V.

Németh Lajos előzékenyen fogadott; mindjárt szobámba vezetett, s egy csomó levelezéssel megbizott. Elfoglaltságom naponkint reggeli 10 órától 2-ig tartott, azontúl szabad voltam. Hetekig és hetekig nem tudtam én ezt a szabad időt élvezni. A nagy Bécs és sokaság nem birt szórakoztatni; oly egyedül éreztem magam mindenütt, s terhemre volt a sok zaj. Az udvari kanczellária személyzetében semmi magyar elemet se találtam; az utolsó tiszteletbeli fogalmazói gyakornok is el volt telve udvarképességi képzelődésekkel, ha kényszerült magyarul beszélni, kereste a helyeket, hogy hol venné ki magát legfeltünőbben egy-egy szarvas hibát ejteni; azonfölül selypelt vagy nyafogott, ki amit hitt, hogy jól áll neki. Fehér nyakkendőjével mindenik egy-egy udvari tanácsost vélt látni magában. Ezt a sárga kesztyűs sereget ki nem állhattam, s előérzetem nem csalt, mert a 48-iki események alatt letüntek a világ szinpadáról, s a ki nem, az ott szerepelt, a hol a muszka segitette előre. Ezek a derék urak nem sokat törődtek a magyar országgyűléssel, a nemzet nagy férfiaival s a szép reményü ifjusággal. Az udvari kanczellária s az udvari személyzetben volt összpontositva minden tiszteletök tárgya, aztán következtek ők magok. Ha volt a világon üres rátartósság, alantias fenhéjázás s higvelejü elbizakodottság, ugy az ezen osztályban bőségesen mutatkozott. Onnan ugyan egy jó magyar, vagy igaz hazafi sem került ki, de annál több Bach-huszár. A hivatalos érintkezésen túl, kerültem minden alkalmat akármelyikkel is ismeretségbe jutni. Tehát tökéletesen elkülönözve éltem; örvendettem az estének, amikor eljártam a Burgszinházba Löwe, Dewrient Emil, Laroch, Rettich, Neumann, Ausütz stb. jelesek utolérhetlen müvészetében gyönyörködni. Ekkor jelentek meg Sue Jenőtől a »Páris rejtelmei«, e mű nagy feltünést és zajt keltett világszerte. Mig ezen olvasmány tartott, szivesen otthon ültem, s egészen Párisba éltem át magamat, de hát ennek hamar vége volt, s társasághoz szokott kedélyem megkövetelte a magáét.

Az erdélyi kanczelláriánál fesztelenebb modor, magyarabb hang s a hazai ügyek iránt több érdeklődés mutatkozott, mint a magyar kanczelláriánál. Itt ismerkedtem meg Cseh (Csernatony) Lajossal. Kezdtünk egymáshoz járni, ő is irogatott, kölcsönösen felolvastuk szellemi termékeinket, s természetesen agyba-főbe dicsértük egymást. Én Frankenburgnak az »Életképek«-be tudósitásokat irtam Bécsből, s ezeket egy ember legalább méltányolta, s ez egy Cseh Lajos volt. Sok jó órát töltöttünk együtt, s irodalmi működésre buzditottuk egymást.

Távol mind attól, a mit szeretek, sokszor erőt vett rajtam a vágy pesti és pozsonyi pajtásaim után, s e miatti lehangoltságomból napokig nem birtam kibontakozni. Ilyenkor nem kellett se szinház, se kirándulás, csak a magány, hogy a multak emlékeit lelkemben felidézzem.

Egyszer aztán rágondoltam magamat, hogy a testőr-palotába is ki kellene látogatni, hisz több tanulótársam szolgál a seregben. Nagy vonzalmat nem éreztem, hisz ha Bécsben a magyar kanczelláriánál is ugy elkorcsosodik a magyar, milyen lehet a szellem azoknál, a kik még hozzá katonák? Na, de az illem és régi pajtásság megkivánja.

Föléledtem; magyar sziv, magyar lélek s magyar barátság uralkodott ebben a palotában. Magyar szó, magyar zene, magyar dal tölté el a termeket, szobákat s folyosókat. Szikrázó elmésség, könnyelmü jókedv, nemes nyiltság s összetartás tette ezen máskép komoly épületet oly vidorrá. Egészen jurátus társaim közt éreztem magamat.

Itt találtam Marschalkó Tamást, jogászkori pajtásomat, minden jóban és roszban osztályos czimborámat. A viszontlátás kitörő örömet szült.

Ott töltöttem a délutánt, az estét késő éjig. Mulattunk fesztelenül s elpolitizáltunk, mint akár a Pillvax vagy Hollingerben. Hazafias érzelmü, derék, szabadelvü fiu volt mind s a válság pillanatában is az maradt. Mennyi hős vált ki belőlök, hány lőn halhatatlanná, harczolni pedig egy szálig mind elment. Az 1848–49-iki hadjárat történetében eltörölhetlen betűkkel van följegyezve sok név, a melylyel ma itt találkoztam; igy: Klapka György, Mariássy János, Asztalos Sándor, Szabó Imre, báró Mednyánszky László, Korponay János, Marschalkó Tamás, Prónay István, Somsich János, Udvarnoky Géza, Kerkápoly Mór és kisebb-nagyobb mértékben valamennyi.

Ezután mindennapos voltam a testőr-palotában. Hivatalos ügyeimet elvégezve, siettem a lelkes magyar fiuk közé. Itt étkeztem, együtt töltöttük el a délutánokat, s velök jártam a külvárosi szinházakba. Ezen derék fiuk közt volt most már az én otthonom. A palotában levő vendéglő kegyetlenül rossz, de irtóztató olcsó, a »rongyos« nevet kapta. Soha se hivtuk máskép. És a rongyosban nekem jobban izlett az a silány kotyvalék, mint a »Matschakkerhoff« vagy »Wildermann« perdrix aux truffes-jei, mert szellemes magyar társalgás, elmés ötletek, egészséges élczek s kedélyesség füszerezte. Az étterem minden hónap 20-tól 23-ig tökéletesen üres volt, 24-én kezdett népesedni, 26–27-én már a helyek elfoglalvák, s a következő hó 20-áig rendes kerékvágásban maradt; ennek egyszerü oka, mert minden hó 20-án kapták ki a testőr tiszt urak fizetéseiket, hát mig abból tartott, jól kellett élni. Azután járta a »rongyos.« A rongyosnak édes társa a »piszkos«, ez a kávéházi helyiség, a testőrpalota tőszomszédságában; alacsony, egyszerü terem, távol azon fényüzési kiállitástól, mint ez időben az efféle helyiségek Bécsben büszkélkedtek, de körömszakadtig magyar volt, ugy, hogy a német kávéslányok is megtanultak s magyarul beszéltek. Itt nemcsak a testőrök mulatoztak, de a tábornok és ezredes tanár urak is, aztán meg a testőrség lovászmesterei szintén ide járogattak. E szerint az ő magyarságuk a palotán túl is kihatott, annyira, hogy a józsefvárosi szinházban, melynek törzslátogatói voltak, a »Localsängerin«, ha csak szerét tehette, a délczeg testőrök örömére egy-egy magyar dalt énekelt. Annyi »éljen«-t és »ujrá«-t lehetett itt hallani, mint akár egy magyar város szinházában. És ha valamelyik kedvencz szinésznő jutalomjátéka volt, a testőrpalotának minden lovásza a karzaton leste a földszinten s páholyokban levő tiszt urak tetszésnyilatkozatait, miket oly erősen viszhangoztak, hogy egész vihar keletkezett; aztán repültek le a koszorúk öles nemzeti szalagokkal.

Fordultak aztán itt elő igen pajkos tréfák is. Vincze a hóbortig jókedvü s a könnyelmüségig szilaj fiu, örökké azon törte fejét, miként lehetne valami csattanó mulatságot szerezni a pajtásoknak; szerzett is, néha a bosszantásig csattanósakat. Valami Seiden nevezetü tiszt, a ki Vinczével hajdan egy ezredben szolgált, Bécsbe jött, s Vinczéhez, mint régi pajtásához szállt. Vincze sokat mókázott felette, s mert a társalgás magyarul folyt, sőt ha a neve előfordult, azt is mindég Selyemnek mondta, az asztaltársaságot sokszor megnevetteté, s szegény Seiden a maga rovására a többivel nevetett. Egyébiránt, szegény, jó katona lehetett, de embernek iszonyu együgyü sléziai volt. Mindent elhitt, a mit neki mondottak, még a legbadarabb dolgokat is, s szörnyen tudott csodálkozni. Egyszer Vincze rettenetes szomoru képet csinált. Kérdezték, mi baja? azt felelte: Ugy veszem észre, a sógornak pénze nagyon fogytán van, félek, hogy kölcsön kér, hát meg akarom előzni, s a kétségbeesettet játszom.

Másnap este a jámbor sléziai jön haza barangolásából, s amint benyit a szobába, elorditja magát, becsapja az ajtót, lélekszakadva fut a napos tiszthez. Elek Miska volt a napos, kinek gyengeségein mindég kifogtak, valahányszor napos szolgálatot tőn, mert hát szegénynek a többi gyöngeségei mellett, gyönge itélő tehetsége is volt. Seiden szaggatott tételekben, arczából kikelve mondja: Vincze Friczi felakasztotta magát. Elek rohan oda, benyitja az ajtót, s látja, hogy Friczi, háttal az ajtó felé, az ablak mélyedésében ott lóg. Esze nélkül megy a palota-parancsnoknak jelentést tenni, ez hivatja a porkolábot, vele Vincze Friczi szobájához siet, ekkor már több testőr odasereglett. A porkoláb a hullát le akarja venni, de az első érintésre több darabban a földre hull. Erre az ágyból roppant nevetés hangzik elő, oda mennek, a takarót leemelik, s Vincze ott fekszik, iszonyuan hahotázva. A sléziait akarta megtréfálni, tehát egy víkesztyűre ruházta a házisapkát, arra egy vánkost kötött, s felöltöztette otthoni ruháiba, a mit aztán felakasztott. Répásy maga is elnevette magát az ötleten, de Vincze ezért kétszer negyvennyolcz órai szobafogságot kapott. Elek Miskát aztán reggelig bosszantották, hogy mennyire megijedt egy árnyéktól.

Vincze Friczinek bátyja is volt a testőrségnél, két vagy három évvel elébbre, de különben vele egészen egy szinvonalon. Ha hozott is magával az ezredből egy csepp német nyelv-ismeretet, itt azt is elfeledte. Egyszer szolgálaton van a Burgban, s ép ő állt őrségen, mikor a Burg udvarában a testőrkapitánynyal a ló hanyatt vágta magát, s a tábornok lába eltört. Nagy zaj támadt, s ő felségeik is az ablakon nézték részvétteljesen, mikor a beteget elszállitották. Karolina, az anyacsászárné is mély megilletődéssel nézte a szomorú eseményt, s a magyar testőrhöz fordulva, mondá: »Just ist bey Ihnen ein grosses Ünglück geschehen.«

Vincze »igazodj«-ba vágta magát, a kardot meghuzta, s felelt: »Ich weisz Frau Kaiserin Mutter.«

A császárné elfordult, s soha többé meg nem szólitott magyar testőrt.

Efféle kis adomákban a testőr-élet kifogyhatlan volt, de azért a szellemi élvek iránt is sok érzékkel birt; Prónay István művészi zongorajátéka nagy élvezetet nyujtott. Aztán Klapka György, Korponay János, Szabó Imre tudományos és szépirodalommal sokat foglalkozván, lelket gyönyörködtető s néha igen tanulságos felolvasásokat tartottak.

Megesett, hogy belépett oly ifju, ki a »Garnizon Geist« ot elhozta magával; de itt hamar kiverték belőle, s akármennyire utban volt elkorcsosulni, rövid idő alatt észretéritették, s lőn belőle olyan magyar fiu, a milyet csak kivánni lehet. És ez aztán annyira vérébe ment, oly lelki tulajdonává vált, hogy ha ezredbe beosztották is, a testőrből kivált tisztet mindég meg lehetett ismerni, mert szive, lelke s nyelve magyar maradt ott is.

Magyar volt ez a testület minden izében; s a kinek lelke idegen czafranggal birt, itt megtisztult attól.

Mikor a válságos napok közeledtek, az udvari légkör magához vonta a Bécsben időző főurakat, főpapokat, kanczelláriai személyzetet, sok magyar születésü katona tisztet, de egyetlen testőrt sem.

A testőrök a nagy terem közepén halomra rakták az ezüsttel kivert vörös szép egyenruhát, s eljött mind a magyar kormánynak felajánlani szolgálatát. Eljött a testőr-őrmester: Répásy tábornok, eljött a főlovászmester Hrabács, eljöttek a lovászok, s gondolom az egyik kávéslány is. És aztán nem közönséges szerepet játszottak; soknak nevét megörökiti a hadjárat történelme, de még olyan is van, kinek a világtörténelem tart fenn egy-egy fényes lapot, mint Klapkának. Hányan elestek, mennyi került vesztőhelyre s a legtöbb hosszú fogságra.

Ha a magyar nemzet fennállásának második ezredévében is előfordulna oly mozzanat, hogy Bécs magyar kézre kerül, az első teendő volna, a magyar testőrpalota helyén az 1848-iki testőröknek emlékoszlopot emelni.

Szivemből szerettem őket, s azon kevesekkel, kik még meg vannak közűlök, maig is fenntartom a barátságot.

Ez a szellem, ez a barátság Bécshez tudott volna kötni hosszú időre, de nem tudtam megbarátkozni az otthonnal. Németh Lajos előzékeny, sok belátással biró udvarias ember volt, semmi panaszom se lehetett ellene; munkával se voltam túlhalmozva soha, úgy, hogy néha 10 órától 2-ig, legalább másfél órát olvasással tölthettem. A legfőbb teendőm hivatalos száraz levelezésekből állt. Tehát se a bánásmód, se a munka, se pedig a dijazás elégtelensége volt az, mi azon elhatározást érlelé bennem, hogy Bécstől búcsut vegyek. Kezdtem kiismerni Wirkner Lajost, a ki főnökömmel szoros összeköttetésben volt, s igy vele az érintkezést ki nem kerülhettem. A legtöbb időt együtt töltötték, egymásnak gyöngéd meglepetéseket szereztek, s bizonyosan egymás titkait ismerték.

Wirkner Lajos minduntalan lerándult Pozsonyba, nehány napot ott töltött, s a mint Bécsbe érkezett, utja egyenesen Metternich herczeghez s a kanczellárhoz vezetett, aztán rózsás kedélyben jött Németh Lajoshoz. Gyanitottam, micsoda járatban utazgat Pozsonyba s az országgyülésiek is bizonyára tudták, hányadán vannak vele? És nekem annyiszor kellett hozzá mennem, hivatalos ügyekben, ezt én resteltem, kikerülnöm pedig lehetlen volt, de különben is undort kaptam ettől a bureaux élettől, hát biz én egy szép reggel, több havi ott tartózkodás után, leköszöntem.

Nagy kő esett le szivemről, mikor elhatároztam, hogy Pestre utazom. Pestre vágyott lelkem, Pesthez kötvék legszebb emlékeim. A testőrpalota volt az egyetlen hely, a honnan nehezen váltam meg, a többi Bécstől örömmel búcsuztam. Pozsonyban ki se szálltam, félvén, ha kedves jó pajtásaimat meglátom, ott rekedek, pedig szándékom volt, Pesten azonnal komolyan dologhoz látni.

Ezerszer üdvözöllek ifju szép Pest! több gyönyör nekem a Dunáról szerény épületeidet látni, mint Bécsnek felhőkben uszkáló tornyait; jobban tetszik nekem itt az a fiatal pezsgő élet, mint ott az a megöregedett hullámzó tömeg.

Midőn Pesten partra tettem a lábamat, ugy kezdtem magamat érezni, mint ki hazulról sokáig elszakadva élt, s most a családi tüzhelyhez visszatért. Szivem hangosan dobogott.