← Table of contents
Vidéki emberek (novellák)

A BIRTYÓKA.

Reading edition

Illustration from Vidéki emberek (novellák)

Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk Vilmosnak hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes, ábrándozó örmény legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol a legelső ember a tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől remegnek: az ördögtől.

Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről, belülről, betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem játszott velünk, hanem félrevonult a zajos mulatságoktól. Még bosszantani se lehetett, mert oly alázatos szelidséggel tért ki előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget okozni neki. A piaristák igen szerették őt, – mi csak türtük.

A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos, imádkozó fiu volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban ültünk, ottan-ottan taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen és gyónt minduntalan, hogy rendben legyen a lelkiismeretével. Oly mértékletes volt, hogy ha valami netán izes falat került a konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a finom falatot, aztán felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a tányért.

Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.

Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az édes anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát már nem, még a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a vérforraló.

Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem képzelem. Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku magyarkájában, amely ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett volna, hogy legyen, de nem volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És hegyesorru csizmáit is a gyergyai mester szabta s csárdás kalapjainak párját azóta se láttam. Nagyon szegény volt a Vilmos anyja, akitől nem telt jobb holmira.

A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan valamicskét szerezzen a nélkülözhetetlenekre.

A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda kellett költöznie.

Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a korcsmáros házában:

– Maga akar tanitani minket?

Szégyenlősen felelt:

– Nem. A fiucskát fogom tanitani.

– Hát mit is tanulhatnék én, magától?

Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju (csoda, hogy birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete szemü leány volt s az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas madárkára emlékeztette az embert. A mesterségére nézve olyan félig házikisasszony, félig pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy parancsolgatott, mint egy urnő. A fiucskát ő öltöztette s a vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk, mint egy macska) szolgálta ki.

E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh! legyenek önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!

– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab? kérdezte Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját látta. A csizmáit melyik csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal; keseritve őt.

Máskor igy gyötörte:

– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha Vilmos a földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig szép szemei volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt szégyenében.

A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került s nagyon nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig Vilmos az iskolába járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az ivó, a leány a korcsmában sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg mellett imádkozott. A leány (Cziczának hivták; Katiból kényeztetve) néha felszaladt, megsimogatta a gyermek arczát s nagy frissibe megczirógatta, megveregette a Vilmos képét is.

– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal visszaszaladt.

Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik fiatalok voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett, hogy tovább dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló neszt ügyelte, amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson föl-fölszaladt. Nagyon bájos volt, anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.

Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt kérdezte tőle Czicza:

– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem tetszem? s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám se nézne, érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám? mikor pedig én akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám, hallja! Nem formás ez im az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!

Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes sötét, a keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az ártatlan, szegény jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett – ez estétől fogva.

Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy elromlott a nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni. Készületlenül jött a leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a sápadt fejéből egy jól megkötött lila másli fölött, hogy sirva nézne rá az anyja is… Csak imádkozni tudott még. A mellékoltár előtt a téli reggeli istentiszteleteken ott térdelt, törve a kezeit, leborulva a homlokát, a hideg kőig hajtva, s ha mentünk a csöngetyüszóra az iskolába, vörös volt a szeme a sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi még kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot szoktunk csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.

Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A magyar dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«. Vilmos tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se volt. Vette a kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly esdeklően nézett rá, hogy megsajnáltuk.

– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…

Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt az esze, amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig suttogott a tökéletlen leányzó.

– A gyermeket a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy felejtsen el tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már végem van. De megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád bizzam a gyermekünket.

Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer beszélhessen Vilmossal. Valami száraz, határozott, parancsoló, bárha tompa hangon beszélt:

– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel? Engemet felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért te élj és érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg imádkozni, amit én… én… én – honnan tudjak én?

Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap fénye rátüz.

Az érettségi persze kutba esett.

Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle szalagok voltak a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü selyem volt, és a pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre valója sem volt. A korcsmáros temettette el és annyi sok czifra leány ment a temetésére sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a világon.

Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy közeli falusi parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros fogadta. Vilmos nagyon szégyelte őt.

Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről kisérte, hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal, szembe ment. Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag ránézett s hangosan igy szólt a társának, Vilmosra mutatva:

– Ez a becstelen az, látod, most jött…

Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös sétáló himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál görcsös sirásba kezdett, amikor már senki se látta.

A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment ki a közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.

A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a világba, ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak meg.

Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek hangját meg se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn kivül) egy nap megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn pihent. Megfogta érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a gyermekre s mikor az ujját eleresztette, annyit dörzsölte a nadrágjához, hogy piros lett egészen. Az uton amig hazatért is, mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől s a levegőbe beszélt a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.

– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha vásárt csapott volna velem. Kezet adott. Gilt. Áll a vásár. Én megtartom.

Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy csinált a névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség melegitette meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek megfogta az ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk Vilmos nem hagy el tégedet.

Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé félt tőle. Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a gyönyörben, ha köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha nem látta. De a gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre gondolt; akármit csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt hallja. Egy élő lélek… meleg kis test, félénk, fátyolozott apró szemek, száj, mely édes szóval fogja őt hivni… Ah! nincs hozzá fogható kincs több e földi világon.

Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte bármi veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü és kedves. Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel megfogta az ujját. Nem hagyja el!

Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. Czégeket festett külvárosi boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a prókátoroknak és leveleket irt a szerelmes cselédeknek virágos levélpapirosokra.

Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és rácsapott.

Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy megsimogassa a gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se pillantott s ránczos kezecskéje tehetetlenül csüngött le a párnáról.

– Oda van, mondta a dajka.

– Oda?… Mit mond?

Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott, lehunyta szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy fülledt rózsaszirom.

– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.

– Megöli őt…

A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját, mint egy verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert a rögös földre.

Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül estig. Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben, amint felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az égre:

– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki trónolsz. Hát kellett-e neked ez ártatlan? Irigyelted tőlem? Te borzasztó. És itt hagysz engemet már egyedül, egyes-egyedül… Jaj.

És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet vert a golyó.

Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában hangosan énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s lecsapta magát egy asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és ivott.

Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva megcsókolta a cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha hozzászólt valaki, parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s valami verekedésbe elegyedve egyszer, a városszolgák bevitték a tömlöczbe.

Aztán ezt az életet nagyon megszokta.

Ki se szokott belőle soha…

*

Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet valami nagy nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva, összetöpörödve hull le… Olyan a formája, amilyen a szilva… van magva, formája, de kicsinek marad és kicsi, izetlen, rossz.

Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings