UTAMBÓL.

(1853.)

Minden kornak meg vannak saját uralkodó divat eszméi, melyek kisebb nagyobb körben forognak s nem ritkán átalános érdek és közbeszéd tárgyaivá lesznek. Ilyenek példáúl az utóbbi évtizedből a lélekidézés, Pepitadüh, asztaltáncz, chloroform, California, lőgyapot, rudnói pap, rébuszok sat. – Mint divat üstökösök nehány hétig vagy hónapig megjárják, aztán egy részük elkopik mint valamely rigolettoi dal, más részüket a találó gunyor élczei nyilazzák agyon.

Gyermekkoromból két en vogue lévő tárgyva emlékezem. Az első: a mopsz-faj pártolása, hizlalása és elbeczézése – a másik: uti leirások közlése volt. Úton, útfélen, pamlagon és himzett vánkoson és ölben és mindenfelé puczor gömbölyűre hizott mopszli volt látható s Ami vagy Pamina gyakran több kedvezésben részesűlt s több költségbe is kerűlt, mint sok szegényebb sorsú ember egész évi háztartása; más részt, ha valamely iróaspirans, p. o. olyan kinek már nehány rejtettszavát vagy „a holdhoz“ írt versét bámulta az olvasó közönség, a harmadik faluba rándúlt: rögtön utijegyzeteket, tapasztalásokat, benyomásokat, vázlatokat, naplót, sat. írt a „Hasznos Mulatságok“ hasábjaiba; hiven elősorolván, hol és mit ebédelt, minő fogadóban és ágyban aludott, miképen dőlt fel, mily szivesen fogadták itt és ott s több hasonló tanúlságos és életbevágó dolgokat. Emlékszem egyre, melynek „folytatása“ igy kezdődőtt: „Hajnali édes álmomból a csordapásztornak ablakom alatt megfútt kürtje ébresztett fel; felugrottam tehát ágyamból sat.“

Ezen úti-jegyzetek, benyomások sat. akkor épen úgy elszaporodtak mint a divatos mopszok; s a méltán ostorozó gúny mindkettőt csakugyan addig is csapkodta, mig számuk egyre fogyott s ma a dolog már ott áll, hogy a mopszfaj tökéletesen kiveszett s egy fenmaradt példány előmutatójának valamely dús angol különcz nem tudom hány száz font sterlinget igér; úti naplóját pedig csak az meri közzé tenni, ki azt legalább is e hon határain túl hordta magával.

Minthogy pedig én naplót nem viszek s múlt nyári kirándulásom sem volt sokkal nagyobb út annál, melyet egy drezdai vagy lipcsei új házaspár a mézes hetek alatt a „sächsische Schweicz“-ba szokott tenni: ennélfogva – nehogy az e sorok fölötti czím valakit tévútra vezessen – e kis előszóban megjegyzendőnek tartottam, hogy se utam leirását, se saját viszontagságaimat, hanem oly eseményeket vázolni szándékom: melyek nekem egy egy beszélyke vagy humoreszkkisérlet tárgyáúl szolgáltak.

Pest, aprilban, 1854.

I. EGY TISZAI GŐZÖSÖN.

A Missisippi! a Missisippi!

Kiáltott volna fel valamely amerikai, ha múlt juniusban a rendkivül megáradt Tiszán velünk teszi az útat Szolnoktól Tokaj felé. Köröttünk jobbra balra mérföldnyi ár, szemfárasztó örökös egyformaság, melyben legfölebb az volt változatos, hogy – a folyam kigyózása az ártengeren nem levén észrevehető – az óranegyed előtt jobbunk felől látott templomtornyot óranegyed mulva már a bal oldalon találtuk.

A rekkenő hőség mindnyájunkat a födélzetre hajtott enyhülést keresni a kis szellőben; s ez alig is volt nagyobb annál, mit egy fölrebbenő sirály ver szárnyaival. Lenn a közös kabinban csak hatan maradtak: három kártyázó, egy ezeket néző, egy napszámban olvasó s végre egy, ki egészséges mély alvással volt elfoglalva.

Egyszer sem utaztam még gőzösön a nélkül, hogy egy mindig alvó és egy mindenkivel ismerkedő egyén ne volt volna közöttünk. Most sem hiányzott e példányok egyike is. Az imént említett alvónak csupán alakját láthatám, mert bundaként mozdulatlanúl feküdt a kabin sötétebb hátsó részének pamlagán s még arczát is leboritá zsebkendőjével az alkalmatlankodó legyek ellen.

Az ismerkedő ellenben régi ismerősünk, azaz nekem és azon olvasóimnak, kik az „egy fürdői évszak“ czimű beszélyemben bemutatott Cz.... pesti dandyre még emlékezni kegyesek. Azóta ő engem felhatalmazott jövőre neve első betüjét egészen kitölthetni s igy én most bátran megemlithetem, hogy Czieraff is velünk volt a gőzösön s megjelenése első perczétől számitott egy óra alatt az utazók mindenikével beszélt. Már az ebédnél igyekezett magát minden módon feltünővé tenni; kalandjairól regélt fennhangon, az ételeket gyalázta, a pinczért szidta, hatodik szomszédnőjének szépségeket kiáltott át, élczeket csinált, melyek, nem mintha dicsérni akarnám, de oly fejre esettek valának, hogy szívből kellett nevetni rajtok. Egyik élcze a többi közt igen roszul sikerült. A kabinban egy kurta lábu öreg borzeb lopózott be s az étkezők előtt szép csöndesen leülve, áhitatos bizalommal várt egy-egy odadobott falatot. Czieraff paprikával tömött meg egy darab kenyeret s azt megzsirozva a szegény Figarónak vetette. Figaro egész mohósággal felkapja, de csakhamar elkezd szörnyen tüszkölni, aztán csalódását keserves vonitással fejezve ki, felszalad a lépcsőkön a födélzetre; s még onnan is hallottuk lehangzani orditását s közben a hajó-kapitány boszús mély hangú kérdését: ki merte bántani kutyáját?

Ebéd után a födélzeten folytatá Czieraff hadműködéseit, ostromállapotba helyezvén a kit csak előkaphatott. Megkérdezte mindenkitől, honnan jő, hova megy, mi járatban van, s viszont kérdezetlenűl ő is elmondta, hogy puszta időtöltésből utazik, mert van módja benne s hogy még soha sem volt ezen az unalmas Tiszán. Továbbá, hogy gróf Lanyházi és báró Endrei, kik e vidéki falusi jószágaikon töltik a nyarat, neki különös jó pajtásai s már régen kinozzák őt meghívásaikkal: töltene nálok néhány hetet. De meg is látogatja őket; mindkettő oly pompás fiu, kiváltkép az az Aladár! (Megjegyzendő, hogy Czieraff az r betüt még mindig gyülöli s igen szépnek hiszi, ha alsó ajkát kissé bekapva, azt v-nek ejti ki.)

Miután e grófi és bárói összeköttetéseit mindenkivel közlé, azt hivé, hogy ő minden tekintetben – társalgási könnyűsége, élczei, nagyúri viszonyai s külseje által – közbámulat tárgya lőn. E külső csakugyan vállalkozó is volt. Kerek fehér kalapját öklével szépen behorpasztá, négyszegű szemüvegét bal szemgödrébe nyomá s a jobbal nagyokat hunyorított. Tisztára kiborotvált álla szeretetreméltólag nyúlt ki a magas kemény apagyilkosok közűl, melyekbe cserepcsik gyanánt feje belebbezve volt. Bal halántékán mélyedt forradás nyúlt végig, mit ő négy szem közt párbajban kapott seb helyének lenni állitott, de melyet édes mamája egykor mint görvély-kórt gyógyita. Az apagyilkosok alatt nyakkendője óriási csokrokba volt hanyagúl megkötve; téli öltönye tömérdek zsebü zöld kabátból állott, melyről természetesen a vállon átvetett újdonat-uj útitáska nem hiányzott. Oldalzsebében lévő órájának a gomblyukon átfűzött lánczáról csomó jou-jou függött le s csilingelt minden mozdulatánál. A patsuli-szag már tiz lépésnyiről dőlt róla s egyesűlve a kezében tartott csibuk füstjével, szomszédságát rendkivül kellemessé tevé.

Ő legalább ugy volt meggyőződve s igyekezett is ebben mindenkit részesiteni.

Legelőször is egy Pestről Zemplinbe utazó családhoz csatlakozott, melynek tagjai az apa és anyán kivül két kis leány s egy négy éves fiucska voltak. Ez utóbbi módnélkül eleven gyermek lévén, a födélzeten szüntelen fel s alá szaladgált, mindenütt nyomban követve egy reá ügyelő 15–16 éves csinos pesztonka által. Ugy látszik, hogy ez különösen szemébe tünt a dandynek, mert azon ürügy alatt, hogy a kis Bélával játszik, mindig a pesztonka körül forgott.

Egyszer azonban az elbeczézett fiucska, kis szemöldeit összevonva, haragos képpel szalad szülőihez és sirankozó hangon panaszolja: hogy az a jószagú bácsi mindig bántja a Borcsát, megcsipte arczát, meg másutt is; a gyöngyvirágot elvette melléről, aztán meg akarta harapni a száját. A vádlott épen az utolsó szavaknál lépett a nevető szülőkhez s az eszes kis kópéról valamit himezve-hámozva tovább sompolygott.

A felvont ernyő alatti zöld padok egyikén – vonásairól itélve – zsidó nő olvasott szorgalmasan; mellette tiz éves kis lány szinte könyvet tartott kezében, de amint észrevettem, csak akkor nézett belé, ha látta, hogy valaki reá tekint. Czieraff most ezekhez szegődött; tőle tudtam meg később, hogy a kis lány Klopstock Messiását, az anya pedig Monte-Christot olvassa s hogy ez utóbbi szörnyü mivelt s nem is akar máskép, csak francziáúl beszélni; minélfogva dandym megszökött tőle.

A kormányos emelvénye alatt leteritett köpeny és úti vánkosokon néhány fiatal ember heverészett szivarozva és beszélgetve; ezekről Czieraff, mint bárdolatlan népről nyilatkozott. Alkalmasint lefőzték őt, midőn körükbe tolakodott.

Nem messze ezektől két kisasszony ült, kik kisérő nélkül utaztak, de utazhattak is, mert bizony nem voltak már gyermekek. Hallották – habár ugy tettek, mintha oda sem hallgatnának – a fiatal embereknek gyakran kiméletlen tréfáit s pirúlva bár, de csöndesen mégis megmosolyogták. Mindkettő irtózatos terjedelmü harisnya kötésével töltötte idejét, s az egyik nagyon is ismerhette az idő becsét, mert kebléből minduntalan csésze nagyságu tompak-órát vonván elő, ezen vizsgálta a perczek s talán másodperczek haladását. Egy véletlen azonban elárulta, hogy nem egyedűl e gépezet a kebel lakója. A harisnyából egy kötő-tű leesvén, a dandy épen ezért hajlott le; a tulajdonosnő azonban szinte lehajolván, a mysticus kebelből egész tárháza omlott elő a fésüknek, hajkeféknek, iskátuláknak és ennivalóknak, mik közt egy darab króji sajt is találtatott. Czieraff segitett fölszedni s aztán egy házzal tovább ment.

Más csoportozatban üzlet-emberek beszéltek repczéről, gyapjuról, gabonáról stb. Gömbölyü pofók izraelita volt közöttük a fő szóvivő, kinek ujjain és mellén gyémántok ragyogtak, fehér ruhája azonban már sok napi szolgálatot tanúsitott. Kővér hájas fején könnyü házisapka ült félrebillentve, mig fényes piros arczairól izzadság szakadt. A dandy demokratikus hajlamainak elismeréseül legyen mondva: ő itt sem tartotta méltósága alattinak közbe szólni s a czikkek árkeletéről tudakozódva, egyszersmind sejtetni hagyá, hogy neki is több száz mázsa vagy köböl lesz eladó.

Volt azonban egy, kihez ismerkedőnk minden igyekezete daczára sem férhetett: a hajó-kapitány. Becsületes, de kissé mord magyar arcza még mordabb kifejezést öltött, valahányszor a dandy közeledett feléje. Lehet, hogy a divatbábi negélyzett külső nem fért össze rokonszenvével; s talán arról is értesült, ki adott Figarónak paprikás kenyeret. Pedig mennyire szerette volna mutatni az én Czieraff barátom, hogy ő a kapitánynyal meghitt viszonyban áll! El is szánta végre magát s egy alkalommal a födélzeti hidon összefont karokkal álló kapitányhoz közeledve, felkiáltott hozzá:

– Capitano! micsoda falu az ott balra?

– Kürü! felelte a kérdett s elfordúlt a kérdőtől.

A beszédet természetesen folytatni nem lehetett; a dandy tovább ment, de óranegyed mulva, mialatt más tízzel kezde társalgást, ismét ott termett a födeleket összekötő hid alatt s ismét felkiáltott:

– Hát az ott jobbra miféle helység, capitano?

A capitano végig nézte a kérdőt s kis szünet után boszús hangnyomatékkal mondá:

– Kürrü! s nehány dobogó lépést menve, hangcsövén a gépfűtőkhöz intéze pár szót.

Új óranegyed telt el s a Tisza kigyózása az imént látott helységet ismét a baloldalon tünteté föl. A dandy ezt nem vette észre s ártatlanságában rettenthetlenűl harmadszor is megkérdé:

– És ez itt előttünk micsoda falu, capitano?

– Mondtam márr hogy Khürrü! dörgé le határozott boszusággal a mord kapitány s hozzá tevé: mit jár annyit nyakamra az úr? ott lenn a konduktor.

Az ostrom e szerint határozottan vissza levén verve, Czieraff tanácsosnak hitte felhagyni a rohamok ismétlésével s ezeket inkább oly pont felé irányozni, honnan nem félhetett a kapitányéhoz hasonló erélyes tüzeléstől.

E pontot éles látásu szeme, melyen t. i. üveg nem volt, hamar feltalálta. A nő-kabin tikkasztó hőségét többé nem tűrhetve, ifju nőke jött onnan a födélzetre s a gőzöst övedző padok egyikén helyet foglalt. Szelid szép arczában nemcsak semmi kihivó nem volt, sőt bátortalan tekintete, melyyel a hátrahagyott hullámokra meredett, arra látszott mutatni, hogy nem ohajt társaságot. A dandy azonban rögtön mellé telepedett, még pedig akként, hogy szinte elzárta utját a tovább vonulhatástól. Megszólitá őt s feleletét sem várva bemutatá neki valamennyi szép tulajdonságát.

– Szegény asszonyka, mondá súgva nőm – arczáról olvasom, mennyire szeretne ezen izetlenségektől menekülni!

De nem menekülhetett. Egy óránál tovább tartott a – hogy keményebb kifejezéssel ne éljek – makacs ostrom.

Este felé végre Tisza-Bő elé értünk, hol gőzösünk a parthidhoz csatlakozott. Nehányan kiszálltak, nehány új érkezett, kiknek láthatására az utasok nagy része a gőzös bejárása előtt csoportba gyűlt. Az alkalmat felhasználva ide sietett az asszonyka is s utána Czieraff, ki, mint láttam, karját ajánlá, de ez vissza lőn utasítva.

Az újan érkezettek közt volt gróf Lanyházy Aladár (ugyanaz, ki Czieraffot meghivásaival kínozza, neki jó pajtása s oly pompás fiu) nejével és nővérével. Amint azonban a föllépőket a dandy megpillantotta, egyszerre, mintha elsülyedt volna, eltűnt a födélzetről. Láttam, mint rohant le hanyat-homlok a lépcsőzeten a köz kabinba.

A gőzös tovább indult; a gróf külön kabint nyittatott maga és családja számára; az asszonyka félve tekintett körül és szinte könnyebben lélekzett, midőn a dandyt nem látta közelében.

– Bocsássanak meg önök nyiltságomért, szólt hozzánk vagy inkább karomon csüggő nőmhöz: már épen önök védelme alá akartam menekülni némi tolakodások elől. Soha többé egyedűl nem utazom.

Nőm szívesen elfogadá a mivelt modorú hölgy társaságát s a folytatott beszélgetésben, mely ismeretlenek között természetesen csak általános tárgyu lehetett, elmondák egymásnak utjok czélját.

Ő Szolnokról jött anyjától s Tisza-Fürednél fog kiszállani, honnan saját lovain megy haza férjéhez, ki sürgetős mezei munkák miatt nem jöhetett érte. Azt hivé, hogy e kis utat szobaleánya kiséretében is megteheti; többé azonban férje nélkül nem mozdul ki hazulról.

– Mi gömöri és zemplini rokonaink látogatására indultunk; de út közben, jegyzé meg nőm; férjem egyik régi jó barátját is szándékozik meglátogatni s ez okból Rofnál kiszállunk.

Ezen általános, de női közlékenység által érdekessé tett tárgyakról folytatott beszélgetésünket különös jelenet szakitá meg. A köz kabin felső tornáczának ajtajából borzas fő bukkant elő. Egyik arcza sötét piros, a másik halavány, mindkét szeme álomtól ragadozó s a világossággal küzdő volt.

– Közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? e szavakkal csipte el az arra menő konduktort.

– Itt van előttünk; lőn a válasz. Csak hogy már egyszer elhagytuk.

– Elhagytuk!? hogy hagytuk el?

– Hát ugy, hogy a ki ott ki akart szállni, az kiszállt.

– Tyühű! hisz én is ki akartam szállni! miért nem jelentették?

– Bocsánat, én kétszer is bekiáltottam a kajütbe jó fennhangon, hogy: Tisza-Bő! mondá a konduktor; s úgy is volt; de az elkésett úr jó izűt aludván, föl sem ébredt mind addig, mig az Aladár pajtása elől leszökő dandy, a kabin sötétes hátsó részében egy kiteritett zsebkendőre nem ült, mely alatt azonban az általa észre nem vett alvónak orra, szeme, szája, szóval, egész arcza rejlett. Erre mindketten ijedten ugrottak fel, rövid, de egy részről heves szóváltás keletkezett, melyet a dandy alázatos bocsánatkéréssel végezett be, a szerencsés álmu úr pedig feljött megtudni, közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? – Minthogy azonban ezen állomást elhagytuk, kénytelen volt velünk jönni Rofig s ő nyugodtan meg is adta magát sorsának, elfoglalta előbbi fekhelyét s folytatta megszakasztott álmát.

– Egyébiránt – jegyzé meg valaki a födélzeten, hol az esemény felett nevettünk – ez nem először történt most vele. Egy ízben Gönyőnél akart kiszállani, de elaludván az állomást, Pozsonyig ment föl, honnan másnap a gőzössel visszajött ugyan, de Gönyő mellett ismét Morpheus úr tartá őt izmos karjai közt egész Komáromig s igy történt, hogy csak harmadnap érkezhetett meg az igéret földére.

A dandy nem mutatkozott többé a felső társaságban; hihetőleg meg akarta magától tagadni az örömet, hogy ott jó pajtásával Aladárral találkozzék. Csak akkor láttuk őt viszont, midőn a közelgő éj s keletkezett szél a köz kabinba éji tanyát keresni leszorított. Erre azonban roszak voltak a kilátások. Fekvésről szó sem lehetett oly sokan valánk; legfölebb ülheténk szorosan egymás mellett. Czieraff hamis szemhunyoritással súgá nekem, hogy ő mindamellett jó fekhelyre teend szert; felséges módot tud hozzá; csak vigyázzak majd rá.

Elhelyhezkedtünk nagy nehezen; nehány fiatal ember a hajó csúcsában asztal körül kártyázott; az elkésett úr morogva panaszkodott, hogy az ember a gőzhajókon ki sem alhatja magát; az említett gömbölyű izraelita kényelmesen levetkőzve hálóköntöst öltött s fejébe háló-sapkát húzott; mellette Czieraff barátom ült, nem messze tőlök én.

– Ah mily szerencse, hogy nem nagyobb a viz, külömben az ablakon jönne be! jegyzé meg naivul a dandy, hallván, mily közel az ablak alatt mosódnak el a hullámok. Az őszintén gondolt mondatot némelyek élcz gyanánt nevették meg; a kártyásoknál az elfogott ultimo zajt ütött; aztán lassanként elcsöndesedett a zsibongás.

Gőzösünk kerekének moraja s a haboknak a hajó oldalához csapkodása oly egyhangú volt, hogy az ülő helyzet minden kényelmetlensége mellett is elnyomó félálom kezdett jönni szemeimre. Ebből nemsokára sajátszerü hangok ébresztének föl, melyeknek eredetét első perczre nem tudtam megfejteni.

– Krrrr – hau! hangzék nem messze tőlem.

– Mí az? mi bhaja van az úrnak? kérdé rögtön a hálósapkás gömbölyű egyéniség.

– Krrrrrr – hau hau, ham! ismétlé az elébbi, kiben Czieraffot már arról is megismertem, hogy a sok r-ret nagyon v-szerüleg recsegtette.

– Az isthenért! mi lelthe az urat? vagy talán álmodik? iszonykodék szomszédja.

– Kilencz év előtt veszett kutya havapott meg; nem jól évzem magam – krrrr – ham! ismétlé ez harmadszor is s egyúttal a hálóköntös felé kapkodott.

Ennek tulajdonosa azonban nem vette tréfára a dolgot, rémülten felszedközött s veszedelmes szomszédja mellől el- a lépcsőzeten fel- s a födélzetre kirohant, mint csak birt. A megüresült helyen a dandy végig nyújtózva, ezt sugta felém:

– Ugy-e, hogy jó gondolat volt!

– Eredeti! feleltem én, bár már régen ismertem az anekdotát, mit ő jelenleg csak alkalmazott.

Nem sokáig élvezhette azonban élcze hatását, mert alig telt el öt percz s a megfutamodott fél kiséretében a hajó-kapitány lépett a kajütbe, kijelentvén, hogy közbátorsági rendszabályoknál fogva oly egyén, kin a düh kitörő félben van, perczig sem maradhat tovább a hajón, annál kevésbbé ennyi utas között; minélfogva az illető beteg rögtön hagyja el a kajütöt, első alkalommal partra fogván tétetni.

Hasztalan szabadkozott a mi dandynk, hogy az egész csak tréfa volt, hogy, ha tetszik, vizsgálják meg őt tetőtől talpig s nem találandnak rajta legkisebb marás-nyomot: a kapitány, kinek különben is foga volt reá, kérlelhetlen maradt, és Czieraff úr kénytelen volt a csellel kivívott fekhelyet elhagyni, s az időt, további rendelkezésig, a födélzeten tölteni.

Pedig ez nem volt a legkellemesebb idötöltés. A szél felhőket vert össze s aztán elállt, cserében a felhőkből permetezett alá apró de sürű eső. Az éj egyre sötétebb lőn, a gőzös csak lassan haladhatott előre. A kormányoson kivül csak az egyetlen dandy volt a födélzeten s járt felalá nagy léptekkel, gondolván, hogy igy kevesbbé ázik meg, mintha egy helyben ül. Sokáig hallottuk lenn gyors léptei döngését.

Tiz és tizenegy óra közt éjfél előtt a kapitány dörgő hangja szólalt meg oda fenn s hallatszott le hozzánk az éji csendben.

– János, Péter! ti vagytok a legerősebb ficzkók, szólt ez valószinűleg pár matrózhoz; mihelyest jelt adok, ragadjátok meg s dobjátok a vízbe.

– Jól van, kapitány úr; de ba nem birunk vele, elhívhatjuk-e Hanzit is?

– Segithet ő is. Csak készen álljatok; tíz percz alatt egészen sötét lesz, ha igy borúl; akkor aztán a jeladásra egy lökéssel a Tisza fenekén legyen. Értitek?

– Meglesz irgalom nélkül, kapitány úr; feleltek jó kedvvel a matrózok.

Nekünk lenn a hátunk borsózott ezen iszonyú parancs és készületek hallatára. Némelyek s köztök a gömbölyü izraelita, azt hivék, hogy a dandyn valósággal kitört a dühkór s ez az egyetlen mód szabadulni tőle; mások a kapitányt vádolák gyilkos kegyetlenséggel s álliták, hogy itt közbe kellene járni a tett meggátlására, de azért senki sem mozdult; míg nehányan sokkal nagyobb képtelenségnek tartottuk az egészet, mintsem tréfa vagy ijesztésnél egyéb lehessen.

Egyszerre azonban a gőzös kerekének forgása elállt; a kapitány szócsövén át jelt adott, mire oly locscsanás következék, mint minőt nagyobb testnek vizbe-dobása szokott eléidézni. Hajónk megállt s perczig ugy tetszett, mintha visszafelé mennénk.

Sokan kezeiket összecsapva és szörnyüséget emlegetve ugráltak fel megtudni a történteket, midőn egy tapasztaltabb utas ekként nyugtatá meg a kedélyeket:

– Maradjanak az urak, nincs semmi baj; a sötétség miatt tovább nem mehetvén, a kapitány vízbe dobatta – a horgonyt. Ez az egész.

És lőn nagy nevetés, aztán fokonkint elcsöndesült minden; a nagyobb részt elnyomta az álom, kik pedig ébren maradtak, hallhaták ama velőrázó horkolást, melyet hálósapkás útitársunk kövér torkának fűrészmalmával elkövetett.

A gőzösön töltött júniusi éjeknek azon egyetlen jó tulajdonuk van, hogy rövidek. Éjfél után két órakor hajónk ismét elindult, három után hajnalodni kezdett s négykor már fenn voltam a födélzeten, tanúja a nap keltének, mely a Tisza távoli árjából látszott szakadozott felhők közől kiemelkedni. A léget az éji eső felfrisité, a redőtlen sima folyam piros hajnalhasadást tükrözte vissza, míg két oldalt hosszasan levonuló két habfodor, olyforma, minőt a viz szinére hosszában fektetett kötél okozna, a vízmeder rendes széleit jelölé, melyeken túl a végtelen ár ömlik el.

A gyönyörű reggel kárpótolta a nyugtalan éjet. Hat óra tájban mindenki talpon volt már, kivéve a Tisza-Bőnél elkésett urat, ki az éjen át hely szűke miatt csak keveset alhatván, helyre akarta hozni az elmulasztottakat s a megürült pamlagon talán eldorádói gőzös kényelmeiről álmodott.

Fenn és lenn reggelihez tétettek készületek s a köz beszéd a dandy mult éji esetéről folyt. Maga a hős azonban nagy meglepetésünkre sehol sem volt látható. Az ifjak egyike a második helyet is összekereste, minden zugot felkutatott, de a dandyt sehol sem találta. A kormányos szerint partra senki sem szállítatott. Hova lett tehát? Voltak, kivált a nők között, kik komolyan aggódni kezdtek, hát ha csakugyan ő volt az éji locscsanás alkalmával lemerűlt áldozat!

Hogy olvasóimat Czieraff barátunk sorsa iránt tovább függőben ne tartsam, elmondom, hogy őt a mult éjen csakugyan víziszony lepte meg, mit benne a kapitány erélyes intézkedése idézett elé. Egészen ártatlan volt-e a kapitány s a pár matróz a tréfában, vagy pedig a parancs ugy volt intézve, hogy azt a horgonyon kivűl más élő lényre is lehessen érteni? mai napig sem tudtam elhatározni; annyi azonban bizonyos, hogy Czieraff azt kizárólag saját személyére kiadottnak hivén, képzeletet meghaladó rémület és iszony fogta el a sötét eszmétől, hogy „mihelyest besötétedik, három izmos matróz által irgalom nélkül a Tisza fenekére vettessék.“

Fogai és térdei összevaczogtak félelmében; de mégis megemberelte magát s a matrózok egyikének sok pénzt igért, ha valami csellel megmenti vagy elbujtatja őt. A matróz vállalkozott s a dandyt, előre lefizetett husz ezüst forintért, a matróz-karám egyik függő ágyának pakróczai közé rejté el. A helyzet nem volt ugyan kényelmes, de annál rondább és népesebb, mert a menekvő csakhamar minden oldalról kezdé érezni, mily jó volna most egy fél-meszely persiai féregvesztő por! Pedig, kivált eleinte, fülig kellett takaróznia, nehogy kutatás esetére fölfedeztessék; a szűk sötét karám fojtott legében csurgott róla a veriték, szive gőz-gép gyanánt dolgozott s e közben a locscsanást sem hallotta, mely talán enyhített volna méltó aggodalmain.

Ez volt tehát ama felséges mód, melylyel ő jó fekhelyre tett szert. Az éj egyébiránt nem barátja az embereknek; a reggel új reményt és bátorságot csöpögtetett belé, de ez valóban csöpenként is tért vissza, mert hősünk csak akkor mert fektéből mozdulni, midőn meghallá, hogy a rofi állomáshoz közeledünk.

Rofnál kikötve, gőzösi ismerősinktöl bucsuzánk s különösen a szelid szép nőcskétől, kivel nőm legtöbbet s legörömestebb társalgott. A partról még egyszer visszatekintve, egy alakot láttunk a második helyi utasok tömegéböl kibontakozni s egy kezében börönddel a másikban úti-táskával kifelé törekedni. Alig, hogy épen ráért, mert kilépte után a padlók rögtön bevonattak s a gőzös tovább indult. A dúlt vonásu poros, borzas alak Czieraff barátom volt, hirtelen megjelenése az utasok közt általános vidámságot idézett elé, mit még inkább növelni látszott ama körülmény, hogy a Tisza-Bőnél elkésett nagy alvó ismét keservesen nézett a födélzetről az elhagyott part felé.

Rof környékén töltött két kedves nap után Lajos barátomhoz rándultam, ki Rof és Tiszafüred közötti falusi jószágán szenvedélyes gazda s év óta boldog férj. Első gondja volt nejét nekünk s minket nejének bemutatni.

– Ah, mily derék, hiszen mi már ismerjük egymást! szólt csaknem egyszerre s meglepve a két nő.

– A növeldéből talán? kérdé Lajos.

– Nem oly régen; ezelőtt két nappal a gőzösön utaztunk együtt; mondá férjének a szelid szép nőcske.

II. A JÁTÉKOS.

Gömör jó országutai egyikén haladott szekerünk, még pedig az elibe fogott négy pej daczára meglehetős csendesen. A júliusi nap sugarai velő száritólag tűztek le a felhőtlen égből; s mi, t. i. Móricz barátom és én, ezek ellen felvont ernyő alá menekűlve, felváltva tartók az életbiztosító intézetet. Fedetlen kocsisunk azonban s a lihegő négy pej csak akkor jutott némi enyhüléshez, midőn egy egy hegyoldal árnyas mélyületében vezetett utunk.

Estig szellő sem lebbent s az út melletti cser és tölgyfák porlepett levelei ép oly mozdulatlanok valának, mint a tájképek festett lombjai. Hat és hét óra között nyugatról óriási felhő-várak tornyosultak s mely szegélyeiket megaranyozá, elnyelék a torkukba siető napot. E pillanatban tikkasztó forró szellet suhant el fölöttünk; a lombok, mint a lázbeteg a roham jöttén, megrázkodtak, az eget fakó szinű párázat borítá el s az imént oly fényes de hirtelen elsötétült felleg-bástyázatokból haragos villámok czikáztak elő.

– Mehessőnk hogy helyre eerjőnk; szólt lovai közé csapkodva a barkó Esván, – mer nagy eegi háboraó lesz ebbeől!

De már késő volt. A városka, hova szándékozánk, még jó órányira, az eegi háboraó ellenben már igen közel állt előttünk s telegrafi gyorsasággal közeledett felénk.

Móricz barátom még diák korából, midőn Lőcsére ezen az uton járt iskolába, emlékezett egy utszéli korcsmára, melyhez, úgymond, már nem lehetünk messze. Csak oda érhessünk, van ott az udvarban állás; jó menhely, mig a fergeteg elvonúl.

Alig mondá ki s már is láttuk az igért menhelyet fa csoportozat közűl kifejérleni. De itt is volt az ideje, mert a dörgés perczről perczre közelebb hangzott, a sötét felhő-tábor fejeink fölött terjeszkedett ki, a forgó szél a felkavart úti port szemeink közé csapkodta s egy hatalmas dördülés után gyér de nagy cseppeket éreztünk arczainkra hullani. A perczben, midön az állás alá hajtattunk, hosszú recsegések között megindúlt a zuhogó zápor s körűlünk, bár még csak hétre járt az óra, egészen beéjjeledett.

Félóra múlva szűnni kezdett az omló zuhatag, de azért az eső sürűn hullott alá s mi elhatároztuk, hogy ma nem megyünk tovább. A konyhából barátságos tűz világolt elénkbe a sötétben; oda szaladtunk át esernyő alatt, meghagyván elébb Esvánnak, hogy etessen itasson annak rendi szerint, magának pedig kérjen vacsorát.

A konyha előtti pitarban sajátszerü egyéniség jött elénk, kit mi első pillanatra valamely piperkőcz pinczérnek voltunk nézni kénytelenek. Régi szabású, kopott és zsírfoltos öltönyei daczára meglátszott rajta, hogy azokat némi gonddal illesztgeti magára. Mind a tíz újja, még a két hüvelyk is, gyürükkel rakva; mellényén vastag óra-láncz, kissé szennyes ingelőjén ragyogó nagy melltű, mely ha gyémánt, ezreket ér; de a mely a többi ékszerrel együtt csak ál s rézbe foglalt hitvány üvegdarab volt.

– Lesz-e szoba és egy kis harapni való? kérdém tőle, készen a cseh vagy morva kiejtésű válaszra.

– Lesz minden; felelt ő édes mosoly közt tiszta magyarsággal, – csak tessék e szobába lépni, bátyám is mindjárt megjő.

S ezzel egy – a pitarból oldalt nyiló szoba ajtaját tárva fel, ezen utánunk ő is belépett s azonnal gyertya gyújtáshoz fogott.

A megvilágitott szoba igen lakályos s épen nem olyan volt, minőt útszéli fogadókban szoktunk találni Pamlag, falóra, pár régi olajba festett mellkép, posztóval leterített asztal s ezen friss virággal tölt edény tanúsiták, hogy nem úgynevezett vendég-szobában vagyunk. A benyilóban kís gyermek aludt ágyacskája párnái közt.

A fogadós saját laka, gondolám, s ennek is elég csinos és kényelmes. Már épen tudakolni akartam, hol leend számunkra a nyughely, midőn a pinczérnek nézett egyén, előbbi édes hangján társalgást kezde:

– Önök talán Pestről jönnek?

– Nem egyenesen; feleltem én kis vártatva, s figyelmesebben tekintve a kérdőre. Ez arcz kifejezése meglepett. Öreg volt az, de nem évek száma által. Halvány dúlt vonásain valamely szenvedély hagyhatta pusztitó nyomait s idő előtt megérlelé elfonnyasztá azokat, miként a gyümölcs elaszva hull le, melyet a darázs megszúrt. A szenvedő arczczal azonban kirivó ellentétben állt a negélyzett modor, melyel ő kemény inggallérok közé szorúlt fejét mozditá, tömött fürteit borzolá s gyűrűs újjait csillogtatá.

– Óh én is sok évet töltöttem Pesten, folytatá nagy szófolyékonysággal, – sok víg évet; visszavágyom most is, de bátyám nem bocsát; ah! pedig csak ott van az élet. Szeret ön makaózni? tevé hozzá, rám függesztve tekintetét, mely bár nyájas de élesen átható volt.

Mielőtt e különös kérdésre felelhettem, vagy a vélt pinczér szokatlan viseletét magamnak megfejthettem volna, az ajtó nyílt s társaságunk egy ifju nővel szaporodott, ki beléptekor szemeivel valakit keresni látszott.

– Vincze! szólt, lassu-szelid hangon a feltalálthoz s szavát egy szemrehányó pillantással kiséré, mit ez rögtön megértett, mert, mint az állatsereglet tulajdonosának szavára a puszták vadja, meghunyászkodva sompolygott ki a szobából.

– Bocsássanak meg, folytatá hozzánk fordúlva, ha, míg férjem megjő, kellő alkalmazásra nem találnak. Itt van ő a szomszéd gazdasági épületben s talán várni akar mig az eső eláll – de rögtön érte küldök. – S ezzel kifordúlt.

– Csinos menyecske a korcsmárosné, jegyzé meg Móricz – de hát az a másík, az a bohó Vincze ki és mi lehet?

– Hihetőleg a ház rokona; találgattam én; – ki a pinczéri teendőket végzi s a rokonsági czímen sokat megenged magának a vendégek irányában is.

Oly halkan, hogy bejöttét észre sem vettük, ismét előttünk termett a szóban forgó. Alkalmasint csak a nő távoztát leste, hogy újra belopózhassék.

– Játszunk egy kicsit, szólt megnyerni akaró mosollyal, mialatt egy játék igen szennyes és avult kártyát vont elő zsebéből; – majd én bankot adok. E gyűrűk itt a bank; az urak tetszés szerint tehetnek.

– Nem értünk hozzá; felelt Móricz s bámuló szemeit az asztalra tett nehány garas értékű gyűrűkről rám emelé.

– Óh a makaó igen könnyű játék; biztatott ő vidoran bennünket – mindjárt megtanulják önök, csak ide figyeljenek. Minden szem tizen és huszon alól vagy fölűl számol: a kinél több van, az a nyertes. A kilencz szem nagy, a nyolcz kis makaó s felmutatva azonnal nyer. Például: a bankadó két két kártyát oszt – s ekkor jártas gyors kézzel osztani kezdett – egyszerre vagy külön, aztán – –

Úgy látszik, szegény Vinczére nézve a mai nap nem volt a siker napja, mert a leghevesebb osztás és magyarázás között ismét félbe lőn szakítva a házi gazda megjelenése által. Sebesen összesöpörte ekkor gyűrűit és kártyáit s szó nélkül, ijedten távozott a szobából.

– Habár csak a véletlennek köszönhetem jelenlétüket – kezdé az érkezett – legyenek szivesen látott vendégeim.

– Móricz! mi tévuton járunk; szóltam én felelet helyett barátomhoz, első pillanatra meggyőződvén, hogy házi gazdánk nem korcsmáros s mi fogadó helyett valamely magánlakba tértünk. Móricz azonban merően szegezve reá szemeit e kérdést intézte hozzá:

– Nem Feldner az ön neve s tizenöt év előtt nem Lőcsén járt-e ön iskolába?

A kérdezett mindkettőre igen-nel felelt.

– S emlékezik-e még ön – folytatá barátom – ama tanuló társára, ki az iskolai padon szomszédja s a kis diáki csinokban mindig hű pajtása volt?

– Tökéletesen, mondá mosolyogva Feldner; – az én egykori tanúló társam arczemléke azonban jobb mint az enyém, ki csak e figyelmeztetés után ismerek reá.

Szivélyes kézrázás után a tévedés megfejtéséré kerűlt a dolog. Móricz jól emlékezett hogy e lak egykor fogadó volt, de a tő szomszédságában lévő ezer holdnyi gazdasággal együtt gróf S. birtokába kerűlvén, ez kasznár-lakká változtatta át s czélszerűbb helyre más fogadót épített. Feldner, az uradalmi kasznár, örömét nyilvánitá a fölött, hogy a változás nem tudása minket vendégeivé tőn.

– Én már a juh-akolból hazajövet értesűltem e tévedésről – végzé szavait – mert kocsisomat nagy pörben találtam az önökével, ki természetesen fogadói jogait akarta igénybe venni. Már elintéztem köztük az ügyet; – tevé hozzá megnyugtatólag, midőn rendet teendő ki akartam tekinteni.

A beszéd a hajdani iskolai évekről a gazdaságra s egyéb általános tárgyakra fordúlt. Eközben vacsorát hoztak, de sem a kasznárné sem Vincze nem jelentek meg. Pedig ez utóbbinak egyénisége lélektani szempontokból engem rendkivűl érdekelt; szerettem volna róla bővebben hallani, de iránta kérdést tenni gyöngédségből nem lehetett. Étkezés után perczre magunkra maradva, használtam az alkalmat felkérni Móriczot, vezetné mint régibb ismerős Vinczére a beszédet.

– Önnek úgy emlékezem egy ifjabb testvére is volt Lőcsén? kérdé ő később szivarfüst között házi gazdánktól.

– Volt, az az van még most is; válaszolt ez hirtelen elkomolyodva. – Ama szerencsétlen, ki haza jöttemkor önöket itt kártyáival untatá; mondá ismét kis szünet után.

– Szenvedélyes játékos talán? kérdém én.

– Volt; mint általában róla beszélve csak úgy lehet szólani hogy – volt. Elméjében van megháborodva. Nem tényleges őrült ugyan, mert eszméiben többnyire megvan a logicai rend, sőt egyre másra használni is lehet: de gyászos múltjának emlékét sötét daguerre-kép gyanánt viseli lelkén s ez neki ama kiirthatlan rögeszmét tükrözi vissza, hogy ő még mindig ama gavallér, világfi és vig czimbora, ki egykor Pest utczáin, társas köreiben s játék asztalainál hősködött.

– Érdekes lehet története! – jegyzém meg a beállott s kissé feszűlt csendben.

– Mindenesetre szomorú. Elmondhatom. Ön beszélyiró; használja fel ha tetszik; lesznek kik tanulságot meríthetnek belőle.

Mondá Feldner s a következő történetet beszélte el.

Atyám, gróf S. gazdatisztje, korán halt el s alig annyi vagyont hagyott maga után, melynek kamatjaiból özvegye takarékosan megélhessen s Vincze öcsém neveltetése költségeit fedezhesse. Én épen a gymnáziumi éveket végzém akkor s kis gyermek korom óta gazdasági pályára lévén szánva, rögtön mint irnok léptem a gróf egy uradalmába.

Miattam eszerint nem kellett aggódnia anyámnak s eleinte Vinczeért is keveset. Kisebb városokban végezve iskolai éveit, a reá forditott költség nem kerűlt különös erő megfeszitésbe s e fölött anyánk örömest is tett érette mindent, mert a szép fiú kedvencze volt s korán fejlödő sebes észtehetségeiért az ismerős kör által már első gyermeksége óta lángésznek tartaték. Atyám is gyönyörködött a csakugyan tűzlelkű fiúban; s midőn a szűnnapokra haza jöttünk, öcsém mint első a jelesek közt, én pedig az igen is középszerűek egyike, nem egyszer mondá nejének: – meglásd anyjuk, e fiúból egykor még nagy ember lesz. Most is emlékezem, mennyire fájt nekem a mellőztetés s alárendeltségem érzete.

Vincze tehát folytatta tanúlmányait s mint tanuló derekasan meg is felelt a benne helyezett várakozásnak. Anyám öröme s büszkesége nőttön nőtt, midőn szerető szemeivel e reményeiben nagyra menendő fián függött.

A szomszéd mezővárosban volt kis háza és kertje, hol csendesen megvonúlva élt az áldott jó nő s hol a takarékosság, tisztaság és rend mintaképe gyanánt említteték. A ház kivűl belől mindig oly tiszta volt mint a mosott pohár, a két szobácska padlóját túlgondosan minden két hétben suroltatá; a harmadik, melyben csak Vincze lakott a szűnnapok alatt, minden reggel kiszellőzteték: abrosznak ágyi ruhának hófehérnek s minden bútordarabnak a maga helyén kellett lennie; a konyha edényei ragyogtak, az udvar söpört, a kertecske rendes, virág és zöldségdús s kedves tekintetű vala; sőt szegény anyám tisztaság szeretete annyira ment, hogy még a háziállatok is macskája és tehenei, fehérek voltak.

Azért említem e részleteket, hogy kitűnjék, mily szükséges volt mindez szegény anyámnak arra, hogy évek óta megszokott házi körzetében elégedettnek érezze magát. Okos kiszámitása s gazdálkodási rendszere által oda vitte a dolgot, hogy az alaptőke minden csekélysége daczára nem csak szükséget nem szenvedett, sőt a jólét bizonyos kényelmei mellett, az első években kis megtakaritott összegecskét is tehetett félre öregebb napjaira.

E kis évi felesleget azonban csakhamar igénybe vette a magasabb iskoláit járó Vincze, kinek ruházat és egyéb apró költségekre most már több kellett, mint a kisebb tanévekben. De édes anyánk nem sajnálta tőle a pénzt, sőt gyönyörtelljes büszkeséggel tekintett a gavallér jogászra, midőn ez a szűnnapokra haza kerűlve, kétségtelenűl a város legszebb ifjának tartaték. Efölött – gondolá – nem sokára majd maga keresi meg kenyerét, addig is kötelességem minden lehetőt megtenni érette. Említenem se kell, hogy én, az igénytelen falusi irnok, öcsémmel semmi tekintetben sem mérkőzhettem s szükségeim is igen csekélyek lévén, szinte természetesnek találtam, hogy – mig Vincze százakba kerűlt – én évenkint alig kapok nehány forintot.

Következett a megyei törvénygyakorlati év s ez, miután drága szállás és élelmi bért fizetni nem kelle, kevesebbet vitt ki, mint az elébbiek. Jurátusnak a kir személynök oldala mellé vetetvén fel Vincze, az irodai jövedelem nem csak szükségeit fedezé, de képessé tette őt mind magát órával, aranylánczal, melltűvel s más apróbb czikkekkel ellátni, mind pedig, törvényszünetekre haza jövet, anyánknak ajándékokat hozni. A szegény asszony egész anyai önteltséggel mutatta be ismerőseinek selyem ruháját, melynek kelméjét kedves fia hozta neki s nem győzte dicsérni a Pestről hozott milly gyertyák szelíd nyugodt világát, minőkből tizenkét fonttal Vincze fia lepte őt meg sat.

Nem soká tartott azonban az öröm, hogy Vincze ezentúl már saját keresményéből is megél. De hiszen akkor ezen öröm nem is volt egészen tiszta, mert a szerető anya szivét szinte bántotta a gondolat, hogy fia többé nem szorúl segélyére. S így – midőn Vincze az ügyvédi vizsgálat után Pesten mint ügyvéd szándékozott megtelepedni – anyánk egész elégűlten látta el őt minden szükségessel. Kiszámitották mennyi fog a kezdő pályán az első években kelleni s az összeg a csekély jövedelemből némi megszorításokkal épen csak hogy kitelt. A távozó, kinek zsebébe a jó öreg ezenfelül még nehány megzsugorgatott aranykát is dugott, nagy remények s ama biztató kilátások közt hagyta oda a szülői házat, hogy két három év múlva, mint nevesebb pesti ügyvéd, majd ő fogja anyját minden lehető kényelemmel elárasztani.

De ezen idő soha sem következett be. – Vincze első évi levelei, helyzetét mint épen nem irigylendőt festék. M. roppant gyakorlatú ügyvéd mellett mint segéd temérdeket dolgozott s igen csekély fizetést húzott. „Na de ez már igy van, minden kezdet nehéz – irta – főnököm is igy kezdte pályáját huszonöt év előtt s most három háza van Pesten.“ – A levelek azonban egyre panaszosabbakká váltak s nem győztek a pesti élet drágasága és sokféle szükségeiről eleget beszélni. Az év végével kitünt, hogy Vincze nehány száz előlegezett forinttal többet költött, mint számítva volt; anyánk a tőkéhez volt nyúlni kénytelen s bár ezen érzékeny csorba esett ő – fija jövőjének előmozdításaért szivesen mondott le némely megszokott kényelemről.

Második évben fokonkint sürűbben jöttek a pénzkérő levelek. „Nem vonhatja ki magát a társaságokból – úgymond – s különben is egy ügyvédnek ismerkednie s a világban forognia kell, hogy boldogúljon. De erre pénz kivántatik.“ Majd a jogtudományi könyvek kerültek sokba; majd ismét nem maradhatott tovább az eddig lakott szük szobában, hanem nagyobb szállást kellett fogadnia s ennek bútorzata igen költséges. De mikor ez is elkerülhetlen; mert a szegény környezetű ügyvédet szegényűl fizetik s ő már ma-holnap saját szárnyára fog kelni, és így tovább; minek röviden az lőn következése, hogy szegény anyám tőkéinek nagyobb részét felszedte s annyira összevonta magát, hogy elébbi meglehetős kényelmű helyzete már nagyon nélkülözővé kezdett válni.

Egy ily sürgető levél érkeztekor pár napra épen hon valék. Vinczének háromszáz forint kellett, még pedig rögtön, A pénzt semmi egyéb uton nem lehetett kiegésziteni, mintha édes anyám utolsó tehenét eladja. Csákót, a régi, szelid, megszokott állatot annyira kedvelte anyám, hogy csak keservesen birta magát eladására határozni. Bő tejéből naponkint eladhatott s ezenkivűl még jó tejsürű is maradt kávéjához, mit szenvedélyesen szeretett s mi fő napi táplálékát tevé. És most a szegény öreg Csákónak mészáros kezeire kellett kerülni, mert csak az volt hajlandó árát készpénzzel azonnal kifizetni. Midön az alku után az új tulajdonos érte jött, anyám szive bánatosan elszorúlt s a belső szobába ment, hogy kedves tehene örökre eltávozását ne is lássa. De oda is behallotta az elvezetett s talán vesztét érző állat bőgését s erre nem tarthatta vissza kitörő könnyeit. Magam is elérzékenyűltem, s a Vincze által igért jobb jövővel igyekeztem őt vigasztalni. Ez nem vétette el hatását; letörlé könnyeit a jó öreg, kissé megkönnyűlt s még engem is kedves jószivű fijának nevezett. De aztán igen igen gyakran találtam őt könnyes vagy kisirt szemekkel.

A harmadik év meglehetős csendesen folyt le. Vincze nem kért többé pénzt, irta, hogy dolgai jobban kezdenek folyni s rövid időn visszafizetendi a kapott összegeket. Sőt egyszer meg is lepte látogatásával anyánkat, ki nem csodálhatta eléggé azt a finom fehérneműt és temérdek selyem és bársony holmit, melylyel fia uti böröndje tömve volt. Hát még az a sok gyűrű, brilliant melltű és aranygombú bot s általában az az úri külső, mely szinte tiszteletet parancsolt! Az egész városka bámulta őt mint valami felsőbb lényt s az ott lakó kir. tanácsosné – mint mondták – kizárólag az ő kedveért rendezett egy estélyt. Ki volt e diadal felett boldogabb szegény jó anyámnál? minden ember örvendezését jelenté neki, hogy ily nagyramenendő derék ifjut nevezhet fiának s ő teljesen megnyúgodott a Vincze által személyesen is ismételt igéretekben, hogy pár hó múlva magához veendi őt Pestre s élete fogytáig gondtalan kényelmes helyzetet biztosít neki.

A pár hó s utána más három elmúlt, de Vincze nem hallatott magáról semmit. Pestről jöttek beszélték, hogy látták őt, de ő szándékosan vagy szórakozottságból kerűlte a találkozást. Kik megakarták látogatni, egyszer sem találták hon. Hihetőleg igen el van a sok munkával foglalva s ez okból talán el is tagadta hon létét.

A negyedik év kezdetén 184* február havában, következő tartalmú levél érkezett tőle: „A kétségbeesés örvényszéléről irom e sorokat. Ha édes Anyám – az egyetlen ki e világon őszintén szeret – segélyével nem tart vissza, menthetlenűl lebukom. Egy vállalatom – melynek taglalásába itt hosszu volna bocsátkoznom – okvetlenűl tönkre megy, ha két hét alatt új tőkével nem tarthatom fel erejét; ezen új tőkével növelve azonban százszorosan fog kamatozni s rövid időn gazdag emberré teend. E vállalattól függ – ne kérdje miként – becsületem életem. S ha ezekről van szó, kihez fordúlhatok méltóbban, mint kitől ez utóbbit birom? Röviden: nekem két hét alatt két ezer pengő forintra van szükségem s ha e határidő alatt az összeg nincs kezeimnél, véget kell vetnem s én véget vetendek életemnek. A kérdés csak ez: fiától akar-e inkább édes anyám örökre megválni vagy házától, mely tudtomra két ezernél többet megér. A helybeli zsidó orvos szívesen megad annyit érte s reménylem abba is beegyezend, hogy édes anyám a megszokott lakot bérben tartsa egy ideig, mig majd – talán pár hét múlva – hozzám költözendik Pestre. Ez esetben úgy is el kellene azt adni. Tudósitson kérem rögtön elhatározásáról mely egyszersmind arról is fog határozni, hogy a legjobb anyának köszönje e másodszor is életét – vagy hogy ez életnek golyóval vessen véget fia Vincze.“

E szívtelen s a kegyetlenségig hideg és fenyegető sorok olvasásához csak akkor jutottam, midőn már késő volt s anyám a házat – utólsó vagyonát csakugyan eladta. Én e lépéstől őt minden áron vissza fogtam volna tartani, mert, ha időközben nem hallottam volna is, hogy öcsém szenvedélyesen és nagyban űzi a szerencse játékokat, egyszerű természetes eszem azonnal belátta, hogy a levélben felhozott s százszoros kamatot igérő vállalat nem egyéb szemfényvesztő hazudságnál s hogy az öngyilkossággali fenyegetés egy romlott szív részvétet alig érdemlő vég-fogása.

De mint mondám már késő volt; anyám több álmatlan kinos éj lelki hányódásai után a házat a zsidóorvosnak eladta s én már mint bérben lakót találtam őt ama szobácskában, mely azelőtt Vincze szünnapi laka volt. Az annyira szeretett kávéról is végkép le kellett mondania s az anyagi nélkülözések a lélek bújával egyesülten nehány hét alatt több évvel öregiték és gyengiték őt meg. Egy gondolat tartá őt fenn: hogy ezt mind fiáért teszi kit ezáltal a haláltól mentett meg. Midőn saját érdekében némi bár kiméletes szemrehányásokat tevék neki, keserűen kelt ki ellenem, hogy testvérem halálát hidegen lettem volna képes szemlélni.

Diadala tökéletes volt pár hét múlva, midőn örömsugárzó arczczal jött elémbe Vincze levelével, melyben ez uti költségűl száz ezüst forintot küld neki s meghívja őt Pestre magához, hol egy szobát egészen az ő számára rendezett el. Hallgattam, de egy ösztönszerű érzet súgta, hogy e jövő nem oly rózsaszinű, minőnek előtte látszik.

Főnökömtől engedelmet nyerve Pestre kisértem anyámat. Egy marcziusi napon délelőtti tiz óra tájban érkeztünk meg a nekünk egészen idegen nagy városba. A pályafőtől bérkocsis vitt a bálvány utcza 9-dik számú házához, melynek első emeletén volt Vincze szállása. Nem találtuk hon. Már két éjjel nem aludt szállásán – mondá egy cseléd – de meghagyta, hogy ha várt vendégei megérkeznének, egész kényelemmel foglalják el szobáit. Múlt éjjel – folytatá az öreg szolga, miközben az ajtót felzárva minket ezen bevezetett – nehány perczre haza jött, irt valamit, aztán ismét sietve eltávozott. Igen sok és fontos ügyei lehetnek. Csak várjunk kissé, úgy hiszi, mindjárt itthon lesz.

Anyám kérte a szolgát, ne szólna semmit itt létünkről, mert megakarja lepni fiát. Szegény jó öreg! ezek voltak utólsó boldog perczei. Könyben úszó szemekkel gyönyörködött az első tágas szoba pompás bútorzatában, festményei tükrei és szőnyegeiben. Ily diszes termet még a gróf falusi kastélyában sem látott. A jobbra nyiló szobában az íróasztal, könyvtár, arczkép-csoportozat, heverő pamlag és dohányzó-készület férfi-lakra mutattak, mig a bal benyiló egészen nő számára volt rendezve. Itt fogok tehát ezentúl lakni; – mondá anyám körűltekintve – otthon is épen igy szögletben állt ágyam s szinte feszület függött fölötte; varró asztalom is igy az ablak mellett s az ablakban nehány virág cserepem volt, épen mint itt; s mily ruganyos e pamlag! délutánokon itt fogok pihenni. Jer fiam, ülj ide mellém – szólt hozzám – várjuk itt be Vinczét, hogy csak akkor lásson meg, midőn e szobába lép. Na s látod, még is csak gazdag ember lett belőle s gondoskodik, hogy kényelemben éljem le hátralévő napjaimat:

Rövid óranegyed múlva a középső szoba ajtaját hevesen rántá fel egy belépő, kiben – bár őt helyzetünkből nem láthatók – az anyai belső ösztön fiát ismeré meg. „Ez Vincze!“ sugá nekem oly halkan, hogy szavainál jobban hallhatám szíve dobogását.

Az érkezett sebesen járt nehányszor fel s alá a szobában, aztán hirtelen megállott. A csendben hosszú mély fohászkodását hallók. Aztán ismét elindúlt s pár perczig csaknem szaladó léptekkel járt körűl s ismét megállapodott. „Meg kell lenni!“ mondá fennszóval vontatott rekedtes hangja s rá mindjárt kettős perczegést hallottunk, minőt a fegyver sárkányának felhuzása szokott okozni.

Anyám felkelt s a szőnyegen a benyiló küszöbéig sietett, honnan, az átellenben függő tükörből, kisértetszerű arczot látott reá meredni, melynek eltorzitott vonásairól az ő viruló Vincze fiára nem ismerhetett. Pedig Vincze volt; háttal felénk a tükör előtt állott s ebből ugyanazon pillanatban látott meg bennünket, midőn jobb kezével a pisztolyt fejének szegezé. E kar azonban rögtön lehanyatlott; aztán hirtelen felénk fordúlva, dülledt szemei eszmétlen bámulatával meredt reánk; végre pár roskatag lépéssel egy karszékbe dőlt s ott lehajtott arczát mindkét kezével elfedé.

– A szentséges Isten szerelmeért! fiam, édes fiam Vinczém, mi lelt? – kiáltott reszketve anyám, mialatt a karszékhez sietve, az ebben ülő előtt két térdre esett s fiának lehajtott nyakát átkarolá.

De ez nem felelt, nem mozdúlt s kifeszitett tenyerei oly szorosan, mintha gép szoritaná, tapadtak arczához.

Anyám annál aggályosabban rimánkodott hozzá s midőn mi sem használt, keserű sirásra fakadt, és csókjai s könnyeivel nedvesité fia kuszált illatos fürteit s az arcz-elfedő kezeket.

– Ne több könnyet értem; szólt végre a karszékből felkelve s anyámat magától elháritva Vincze; nem érdemlek könnyet, se részvétet, nem érdemlem hogy fiának nevezzen; a mit érdemlek: az büntetés, gyalázat, börtön. Ezektől akartam én menekülni – csak egy percz még – csak egy rövid percz – s most meg volnék kimélve ez iszonyú e lélekszaggató fájdalomtól.

Mondá ő a kiszáradt torok tompa hangján s üveges szemeit határozatlan pontra szegezve. Arczának ritka bőrzetét hamuszín sáppadtság boritá s minden vonása a benn viharzó kétségbeesésnek volt élő közlönye.

Anyám erőszakosan reszketett mint egy lázbeteg s szólani törekedett, de csak ez egyetlen szót birta kiejteni: „Fiam – –“

– Nem vagyok én fia – vágott ez közbe keserű daczczal – én a szégyen a bűn fia vagyok, ki becsületemet, anyámat, szerelmemet áldoztam fel egy átkos szenvedélynek s most – most – már meghalni sincs bátorságom; tevé hozzá csüggedten s kimerűlve a karszékbe vissza roskadott.

Pár percznyi feszűlt csend következék, mely alatt mindhárman szobor-mozdulatlanok valánk. – Anyám szólni nem biró remegő ajkakkal s összekulcsolt újjakkal állott fia előtt; bennem harag és szánalom küzdött; Vincze mint egy halott, kinek szemei nyitva maradtak, mereven űlt s bámúlt maga elébe.

– Ha! – jőnek már – értem jőnek! riadott fel egyszerre ültéből s mintha rém üldözné, egy ablak-mélyedésbe menekült, hol a függöny zsinórba kapaszkodva térdei összevaczogtak, – ne hagyjanak – mondják hogy ártatlan vagyok – zárják be az ajtót!

Azt hivém, hogy e látszó ok nélküli összefüggetlen beszéd és viselet örjöngési roham első jelensége, de csakhamar meggyőződtem, hogy izgatott idegzete érzékeit fokozá fel s ő jóval elébb hallá meg a több lépés zaját, mely a lépcsőkön felfelé s az ajtóhoz mindinkább közeledett. Öntudata pedig megsúgta neki, kik lehetnek az érkezők.

Egy biztos lépett be, két megye-hajdu kiséretében.

– Szomorú kötelességet kell teljesitenem, – szólt az első – s ön megkimélend az okok elősorolásától, melyekért önt foglyomúl kell kijelentenem.

– De ezt én nem engedem meg; ő az én fiam, s nem gonosztévő! sikoltá végerélyével anyám s Vinczét testével fedezve, a biztosnak útját állta.

– Rendkivül sajnálom – viszonzá ez – hogy a törvény parancsa az anyai leggyöngédebb érzéssel ütközik össze; de az elsőnek engedelmeskednem kell. Uram! szólt Vinczéhez – ne nyújtsa hosszabbra e fájdalmas helyzetet.

Vincze – ki, mint láttuk, egy perczig talán el volt határozva magát az élettől megfosztani – e percz multával a kétségbeesésből fokonként a megtörődés érzékenyebb hangulatába esett s most keserves zokogással borúlt anyja nyakába. A hosszas szoros ölelkezést a biztos kegyelettel nézte.

Kibontakozott végre öcsém az anyai karokból s miután kezet szorítva engem is megcsókolt, szónélkül az ajtó felé ment. A hajdúk követték.

Anyám arczának minden izma vonaglott; a mint a távozó után meredt.

– Fiam! Vinczém! mi soha sem látjuk többé egymást! kiáltá utána; egy másodperczig ingadozott s aztán összerogyva, lelketlenűl terűlt végig a padló szőnyegén.

De ezt már Vincze nem látta; csak a börtönben hallotta meg, hogy anyja életének szélhüdés vetett hirtelen véget.

Utóbbi éveinek eseményei rövidre vonhatók össze. Ügyvéd főnöke szigorú becsületes ember s azoknak volt egyike, kiket az élet könyörtelenné tesz. Valaha sok nyomort szenvedett s mert jelen vagyonosságát kizárólag saját szorgalmának köszönheté, azt hitte hogy ezt másnak is igy kell megérdemelni. Ily elv által vezérelve, hidegen tudta nézni, ha Vincze igen csekély havi dijért éjnapon át dolgozik; de titkon örűlt az ifju igyekezetének, napról napra több figyelem és bizalomra méltatá s a segéd asztalának rendes vendége lévén, elnézte a közte és egyetlen leánya közt fejlődő ártatlan viszonyt, sőt egynapon egyenes nyiltsággal ki is jelenté neki, hogy észrevette s nem ellenzi azt, de minthogy leánya még nem férjhez való, más részt Vincze társadalmi állása sincs még megalapitva, pár évig – mely a hajlam s egyszersmind a jellemnek is leend próba ideje – a sűrűbb érintkezést megszakítaniok kell.

Vincze félreérté és sima visszautasitásnak vette főnöke őszinte szavait s indulatos lelke elkeseredett. De feltette magában, hogy az eltávolitás által mindkét részről csak szenvedélyesebbé vált viszonynyal épen nem hágy fel; s hogy rövid idő alatt oly állást vív ki magának minden áron, melyben az előtte számitónak látszó atya jóváhagyását is kinyerje.

A czél, a szándék dicséretes volt, de a roszúl választott eszközök tévútra vitték őt. Egyike volt ő ama temérdeknek, kik jó körülmények közt s kisértet nélkül az erény utján haladnak, de kik a sikamlós pályán azonnal elcsúsznak.

Az ügyvéd leányával, az őt hévvel viszonszerető Marival ezentúl csak estélyeken és társas körökben találkozhatott; de a találkozások, kimért tartalmú erszényéhez képest igen költségesek voltak. Emellett hiúsága az öltözék és külső csinban nem akart hátra maradni s kiadásainak összege először is ezáltal lőn túlterhelve.

Más részt az ügyvéd segédkedés nagyon soványan jövedelmezett s csiga haladású pályának látszott előtte. Úgy hitte, hogy míg önállóságra vergődhetik, azalatt Marit atyja régen férjhez adta. Terveken tépelődött, mint lehetne gyorsabb úton vagyont s szerencsét alapitani?

Egy szerencsétlen esten, midőn Marit láthatni reménye nem volt, egy ismerőséhez vetődött, hol kártyajáték folyt. Eleinte mint közönyös néző később szórakozásúl mint játszó vett részt a mulatságban, mely kis összegeken kezdve, nagyokon – s Vinczére nézve jó sikerrel végződött. Haza téret eszébe jutottak a hallott példák oly emberekről, kik kártyán egykor nagy összeget nyertek s ez lőn későbbi vagyonuk és jólétük alapja.

Ezen est óta rendes tagja, sőt annyira rabja lett a játszó körnek, hogy a reménylett találkozás helyein Mari gyakran hasztalan várt reá. A játék változó szerencsével folyt – s ezen év volt az, melyben anyjához intézett pénzkérő levelei mindinkább sürűdtek.

A megbánás sok keserű óráját élte át, midőn gyakran utólsó fillérét is elveszté s öntudata azzal vádolá, hogy jó anyját nélkülözésekre kényszeriti. De a megbánás s a jó szándék csak az üres erszény korszakaira szorítkozott; mihelyt alkalma nyílt, feledte a múltat, a jövőben reményei biztos teljesülését látta – s a játékasztalhoz sietett. Még pedig nem többé a régi ismerősök körébe, hanem ezek egyikével egy zárt szobába, hol minden éjjel nagyban folyt a játék s hol nyerni vagy veszteni ezreket lehetett. Ő eleinte nyert; sokat; annyit, hogy szerény szobácskáját tágasb lakkal cserélheté fel s ezt kényelmesen bútorozhatá. Azt hivé, szerencséje meg van alapítva s ennek ezentúl igy kell folyni.

De, mint rendesen szokott, fordúlt a koczka: s egyetlen éjen minden nyereményét, kész pénzben, szerzett ékszerekben s bútorokban elveszté. Szenvedélye s a viszszanyerési vágy annyira ragadta őt, hogy egy – főnöke által behajtás végett reá bizott teljes biztosságú váltót a nyerők egyikénél elzálogosított. Ezen összeget is elveszté s következő nap szép butorzatu lakásából fogadói szobába kellett vonúlnia. Innen irta anyjának a kétségbeesett levelet a két ezer forintért, mely neki az elzálogositott s behajtandó váltó visszaszerzésére kellett. A pénz megjött, hamarább mint reméllé, de elég későn ügyvédi jövőjére nézve, mert a már régebben gyanakvó főnök nyomára jött segéde kártya-éjeinek s a váltó elzálogitásának. Rögtön s kérlelhetlen szigorral elbocsátá oldala mellől a hűtlent s megtiltá neki többé leányára gondolni is.

A szegény leány ezáltal többet szenvedett mint a játék polyp karjai által lefoglalt s szerelmére ritkán gondoló Vincze. Megszűnt ügyvédkedni; határozottan kalandor játékossá lőn; a szerencse újra kedvezett neki, többet nyert mint valaha s ekkor erősen feltette magában, hogy végképen lemond a játékról s múltja tévedéseit jóvá tenni iparkodik. Anyja számára kényelmes szobát rendezett, magához hívta meg s a jövőről fényes képeket kezdett alkotni, annálinkább, mert Mari nem csökkenő sőt lángolóbb viszonszerelméről meggyőződni alkalma volt.

De a sátán nem bocsátja ki körmei közűl martalékát. Nehány nap múlva Vincze ismét a játék szobába lépett. Csak nézni jött ide, gondolá. Aztán egy kis összegecskét akart koczkáztatni s ha ezt elveszti, többet semmi esetre sem. A csekélységet azonban egy második és harmadik követte, mit aztán visszanyerni ohajtott. De a szerencsétlenség makacs és állandó maradt – s másfél órai heves játék után egy fillér nem volt birtokában. Költsönt kért – ezt megtagadták. Indulatosan rúgta ki maga alól a széket s elrohant. Pénz kellett neki minden áron – bizonyosnak látszott előtte a vesztettnek visszanyerése. Egykori főnöke szállására sietett, kiről tudta hogy több nap óta Bécsben időz. Elébb azonban egy pisztolyt dugott zsebébe. Esti tizenegy órakor a szobaleány által hivatta ki Marit; a házi asszony szerepét vivö nagynéne már aludt.

– Pénzre van szükségem; mondá gyors suttogással – sokra és rögtön; ön teljesítheti kérésemet; ha szeret teljesitendi is, mert ha nem, ajtaja küszöbén lövöm magam főbe. Jól tudom, hogy ön atyja Bécsben van s hogy szekrénye kulcsait a nagynénére bízta: e szekrényből ön számomra két ezer forintot kölcsönözhet holnapig. Megteszi-e? Mari! életem függ válaszától, megteszi-e?

Szegény Mari e távolról sem álmodott helyzetben lázbetegként reszketett.

– Igen, de atyám – – hebegé.

– Holnap este jő meg; én holnap reggel visszaadom a pénzt utólsó darabig hasonló minőségben s ő mit sem fog sejteni. –

– Nem tehetem – nem tehetem! zokogá a leányka.

Vincze minden szó nélkül saját fejének irányzá a csövet.

– Megálljon – –! sipegé a szorongatott egy elfojtott sikoltással s megragadta a felemelt kart.

Vincze jól játszá szerepét, mert félóra múlva tárczájába tevé a két ezer forintot. Új félóra múlva e tárczában ismét egyetlen árva bankjegy sem maradt. Mind elveszté.

Lángoló fővel rohant haza szállására. Tollat s egy tiszta váltót vett elő; négy ezer forint összeget irt reá s alája elfogadó gyanánt egy hiteles kalmár nevét, kinek aláirását egykor tréfából tanúlmányozta. A váltót a játék asztalról félértékben zálogúl elvállalták. E pénz szerencsét látszott hozni; Vincze merészen elszántan játszott s nyert, folyvást nyert, egész reggelig midőn a hajnal a gyertyák világát már már feleslegessé tette – s nem volt ereje a játékot abban hagyni. A kártyajárás ismét fordúlt; a mily határozott volt elébbi szerencséje, oly őrülten vesztett most – vesztett sokat – mindent –

Kimerűlten, szaggatott lélekkel s a legközelebbi jövő előtt bensőleg reszketve, maga sem tudta mint vetődött haza; útjában, az éjjel váratlanúl megérkezett M. ügyvéddel s a kalmárral, kinek aláirását meghamisitá találkozott, eszméi végkép össze zavarodtak s csak annyit tudott, hogy meg akar halni, meg kell halnia.

Most már komolyan, fejének szögezé a pisztolyt s a tűkörből e végső pillanatban látta meg háta mögött anyját és testvérét – –

A többit tudjuk.

A börtön magányában a bűntudat s az eltévesztett pálya keserű szemrehányásai kisérték őt.

– Én öltem meg anyámat! mondá önmagának, számtalanszor ismételve s halk szóval, mintha, ez önváddal a marczangoló lelkiismeretet akarná csillapítani. Sirni nem tudott többé.

Másfél évet töltött elzártan s néha hetekig sem szólt egyetlen szót. Legfölebb számokat idézett, miként ha pénzösszegek vagy kártyatételekkel foglalkoznék. Látogatásim alkalmával – mondá elbeszélőnk – gyakran panaszkodott, hogy a kártya mellett töltött napok és éjek feszűltsége száműzhetlenűl tapad lelkéhez s bár mint törekszik is egyébre gondolni, eszméi öntudatlanúl visszatérnek a főtárgyra; egész napokon át játszik gondolatban, sőt még nyugtalan álmainak sincsenek egyéb változatú képei.

E lélekfárasztó egyhangúság lassanként rögeszmévé változott. Másfél év múlva a fegyenczből kórházi beteg lőn. A kórházból kissé javúlva, oly állapotban kerűlt ki, minőben önök őt jelenleg találták…

Másnap hajnalán, mely a múlt esti zivatar után fris ragyogássol derűlt fel, mialatt kocsisunk fogott, a ház melletti kertben tevék egy fordulatot. A reggeli csendben már messziről szaggatott beszélgetést hallottam. Közeledve, elfedő bokrok mögűl Vinczét pillantottam meg. Egy kerti kőasztalnál ült egyedűl; szennyes kártyáit keverte és osztotta s mintha négyen öten játszanának, beszélt képzelt játéktársaival s felelt önmagának.

III. A BARADLÁBAN.

I.

Társaságunk. Egy kis topographia és elmélkedés. A Baradla-tető. Salto mortale. Petőfi utánzói. A boldog Leptodyrus. Bemegyünk.

„– – – – a negyed-órányira fekvő faluból rövid gyalog-ösvényen érve a barlang-száj elébe, várnunk kell a szekérre, mely a fáklyákat, lajtorját, híd-padlókat s expeditiónk egyéb kellékeit, nem feledve ki ezek közűl a barlangban elköltendö ebédet, hozza a hosszabb szekér-uton.

Társaságunk eközben kissé megszakadoz.

Két entomolog társunk a környezet szikláit és bokrait veszi figyelmes szemle alá s gombostűzi fel irgalmatlanúl vagy veti borszesz-palaczába a talált rovarokat, még pedig – talán azon elvből indúlva ki, hogy „Deus maximus in minimis“ – annál diadalmasb örömmel, mentűl piczinyebb az áldozat; Ödön a barlang térképét teríti ki egy kőlemezre s tanulmányozza, merre viend a rögös pálya; Berczi szokott laza tétlenségével végig hever egy gyepesebb helyen s a derűlt szép augusztusi ég, melyre oly ájtatosan mered fel tudja miről álmodozik; az aggtelki derék lelkész, e valóságos ötszáz mester, ki az óra hajszál-rugóktól a szövő-székig mindenhez ért, nyers ágakból kézi gyertyatartókat rögtönöz, mik majd a sötétség országában szolgálatot tegyenek; a kalauzok szíverősitőt reggeliznek egy kotyogó kulacsból; én pedig egy emeltebb helyről e csoportozat rajzát s – olvasóim engedelmével – a következő topographiai rövid vázlatot jegyzem könyvembe.

Gömör délkeleti határszéleiről Tornán keresztűl Abaújba hosszas alakú mészhegyek lánczolata nyúlik. E hegyek nyugati oldala itt ott ritkás tölgyerdővel vagy bozóttal van bevonva, teteje azonban s a déli napnak kitett része oly kopár, hogy a sziklás alapot alig egy ujjnyira fedő sovány földben még az ördögborda és szamárkenyér is nyomorú tengéletre van kárhoztatva.

E hegylánczolat ama fennsíkon veszi kezdetét, melyre a még Gömörben fekvő Aggtelek helységet épiték csekély igényű telepítői. A falu fölött közvetlenűl e mészképletű hegyek egyike vonúl keletnek Józsafő felé; gerinczén visz át a kassai út s midőn itt az utas meglepetve hallja, hogy a lódobogást és szekérzörgést a szirtes talap helyenként pinczeszerűleg viszhangozza, a vidéken jártas a talányt azzal fejti meg, hogy a szekér most a Baradla fölött halad, mely a hegy roppant ürében egy mérföldnél hosszabb vonalú.

Az üres hegy csonka homloka, az úgynevezett Baradla-tető, nyugatra néz. Mintha természet fölötti hatalom egyetlen csapással szelte volna le a domborulatot, egyenesen mered itt fel huszonhét ölnyi magasba a homorú sziklafal. Méltó sírköve lehetne ez, az egykor olympust ostromlott gígászok egyikének. Rovatékaiból, mely a bércz sima lemezén nem talált átölelhető istápot – kúszó növényzet csügg alá kétségbe esett karokkal; míg egy egy vadvirág-bokor, melynek földét és magvát szélvihar hordta a kis repedésbe, biztonsága önérzetében büszkén mosolyog le a magasból; tudja, hogy hozzá csak szárnyakon juthatni, de hiszen a lepke nem kalandoz ily messzire a föld szinétől, a vércsefaj pedig, mely a szomszéd odúkban ütötte fel tanyáját, nem ellensége az egyszerű kék vagy sárga virágnak.

A sziklafal egyetlen hasadéka a barlang egyetlen nyilása. E Baradla-száj hat láb magas s így emelt fővel mehet be rajta mindenki, ki mint Thackeray egy ölnél magasabbra nem nőtt. Oly keskeny azonban a nyilás, hogy a szirthomlokzat roppant arányában elvesz s alig észrevehető. Előtte sziklatömbek hevernek, miket vagy még az elemek utólsó forradalma tett mostani helyére, vagy a lesülyedt domborulat maradványaiként tart itt a mozdulatlanság, mit egyébiránt, a barlang eredetének történetével együtt, kutatni a geogenia híveinek hagyok fen.

Én, a beszélyiró, természetesen csak a hagyományos népmondák és regékre tartok hajtó vadászatot, melyeket hosszú téli estéken a nagyapa mesél térdén ülő unokáinak a Baradla csodáiról, rejtelmeiről, tündér lakóiról. Már benn a faluban kezdém tudakozásaimat. Hasztalan! Nincs egyetlen emlék, hagyományos adat a múltból, nincs egy feljegyzett esemény vagy rege a harczias századokból, minőt a Rajna partjain, Schweiczban, Németországban minden lépten hallani kénytelen az utas. – Itt mindenki legfölebb csak azt tudja elmondani, hogy a barlang új-ága huszonhét év előtt fedeztetett fel, hogy az ó-ágban kerékvágások kövületei láthatók, miből gyanítható, hogy az egykor lak- vagy menhelyűl szolgált; hogy e gyanitásban megerősit az embercsont halmaz, mely a denevér-ágban ma is látható; s a kalauz intésűl még azt adja hozzá, hogy vezető nélkül bemenni nem tanácsos, mert az ember úgy eltévedhet a szerte ágazó sikátorok közt, hogy soha többé ki nem talál; példa erre egy angol, ki több év előtt egyedűl ment be a barlangba és soha többé ki nem jött, csak nehány év múlva akadtak történetesen szétmállott ruhái közt csont maradványaira. sat.

Ennyiből vagy hasonlókból áll az egész barlangi mythosz. – Képzelő tehetsége s népköltészete szegény-e a magyarnak, vagy a mindennapi élet komor valóságával küzdve ábrándképekre nem hajlandó-e, vagy nem viseltetett soha kegyelettel múltja története s hagyományai iránt s feledésbe engedé menni az őskor eseményeit, regéit?“

E kérdéseket jegyeztem a sikertelen keresett népmondák számára készített lapokra s látván a várt szekér megérkeztét, a gyülekező társasághoz siettem. Ez – Berczi kivételével, ki még mindig a gyepen henyélkedett – a fő kalauz Szeghő I. Lajos uram körűl csoportosúlt s ennek előadását hallgatá.

– S mindkettőnek vége volt? kérdé, épen oda érkeztemkor, Ödön.

– Azonnal. Egy szikra élet sem maradt egyikben is. Mit gondol uram, huszonhét öl magasból e szirtre hanyatt homlok lezuhanni nem tréfaság! magyarázta tovább a kalauz.

– Ah! gondolám – igazságtalan valék a rege meddőségre nézve; ez bizonynyal vége egy helybeli mesének, melynek elejét nem hallhatám. Épen ezt akartam már kérdeni, midőn Ödön közbe szólt:

– S mi történt aztán a hullákkal?

– Az egyiket elástuk; a másikat megnyúztuk, megsütöttük és megettük! felelte Szeghő.

– Megették? ez lehetlen!? kérdém én nagy szemeket meresztve.

– Sőt igen s mondhatom, életemben sem ettem jobb ízű sűltet; erősité az elébbi.

– Nem értem; mikor s valóban történt-e ez? kik voltak a lezuhant szerencsétlenek?

– Kik? hát egy nyúl meg egy kopó. A kopó a nyulat fenn a hegyháton üzőbe vette s erre a Baradlatető felé kergeté. Úgy hiszem, hogy valamint a nyúl nem, úgy utána a kopó sem jószántából ugrott le a nyaktörő meredekről.

Megvallom, e perczben inkább szerettem volna, ha nehány század előtt egy boldogtalan szerelmes pár p. o. a büszke várur leánya az elűzött apróddal követi el a kétségbeesési tényt s halhatlanitja szomorú történetével e helyet; mint pedig, hogy e nyúl-kopó tragoediával lőn feszűlt várakozásom kiábrándítva.

E tragoedia azonban a közfigyelmet s mindnyájunk tekintetét a magas sziklatető felé irányzá.

– Sokkal nagyobb az, mint sem az ember hinné; jegyzé meg a lelkész, – a szem csal, mert gyors pillanata sokkal könnyebben csúszik fel, mintha az arányt egyéb tárgyal p. o. kővel mérjük. A barlang tömérdek látogatója kisérté már meg, követ dobni fel a tetőre s annyi közűl csak egyetlen egynek sikerűlt ez.

– S ki volt ez? kérdék egyszerre többen.

– 1844 év május havában – Petőfi Sándor; felelte a lelkész.

E nevet hallva Ödön barátom még egyszer a csúcsra tekintett, aztán a földre, hol alkalmas követ keresgélt. Vetélkedő szelleme másodiknak lenni ösztönzé őt. Neki gyürkőzött, kellő távolságba s állásba helyezkedék, pár lépést tőn előre, teljes erejéből vetette fel a követ s ez – a magaslat fele útjából szárnyszeggetten hullott vissza.

A vállalkozó arcza az erőfeszítés vagy talán a bukás miatt kissé kipirúlt.

– Soh’se resteld a dolgot Ödönkém; biztatá őt szokott gúnyos modorával Berczi a gyepről, – nem egy magad ülsz a szégyenpadon. Sokan kisértették ezt már meg – verssel s csufabbúl jártak.

– Rosz volt a kő, mentegetőzék Ödön.

– Szerénységed dicsérendő, folytatá Berczi; mert amazok nem akarják ily őszintén bevallani, hogy – rosz volt a vers. Egyébiránt erő – erő kell oda barátom, ha ez hiányzik, nem fogsz verset csinálni – akarám mondani követ találni, mely jó legyen!

E közben, entomolog társaink jutalmat tűzve ki a kalauzoknak a barlangban találandó Leptodyrus-ra, e csodabogárnak, mely eddig csak az adelsbergi barlangban találtatik, alakját, külsejét sat. magyarázgaták.

– E rovar, mondák, arról nevezetes, hogy örökös sötétség levén hazája, a neki anélkül is szükségtelen szemek nélkül jő létre s látó tehetség nélkül keresi meg mindennapi kenyerét.

– Ó bámulandó keze az alkotó természetnek, sohajték én fel, – mily igazságos vagy te, midőn lényeidet a felesleg érzékektől megkiméled; s mennyire igazságosabb volnál még, ha egy igen nagy részét ama rovaroknak is, melyeknek a természettanban ember a neve, hasonló sorsban részesitenéd, vagy legalább fogak és gyomor nélkül szerveznéd fel a földi pálya megfutására!

Szeghő Lajos uram azonban ily kegyes elmélkedésekre nem engedett időt s a bemenetelt sürgeté. A fáklyák meggyujtattak, a kalauzok a terhet, mely a lajtorjából, a rögtönzendő hidak pallóiból s az ebédből állott, egymásközt feloszták, nem kis vita nélkül ugyan, ment mindegyik inkább a kenyeret és kulacsot akarta vinni mint a lajtorját; Berczi nagy nehezen fölkelt édes hevertéből s vállára vette utitáskáját, – szóval mind a tizen, a négy kalauz s a hat vállalkozó, együtt valánk, mi utóbbiak újra kijelentve erős határozatunkat, hogy coûte que coûte Európa legnagyobb csepegőkő barlangján e mai nap végig fogunk haladni.

Erre ugyan Szeghő a főkalauz oly scepticus mosollyal vonított vállat, mintha a primae nonus korában valaki azt merte volna kétségbe vonni, hogy nem az lesz az alispán kire ő szavazand s mellesleg hidegen megjegyzé, hogy sokan indúltak már itt be hasonló erős eltökélléssel, de az út fáradalmaitól visszarettenve úgy vélekedtek, hogy „a ki megtér az üdvezűl“; – szerinte évek óta nem ment senki a pokolba (ez a barlang végpontjának a neve) sőt az idén még az új-ágba sem merészkedett senki.

E szavak Ödön vetélkedő szellemét természetesen felingerlék s minden további szó nélkül ő lépett be szövétnekével első a sötétség országába, hova mindnyájan követtük őt, még pedig emelt fővel, miután egy Thackeray sem volt közöttünk.

II.

Emlék utáni toll-rajzok a Baradlából. Nagytemplom. Virágos kert. Hóreb hegye. A tó. Tündérek vára. Jupiter trónja. Prozerpína háló szobája. Az óriás. Medea szobra. Apollo terme és Petőfi lantja. A Czerberus. A bálvány nagy oszlopa. Ganymédes kútjai. A pokol.

Az óramutató kilenczen s a nap magasan állott már, midőn oda léptünk be, hova ez utóbbinak sugarai még soha sem hatottak; s mire a szabad ég alá ismét visszaértünk, erről az éjkirálynéja tekinte le reánk csillag miriádjai közűl. Az idő éjfél körűl volt. Tizenöt órát tölténk az alvilág siri csendében, mozdulatlan légzetében, az örök sötétségre kárhoztatott vad tájképek s a természet szeszélyes alkotású csodaművei közt.

Sehezerádnak kellene lennem, hogy ezeregy éji tündér regéket mesélhessek, miknek a képzelet a Baradla rejtelmeinél alkalmasabb szinpadot alig találhatna.

S midőn a látottakat némi rendszerbe akarom önteni: tollam elakad. Csak arra emlékszem, hogy midőn a hegy gyomrából a holdfényes éjre kiléptem, úgy tetszett, mintha álomból ébrednék fel, melynek nehány percz előtt még élénken érzett változatos képei hirtelen összefolynak. Félóra múlva már távoli emlék gyanánt, úgy feküdt mögöttem az alig múlt idő, miként ha félszázad választana el tőle. Egyetlen, de eltörűlhetlen benyomás maradt lelkemben, minőt az oly izgalmas lázálom szokott hátrahagyni, melyben a beteg egy túlvilági éden mosolygó varázslatai közűl hirtelen tátongó mélység sötét örvényeibe bukik, hol a reá meredő ezer szörnyalak a következő perczben ismét ugyanannyi szárnyas angyalfővé változik át.

Ily álom elmosódó képei gyakran évek múlva homályos sejtelemként suhannak el mellettünk; s mi alig tudjuk, álmodtuk-e, valósággal átéltük-e, vagy talán ezred év előtt egy más csillagzatban láttuk azokat? – igy vagyok én baradlai emlékeimmel; idéző szómra nem engedelmeskednek, de koronként hivatlanúl jelen meg egy kép s én sietek azt letartó rámába foglalni:

Roppant terem; körvonalai a hat fáklya fényénél ködös homályban mutatkoznak. A magas sziklaboltozat alá az ország nagyobb egyházainak bármelyike elférne. A szirtfal redős komor homloka ezredévekről beszél s a kiejtett szót boszús viszhanggal, a lövést körben járó ezerszerezett dörgő recsegéssel löki vissza. Közepén egy óriási arányú kő oltárt képez; körűle stalagmit szobrok állanak s ezek közt egy olyszerű, minőt olasz városok terein a Szentháromságnak emelnek. Ezen ür neve: nagytemplom s valóban a szószék sem hiányzik belőle, mely a szikla oldalából kimered. Lépteink elhangzanak; a csend visszaáll s az örökös vaksötétség és némaság fogalommal sem bir arról, hogy az őt lezáró bércz fölött Isten ragyogó napja világol s a kék ég alatt pacsirta zengi hangos dalát.

Sík tér, – patak folyja halk morajjal végig. A patak partjain s tovább is mindenfelé fehér virágok nőnek ki a kőpadolatból – a képzelet legalább reá fogja, hogy virágágyak a mészkő csepegésből támadt csipkézett szélü alacsony kövületek s e helyet virágos kertnek nevezte el. S im itt tovább szekérnyomok haladnak több öl hosszaságban, majd – elvesznek és ismét előtünnek. Ez is a természet játéka-e, minek szinte csak a képzelet ad határozottabb alakot? Nem, nem! a kettős kerékvágás kövülete minden helyen, a fordulónál is párhuzamosan szalad; kétségtelen, itt egykor – századok előtt szekérnek kellett járni. De miként jött az be? más tágabb nyilása volt-e akkor a barlangnak, mely azóta beomlott? vagy szétszedve hozták e be s itt álliták ismét össze a jármüvet? kik, mikor, mi okból? A történet elveszett, a nép ajkán nem él hagyomány s csak a sejtelem regél harczos időkről, tatárjárásról, midőn a vad ellen dűhe elől ide menekűlt a környék lakossága s a szekér talán egy nagyapát vagy beteg nőt hordozott erre… Nem Csoltó vitéz szomorú árnya lappang e amott az üreg rejtelmes homályában?

A megváltó kinszenvedése óráiban, midőn nap és hold elsötétűlt, Golgotának nem lehetett zordabb rémesebb arcza, mint e vadregényes foknak, hova omlatag kőhalmazok közt fáradalmas kúszással törekedtünk fel. Itt az elhibázott lépés életveszély. Alattunk harmincz ölnyi mélység, melybe a barlangon átfolyó Styx és Acheron egyesűlt patakja szikláról sziklára vad ugrásokkal zuhog le; mindenik szikla egy hegy s szabálytalan tömegekben egymásra tornyosultan mered a sötét boltozat felé, honnan vészterhes felhőknek látszó szirtlemezek és barna stalaktit csapok minden pillanatban leszakadással fenyegetnek. A lenn hagyott kalauz fáklyája homályosan pislog, mint magános csillag ködös őszi éjjelen; őt magát törpe árny gyanánt látjuk a zuhatag partján állani. A velünk jött kalauz mutatja a helyet, hol sok év előtt egy csontvázra akadtak. Eltévedett, szövétneke elfogyott, sötétben, éhhel, reménytelenűl, kétségbeesetten veszett el! Mily iszonyuak lehettek végórái! A borzalmas emlék még körűl lengi e helyet – siessünk le Hóreb hegyéről!

Szük alacsony sikátor, a levegő fojtott és hideg, a léhlzet elszorúl, a szem balsejtelemmel tekint a boltozatról lefüggő kőszálakra, melyek közűl ha csak egy leválna is, a visz-út örökre elzárva van – bujkálva haladunk előre s im a tér a kilátás tágúl, a boltozat ismét magas lesz s egy földalatti kis Velencze, egy – tömör sziklafalak közé csatornákba szorúlt tó áll előttünk, melynek nyugodt mozdulatlan szine szövétnekeink fényét s alakjainkat visszatükrözi. Itt az ó ág vége s hogy a huszonhét év előtt felfedezett új ágba juthassunk, e csatornákon át kell haladnunk. Ah de hol itt a Ponte Rialto? Ezt kalauzaink hozták el a lajtorja s a padlók alakjában, mikből ingó s könnyen elcsúszható hidat rögtönöznek. De a túlpart, hol a sziklasikátor szögletet képezve más irányt vesz, oly keskeny, hogy csak hárman férünk el a vizből kiálló csúcson s egymásba és a bérczfalak rovatékaiba fogózva várunk, míg a kalauz a rögtönzött hidat a második tó medenczén áthelyezve, ezen a már ott szélesebb partra átkelhetünk…

Ezentúl a vad tájképek a mesék csapongó képzeményeivel, minőkre a gyermekkorunkban hallott aranyvárakról s gyémánttermekről emlékezünk, sürűn váltakoznak. Itt még kevesebb ember járt, tehát kevesebb a rombolás; a földből felmeredő (stalagmit) s a boltozatról lefüggő (stalaktit) csepegő kő alakzatok épek, hófehérek s világítást nyerve szemfényvesztőleg ragyognak.

S mily bámulatos csoportozatokat rak le a folyvást működő természet szeszélyes keze!

Megdöbbenve látunk a homályban elvesző boltozatról egy idomtalan kőszirtet lebocsátkozni, miként ha levegőben függne. A szirt lemezeiről csodás alakok tekintenek le. Egy tevehátú és sárkányfejü szőrny védeni látszik a kaput, mely a hosszan elnyúló bástyázatba nyílik. A bástyákról góth kúpok, tornyok emelkednek; egy oszlopzatos kioszkhoz lépcsők vezetnek, túl rajta alabastrom medenczéből szökő kút sugara lövell fel; a háttérben harczi mén ágaskodik, mig távolabb dárdák és lándzsák hegyei villognak – s mindez mozogni pizsegni látszik, a mint a feltartott fáklyák világa a fehér, sárga és vereslő csepegő kövekről millió és millió csillámban verődik vissza. Ez a tündérek vára. Távoztunkkal minden elsötétűl, mintha a tündérek csupán kedvünkért tárták volna fel pompájokat.

Belebb haladva egy fehér domb előtt állunk meg, melynek tetejét trónszerű alkotvány foglalja el. A bőven lefolyó csepegés a dombot egyre növeli s az emelvényt bársonysimának látszó lemezekkel vonta be. A szék karjairól lefüggő világos sárga csapok az arany rojtozatot, a villogó fehér és vereskés gömbök az ékköveket, mikkel a bársony kivarrva van, képviselik. Nem a barlang-király szokta e osztani innen parancsait a gnómoknak, kiket jelenlétünk rejtekeikbe vissza riasztott? – A kalauz Jupiter trónjának nevezi e helyet.

A barlang oldalába alcove szerű mélyedés nyúlik be. Előtte sugár obeliszkek emelkednek, nehány több öl magasságban a boltozatig. Ezekről, mint a menyezetes ágy oszlopairól függönyök simúlnak le; a redők, az árnyalat, minden oly természetes. Ez Prozerpína hálószobája. Csendesen lopózunk tovább, hogy fel ne költsük az alvilág uralkodójának benn szendergő nejét.

Utunkat egy óriás állja el. Kiterjesztett karokkal fenyegetőleg áll egyedűl a széles sötét ür közepén s kihivólag várja vakmerő jöttünket. De nem mozdúl, tehetlen dühvel kell tűrnie végzetét s várni a varázsszó megszűntét, mely őt e roppant idomú veres kőszoborrá bűvölé. Jaj ha a körülötte heverő sziklatömbek egyikét felkaphatná…

Vagy talán épen az volt vétsége, hogy erejével visszaélt s ő vitte végbe e rombolást, melyet az óriás kőszobron túlhaladva szemlélünk? Sisiphusi szirtek torúlnak egymásra, a megoszlott patak kigyói tekervényekben csörög el közöttük, – itt egy rablóvár omladékának körvonalai sejthetők, amott egy svajczi vad tájkép bontakozik ki zivataros éjből; ott ismét egy római amphitheatrum csonka tört oszlopai beszélnek egykori nagyságról. Minden lépés, összerogyott s a boltozatról leszakadt stalaktit szobrok közt vezet; mindenfelé romlás és pusztulás, de viszont mindenfelé új növések, új alakulások, mikből a folytonos csepegés rövid idő alatt ismét új csoda műveket képez.

Ez itt Medea szobra. Hosszú nyak nyúlik le a boltozat hasadékából s ormótlan főbe végződik. E fő halántékait a féltés kigyói marják, a sötét szőrnyarcz merev vonásaiban a gyermek gyilkos anya kínjai kövűltek meg; a tátott sárkányszáj stalaktit fogai dühben vicsorognak. Hiába meredsz reánk kiülő szemeiddel leánya Hekatének, nincs köztünk hűtlen Jázonod!

Kristálypalotába léptünk. A magas boltozat s a falak csillám káprázatban tündökölnek, mint az izekre tört tükör apró darabkái. Karcsu obeliszk erdő nő ki a sima padolatból, ezüst tölcsérek ezrei függenek le a magasból. Egy ily tölcsér a földig simúl le, hol a csepegés által a talapzathoz forrott. Legalúl gyermekkéz ujjai átfoghatják; s arányosan terjeszkedve, fölűl már torony szélességű. Bámulunk, hogy saját terhe alatt össze nem rogy. Vezetőnk Apollo termének nevezi az alvilág e muzeumát.

De., halk!… mi túlvilági hangok ezek!? – Memnon szobra szólalt-e meg, vagy aeol hárfa húrjaiba kapkodnak oly fájdalmasan a vihar ujjai? Minő mysticus, zilált, vad, elhaló panasz? E zűrhangokban sapphoi lágyság Cassius lángoló honszerelmével s egy haldokló számkiüzött végbucsújával olvad össze megkapó bánatos zenévé – – mi varázs hangszer ez itt a hegyek mély rétegei alatt?

A talány fejtve van. A bérczfal egy kidomborúló polczáról félkörben stalaktit csapok függenek le, párhuzamosan egymás mellett, mint egy nőfésű fogai. A kalauz egy más stalaktit darabbal végig von a csapokon s e kőhúrok adják ama sajátságos – a halotti csendben oly megdöbbentő zendűletet.

– Ez Plútó orgonája; jegyzi meg cicerónénk.

– Nem, nem; kiáltunk mi – ez Petőfi lantja! Lehetne-e ennek méltóbb helye másutt mint Apollo termében? – A vezetők örömmel igérik jövőre e népszerű néven ismertetni a látogatókkal a baradlai hárfát.

Még egy kép – utólsó itt s utólsó a barlang hosszú folyosójában.

A mélység és magasság közötti sötét ürben eltörpülnek a sziklatorlatok szabálytalan körrajzai. A teremtés előtti chaosz zavart rendetlensége vagy az apocalypticus napok szomorú feloszlási előképe borong-e előttünk a sűrű homályban? Nem az utólsó emberek fenmaradt egyike-e ama félelmes sápadt arczú alak, kit a végpusztulás színterén nesztelen remegő léptekkel árnyék gyanánt látunk lappangani? Szövétnek által rémesen világított vonásairól alig ismerünk társunkra benne. A léptek zaja, saját szavunk hangja elvesz a száz rétre szakadott patak csörtetésében, melynek zuhogó beszédét az odú siketitő viszhangja ismételi. Az esésben megtört vizsugarak lenn közös mederben találkoznak s a száz testvér egy folyammá egyesűlten őrűlt elszántsággal rohan a barna sziklafalnak, mely őt sovár kéjjel – nyeli el. Mózses varázs vesszeje egykor a szirtből nyitott forrást Izrael szomjú népe számára, – itt ellenkezőleg a szirt megnyílt torkába tűnik s vész el az omló zuhatag; ő tovább folytathatja földalatti vándor-útját, nekünk zárfal a meredek magas bércztömeg.

A Czerberusból a fönebb megszakadozott patak ágain átkelve, havasok tövében állunk. A mészkő-szivárgás sima, fehér, süppeteg réteggel vonta be a három sziklahegy felszinét. Ezek közt a középső a legmagasabb, legselejtesebb. A völgyület omladványai közt egy kerülettel a havas megmászható oldalához érünk. A sikos lejtőn felkapaszkodva, a havas félmagasságában nyugvó pontra találunk egy a hegyoldalból tálczaként kinyúló terjedelmes szirtlemezen, melyen az alvilág legnagyobb alkotmánya, a Bálvány nagy oszlopa áll. E két öles átmérőjű testszinű stalaktit torony a fölöttünk tíz ölnyire függő boltozatot második Atlaszként tartani látszik. Hol a Sámson ki az oszlopot megrázva s megtörve, magára döntse Baradla sötét palotáját?

A Bálvány nagy oszlopánál a legtisztább s leghidegebb víz gyűl a körülötte lévő kisebb nagyobb medenczékbe. E medenczék fehér alabastrom edényekként emelkednek ki a talapzatból s csipkés arabeszkű széleik kékes gyöngyház bágyadt fényébe játszanak. E gyönyörű mesterművek újra és újra tanúi annak, hogy az emberektől elhagyott helyeken a természet keze bámulatosan remekel. A mythoszt annyira kedvelő táj-nevező Ganymédes kútjai névvel jelölé e medenczéket.

Az oszlopot megkerűlve, széditő magasságból tekintünk szét. A merészen felhajló boltozat elvész a szem elől; fölöttünk holdtalan gyászos éj, melynek soha nem volt és nem lesz hajnala; alattunk tátongó öböl, az ismeretlen mélység sötét kormával. A kalauz levilágit s mi a röpkedő homályban az öblöt a levonúló bérczfalak között mindig keskenyebb torkolatba futni látjuk; míg egy kéményszoros mély üreg függőleges irányban visz a barlang vég-kamarájába, melynek neve – pokol.

Felidézett emlékem még most is e szűk torkolat fölött látja a szavakat, miket a világ legnagyobb költője az „Inferno“ kapuja fölibe irt:

III.

Világosság. Költészet és próza. Beszély a zultán pamlagáról. A Baradla-könyv és a magyar írók.

Rajongó ifjuságom aranyálmai óta soha a napsugárt ragyogóbbnak, az eget kékebbnek, a léget enyhébbnek, a madárdalt vidámabbnak, a virágot illatosabbnak nem tapasztaltam, mint következő nap reggelén, midőn szives házi gazdánk az aggtelki derék pap kertjébe lementem. Pedig alig csak huszonnégy órát tölték a sötétség mély csendében s már is annyira érzém a világosság, a földi nesz jótékonyságát…

Szegény Homér, gondolám, ki dúsgazdag képzeted fényes költői képeivel népesitéd szemeid örökös sötétét! Fájdalmad édes s élved fájdalmas lehetett óráiban az ihletett költészetnek, melynek atyja levél. Unokáid előtt még most is fel-feltűnik az általad müvészi hüséggel festett de nem láthatott:

és ismét:

Minő kép ez! sohajt fel méltó unokád, ki látja a színvegyületet, mit neked csak a teremtő szellem ecsetelt a lezárt szemek fekete vásznára; – s „fáj neki e rajz“ mert „enyésző népet, ki méla kedvvel múltján borong“ lát a tájképen… Nem nagyobb és szentebb-e az ő fájdalma, mint a tied volt, melyet annak tudata enyhített, hogy van nép körűlted Graecián „melyet felgyújts énekeddel!“

Hosszas elmerengésemből Berczi csengő szava vert fel. Beszédünk tárgya természetesen a tegnap lőn. Hideg gúnyos észrevételei merő ellentétet képeztek az elragadtatással, melylyel én a Baradla csodáiról emlékeztem. Szerinte én költői szemüvegen tekintém a tárgyakat; holott az egésznek varázsa csupán a környező sötétségben áll, melyben a játszi képzet teremt magának nem létező meséket. Egyetlen – a barlangot megvilágositó napsugár e varázst eloszlatná s mi bámulnánk, mit tudtunk ez össze vissza hányt tömegen bámulni. Fájdalom, tevé hozzá, hogy így vagyunk az életben mindennel; minden csak addig szép mig legfölebb félhomály burkolja; az ismeretlenért lelkesűlünk s a megismerttől legjobb esetben közönyösen fordulunk el. S e valóság, e kiábrándulás az élet átka.

– Melyet te inkább magadra erőltetsz, jegyzém meg én, mint valóban érzesz. A természet, a társadalom olyan mint minden könyv: hatása leginkább a kedélyhangulattól függ, melyben azt olvassuk – –

– Igaz, csakhogy ha a könyvet ama meggyőződéssel vesszük kezünkbe, hogy a mi szép benne az nem való, s a mi való az nem szép: az itélet előre kimondva van. A szépség, mondják, nem a tárgyakon de a néző szemeiben rejlik. Mi egyéb ez csalódásnál? S ha az életben leginkább ez boldogit, miért, hogy most túl a harminczon jó izűt nevetünk a húsz év csalódásain?

– Nevetünk talán blazirozott barátom – de nem ohajtjuk-e vissza?

– Tévedünk, ha ezt teszszük. A kedély nyugalma az izgalmak s kiábrándulás árán eléggé drágán lőn megvásárolva, miért kezdenők újra a vásárt, ha tudjuk, hogy a vevő, az élet, nem adja meg a mit igér? Én részemről örömest lemondok a költői szemüvegről, melylyel egykor a világot s a – Baradlát tekintém.

– Talán szinte csalódásaid e korába esik ama epízódja életednek, melynek elmondását tegnap a zultán pamlagánál igérted?

– Tökéletesen. Halld ezt is egy bizonyitéka gyanánt ama hitemnek, hogy az élet mindig kineveti az érzelemvilágot s hol a próza a költőivel, az anyag a szellemmel jő összeütközésbe, mindig az elsőbb a győztes.

– Tíz év előtt; kezdé történetét Berczi a kerti méhesben, hol szivarra gyújtánk s kellőleg elhelyezkedénk, ő beszélői én hallgatói minőségbe – tíz év előtt Budán a kormányszéknél tiszteletbeli hivatalt viseltem. Két testvérem a megyét szolgálta, a harmadik a gazdaságot vitte atyám mellett, ki azt kivánta, hogy én, a legifjabb, e pályán alapítsam meg jövőmet. Mennyire igyekezett ennek a húsz éves tiszteletbeli fogalmazó megfelelni, arról az öreg tanácsos tehetne legjobb tanúságot, ki mindannyiszor megfeddett, a hányszor csak a bureauban megjelentem s ez körülbelől minden két hétben egyszer történt meg. Saját házánál azonban igen szives volt irántam; s ha ő maga hivatalos munkálatimról hallgatott is, de tanácsosné ő nagysága annál nagyobb dicsérettel volt kegyes emlékezni a divatlapokban megjelent verseimről.

– Hogyan? te verseket is írtál, te, hős lovagja a prózának? szakitám félbe az elbeszélőt.

– Álnév alatt; melyről szokás szerint az egész világ, értem a lap nehány száz olvasóját, jól tudta ki rejlik alatta. Húsz éves voltam akkor s ki nem írt húsz éves korában verseket? Aztán a tanácsosnak szép szőke leánya volt; s az angyalarcz és kebelharcz, a rózsaszáj és szívem fáj, a kék szemek és kegyetlenek, az égi kéj és bánat éj oly készen csengettek egymásra. Pedig őszintén és dicsekedés nélkűl bevallva legkisebb okom sem volt akár a túláradó érzelmű Hermin ábrándos kék szemeit kegyetlenséggel, akár saját sorsomat a bánat-éj gyászával vádolni, mert a tanácsosné sürűn hivott meg ebédre, a tanácsos arról kezdett beszélni, hogy pár év múlva tiszteletbeli titkárságért kellend folyamodnom; Hermin pedig a tőlem kapott virágokat egy napig keblén viselve a hervadókat gondosan bepréselte. Szeretném tudni mi sorsra jutott később füvész-könyvi gyüjteménye?

Annyi bizonyos, hogy a ház minden tagjának kegyeiben állék – s Hermin hat ifjabb testvére, különösen az apróbbak, látogatásim alkalmával szóhoz sem engedtek jutni, míg valamennyi zsebemet a benn található czukrocskák végett ki nem kutatták. Ezeket tehát a czukor nyerte meg s a papa és mama kegyeltjévé is aligha személyes tulajdonaim tettek, mint inkább ama körülmény, hogy ha nem is első de utólsó sem voltam ama partie-sorozatban, melyet tanácsosné ő nagysága a házasulandó ifjak neveiből, a vagyon és jövő légmerője szerint készített. Mi Hermint illeti, ő mindig engedelmes jó leány volt s mamája szavát szentirásként fogadta.

Mondanom se kell, hogy e megjegyzések későbbi keltűek. Kinek jutott volna eszébe akkor, a bástyai sétány illatos ákáczai alatt, a város legünnepeltebb szépével karján, egyébre mint a percz boldogságára gondolni? S ez valóban annyira el is foglalt, hogy állandóvá kötésére nem is eszméltek az édes jelennek élő ábrándjaim s én két évi hódolat alatt nem csak a szülék előtt nem nyilatkoztam, de a köztem és Hermin közt lévő érzelmekről is eddig csak szemeink és kezeink találkozása beszélt. Kellett-e nekem több, mint e fellengő üdv bizonyossága?

Nem így a tanácsosék; ők a jövőre is szerettek gondolni. Hermin, bár még csak tizennyolcz éves, hét testvér közt volt a legidősb; s én az apa és anya méltó aggodalmait most már természeteseknek találom. Akkor elég bárgyú voltam meg nem érteni a czélzatokat, mig egy döntő ok nem lőn a mérlegbe vetve – egy vetélytárs alakjában.

E vetélytárs egy kanczellariai fogalmazóból helytartósági titkárrá nevezett fiatal ember volt, kit megérkezése első hetében módnélkűl szép és szeretetre méltónak kiáltott ki a budai közvélemény. Magam is annak tartám őt a perczig, melyben Herminnek kezdett udvarolni s csak ekkor láttam, hogy biz ő inkább szikár mint karcsú, vonásai inkább kiéltek mint finomak, szemei kifejezéstelenek, hangja kellemetlen, modora köznapi, egész lénye kiállhatlan s megfoghatlanná vált előttem, mit találnak és kapnak rajta tanácsosék?

Számításuk nem csalt; én féltékeny lettem s az első magán találkozást felhasználtam Herminnel a jövőről komolyan szólani. Válasz helyett a nagy kék szemekben a boldogság könnyei ragyogtak s a szegény lányka talán nyakamba is borúl, ha kis öccsei a mellék szobából át nem szaladoznak. Súgva mondá, hogy a titkár már beszélt is nőszülési szándéka iránt szüléivel, kik azonban határozott választ nem adtak neki s igen csodálkoznak mély hallgatásomon.

Nem maradt tehát egyéb hátra, mint a tanácsostól megkérni Hermin kezét. Öt hat nap múlt el, mig erre kedvező alkalom nyílt s eközben egy hazúlról érkezett levél jelenem s jövőmben nagy változást idézett elő. Atyám írta, hogy egy vesztett jogper következtében birtoka felétől esik el, s e fölött több egymásra következő rosz év, bukott szeszgyári vállalat s az ősi adósságok felhalmozódása birtok viszonyait annyira megrongálta, hogy eddigi jövedelmének nyolczadrészére kell szoritkoznia, ha a csődöt kikerűlni akarja, mit máskülönben – bátyám az alispánságból kimaradván – semmi sem lesz képes feltartóztatni. S igy most nekem is választanom kell a kettő közűl: vagy eddigi évi budgetemet nyolczadrészre leszállítani, vagy ha ezt nem tehetem – falura hazavonúlni.

E hir e perczben annál leverőbben hatott reám, mert a tanácsos előtt, leánya keze megkérésénél kényes helyzetbe s annak szinébe hozandott, mintha engem e körűlmény határozna a lépésre. De ezt nem halasztám tovább s egyszersmind teljes őszinteséggel átnyújtám neki atyám levelét. Még most is látom a tanácsos arczát, a mint ez minden sor olvasásánál komorabbra változott; visszaadván azonban az átolvasott levelet, kis vártatva mondá, hogy ez mit sem változtat irántami nézetein s e levél nélkűl is az lett volna válasza, mi jelenleg: mindketten fiatalok vagyunk még s pár év múlva – mi alatt én fizetésbe léphetek – elég idő lesz a tárgyról szólani.

Ez engem akkor megnyugtatott, bár most világos előttem, hogy e kitérő szavakkal a kosarat már akkor fonta meg a hét gyermek apja, ki e pénzügyi fordulat nélkűl bizonnyal mint kedves vejét ölelt volna össze vissza.

A tiszteletbeli titkárságnak istenhozzádot mondtam s szorgalmas hivatalnokká váltam, hogy az első valóságos fogalmazói állomást elnyerhessem. Erre, évi jövedelmem ötszáz forintra olvadván le, most már szükségem volt. De azért boldog valék, vagy hittem hogy az vagyok; Hermin szeretett s ez eloszlatta azáltal felköltött aggodalmaimat, hogy a titkár látogatásai egyre sürűbbek lettek, míg én gyérebben részesűltem az ebédre hívatás szerencséjében; hogy lyánkámat gyakran busongva, sőt néha kisirt szemekkel találtam s hogy a mama – nem úgy mint ezelőtt – gondosan és ügyesen gátolta a magunkra maradást.

Mint örűltem minden alkalomnak, mely az úgynevezett „zöld“-be rándulások alatt ajánlkozott! Ily szép napra volt egy izben kilátásom a Budapest fölötti Dunaszigetek egyikén, hol – nagyobb s rendesen elszóródó társaságban – egy nyári délutánt és estet s talán nehány élvezetes magán perczet valánk töltendők. E szép nap délelőttjén azonban szomorú levelem érkezik. Atyám halálán van. Végperczeiben látni kíván. Siessek azonnal haza.

Alig értem rá elbucsúzni s a könnyező Hermint alig nehány perczre láthatám. A tanácsosné lat számra kimért részvétéről biztosított, főnökőm hidegebb volt mint ily alkalommal várhatám; – nehány reménylett szép órától el- s haza gyászos napokra mentem; s mindezek összehatása folytán meglehetős lehangoltkedélylyel indúltam ki késő délután Pest utczáiról.

Fogadott szekeresem Új-Pesten etetni szándékozott, hogy aztán egész éjen át mehessen. A városból kiérve előre küldém őt az állomásra, hol bevárand: én gyalog a Duna partján folytattam utamat. Az alkony, a tájkép gyönyörű volt. A városi nesz elhalt a távolban, körűlem méla csend, a tűkör sima folyamon a nyugvó nap sugarai vetettek át bibor dárdákat. S ott a középen a lombos, a mesés árnyú sziget! Ah hisz épen ez vont ide! Ha átláthatnék a lombokon – s ha talán épen a titkár karján látnám őt!? óh az a titkár! –

A szellő lebbenés egy kar-dal el-el kapott távoli hangjait hozta hozzám a partra. A dalt több nő és férfi éneklé. Hermin kedves hangjátszinte kiismerni véltem az elhaló dallamból s komolyan haragudtam a szellőre, ha feszűlt figyelmemnek mit sem hozott rest szárnya. Az elkapott töredékekből az ismert szöveget összeállíthatám – végre elcsöndesűlt a szigeti ének s én még sokáig ott merengtem a parton várva ismétlését, de hasztalan; csak füleimben csengett az s mindeművé, távollétem egész ideje alatt hűn követett…

Haza szomorú napokra érkezém – atyámat gyászravatalon találtam. Testvéreim az eddig egy tömegben kezelt birtok osztályát sürgeték s az osztályozási felmérések több hetet vettek igénybe. E munkálatok közben egy vasárnapon a közel fekvő Baradlához tettünk kirándulást s nagy társasággal mentünk be a barlangba.

Akkor még birtam ama hangulattal, melytől – mint mondád – főképen függ az olvasott könyv kedvező hatása; akkor még minden tárgyat az ábrándok tarka himporában s a csalódás világitásában látta a bennem pezsgő élet. Az atyám elvesztése fölötti fájdalom még hajlandóbbá tőn az érzelékenységre, a távollét s egy kis adag féltékenység növelék a lángokat; Hermin képe szűntelen szemeim előtt lebegett, a szigeti dal szűntelen füleimben csengett – szóval, szerelmesebb valék, mint a plátói fellengő szerelem apotheozált hőse – Lamartine Ráphaele s szivemben nagyobb ürt éreztem, mint maga a Baradla. Ha ha ha! (nevetett fel elbeszélőm, bár nekem úgy tetszett, mintha nevetése kissé erőltetett volna) mint lehet ép eszű ember ily dőre!

A barlang közepe táján jártunk, midőn egy ugrásban lábam elcsuklott s én képtelen lettem a tovább haladásra. A társaság belebb folytatta útját s én – visszajötteig megpihenendő – egy égő gyertyával a zultán pamlagára telepedtem, melynek közelében a bal-lépés történt.

A magas folyosó közepén lévő hosszas és felhajló szirtemelvényt, melyre a mészszivárgás szőnyeg- és párnaszerű fehér domborulatokat rakott le, fölibe pedig a csepegés stalaktit rojtozatú redős függönyt vont – kis akarattal nem nehéz pamlagnak képzelni, kivált ha a kalauz előre kikiáltja, hogy ez a zultán pamlaga. Most az egyszer azonban én foglaltam el ő felsége helyét s ha ruganyosnak nem is, de fáradt és sértett lábam miatt eléggé élvezetesnek találtam.

Az első érzet, mely a társaság léptei és beszéde zajának elhangzása után ellepett – a koporsói csend, magány és elhagyottság nyomasztó érzete volt. Gyertyám gyér világa a barna szirtfalakra óriási árnyakat rajzolt, fejem fölött szabálytalan sziklafelhők függöttek, az itt csendes folyású patak nesztelen suhant el mellettem, jobbra balra sötét sikátorok s mélyedések nyultak be: megvallom, hogy akkori izgatott hangulatomban nem lettem volna rendkivűl meglepetve, ha valamely törpe kobold vagy gyönyörű kis gnomída tekint elő a kétes homályból hegyi birodalma bitorlójára. S valóban már csaknem egy ily hegyrém megjelenésére adott jelnek véltem ama sajátszerű, félig füttyentő félig csattanó hangot, mely egyszerre közelemben megcsendűlt. Feszülten hallgatóztam több perczig, a csattanó fütty ismételve lőn – – a boltozatról a patak vizébe eső csepp okozá azt s a barlangi ür adá neki ama sajátszerű viszhangot.

Midőn helyzetem kissé megszokottá vált, a testi fáradtság s kimerűltség kezdte jogait igénybe venni. Gyertyámat két kődarab közé szorítva, lehető kényelembe helyezkedém s behúnytam szemeimet. Igen de a behúnyt szemek sötétében nekem hetek hónapok óta mindig Hermin jelent meg s most is százszoros bájban láttam őt. A boldog két év emlékei egyes napok, órák, találkozások képeiben tünedeztek fel; a kis evődések, édes kibékülések, a szigeti dal, a titkár, jövőm aggályai és reményei tarka jelenetekben váltakoztak, mosódtak el és hullámoztak tovább, mint egy alföldi sikság kalász tengere…

Egyszerre úgy tetszett, mintha Hermin s a gyűlölt titkár is az eltávozott barlangi társaságban volna. Lelkemet keserűség és féltés szállotta meg. Ő a titkár karján tovább ment, hidegen, részvétlenűl nevetve s egyetlen sajnáló pillantás nélkűl! Ez hát a hűség – – – de ah! vállamat egy kéz érinti, visszatekintek, Hermin apró lágy keze az, ő hozzám hajlik s mondhatlanúl szerető hangon ezt súgja:

– Megszöktem a társaságtól s vissza siettem hozzád édes mindenem – igy nevezlek, mert hiszen e percztől kezdve nem vagyunk-e örökre egymáséi?

– Azok vagyunk örökre, elválaszthatlanúl; mondám én elragadtatva s túlvilági üdváradattal karolva át karcsú derekát.

– Itt fogunk élni, folytatá ő; mindenható szerelmünkben boldogan, távol az emberek és világ vásári zajától – –

– S e nekünk teremtett menyországot soha sem hagyjuk el többé! tevém én hozzá.

– Soha! sipegé ő hozzám simúlva; ne rabolja el boldogságunk egyetlen perczét is hivatlan tanú s a mi szivünk világában ezred év is csak egy percz.

Karöltve indulánk el megtekinteni új birodalmunkat. Lehelletének illata, karjának gyöngéd súlya villanyos meleget önte el ereimbe. De én feledém az anyagot, felfokozott szellemem halhatlannak tudta magát s az idő, tér, halál eszméje fehér lappá vált hitemben.

Mit mondott ő, mit beszéltem én – nem emlékezem, csak azt tudom, mit éreztem: az örökké valóság élvét egy rövid perczben. Körűlünk minden oly fényes oly ragyogó volt s mi egy aranyutczából a másikba andalogtunk a túláradó kéjmámor öntudatlanságában – –

Hirtelen sötétedni kezdett, meredek szélén állottuk meg, fejünk fölött egy denevér csapott el; ösztönszerűleg összerezzenénk.

– Hova jutottunk? ismeri ön e helyet? – kérdé megváltoztatott hangon Hermín s imént fénykörben sugárzó arcza sápataggá lőn.

– Nem s azért térjünk ragyogó termeinkbe vissza; feleltem én nem minden aggály nélkűl.

De a ragyogó termek eltűntek, mindenfelé sötét sikátorok ágaztak szét s mennél inkább kerestük a kivezető utat, annál mélyebben bonyolodtunk a tömkelegbe.

Az idő tér és halál eszméje, az örökkévalóság és halhatlanság nehány percz előtti érzetét egy csapással összezúzta a meggyőződésnél, hogy eltévedtünk, hogy örökre, reménytelenűl ide vagyunk zárva.

Hermin könyekre fakadt, keserű szemrehányásokkal illetett, hogy én vezettem őt ez iszonyú sírba; a kétségbeesés szokatlan vad szavakat adott reszkető fehér ajkaira s eltorzitá elébbi szelíd szép vonásait.

Én megsemmisűlten, szó és mozdulat nélkűl meredtem nehány lépésnyiről a szétomlott fürtei közt kuszáló Erynnisre…

Ekkor távolról egy dal hallszott – férfi hang énekelé – oly ismerős, a szigeti dallam volt az; mindinkább közeledett s a megmentés reményét hozta. Végre belépett a sikátorba egy szövétnekkel kezében – a titkár. Hermin örömsikoltva szökött melléje, karjába fogózott s mintha nem is létezném, figyelmére egy szavára sem méltatva, ment kifelé a szabaditóval, ki reám egy kárörvendő gúnyos pillantást vetett.

Lábaim a szirt talapba gyökereztek – ujjamat sem valék képes mozditani. Lépteik elhangzottak, a világosság elveszett, körűlem koromsötét éj terjedett, Hermin vetélytársammal boldog leend s nekem itt egyedűl, elhagyatva, nyomorún kell vesznem… Az örökkévalóság kinjait egy rövid perczben szenvedtem át – agyam szédűlt, a föld lesülyedt alattam és –

Felébredék. Annyi bizonyos volt, hogy körűlem koromsötét éj terjedett (a két kődarab közé helyezett gyertya hihetőleg egy mozdulatom által eldőlt s kialudt) de hogy én és Hermin, Hermin és a titkár, a menyország, az eltévedés, a dal, az elhagyatás és az itt veszés – hogy mindez álom volt-e vagy valóság, iszonyú rémes valóság? ezt az első perczben s mindaddig nem tudtam meghatározni, mig az elébbi csattanó fűtty az elsőbbről nem győzött meg.

A sötétben e végzetszerű álom fölött tépelődve, félszázadnak tetszett, mig a visszatérő társaság közelgését hallva, újra feléltem.

Hat héttel később visszatértem Budára; a szigeti dal még mindig füleimben csengett s lelkemben ott volt a barlangi álom árnyrajza. Megérkezésem első órájában tanácsosékhoz siettem. Az ebédlőben senki sem volt, a mellék szobában Hermin éneklé igen sok érzés és kifejezéssel a – szigeti dalt. Balsejtelemmel léptem be. Hermin kissé elhalványúlt látásomra s alig talált egy szavacskát. Balsejtelmem nőttön nőtt – jobb szerettem volna ha inkább elpirúl s halkan felsikolt. Alig üdvözölhetém, midőn a tanácsosné is beevezett. Mint régi jó ismerőst nagy zajjal és örömmel fogadott s örömében csaknem megölelt. Tudakozódott mint létemről, szegény atyám végóráiról, testvéreimről, utazásomról, szivélyesen, részvéttel, kezemet megcsókolt ujjai közt tartva s felelethez alig engedve jutni. Balsejtelmeim oszlani kezdtek.

– A többi közt, kérdé, bizonnyal hallotta már édes B… hogy lányom menyasszony?

Szerettem volna kérdeni, bár jól tudtam hogy ki – a boldog vőlegény, ha egyetlen betűt is birok kiejteni.

– Épen mához egy hétre * * * titkárral lépend az oltárhoz. Reméllem, hogy mint házunk jó barátja eljövend az esküvőre?

A tanácsos házának jó barátja azonban másnap beadta hivatalróli lemondását s harmadnap a bureau-asztaltól az eke szarvához sietett.

Eddig van történetem. A próza nem csak az álomban de a valóságban is győzött a költészeten; s te azt kivánod hogy a Baradlában még költői képeket lássak? Ismétlem s hidd el, hogy ez is csak olyan mint az élet, addig szép, míg a csalódás félhomálya burkolja. Szivaraink kiégtek, menjünk fel!

Fenn többi társainkat a Baradla-könyv körűl találtuk, melybe a barlang látogatói 1834 óta neveiket jegyzék. Mily kevés ismert névre találtunk itt! S mig egy egy Montmorency, Paget, Ashburne s számtalan más angol, franczia, szász, porosz, olasz sat. utazó neve ötlött szemembe, lapokon át alig akadtam elvétve egy magyar tudós, müvész vagy író nevére, pedig – mint állíttatik – a ki csak húsz év óta megfordúlt a Baradlában, az mind feljegyezte ott létét az emlék könyvbe.

Ez, a mai nap már kérlelhetlenné vált Berczinek új kikelésre nyújtott alkalmat.

– A magyar irónál, szólt ő kissé magasra vont szemöldekkel, a leglényegesb hiányok egyike az, hogy keveset utaz és forog a világban s e miatt látköre szűk, tapasztalása korlátolt, benyomásai egyoldalúak. S igy a helyett, hogy a teljes emberéletbe markolna és onnan venne ismert, hű egészséges alakokat, kénytelen a szoba négy fala közé szorúlt elméletből elvonni okoskodásait, vagy a phantasiát bocsátani gyakran túlcsapongó szárnyakra. A túlnyomó többség nem csak a külföldet nem, de saját honát sem ismeri s az életből csak annyit tud, a mennyit abból városa utczáin vagy faluja csendében mindennap lát.