A növények élete

Amióta kiváló tudósok nagy buzgósággal kutatják a növények életét, rájöttek arra, hogy ezek a gyámoltalannak látszó élőlények éppen olyan életműködéseket végeznek, mint akár az állatok vagy az emberek. Azt mindenki láthatja, hogy a növények élnek, növekednek, szaporodnak, kétségtelen tehát, hogy éreznek is és bizonyos mozgásokat is végeznek, habár ezeket a jelenségeket alig lehet észrevenni.

Amit tehát életjelenségnek nevezünk, azt mind megtaláljuk a növényeknél: a mozgást, érzést, erős bántalomra heves visszahatást, a jótettért hálát, csak időt kell rá szánnunk, hogy a növénynek ezeket a gyöngéd és finom életnyilvánulásait türelmesen megfigyelhessük.

A csöndes vizekben, hegyi patakokban ezerszámra tanyáznak olyan parányi élőlények, amelyek mászkálnak, vidáman forognak, lassan vagy nyilsebesen úsznak tova és amelyeket a tudomány növényeknek ismer. Ha egy-egy ilyen eleven mozgású gömböcskét megfigyelünk, látjuk, hogy egyesül egyik a másikkal, eleinte lazán, aztán állandóan. Látjuk, mint növekedik a sejtcsalád zöld vizifonallá, aztán mindjobban kifejlődve lemezzé, majd egyszerű levelekké. Látjuk, hogy az ilyen növénynek lerögzött része táplálékot szí magába, a szabadon álló pedig emészt, lélegzik, majd lassan kialakulnak rajtuk a szaporodószerveik és a vizi életből lassan szárazföldi élet lesz.

Madársóska az erdőben, mohok között

A baloldali négy levél éjszakai helyzetben, a többi levél pedig nappali állásban látható.

A szárazföldön élő növény is éppen olyan szabadon és könnyen tudja mozgatni egész testét, mint a legügyesebb állat, csakhogy sokkal lassabban. A gyökerek keresőn tapogatva túrják a földet, a bimbók és rügyek szabályos köralakú rétegekben fejlődnek, a levelek és virágok bólogatnak és megremegnek, ha valami bántalom éri őket, az indák kutatva, puhatolódzva járnak körbe és nyulkálnak a környezetük felé. Mindezeket a mozgásokat csak a felületes ember nem láthatja meg, de aki figyeli a növényt, az mindegyre észreveheti.

A növény testének egyik legelevenebb szerve a gyökérszál, vagyis az a finom, féregszerű nyúlvány, amelynek hegyét a tudós Darwin az emberi agyvelővel hasonlította össze. Lássuk csak, mi mindenre képes ez a fehér fonalacska. Először is lassan, de állandóan körbenforgatja a hegyét és így belefúrja magát a földbe. Aki megfigyelte ezt a tünetet, arra gondol, hogy a növény a gyökerével táplálék után kutat. Minden földrögöcskét körültapogat. Onnan, ahol száraz a föld, elfordul nedvesebb helyek felé és arrafelé növekedik, amerre több a nedvesség. De a gyökér lefelé is fordul. Megvizsgálták például a réti lóhere és a murok fejlődését és azt tapasztalták, hogy minden esztendőben vagy öt centiméterrel lejjebb kerül eredeti csirázóhelyétől. Ezt a lesülyedést pedig csak a földalatti szárának állandó növekedésével tudja kiegyenlíteni és éppen ezért áll szilárdan. De nemcsak a föld mélye és a víz felé való iparkodás a gyökerek hajtóereje, hanem az az akaraterő is, amellyel például a fejlődésük útjába helyezett papiroslapot is keresztül tudják lyukasztani, ami ugyancsak hatalmas munka a gyönge gyökérhegyecske számára.

A sóskafa virága, amint a mézkereső rovart virágporral hinti be. A porzók tövében vannak a mézes mirigyek: mihelyt a rovar ezekhez ér, a porzó a lejéhez csapódik és elárasztja a sárga virágporral.

A gyökérszálak mozgása bámulatosan célszerű. Ha akadály kerül útjokba, kikerülik és ha megsérül a gyökércsúcs, akkor gyorsan elnő a rá nézve veszedelmes vidékről. Szüntelenül dolgozik így a növények gyökérszálainak beláthatatlan tömege az erdő talaja alatt, de nem nyugszanak, nem pihennek a növényeknek föld fölötti részei sem. Amint a gyökerek a sötét föld mélyében, úgy dolgoznak a »növénykacsok«, ezek az egymásba fűződő, kunkorodó nyúlványok, a napfényen. Zöld fonálként kötik a talajhoz a tököt, a dinnyét, a földitököt és még sok más indás növényt.

Egyes kúszónövények sarjadékait is csodálatos alakváltozás éri; átalakulnak kacsokká. Ezek a kacsok a kuszó növénytörzsnek rögzítésére valók, olyanformán, hogy az idegen támasztékot körülkulcsolják vagy rátapadnak. Egyes vadszőlőfajoknál a kacs-ágak tapadó korongokká alakulnak és így erősítik magukat még a lapos támasztékra is.

A délbennyitó virág Dél-Afrikában él. Ha a levelei lecsukódnak, alig lehet az apró kavicsoktól megkülönböztetni.

Ha például az ember jól megnézi a kerítésen felkúszó szőlővesszőt, azt látja, hogy az egyik kacs a másik mellett tapogatódzva nyúlik felfelé. Elég egy délelőttöt (de csakis meleg nyári napon, mert csak ilyenkor látni jól) ott tölteni a közelükben, hogy megfigyelhessük, miként tapogatódznak, keresnek: a csúcsaik lassan köröket írnak le a levegőben. Még azt is megállapították, hogy minden hatvanhét percben fordulnak egyet. Eközben a kacs egyre növekedik felfelé, a többiek követik és a csöndes szőlőlugas előtt az ilyen tapogatódzó zöld kacsoknak egész raja keresi a venyige újabb meg újabb támasztékát.

A kereklevelű harmatfű, amikor a szitakötőt megfogja. Ha a légy, szunyog, vagy szitakötő a leveleken csillogó harmatcseppből torkoskodni akar, feje beleragad a szívós nyálkába. Az enyves mirigyszőrök a lábához tapadnak, azután a többi csápok ereszkednek rá a rovarra: a boldogtalan áldozatból néhány nap mulva csak a száraz bőrváz marad meg.

Ha felfelé nem találnak támasztékot, akkor leszállnak, ha lent sem akadnak valami ágra, falra, kerítésre, amibe belekapaszkodhatnak, akkor újra felfelé törekszenek mindaddig, amíg céljukat el nem érik. Amint aztán az inda ráakad valamiféle alkalmas tárgyra, amibe belekapaszkodhatik, akkor indul csak meg a munkája. Szinte szemlátomást (alig húsz másodpercnyi idő alatt) veszi körül kunkorodó vége gyűrűalakban a tárgyat és egy óra alatt rácsavarodik, egészen ráfűzi magát, úgy hogy erőszakkal is csak nagynehezen lehet onnan leszakítani. Azután csavarszerűen összehúzódik és ahogy így megrövidül, maga után húzza a törzsét is. Igy kúszik a vadszőlő, így mászik a földitök a fákon, falakon, kerítésen felfelé lassan, de szinte tudatos biztossággal. És nemcsak a kacsok forognak így a napfényen, hanem minden új hajtás, minden növekedő szár ilyen keresgélő, tapogató köröket ír le a levegőben. Különösen jól lehet ezt látni a komló tekergőző szárain.

Az amerikai légycsapó

Ha a rovar a kétcsapójú levél belső oldalát megérinti, a levél összecsapódik. A bezárt rovart a növény emésztőnedve mindenestől felszívja.

Az afrikai kővirág sziklás, köves vidékeken él és azokhoz a kis kődarabokhoz hasonló, amelyek körülötte hevernek. A rovarok igy észre sem veszik.

Van egy különösen érdekes »csodafű«, amelynek a mozgását igen jól észre lehet venni. Erdőben, mohok között nő és madársóska a neve. Legjobban látni, ha estefelé, alkonyatkor, vagy pedig napfölkelte előtt végigmegy az ember a mezőkön, földeken. Ilyen időben szinte alig van virág a hegyoldalon. Még előző nap hogy teli volt hintve a madárhúr meg a százszorszép csillagos virágaival, a szép kék tárniccsal és piros mécsvirágokkal. Most mindez eltűnt! Hová lehettek? A természetbúvár ezt is megfejtette: alszanak még. Ám ezt az alvást nem úgy kell érteni, mint mikor az ember alszik, hanem úgy, hogy a legtöbb virág szükségét érzi annak, hogy éjszakára összecsukja a leveleit. Vannak olyanok is,—a harangvirág, az árvácska, vagy a répamurok virága—amelyek szinte hervadtan csüngetik le virágfejöket. Ezért tűnt el a virágpompa éjszakára és csak a reggeli nap életrekeltő melege ébreszti fel újra. Ámde nem minden növény csukja és nyitja egyidőben a virágait, úgy hogy ebből a váltakozásból egész »virágórát« lehetett összeállítani. Aki értett hozzá, megfigyelte és foglalkozott vele, pontosan meg tudta állapítani belőle az időt. Időjósnak is beillik némelyik virág, mert például megfigyelték azt is, hogy közeledő eső idején megváltozott a rét, amelyen sok ezer virág óvatosan, előrelátón becsukta a kelyhét. A kis havasi tárnics borús időben minden futó napsugárra kitárja azúrkék virágkelyhét és amint elfödi a felhő a napot, nyomban becsukódnak a szirmai.

Az erdők szélén élő sóskafa virágja is különös mozgásokat végez. A sárga sziromlevelek között áll a hat porzó, amelyek tövénél vannak a méztartók. Amint ehhez a méhek közel érnek, szempillantás alatt a fejükhöz csapódik a porzószál és telehinti őket sárga virágporral. Igy válik aztán a méhecske a virágpor hordozójává és megtermékenyíti a másik virágot. A rovarok a virágoktól jó lakomát (mézet) kapnak és ezért cserébe megtermékenyítik a többi virágot azzal, hogy a virágport széjjelhordják. Minden növény abban a percben, amikor cselekednie kell, mozgékony és szinte kifürkészhetetlen módon kezd mozogni finom szálaival.

A héjakút onnan kapta a nevét, hogy a pusztai madarak számára valóságos kutat kínál. Az átellenes, összeforrott levelei kis vályút alkotnak, melyet az eső megtölt. A növény különben a víztartóba gyült vizet és a vízbe fult kis rovarokat táplálkozásra használja.

Mindenki meggyőződhetik arról is, hogy miként töri magát a növény a napfény után. Az ablakba tett növények virágai mind »kinéznek«, keresik a napfényt. A levélnyelek néha a legfurcsábban görbülve növekednek, csakis azért, hogy a fénysugarat függőlegesen kapják. Az olyan kúszó növény, amely a palánk árnyékos oldalán nőtt, felkeresi a deszkák réseit és keresztüldugja rajtok a hajtásait, bimbóit. Ha a résen visszatoljuk az árnyékba, nemsokára újból átbujik a repedésen, hogy napfényen élhessen. A pincében kicsirázott burgonya hajtása—hacsak módja van rá—kinő a pinceablakon.

Vannak növények, amelyek bámulatos mozgékonysággal falják fel a rovarokat. Közöttük egyik legérdekesebb a harmatfű, amely tőzeges-lápos vidékeken, nálunk például a Magas-Tátra némelyik részén terem leginkább. A tányéralakú leveleinek felső oldalán piros mirígyszőrök vannak, alul harmatcsepp csillog. Ez a növény most leselkedik. Ha légy vagy szúnyog közeledik hozzá, hogy a harmatcseppből lakmározzék, beleragad a feje, a lábai összetapadnak az enyves mirígyszőrökkel és eközben egy-két óra alatt az összes csápok ráereszkednek az áldozatra és a növény néhány nap alatt felfalja a rovart. Ugyanez történik a levélre tett apróka húsdarabbal is. Ilyen rovarevő vagy húsevő növény vagy ötszáz fajta él.

Szinte csodálatos az amerikai légycsapó érzékenysége. Kétcsapójú levelét ha csak megérinti a rovar, a levelek széle körül álló hosszú hegyes fogak egymásba kapaszkodnak és az így keletkezett hálóból a rovar többé nem menekül. Vannak olyan növények is, amelyek áldozataik kipárolgását megszimatolják és ilyenkor hozzájuk görbülnek. Ilyen a szádor néven ismert húsos növény. Hasonlóan cselekszik az aranka, melynek selymes fényű, fehéres szálai levélről levélre kúsznak és megölik áldozatukat. Levelei alatt a talajnak apró, csak nagyítóüveggel látható állatkái—rovarok, férgek—tanyáznak. De ez a hely egyúttal a végzetük is, mert a védelmet kereső férgek ezreit a kinyúló apró karocskák mind elpusztítják; kiszívják belőlük az életnedvet.

Az aranka, amint egy növény szárán élősködik. A csíranövényei, lent jobbra, odafordulnak, ahol nekik alkalmas növényt éreznek.

A növény sok tekintetben sokkal finomabban érez, mint az ember. Az árvácska virágkelyhe, amely éjjelre úgy lógatja le a fejét, mintha hervadt lenne, nem tesz így minden este, csakis akkor, ha hideg éj várható. A növény tehát előre megérzi ezt. De érzi a növény azt is, hogy milyen helyzetet foglal el a teste; legalább erre kell következtetnünk abból, hogy a növény erejéhez képest mindig visszatér eredeti helyzetébe, ha valami külső behatás vagy erőszak megrontotta. A vihartól földre sujtott gabona néhány nap alatt újra felemelkedik.