelentkeztek egyenesen a zárdába vendégekül. Elvégre a Benczés-barát nagy ur ott Pannonhalmán, a jurátus pedig, ugyancsak ur ő is, de mégis csak kis ur. A főapátot, Rimély Mihályt, ismerték ugyan már Pozsonyból, de csak ugy messziről s aztán többnyire vastagnyaku kálvinisták voltak, akkor dúlt legjobban a vegyes házassági felekezeti háboru: még nyegleségnek is gondolhatná valaki, ha ők a papoknál egyenesen ajtóstól rohannának be.

Lent maradtak a faluban. Ott helyezkedtek el a falusi kocsmában. Onnan mentek föl a papok látogatására öten. Lükő és Ferenczy valamely okból ott maradt, később akartak a többi után menni. Jó füstölt, izletes szalonnát tudott adni a kocsmáros, épen falatozni kezdtek ugy villásreggelire.

Egyszer csak jön a kocsmáros, se szól, se beszél, csak elszed előlük szalonnát, kenyeret, sót, paprikát, poharat, bort.

– Mit csinál kend?

– Megkövetem az urakat, nem adhatok se enni, se inni, se éjjeli szállást.

– Elment a kend esze? Aztán miért?

– Józan vagyok én, hanem hát igy parancsolta a désma-ispán ur.

– Az áldóját annak a désma-ispánnak; hol van az a désma-ispán?

– Épen az urak uti málháját rakja a kocsira.

No hiszen a jurátusoknak sem kellett több. Fölálltak nyomban, még bicskájukat se törülték meg, indulni akartak, hogy azt a désma-ispánt rögtön kettéhasitják.

Azonban nyilt az ajtó s jött be maga a désma-ispán. Mint Dániel próféta az oroszlánok közé. De nem volt nála se ágyu, se dárda, se semmiféle gyilkos szerszám. Hanem a helyett a kalapját megemeli s azt mondja:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Lükő Géza ugy nézett rá fekete, villogó szemeivel, mint az emberölő sárkánykigyó.

– Kend az, a ki belekatangol itt a mi dolgunkba?

– Igen is én volnék, tekintetes urfiak, mert, a Reverendissime Pater Prior Félix ugy parancsolta.

A jurátus ifjak akkor nyakig bent voltak a nyelvujitásban és nyelvtisztitásban. Mindent magyarul kellett kimondani. Lükő Géza kemény hangon először is erre akarta a désma-ispánt megtanitani.

– Nem ugy kell azt mondani, héj, hogy Pater Prior Félix, hanem ugy kell mondani, hogy Bódog atya, a perjel.

Bódog és perjel!

Már akármit csináljon a jó uristen azzal a désmaispánnal, de ő ezeket a szavakat soha még nem hallotta, de soha meg se tanulja. De meg is felelt rá istenesen.

– Tessék megbocsátani, mi már csak a magunk módja szerint beszélünk. Nem tudunk mi németül.

De erre aztán Lükő nevetett nagyot. Ime utóbb még ő kerül abba a gyanuba, hogy ő beszél németül. Nevettek bizony ezen Ferenczyvel együtt. A désmaispán el sem tudta gondolni, miért van olyan jó kedvük.

Pedig hát a dolog olyan egyszerü.

A prior akkor fönt a várban Jancsó Félix volt. A zárdai szokás szerint a cselédek, tisztek, idegenek előtt a neve: Pater Prior Félix. Ugyanakkor ott volt a zárdában Pater Maurus Czinár is. Én is ismertem, Deák Ferencznek egykor tanára. Deák is, ha róla beszélt, sohase emlitette másként, mint Pater Maurus Czinár. Ugyanakkor ott volt még Pater Nicolaus Sárkány. Később bakony-béli apát, jó ismerősöm, jó barátságban voltunk, vármegyém gyülésein sokat viaskodtam vele a fölött, hogy a mi a Corpus Jurisban megvan irva latinul, mit jelent az a gyakorlati életben magyarul. Sokat beszélt nekem Deák Ferencznek győri diákkorabeli dolgairól.

A mint az öt jurátus fölért a várba: a priorral találkoztak először is. A priornak természetesen első dolga volt, megkérdezni: kik az urak, hányan vannak, hol a többi kettő, hát az uti podgyász és a többi? Másik dolga pedig a désma-ispánt rögtön leszalasztani kocsival a kocsmároshoz, hogy a hány jurátust és podgyászt ott talál, mindazt rakja föl a kocsira rögtön s hozza föl a várba, kit-kit a maga szobájába, a kocsmárosnak pedig elcsapatás terhe alatt ne engedje, hogy ilyen tisztes utazó uraknak még csak egy ital vizet is adjon. Mirevaló volna akkor a zárda?

Igy lett bizony az!

De olyan szives ellátásban, olyan vendégszeretetben, olyan igaz, tiszta, hazafias örömben részesült az a hét jurátus ott fent Pannonhalmán, hogy édes anyjuk ölében se volt jobb dolguk soha, mint ott. Kegyes barátsággal látta őket a főapát maga is, Maurus Czinár ki nem fogyott az alkalmi történeti esetek elbeszéléséből. Megmutattak édes örömmel a könyvtárban mindent. Megnézték a szemináriumot is. Összebarátkoztak egy csomó tanárral és papnövendékkel. Megnéztek valami tornyot is, mely akkortájban épült. Eltértek még az utirendtől is. Ott maradtak két nap, két éjjel. Még akkor se akarták őket elereszteni. Tejben, vajban fürödtek, mint a példaszó mondja.

Mivel hálálhatták meg! Szegény pataki diákok, szerény országjáró jurátusok!

Együgyü szónoklat, hálás köszönet, áradozó szavak: mit érnek ezek?

Az utolsó refectorium után, az asztal-áldás után körbeállt a hét ifju jurátus s zengő, zúgó erős férfihangon elénekelte a Szózatot. Annak dala uj volt s akkor még nem ismerték Pannonhalmán.

A mikor odáig jutottak:

Akkor elhallgattak az ifjak kissé. Könnyeiket törölték.

– Én is sirtam, amice dilectissime!

Mondta nekem Sárkány Miklós apát, mikor erről beszélt.

Hát bizony hajdan ilyen volt a magyar barát, magyar pap. Hazafi a szive gyökeréig, vendégszerető az utolsó falat kenyérig.

Ilyen-e most is?

Az én tudásom szerint most is ilyen, ha magyar.

Én ugyan Pannonhalmán sohase voltam. A jó Benczés-barátok szives vendéglátását is csak egyszer éreztem ezelőtt vagy negyven esztendővel a jó Simon tihanyi apátnál, a ki egykor szintén jó ismerősöm volt. De sokat hallottam róluk a hires Kocsi Sebestyén Gábortól s más jeles férfiaktól is.

Ha magyar!

Természetesen, ha magyar. Istennek legelső szives házigazdája csak akkor lehet a pap és barát, ha magyar.

Pannonhalmának közeli szomszédságában fekszik az én vármegyémben Suúr. Istenadta tótok lakják ott a Bakony északi tövében. Ide valami idegen német barátok vetődtek az önkényuralom idejében. Uradalmat vettek, kastélyba telepedtek, zárdának nevezték. Ott dicsérték az Istent s lakmároztak naponként a magyar föld terméseiből. Egyébként nem ismertek se istent, se embert a magyar fajtából. Valami Augusztinusok vagy mik voltak.

Jött az alkotmányos korszak. Hunkár Miksa barátom lett a járás büszke főbirája. Hivatalos dolga akadt Suúron, négy hires lovával oda rucczant, maga leszállt a falu házánál, vendéglő nincs; – kocsijának, lovának, kocsisának, huszárjának meghagyta:

– Menjetek a barátokhoz!

Hát ő maga miért nem ment oda?

Azért, mert a barátok se látogatták őt meg bánki kastélyában, a mikor mint földesurak ide a szomszédságába telepedtek.

Hát kocsiját, lovát akkor miért küldte oda?

Azért, mert az volt az ősi szokás, a vármegyei gyakorlat és az igazság. Mindezek fölött őrködni tiszti kötelessége. Bölcs és szent királyaink s dicső őseink azért adták a barátoknak a nagy vagyont és teljes szabadságot, hogy dicsérjék az istent, oktassák a népet, gyámolitsák a gyámoltalanokat s szives vendéglátásban részeltessék az utast és a zarándokot és a bujdosót, kiváltképen pedig a nemes vármegye urait és embereit, a mikor tisztjükben, közdologban járnak.

Ez ellen véteni nem szabad, csakhogy ezt a suúri német barátok nem tudták.

Jön ám vissza a kocsi, leugrik a huszár s oda toppan a főbiró elé. Sarkantyuját összeüti:

– Jelentem alássan, tekintetes főbiró ur, istene ne legyen annak a barátnak, nem becsült meg bennünket, azt mondta, hogy az ő házuk nem vendégfogadó. Tessék csak megengedni, hadd verjem ki őket a határból.

Nem is haragudott a főszolgabiró. Nem szorult ő suúri német barátra, hanem a legközelebbi vármegyegyülésen bejelentette az esetet. Nem is másért, hanem csak azért, hogy a vármegye urai, oszlopos emberei tudják meg, hányadán vagyunk a suúri barátokkal.

Micsoda?

Hát a zárda nem vendégfogadó? Hát van olyan pap és barát Magyarországon, a ki ajtót nem nyit, ha közeledő vendéget lát s vendégét nem szivesen várja ölelő karjai közé? Sőt még a vármegye elől is elzárkózik?

Hallatlan! Ilyen esetről nem tudnak a legöregebb emberek se. Sárkány Miklós Benczés akkor már bakony-béli apát volt, öreg ember volt, komoly és bölcs ember volt, de oly indulatba jött, hogy a tubákos szelenczéjét is az asztalhoz vágta. A jó veszprémi kanonokok majd leszédültek fölgerjedésükben a torony tetejéről. Ilyen szégyengyalázat nem esett még a szentegyházon a tridenti zsinat óta!

Legjobban tüzelt Bakony hires ura, Faiszi Ányos István, 1848-ban is és azóta is többször követünk, erős katholikus hitvallásu férfiu s az egyház rendületlen hű fia. Sőt inditványnyal is előállott.

– Téns nemes vármegye! Ilyen szentségtörésre nincs törvényünk. Mert a mi őseink ilyen istentől elrugaszkodott egyházi férfiakat soha nem láttak, hirből se ismerhettek. De van nekünk holtkézi törvényünk. Efféle jött-ment, idegen, német szerzetesek nálunk birtokot nem szerezhetnek, a vármegye erre nekik engedelmet nem adott: inditványozom annálfogva, hogy a tiszti főügyészt utasitsuk, inditsa meg ellenük azonnal a bitorlás-megszüntetési pert, addig is helyezzük szequesztrum alá a suúri uradalmat s addig is, mig a pernek vége lenne, szoritsuk a barátokat száraz kenyérre és tiszta vizre. Ez legyen mindennapi lakomájuk.

De bizony megszavaztuk egyhangulag az inditványt. Az egyházi férfiak ugrottak föl először szavazni. Csakhogy ők magyarok voltak s nem Augusztinus-féle német barátok.

Nosza eszükre tértek most a német barátok. Fogtak magyarul beszélő embert is maguk közé, jöttek nyomban könyörögni, bocsánatot kérni s egyben ünnepélyesen meghivták egyszer és mindenkorra vendégül a nemes vármegyét, minden tisztviselőjét, hivatalnokát, katona és szolgáló emberét, hogy a mivel az Isten őket megáldotta, a mi szegénységüktől telik, mindazt szives buzgósággal a vármegyének, a közügy oltárára felajánlják.

Pedig hát megtanulhatták volna közeli szomszédjaiktól, a pannonhalmi, bakonybéli és zirczi barátoktól, mi a szent kötelesség, az ősi szokás, a nemes lélek és a tisztesség.

A dolog egyébiránt elsimult. Csakhogy bizony mi soha be nem néztünk a suúri barátokhoz. Elkerültük őket, noha nekem is volt ott 1869-ben és 1871-ben is tiszti dolgom.

A hét jurátus, a mint Pannonhalma ölelő karjaiból kiszabadult, neki váltott a magas Bakonynak. Csesznek váráig meg se állt.

Itt kezdődik a magas Bakony. A csesznek-zirczi-veszprémi uttól nyugot felé. Valami kétszázezer hold sürü erdő egy darabban. Itt-ott utak szeldelik át, különben a ki beletéved, akár bele is veszhet örökké. Tovább is folytatódik a Bakony kelet felé, nyugat felé. Kelet felé átlép Fehérvármegyébe, a hol a bodajki völgy a határa, nyugot felé Zalavármegyét lepi Keszthelyig és a Balatonig.

A Balatont különösen látni akarták a pozsonyi ifjak. Sobri Jóskáról akkor irtak legtöbb könyvet, akkor beszéltek legtöbb kalandot s vidám adomát, csak egy-két évvel előbb mult el Sobri maga is. Fiatalsága, deli szép alakja, a hozzá kapcsolódó ezer mese ingerelte az ifjak képzeletét.

Csesznek várának csonka romjait már jó messziről megpillantották. Elhatározták, hogy fölmásznak a romokra. Az első puszta vár, a mely utjokba akadt.

Pedig nem is régóta puszta vár a hatalmas Garák e hajdani sasfészke. Tizennyolcz év előtt, 1826-ban még eleven vár volt, minden épülete ép volt s vidám lakomák folytak termeiben. A vármegye rendei is el-ellátogattak oda Esterházy János grófhoz, főispánjukhoz. A hogy tudom, 1826-ban irtózatos égiháboru alkalmával égő villámok csapkodták agyon. Leégett a régi büszke vár s benne égett minden. Az emberek alig menekülhettek. Nem épitette azóta föl senki. A mikor én az omladékokat 1862-ben összejártam: azt hittem, századok óta pusztul már az a vár. Oly gyorsan halad omlása, enyészése.

De a mikor a pozsonyi ifjak ott jártak: még minden falát, minden tornyát és zugolyát jól láthatták. A falakban lévő gerendák kormos végei még mindig kikandikáltak a lyukakból. De ajtók, ablakok helyén csak tört üvegek, omlatag nyilások, a padmalyokon már nőtt a moha, a laboda és a kosbor s a folyosókon és nyilásokon már vigan süvöltött a szellő.

Halottat látni, puszta várat látni: egy dolog. Az elmulást látjuk. Az örökre eltünt életet.

A néző lelkét nem az teszi gazdaggá, a mit lát, hanem az, a mit gondol és érez arról, a mi szemébe ötlik. Minden ablakából, minden fokáról, minden erkélyéről észak felé szemükbe tünt Pannonhalma. A magas vár, a magas torony, a mint fénylik benne a távolból is az élet és a nemzeti dicsőség. Eszükbe jutott a vidáman ott töltött idő s hálásan emlegették vendéglátó gazdáikat, a kik jó apa, jó testvér módjára fogadták őket.

Egyszerü ebédjük a falu kocsmájában volt.

Estére Zirczre értek. Ott már volt vendéglő, oda szálltak. De a jó zirczi barátok itt is ugy bántak velük, mint a pannonhalmiak. Jókai leirta a zirczi zárdát, ragyogó épületeit, urait és tanulóit az »Enyém tied, övé« czimü regényében. Ugy találták sokkal előbb a pozsonyi ifjak is.

Tanakodtak: merre menjenek Zirczről. Nyugot felé a bakony-béli apátság. Ut alig vezet oda, sötét rengetegen át kell bujdokolni. Elvesztenek egész napot, egy nap talán elég se lesz. Erről az utról lemondtak.

Kelet felé Palota-vára. A hires Móré-vára. A világ legnagyobb kalandora háboruskodott itt egykor, a ki hadat üzent a bécsi királynak is, a török szultánnak is. De Móré-vára már nincs meg. Pedig itt lett törökverő hőssé a rettenetes vitéz Thury kapitány is, szigetvári Zrinyi Miklósnak és csobánczvári Gyulaffy Lászlónak jó barátja. Azután itt volna még Palota-Óvár is. Hollós Mátyás dicső királyunk mulató tanyája. Ó-Palotának nevezi a környék. Itt van a Kikeri-tó, a faragott kövekből készült római-ut, Kinizsi ugratója, a sziklában tátos lovának patkónyoma.

Vajjon kelet felé forduljanak-e? Ezzel is elvesztenének jó két napot. Pedig ők Veszprém felé a Balatonhoz sietnek.

Se nyugotnak, se keletnek. Egyenesen Veszprém felé.

Összejárták a várost. Megbámulták eleven-várát, Séd-patakját, rettenetes szikláit, meredek hegyeit és völgyeit. Fölkeresték Csermák sirját, a nagy magyar zeneköltőét, a boldogtalan szerelmesét.

Siettek Balaton-Füredre.

Felső-Eörsön megpillantották a Balaton tüneményes ragyogását s azután nem is vették le szemüket róla. Nem törődtek ők ezután se a tatárjáráskori gyönyörü templommal, se azokkal a ligetekkel, a hol Szegedy Róza évekig siratta eltünt jegyesét, Kisfaludy Sándort, se a csodálatos szépségü tájképekkel, apró patakkal, festők ecsetére méltó kotyogó malmokkal, szőlőhegyi diszes uri hajlékokkal, – siettek Balaton-Füredre.

Az ország nagyjai közé, a hires férfiak és nők gyülekező helyére, a nagy és remekkor szinművészeinek körébe és tiszteletére. Együtt volt itt akkor minden. Ugy, a mint Pesten vagy Pozsonyban. Csakhogy itt tiszta magyar volt a világ.

Balaton-Füred akkor nem egészen az volt, a mi most hatvankét év multán.

Nem volt meg a Balatonra néző nagy Erzsébet-szálló. Nem volt meg a nagy gyógyterem, a fenyves liget, a kápolnán és a ligeteken kivül épült ötven-hatvan nyaraló. Nem volt gőzhajó, nem volt kikötő, nem volt meg az alsó nagy parti sétány. Nem volt meg az erdőbeli nyári szinkör. Hanem megvolt az első magyar állandó Nemzeti Szinház, a nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak alkotása. Szürke gránitból készült tömör oszlopai csak ugy fénylettek. Ennek a szinháznak ma már semmi nyoma. A mostani nemzedék azt se tudja, hol volt egykor. Még az oszlopok is eltüntek örökre.

Ezek eltünésének története van.

Ezeket gróf Festetich László adományozta 1831-ben. Magyar kőből magyar művészek által faragtatta. Száz meg száz mázsa volt mind a négy. Ezelőtt vagy negyven esztendővel elhatározták a Nemzeti Szinház lebontását. Az intézők jámbor lelkü, de hülye elméjü hazafiak voltak. A tetők fáját s a falak kövét és tégláját csak el tudták használni, de mit csináljanak a hatalmas, gyönyörü oszlopokkal? Ki veszi meg azokat? Ki tudja azokat elszállitani? De hát hova tegyük? Épületkőnek ugyan jó lenne, ha dinamittal szétvettetnék, darabokra törnék, de hát ez pogányság volna. Hiszen a nemzeti kegyelet forró lehelete van azokon az oszlopokon.

Dehogy jutott volna eszükbe, hogy hagyják meg a Nemzeti Szinházat annak, a minek az ősök épitették. Vagy alakitanák át Balatoni Muzeummá. Vagy ha az épületet elpusztitják is: hagyják ott állani az oszlopokat emlék gyanánt, művészet gyanánt, a hogy állanak a Napisten templomának oszlopai Balbek helyén, a sziriai sivatagon.

Senkinek se jutott eszébe. Az oszlop nem kell, a hely pedig kell. Ástak hát óriási sirgödröt, a négy oszlopot belefektették s földdel betemették. Ugy eltemették, hogy ma negyven esztendő mulva senki se tudja, hol feküsznek a gyönyörü nagy művek, az egy kori honfi-lelkesedés művészi alkotásai.

Egykor, talán századok mulva valami kutatásnál vagy alagut-épitésnél majd fölfedezik az oszlopokat. Akkor előáll majd az országos műemlékek tudós bizottsága s ránk bizonyitja, hogy ime, egykor nálunk a nagy hellen világ művészei dolgoztak, de remekműveiket a barbárok, geták, hunnok, avarok, longobárdok, magyarok s egyéb csavargó népek ledöntötték, föld alá temették.

A pozsonyi jurátusok elmerengtek az oszlopok szépségein. Át is karolták őket. Ketten tudtak egyet-egyet átölelni.

Akkor még nem volt Kisfaludy-szobor, hanem volt a felső sétányon napóra. A savanyuviz filagóriája már megvolt, de a savóitató filagória még nem volt meg.

A minthogy százféle bolondságot azóta találtak ki. Savókúra, tejkúra, szőlőkúra, vizkúra, mezitlábkúra, napkúra, szélkúra, villanykúra, hidegfürdő, melegfürdő, gőzfürdő, villany-fürdő, szénsav-fürdő, iszapfürdő és százféle egyéb hókusz-pókusz, a melylyel kinozzák, nyuzzák, fosztogatják a nyavalyás és ostoba közönséget. Mind valamennyi hat ez az emberre vagy jól, vagy rosszul, de mind nem azért találták ezeket föl, hogy vele gyógyitsanak, hanem azért, hogy vele költséget szaporitsanak.

A jurátus természetesen nem törődött semmiféle kúrával. Kell is a jurátusnak kúra. De inkább százszor eltagadná a betegséget, semhogy egyszer is patikára, kúrára szoruljon. Hiszen okos fiatal emberre nézve a nyavalygás, ha nem baleset, akkor bizonyosan szégyen. Nem szabad okos embernek betegnek lenni, hacsak a földindulás meg nem széditi, vagy a háztető rá nem szakad.

A jurátusok nem tudtak ismeretlenül maradni.

A legelső napon a szinházban hozzájuk jön egy uriember s nevét mondja.

– Gróf Esterházy Kázmér vagyok, ha megengedik, hogy megkérdezzem, ugy-e, az urak jurátusok?

– Mind azok vagyunk Pozsonyból.

– Nagyon örülök, hogy eltaláltam. Ha megengedik, ezentul az én vendégeim.

Mit tehettek? A szives vendéglátást visszautasitani nem lehetett. Már csak annálfogva se, mert a gróf csakugyan jeles férfiu volt. Gróf Esterházy Kázmér Miklós a mult 1840-iki országgyülésen a legnagyobb és legfájdalmasabb politikai harczokban a nemzet mellé állt s a főrendüek tábláján igen kevesed magával elszántan küzdött Deák javaslatai mellett s a bécsi kormány ellen. Az országgyülési ifjak szerették, a jurátusok rajongtak érte. Fehérholló az akkori mágnások közt.

Ettől kezdve hegyen-völgyön lakodalom volt a jurátusok élete Balaton-Füreden. Dehogy tudtak a gróftól szabadulni, dehogy tudtak miatta egy krajczárt is költeni. Bemutatta őket még a csodaszép Guthardnénak is. Bemutatta őket Csányi Lászlónak is, a ki öt év mulva nemzetünknek hőse és vértanuja lett.

Egyik nap kora reggelén szöktek el tőle, hogy gyalogszerrel tovább menjenek s mindenekelőtt megláthassák Tihanyt.

Megnézték ott a templomot s ereklyéit. Szent Anianus maradványait s dicsőséges I. Endre királyunk sirját, a ki isten igazában elfenekelte valamikor a németet. Megnézték a hegyet a Remete-barlangoknál s Csokonay gyönyörü költeményét elénekelték a visszhangnál.

Gyönyörü dal! Soronkint énekelték, hogy a visszhang zavarodás nélkül dalolja vissza éneküket.

Elbámultak azon, a mit hallottak.

Első eset életükben, hogy kiki a maga hangját száz öl távolságból hallgathatta.

Minden hangnak szine, foka és ereje van. Fokát és erejét csak meg tudjuk magyarázni, de szinét már nehezen. Miért más hang a pacsirta hangja, mint a rigóé? Miért más a Blahánéé, mint a Kautz Gyuláé? Ki tudja ezt tökéletesen megmagyarázni?

Lakatos Miklósnak csodálatos erős, tiszta, érczes, szép férfihangja volt. Jól is tudott fiatal korában dalolni. Szeretett is dalolni. Dalművészetben nagy sikereket érhetett volna el, ha arra készül. Hudoba Soma lágy hangja, de még Lükő Géza reszelős hangja is elenyészett mellette, ha együtt daloltak. Az ő hangja ugy röpködött a többi hang fölött, mint a madár az erdő fölött.

A mikor a második sort énekelték:

S a mikor ezt a visszhang visszaharsogta: valamennyien Lakatosra néztek. Tombolt fölöttük az ő hangja. De azután egyenként is beleénekeltek és beleszavaltak a visszhangba. Olyan furcsának találták. Az ember füle csak egy tenyérnyire van szájától. Mindenki csak egy tenyérnyi távolságból ismeri saját hangját s ime most száz öl messzeségből hallja.

Ez ám a tökéletes fonográf, nem Edisoné.

A visszhangmutató és kecskeköröm-áruló gyerekek hada ott vihogott körülöttük.

Oláh Dani azt kérdi a gyerekektől:

– Hány nyelven beszél ez az ekhó, gyerekek?

– Ez csak magyarul beszél, meg deákul.

– Hát németül nem beszél?

– Nem szabad neki.

Hudoba Soma, a zólyomi jurátus, tótul is tudott. Ő meg azt kérdezte:

– Hát tótul tud-e beszélni?

A gyerekek erre elkezdtek ugrálni, röhögni, kezükkel hadonászni.

– Mit vigyorogtok, gazemberek?

Egy gyerek aztán nevetve megmagyarázta:

– Hogyan tudhasson az ekhó tótul, mikor még sohase hallott tótul!

De már ezen azután a jurátus ifjak is nevettek, csak ugy harsogott.

III.

(A vérkúti fürdő. – Sietős Gábor uram. – A köppöly. – A vérkúti csárdás. – Somogyi Benjámin tiszteletes ur. – A monoszlói szép napok. – Vörösmarty Szózatának története, szövege és zenéje. – A bajor szőlőnek a világon nincsen párja. – A monoszlói visszhang.)

Tovább, tovább!

A barátok hatalmas ebédje után utra keltek az ifjak. Egyenesen czéljuk felé. Csobánczvára, Tapolcza, Sümeg városa, a nagy költő. Ez a czél egyelőre. Azonban ember tervez, vendéglátás végez.

Utjok a Balaton partjain vezetett. Aszófőn, Örvényesen, Udvarin, Akalin keresztül. A mint Ságh-pusztához érnek: oda benéznek egy ital vizre. Nagy volt az augusztusi meleg. A kutyák majd lehuzzák őket. Sebaj. Még akkor csörgedezett a Cserkút patakja, még akkor kotyogott a sághi malom. A pusztától meglátnak egy magányosan álló kis épületet épen a Balaton partján. Valami négyszáz ölnyire lehet. Csárdának látszik, de út nem vezet hozzá, még gyalogutféle se. Egy-két élőfa lombja borong az épület mellett. Kérdik a pusztabéli asszonytól:

– Miféle csárda az?

– Nem csárda az urak, hanem fürdő, a vérkúti fürdő, de azért kapni benne enni-innivalót.

– Fürdő? Vérkút a neve? Igy is jól van.

Alkonyat felé jár az idő, hét óra van már. Az utiterv szerint ugyan Köves-Kállán kellene hálni, de az még ide jó hét-nyolcz kilométer. Mikor lesz a vacsora? Mikor fekhetünk le? A füredi és tihanyi dőzsölések után egyszer ki kellene magunkat aludnunk isten igazában. Az a fürdő közel van. Térjünk be oda s majd jókor reggel menjünk Köves-Kállára.

Jól kigondolták.

Oda ballagtak a vérkúti fürdőre.

Csakugyan volt ott egy kis épület. Volt az épületben két szoba, konyha, kamra, pincze, egy kis marhaól, az udvaron egy csonka malomkő, asztalnak állitva, a malomkő fölött terebélyes fűzfa. A ház mellett kőris- és hársfa. A fürdőn egy csárdás, valami jóravaló paraszt ember. Az épület mellett tiz husz lépésnyire a Balaton vize.

Egyéb semmi!

Hát ez is fürdő? Ilyen fürdőtelep is lehet a világon? Lehet. De megvan ennek a maga kis története.

Ki épitette azt a kis tanyát valamikor: én bizony nem tudom. Csárdának nem épitették, hiszen nincsen semmiféle útban. Utasok, vásározók, lakodalmasok, malomba járók, szegény legények, borszállitók, tikászok arra sohase tévednek. Miért lett volna hát csárda? Talán egy-két balatoni halász kedvéért? Bizony még ezért se. Az akali, zánkai, szepezdi halászok nem ott tanyáznak, azután halász ember iszik ugyan bort, de a maga borát s magával hordja csutorában. Miattuk éhen halhat minden csárdás.

Volt Köves-Kállán ezelőtt vagy hetven évvel egy ügyes borbély. Nem Hugli volt a neve, de hogy mi volt a becsületes neve, én bizony nem tudom. A nép Sietős Gábornak nevezte, mert mindig futott, mindig sietett; a ki szóba akart vele állani, mindig azzal a szóval szaladt el előle: sietős az utam.

Sietős Gábor uram egyszer nagyot gondolt. Ő köppölyöző intézetet állit. Miért mászkáljanak az emberek Keszthelyre, Sümegre, Tapolczára köppölyözés végett, miért ne menjenek épen ő hozzá? Az orvosi műtétért járó két garast miért ne ő keresse meg? De nem Köves-Kállán. Oda nem jönnek az emberek, nem is tudna nekik helyet adni, hanem valahol a Balaton partján, a hol fürödni is lehet s a hol az emberek és lovak a gyepen és a fák alatt estig eltanyázhatnak. Valami oly helyen, a hol kert is van, talán forrás is van, tehát hideg ivóviz is van. Az ugyan szükséges, hogy az emberekkel elhitessük, hogy az a viz ásványviz, az ereje gyógyitó, csodatevő, de hiszen ezt elhitetni igen könnyü dolog. Tele kell beszélni az emberek fejét. Fogni kell hozzá valami röst járási orvost is, a ki valami kis sportuláért szanaszét hordja a hirt. Vegyi vizsgálat nem szükséges, nem is divatos. A viz hatását kikémlelni épen nem kell. Minden viznek az a hatása, a mit a jámbor nyavalyás ember maga elképzel. Igy támad minden szentkút, minden csodatévő forrás, minden világfürdő. Lám, a bucsu-szentlászlói forráshoz a kútból hordják a vizet kocsin, szekéren, hordókban, mégis csodatévő az ereje. Ha az ember véletlenül egeret, békát vagy gyikot nyelt: ha iszik a vizéből, azon elevenen szüli el azt a csúf férget, a hogy lenyelte. El lehet olvasni az erről szóló hiteles püspöki bizonyitványt a szent-lászlói templomban. Bucsujáró hely is lett a forrásból. Milyen jó dolga van ott uraságnak, barátnak, kocsmárosnak, kártyavető asszonyoknak. Igy támadt a péti fürdő, a vadkerti fürdő Veszprémvármegyében s a bodajki fürdő Fehérvármegyében. Nem is kell egyéb, csak borbély, a ki köppölyözzön s muzsikus czigány, a ki vasárnap délutánonként muzsikáljon. A többi attól függ, van-e szerencse s van-e elég balgatag ember a vidéken.

Ilyes valamit gondolt ki Sietős Gábor uram. S a mint terve megérett, sietett is azt megvalósitani. Összefutkosta a szomszéd falvakat. Akalit, Zánkát, Szepezdet, Kővágó-Örsöt, Tótit, Kékkutat, Kisfaludot, Köves-Kállát, Mindszent-Kállát, Szent-Bé-Kállát, Henyét, Tagyont, Monoszlót s a hány Dörgicse van a világon, valamennyit. Beszélt emberekkel, asszonyokkal s elhirdette, hogy Istennek különös intésére ime csodálatos forrás támadt Vérkúton, oda jőjjön vasárnaponkint mindenki, ott kap köppölyt, ivóvizet, teljes gyógyulást, nem is kerül többe két garasnál. Csak még egy krajczárt kell hozzátenni a szegények számára.

Az eredmény meglett. Jöttek az emberek seregesen. Hozták hátas tarisznyában az ennivalót. Sietős Gábor uram minden ember hátából kicsettintett annyi vért, a mennyit jónak látott. A ki meg akart fürödni, meg is fürödhetett. A délesti órákban nagyot aludtak az emberek s estére kelve, a mikor haza indultak, oly könnyü volt mindenki, mint gyermekkorában.

Igy jött létre a vérkúti fürdő.

Ma mosolyog ezen mindenki.

Ne mosolyogj, felebarátom. A mai kor még furcsább, a mostani nemzedék még balgatagabb, a mai Sietős Gáborok mellett a régi köves-kállai Sietős Gábor csak ügyetlen, gyámoltalan kontár. Nézd meg a mai fürdők hirdetéseit, ügynökeit, szédelgő ajánlatait, téli-nyári csavargó orvosait, szakértőit, vegyelemzéseit s mindenféle pénzcsaló műveletét, majd akkor igazságosabban itéled meg azt a régen porladó szegény borbélylegényt.

A pozsonyi hét jurátus odatoppan a csárdás elé.

– Adjon Isten!

– Fogadj Isten!

A jurátusok körülnéznek. Rajtuk kivül senki. Szük a hely. Vendégszobának, vendégágyaknak semmi nyomuk.

– Lesz-e itt enni-innivaló, gazdauram?

– Lesz-lesz! Füstölt kalbász nyomban, ürüpörkölt később, hajnalban sült puha kenyér, borom is megihatják az urak, ha már ittak életükben jó bort. Iczczéje négy krajczár.

– Hát aludni lehet-e itt?

– Akár az angyalok nyoszolyáján. Ott kint a puha gyepen.

Nagyot nevettek a jurátusok, de megtetszett nekik az állapot. Rögtön megfürödtek s azután letelepedtek egyik asztal mellé. Falatoztak, iddogáltak, adomáztak.

De mire a fürdőből kikeveredtek: egy vendége se akadt a csárdának. Ott ült két idegen egy másik asztal mellett. Az egyik: harmincz-negyven év közötti, vidám, jó pirosképü ur, nyilván valami belső ember valahonnan. A másik idősebb már, de elég jól öltözött kékbeli. Előttük bor, csöndesen beszélgetnek.

A jurátusoknak jókedvük támadt. Zajos vidámságuk fölverte a Balaton-part csendjét. Sohase ittak jobb bort, mint az a négy krajczáros badacsonyi, a melylyel ellátta őket a csárdásgazda.

A pirosképü ur odasug a kékbelinek:

– Kurátor uram, szalajtsa be a gyereket az egyik lovon a feleségemhez. Várjon bennünket vacsorára. Tizen leszünk.

A kékbeli fölkel, kimegy, intézkedik, ujra bejön.

A jurátusok, jókedvük tetőpontján, rágyujtanak Béri Balogh Ádám kurucz dalára: Piros bársony süvegem! Azután felállnak s eléneklik a Szózatot. Ők se régóta ismerik ezt a nemzeti dalt, minduntalan szivesen rátérnek.

Hallgatja ezt a pirosképü ur. A szöveget ismeri, a dalt most hallja először. Arcza komolylyá, áhitatossá válik. Azután föláll s odamegy az ifjakhoz.

– Én Somogyi Benjámin vagyok, monoszlai kálvinista lelkész. Nemde, az urak pápai diákok?

Mosolyogtak az ifjak. Lükő Géza felelt:

– Örülünk az ismeretségnek, de nekünk az öreg apánk se volt pápai diák. Pozsonyi jurátusok vagyunk mi az országgyülésről. Országot-világot járunk.

– Annál jobb. Pedig öcsémuraim megérdemelnék, hogy pápai diákok legyenek.

– Miért épen pápai diákok?

– Mert magam is az voltam.

Büszke volt a pap a maga pápai diákságára. Nem is csoda. Hires tanárai voltak a pápai kollégiumnak. Még hiresebb diákjai. Épen akkor voltak ott diákok: Petőfi, Jókai, Kerkapoly, Kozma. Oroszlánkörmüket már akkor mutogatták. De nem hivalkodott tovább a pap, csak ennyit mondott:

– Most pedig én is, kedves feleségem is szivesen látjuk öcsémuraimékat vacsorára, éjjeli szállásra és mindaddig, mig nálunk jól érzik magukat.

Hm! A pannonhalmi fejedelmi vendéglátás után a szegény kálvinista pap vendégszeretete! Nagyon jó lesz. Az egyházfejedelem után az egyház szolgája.

Bemutatta a pap a kékbelit is. Bodor uram, vagy ki, az egyház kurátora. Ezután ő is közibük ült. Jóravaló falusi nemes ember. Most már kilenczen mulattak.

Azonban szürkülni kezd már. Induljunk.

Jó négy lova volt a kurátornak, de csak ugy paraszt kocsija. Kocsijára föl akarta tömni a jurátusokat.

Nem ugy lesz az. Gyalog megyünk. A kocsi jőjjön utánunk. Mi az az egy órai vagy másfél órai séta?

A mikor Monoszlóra beértek: este volt már, de gyönyörü holdvilág. Az emberek már elkezdtek éjjeli nyugalomra térni. De az ifjak rázenditették a Szózatot. Lakatos Miklós hangja csodálatosan zengett. A pap is velük énekelt már. Ő is tudta már az uj nemzeti dalt. De még a kurátor is megtanulta már. Dörgő mély hangja kisérte az ifjakét.

Csodálatos idők! Lélekszaggató nemzeti dal! Még akkor is bánatos, a mikor fajunk dicsőségét zengi. Hova lettek annak a kornak érzései? Elmultak-e örökre, vagy csak elszunnyadtak? Fölébrednek-e még valamikor? Vagy örökké alusznak. De akkor feküdjünk le mi is örökre.

Ez a szó is Lükő Géza szava: vagy álljunk talpra, vagy feküdjünk le örökre.

Monoszló kis falu, de lakói közt sok volt a nemes ember. Zala nemessége nagy nemzetharczot vivott akkor. A bécsi udvar Forintos-pártja akkor folytatta ádáz küzdelmét Deák Ferencz ellen életre-halálra. A balatonvidéki nemesség rendületlen hive volt a nemzeti ügynek. A honfikötelesség érzete sehol se volt erősebb, mint itt.

A monoszlaiak első hallásra szivük mélyén érezték a Szózat rettentő igazságait:

Kifutottak az emberek és az asszonyok az udvarokból és ágyasházaikból. Körülvették a pozsonyi ifjakat. Velük sirtak, velük fohászkodtak. Isten áldását könyörögték le rájuk. Még kezüket, még ruhájukat is csókolták. Hisz az a nemzeti dal ugy hasonlit a kálvinisták szentegyházi énekéhez! S abban a dalban nemcsak az örökké élő Istennek, hanem az örökké élő hazának dicsősége is benne van!

Igy kisérte az egyszerü paplakra Monoszló közönsége a pozsonyi ifjakat.

– Soha se volt szebb napom életemben.

Ezt irta Apostol József az utinaplóba.

Ezt mondták társai is még vén korukban is. Kérdezzétek meg Lakatos Miklóst, az öreg honvédet. Ő még él az ifjak közül. Hatvankét év mulva nem dobban-e meg szive ma is, mikor erre gondol?

Pedig az a »Szózat« nem is volt már egészen uj, noha nem is régi. 1844-ben már hetedik esztendeje, hogy napvilágot látott valami Auróra nevü háji-báji ujságban vagy valami effélében. A mai ember kinevetné vagy megcsodálná az efajta ujságot. El sem ismerné ujságnak. De akkor nagy dolog volt ez is.

Ma ugyan fél millió ember olvas ujságot nagy Magyarországban naponkint. Akkor is olvashatott két-háromszáz. Ha olyan dal készül manapság, mely meglepi a világot: három nap mulva jelszóvá lesz s egy hét alatt könyv nélkül tudja mindenki, dalát és zenéjét pedig dudolja, fütyörészi mindenki, huzza minden czigány s fujja minden fuvó szerszám. Ma a budapesti adomát vagy szójátékot harmadnap mulva már minden nyiri faluban ismerik, vasut, táviró, távhang odaröpiti mindenki házába, minden falu, város olvasókörébe. De nem igy volt ez hajdan. Minden vidéknek megvolt a maga külön dala, közmondása, adomája, szójátéka s mindenféle meséje, mókája, szólása-mondása. Más vidék nem tudott erről semmit, nem is törődött vele. Csak az terjedt el, a mi valahogy belekerült a naptárba. Az se mindjárt. Jó tiz év kellett ahhoz, hogy az érdekes bohóság minden naptárba egymásután belekerüljön s igy járja be az országot.

Vörösmarty maga is lassan készült el a nemzeti dallal. Belefogott már 1834-ben, a következő évben már több versszaka készen volt, az egész mégis csak 1837-re készülhetett el igazán. A mostani költő ennyi idő alatt hat regényt ir, ötven novellát, három-négy szinmüvet s azonkivül három uj lapot szerkeszt és buktat meg. De együgyü is volt az a régi idő, régi kornak komor nagy költője! Mily gyorsan nő a mai füzfa a régi világ fönséges tölgyfája mellett.

De hajdan nem is az irodalom terjesztette e dalokat. Hanem az a két-háromszáz szegény diákgyerek, a ki évenkint bejárta az országot, a mi szépet, jót erre-arra hallott, megtanulta, őszre kelve bevitte a kollegiumba, a sok diák ott eltanulta tőle s vitte haza a szünidő alatt mindenfelé. Igy készült, igy terjedt, igy maradt meg a magyar lélek szépmüvészete eszmében, dalban, zenében, vidámságban és búbánatban mind maiglan.

Bizony nehéz, darabos, néhol csikorgó is annak a nagy nemzeti dalnak a nyelve. Hány szebb és ragyogóbb költeménye van Vörösmartynak! A mai költő nyelve mily sima, mily folyékony, mily fürge, mily pattogó, mily szellemes ahhoz képest.

Csakhogy abban a nemzeti dalban együtt van minden magyar igazság, minden fenséges és keserü igazság s nincs is benne más, csak rettentő nagy igazság. A minőt a magyar fajon kivül nem ismer a kerek világnak egyetlen nemzete se.

Te pedig, édes fiam, mai idők korszerü költője, azért csak énekelj tovább. Fényes, aranyos, csigaházas kobzod el ne hadd némulni. Hadd zengjen-bongjon, hadd csillogjon nyelved tökéletessége s rimeid összhangja és simasága. De azt el ne hidd magadról, hogy benned is csak ugy lángol a magyar igazságok tüze, mint a Szózat költőjében.

Annak a nemzeti dalnak még zenéjét is nagyon meg lehet birálni.

A Nemzeti Szinház igazgatója tüzött ki valami koldusdijat a Szózatra dalzenét alkotni. Talán husz aranyat vagy annyit se. Pályáztak többen. Bihari és Lavotta nem éltek már akkor. A kurucz dal mérhetlen kincsei mélyen feküdtek akkor még a föld alatt. A dijat és koszorut Egressy Béni nyerte el. Az ő dalával énekeljük ma a Szózatot.

Van a dalban magyar zene is, de azért az a dal mégse tökéletes magyar zene. Szerkezete nem is felel meg egészen a költemény szerkezetének. A szöveg és a zene nem tud ölelkezni. Ezt a sort például: »Itt élned, halnod kell« nem lehet arra a zenére elénekelni. Hanem ki kell a nagy költőt foltozni s igy kell énekelni: »Itt élned, élned, halnod kell«.

S hacsak ebben volna a hiba!

A nyugoti zene, a német zene, az ugynevezett műzene elkezdte már akkor azt a munkáját, a melyen ma teljes sikerrel dolgozik, hogy meggyalázza, megfertőztesse, beszennyezze s ha lehet kiirtsa a magyar zenét. A hogy más ritmusa van a magyar költészetnek: ugy más ritmusa van a magyar zenének is. S a kettőnek össze kell vágni. Szózatunk zenéje ez ellen is vét. Például abban az »Itt élned…« sorban a két ritmus igy ölelkezik, ha daloljuk:

„Itt él–nedél–nedhal–nod kell!“

Mi ez? A jó magyar ész, még ha én mondom is, alig hiszi ezt el. Ám kisértse meg, énekelje el ezt a sort külön s figyelje meg gondosan. De ne szakértő muzsikus, hanem józan eszü zeneértő elme figyelje meg.

De hagyjuk el ezt a sivatag mezőt. Mivé tették volna már eddig a német műzene hazátlan bolondjai a magyar zenét, az ősmagyar szellem legdicsőbb alkotását, ha én rábeszélésem egész hatalmával Káldyt rá nem birom, hogy ássuk ki százados sirjából a kurucz zenét, az igazi magyar dalt s mutassuk meg ennek a nemzedéknek, a mely már-már Liszt és Wagner visitásaiban kezdi egyedül látni mennyországát.

Zenéjének minden gyöngesége mellett is összenőtt a magyar lélekkel a Szózat. S bizony becsületére válik Monoszló egyszerü falusi népének, hogy a Szózat eszméit és érzéseit ugy megértette, oly igazán átérezte. Pedig életében akkor hallotta először, a mikor az a hét pozsonyi jurátus erős tiszta hangon előtte eldalolta.

Somogyi Benjáminné tisztelendő asszonyom jóizü vacsorára várta a jurátusokat. Idejében kapta meg az izenetet. Bizonyos, hogy pörkölt csirke és turós csusza nem hiányzott az asztalról. De minek is lett volna több is, más is? Ott volt a vacsorán természetesen rektor uram is, kurátor uram is.

A késő éjszakába nyult be a vidám lakoma. Beszélgetés, dalok, vidám felköszöntők. Azután édes pihenés. Hárman a papnál, ketten a rektornál, ketten a kurátornál. A reggelire összejövünk majd a kurátor uramnál.

Ugy lett.

Reggeli után a jurátusok készülődtek, bucsuzni akartak. Ők mennek Köves-Kállára s onnan tovább-tovább.

– Abból pedig, öcsém uraim, semmi se lesz!

Ezt a szót egyszerre ejtette ki a száján a pap is, a rektor is, a kurátor is. Mintha csoda esett volna.

Jó oka volt mind a háromnak.

A pap azt mondta, hogy felesége készül az ebéddel. Olyan jurátus pedig nincs a világon, a ki az ő édes, aranyos feleségének a kedvét elronthatná.

Ez igaz.

Azután meg azt mondta, hogy a ki a tihanyi visszhangot hallotta: annak meg kell hallania a monoszlai visszhangot is. Nemcsak Tihany van a világon, hanem Monoszló is. Tihanyról minden jött-ment, minden ábéabismerő tud, de a monoszlai visszhangról nem, pedig szebb is, erősebb is a tihanyinál. Ha Csokonay itt járt volna, költeménye százszor szebb lett volna, noha – el kell ismerni, – igy is szép.

A rektor még sulyosabb okokkal áll elő. Olyan messzeföldi utazó még nem tette be lábát Monoszlóra, a ki az ő pinczeszeri vacsoráját, az ő ürüpörköltjét s az ő 1841-iki borát egész életére meg ne kedvelte volna. Neki pozsonyi jurátus, vagy pápai diák: egyik olyan, mint a másik. Ő csúffá tenni magát nem engedi. S aztán Répa Rozi bús dalát is meg kell tanulniok. Vigyék haza a jurátusok a maguk vármegyéjébe.

A kurátor szavának éppen nem lehetett ellentmondani. Ő Jézus Krisztust és semmiféle apostolát addig a határból kimenni nem engedi, a mig az ő bajor szőlejéből jól nem lakik, mert olyan szőlő nemcsak a világon nincs, de még Badacsonyban sincs.

Hát ez igaz is.

Van a Balaton zalai hegyeinek egy koraérő szőlőfaja: a bajor. Ott bajornak hivják, másutt és a tudományban góhérnak nevezik. Ez az a szőlőfaj. Másutt is terem, másutt is megérik, másutt is előkelő faj, de a zalaihoz hasonló édességü, izü, illatu és zamatu csakugyan nincs több a világon. A saszlák és muskotályok minden faja csak üres bogyó ehhez képest. Még a Rajna rizlingje, még a Tokaj furmintja, még Hispánia mazsolája, még Badacsony kéknyelüje, még Somlyó rakszőlője, még a budai hegyek mézesfehére is messze esik tőle. Semmi gyümölcs nem hasonlit hozzá.

Még látása, nézése is művészi gyönyörüség. Ugy néz, ugy mosolyog az emberre, mint a galamb. Nagy szeme, aranysárga héja ugy ragyog, mint a legértékesebb borostyánkő. Még vesszeje, még levele, még bokrának alkata is csodálatos szép. A szőlősgazdák messziről megismerik. Száz tőke közül is kivilágit hozzád, hiv magához, mosolyog rád, zöld aranyfényü világos szinét feléd sugározza.

Hajdan jobb világ volt. Minden ember tenyésztette. A legszegényebb szőlősgazdának is volt néhány tőkéje. Később már csak az urak üztek vele fényt és hivalkodást. Ma már kevés van a Balaton mellett is. Zalában is. A korszerü gazdaságra berendezett szőlőkből egészen hiányzik. Maholnap örökre kihal, mint a nemes állatok, mint a daru, mint a szürke nyest, mint az erdők fejedelme, az óvilági bölény.

Hajh, öreg anyám még büszke volt balaton-füredi bajor tőkéire. Györgyhegyi szőleiben épen tüneményes fürtök termettek. Nincs a teremtésnek olyan szép virága, mint az a bajor fürt, a mely ott ékesitette a tőkét.

De nem is való már a mi számitó, alkudozó, takarékos korunkba.

Korán érik. Tőkéje nem is épen sokat terem. S a mennyi jóizlésü tücske-bogara van a természetnek, az mind rögtön észreveszi s rohan csodájára, élvezésére. Egér, patkány, fogolymadár, tyuk, csirke, rigó egyaránt szereti. Az erdei madarak egész serege lepi meg. S ha ettől meg lehetne menteni: jönnek a méhek, darazsak, dongók s mindenféle apró röpülő fenevadak. Elhordják méznek, föleszik-iszszák a száraz-magjáig. Megrészegesznek tőle s ott henteregnek napokon át ittas fővel a tőke körül. S utóbb odahozzák egész atyafiságukat s tanyát ütnek a szőlő körül. Ugy kell őrizni a bajor szőlőt, ha valaki meg akarja menteni, mint az aranyat.

Nos hát a jurátusoknak ilyet hozott kurátor uram ebédre egy egész óriási vékával.

Nem is ettek ilyen szőlőt se azelőtt, se azóta. Pedig Oláh Dani Tokaj-Hegyaljáról való volt, de azért az igazságot megvallotta.

A napirendet teljesen megtartották. Az ebéd is, a pinczeszeri lakoma is ugy történt, a hogy a pap és a rektor óhajtotta.

Megnézték, meghallgatták a monoszlai visszhangot is. Ezt én magam nem ismerem. A jurátusok ugy beszélték, valami hegyre, erdőre, sziklaaljára vezette őket a pap. De arra már nem emlékeztek, mily irányban? A temető felé-e, Hangyásra-e vagy az alsó erdőre? De nem csodálkoztam emlékezésük halványságán. Hiszen negyven-ötven esztendő mulva mesélték el nekem kalandjukat.

Késő éjjel jutottak tanyájukra a pinczeszerről. Olyan vidámsággal, a minőt ritkán ér az ember az egész élet folyamában. Minden jurátus azt állitotta, hogy egész utazásuk hosszant legszebb idejük Monoszlón telt el.

Jó Somogyi Benjámin tisztelendő ur is rég aluszsza már örök álmát. Fia is a hetvenedik év felé közelget, ő is pap s egyházának magasállásu tisztviselője. Ma már Monoszlón senkise emlékezik a pozsonyi jurátusokra.

Másnap Köves-Kállára mentek. De bizony a pap oda is velük ment. Egész napot és éjszakát ott is elmulattak. Vendégszerető jó nemes urak onnan se akarták őket elereszteni.

IV.

(A bácsi hegy hágóján. – Csobáncz várának hagyománya. – A szigligeti szunyogveszedelem. – Keszthely és Kehida. – Föl Tátika várába. – Rezy Sándornak és szerelmesének bús története. – A tátikai márvány-emlék. – A messzelátó. – Kegyetlen záporeső. – Bőrig áznak.)

No, de már most hova menjenek? Csobánczra-e vagy Szigligetre?

Mind a kettőre. Sőt még Badacsonyra is. Hiszen szent föld ez mind, a nagy költő lantja által megénekelve, fölszentelve. Hogy járulhatnának ők a nagy költő szine elé, ha az ő Helikonjának minden hires helyét előbb meg nem látogatnák?

A mint a bácsi hegy hágójára értek, megnyilt előttük az Eger völgye a gulácsi és tóti piramisokkal és Csobáncz, Szent-György és Badacsony, komoly, méltóságos alakjaival. Van-e ennél szelidebb és mégis szebb tája a világnak? A távolabbi határokban Haláp és Szigliget s szemközt napnyugatnak Rezivár és Tátika sötét erdős hegyormai.

Elbámultak. Szótlanul álltak, mintha megmeredtek volna. Lakatos Miklós harsogó hangja volt felocsudásuk első jele.

– Vegyük le kalapunkat, fiuk! Mintha templomban volnánk!

Bizony szentegyház az, de épitőmestere maga volt az Isten. S nem goromba mérnökökkel, nem német pallérokkal s nem részeg kőmüvesekkel dolgozott.

Megmászták Csobáncz várát, a világhős Gyulaffy László sasfészkét, Gyulaffy Rózsa halálos szerelmének bús tanyáját. Körüljárták az omlott falakat, körülnéztek a magasságból. Nyájőrző fiu magyarázgatta nekik a szépségeket. Ime, itt a Dobos-rengeteg. Ez megint az öreg Bakony. Pedig azt hitték már, elhagyták Veszprémnél s nem is látják többé. – Fönt északon, égföld határán a kék Somlyó hegye, oldalt tőle Kemenesalján a Ság teteje. – Majd eljutnak odáig is. – Szent-György-hegye szépségeit tökéletesen belátták a magasságból. – Megtalálták az utat is, a honnan Rózsa vőlegénye, László urfi előre nyargalt haldokló menyasszonyához. Apostol Józsi magával hozta a nagy költő regéit. – Ime, itt toppant meg László urfi paripája, a mint a nyul előtte keresztülfutott az uton. – Ime, ott a szikla, a hol huhogott a vészjósló bagoly!

Hát a harangszó?

A vőlegény hallotta a harangszót, de a jurátusok már nem hallották. Nincs már torony Csobáncz várában, nem szól már ott a lélekharang. Csonka falak töredékei meredeznek a fényes vár helyén. Kegyetlen német ádáz dühe összerombolt mindent. Épen százharmincz évvel előbb, semmint a pozsonyi jurátusok ott jártak. Még a nevüket se irhatták föl a jurátusok az összerombolt falakra.

A vár tövében a gyulakeszi molnárnál volt bőséges lakomájuk.

Innen egyenesen mentek Szigligetre. Alig tiz kilométer az ut odáig, de alkonyodni kezdett már, a mikor a faluba értek.

Ott kellett hálni. De vendéglő nincs, vendégszoba nincs. Mit csináljanak?

Puteáni báró volt Szigliget ura. A hires, régi dúsgazdag Lengyeltóti Lengyel nemzetség egyik örököse. Jókedvü férfiu, kényelmes urilak, látogassuk meg!

De erre bizony a jurátusok egyrésze rá nem állt. Egy nap már pihenni is kellene. Hátha megint éjszakázni, mulatni kell. Négy nap óta hegyen-völgyön lakodalom. Legyen már bőjt is egyszer.

Oláh Dani is igy okoskodott Lakatos Miklóssal. Még ketten csatlakoztak hozzájuk. Hárman meglátogatták az uraságot s ott is maradtak nála.

Szigligeten szegény jobbágy emberek laknak. A négy jurátus egyik jobb alaku parasztházhoz szállt be.

– Jó estét, gazdauram! Jurátusok vagyunk, országot járunk, megesteledtünk, mindenünk van, csak éjszakai szállást kérünk.

– Szivesen adok, ifju urak. De ma nagy meszelés volt a háznál, be se tudunk a szobába rakodni. De nem is ajánlom ám az ujonnan meszelt szobát, az ember csömört kap tőle. Hanem van egy uj juhaklom, ott el lehet éjszakázni.

Igy is jól van.

Zsuppszalmát a földre, pokróczot a szalmára, a jurátus heveredjék a pokróczra. Alhatik ott, akár a paplanos ágyon.

Hejh-hajh! Könnyü ezt mondani, könnyü ezt elgondolni. Ha közel nem volna a Balaton és annak végtelen nádasa.

Szent István napja felé járt az idő. A szunyog ekkor kel szárnyra seregesen. Annyi szám nincs a világon, a mennyi szunyog ekkor támad elő. Rajonként jön. Ugy jön, mint a felhő. Éjjel nem is látni, csak a nótájukat hallani. Vérszopó ilyenkor, mint a tigris.

A jurátus leteszi a fejét s a mint leteszi: nyomban el is alszik.

De a szunyognak jó orra van. Megérzi az emberszagot három dülőföld távolságból. Jobb szaglása van, mint a vizslának.

Ott ül egy őrszunyog egy gyékényszál serkedező buzogányán. Fülel, szimatol, szemét-orrát megtörli s egyszer csak azt mondja társainak:

– Bajtársak! Szagot érzek, pozsonyi jurátus szagot. Szedjétek össze az ezredeket, hadtesteket!

Ne neked, jurátus!

Jött a szunyogtábor. Nagyobb, mint Attiláé, veszedelmesebb, mint Dsingiszkáné. A jurátus egyszer csak arra ébredt föl, hogy rászakadt a juhakol teteje.

Pedig dehogy az szakadt rá. Hanem megrohanta Dsingiszkán szunyoghadserege. Iszonyu csatazajjal, vérszivó lándzsafegyverekkel. S meg nem véd ellenük se nyugodt vér, se harag, se puska, se ágyu. De semmiféle ruha se. Hiába takarják be arczukat, kezüket zsebkendővel. Hiába hadonásznak, rugdalóznak, kapálóznak. Még a káromkodás se segit. Vasvértezet, bagariabőrköpönyeg vagy bakonyi szür; csak ez a három segitene. De minden megvan, csak éppen ez a három készség hiányzik.

Bizony, fiuk, föl kell nekünk kelnünk, szabadba kimennünk, pipára gyujtanunk. Alvásnak, éjszakai nyugalomnak ma már vége.

A Balaton is aludt. Gyönyörü, sima felszinén végigragyogott a telehold. Velencze, Nápoly büszke az ő tengeri holdfényére. Száz meg száz festett képen dicsekszik vele. Boldogtalan talián, jer csak a Balatonra, ott nézd meg a csöndes nyári felhőtlen éjjel a holdvilágot. Azután merj pisszenni, ha tudsz!

Nem aludtak a jurátusok, de azért nem bánták meg ezt az éjszakát. Hiszen a teremtés remekében találtak gyönyörüséget. Ezért ugyis ébren kellett volna tölteniök egy éjszakát.

Kimentek a partra s ábrándozó beszélgetésben, költőálmodozásban töltötték el az időt. Hanem pipára gyujtott valamennyi s csinált maga körül akkora füstöt, hogy túl a somogyi parton is fölébredt rá a fonyódi Nagyberek kanásza s el nem tudta gondolni, hogy mi van ott túl a vizen Szigliget táján. Meszet égetnek-e, ökröt sütnek-e vagy meggyuladt a Bakonyerdő, noha most még csak a füstje látszik?

Innen Keszthelyre mentek az ifjak. Badacsony szirtjét nem mászták meg, de a szentmihályhegyi remete kápolnáját megtekintették s nevüket a falra fölrajzolták. Ugy rémlik előttem, mintha tiz évvel később, 1854-ben, magam is olvastam volna.

Keszthelyen megnéztek mindent, a mi megnézni való. Az utolsó erdélyi fejedelem sirját, a Georgikont s hires kertjét s a hévizi nagy völgy óriási jegenyefasorait. Magát a Héviz nevü csodafürdőt nem nézték meg. Akkor még azt nem fedezték föl a tudósok. Csak a szomszéd falvak parasztjai tudtak csodatévő erejéről. Jámbor, együgyü parasztokra mit adtak akkor a tudósok?

Innen északra fordultak Sümeg irányában.

Utjokat Kehida felé kellett volna venni. A haza bölcsét, Deák Ferenczet, meg kellett volna látogatni, hiszen ide járt az országgyülés küldöttsége is tanácsért, bölcsességért. A körmönfont bécsi leiratokra itt készült az igazi felirat. Ide nézett akkor minden hazafiremény. Széchenyiért már nem lelkesedett az ifjuság ugy, mint egykor, Balogh János már letört, Wesselényiért csak ugy rajongtak, mint egykor, de kegyetlen üldözések és sulyos betegségek őt is megbénitották; Kossuth még a pálya kezdetén, csak Deák volt akkor a nemzet egyedüli fővezére. De ő se volt az országgyülésen. Föl kellett tehát őt Kehidán keresni, ez lett volna egyik főczélja utjoknak is. Azonban Keszthelyen biztos hirt kaptak arról, hogy Deák nincs otthon s ezért hiába tennék meg a kehidai kerülő utat.

Tehát egyenesen Sümeg felé!

Rezi várát jobbfelől hagyták el. Oda nem mentek föl a hegyekre. Tátika közel van. Az a vár szebb is, nagyobb is, magasabban is fekszik, oda ugyis felhatolnak. Azután a nagy költő regéi közt önállóan Rezi vára nem is szerepel.

Zala-Szántón a faluban költötték el kora ebédjüket s ugy váltottak neki a sürü Bakonynak, a meredek hegynek, hogy Tátika omladékaihoz eljussanak.

Tátika!

Ezt a nevet maga a nagy költő teremtette. A tatárjárás idején s azután századokon át Tadenka volt a neve. Ugy látszik, ilyen nevü veszprémi püspök épitette ezelőtt hetedfélszáz esztendővel. Száz év előtt a nép és az irás Tádékának ismerte. Maga a nagy költő is. A vidékbeli magyar nép a hosszu i betü helyett é betüt mond. A gyikot, kigyót, Enyinget ugy ejti ki: gyék, kégyó, Enyéng, stb. A nagy költő ugy gondolta: Tadéka is igazán Tádika. Ezért ruházta költeményére ezt a czimet. Sőt még ezen is t-re változtatta a d betüt.

Ettőlfogva, most már száz év óta a vár neve Tátika. Senki se tudja másként. De nem is meri másként nevezni. Ki is tudhatná azt jobban, mint a nagy költő?

Maga a rege nem történelmi eset. Legalább ott és akkor meg nem történt.

Szánthó Gáspár volt Zsigmond király idejében a vár ura. A mikor meghalt, özvegye maradt. Gonosz, buja asszony. De maradt első nejétől árvája is: Manczi. Ezt a nevet gyereknévként használják Magdolna helyett. Berzsenyi is, Kisfaludy is, Csokonay is kedvvel használták a Juczi, Nacza, Manczi neveket.

Szánthó Manczi ragyogó szépség volt s nemes és angyali lélek. Mindenki rajongott érte. De ő Rezy Sándornak, a szomszéd Rezi-vár urának volt eljegyzett mátkája és halálig hű szerelmese. Azonban boldogtalanok lettek.

Rezy Sándor elment a török háboruba. Szép volt, mint Apolló s erős és legyőzhetetlen, mint Herkules. A király fölvette udvarába. Borbála királyné pedig, a kicsapongó, buja asszony szerelmi hálójába keritette. Rezy Sándor hütlenné lett szerelméhez és menyasszonyához.

De lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Méltatlannak érezte magát Tátika ifju urnőjéhez s azért ő maga az eljegyzést felbontotta s Manczi szabadságát visszaadta. De megundorodott önmagától is, a világtól is. A királyi udvarból hazament várába, de volt menyasszonya szeme elé nem került, elzárkózott minden teremtett lélektől s rengeteg erdőségeiben bujkáló erdei vadember lett. Csak bűnét bánta, csak menyasszonya elvesztén gyötrődött kinlódó lelke.

Manczi mostohája időközben férjhez akart menni, de kérője nem akadt. Manczinak ragyogó szépsége varázsolt el mindenkit. A mostoha hát egy cseh szolgával összebeszélve elhatározta, hogy a leányt elteszi láb alól.

Van egy meredek szirtes oldal Tátikahegy oldalán. Ott állt hajdan a Rozália-kápolna. Szegény erdei remete volt gondozója, a ki valamikor Manczit is nevelte. A mostoha a remete életét is orvul kioltotta. A leány elvesztésére azt a tervet koholták, hogy karácsony estéjén az éjféli mise előtt elcsalják a kápolnához imádkozni, ott a meredek szikláról letaszitják, holttestét majd a farkasok megeszik s igy a leány is elvész, öröksége is megmarad s a világ gyanuja még se támad föl a gyilkosok ellen.

Azonban Rezy Sándor, az erdei vadember, éjjel-nappal kisérte észrevétlen egykori menyasszonyának minden lépését. Azon a karácsony estén is. Megtudta az összeesküvést is, a leányt megmentette, várába visszavitte, a gonosz mostohát és a csehet pedig a meredek sziklafalról ő maga letaszitotta. Ezeket falták föl a farkasok.

De a boldogtalan szerelmesek ily bűn után egymáséi nem lehettek. Rezy Sándor Rómába zarándokolt bűnbocsánatért, menyasszonya pedig fölvette a veszprémvölgyi apáczák fátyolát.

Ez a rege meséjének öregéből-nagyjából való vázolása. A kritikusok ugyan ráolvasták Kisfaludy Sándorra, hogy ő ezt a mesét valami német forrásból meritette. De mit adok én efféle ostobaságra? Minden szerelmi történet, akár vidám, akár bús, épen ezer milliószor fordult már elő s azért mégis minden szerelmi történet valódi és eredeti. Csak az a kérdés: miként alakitja meg édes anyanyelvén a költő?

Apostol Józsinál ott volt a költemény. A jurátus ifjak ujra elolvasták. Ifju lelkük lángolásával nem is tehettek egyebet.

– Fölkeressük, fiuk, a Rozália-kápolnát, a meredek szirtet, a remetebarlangot, a szirtnek alját, a hol a két orgyilkos kilehelte bünös lelkét. Fölkeressük még azt a helyet is, a hol az erdei farkas a halálfejet vitte s szájából kiejtette.

Nem is nagyon kellett keresniök.

Elég világos, de azért alig tört gyalogut vezet föl a várhoz. Tölgyes és bükkös rengeteg sötét árnyékában tekereg az ut fölfelé. Helyenként nagyon meredek az ut, noha Tátika nem sokkal magasabb, mintha itt Budapesten két Gellérthegyet tennének egymás tetejébe. De az ut épen ama mesebeli szirt közelében fut el, a honnan a gonosz mostoha a mélységbe zuhant. A kápolnának én egykor nyomát se találtam, de a jurátusok szentül hitték, hogy helyét, a hol feküdt, megtalálták. A remete-barlang is alig barlang. A nagy költő maga is boltnak, boltozatnak nevezi. Egy kis elképzelés segitségével ezt is meg lehet találni.

Mulatságos vitájuk volt a jurátusoknak a fölött, honnan jöhetett a farkas a halálfejjel s hol ejthette ki fogai közül a halálfejet. Pedig hát nem megtörtént valóság, hanem csak költői kép az egész farkas- és halálfej részlet. Az összeesküvő szolga szemei elé csak a rettegő lelkiismeret föstötte azt a képet. De azért a jurátusok csak ugy dévajságból mégis meghatározták a helyet.

Elvégre feljutottak az omladékokhoz.

Tátika várán nem sokkal több a pusztulás, mint Sümeg, Somlyó, Csesznek várain. Tornyának, palotáinak s melléképületeinek sok fala áll még. Tihanyvárát alig lehet megtalálni. Hegyesd-várát a völgyből épen nem lehet észrevenni. Essegh-várának csak egyetlen vastag bástyafala áll még. Kinizsy-vára, Nagy-Vázsonykő villámütés folytán csak az én ifjukorom óta kezd pusztulni. Csobáncz, Szigliget, Rezivár, Ó-Palota, Döbrönte teljes pusztulásban. A szétomlás gyorsan történik. Sághvárnak csak körfalai állanak, Bakony-Ujvárról alig tudjuk, hol büszkélkedett valaha. Eltünt Fonyód-vára is. Pedig egykor mindezek kővárak voltak s nem földvárak s nem sárvárak. Ime, a Bakony és Balaton összes várai! A középkorból eleven várként a Bakonyban nem áll már egyéb, mint Veszprém, Palota és Devecser. De ezek épületei is alig háromszáz évesek.

A jurátusok hatalmas betükkel irták fel nevüket a vár falára. Sok száz név van ott. Egyiket el lehet, másikat el se lehet olvasni már. Zápor, fagy, vihar, penész és moha rongálja az irások, sőt még a vésések nyomait is.

Egykor márvány-emléklap volt a várfal észak felé néző oldalán megerősitve. Gróf Festetich László, a vár ura, a Georgikon-alapitó fia, tetette oda. Nagy tisztelője, jóbarátja volt a nagy költőnek. Örömet akart vele neki csinálni. Az emléklapra aranyos betükkel volt rávésve a költemény négy sora:

Ezt az emléklapot azonban ismeretlen kezek kiemelték s elorozták.

Kik tették? Erdőn járók, szegény legények, kanászok, juhászok, kecskeőrzők, parasztok?

Egyik se.

Duhaj, üldözött, szegény ember, bujdosó és paraszt nem mászkál ott, a hol dolga nincs; nem pazarolja erejét, tüdejét, lélegzetét s pihenő idejét azért, hogy pusztuló falat lásson s messze tájak szépségein gyönyörködjék. Mi gyönyörüsége lehetne abból, a miben semmi haszna?

De még az emlékkőben se találna, ha hazavinné is, se hasznot, se gyönyörüséget. Elmenne a hire, be is csuknák érte.

Bizony csak gyüjtők, tájutazók, kapa-kaszakerülők vitték azt el. A hogy elhordanák a hajdankor remek maradványait. A hogy elhordanák az egyiptomi szfinxet, ha csőszök nem őriznék. Igy is hiányzik már füle, orra, ajkának nagy része. A bolond tájutazónak jól esik, ha egy kis darabot kalapácscsal letörhet belőle. S a hogy elhordanák elvégre magukat a piramisokat is, ha olyan nagyok nem volnának.

A kerülők jelentették az ispánnak, ispán a tiszttartónak, tiszttartó a grófnak, hogy az emléktáblát ellopták.

A gróf azt gondolta, jutalmat tüz ki annak számára, a ki az emléktáblát visszahozza vagy a tolvajt följelenti.

De mi legyen a jutalom?

Nézzük csak meg a költő műveit. Majd találunk mi abban méltó jutalmat.

Találtunk is. Hiszen ott a jutalom Somlyó solymáért, melyet a cselszövő Lucza ellopott. Ez legyen hát itt is a jutalom:

Kihirdették, kurrentálták, a falvakban kidobolták: nem lett semmi haszna. Az aranyos betüs szép emlékkőnek se hire, se hamva.

A gróf várt egy esztendeig. Akkor ugy 1840 táján ujra megcsináltatta az emlékkövet, de most már hatalmas vasrudakkal erősittette bele a falba.

Ez se használt. Ezt is ellopták. De ezt már faczér kovácslegény, vagy kolompáros czigány tehette. A vasrudakat elvitték, az emlékkő néhány darabja ott maradt a fal tövében. Ezt a csinyt már se nem gyüjtő tette, se nem tájutazó.

A mig a jurátusok ott szemlélgetnek, dalolnak, köveket hajigálnak s a vár méreteit számlálgatják: az alatt kivül is történt valami.

Onnan napnyugat felől. Stájerország felől zimankó készült. Sürü sötét felhő kerekedett az ég alján s nagyon is észrevehető gyorsasággal sietett Tátika felé. De se szél nem fujt, se mennydörgés nem hallatszott. Hanem a meleg rekkenő volt s a nap tüze perzselt. A mindenféle legyek, dongók, bőgölyök, bagócsok pedig eszeveszetten röpködtek keresztül-kasul. Majd kiverték a jurátus urak szemeit.

Ferenczy Pista körülnéz.

– Fiuk, talán jó lenne, ha indulnánk! Valami bolond idő készül.

Dehogy hallgattak rá. Még ki is nevették. Ki hagyná el Tátika vár ormát, mig a magasból jól meg nem nézi a vidéket.

Csakugyan csodálatos a látás onnan. De a szemnek utja csak délfelé és napkelet felé volt tiszta. Délről azonban erdős hegyek szaggatják meg a messzelátást. De napkelet felé föltárul a Lesencze völgye és az Eger patak völgye. Itt pedig örök ragyogásával s égi illatával mosolyog a nézőre a szépség, az arány, a szüntelen változat s a magyar lélek hagyományainak s képzeletének minden varázsa. Istennek egyetlen tökéletes szinköre ez. Ott játszanak előtted a természetnek s a nemzettörténetnek s a magyar népéletnek ünnepi alakjai. Öreg családapákként Haláp, Szentgyörgy és Badacsony, nyalka legényként a gulácsi és tóti és hegyesdi csúcsok s csatákjárta hősökként Csobáncz és Szigliget várai. És a falvak és nyalka tornyaik, a zöld vetések, vidám patakok, a malmok és sorban álló farendek a völgyeken s a sugárzó szőlők és nyaralók a hegyek oldalán. Mintha ők nyujtanák, ők tárnák feléd a női báj minden örömét, vidámságát.

Azt az élvezetet le nem lehet irni, el se lehet mondani, a mit éreztek a pozsonyi jurátusok.

De nyugatról és északnyugatról már közelgetett a zivatar. Ott már köd és homály kezdett támadni. Sümeg várát és városát s a közeli falvakat még jól láthatták, de Somlyóig, Ságig, Kemenesaljáig s a nagy magyar nyugati alföldig már nem tudott eljutni tekintetük.

Egyszer csak meghallották az ég lassu morgását. Azután megjött a szél, a záporesők előszele. Kezdetben lassan, azután erősebben, végre zúgva, üvöltve, sikoltozva az omló falak közt, a tört ajtók és ablakok nyilásain.

Dehogy félt a jurátus ott a magasságban, ott a magános rengetegben. Hanem azért ideje, hogy induljunk, menedékhez jussunk. Az ut mégis csak ismeretlen.

Nem mentek vissza Zala-Szántóra. Kerülő lett volna, pedig ma még Sümegre kell érni, a nagy költőt még ma meg kell látogatni, pedig Sümegig még jó két óráig eltart az ut.

A hidegkuti pusztára még szerencsésen leértek, még Bazsit is elérték, de ott azután nyakukra szakadt a zápor. Nem is zápor, hanem felhőszakadás. Ugy omlott rájuk a viz a magasból, mint a zuhatag. Nyomban bőrig áztak. Födél alá nem állhattak. Nem is láttak a zuhanó áradatban épületet. Bazsiról Sümegig jó öt-hat kilométer. Ezen az uton nincs is se csárda, se puszta. Ernyőt istenért se hordana magával a jurátus. Németnek való készség a mindenféle napernyő és esőernyő. Ha volna is, hetvenhétféleképen kiforditaná, beforditaná s utóbb összetépné a vihar.

Az ázott ürge nem furcsább alakja a mezőnek, mint a hogy a hét jurátus a sümegi vendéglőbe beállitott. Ugy folyt ki alóluk a viz, hogy a nagy ivószoba rögtön tele lett körülöttük özönvizzel. A vendéglős nem győzött eleget nevetni rajtuk.

Szobákat nyittattak s elkezdték magukat szárogatni.

– A czipőt le ne vessétek, fiuk, mert azután föl nem tudjuk huzni soha. Csak hadd száradjon az a maga emberségéből!

De már azután, nyájas olvasóm, ne vedd rossz néven, ha megsugom, hogy a czipőn kivül bizony a jurátus leöltött magáról mindent. Leöltött, kifacsart s a szobában kiteregetett. Váltóruhájok nem igen volt más, mint fehérnemü. De az se ért semmit. Hiszen batyujok is ép ugy elázott, mint a szivacs.

Istennek jó adománya ilyenkor a fiatalság, a jókedv s a jól szelelő pipa. Olyan füstöt csináltak maguk körül, hogy a kereket hozzá lehetett volna támasztani. De igy is kellett. Hiszen czipőjükön kivül nem volt egyéb ruhájuk, csak a melyet a mindenható szabómester készitett valamikor Ádám apánk számára.

De mégis irtak a nagy költőnek, hogy tiszteletére jöttek, meg akarják látogatni, a mikor szives lesz őket fogadni. Lett aztán bámulás és nevetés, a mikor nyomban jött a nagy költő huszárja jelenteni, hogy a tekintetes ur szivesen látja s minden pillanatban várja az urfiakat. Maga jött volna értük, de épen a szőlőből ballagott hazafelé, a mikor a kegyetlen zápor utban kapta; – éppen most vesz magára száraz ruhát.

No most mit csináljunk?

V.

(Látogatás a nagy költőnél, Kisfaludy Sándornál. – A társalgás. – A nagy ember mindent tud. – Hol szerezte tudását? – Somlyó hegye. – Mit dalol róla Vörösmarty lantja? – Kik küldtek bort a Szózat költőjének? – Somlyó szépségeinek nincsen másuk. – Mily gondolat születik a puszta várban?)

A nagy embernél ázott, tört, zuzott ruhában tisztelgő látogatást tenni nem illik. De várakoztatni éppen nem szabad.

Nincs más segitség. Föl kell ölteni az ázott ruhát. Most legalább már nem csöpög belőle a záporeső. Fölfedezni előtte a balesetet. A nagy ember okos ember is, jó ember is, szivesen megbocsát. De menni kell rögtön.

A nagy költő akkor hetvenkét éves volt. Kopasz homlok, kopasz fej. Haját még fiatal korában vesztette el a Napoleon elleni háborukban. Csak tarkóján s halántéka irányában volt meg a haja. Bajusza közepes nagyságu, álla borotvált, rövid oldalszakálla szürkülő, de még nem egészen fehér.

A jurátus ifjak ismerték már arczképét, de jóval öregebbnek találták, mint a hogy arczképe után gondolták. Hanem állása, beszédje, fejetartása, mozdulatai férfiasak, katonásak voltak.

Ezek az ifjak voltak országos tisztelői közt az utolsók, a kik messze földről jöttek, hogy őt személyesen megláthassák. Két hónap mulva meghalt. Halálának hire rettenetesen meglepte az ifjakat Pozsonyban. Ők még sok évet szántak a nagy költőnek. Halála nem is egészen volt természetes. Sulyos és véletlen betegségi balsors idézte elő.

Az a szoba, a melyben az ifjakat fogadta, ma is ugy van változatlanul, mint akkor volt. Ez a szoba az, a hol a padlón a sarkantyus csizmájának nyomát ma is mutogatják. A hol iróasztalánál ülni szokott harmincz éven át, ott a sarkantyu mélyedést vágott vagy koptatott a padlódeszkába.

De hát sarkantyus csizmában járt volna?

A nagy költő ruhában, viselkedésben mindig előkelő ur volt.

Hiszen ifjukorát a nemesi testőrségben töltötte. Azután tiszt lett a hadseregnél, fogoly a francziáknál. Nőtlen ember korában a világ legünnepeltebb, legszebb művésznője volt a kedvese. Magasrendü és rangu urnők vették körül szerelmükkel. A mikor megnősült: neje is a legünnepeltebb asszony volt túl a Dunán. A ragyogó szépségü Szegedy Róza. Himfy szerelmeinek istennője. Vajjon ily életmódban lehetett-e a nagy költő más, mint nagyuri, előkelő. Hiszen évekig volt mint József nádorispán udvari főtisztje és igen kedvelt embere a nádori udvarban is.

Arczképén, melyet mindenki ismer s mely egykor Döbrentey Gábornál volt, régi szabásu diszes magyar dolmány van áttört nagy ezüst gombokkal és gazdag zsinórozással. Állán feszes gallér, nyakán vastagon hajtogatott fehér selyem nyakkendő. Ehhez feszes magyar nadrág s rojtos és sarkantyus huszárcsizma.

Igy szokott menni ünnepre, vármegyegyülésre, udvarhoz, akadémiába. De rendes mindennapi viselete mégse ez volt.

De nem is olyan egyszerü, mint például ott a szomszédságában barátjáé, Deák Ferenczé. Deák sohase öltözött divat szerint; maga csinálta meg magának az ő egyszerü előkelő divatját. De a nagy költő ép ugy figyelemmel volt a divat iránt, mint például Deák Antal, a kivel szintén hosszu barátságban állott.

Ma is élő öreg barátom, Osváld Dániel, szintén fölkereste a pozsonyi ifjak előtt egy-két évvel. Gondosan megfigyelte öltözetét, a hétköznapit.

Szarvasbőr nadrág, fekete lovagcsizma, kék posztófrakk nagy sárga gombokkal, fodor az ing elején, fehér vastag selyemkendővel feszesen bepólyázott nyak, kissé bolyhos kürtő-kalap.

Franczia és angol divat, tehát világdivat volt ez akkor. Pedig közel hetven éves volt már akkor a nagy költő.

A jurátus ifjakat egyszerü fekete házi öltönyben fogadta. A kandalló mellett ült s ámbár nyár dereka volt s rekkenő hőség: mégis vigan ropogott a tűz a kandallóban. A nagy költő rest volt átöltözni, a kandallótűz mellett száritgatta ruháit, őt is épen ugy utban érte a zápor, mint az ifjakat. Apostol Józsi volt az ifjak szónoka:

– Édes hazánk nagy fiát és nagy költőjét akartuk személyesen megtisztelni, hogy visszatérvén szülőföldünkre, elmondhassuk, hogy mi szemtül-szembe láthattuk Kisfaludy Sándort. Mi is nemesebbé leszünk ezáltal, becsületünk is nagyobb lesz otthon.

Ezt mondta a szónok.

A beszélgetést szórul-szóra, most már hatvankét év multán, nem lehet leirni. De a nagy költő nagy nyájassággal fogadta az ifjakat, meleg kézszoritásban részesité valamennyit, leültette őket s elmondta, hogy ő is ebül elázott a nagy záporban. Jóizün nevetett arra, a mikor az ifjak felhőszakadásos kalandjukat elmesélték.

Nevét, vármegyéjét, vármegyéje követjeit mindegyiktől elkérdezte. Az öregebb követeket mind ismerte. A fiatalok tehetségéről s várható jövőjéről az ifjak véleményét szivesen hallgatta. Borsod fiatalabb követe, Szemere Bertalan iránt különösen érdeklődött. Csakugyan miniszter is lett ebből 1848-ban.

De ez mind nem lepte meg nagyon a jurátus ifjakat. Hanem meglepte az, hogy a nagy költő látszólag az ország minden vármegyéjét ismerte.

Hudoba Soma például zólyomi volt. Vele Szliácsról, Libetbányáról és a Bory nemes családról beszélgetett. Volt egykor egy Bory nevü barátja. Bizony Soma ur nem tudott a nagy költő minden kérdésére megfelelni.

Igy jártak a borsodi jurátusok is, pedig ők már csakugyan tanult és ügyes ifjak voltak.

Apostol Józsinak az élet kisebb szerepet adott, mint a mely ifjukori ábrándjainak s a hozzákötött reményeknek megfelelt volna. Kis termetü vékony ifju volt, de mohó olvasó, figyelő és ábrándozó, költői és irói kisérletekben buzgólkodó. Ugy hallom, élemedett korában is ilyen volt, de különködő embernek tartották. Utóbb ugy élt, dolgozott és halt meg, mint törvényszéki biró. Hozzáférhetlen, hajlithatlan, szigoru biró volt.

Tudását nagyon kicsinynek érezte a nagy költő mellett. Pajzánkodtak is e miatt jurátus társai.

A nagy költő vele, mint borsodival, Borsod vármegyéről beszélgetett.

– Lássa, uramöcsém, itt a Balaton s itt van az Örs nemzetségnek annyi helye, emléke és hagyománya. Alsó-Örs, Felső-Örs, Kis-Örs, Kővágó-Örs s talán több is. A maga vármegyéjében is ott van Balaton nevü falu s Örs vezér, Árpád hive, ott is birtokot hasitott ki magának a honfoglaláskor Kács faluban. Vajjon Örs vezérre emlékeztető helynevek vannak-e ott?

Dehogy tudta ezt Apostol Józsi.

Aztán elkérdezősködött Ónodról, utolsó Rákóczi fejedelmünk országgyüléséről, a hol két labancz követet az egybesereglett rendek összevágtak. Vajjon megvan-e még a templom, a régi vár? Hol mulattak és tanácskoztak az uri rendek? Él-e még sok szóbéli hagyomány a dicső fejedelemről és fővezéréről, Bercsényiről? Van-e emlékkő vagy egyéb emlékeztetőjel?

Mind nem tudott erről Palóczy László jurátusa semmit.

Lükőt és Lakatost is kétségbeejtette a nagy költő az ő nagy tudásával. Jobban ismerte Torna vármegyét, mint maguk a tornai ifjak.

Kérdezősködött is, de beszélt is a sziliczei jégbarlangról. Érdeklődött az iránt, milyen állapotban van a hires régi Sólyomkő vára? Szeretett volna valamit hallani a Dobozy nemes nemzetségek tagjairól, a kik Torna vármegye nemesei. Valószinünek tartotta, hogy az a Dobozy, a kinek hőstettét és halálát megénekelte, ehhez a nemzetséghez tartozott. Megkérdezte: meddig járták meg a Szád sziklahasadékát? Vannak-e a hasadéknak tündérregéi, népmeséi, történeti hagyományai? Ismerik-e ezeket? Gyüjtik-e?

Bizony nagyot néztek erre Lükő és Lakatos barátaink. Hiszen ők csak Szád-Előnél jártak, csak a falu diófáit ismerik s a sziklahasadéknak csak torkolatát látták a malomig, de azon tul már nem hatoltak a sziklák rengetegébe. Holott maga a nagy költő egykor legalább a Czukorsüvegig megjárta.

Talán legrosszabbul járt még Ferenczy Pista barátunk, bérczes Ung vármegyéből. Tőle azt kérdezte egyebek közt a nagy költő:

– Látta-e, uramöcsém, a Szcinszki-Kamen tetején a tengerszemet? Fürdött-e benne?

Dehogy fürdött, dehogy látta. Sőt még csak hirét se hallotta. Volt utóbb e miatt kaczagás, de csak az ifjak között.

Kaczaghattok, jó pozsonyi ifjak.

Elevenebb honfiérzés alig lüktet a szivekben, mint a tiétek. Nemcsak daloljátok, de érzitek is azt a szót: Hazádnak rendületlenül!… S mégis mily csonkán, mily hézagosan ismeritek hazátokat. Pedig szent buzgósággal most is azért járjátok a világot. De a magas Ungból és Zólyomból, a szakadékos szép Tornából s a Tiszára dülő Zemplénből és Borsodból ide kellett jönnötök Sümegre, a Bakonynak napnyugati szélére, hogy az ősz, öreg hazafitól, a nagy költőtől kelljen meghallanotok: miként kell ismerni hazátokat.

De hát a nagy költő honnan ismerte?

Nemesi testőr volt ő egykor, régen, félszázad előtt, a király udvarában. Minden vármegyének ott volt nemes ifja. Együtt éltek, együtt laktak, együtt játszottak és viaskodtak, együtt keseregtek honuk állapotán s együtt szivták magukba a vigasztalódást a hősi mult dicsőségéből s a jövendőnek hajnalodó reményéből. Együtt andalgott elméjük azon a rettentő titkon: vajjon feltámadhat-e még a magyar valaha? Akkor még Széchenyi porban játszó gyermek volt s Wesselényi, Vörösmarty, Deák, Kossuth meg se született. A nagy költő már akkor, mint husz-huszonkét éves ifju, minden üres idejét arra forditotta, hogy nemesi testőrbajtársaitól elkérdezősködjék s az ország minden hegyét, völgyét, szirteit és folyóvizeit, minden városát, eleven és puszta várát s népünk lelkének minden titkos mozgását tőlük megismerje.

Igy törekedett hazáját megismerni.

Pedig csak annyi idős volt, mint most ti vagytok, pozsonyi jurátus barátaink.

Pedig akkor már katona volt, Európa minden nyelvén beszélt, minden mivelt nemzet irodalmát ismerte s ama szent érzések és gondolatok már sarjadoztak lelkében, melyekből fölépitette a magyar ősidőkből meritett gyönyörü regéit.

Igaza volt Apostol Józsinak. A hét jurátus sokkal különb, nemesebb, értékesebb embernek érezte magát, a mikor a nagy költőtől eljött, mint azelőtt. Valami fény és melegség árad a nagy szellemből mindenkire, ha közelében lehet.

Szives barátsággal bocsátotta el a nagy költő az ifjakat. Meghivta őket somlyai szüretjére. Megköszönték az ifjak, de a somlyai szüretre nem mentek el. Ha elmennek: ott lehettek volna a nagy költő temetésén.

Kisfaludy Sándor háza ott van a sümegi vár tövében. A vár nem oly magas, mint a Tátika, vagy Csobáncz. Csak aféle magasságu, mint a Gellérthegy. Az ifjak nyomban fölsiettek rá. Onnan még egyszer megnézték a nagy költő házát és háza táját.

Fáradalmas napjuk volt az. Nagyot is aludtak utána. Reggelre minden ruhájuk rendbejött s vidáman indultak utnak Somlyó felé.

Somlyó!

A mint a sümegi hegy hajlásából kiértek, már meglátták Somlyót. A messzeségben ott ült méltóságosan Marczal sikjain. Sötétkék alakja ott már szemükbe tünt s azután mindig látták, a mig oda nem értek. Le nem vették szemüket róla. Nem is volt mit nézni körülötte. Balról a Ságtető, napkeletről a fekete Bakony. De mindegyik távolabb.

Mit is mond a Szózat költője Somlyóról?

Története van ennek a gyönyörü költeménynek, de a jurátus ifjak akkor még nem ismerték se a költeményt, se a történetét. A költemény csak néhány hónap mulva készült az ifjak utjának befejezése után. Nem is egészen olyan szemmel nézték ők azt a fenséges hegyet, mint a költemény.

Hogy és hogy se történt: Vörösmarty megundorodott attól a sok rossz bortól, melyet a pesti kocsmárosok mérnek. S szilaj költői kedvében Rossz bor czim alatt megénekelte a pesti kocsmák rossz borát. Épen ama napokban, a mikor a pozsonyi ifjak uton voltak. Ebből a költeményből kelt szárnyra s lett példaszóvá az a mondás:

A költeményben megemlékszik Somlyóról és Tokajról is e szavakban:

Vörösmarty ismerte Somlyót s borát is. A somlyait s a tokajit tartotta a világ legjobb borának. A milyen a drágakő, olyan zöldnek nevezi ezt a két bort. Valósággal igaza van. A tokaji szomorodni s a somlyai asztali bor valóban zöldes szinü kissé, mint a világos smaragd. De ezt a két bort hig aranynak is nevezi. Méltán. A tokaji aszunak s a somlyai nehezebb bornak aranyszine van. Még pedig magyar s nem franczia aranyszine.

Erre a Rossz bor versre nekigerjedt néhány lelkes hazánkfia.

Micsoda? Hát a Szózat költője csak rossz bort ihassék? A hatalmas Hunnia az ő nagy költőjét légyétetővel tartsa? A nélkül, hogy ujságokban fecsegtek volna róla: vidékenkint összebeszéltek lelkes hivei: küldjünk isteni italt a nagy költőnek.

Küldtek.

Eger épen röstelte, hogy hires borát verembe szürik el a nagy költő elől. Joó János küldött be Pestre jókora hordóval, de a leghiresebb borból. Tárkányi Béla irt hozzá költeményt. A költemény is jó volt, de az egri bor mégis jobb volt.

Ménesről, Arad-Hegyaljáról is küldtek alkalmas mennyiséget. »Borod sötét, mint a czigányleány!« Azt irja a költő Ménes boráról. Ilyen czigányleány bort küldtek, a melyben »a sziv édes lángja ég«. Sárossy Gyula irt hozzá édes, kedélyes költeményt.

Tokaj el nem maradhatott. Egykori öreg barátom, Szemere Miklós, akkor még ifju kedvvel és erővel küldött egy hordót Vörösmartynak. A mikor meglátogattam, kérdésemre mutatott is akkora hordót. Kincset ért. De sokkal többet ért költeménye, a melylyel a hordót utrabocsátotta. Oláh Dani czigánykereket hányt örömében, mikor aztán Vörösmartynak a tokaji borról irt remek sorait elolvasta. Hogy is lehetne zempléni jurátus előtt a tokaji borral egy nap emlegetni a kerek föld akármelyik borát?

Érmelléke se maradt el. A három Tisza-fiu, László, Kálmán és Lajos, akkor még gyermekek, küldték a nagy költőnek az érmelléki hatalmas izelitőt. Szőnyi Pál irta hozzá a szép kisérő levelet.

Somlyónak se volt szabad elmaradni. Innen azonban nem a szőlősgazda küldött, hanem Zádor György, Veszprém vármegye kiváló jelese s Vörösmartynak zsenge ifjukori s halálig hű barátja. Vörösmarty, Deák, Zádor egykor sokat voltak együtt s testvérként szerették egymást mindvégig. Zádor valamikor, mielőtt pápai tanár volt, Kemenesalján lakott, Somlyó közelében. Itt látogatta őt meg egyszer-kétszer Vörösmarty s innen ismerte a nagy költő Somlyó hegyét, borát s Marczal vizének sikjait.

– Rideg Somlyó, térföldi remete!

Miért irja ezt Vörösmarty?

Egyszerü, világos oka van. A remete magánosan él odujában. Se közel, se távol semmiféle társa. Igy áll a sikság közepén Somlyó. Köröskörül semmi hegy, semmi domb. A Bakony félkörbe keriti Döbrönte várától a Dobos rengetegen át Sümegig. De több kilométer távolságban. Ez az óriási körfal kelet és dél felől őrzi. Északra és napnyugotra a nyugati nagy magyar Alföld, Veszprém, Vas, Győr, Sopron, Mosony vármegyék rónavidéke, a Marczal, Rába, Répcze és a Hanság lapályai. Ott áll Somlyó rideg magánosságban a szabad tér közepén. A napsugár, mint a nagy költő irja, hű szeretőként öleli körül s szerelmi hevét nem osztja meg más hegyekkel. A mezők lélegzete, a szabad szél járása akadály nélkül szálldos körülötte. Valamikor óriási tűzhányó-kitörés lökte föl a magasságba. Köve, földje, alkata, vállai, bazalt oszlopai ugyanolyanok, mint Badacsonyé. Magassága is csaknem akkora. Egyetlen földalatti tűzháboru alkotta mind a kettőt. Koruk is egyenlő.

Közel hozzá Kemenesalján a Ság-tető, Berzsenyi álmodozásainak kedves tanyája. Ez is a tüzek földalatti háborgásának alkotmánya. Gyönyörü alkat ez is. Magánosan áll ez is. Kisebb Somlyónál. Ennek alig kétharmada. Ilyen alakulás még Haláp, Szentgyörgyhegye, Tihany. De legfönségesebb Somlyó az ő büszke egyedülvalóságában.

Remete, de nem rideg.

A mikor a pozsonyi jurátusok ott jártak: akkor országunk legszebb hegye volt. Nemcsak alkatánál fogva. Művészi alakja ma is a legszebb. A legszebb vonalak tökéletes összeolvadásából áll képe. Egyenes és hajlott vonalak, félkörök s egész kör. Istennek utólérhetlen mérőeszközei idomitották.

Hanem akkor még diszitése is legszebb volt. Láttam én a Balaton-vidéknek, Tokaj-hegyaljának, Méneshegyaljának, Pécsnek, Egernek, Budának minden szőlőhegyét. Szegény jobbágy volt ez mind Somlyóhoz képest. Ez a hegy tele volt már akkor hintve nyaralókkal, kápolnákkal, diszes épületekkel. Nem is igazi uraság volt az Veszprém, Vas, Zala és Győr vármegyék ben, a kinek itt diszes, tágas épülete, szüreti mulatságra való tanyája ne lett volna. S minden közeli püspöknek, vagyonos szerzetnek, apátságnak megvolt itt remek szőleje, gazdag pinczéje, kényelmes uri hajléka.

Meg kellett ezt látniok a pozsonyi jurátusoknak.

Somlyó köröskörül van épitve szőlővel. Minden oldalán hires bor terem. Leghiresebb, legértékesebb a vásárhelyi oldalon, utána a szőlősi oldalon, utolsó a dobai oldalon. Savanyu és keserü Somlyónak ez a bora, de azért erővel és tűzzel teljes. A ki iszsza, el nem kábul tőle, de szive meg nem lankad s szerelme el nem gyöngül soha. Csodabornak tartják. Pedig a finom borok közt olyan, mint a finom tészták közt a tepertős pogácsa. Ha jó: jobb a világ minden tortájánál.

Rendes utak vezetnek a szőlőkön át köröskörül a kápolnákhoz, a hegyi forrásokhoz, a bazalt-tornyok alá s fel a fensik tetejére. A jurátusok mindenhova elmentek. Egész napjukat rászánták reggeltől estvélig.

Méltán.

Ma ugyan már Badacsony külső diszitése a Balatonra néző oldalon szebb, mint Somlyó. De csakis ezen az egy oldalon. Somlyónak nincs hátamöge. Köves, miveletlen oldalt, erdős, csalitos részeket hiába keresnél Somlyón. Minden oldala egyaránt diszes és szép és fényes, mint a ragyogó női termet.

Látni akarták Somlyó várát. Meg is látták, be is járták. Az a vár egyenesen Bécs felé néz. Mintha hajdanában egyenesen Bécs ellen épitették volna.

A jurátusok után én tiz év mulva jártam meg azt a várat. Még föl tudtam menni tornyára is. Még tornyának külső párkányán is körben jártam. Alattam a több mint ezer lábnyi mélység meg nem széditette agyamat.

De az én ott voltomnak már több mint ötvenkét esztendeje. Ugy mondják barátaim: azóta nagyon összeomlottak a falak s ma már a tornyot se lehet megjárni.