Front matter

A MŰVELT KÖZÖNSÉG OLVASMÁNYÁUL,

IRTA:

TASSY EDE.

SZEGED,

NYOMATOTT BÁBA IMRÉNÉL,

1867

„Ismerd meg magadat s magad által az embereket; ez ismeret nélkül tudományod holt tudomány.“ Thalestől napjainkig e szavak viszhangzottak a bölcsek ajkain: s valljon mi sikerrel? Az ember különös lény: feledve önmagát a külvilág forradalmaiba sovárg, déltől éjig, kelettől nyugatig bolyong; féregkint vájja be magát a föld gyomrába, vagy kifejtekezve a porból, magasra emelkedik, de belvilágát figyelemre sem méltatja. Sokan csak azért rohannak a fonnyasztó kéj és életölő gyönyörök posványába, hogy elnémithassák a rémletesen viszhangzó, vádló öntudatot, hogy önmagukat feledhessék, és örülnek az őrültek, ha egy nap, egy óra, egy percz elviharzott szenvedélyeik tengerén! Sokan, midőn mindent tudnak és mindent ismernek, önmagukat legkevésbé ismerik. Ez oka, hogy a bölcsészet évezredeken által sem vergődhetett ki ingatag alapjából; a bölcsek nem indultak ki lélektan úton, „pedig csak ez az egyetlen igazí célhoz vezető.“ (Szontagh, Rónay.)

„Veniamus nunc ad eam scientiam, ad quam nos ducit antiquum oraculum, nempe ad scientiam nostri. Cui quo magis nostra intersit, eo incumbendum est diligentius Haec scientia homini quamvis naturae ipsius portio tantum pro fine est omnium scientiarum.“ (Baco: de dign: et augm. scient. IV. 1.)

Az emberiség concrét alaku szellemvilága sok tekintetben hasonlit a tengerhez, mert az, ennek roppant dimensioit nemcsak eléri, s ezzel nemcsak a hullámzás és árapály azonos törvényeit követi, de egyszersmint ép ugy be van népesítve mint a tenger; az ember szellemvilágában mint a tengerben a delfinek és czápáktól a tengeri szörnyek és csavargőzösöktől kezdve, le a sima ángolnáig, a tehetetlen halászbárkáig, az atomszerű parányig, mozgó szellemalakok lakoznak. Itt is a felszinen csábító syrenek, félemberek, vészt sápító szárnyasok, tőkehal, dúshajó, tört árbocz és több effélék mutatkoznak. Az ember szellemvilágában is van szélcsend, olykor szélvészek, hajnalpir, hideg fény, és az emberek szivében ott van a hajók mágnes-tűje: a jobb ösztön, mely partra vezérel, és a szélrózsa: a sziv lángja, mely az érzelem változandóságát jelképezi. Van az ember szellemvilágának is kikötője az önérzet, melyben jobb meggyőződését szokta az ostromló viharok ellen oltalmazni, és e kikötő felett mint világító torony őrt áll az értelem, hogy az eltévedt hajóst magához intse. Az emberek szellemvilága külömböző világitásban szintén különböző szint mutat, s majd a káprázat koralgyöngyei usszák körül a hajót, majd ismét más világrész vándor madarai telepednek oda. A szellemvilágnak is vannak mélységei, vadregényes szigetei, veszélyes köszirtei s homokpadjai, melyen az emberi szellem olykor megtörik, vagy megfeneklik. A szellemvilág szinvonala (niveau) olyan mint a tenger viztükre: a tudósok minden magasságot ehez mérnek. A mint a tengerben egy egy sziget a viz alól feltolja magát s idők folytán ismét alámerül, úgy az ember szellemvilága is egy egy uj eszmét hoz a felszinre, de a mely eszme aztán évszázadok vagy évezredek multán ismét eltünik a felszinről, alámerül. Háborgó tenger az ember szellemvilága, mely majd ájtatosságot, majd iszonyt, majd bátorságot, majd ismét félelmet kelt az emberben. Miként a föld a tenger vizének határokat szab, úgy a test a szellem korlátja s a mint a tenger csak párolgás által, de sohasem képes egészen kiemelkedni ágyából: úgy az ember szelleme sem bir a test élő hajlékától külön válakozni. És hányszor vivott eszmeharczot az emberi szellem a rögeszmék hullámai ellenébe, s hányszor szenvedett az hajótörést, mely után néma siri csend, olykor hosszú szünet állott be; de miként az ércztekintetű rettenthetlen tengerész, úgy az emberi szellem is belső ösztönétől űzve, hajtva, uj hajót épít, százszor és ismét kiszáll a magas hullámokra, hogy czélját érje, vagy alámerüljön a nagyszerű, dicső küzdelemben, mindenesetre pedig betöltse azon helyet s alkossa azon összekötő lánczszemet, melyet részére végzetszerűsége a világ egyetemben kijelölt.

Ha a tengert csak e homályos földtekéhez, a szellemet pedig emberi parányiságunkhoz mérjük: mindkettő nagyszerünek tünek fel előttünk, – de ha a tengert a nagy mindenséghez az emberi szellemet pedig az őserőhöz mérjük akkor elnémul az értelem s megszünik minden arány. A mint a tenger mélyében lehet igaz gyöngyöt találni, ugy az ember szellemvilága is rejt méhében igaz gyöngyöket: az értelem és érzelem igaz gyöngyeit.

Lépjünk be tehát a kutatás buvárharangjába s e ponton ereszkedjünk a szellemvilág mélyébe megtekintendők hogy mi van ott? Gyujtsuk meg az önismeret szövétnekét és világitsunk be egy kevéssé abba a végtelen ürbe, mely az ember szellemvilágának – hogy úgy mondjam – légkörét képezi.

Előre bocsájtva azt, hogy ezen szűk keretbe szoritott tükördarabok feladata nem lehet terjedelmes s így mélyebb lélektani visszatükrözését adni az ember lelki természetének, s hogy a ki a psychologia s erkölcstan szellemi nagy mappáját akarja egész terjedelmében maga előtt kiterítve látni, az a nevezett három tudomány ressort iróinál keresse fel azokat. Itt csak a gyakorlati lélektan (antropologia) s a philosophia magvának az önismeret s ember ismeretre vonatkozó részéből s magából az élet gyakorlatából kivántam annyit bemutatni, a mennyi a gyakorlati önismeret s emberismeret tanulmányozására tán némi világitással szolgálhat legalább az ifjuságnak; ugyanazért nem a szakembereknek, hanem a laikus, de művelt nagy közönségnek olvasmányául van szánva e mű: szükséges tehát hogy felvett tárgyunkhoz minden további bevezetés nélkül hozzá szóljunk, s az adott viszonyokat, nem pedig azok előzőit tárgyaljuk. Ott kezdem tehát hogy:

Minden ember többé vagy kevésbé egy oldalú felfogással bir, ugy az irástudatlan mint a tudós, ugy a szegény mint a gazdag, ugy a sírásó mint a fejedelem; bizonyos értelemben minden ember nagyon is egyoldalú felfogású, mivel hogy egyes ember szellemi tisztán látása előtt talán soha sem fog feltárulni azon egyetemes, tehát sok oldalú tudalom, mely az emberiségnek összeségében igen, de egyesnek kivételképen sem adatott: mégis az egyoldalúságról most csak közelebbi vonatkozásban kivánok szólani, – s itt is csak annyiban, a mennyiben az a gyakorlati, hogy ugy mondjam mindennapi élet s különösen annak localis utilizálására szokott alkalmaztatni.

Az emberi élet, vagy is inkább az öntudatra ébredés kezdete csak ösztönszerű felfogással ruházza fel a gyermeket, mely akkor hasonlit például a nyúlhoz. t. i. amely bokorban fejlődött kezdetleges eszmélete, ugyanoda, bár olykor megriasztva a szokatlan körülmények feltünése által s nagy kerülővel, de ismét visszatér. Ezen ösztönszerűsége az embernek részben, többnyire örökös, mert például a honvágy az embert mint az éjszaki sark a delejtűt folyvást vonja ősi fészkéhez; de épen igy örökös az észjárás azon irányzatának is egy része, mely bennünk serdült gyermekkorunkban fejlődött, s az ember, észjárásának azon kora ifjuságában ismert és frequentált ösvényére, a késő korban is sokszor akaratlanul vissza visszatér. És ha ezen ifjuságunkban frequentált észjárás irányzata az elfogultság vagy előitélet homályában mozog, tehát a valótlanság, képzelődés, avagy káprázat világából való: akkor az elfogultság meglett korunkban is gyakran homályossá fogja tenni szellemi tisztán látásunk légkörét.

Ki merné tagadni, hogy a mint egyes családok ősatyjának, ősanyjának gondolkozása iránya, észjárása, a tölök származott ivadék- lépcsőzeteinek lelkületére, gondolkozása irányára alapjában véve már a priori nagy befolyással volt és van? épen úgy áll ez a nemzetekre, népcsaládokra nézve is, kik kifejlésük-áldását avagy hátramaradásuk átkát, talán egy-két erélyes véralkatú, nagy befolyású, de hibás, t. i. bizonyos irányban elfogult vagy fordítva, helyes nézetű embernek tulajdoníthatják a multban. Mentül miveletlenebb, tanulatlanabb valamely akár egyes, akár népcsalád, annál nagyobb a receptivitás az adott lendület irányának megtartására; innen a közmondás: „nem messze esik az alma fájától.“

Az értelmi felfogás az ösztönszerütől teljesen különbözik, és a szoros értelemben vett tudományossággal csak kevéssé kapcsolatos, sem a 20 sem a 70 éves kortól nem függő; azért az elfogulatlant felvilágosodott embernek nevezzük habár csak 20 éves lenne, ellenben 70 éves daczára is egyoldalúnak, együgyünek nevezzük az elfogult embert. E tekintetben tehát az ifju vagy öreg kor csak relativ fogalom.

„Elfogultság“ e szónak önmagában rejlő átka sok ember életén át mint vörös fonál huzódik. Ismerkedjünk, meg tehát ennek definitiojával s fürkésszük, miként s mily sokféleképen nyilvánul ez mint kórjelenség az ember szellem-életében.

Az egyoldalú felfogás: elfogultság.

A képzelődés erejével vagy máskint belénk rögzött hiszeme a valótlanságnak: elfogultság. („Der schrecklichste der Schrekken ist der Mensch in seinem Wahn!“)

Az előitélet nem más mint: elfogultság.

Ha ember ember társa előtt csak azért, mivel ez magasabb rangú, gazdag, vagy nálunknál műveltebb, tanultabb, genirozva van: szintén elfogultság.

Egy előkelő embertől a közönség – hogy büszkének ne tartsa – több leereszkedést kiván, mint önmagához hasonlóitól (ez is elfogultság.)

Ha (már művelt ember létünkre) például az irmodorban vagy bármi másban, másokat utánzunk, a helyett hogy önálló, saját viszonyainkhoz, körülményeinkhez mért conceptiónkkal lépnénk elő s abban bensőleg meg is nyugodnánk: ez is elfogultság (habitualis.)

Nem sorolhatjuk fel itt mindazon alakját és esetét az előitéletnek s elfogultságnak, mely az ember életében előfordul, mert azok száma végtelen; legyen elég e helyt csak általánosságban még annyit mondani, hogy midőn például úgynevezett szokásainkba, szenvedélyeink gyakorlatába, a divat majmolásába s még általánosabban saját „én“ünk szük valójába belemélyedünk, hasonlitunk azon táblabiróhoz ki magát a világ közepének képzeli.

(R) „Az emberek egymást csak ritkán birják megérteni, olykor nagy messze állanak egymástól felfogásaikban, bár az életben egymás mellett vannak; igy aztán olykor gyülölve látjuk azokat, kik azt meg nem érdemlik, s szeretve azokat, kik arra legkevésbé sem méltók. Az elfogultság, vagy a rosz akarat terjesztette hir itt is erősen szoktak szerepelni.“

Az elfogultság, vagy is megrögzöttsége valamely eszmének csak rendkivül nehezen tisztázható, tapasztaljuk ezt oly tudósoknál is, kik bár átaljában mindent alapos nyomon szoktak megbirálni, s még is midőn egy vagy más tudalmuk, állitásuk megtámadtatik: azt makacsúl védik, sokszor még akkor is, midőn szerzett fogalmuk nem az értelem meggyőződésére volt alapítva. Az embernek nemcsak hiuságát bántja az, ha fogalmának helyessége kétségbe vonatik, vagy kézzel fogható világossággal megczáfoltatik, de egyszersmint ösztönszerüleg vonakodik azon elfogultságot, melyet már önvalójának harmoniájába beleillesztett, más eszmével, fogalommal helyettesiteni, s igy concrét értelme, felfogása műhelyét egy eddig ismeretlen s most szokatlan darabbal pótolni, s az egészhez idomitani vagy viszont az egészet ehhez.

E nyomon elmondhatjuk hogy bizonyos értelemben bár minden ember többé vagy kevésbé „idiota,“ még is legkevésbé idiota- és elfogult az, a ki szemléletét, összehasonlitásait s átaljában itéletét, mentül szélesebb – önmagán kivül fekvő körből is, – tehát legegyetemlegesebb, sőt lehetőleg neutralis szempontból veszi.

Hogy ezen széles terjű látkörből vegyük észjárásunk kiindulási pontját; szükséges egy kissé recapitulálnunk, miszerint:

a földön és ennek közvetlen körében létező minden tárgy, ezek vegyi alkatrészei, a természeti – látható és láthatatlan erők, ezeknek egymásrai hatása, azok is melyekről a titok fátyolát fellebbenteni az emberi kutatásnak még nem sikerült, mint szövevényes gordiusi csomónak egymásba miliószor át és visszafutó, de szakadatlan összefüggő szálai a kutató emberi elmének türelmes tovább fejtése által, egykor bizonyára mint kibontott, megfejtett talányok fognak az emberi szellem óriási hatalmának engedelmeskedni; – de az összefüggő szálak nyomozását, ha még oly kúszáltaknak látszanának is azok, kifogyhatlan türelemmel kell fürkésznünk, annál is inkább, mivel ezekkel – eddigelé csak felületesen ismert – de mint tudjuk közvetlen, szerves összeköttetésben áll saját „én“nünk. Az anyag és szellem csak egymás kölcsönösségével müködhetvén az emberben: az önismeret teljességére megkivántatik hogy nemcsak az anyag müködését, de a szellemi részt is, annak belső természetében, müködéseiben, olykor sajátságos nyilatkozataiban, még inkább kutassuk, ismerjük, – mert ezen müködés szövevényének is teljesen összefüggő – hogy ugy mondjam – „szellem-fonálszálai“ vannak, melyek a fentebbi gordiusi csomóhoz hasonlitván: akarat enély, szenvedélyes vizsgálódás, kifogyhatlan türelem segélyével nagy részben áttekinthetők, felfejthetők.

Vizsgálódjunk tehát tovább.

Kérdjük először is mi az oka annak, hogy a korlátolt felfogású emberek rendszerint általánosságban szoktak beszélni azonnal készek lévén mindenről itéletet (birálatot) mondani, – itéleteiknek feltétlen igazat (Recht) követelnek; felelet: mivel ilyen embereknél nem csak a szerénység hiányzik, de némileg sejtett felületességüket is eltakarni igyekezvén, egy egy általános „szólam“ segitségével parirozzák a netaláni rendre utasitásokat. Ilyen általános szólam például ez: „no hisz’ olyanformán gondolom én is,“ vagy „affélét szoktam én is tenni.“

Ezen felekezet emberei, mert nagyon szük, parányi lyukon (saját „én“jük szemüvegén) át nézik a világ folyását, – másnál rendszerint mindent jobban vagy különbözőleg akarnak tudni, – az ellenmondásokat nem türik,1) s a mit birálatképen kimondanak nem igen szokott egyéb lenni rosszalásnál; – holott az értelmes emberek egyik föismérve az, hogy nem csak rosszalni, elitélni, hanem eszélyesen méltányolni, dicsérni is tudnak.

Álljon még itt megjegyzésül miszerint tagadhatlanul legkényelmesebb módja a birálatnak midőn valakinek tetteit, inditó okait a tettre, – az eredmények2) mivoltából itéljük meg; de az is bizonyos hogy e nyomon birálataink csak nagyon is gyakran a legnagyobb botlások és csalódások ingoványát tapossák. – Ha valahol igen, ugy bizonyára birálataink megejtésénél szükséges azon közmondást szem előtt tartanunk, hogy „kétszer mérd, egyszer mesd.“

Qui bene distinquit, bene docet. A susbtilis distinctiók azok, melyekre az emberek itéleteik s méltánylásaiknál oly keves gondot s tán nem kevesebb jóra való röstséget forditanak, amellett pedig saját „én“jük szük valójába elmélyedve, észre sem veszik hogy épen ezen subtilitások – precis, exact – természete szerint igazodhatnának csak el megfelelőleg, való hiven (richtig), – anélkül azonban hogy ez által a kákán csomót keresés hasztalan (tehát a dolog valóhüségenélküli) kutatásába esnének.

Továbbá bizonyos az is, hogy olyan ember e földön még nem élt, a kinek ugy nevezett „fixa-ideái“ épenséggel ne lettek volna, mert ez, az emberi gyarlósághoz tartozik: alapoka leginkább az ember szellemi képességének és külső, tárgylagos életének – többé vagy kevésbé – localizáltsága; de nem kevésbé bizonyos az is, hogy mentül kevesebb fixa-ideák, (s tulajdonképen a rosz szenvedélyek is ide tartoznak) szállották meg elménket, annál józonabbak vagyunk. Minden egyes fixa-idea, mint meg annyi gnom uralkodik szellemünk szabad mozgása felett s szülőanyja több más fixa-ideáknak, végre keserű csalodásoknak.

„Kiknek sajkája az élet tengerén számtalan bajjal küzdött meg, azok renditlen állanak, mint a vészedzette szirt melyről a sors hullámcsapásai visszamorzsolódnak. Kik sokat utazván, figyelmüket az emberiség lelkületének, szellemének tanulmányozására forditották s nemünket ezer szinben, alakban, hullámzani – s majd haladva, majd hátrálva enyészni vagy emelkedni látták: azok végre is azon meggyöződéssel térnek vissza, hogy az ember mindig ugyanaz. t. i. ábrándjainak bábjátéka, előitéletének, szokásainak rabja.“

„Képzelődés az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz.“

A képzelődő ember egész élete csalódás, mert alaptalan s igy jogosulatlan reményeket táplál.

Bátran elmondhatjuk azt is, hogy a legtöbb ember nem helyes, vagy is nem valóhű felfogással bir önmagáról; – már most, ha az alapfogalom téves, hogyan lehetne erre helyes következtetéseket alapitani? Hogyan fejthet ki az ilyen ember „jellemet“? Honnan származtatható ez esetben azon biztonság, mely az embert elhatározásaiban, cselekvéseiben kell, hogy vezesse? – Az önmagunkróli téves, nem valóhű felfogás, tehát voltaképen képzelődés, vajmi sokszor falnak vezeti az embert, s csak midőn odaütköztünk, vesszük észre, hogy eszméink tévesek voltak s azért jöttünk összeütközésbe a valósággal.

Valamint minden egyes embernek külön külön specificus változatosságu felfogása van3) az életről, a tárgyakról, a világról, ezek viszonylatairól s. a. t. ugy különböznek, – sokszor igen lényegesen, – az öt világrész, ezekben ismét az országok s különösen a nemzetiségek általános csoportozati vagy felekezeti felfogásai, nézetei a fentebb emlitettekre nézve;

ismét tovább: valamint egyes ember kiskörü ismerete, homályos felfogása, szellemének nagyon is kicsiny körre szoritkozó müködése, észlelete, a felvilágosodott ember előtt szánandó localizáltságban tünik fel, – épen ugy tünik fel például, Europa civilizáltsága előtt Ázsiának vagy Afrikának localizált észjárása; –

és ismét: az egyes ember épen ugy mint egy világrész vagy nemzetiség, – mentül inkább localizált, vagy is minél kisebb körü felfogással bir, annál kevesebb akarat erélylyel és vágyodással van képesitve eszmeköréből kilépni.

A kik gyakran unatkoznak, azok mindennel birhatnak, csak szilárd akarattal nem, mert lelkületük gyengébb, vagy is elfogultabb hogysem az emberiség közös czéljait, a szellemi tökélyt, fáradalmaikkal is előmozditani képesek volnának.

A szellemi életben, tehát concrét fogalmaink világában is, nagyon sok circulus vitiosus van – mint örvény a tengerben – melybe ha bele kerülünk, vagy elnyel, vagy legjobb esetben idegen segély nélkül nem tudunk onnan kimenekülni; – azért mindenek előtt a tudomány és tapasztalás tájékozottságára, tehát az elme és értelem világitására, továbbá a szellemi szabad mozgásra van szükségünk, – mert keves embernek adatott az, hogy magát az alapösztönök (s temperamentumok), a formulák és szokások, járszalagából kibonthassa, – s ha ez sikerült, még is biztossággal, bátran, szédelgés nélkül tudjon járni, haladni a józan eszélyesség utján,

„Ignoti nulla cupido.“ Az ember természetében fekszik, hogy ha csak puszta sejtelme keletkezett is valamiről, már arról kezd magának fogalmakat alkotni s kutatni hogy megismerhesse mi az a homályos, sejtelemszerü ismeretlen valami. – Innen van aztán hogy a mint a népcsoportozatok, különböző climaticus és földrajzi helyzetben, különböző nemzeti ösztönnel, különböző szellemi érzékiséggel (Vitalsinn) felruházva, adott viszonyaikhoz képest felötlő különbséggel haladnak a tökélyesedés közös czéljához, avagy tovább is nyügölődnek rövid látásaiknak circulus vitiosusában. – épen ugy az egyes emberek különböző miveltségi, ismeretben gazdag vagy szegény körben fokozatosan különbözőleg fejthetvén ki eszméik tisztaságát, szellemi érzékiségeiket, (Vitalsinn) jellemüket s. a. t. egyszersmint ezeknek megfelelőleg, vagy a rövidlátás, vagy is fejletlenség átkát hordozzák és terjesztik egész életükön át, – vagy a semidoctusság félhomályában botorkálnak – vagy végre világosan, valóhiven látják relative mind azt a mi egyes embernek látnia s tudnia adatott.

A felvilágosodott ember elbontva köréből a kötelékeket, melyeket arra az őstermészet az által illesztett, hogy mielőtt szabad, önálló szellemi egyeniséggé fejleszthette magát, tehát mielőtt tiszta öntudatra ébredhetett volna, mint anya gyermekét, ölében bepolyázva gondozta, később pedig az ösztön és szellemi érzékisége járszalagán odáig vezette, hol már pályája elméjének fényénél megvilágositva, tehát gyarlóságának esélyei meglehetősen kevésbitve lévén, – az ember magára önállóságot, szabad akaratot, szabad szellemet, tehát erélyt, erkölcsi bátorságot, lelki emelkedettséget s a mi ezen tulajdonságokat „jellemé“ olvassza össze, az általános harmónia érzet, t. i. az emberbaráti szeretet napmelegét határozott alakban felöltő heti.

A szellemi tisztán látáshoz csak ugy juthatunk el, ha saját „én“ünk minden – külső belső – sajátságait, képességét ezeknek szélesebb értelembeni környezetünkhöz mért viszonylatát, a külső tárgyakat épen ugy mint embertásaink lelkületét, gondolkozás – módját valóhiven felfogtuk, áttekintettük – s az emberi élet száz- és ezer-féle tényezőiről, rugóiról, következetes összefüggéseiről, a moral becséről tiszta (való igaz) fogalmakat szereztünk; azonban hogy ilyen fogalmakat szerezhessünk, tanulmányainkat az önismeret és emberismeret a, b, c-jén kell kezdenünk – s a higgadt szemlélődést részre hajlatlan igazság szeretettel vagy is valóhűséggel, az erkölcsi vagy is lelki-élet természetszerü nemességével, emelkedettségével kell párositanunk.

Semmi sem igényli oly feltétlenül azt, hogy mielőtt egyik lábát az odább lépésre felemelje, a másik lába meg nem rendithető, biztos talpköhöz legyen támasztva, – mint épen az önismeret és emberismeret, mert egyedül ezen biztonság szolgáltatja a meg nem dönthető logicat s az, ezen alapuló helyes birálatot.

Az emberismeretre ugyan általjában szükség van, de különösen hasznos lehet az oly országban, hol az uralkodó politika rosz, viszás, mert itt igen szükséges – s általjában minden hivatalkörben – felismerni hogy hol és mennyiben uralkodik az igazság és erkölcsiség helyett a szeszély, bosszu, önkény vagy ostobaság.

Az emberi értelem mindenekben, ugy egyes – s főleg – concrét alakban bevégzett, kikerekitett synthesist, azonkivül pedig absolut kezdetet igényel, máskint csak a töredékesség és esetleg játszik velünk. – Nem elégséges, hogy mint Kant tevé, – csak a külső szemléletben birjunk tárgybőséggel s tapasztalással, hanem – hogy elménkkel magasra emelkedjünk – feltétlenül szükséges megismerni, hol s miképen függenek össze az egyes s általános eszmék fonálszálai egymással fel a legmagasabb fogalomig, – szükséges továbbá, hogy ezen összefüggések, – ismét – egyezzenek, a valóssággal (t, i. az igazsággal) és az egyetemlegesség (világ) szellemével, – vagy is ezeknek ekkint kifejtett helyes philosophiai fogalmával.

Mig az ember saját énjéről, mint más embertől csak külsőleg külön álló egyénről bir fogalommal – (ilyen a tudatlan nagy tömeg és a gyermekek fogalma,) addig helyes, tüzetes önismeret és emberismeretre szert nem tehet.

Az emberismeret önismeretet s e kettő együtt világismeretet már előlegesen feltételez. Az elme és észjárás olyatén fejlettsége, mely az ember szellemi egyéniségének önállását, illetőleg ezen önállás valóhű fogalmát és tudatát megszerezte, képes egyedül az emberismeret elsajátitására. Ezen ismeret megszerzesére bár a tudomány általjában, de a világtörténelem, életrajzok, szindarabok és a jeles regények különösen is szövétnekül szolgálnak, de csak akkor, ha azokra figyelmünket leginkább ezen szempontból irányozzuk.

Az önismeret és emberismeret oly szép és szükséges tudomány, hogy leginkább csak ezen tér cultiválása mellett tehetjük érdemessé magunkat az emberiség hálájára, mert csak az emberismeret nyomán tudhatjuk egymást kellően méltányolni, s ha igy: akkor már a tiszta értelem és a lélek benső nyugalmával meg is értettük egymást, a mire pedig legnagyobb szüksége van az emberi társadalomnak, mert csak ily uton képes az, az ember tökélyeit kifejteni s az emberiségi közszellemét is a tökély magasabb stadiumába eljuttatni.

Óh hogy az emberek oly ritkán tudják egymást megérteni!!

A philosophia jelen magaslatán, a modern eszmék annyi salakja közt, birunk egy felséges vivmánynyal is, melyet, Hegel az emberiség észjárásának fejlesztésére s javára tantételkint a felszinre hozott, s ez nem más, mint szellemi egyéniségünk szabadságának eszméje, vagyis a gondolat elfogulatlansága. Lehet, hogy ezt igy, három szóval ide irva a Hegel által értelmezett valódi philosophiai jelentőségében; nem minden laikus fogja megérteni, holott az a müvelt embert is, szellemileg egyéni szabadságába csak akkor engedi belehelyezkedni, ha arról idevonatkozó értelemben tiszta felfogással bir, – s ha tehát az, az ember önérzetének s öntudatának benső lényegét (substantiáját) igazságát alkotja, – azonban a további tárgyalás folyamában talán sikerülni fog ezen eszmét és tantételt érthetőbbé tennem. Olyan fogalom ez (t. i. az egyéni szellemi szabadság eszméje és fogalma) melynek világitó tisztaságával sem az ókor műveltsége sem annak nagy nevü bölcsei nem birtak, mely tulajdonság pedig a szellemi önállóságuk tudatára ébredt nemzeteknél épen ugy mint az – ezen öntudatra emelkedett – egyes embereknél rendkivüli fölénynyel ruházza fel birlalóit olyanok fölött, a kik ezen (ily alakban már) lelki erővel nem birnak.4)

Ha az elfogultságot – a többi közt az által is, hogy kiemelkedve saját „én“ünk szük valójából, mindent lehetőleg neutralis szempontból tekintünk és birálunk, – levetkezzük; ha ekkint nem csak lehetőségét látjuk az igazság (Wahrheit) megismerésének,5) de ezen igazságokat voltaképen és akkint meg is ismerjük, hogy azok az értelem meggyőződéseivé válnak: tehát minden ingatagságot kizárnak;

ha észjárásunk ezek szerint nem csak korlátlanul hatalmunkban tartható, de egyszersmint az igazság, valóhüség, felismerése által vezéreltetve olyan önállóságra emeli magát, mely törvényt és szabályt csak önnön értelmének meggyőződése által alkot, s mások egyoldalúságainak, sajátságainak utánzásától magát lehetőleg elvonja,

akkor valónak tarthatjuk hogy szellemi egyéniségünk szabadságába bele helyezkedtünk, – és csak is akkor mondhatjuk méltán, miszerint: „tantae molis erat se ipsam cognoscere mentem.“

A világhirü csillagász, ki a naprendszert felfedezte, minden üldözés és kigúnyolás daczára állhatatosan megmaradt értelmének meggyőződése mellett. Az önálló, magukat semmi külbefolyás által korlátozni nem hagyó szellemek természete az, hogy ha egyszer egy felismert igazságnak valója feltünt előttük, nem vesztik azt el többé szemük elől, sőt a practicus eszélyesség azt azonnal felhasználja a gyakorlatban is. – Nagy Frigyes midőn egy alkalommal II. József császárral több miniszter és tábornok jelenlétében találkozott, igy szóllott egy miniszteréhez: „Ez a fejedelem (t. i. II. József) igen szép s derék ember, – szeretném mellszobrát birni; nagy dolgokat feszeget, nem szabad őt szem elől tévesztenem, – csak egy hibája van, az t. i. hogy mindig a második lépést teszi meg először.“6)

A philosophiának ezen Hegel által megérlelt magva, ezen legfelsőbb eszméje, mely önmagát tárgylagossá tette s igy önmagát megismerte, – az egyedüli lélektani s logicai okfő, melyből szükségkép kellemanálni minden ésszerű szellemi munkás- ságunknak, tevékenységeinknek; – s viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az értelem s a morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és morál minden egyes momentuma. Ezen vivmány nélkül minden emberi okoskodás, észjárás, bölcselkedés, csak szakgatott (fragmentarisch) tapogatodzás, találomszerüség.

A morál dolgában pedig azon ember, aki jobbösztönének, vagy is lelke sugallatának szavára hallgat s azt követi, nem hibázhat a morál ellen, mert Isten szava az, mely e tekintetben szive dobbanásait vezérli, de nem is lehet más, mivel hogy a természet, a világ lelke, emberi nemes teremtményeibe csakis saját isteni szikrájának részecskéjét gyujtotta egyéni életre. Igy értelmezhetjük tehát azt is, hogy az ember „Isten (t. i. szellemi) képére van teremtve.“ Azonban ezen szikra oly kicsiny, hogy amphibiumi, vagy is duplex (t. i. szellemi és anyagi,) életünknél fogva ha a test árnyékába rejtjük azt, világítása nem állhat szolgálatunkra, mig ellenben ha előtérbe állítjuk, nem csak saját énünk vezércsillaga lehet, hanem messze ki elvilágít az, s fénye összefolyik a világ lelkével.

Ha emberi életünk általános s benső természetének megbirálására s valóhü felfogására eljutni akarunk, két fő tényezőt kell megismernünk: ezek egyike az, hogy minden tárgynak és határozottan körvonalazott eszmének csak egy valóhű lényege (substantiája) lehet, mi természetesen nem más, mint épen ezen lényegnek önmagában vett igazsága, melyet elménk, értelmünk is ezen igazság valóhűségének megfelelőleg s igy tisztán felfogott.

Minél inkább ki van valakiben fejlődve az értelem és okosság, s tehát minél erősebb conbináló tehetséggel bir az, annál tisztábban bele lát a jövendőbe; s minél inkább felfogta az igaz valónak miségét, tárgyilagosságát annál több morális érzettel van felvértezve; de mindezen észbeli tehetségeket kell hogy a sziv nemes tüze az érzelem hevítse s alkalmazásaikban hajlékonynyá tegye: mert az eszmék csak akkor lesznek cselekvők, hatalmasak, életre valók, midőn az érzés megeleveníti azokat;

a másik főtényező az, hogy egyéni életünk legfőbb vezéreszméjét, t. i. egyéniségünk szellemi szabadságát, a most jelzett valóhüség nyomán megismertük légyen, mely megismerés ekként az értelem meggyőződése leend, és szolgáltatja azon biztos alapot, mely eszméink, gondolkozásunk, észjárásunk irányzatánál szintén biztos iránytű gyanánt teend jó szolgálatokat, mely habár emberfeletti absolut tudással nem ruház fel, még is mint mágnestű a hajóst, a nem látott partra elvezet.

A valódi felvilágosodás s az értelem meggyőződése útján magát szabaddá, elfogulatlanná tett lelkület, a gyakorlati lélektan értelmezése szerint vett „indulatnak“ és „szenvedélyeknek“ (t. i. szomorúság, félelem, irígység, harag, csodálat, öröm s a t.) alig, vagy csak igen mérsékelt fokig van alávetve, mert elméje az emberi gyarlóságoknak forrásait, a nálok működő szellemi gépezetet és a természetben mindenütt váltózhatlan örökigazságokra fektetett okokat és következéseket nappali világításban áttekinteni van képesítve, s mert határozott különböztetést tud tenni a való és a káprázat, az igaz és az igaznak látszó között, annálfogva tisztán átlátja, hogy a nagy közönség számos egyeseinek a kellő szellemi tisztán látás hiányában megejtett itélete indokaink és tetteink felett, ingatag alapon nyugszik, s így vajmi gyakran igaztalan.

Az ember csak azt tudja bizonyosan, mire nyomról nyomra az okosság, az értelem meggyőződése vezérlette; – a külső világot, csak testi érzékeink által vesszük észre, itt tehát a felfogás csak érzékeinkhez viszonyitva formálódik, – mig az örök igazságok a bizonyosság világos szineivel rajzolódnak az értelem meggyőződésének érczlapjára. – Az önbizalmat az önhittségtől igazságosan és eszélyesen megkülönböztetni tudni, – az értelem meggyőződésének egyik legkiválóbb ismerve.

Szellemi egyéniségünk szabadsága az öntudat, önérzet s az értelem meggyőződésének oly mély áttekintése, minél mélyebbre hatolni még embernek nem adatott.

Valamint a földszinén, úgy a lélek világában is vannak magaslatok, hova csupán a képzelet hűségével feljutni nem lehet, – oda csak az erőteljes, életbölcsesség hármoniájával biró lélek emelkedhet. –

Ha megbirtad szerezni lelkednek azon nyugodtságát, békességét, mely mint az iránytű, a déli tájakon, csendesen tekint czélpontja felé: akkor bölcs vagy és független, akkor átértetted egyéniségedet s ennek viszonylatát az universumhoz.

A szellem teljes szabadsága azon bölcsesség, mely lelki nyugalmat vagy is sorsunkoni megnyugvást, sőt elégedettséget eredményez, mert az ember csak ezen esetben van teljesen felkészülve minden eshetőségre; – az az: bármely veszteség érje, ezen önhatalmában lévő lelki erőnél fogva nem fog megtántorodni, hanem miként Jugurtha az afrikai udvaroncz, – önmagának mestere, ura és mindene leend.

Mentül kevésbé engedi magát az ember phisikailag valamire kényszeriteni, – s ellenkezőleg, mentől inkább hajlik a morális érzet sugallataira; annál inkább birtokában van szellemi egyénisége szabadságának; – azért páldául a kik csak hosszas szoktatás által tettek szert morális érzetökre, a nélkül, hogy szellemi egyéniségük szabadságának átértését meggyőzödésszerűleg birnák: azok lelki ereje nincs minden eshetőségre felkészülve, sem pedig az iránt biztositva, hogy valami rendkivüli kisértés esetében morális érzetök ellen kihágást nem követnek el, – szóval ezekre bizton számitni nem lehet.

Szellemi egyéniségünk szabadsága, – a lelki erő legmagasabb foka; az erős lélek, erős jellem pedig sem kitörő örömre sem leverő kétségbe – esésre nem sülyed, – mert semminek sem tulajdonit oly jelentőséget, horderőt, – még magának az élet elvesztésének sem – hogy annak következtében szellemi önállóságát megingatni, vagy épen megdönteni engedje.

Köztetszést, átalános elismerést csak ott várhatunk, hol ítéleteink függetlenül állnak kivánatainktól, ellenesetben nembirjuk szellemi szabadságunkat.

Egyébként az ember szelleme, lelki nagysága – mint a növény – rendkivüli, bámulatos arányokban is elterül, felmagasul, csak hogy annak magva termékeny, dús földből nőjjön ki s kedvező légkörben részesüljön s a nagyság minden feltételét egyesitse magában.

A magát kiforrott s tisztult szabadszellem kifolyása az erkölcsi bátorság (jól megjegyezni kivánom, hogy nem a vakmerőség, mely = szellemi vakság, akkor is, ha gonosz indulatból származik) az erkölcsi bátorság egyik ismérve a vállalkozási szellem, mely találó illistratióját ezen ismeretes német tantételben mutatja ki legjobban: „Um zu unternehmen muss man wagen, und um zu wagen muss man frei sein.“

Az ember a szokások rabja. – Igy tehát a magát szabaddá tett ember ismérve az is, hogy életrendjének esetleges változásainál nem érez érzékeny hiányt vagy hézagot, innen a közmondás: „Grosse Geister genirt nichts.“

A ki azon lelki erővel bir, miszerint az akadályokat, veszélyeket, lelki rázkódások nélkül tudja elviselni: annak szelleme már birja szabadságát. De meg kell itt különböztetnünk a megfontolás müködését, mely mint a tarpei kőszikla, mindent keményen és rendületlenül felfog – a test beteges idegességétől, mely ha benne esetleg nagy lelki erő, vagy is szellemi egyéniségének teljes szabadsága van is kifejlődve, a pillanat benyómása alatt áll, – s percznyi megrázkodás után a megfontolás erős vértje mögé vonulva, mindent elbir, a mi embert érhet. – Ilyen eshetőség a nőknél is előfordul, – mire vonatkozva a nőkről szólló külön fejezetben tüzetesebben fogok szóllani. –

A lelki erő mérfokát, kisebb részben, spontán cselekedeteinkből, vagy is abból, hogy mire használjuk fel szellemi egyéniségünk szabadságát, – nagyobb részben pedig a felmerülő akadályok, veszélyek, és az önmegtagadás szüretén át lehet felismerni.

Mondva volt fentebb, hogy az ember szellemi egyéniségének szabadsága az egyedüli logicai s lélektani okfő, melyből szükségkép kell emanálni minden ésszerű szellemi munkásságunknak, tevékenységeinknek, – s viszont, ez azon összekötő pont, hova szükségkép felszolgál, összefut az értelem s morál összes szellemi idegrendszere, vagy is az értelem és morál minden egyes momentuma. – Lássunk már most egy két példát, miként történik ez a gyakorlatban.

„Ez az ember önálló, vagy nem önálló gondolkozású,“ szoktuk olykor mondani, t. i. a szerint amint az nem- vagy megszerezte szellemének szabadságát; már pedig önállóság nélkül nem a magunk meggyőződését, hanem többnyire a másét követjük: – ámde a meggyőződés az embernek legdrágább kincse, minélkül szellemileg tévelygők, vagy alacsony eszközök vagyunk.

Valamint a napból s az igazságból csak világosság áramlik, úgy az embernek szellemi szabadsága azon világitó fény és meleg nap, mely az igazságot keresi s önmagát megtalálja s élteti; – ez azon szemüveg, melyen át az „önismeret“ és „emberismeret“ szövevényét átlátszóvá tehetjük. És ismét az önismeret és emberismeret fonalaiból szőhetjük a helyes „itélő tehetséget s fejthetjük ki a jól alkalmazott „méltánylást.“ – Az önismeret és szellemi tisztán látás szüli az erős meggyőzödést, – és az ekképen keletkezett meggyőződés valódi nagyhatalom a sötétségben habozó törpe sereg közepette.

E terjedelmes szellemi látkörben találjuk fel az „örök igazságok“ eszméit s az „ember“-nek illetékes, valódi hazáját. E magaslatról legelőször a morál mint egyetlen reális tér tünik fel előttünk, – azután a „jellem“ az „erkölcsi bátorság“ a „becsületérzés“ s több más kiegészitő részei az „embernek.“ – A rokonszenv, mely bizonyos fokig nem egyéb mint „méltánylás“ – helyes itéletet, tapasztalást és az emberi méltóság elismerését, sőt ennek méltatlan, de le nem küzdhető megtámadtatását feltételezi.

Nagy garral szereplő, szenvedélyes emberek szive – bár mint mutassák magukat – a valódi rokonszenv és méltánylás hiával szokott lenni, – mert őket rendszerint szenvedélyük, s hevök túlragadja a kellő határon, s az általuk keltett nagy zaj olyan mint a rendkivül zajgó viszhang, mely épen a felidézett nagy hang és zsibongás miatt érthetetlen, összefüggés és rokonszenvnélküli.

Önismeret tehát s emberismeret mindenek előtt – mert ezek nélkül nem vagyunk képesek kellően „méltányolni,“7) s ha nem méltánylunk, nem vagyunk igazságosak birálatainkban8), – ha továbbá birálatunk nem igazságos, hol van akkor a morális érzet alapja, – s ha nincs moralis érzetünk s meggyőződésünk, honnan fogunk „jellemet“ s „becsületérzést“ kifejteni, – s a hol nincs jellem, hogyan lehetne ott erkölcsi bátorság, s. a. t.

Mielőtt másnak megbirálásába belebocsátkozunk: felette szükséges, hogy ugyanazon hibáknak avvagy jelességeknek, melyeket birálatunk egyéniségében gáncsolni, kárhoztatni, avvagy méltányolni akarunk, előbb önmagunkbani jelen nem létét vagy jelenlétét s ennek ismét mikénti jelenlétét szorosan megvizsgáljuk, mert csak ezen esetben vagyunk képesek a méltánylást s birálatot valóhiven, tárgyilagosan felfogni s tehát kellőleg méltányolni, vagy kárhoztatni.

Ha valakire, kit eszménk igazságáról meggyőzni akarunk, – előbb az „értetlen“ „ostoba“ nevet ráadjuk s tőle még is értelmet okosságot követelünk, melylyel felfogja magasabban szárnyaló észjárásunkat, eszméinket, – hogyan kivánhatjuk tőle, hogy tévedéseit belássa, főleg midőn elméjének homályát észjárásunk ilyen viszássága által épen nem világositjuk. – (Tanitók, szülök és cselédtartók hibája).

Helyes itélő tehetséggel, – t. i. az igazság és valóhűség elismerésével kevés ember rendelkezik. – A tudományos ember még korántsem egyszersmint helyes birálatú; a helyes biráló tehetség megszerzéséhez sok gondolkozás, próbálgatás, csalódás és szellemi szemmérték, – tehát önismeret és emberismeret kivántatik.

A tudomány emberei állítják elő az anyagot, az itélő tehetség feldolgozza, alkalmazza azt s a lángész (genie) uj alakot teremt, vagy is a magasabb értelmiségé az inventio, a józan észé a birálat, a köznapi képességé a munka.

Csak egy, a szónak philosophiai értelmében szellemileg szabaddá lett egyén képes ismert embertársának lelkületét valóhíven felfogni, áttekinteni s felfejteni.

Az embernek megitélésében igen kevesen illetékes birák, mert s főleg a tökéletes ember művészileg összeállitott lény, a művészi tökélyü műnek pedig csak hasonló művész lehet illetékes birája.

Midőn két ember versengve áll szemközt egymásnak s az egyik egyik szélsőségben a másik a másikban bukdácsol, biztosan feltehetjük róluk, hogy egyik sem bir kellőleg méltányolni, és többnyire csak ezen múlik hogy nem tudják egymást megérteni; ha mindketten neutralis szempontból indulnának ki, azonnal megértenék egymást. Az egymással szemben, differálló viszonyban álló emberek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy a méltányló közép utat ritkán tudják és akarják alkalmazásba venni. Igy van ez a politikai érvelések és ellenérveléseknél is, hol az ellenfél álláspontját, elodázhatlan érdeke, olykor szerfelett kényes helyzete nem kellőleg avagy nem kiegyeztetőleg méltányoltatik.

„Moralis érzet“ nélkül az értelem nem egészen tiszta, mert ez esetben nem csak embertársai, hanem önmagának jól felfogott érdeke ellen is cselekszik az illető. Önkint megdől tehát azok állitása, a kik nagy bünök, merényletek elkövetöinél nagy lelki erőt vélnek feltalálni, mert az nem lelki erő, hanem az értelem zavara, betegsége, már pedig zavarodott, beteg kedély épen úgy nem képes lelki erőt producálni, mint a beteg test nem képes még a közönséges erőfejtésre sem, nemhogy ennél még nagyobbra is képes volna.

Egy kifogástalanul erős lelkületű és jogosult önérzettel, szellemi méltóságának becsülésével biró ember soha sem feledkezik meg magáról annyira, hogy ha bár csak egyszer is például részegség által egyszerre elveszítse azt, a mit megszerezni, nem kevés embernél, egy egész élet is rövid volt.

A ki előtt nincs oly földi nagy dolog, mit kivihetlennek tartana s nincs oly csekélység mit figyelmére méltatlannak vélne: annak lelkülete szabad, önálló, az tud méltányolni és helyesen birálni, annak van okos és alapos önérzete s abban teljes bizodalma.

A szellemi tisztán látással biró ember szemlélődése, észlelete, olyan képességű mint a méhek munkássága, melyek mérges virágokból is mézet tudnak színi.

Tény az, hogy a bölcs ember soha sem esik kétségbe, innen ered ismét, hogy a kétségbe esett embernél igen hajlandók vagyunk elme zavarodást feltételezni.

Hol a fogalmak, distinctiók tiszták, erősek, az okossággal egyezők, csak ott lehet a lélek a szép jó s igaz irányába fogékony.

Tiszta értelem nélkül tiszta hazafiságot sem képzelhetünk, mert a ki hazafiui czéljainak elérésére vissza nem riad az aljas, vagy ha csak cselfogásokra alapított eszközöktől, az hasztalan hoz más oldalról bárminő áldozatokat, hasztalan hordja ajkán a hazafiságot, sikertelen annak politikai elvhűsége is, mert a moralitás és férfias jellem ellen vétetni soha semmiféle körülmények között sem szabad. A hazug azt véli, hogy olykor hazugnak lenni, önbecsületének megmentésére (?!) kötelesség. A cselfogásokat eszközül használó hazafiság olyan mint a tolvaj, a ki azzal védi aljas, nem szabados tettét, hogy éhező családjának kenyeret akart szerezni, amaz is azzal mentegeti magát, hogy hiszen ő hazafias czélok elérésére használta az ártatlan (ezerszer és ezerféle alakban használt) cselfogásokat, államcsinyeket; de magának a czélnak is legtöbbször ártalmára válik, ha álutakon éri el valaki a czélt. A bosszuálló azt véli, hogy csak a rajta ejtett méltatlanságot bünteti, holott oktatlanul, mert még több ellenséget szerez magának, kik ezt társukért rajta vissza fogja torlani.

A természettől, a társadalom és emberi intézmények kedvéért soha sem szabad annyira eltávozni, hogy természetszerűségünket mintegy megtagadjuk, levetközzük, még akkor sem, midőn az emberben a természet ellenkezésbe jön a társadalmi véleménynyel. Midőn a vélemény és a természet küzd egy más ellen az ember vagy polgár szivében: a természetre kell hallgatni, mert a vélemény gyakran csalatkozik, de a természet csalhatlan, azonkivül a hibákat, melyeket az ember a természet ellen elkövet, az isten kárhoztatja, az emberek pedig soha sem bocsátják meg.

A növények és állatok (vad állapotjában az ember is ide tartozik) érzéki élete az idő és a természeti jelenségek változataival, többé vagy kevésbé, de mindenkor összefügg s azoktól feltételeztetik, míg az „ember“ azon fokozat szerint a mint ismereteiben, szellemi tisztán látásában gyarapodik, azoknak közvetlen behatásától elvonja magát, s önállóbb egyéni életet folytathat, mert az embernek egyéni „önállósága“9) szellemi szabad mozgása, sőt sokszor (megfontolt, tehát nem vakmerő) „bátorsága“ is azon otthonosságtól függ, melyet magának a világismeret, önismeret s emberismeret összefüggő országaiban szerzett.

„A bátor ember fél ugyan, de csak okosan a veszélytől, nem keresi azt fel hogy öt érje, sőt elháritani törekszik és kerüli, de ha már egyszer benne van, nem riad vissza gyámoltalan módra, hanem teljes erélylyel és odaadással védi magát; uj baj, uj szenencsétlenség csak fokozza lelki erejét s tevékenységet; a vakmerő oktalan pazarolja erejét“ azt pedig tudjuk, hogy a pazarló függetlenségét nem sokáig képes fentartani.

A ki nem az értelem meggyőződéséből meríti külső és erkölcsi bátorságát, az, bátor lehet a csatatéren, a párbajban s a t. de szemben az emberek gúnynyilaival, kinevetésével, a kötelességek s a legerényesebb tettek véghez vitele daczára is rendszerint gyáva lelket árul el. Ugy szintén az értelem szerfeletti korlátoltságának, de különösen a lélek törpeségének biztos ismérve az, midőn valaki hogy dicső halált ne kelljen szenvednie, például párbajban vagy a csatamezőn, inkább gyáván s elbujva megöli magát.

Ugy szintén, kit nem saját életereje tart fen, hanem mások gyámolitása támogat, annak nincs jövője, – ilyen a burocrata, a „rendszer“ embere, ki ha rendszerét megsemmisitetted: fejét veszti, megdől.

Továbbá: mivelhogy a „becsületérzés“ nem más, mint határozott morális nézetekből és elvekből levont „kötelességérzet:“ ugyanazért a becsületérzés practicus eszélyesség s igy az életphilosophia helyes magvának, vagy is a szellem szabadságának közvetve corollariuma „Die sittliche Volkommenheit, oder die Tugend ist Sache der Freihet, Sie zu erwerben, ist nur ein ernstlicher Wille, ein fester Entschluss, ein beharrlicher Eifer im Gutem nöthig.“

A „jellemről“ alább lévén szó, itt még csak nehány idevágó eszmét kivántam bemutatni.

Az igaz keresése s felderitése legfelsőbb s legnehezebb rendeltetése az embernek, s a kik e téren ujabb igazságokat hoztak napfényre, azok a világszellem nagy s mély oceánjába bámulatos lélekerővel s bátorsággal szállottak le, nagy szellemük munkája és eredménye az emberiség hálájára valóban érdemes.

A mely emberi szellem önálló conceptiókra nem képes, az csak nyomorult másolata az emberi köznapi tehetségeknek, Csak az igazban és eredetiben van oly forrás, mely soha ki nem apad.

Á hatalom birása az észnek és értelemnek szabad, független, elfogultságtól emancipált itéletet hozni rendszerint akadályoz, sőt a már más által hozottat is elrontja; – nem igy a teljesen felvilágosodott szabad szellem, mely zsarnokságra10) soha sem sülyedhet.

A mint nem férfihoz, nem emelkedett lelkületű emberhez illik zsarnoknak lenni a gyengék irányába, úgy disztelen gyávának lenni az erősebb iránt.

Az élet gyakorlata, az eligazodás, – annyi fény, homály, káprázat, fogyatkozás, mélység és magosság közepette – oly nehéz – s ha tudni akarjuk hogy tetteinket egyenkint s általjában miként intézzük: szükséges azt is tudnunk, hogy erre nézve sem a törvények, sem a szokások, sem az erkölcs, s ennek netalán szintén szokásból vett szabályai, nem szolgáltatnak oly biztos eligazódást, mint a minőt a felvilágosodott értelem (s ennek kifolyása a jóakarat) nyujt; – felvilágosodott értelem pedig csak az „elfogultság“ s „formulák“ leküzdése után keletkezik, holott ezeket csak a szellem szabaddá tétele után vetkőzhetjük le.

A felvilágosodott embereknek is egymástól ezerfélekép eltérő, kicsinyes sajátságaira, sokszor jogosulatlan érzékenykedéseire nem szabad nagy súlyt fektetnünk, mert az igazság és valóhüség, a jellem, az emberiség közös érdeke és czélja mindig és változhatlan örökigazságokul ragyogván, ha ezeket meg nem sértjük, nyugodtak lehetünk, bármiként látszassanak is azok genirozva lenni határozott magunk-tartása által.

A tudás, a magas fokú értelem, az önismeret és emberismeret, a lelki erő és a morál minden ágazata, a szellem szabadságát alapjául követeli.

A magasabb fokú értelmi fejlettség kifolyása a müveltség és finomság s ezek legkiválóbb ismerve az eszély és mérsékeltség. Egyébkint pedig a valódi lelki (tehát nem csak külmázos) müveltség sem egyébb, mint a szellemi tisztán látás nyomán keletkezett „méltánylás“ és az értelem magas fokára jutott lélekemelkedettség összemunkáló nyilatkozata.

Testi vagy lelki nagy fájdalmak, – nagy szükség, – kellemetlenségek, – nagy berzerőt keltenek az emberben a moralitás elleni vétségekre; mig ellenben a jó testi erő, önbizalom, egészség, jólét, vagyon, kényelem, nem csak hogy oly kisértéseket nem idéznek elő, de sőt naponta az illem szokásaival társalogván, már puszta szokásból is, – olykor például a hiúság gyengeségéből, – negativ erényeik megőrzését tartják szem előtt: ugyanazért jogosulatlan cselekmény, midőn például a vagyonos ember a vagyontalant, a müvelt, tanult s ez által ügyességre szert tett ember a tanulatlan, müveletlen, tehát olyan ügyességre szert nem tehetett – s nem is tett – embert, annak tetteiben, saját „én“jéhez méri, s tőle épen olyan eljárást, felfogást, kifogástalan, correct cselekedeteket követel, mint a milyenre ő magát saját helyzetében képesítve érzi. – Ezen igaztalanság mértékét közéletünkben leggyakrabban használják az emberek például a cselédek irányábani igényeik s követelményeiknél. – Hányszor méltatlankodunk igy gyermekeink irányában is, ki tudná megmondani?! E tárgy megérdemli, hogy felette gondolkozzunk.

A mint okszerüleg nem kivánhatjuk, hogy a kóczból font kötél oly erős legyen, mint a jól készített szálkenderből való, – ép ugy csak saját vakságunkra mutat, midőn gyermekektől, a szolgaszemélyektől, a tudatlan s tanulatlantól cselekedeteikben oly tökélyt, nem ritkán még nagyobbat várunk, s igénylünk, mint a milyennel magunk gondolunk birni. –

A ki lelkületét, szellemét, gondolkozását, egészen szabaddá nem tette, az nem lehet erényes, mert a hol nem szabad elhatározásból, hanem talán szükségből vagy szokásból erényes az ember ott nem lehet valódi erényt képzelni. – Eléggé kiviláglik ebből, hogy a fatalisták, kik az egyén szellemének szabadságáról mitsem akarnak tudni, leginkább mélyebb gondolkozás hiányában, commoditásból lesznek fatalistákká. Lustaság, vagy gyávaság oka annak, hogy az emberek nagy része egész életén át lelki önállóság nélkül, vagy is kiskorú marad s a miért aztán másoknak, kik magukat azok fölibe tútor gyanánt feltolják, oly könnyüvé lesz őket orruknál fogva vezetni. – Azt meg kell vallani, hogy az ilyen kiskorúságban való maradás igen kényelmes, mert ha helyettem a könyvtár bir ismeret gyüjteménnyel, – ha lelkiismeretem tisztaságának eszközlését a ház lelkészére bizom, ha az életrendet orvosom szabja meg, s. a. t. akkor önmagamnak nem szükséges fáradnom, mindezt mások teszik helyettem fizetésért.

A szellem tisztultságának, szabadságának, sok részletes ismérve van, azonban legyen elég itt csak nehányat általánosságban megemlitenem: ilyen átalános ismérve annak az is hogy birlalója szellemi lobogóit mindig a tökélyesedés közös czélja felé fesziti, – mig az elfogult s tehát magát szabaddá nem tett ember ismérve viszont az, hogy mindig s közvetlen legfeljebb csak saját énjének földi üdvössége s kéje megszerzésében fáradozik. A szellem tisztultságának, szabadságának, tehát a világos felfogású embernek egyik átalános ismérve az is, hogy vallás dolgában mindig tolerans, mert átlátja, hogy például azon ezer féle vallás mellett, mely a földön cultiváltatik, ezer különféle megkeményedett vélemény szólván, – bármely vallás (melyet más néven „hit“-nek nevezünk) követőit hitükben megingatni még ma nem tartja sem ésszerűnek sem szükségesnek.

Eltekinteni, elvonatkozni valakinek viszonyaitól s benne, csupán az emberi méltóság fejlettségét, ezen méltóságra annak jogosultságát venni tekintetbe: ehez több lelki erő, szellemi nagy korúság kivántatik mint a mennyivel a közönséges, elfogult ember bir, – ilyen emancipalt szellem korunkban nem mindennapi jelenség. Ime ez is egyik ismérve a tisztult, magát szabaddá tett emberi szellemnek.

A mely embernek gondolkozása semmiféle rögeszméhez rossz szenvedélyhez11) kötve nincs, csak annak szelleme szabad, csak az tud valóban igazságos és méltányos lenni.

Nem árt itt megemlékeznünk arról is, hogy a mely eszmének szabadsága ma talán véteknek, merényletnek tartatik, sőt valóban fenálló törvényekbe, szokásokba ütközik: lehet, hogy az holnap vagy is egy érettebb korban egy részről legyőzött álláspontnak, más részről dicső vivmánynak, vagy épen polgári erénynek fog tekintetni. – Az embernek tehát, vagy is a gondolatnak elannyira elfogulatlannak, szabadnak kell lennie, hogy birálatainál ne csak a multat és jelent, de ezekből az eszméknek jövőbeni alakulhatását, érlelődését is szem előtt tartsa. Az elaggott vagy holt eszméknek nincs, csupán az élő korszerű eszméknek, van igazuk s keletük.

Ha a természet mesterkeze is producál rosszul sikerült jelenségeket: micsoda, ha az ember, ezen részecskéje a természetnek, – eszméiben, értelmében, sok olyan dolgot nem tud még ma megérlelni, melyek egy világosabb sugárú időnek bővebb napmelegében, mint önkint megérett gyümölcs fognak a fejlettebb szellemi erő ölébe hullani.

A jellem az ember tetteinek vezérszelleme; azonban a jellem értelmezése a köznapi életben rendszerint hibás felfogásra van fektetve, mert igen gyakran jellemet keresünk ott, a hol pedig csak köznapi becsületességet vagy épen tehetetlenséget találunk. A becsületesség és jellem közt igen nagy a különbség. Valódi jellemmel kevés ember bir, mert valódi jellemet magas értelmi fejlettség nélkül alig is képzelhetünk. A becsületes ember nem fog ugyan rosz szándékból rosszat tenni; de ha érdekei úgy kivánják, a passivitás terén marad, – lesz belőle se jó se rosz, se hideg se meleg, – negativ erény, Tyúk Miska, úgynevezett „jó ember.“

A pangó ész, kedély s átaljában olyan lelki állapotú emberre, – a ki más különben igen jámbor, de akaraterélynélküli s úgynevezett „jó ember“, elmondhatjuk Hallerrel:

A becsületesség többnyire csak kétféle indokból ered, t. i. vagy félelemből a rosz cselekedetek következései viselésétől, – s ekkor vagy a vallás vagy a törvénytőli félelem szinezetét viseli s csak negativ értelemben vett erény; – vagy pedig az értelem tisztaságából s ekkor az, az önbecsülés s embertársai irányában érzett méltányosság kifolyása, s mint ilyen valódi erényt képez, jellemmé jegeczül, mert kútforrása tiszta, állandó, cselekvő, üdvhozó.

Értelméből kiforgatott s divatos szólásmód, midőn a becsületes és értelmes férfiut szilárd elvünek, a tisztességes, becsületes nőt pedig szigorú elvűnek mondjuk; holott csak a ki saját „én“jének önmaga volt nevelője, s képzettségét jóformán csak sajátlag szerzett lelki erejének köszönheti, tehát csak a ki hosszú évek során önmagában rendszeresen fejlesztett meggyőződést érlelt meg, csak az olyan emberről mondhatjuk hogy szilárd elvű, mert ezen szilárdság lelkének benső természet, melyre a külsőségek változandóságai legfeljebb világitásképen de megdöntőleg soha sem képesek hatni. – Mivel pedig ilyen ember nem minden bokorban terem, világos, hogy sok szilárdelvűséget fitogtató ember berzenkedése nem egyébb mint ál-kincs, melyet azonban tulajdonosa igazgyöngynek tart, s ehhez képest alakitott hiszemében midőn a vásáron megjelen, nem érti, miért hogy jó pénzen nem akad vevője ragyogó vásári portékájának.

A hol becsületességet magasabb jellem nélkül, tudományt s müveltséget mélyebb s concrét alakú combinatio nélkül találunk, ott – s erről erősen meglehetünk győződve, – az értelem még nem jutott el az igaznak megismerésére vagy legalább imitt-amott homály fedi még értelmét.

Az önálló jellem ismérve az, hogy nem hagyja magát félre vezetni másoknak az ő elvei ellenében netalán történő erősködései, nyomása által, s igy önmagához mindig következetes marad, mert irányát, elveit az értelem meggyőződésére, tehát nem „tekintélyekre“ alapitotta; – az erélyes jellem ismérve az, hogy akár saját, akár mások kezdeményezése folytán vállalkozott valamire, mindenütt kész teljes odaadással, áldozattal is ha kell, mindvégig a kitüzött czél elérésére hatályosen munkálni.

A lélektan a „jellem“ alatt nem épen csak a moralitást érti, sőt inkább az egyén érett szellemi szabadságának pregnans kifejezését keresi abban, ellentétül az önfejüségnek, mely úgylátszik mintha jellem volna, holott csak parodiája annak, mely tehát ezen alakjában mint jogosulatlan követelés lép fel,12) de mint ilyen nem egyezhet meg az igazsággal, a mi pedig nélkülözhetlen alapja az ember szellemi szabadságának, jellemének.

Az önfejüséget, tehát mindenesetre meg kell törni, avvagy még jobb, ne engedjük azt kifejlődni, mert aki nem tudja magát a közjónak engedelmességgel alárendelni, például szenvedélyei miatt, az nem önálló szabad szellem, önmagának helyes kormányzatára épen úgy elégtelen, mint a társadalom közös nagy czéljainak előmozditására; az önfejű ember mindig vagy önmagának, vagy másnak a fejét üti, hogy meg ne sántuljon.

A középszerűség, sőt olykor az önfejűség vagy makacsság is azt hiszi, hogy hasonlit a lángészhez, ha túllép az okosságon. Ha a hősiesség nincs arányban a lángészszel és erővel: hasonlit az eszelősséghez.

Vannak emberek, kik azt hiszik, hogy ha a jellemről némi fogalommal birnak, az már annyit ér, mintha annak birtokában is volnának. Az ilyen emberek többnyire tolakodók s nagy emberismeretet affectálnak, szeretnének mindenkit egyszerre kitalálni s ezen czél elérésére a spionirozáshoz folyamodni sem irtóznak, holott embertársainkat kiismerni alkalmilag kell igyekeznünk, nem pedig spionirozva annak netalán létező gyengéit előtérbe csalva tolakodjunk azt mentül előbb kitalálni. Kell-e mondanom, hogy ez oly szemtelenség melyet emberestül együtt vissza kell utasitanunk. Sokan nem jó szemmel nézik ha önérzettel biró ismerőik némelyike nem hagyja magát egy könnyen kitalálni; az ilyen embert gyanusítják, megszólják, sőt készek azt egészen elitélni. Az ilyen emberek igen felületes ész és biráló tehetséggel birnak, s többnyire könnyelműek, mivel meg nem gondolják, hogy magát az első találkozások alkalmával átpillantani csak a könnyelmü vagy bárgyú engedi, s hogy az eszélyes, jogosult önérzettel biró ember nagyon is megválogatja emberét kinek keblét bizalommal feltárja, mivel érzi, és tapasztalásból is tudja, hogy az igaz barát, vagy a valódi jellem nem a könnyelműek soraiban keresendő.

A ki eléggé önálló s józan, az nem sokat gondol azzal hogy mit mondanak róla az emberek; a ki elég okos, az nem hizeleg; a ki elég becsületes, jellemteljes önérzetü, az kegyért nem rimánkodik, kegyet nem hajhász. A ki mindenki iránt felötlőleg nyájas, abban több kevesebb alattomosság szokott lenni.

Azt mondja Kant: „Tudomány, művészet, és mesterség által nagy mértékben műveltek vagyunk; továbbá: civilizálva vagyunk az illem és külső szerénykedés által egész a túlságig, sőt egész az elviselhetlen teherig, de moralizálva még csak ezentúl leszünk, ha leszünk.“

Azon igazság miszerint némely, az emberek által elnézett, nem ritkán csekélységnek vett vétkek (például hazugság, fösvénység, szinlett alázatosság s a t. usus fructuáriusai bármily pompával s külső, úgynevezett tekintélylyel jelenjenek meg a társadalomban „jellemmel“ nem birhatnak, nem szorult bővebb magyarázatra.

Azonkivül a tapasztalás arra tanit, hogy sokkal több oka van az embernek az alattomos rosz akarótól (ki szembe nem ritkán még hizeleg is13)) tartani mint a nyilt ellenségtől, mert nyilt ellenfél többnyire csak a határozott jellemű ember szokott lenni, hogy pedig a határozott jellemű embernél a méltányosság és nagylelkűség ritkán hiányzik, azt tapasztalatilag úgy mint lélektanilag egyként bebizonyitva látjuk.

Egyébkint az embernek gondolkozását, szivét, lelkét, jellemét olykor abból is fellehet ismerni, hogy kizárólag mire szokta pénzét költeni.

A magasztos jellem, terjedelmes szellemével és szokásos szerénységével (e tekintetben magába vonultságával) nem ritkán eltakarja azon szép, nemes lelki tulajdonok egy részét, melyek keblének világát képezik. Lehetnek ezek közt a közönségestől elütő, rendkivül magasztos, fenkölt eszmék és morális kincsek, melyeket tulajdonosa az értetlenség és tökéletlenség fagyos lehe elől eltakarni óhajtván, azokat magával együtt kora sirba temeti (lásd: Madách Imrét, Kölcseyt, s a t.)

Azon életelvek, melyeknek alapján az ember jelleme épül lehetnek tévesek is, mert absolut tökéletességre ember szert nem tehet14) mind a mellett a morális elvek olyan szigorú tisztelője, ki ezen szigorúságot az ember szellemének egyéni szabadságával s a természet törvényeivel egyezményessé tudja tenni, tiszteletünk egész összegét megérdemli, mert jót akar, mert ebben következetes, mert megbizható.

Az észtehetség (talentum) általános értékkel bir, amiért az ilyen embert a mezei gazdaságnál lehet leginkább haszonhajtóvá tenni, hol minden egyes esetnél külön kell a teendők minőségét, módját, idejét s. a. t. helyes birálat által megállapitani. (Viszás, sőt nevetséges eljárás tehát a szülék azon intézése, midőn fiaik gyenge észtehetségét látva, nyugodt lélekkel, s quasi helyes tapintattal mezei gazdáknak szánják azokat.)

Megjegyzem még itt, miszerint azt mondja a közönség, hogy ritkán lehet olyan emberre találni aki talentuma mellett becsületességgel és jellemmel is birna, – s mégis ha valakit tettleg alkalmaz valamely állásra, – bár esetleg hatalmában volna olyant választani, elsőséget ád az úgy nevezett „nexiónak.“ – Ime ilyen az ember, t. i. panaszkodik, helyes elveket állit fel, de nem követi azokat, mert erkölcsi ereje gyenge, ez pedig azért ilyen, mivel értelme még nem eléggé tiszta, jelleme és önállósága tehát ingadozó.

Az ember véralkatának minősége (temperamentum,) esetleg mint kellemes társalgó, vagy sokat tűrő egyén szintén figyelmet érdemel, – de a jellem hasonlithatlanul több belbecscsel bir az előbbi tulajdonságoknál, mert tulajdonosa az emberek azon igen kicsiny számához tartozik, kiket eléggé becsülni nem lehet, s kiket a nagy tömeg eléggé becsülni nem tud, – holott ezek vannak, a gondviselés által kiszemelve, hogy az emberiség általános tökélyesedését elősegéljék, s hogy tehát időközben a társadalom corruptióját elháritsák. – Minden tulajdonságot adhat a természet ajándéka, de a jellemet csak önmagunk fejthetjük ki lelkünk s értelmünk belsejéből. Idevágó világitásul szolgál első Jakab angol király párbeszéde, melyet felnevelő dajkájával tartott uralkodása idejében; midőn a dajka a királyt arra kérte hogy tenné az ő fiát gentlemanná, – a király igy felelt: „azt nem tehetem, gróffá, báróvá igen, de gentlemanná kell hogy ő maga magát tegye.

„Jellem, – mondja Rónay Jacint – erkölcstanilag meggyőződés szülte elv- és ész-szerinti ingatlan cselekvést, jelent; kizárólag érzéki eszes lénynek tulajdona (szerintem csak az értelem magas fejlettségének) s csak ott gondolható, hol a cselekvés felett nem indulat nem szenvedély, sem körülmények, hanem elvek határoznak; hol a multból a jelenre s ebből a jövőre lehet következtetni, hol nyugodt szivvel mondhatjuk: ezen embert ismerem, bizom benne.

A jellemes ember nem utánzó, de azért nem különcz; állhatatos, de nem konok; elveit nem változtatja ugyan, de szükség esetén javitja, céljaitól sem áll el mert azok ésszerintiek; de megismerve tévedését, változtatja az irányt s a czélra vezető eszközöket. – A jellem csak erényes emberek közt lehető, mert elvből erénytelennek lenni annyi, mint a roszszat ingatlan következetességgel gyakorolni csupán azért, mivel rossz; ily tévedést emberről nem akarunk hinni. – A jellem lelki erőt és akarat szilárdságot feltételez, mely magát soha tul nem becsüli s mások érdemeit elismeri;15) melynek czélja: igazság, s törekvése igazságosnak lenni ön maga és mások iránt. – Minél ritkább tulajdonok ezek, annál bizonyosabb hogy a valódi jellem nem mindennapi tünemény az életben. – Az önfejűséget, konok daczolást, önzés-szülte állhatatosságot – sokszor, de elég hibásan jellemnek mondjuk.

A gyermek, az ifju, jellemnélküli, mert a jellem hosszú küzdés és nagylelküleg kivivott győzelem eredménye, mire csak érettebb kor tarthat számot. Ritkán találjuk fel eredeti tisztaságában a jellemet azoknál, kiket alárendeltség, élelmi gondok, mostoha körülmények lebilincselve tartanak, kik játékai a nagyok vagy a sors szeszélyének: az ember minél többet vár mástól, jelleme annál ingatagabb. Végre ne keressünk jellemet a hivatal, hir, s kegyvadászoknál és sima börü hizelgőknél, kiknek nyelvén mindig „igen“ és arczukon mindig nyájas, megelőző mosoly ül, kik, valamint átalában a jellemtelenek mind, hasonlók a szélvitorlához, arra fordítják a köpönyeget, honnan a szél fú.

Jellem lélektanilag azon ismérvek összegét foglalja magában, melyekben az emberekközti különbség alapszik. Végetlen tér, melyen leggyakoribb a tévedés.“ (eddig Rónay.)

Midőn nemes, nagy jellemek, kicsinyes körülmények között élni kénytelenittetnek, – nem ritkán különczöknek, rátartóknak, inpracticusoknak, vagy épen embergyülölőknek (pl. Roussou) tartatnak a nagy tömeg által.

Ime, az igaz való megismerésének alapján megszerzett önismeret és emberismeret, – szellemi egyéniségünk szabadsága, önállósága, a lelki erő, morális érzet, életbölcsesség, erkölcsi bátorság, jellem, itélőtehetség, jól, valóhiven alkalmazott méltánylás, mind megannyi összefüggő idegszálai az értelem magas fejlettségének s meggyőződésének mint összekötő gyupontnak, honnan azok természet szerint és szükségképen kisugároznak.

A valódi jellem s a dicsőség el nem érhető valódi nagyság nélkül, ezt ellenben önkint és válhatlanul követi; mert a dicsőség nem egyéb, mint a valódi érdemek kisugárzása, mely nem kivülről tapad az érdemre, hanem magából a benső érdemekből fejlik ki.

A természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez mért szoros követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhűségnek, tehát az észszerű méltánylatnak követelményei már benfoglaltatnak) – képezi az emberi méltóságot.

Kézzel foghatólag kiviláglik ezekből, hogy az iskolák, a népnevelés és tanrendszer világos s az örökigazságokra alapitott berendezése a talpkő, melyre aztán a jövendő nemzedék a tökély tornyait épitheti. Ettől függ a jövő nemzedéklépcsőzet sorsa.

Tanitsátok a philosophiát végzett ifjakat egy évig – a szónak mélyenható értelmében – rendszeresen az önismeret és emberismeret tudományára, – s meglátjátok, hogy mily nagyot változand csak egy nemzedék ujulásával is az emberiség ábrázatja.

Az emberiség szellemének nemesitésére sokat tesz ugyan a nevelési rendszer tökélyesitése, de az önképzés hozzájárulása szintén azon főtényező, mely minden egyes embernek önálló belbecsét leszen meghatározandó s megszerzendő. – Az ember szellemi önvalójának alkatrészeiben az öszhangzatos kerekdedséget, totalitást, csak saját irányú fejlesztés útján érheti el. Ezen állitás igazságából azon körülmény, hogy ezen álláspontot kevesen érik el, – mit sem von le.

A végzet akarata, hogy az ember tökélyeit s tehát erényeit önmagából fejtse ki; – minek bizonysága az, hogy a teremtés őt azoknak kifejthetésére képesitette. – Az embert a nevelés, tanitás, útmutatás, felvilágositás tökélyesiti ugyan, de a tudásnak nyomról nyomra felfogott értelemszerü meggyőződése (tehát ezen tudásnak nem csak sejtelemszerü fogalma,) s ennek önvalójávali egyezményessé tétele hozza létre benne, a lelki önállóságot, függetlenséget s a szellem szabadságát.

A természet óriási erejének ellenébe erőnk vajmi parányi, de ha lelkünk röpte gyakorlott és szabad, akkor ezen különbség csak növeli erőnk érzetét.

„Wie die Seele sich erhebt, verkleinert sich ihr das Gepränge des Lebens, die Hőhen der Gesellschaft und Alles, wovor die Menge Kniet und erschrickt.“

A fejtegetve felsorolt emberi lelki kellékek, a logicai gondolkozás és az igaz való nyomán röviden vázolt lelki tulajdonokon kivül, még az ember finomsága a jellem magasztossága a szellem emelkedettsége, azon korona, mely emberi méltóságunk, lelki érettségünk legfőbb ismérve.

Ez utóbbi most emlitett tulajdonságok nem rendszerint és okvetlen találhatók ott, hol az előbbi, már eddig fejtegetett s bemutatott tulajdonságok és tökéletességek rendszeres összefüggésben már feltalálhatók. A lélek finomságát a jellem magasztosságát a szellem emelkedettségét csak a végzet által esetleg adott körülmények adják és fejtik ki az emberben. – Igy a születés vagy is családi kör, hol az ifju nevelkedett, a véralkat minősége, melyet a gyermek szülőitől öröklött, s átaljában azon iskola és kör milyensége, melyben az ember lelkülete eszmékkel és elvekkel megrakodott, – azon alapokok, melyeknek kedvező jelenléte, vagy épen több esetleg összetalálkozása életre serkenti az alapjában már létező s szendergő lelki finomságot, jellemmagasztosságot és szellemi emelkedettséget.

Az alant szülöttek s a szegényes körülmények között növekedett emberek kebelében sokkal kisebb számmal találjuk fel az itt utóbb említett lelki tulajdonságokat, mert ezek, habár nagy tudományt, tapasztalást és önismeretet szereztek volna is maguknak, rendszerint bizonyos hidegség, merevség, szigorúság és önzés nyomásának vannak alávetve. Ezeknél a sziv nemessége rendszerint nem olvad fel annyira s tetteikben nem is érvényesíti magát oly mértékben, hogy lelkük erőssége mellett egyszersmint a lelki finomság, emelkedettség és magasztosság koronáját úgy szólván mennyi fényességében s önfejükön mutathatnák be.

A nemes gondolkozás és lelki emelkedettség oly szép jellemvonását látjuk egy stoicus bölcsnek im ezen ismeretes mondatában; „Én nem olyan barátot kivánok magamnak, aki nekem szegénységemben, betegségemben, avvagy fogságomban segítségemre legyen, hanem olyant, a kin én segíthetek.“16)

A szív legnemesebb érzeményeit, az értelem mélységének világítását csak azok ismerik, kik mint elméletileg is kiképezettek, azon kivül gyakorlott emberismerők, a lélek működésének mélyébe betekinteni képesítvék.

Kiben érett értelem, emelkedett lélek lakik, az metsző fájdalom érzetével szemléli, hogy napjainkban hon, barátság, szeretet, áldozat, hivatal: csak mint ugyanannyi ága a kenyérkeresetnek tekintetik.17)

A valódi lélek nagyság sértést nem ismer, mert a bölcs, érdemei díját keble önérzetében találja fel, azonkivül minden sértésnek szándékosnak kell lenni, más különben nem lehet sértés, ámde ezen különbözőségre kevesen ügyelnek.

Igaz, hogy az önérzet embere nem mindenkinek tetszik, mivel hogy a nagy tömeg emberei közül kevesen birván ezt megérteni, s még kevesebben méltányonni csakhamar büszkének tartatik. De sokkal kisebb baj s alkalmatlanság ez, mint midőn valaki a korpa közé vegyül, avvagy oktalan állattá vagy épen féreggé devalválja magát s aztán esetleg lábbal tapodtatik. Sokan vannak azok, kik gyanút hintenek az erény ellen mert az nem akarja magát lealjasítani.

Az életgyakorlatában az erős nagy lelkek, az emelkedett jellemek is bukkannak számításaik ellenére áthághatlan akadályokra s őket is megszállja egy egy pillanatra a tehetetlenség érzete s talán némi félelem rezgése, de a nagy lélek bilincseiben s tehetlenségében is nagy, mert tud tűrni resignatióval s ebben némi megnyugvást talál. A kis lelkű elveszti fejét a veszélyben s annyira kétségbe esik, hogy gondolkozása, külső érzékei egyiránt megtagadják tőle szolgálatukat, a növekvő veszély ellenében ő fokozatosan törpül s midőn lelkének legtöbb erőt kellene kifejteni, akkor legparányibb.

Mentül világosabban látó észtehetséget s lelki műveltséget szerzett magának az ember, – szellemi érzékisége (Vitalsinn) annál finomodottabb, – miszerint előre megsejti a még tisztán nem látható következéseket is, – ez is hasonló a hajó mágnes-tüjéhez, mely nem látja még a partot, de oda vezet.

A kinek értelmében az igaz való megismerése s ennek nyomán az önismeret és emberismeret meghonosult, az, az élet helyes útjait tisztán látja; a ki pedig ezen tisztán látással bir, az, ha csak önmagának is ellensége lenni nem akar immoralis avvagy jellemtelen nem lehet, s ha ezt mind ekképen az értelemnek mély meggyőződésével átlátta és átértette: akkor már lelkének s gondolkozásának röpte szabad, s így minden adott alkalommal fog tudni méltányolni, s a ki ekképen méltányolni tud, az a hummanitás, a jóakarat és igazság mérlegének kétoldalú serpenyőit biztos kezekkel tartja egyensúlyban. Az emberi lélek és értelem ezen felkészültségéhez ha még a szívérzésnek s lélek emelkedettségnek azon finomságát is megszerezhettük, melyet rendszerint csak a végzett vak esete szokott alapjában véve megadni, s az emberi lélek nagyra törekvése ezen adott alapon kifejteni, de a melyet szoktatás (habitualitás) által is fellehet némileg ölteni (mert a szokás második természetté válhat) akkor az „ember“nek tökélyeit már birjuk.

Hasonlítva tehát a fentebbiekben kifejtett eszme- és lelkiharmonia, vagy is az ember lelkületének s az igaz- valónak, röviden igazságnak- természetes, tehát logicai összefüggését, kerekdedségét, totalitását azon iskolai felfogáshoz mért szaggatottság és hosszadalmasság kicsinykedéséhez, melyet a legtöbb philosophiai s antropologiai munkában oly részletezett ágakra osztva s oly igen szétszedve s a mi fő, mint az ember lelkületében s annak észjárásában mindannyifelé elkülönözve s ágaikban egyenkint és önállólag feltalálhatónak s létezhetőnek feltüntetett alakban és miségben találunk: ezeket s ezen alakban a harmonikus észjárás terhéül tekintem.

A haladás valamint egyes embernél, úgy a népeknél is lényegben és alakban, (nem egyedül a külső tényekben s formákban, hanem) az eszmék tisztulásában, kifejlésében is nyilatkozik. A megtisztult eszmék míg a multnak eredményei, ugyan akkor egyszersmint a jövőnek csírái is.18)

Az emberi lélek és észjárás harmoniája, kerekdedsége, totalitása a szellem egészségére mutat; de vannak az ember lelkületében s észjárásában kórtünetek is; megkell ezekkel is némileg ismerkednünk, hogy lássuk az ember véralkatának lelkileg is mozgató rugóit, a testi vér szellemi trichinjeit, a szenvedélyek szemhályogát, az indulatok siketségét, a czikázó érzelmek időszerű és idétlen szülötteit, a képzelődés rajongó örjöngését, mely a fictió légkörében szárnyal s mint az éjjeli bogár röpülése közben rendszerint a nem látott tárgyakba, t. i. a valóságba ütközik és szárnyaszegetten aláhull; mig más bogarak ismét az égőtűz világosságába vakmerően és tudatlansággal rohannak s ott tudatlanságuk és vakmerőségük áldozataivá lesznek.

Ismerjük meg tüzetesen hol s mit lehet az emberben gyarlóságának felróni, mit ismét a vétkes mulasztásnak beszámítani s mit végre a végzet avvagy véletlen esélyek játékául tekinteni.

Nagy, de kevés ember által méltányolt igazságot mond Madách, midőn igy szól: „Az ember nincs egyénileg lekötve de az egész (emberi) nem hordja lánczait.“ És még is vajmi ritkán veszik tekintetbe a törvényhozók, hogy az emberiség épen úgy, mint az egyesek, a legtöbb esetben nem képesek magukat, a legjobb akarat mellett sem teljesen emancipálni a körülmények localis behatásától s nem áll tehetségükben a legkifejlettebb értelmeknek sem, hogy magukat a végzet széttéphetlen polyp karjaiból, vaslánczaiból egészen kiszakithassák. A test s az emberi gyarlóság, a szellem korlátja és a végzetszerűség tárgya és alanya.19)

Nem lehetetlen, hogy évezredek elforgásával, – ha t. i. addig létezni végzete e földön az emberiségnek, – a mikor már a földi természet egyenkint s összes erői, tényezői ismerve, felfedezve leendenek, az ember mostani tökélyeinek általunk ez idő szerint nem is sejtett magaslatára, vagy is szellemi életének második stadiumába fog felemelkedni, hogy ekképen az összes emberiség szelleme, mely az egyesekben szétforgácsolva egyéni életet él, tökélyeiben a világ egyetem lelkéhez közeledvén, – a sejtelmek homályából a valódi tudás birodalmába eljutand.

Az ember élete igen rövid arra nézve, hogy az egyes ember tökélyeit egészen kifejthesse; – és talán ebben rejlik a végzet munkássága, hatálya. – Midőn az ifju pezseg, ront-bont, kutat inkább mint alkot; midőn a férfikor cselekszik, alkot sőt nem ritkán erején is fölül mer, vállalkozik; midőn az öreg helyéből is alig mozdul, de tapasztaltságával vagy épen megszerzett széles körü tudásával ügyesen intéz, kormányoz, uralg a természeten, – e változó stádiumok és változó képesség szülte eredmények képei lehetetlen, hogy fel ne költsék a lélektanilag s gyakorlatilag szemlélő ember elméjében azon eszmét, miszerint ha az ember egyénileg is örök életű volna, azon isteni szikrának, mely benne rejlik, a világ egyetem lelkéveli közvetlen összefüggését teljes világosságban átláthatná, átismerhetné.

Mi emberek azt tartjuk, hogy az ember a teremtés remeke, localizált észjárásunk legalább igy fogja fel „én“-ünk egyéni megjelenését szervezetét e földön. Igyekezzünk tehát legalább e kicsiny, nagyon is localizált emberi körben az önismeret és emberismeretre lehetőleg behatóan szert tenni.

A természetnek szünetnélküli productiv, vagy helyesebben szünetnélkül átalakitó erőfejtése, éltető működése a természet vizsgálók ismeretkörébe már meglehetősen belevonvák, – de ha még az állati delejesség, magneticus rapport, s ezek hatásának, működési törvényeinek felismerése nyomán, azon a világ lelkével tán közvetlen érintkező rapportot is felfödözhetnők, mely az állati delejesség és magneticus rapportnak, szellemi érzékiségünkön (Vitalsinn) kezdődve, s a delejesség és magneticus rapporton átalakulva, a világ lelkének megismerésére elvezet: akkor emberi tökélyeink netovábbját el- és megérettnek tarthatandjuk.

Most azonban vizsgáljuk az embert, miként azt a természet alkotá; – igaz, hogy e részben le kellene szállanunk a természettannak s az orvosi tudományoknak legkisebb részletességeig, ha az ember alkatrészeit összetételét is bemutatva akarnók látni e helyen, – mivel azonban e munka foglalatjában csak az ember empiriájának, tragoediajának, észjárásának s szellemének némely, az önismeret és emberismeretre vonatkozó tükördarabjait kivántam bemutatni ugy miként én azt felfogtam, csak e szükkörben és a gyakorlati téren kell maradni.

A teremtés ereje, a végzet akarata különféle alaptehetséggel és véralkattal ruházta fel az embert, s ezen, hogy ugy mondjam – esélyek határoznak nagy részben életünk boldogsága avagy boldogtalansága felett, – s részben és alapjában ezek vetik meg ágyát az ember jövőjének, észjárásának, képességének s. a. t.

Rendszerint négy véralkatot különböztetnek meg a gyakorlati lélektan tudósai; Vérmest (sangvinicus.) Epést (Cholericus) méla véralkatot, (melaacholicus) és nyálkást, (flegmaticus.)

A vérmes (sangvinicus) külsője többnyire szőke, de epés vegyülettel itt ott barna is találkozik, – szemei s átaljában külérzékei elevenek, melyeken a kültárgyak és események gyorsan átvillannak, vérkeringése gyors idegei igen érzékenyek, mindent gyorsan felfognak, de csak felületesen, arcza többnyire kellemes, nyájas, piros, pozsgás, gondtalan kifejezésű, mozgása, járása, társalgása, táncza, ügyes és könnyü, azonban cselekedetei, tevékeny munkássága többnyire elhamarkodottak s gyakran tökéletlenek s ügyetlenek; nem egy könnyen jön zavarba s divatosan, tisztán öltözik, beszédje hadaró, vére nyughatatlan, magatartása egészben véve igen változékony, ő mindenkor és mindenben a körülmények embere, állhatatlan, azért elve az elvtelenség; becsületes szándéka és érző szive van, de jelleme – nincs miből alakuljon. – Epéje alig van, azért csak heves vére szokott egy egy pillanatra felfortyanni, tehát gyülölni nem is tud, annál kevésbé boszút állani. A vérmes mindig jó reménységben él, könnyen igér, de annál ritkábban tartja meg szavát, – mindenkinek készséges jóakarója s udvarias, tetteit jószándék vezérli, de meg nem szünő könnyelmüsége miatt legtöbb emberét a sárba vezeti, saját családját sem kimélve. – Jó, vidám és kellemes társalgó, ennek mindenki barátja, ő nem bánt senkit s ha mégis megbántott volna valakit, neki könnyen megbocsátanak. Javulását ezerszer is igéri jó hiszemmel, de soha sem javul. Szünet nélkül nyüzsög, foglalkozik, de többnyire csak kicsiségekkel. Rendszeres, mélyenható, vagy épen komoly tanulmányoknak nem embere. – A vérmes a jelennek él, a jövőre nem igen gondol. Némelyek rosz lelküséggel, romlott szivvel is vádolják a vérmes véralkatúakat, de rosz lelküség csak rosz szándékból eredhet s ahhoz az elme munkáló akarata is szokott járulni, ámde a vérmes – bár gyakran követ el aljasságot sőt olykor vétket is – mindezt nem rosz akaratból s meg fontolva, sőt inkább a leggondtalanabb könynyelműségből, vére által üzve hajtva cselekszi, – nála az ész nem bir uralomra vergődni, ő véralkatának rabságában szenved,

Midőn az e fajta könnyelmü emberek a sors kemény csapásai által sujtatnak, – kétségbe esetten szoktak feljajdulni s kislelküséget, gyávaságot, tehetetlenséget tanusitanak, de csakhamar kibékülnek, – sujtott rosz helyzetükben gyakran gondolnak az öngyilkosságra, de azt végrehajtani nincs elegendő önállóságuk, bátorságuk.

Elméje a tárgyak, dolgok és események felületét külszinét könnyen és gyorsan felfogja, de ugyan olyan könnyen is felejti. Tudománya sok oldalú lehet, mert ő mindenhez kapkod és semmit sem visz tökéletességre, de rendszeres studiuma, kitartása nincs. – Ha orvos, igen csacska s az időt eltársalogja, betege körül nem lelkiismeretes, de szeretve látott vendég, mert ő mindvégig jó reménységben van s biztatja betegét, neki minden csak „bagatella,“ – ha betege meghalt, oda se néz neki, – „ki tehet róla“. – Ha ügyvéd, hevesen allegál, de a barátságos egyezségre mindenkor kész, mert hoszszasan harczolni nem szeret, – elménczsége gyakran pótolja a mély combinatio hiányát, – nem igen önző, s ha az, azért teszi, hogy máskor adakozó bőkezü lehessen, „Hivatalban, bár milyen ingatag is lelkülete, rendes; de csak addig mig függ; azonban a hivatal korlátait csak szükségtől kénytetve türi.“ Ha mezei gazda vagy kereskedő – jaj annak a gazdaságnak vagy üzletnek, – csak rendszeres szerencse tarthatja fel azokat, s ebbeli sejtelmükben a vérmes egyének igen szeretik úgy választani foglalkozásaikat, hogy pénzeikhez, jövedelmeikhez ne egy könnyen férközhessenek, hanem olyan félig meddig sequestrált állapotban legyen vagyonuk. Nagy pénzösszegeket természetesen soha sem tanácsos kezére birni, személyére nézve azonban korlátokat nem tür. A politikában minden szélsőségre rávehető s a habbal uszik.

A vérmes, különben ha szorongatva nincs; őszinte, de ha szorongatott állapotban van, rovásra hazudik. Bár jó cimbora s a részegségig iszik barátai kedvéért, még is barátai őt gyakran csak jó bolondnak s élcztáblának tartják, a mellett az ilyen embernek kevés benső barátja van, mert ő kevés ember bizalmát birja – ugyan kinek is lehetne a könnyelmü emberben bizodalma.

R. J. azt mondja ezen véralkat emberéről hogy „jó tanitó, előadása kellemes, világos. A körülményeket és tanítványai tehetségeit soha sem feledi; nyájas, leereszkedése, példái és hasonlatosságai, melyekben igen szerencsés, a legszigorúbb tanulmányokat népszerűkké teszik. A világ itélete felületes, mert többnyire a külszinen alapszik; igaztalan, mert egyről sokra, többről az egészre következtet: boldognak mondja a dús gazdagot, szerencsésnek a fényes palotában kéjelgőt, bátornak a kérkedő szájhőst, jónak a szelid arczu nyájas ajkú embert. Ha gazdag, fényüző, pazarló; ha szegény, munkás. Jó alattvaló, de annál roszabb parancsnok; elv és czél, hatás és önállás nélkül, majd szerfelett leereszkedő, majd gőgösen pöffeszkedő. Mint szolga hű, mint úr barátja és ostora szolgáinak, miként szeszélye hozza.

Az ifjú ha vérmes, könnyelmű, a lány kaczér, csapodár, a nő házias, a férj udvarias; mind kettőnek hűsége ingatag, botlásaikat hamar feledik, leplezetlen gyöngéiket tűrik, nem féltékenyek. És midőn fürteik őszbe borulnak, ama ritka aggastyánokat öleljük bennük, kik a házi békét nem zavarják, kik örömmel látják a serdülő kornak arczán az életet piroslani, kik nyugodtan tűrik a hanyatló élet terheit s mosolyogva intenek végbúcsút unokáiknak.“

A vérmes vér alkat ellentéte a méla (melancholicus) ha ezen véralkat tisztán, keveretlen fordul elő, tulajdonosa azon phantásia-gazdag, csendes, mérsékelt emberek közé tartozik, kik a megtébolyodásra legtöbb hajlandósággal birnak. Ha fekete vére némi epés (cholericus) véralkattal vegyült, akkor higgadt, eszélyesen óvatos, igazság szerető, szerény de kissé alattomos és bizalmatlan embert találunk fel benne. Egyébkint külsője ritkán más, mint barna egész a feketeségig, mely szint annak lassú, folyásában akadozó, fekete vére kölcsönöz. Termete szabályszerű, arcz- és átaljában koponya csontjai többnyire kiállók, hegyesek (marquirozottak) szárazak, szemei csendes pillantásuak, s csak félig nyitvák, tekintete bús komor, arczán a mélyen gondolkozó lélek és elme fontolgató kinyomata ül. Szeret egyedül lenni s gondolataiban mindig saját énjével foglalkozni. Külső magatartása csendes, járása, taghordozása lassú, mondhatni kissé lomha. Egész élete örömtelen, de olykor, ha kedve szerinti jó ismerősök közé jut, vigkedélyű, élczes is tud lenni. Életelveiben határozott, nem ritkán szigorú életelveket követ, de önmaga és mások iránti bizalmatlansága és túlzó követelése nyomán nem igen méltányos és kevéssé emberszerető. Mig valamiben megállapodásra jut, addig sokat gondolkozik, tépelődik, mondhatni kínlódik; megállapítván feltételeit, s elveit, ezektől senki kedvéért sem tágít. Mindenben nehézséget lát és sokszor kiállhatatlan. Legkiállhatatlanabbak legscrupulosusabbak azonban azok, kiknek véralkata a melancholico-phlegmaticus vegyületből áll. Ezen véralkat emberei között találjuk fel a legvastagabb, legsötétebb elfogultságot. A méla szive nem igen érzékeny s önálló nemes tettek műhelyévé ritkán válik, sőt ellenkezőleg, túlzó követelése, igényei miatt gyakran csalódván, mogorva visszavonultságában jég hideg, kőkemény szive az ember gyülölésre leszen hajlandó.

A véres és méla véralkatú ember nem igen bizik önmagában, azért mástól rendszerint illetéktelenül sokat vár, ugyanazért az ilyen embereket legkönnyebb eszközül felhasználni.

A méla (melancholicus) véralkatról Rónay igy ir: „Érzelmi és szellemi tehetségeit munkára csak erős ingerek serkenthetik. Elméje nem fogékony, csak ismétlés vagy rendkivüli élénk benyomás hat reá; de hű, s évek hosszú során sem feledi az egykori benyomásokat, kivált ha azok önszeretetével kapcsolatosak; innét ered bosszuállása. (Szerintem a melancholicus bármily szivtelen legyen, bosszuálló nem szokott, nem tud lenni.) Képzelete élénk s közönségesen zsarnoki önkényt gyakorol az értelem felett; ez oka, hogy agyrémeit valóknak hiszi. Értelme habozó, itélete lassú, esze mély; ismereteit, itéleteit s következtetéseit ovatosan rendezgeti; ismeretei korlátoltak, ő maga fontolva haladó. Tudománya rendszeresebb, alaposabb mint a vérmesé; nem találékony ugyan, csak tört utakon szeret járni, de a figyelmeztetést fontolóra veszi, a más által kitaláltakat tökélyre viszi.

Az élet küzdelmeiben ritkán lép fel, (mert önálló szereplésre nem érzi magát eléggé határozottnak,) de a hol fellép, ott annál szilárdabb és alaposabb működése. (Egyébkint türelmesen fürkésző száraz tudománya nem melegíti fel a szivet, nem hat vonzólag környezőire, mert az nem hordja szárnyain a viruló élet himporát s igy ezen véralkat emberi például mint tanárok igen kétes sikerü szolgálatot tesznek.

A méla nem vesz fel kölcsönt, de nem is ad, s ez bizalmatlanságának természetes következménye. A divat, komoly szemében kábaság, melynek ingatag-szabályait szerinte, szeszély, kaczérság vagy alacsony pénzszomj szüli, mindig a józan ész rovására.

Társalgása kellemetlen (untató és semmit mondó) mig a vérmes sima udvariassággal körüllengi a kört, addig a méla kizárólag kedveltjének hódol, de soha sem bókol (és nagyon ritkán élccel, mert a méla és a nyálkás, phlegmaticus, lassú észjárással bir, a méla azon fölül az eszmékbeni gyors megállapodás hiányában is szenvedvén, alig képes az élczelésre) mogorva különczködése, udvariatlansága és önzése mindenkit visszatart tőle: a világ becsüli sőt szereti szilárd jellemét, mely akarva ritkán sülyed a vétek vagy kihágás hínárjába, de gúnyolja önzését és kaczagja önfejüségét.

Vallásban ábrándozó s mély okoskodásai daczára néha a legsetétebb előitéletek rabja.

Mint iró mély, alapos, irálya feszes, szabatossága erőltetett. Következetessége és hideg okoskodása miatt néha untató, a nyilvánosság mezején mint iró ritkán lép fel; mert nem bizik tehetségeiben és rettegi a birálatot, kevésbé kedvező birálat képes őt örökre elnémitani.

A mélának az élet göröngyös utain ritkán virit a boldogság, – legkevésbé pedig a tanitói pályán. Az ifju tüz fellobbanása sérti, a vidor kedv kitörése terhére van, s a legcsekélyebb kihágásnál haragra gyúl. A bünt és erkölcsöt túlbecsüli azért ha büntet, kegyetlen, ha jutalmaz, oktalan; itt a gyermeket szerfeletti dicséreteivel elbizottá teszi, amott megszégyenités által, mi szerinte a legjobb orvosló szer, a becsület érzeményeit fojtja el szivében. Tanitványai rettegik, nem szeretik. Ilyen a méla, a tanitói pályán fellép hatás nélkül, küzd siker nélkül; a tudományok magvait sürögve hintegeti, de gyümölcseit meg nem érleli.

Ha gazdag: fösvény; mert senki iránt nincs bizalommal, a mindenható pénz leghivebb barátja az életben, ez mindene. Ha szegény: munkátlan, csüggeteg s igy nyomorai sulyát mind inkább nagyitja, hamar kétségbe esik. Mint úr zsarnok, mint szolga álnok; amaz bérét csonkitja szolgájának, ez javait urának.

A méla ha parancsnok, féltékenyen őrködik jogai felett; czélja anyagi jólét, melynek a szellemit, sőt még a fényt és dicsőséget is alárendeli.

Az élet első felvirultában, kivált a nőnemnél e nedvalkat ritkán túlnyomó, – s hahogy mutatkoznék is, testi bajok, vagy kora érettség következménye, ennek sorsa kora enyészet szokott lenni.

A férj udvariatlan, féltékeny, – s minél gyöngédtelenebb s erénye minél ingatagabb, annál több figyelmet s benső szerelmet követel.

A nő rendtartó, hü, és mégis féltékeny; férjén, gyermekein szenvedéllyel csügg, érzékeny szivét, kicsiny hitüségét szünet nélküli aggály és balsejtelmek gyötrik; ábrándjai, előitéletei; babonái ellen sikeretlen harczolsz, szavaid a pusztában elhangzanak.

A méla az élet alkonyán csüggeteg, mogorva: az élet terhére van s ő terhe a körüle viritó életnek.

Az epést (cholericus) forrongó meleg vére gyors és erélyes tevékenységre serkenti. Testalkata többnyire csontos, erős; izmai feszültek, küzdésre teremtvék; arcza marquirozott, kiálló csontokkal s több kevesebb barnaság jellegzi; járása, taghordozása feszes és heves, azonban nem csak mások; de önmaga iránt is illedelmes; s ez hevét némileg mérsékli, – szemei tüzesek s átható tekintetüek, olykor a kellemetlen érzésig, mert ezen vasvilla hegyességű a veséket is átpillantani akaró tekintet, környező és illető embertársát zavarba is ejti olykor, s azoknál olyan – a magneticus rapport avagy magiai hatás által villanyszerűleg átfutó – kellemetlen érzést kelt, hogy ez ösztönszerűleg kerüli amannak társaságát és tekintetét, mert érzi amannak fölényét és sejti annak uralmi vágyát, – amellett pedig annak fürkésző éles látása elől netalán létező gyengéit elrejtve kivánja tartani. – Többnyire domború, széles mell, bátor vagy épen daczos magatartás, finom hallás és látás jellegzi; egyébkint benne nem csak őt érzéke s idegei, de állati, és az ember szellemi ösztöne is jól ki van fejlődve.

Ezen alaptehetségek birtokában lévén, különös hivatással és képességgel bir a dolgok lényegét, sulypontját rögtön észrevenni s azokat conbinálva rögtön fel is használni. Ezen alaptehetségek birtokában lévén: észjárása eleven, gyors; ő maga erélyes tevékeny, de tevékenységében nem igen kitartó, mert ő – érezvén tehetségeinek fensőbbségét, – inkább mint parancsnok mással kivánja a kivitel részleteit eszközöltetni; – az eszmét és a kivitel útját, módozatait már előbb ő maga megállapitván. Testi tökélyt és lelki erőt, erélyt érezvén magában, saját felfogását, véleményét tartja a legjobbnak, s ellenmondást nem igen tűr. – Olykor hanyag (s többnyire kényelem szerető, vagy egészen a confort embere) de ha a szükség vagy a körülmények szoritják, űzik: rendkivül munkás is tud lenni. Előtte nincs lehetetlenség és tekintély, mert ő tud önálló, munkás és okos lenni. Az epés némi tekintetben olyan mint az oroszlán, – egymaga is merészel megindulni avvagy csatázni a legjáratlanabb sivatag vadonban, út- és nyom nélkül: mert ő testileg és lelkileg erős, ennélfogva önálló s mint ilyen alkalmilag engesztelhetlen, fékezhetlen, rettentő zsarnok, avvagy nagylelkü és háladatos is tud lenni. – Az ész uralma nála leginkább csak addig tart, mig vére fel nem pezsdül – mi nála könnyen megtörténik – azontul indulat és szenvedély vakon és tartózkodás nélkül magával ragadják; azonban ha a műveltség, férfikor, érettség és tudományosság stádiumába léphet, s ha tehát nála a korlátlan tűz nemes hévre, a vad erőbajnoki szilárdságra, a zsarnoki erély nagy lelküségre tisztul és emelkedik: akkor az, egyikévé szokott válni a renditlenül igazságos, szellemi tisztán látással biró, széles és mély combinátiójú tökéletes embereknek.

Az epés szive igen érzékeny, kérésre, könyörgésre könnyen hajlik, s ha azt visszautasitja is olykor, lelki küzdelem nélkül alig tudja meg tenni s többnyire megbánja, hogy ha valakinek kérését nem teljesitette; parancsnak hódolni nem tud. Egyébkint nemes czélú áldozatra mindenkor kész, nem pazarló ugyan, de szabad röptü gondolkozása fösvénynyé lenni sem engedi. Ha gazdag, csak ez tud a szónak nemesebb értelmében, miként az angol főurak, úr lenni; ha szegény, sokat tud tűrni és munkás. Hirtelen felfortyanó indulatja epés, túlbuzdult, azonnal megsemmisitésére tör ellenfelének, még az élettelen tárgyaknak is; – de szintoly hamar csillapodik s már ekkor bánja hevességét, még duzzog magában, de már arra gondol, hogy megbékéljen, mitől azonban magát megalázni nem tudó lelkülete, olykor oktalan büszkesége, álszégyene, gyakran visszatartja. Ha megbántója bár mennyire megsértette, de öt megkérleli, szivből megbocsát; azonban ha hiuságát sértette, vagy tehetségeit vonta kérdés alá, akkor nem gyülölve ugyan s nem igen gondolva vissza torlásra, de szivének mélyében mindig visszaemlékezve kisebbitőjére, azt holtig sem feledi. – A ki felsőbbségét elismeri s vele nem ellenkezik, annak javára dolgozni mindenkor kész; felinduló hevességének pillanatát kivéve, – bár tehetné – soha nem küzd egyenetlen fegyverrel, mert természete a nagylelkűség. Élczes, elannyira, hogy mindig szokott magának valakit czéltáblául kiszemelni, gyermekekkel és felnőtekkel egyaránt ingerkedő.

Az epés a nyilvános közdolgokkal örömest foglalkozik, mert e téren széles és mély combinatiójú tehetségének kitüntetésére tág mező kinálkozik. A formalitásokat, külső illemet s némi ceremoniákat jól tűri, mert ő maga is szereti a fényt, pompát, udvarias és feszes: a rendesség kedvelője, de nem pedans; szóvitában csalhatatlannak hiszi magát s azért ellenmondást nem tür és igy kiálhatatlanná teszi magát. Való ugyan hogy állitásai többnyire igazak, mert átlátó világos itélettel bir, de a modor és követelés, melylyel azt előadja, igazságából sokat levonnak, mert a közönséges emberek nem tudván élesen megkülönböztetni s mélyen hatólag birálni: még ha kölcsön adott pénzét követelné is valaki, de azt a törvényes formák megtartása nélkül önkényt, karhatalommal tenné: igaztalansággal méltán vádoltatnék. Képzelődése heves s szüntelenül munkás, esze mély, de a valót könnyen túlszárnyalja. Ha az e fajta egyének szellemi tisztán látására például ifjuságukban a helytelen nézetek hályoga ereszkedett volna, avvagy talán ehez még szilaj erélyük képzelt hősiessége is vakitólag hatott volna, akkor ők rendszerint az önhittség és nyakasság circulus vitiosusába esve a tanulmányoktól egész éltükön át elidegenednek, nem haladnak, s így rendszerint helyi zsarnok szellemekké (Localgeister) válnak. Ezek a társadalom kulláncsai, melyeket az magáról lerázni alig bir.

Az epés határozataiban s az eszközök megválasztásában gyors s többnyire szerencsés; a kivitel nem aggasztja, mert testi és szellemi tehetségeiben bizik. A közönséges mindennapit lenézi, mert rendkivüli tehetségeinek csak a rendkivüli felel meg. Az epés az ő átérzett terjedelmes nagy szellemével, vétkeiben és erényeiben, emelkedésében és bukásában egyiránt nagyszerű.

A telivér epés a buvárkodó tudós szerepét ritkán veszi át, mert ő inkább a gyakorlati életben akar szerepelni, hol éles és gyors átpillantása és ügyes felhasználása a helyzeteknek adja a szerencsét, ugyanazért rendesen olyan pályát választ magának, mely független természetét legkevésbé látszik korlátolni.

Rónay J. azt mondja az epésről, hogy az nem a zajos társas élet embere, hogy elbizottsága, büszkesége, mely állitásait soha vissza nem vonja, és hajthatatlan jelleme türhetlenné teszik; szép tehetségei, melyeket csak felsőbbsége kivivására használ, egyiránt hóditnak és sértenek. Ha az egész társaságot nem képes hatalmába kerítni, fog mindenesetre egyet kiszemelni, kit gúnyai, csípős szavai, és kicsinlő észrevételei czéljául tüz ki. Szóvitában csalhatatlannak hivén magát, kiállhatatlan. Ellenmondást nem tür, ellenét a legérzékenyebb oldalán sérti s ha okokkal győzni nem képes a leggorombább személyességre szokott vetemedni (de ez utóbbi térre csak a müveletlen, durva lelkületű, ha bár tanult epés ember szokott csak lépni.) Ez oka hogy állitásaiban igaza lehet, de nem kifejezéseinek modorában avvagy szavaiban, mert azok sértők. Vele a szóvitában ingerkedve játszani mindig merész vállalat. Utánzásnak nem barátja, apróságokkal bibelődni nem szeret, gyöngéit gondosan leplezi, bár más tekintetekben nyilt szokott lenni.

Vallásban szigorú, szertartásaihoz ragaszkodik, még akkor ha meggyőződése ingatag. Az epés nem büszke vallástalanságára mint a vérmes, sem vallásosságára mint a nyálkás. Irmodora alapos, dagályos, szavai és mondatai válogatottak. A feszes modor, valamint testi magatartásában általán véve, úgy irásaiban is feltünő.

Mint tanitó szigorú, de egyébkint is az élet gyakorlatában, és rendtartó szokott lenni. Tekintélyét meg ne sértsd, mert idétlen hevességében avvagy bősz haragjában aljas bosszúra is vetemedik.

Hivatalban rendes, uralgó, véleményét csalhatlannak hiszi s épen ezért társait tanácsaival szünetlen elhalmozza, azokat is, kik felette állanak. Mint biró megvesztegethetlen s az igazság kiszolgáltatásában rendítlen. Mint alattvaló nyughatatlan, hasonló az elfojtott lánghoz, mely rést keres a kitörésre. Ilyen természetü levén a teli vér epés, igen természetes, hogy két epés együtt ritkán tud szorosra füzött tartós barátságban élni. Ha egy ország (lásd spanyolországot) többnyire epés véralkatú lakossággal bir, ott a háborgás, pártütés, csatározás, véres bosszú napi renden van.

Az epés jó apa, gyermekeit szereti, de el nem kényezteti, bünteti, de szivtelenül meg nem veti.

A nő önmagát jobban szereti mint férjét s gyermekeit. Nem szokott dicsérni, de annál inkább szeret dicsértetni, ha szép, szépségét, ha rút, szenvedélyeit használja hóditási fegyverül, mert neki hodítni, győzni kell minden áron, minden úton. – Férjét nem félti, de igen önszépségét és tekintélyét. Háza küszöbén túl álarczot ölt, szende, gyöngéd, kegyes, – de családja körében mérges növény, melynek lehellete a házi élet öröm virágait leperzseli.

És midőn az epésnek fején a leélt idők hamvai mutatkoznak, visszavonul mint a vihar, mely kitombolta magát, – s minél zajgóbb, követelőbb volt a világban, annál csendesebb és igénytelenebb a magányban.“

Egyébkint ezen véralkat tulajdonosai a legnyughatatlanabb életet élvén, lelküknek különben meglevő derültsége mellett, gyakori és nagy adag lelki gyötrelem, kin is szokott osztály részül jutni, – mivel önálló, bátor, olykor kihivó, az emberi hibákat, gyengeségeket azonnal fenyiteni, vagy az embereket fegyelmezni kivánó – magatartása mások jogkörét, vagy legalább azok gyengeségének érzetét vagy hiuságukat és erkölcsi fogyatkozásaikat érintve, törekvéseik czélját csorbitani, akadályozni látszatik, – s igy önmaga ellenébe embertársait s főleg az erkölcsi fogyatkozásban szenvedők összetartó tömegét ellenállásra, vagy legalább parallyzálásra zuditja fel.

A nyálkás (flegmaticus) véralkat a legszerencsésebbek közé tartozik, mert vére kevésbé meleg s lassú keringésű levén, reá a külvilág és az emberek gyarlóságai és roszlelküségei nem igen érzékeny benyomást tesznek. Rendszerint inkább szőke mint barna, szeme homályos, nem ritkán savó szinű, bágyadt tekintetű, arcza kifejezés nélküli komoly, hallgatag és szabályos. Magatartása egészben véve olyan – mint a lassú folyamé. Ő senkit sem geniroz, de őt sem genirozza senki és semmi. Lassúsága ismeretes, valamint udvariasságának hiánya is, taghordozása nehézkes, lomha, kissé merev, és nyugalmas. Ő nem a társaság embere, mert ott rendszerint szótlan, szenvedőleges magatartású szokott lenni, – egyébkint pedig a társadalom szokásai, etiquettje terhére van s ő mosolyogja magában az emberek hiúságát, aprólékos ügyes bajoskodásait. Szivérzeményei fejletlenek, tompák, – ő maga csak az észhez szokott szóllani, a szivhez soha; – öt érzéke is csak középszerűen van kifejlődve, azért őt külsőleg és aránylag érzéketlennek tapasztaljuk. – Nem egy könnyen hevül fel, mire jellemző példa egy németországi úrnak történt utazási esete kocsisával, t. i. utközben rablók által megtámadtatva először a kocsis kapott kemény ütlegeket, azután ura, miközben a kocsis földön hevertében egy darabig csak nézte a nem épen divina comoediát, egyszerre azonban csak neki fohászkodik a kocsis és lesujt egypárt a rablók közül, mire a többiek elfutottak. Ekkor a kocsis ura által kérdeztetve miért hogy kezdetben mindjárt nem riasztotta el a rablókat? – ilyen választ adott: Joa i mus hold erst warm werden!

A nyálkás sokat tud türni, mindenesetre többet mint más véralkatú, de azért fel ne boszantsd, mert bosszúja iszonyú, szivtelen, sőt embertelen.

Hideg vére az egy helyben maradást kedveli, azért kényelem és nyugalom szerető, – gond – és mindenesetre aggodalom nélkül óhajt élni. Önmagát s különösen nyugalmát egész a szivtelen és igazolatlan önzésig szereti, szükségből szorgalmatos is tud lenni. Ezen véralkatúak, hacsak szerét tehetik, biztositott, állandó, hanem is valami zsiros hivatalba törekszenek jutni, s nem annyira a papi mint a tanitói székbe avagy számhivatalokba vágyódnak. – Ők nem ujitók s nekik az idő nem pénz. – Eszélyesek mint a kigyó, a jó alkalmat kilesik s csak akkor cselekszenek, ha a körülmények egészen kedvezők, mit tehát rendszerint jó siker szokott követni; nekik semmi sem sietős, ők ugy gondolják hogy majd megjön minden magától, – körülbelül ugy gondolkoznak mint a nilusi tartományok fejedelmi tanácsa, mely a Nilusnak hajókázható folyammá leendő a szabályozási kérelemre azt felelte, hogy ha isten a Nilust hajókázható folyammá akarja vala tenni, már kezdetben úgy alkotta volna azt.

A világ kicsinykedésével, hiúságával, haladása avvagy hátrálásával nem törődik, ő önmagában visszavonulva akar élni s önmagával meg is elégszik, azért benső barátja ritkán van.

A nyilvános közdolgokkal bibelődni nem hajlandó, de ha vállalkozik, eljárása sikeres szokott lenni.

Elméje nem fogékony, de hű; tudománya leginkább citatiókból áll, mert a betanultat nem egy könnyen felejti, mindig alapos akarván lenni előadását rendesen Ádámon és Éván kezdi, és a végtelenbe nyujtja; különben egy oldalú s megrögzött eszméi vannak. – A flegmaticusról elég hibásan azt tartják némelyek, hogy talentuma a philosophiai eszmékre fogékony; azonban ez téves nézet, mert ő elégli a külső okokat s rendszerint nem szokott az eszmék mélyére hatolni. Hallgatagnak, nyugodtnak, türelmesnek avvagy bölcsnek lenni: nem mindegy. A ki az értelem meggyőződése fonalán elv- és jellemszilárdságra jutott s igy önmagát szellemileg naggyá, lelkületét erőssé, edzetté tette, csak az lehet bölcs, – ellenben kinél a véralkat flegmája az értelem, mély meggyőződése nélkül adja a lélek nyugodtságát, a türelmet s. a t. az, csak külsőleg olyan mint a bölcs, de értelme, jellemiránya homályos, szivderűje tompa, szivnemessége kiképezetlen.

Ügyetlen, untató a társalgásban, noha ő szótlanul is jól érzi magát baráti körében. Jó családfő s különösen kegyes apa; vallásában a vakbuzgóságra hajlandó. Jó bogarász, fűvész és régész; hatástalan szónok. Egész tudománya inkább elméleti s az úgynevezett életphilosophiából vagy is az élet gyakorlati ügyességéből neki csak kicsiny részecske jutott. Hivatalában rendes, a fegyelmet, gépiességet és burocratismust jól tűri: felsőbbségének vakon engedelmes, de mint főnök hiányosan tölti be tisztét. Inkább szeret kormányoztatni mint kormányozni.

Birói hivatalra épen nem való, még csak békebiráskodásra sem, mivel igen felületes s hajlandó mind a két félnek igazat adni, sőt ha neje által ezért intetik, ennek is igazat ad.

Rónay az ifjut daczosnak, önfejűnek, a lányt csendesnek, visszavonultnak s minden háziassága mellett rendetlennek mondja, úgy szintén azt állitja, hogy mint férjezett nő szenvedélyes, kegyetlen s ritka ügyességgel tanárkodik a rágalom iskolájában.

Megöregedvén a nyálkás véralkatú, gyermekiesen könnyelmű lesz.

A vérmes és méla kislelkűségre, kétségbeesésre bir hajlandósággal, mig az epés és nyálkás, erős, szivos lelkületű.

A méla (melancholicus) és a nyálkás (flegmaticus) rendszerint több hajlandósággal bir a fösvénységre mint a vérmes (sanguinicus) avvagy az epés, (cholericus) mivel amazok inkább a külvilágra forditják figyelmüket, mig az utóbbiak inkább ujitók, találékonyak s a szellem és lélek belsejébe reflektálnak.

Véralkat vegyülék nem csak lehető, de sőt száz és ezerféle árnyalatban olykor mind a négy véralkat vegyitve található; azonban kiválólag uralgó rendszerint csak egy szokott lenni.

A lassú felfogásu (flegmaticus) emberek közt is nem ritkán successive biztos és alapos felfogást tapasztalhatunk valamint ellenkezőleg könnyü és gyors (nem ritkán kapkodó) felfogásuak sem mindenkor alapos és genialis belátással birnak; azonban humoristikus elmeéllel (Vitz) csak a gyors észjárással birók vannak felruházva.

A politicailag szabad elvű emberek közt sokkal több elmeélell (Vitz) biró ember van mint a conservativ elvüek közt, mert azok a mint észjárásaikban sajátságos könnyüséget, szabadságot birnak, ezen sajátságaikat az élet minden viszonylataiba átvinni mintegy ösztönözve érzik magukat. – Kérdés marad azonban, hogy valljon szintoly alaposak-e mint a milyen élczesek?

A természetes tiszta észnek (telentum) ha az, az elmeéllel birók közül való (ezeknél a testi öt érzék és az általános szellemi érzékiség: Vitalsinn, sensorium commune, rendszerint igen jól kifejlődvék) a többi közt azon előnye is van a hét köznapi ész felett, hogy szellemi érzékével a helyeset az igazságot mielőtt annak alapokait jól magyarázni tudná: megsejditi észreveszi. Ezek rendszerint sensitiv-alkatásuak, bármilyen külsővel birjanak más különben.

A testnek és léleknek kifejlődött, avvagy csak mulatkozó tulajdonságai az alaprajz szerint fejlődnek ki, mert képtelenség volna feltenni, hogy attól el is térhetnének.

„Terem az ember mint a suba gallér.“ Ezen közmondást én úgy értelmezem, hogy valamint a szegfűvirág gyenge zöldségéből nem fejlődhet egyébb virág, mint épen szegfűvirág- és mag – bármily keverékü földet vagy trágyát adjunk is termő talajának, – úgy a gyermeknek kifejlendő jellege és jelleme véralkatától, vérkeverékétől függ, de csak jellege és jellemémének alapjára nézve, úgy hogy ezekből bármely körülmények között és bármily mesterkélt készakarattal sem lehet egészen kiforgatni. Igy például egy sanguinicus szőke gyermekből soha sem lehet olyan teljesen önálló, akarat erélylyel biró kemény „jellemet“ fejleszteni, mint egy hasonló észbeli tehetségű s hasonló körülmények között növekedett barna cholericus, vagy bármely szinű flegmaticus gyermekből. Azonkivül a cholericusok mindig több hajlammal fognak birni az uralkodásra, – mivelhogy a természet adományozta fensőbbségüket érzik, – mint például a sanguinicus szőke. Továbbá például a vérmes ügyvéd vagy orvos minden bajt csak úgy könnyü szerrel megorvosolhatónak véleményez, mig például a cholericus orvos vagy ügyvéd ösztönszerűleg drasticus curát szeret aplicálni; – s igy tovább.

A gyermek temperamentumának minősége tehát olyan alap, melyet az egészen soha sem vetközhet le – bár mit mondjanak is ez ellen a puritán philantropok s melyből ered kezdetleg azon berzerő és irányzat, melyet ösztönszerűségnek, alaptehetségnek nevezünk, – később pedig a jelleg és jellem.

Midőn Rónay J. „Jellemisme“ czímű munkájának századik lapján azt mondja, hogy: „a magyar kérkedő elbizottságának kell tulajdonitani, hogy vélemény harczaiban sokkal kitartóbb mint egyébbkint vérmes természetétől várnók,“ – tán nem vette kellő figyelembe, miszerint a magyar szerepelő státus férfiak és népvezérek, mint minden országban, úgy itt is legtöbbnyire az epés vagy flegmaticus véralkatuak közül válnak ki, – s hogy ezen véralkatnak megfelelő állhatatosság, erély és kitartás a természete.

A vérmes és méla véralkat rendszerint nincs hivatva állandó, nyomatékos és befolyásos szereplésre, azonban nincs szabály kivétel nélkül.

Az emberek legnagyobb részének igényei és birálatai embertársuk irányába jogosulatlanok, igaztalanok. Igy nem ritkán jogosulatlan érzékenykedést és igényeket látunk feltünni, midőn például a szülék gyermekeik sajátságai (vagy épen maznaságai) következtében azt kivánják a tanitótól hogy az, egészben és egyenkint is alkalmazkodjék gyermekeik sajátságaihoz, meg nem gondolva, hogy ha a tanitó máskülönben humánus és felvilágosodott ember, az, a gyermekeket csak általános szabályok, t. i, az észszerűség és a társadalmilag jónak itélt egyöntetűség értelmében képezheti, s igy a gyermekek sajátságait nem legyezheti, sőt inkább ezen sajátságokból azokat kivetkőztetni van hivatva, mert elvégre is megdönthetlen igazság az, hogy minél müveltebb az ember, annál kevésbé nyilatkoznak benne kicsinykedő sajátszerűségek; épen igy át kell olvadni az úgy nevezett temperamentumok élének az ember önállóságába, magát szabaddá tett szellemébe, a társadalmi egyöntetűségbe (melyet a tanitó mindig mint absolute legjobbat igyekszik alakítani) ha csak jogosulatlan kiváltságokat nem akarunk magunknak vindicálni embertársaink rovására. Való, hogy az ember saját véralkatának uralma alól csak az önképzés útján elsajátított magas értelmi fejlettség nyomán szabadul fel, midőn egyedül az értelem veszi át az uralmat, – de ha erre már a tanár által is ideje korán figyelmeztetik, ezért az csak köszönetet érdemel. Leszállani a gyermek értelméhez méltányolni annak sajátságait, véralkatát: egészen más, – mint annak fogyatkozásait legyezni, ferdeségeit nem egyengetni, az egységet, a harmóniát a gyermek sajátságai miatt szem elől téveszteni.

Az igazvaló megismerésének, az önismeret és emberismeret megszerzésének nyomán magas értelmi fejlettségre jutott egyének száma igen kicsiny, még a müvelt osztálybeliek között is, ugyanazért jóformán általános igazságot mond Rónay J. midőn állítja, hogy „a benyomások élénk felfogása, a visszahatás erőssége és tartóssága, az embernek érzeményei és indulatai, ösztönei és szenvedélyei, szóval lelkülete, jelleme, ha nem is épen egyedül, de nagyobb részben a vérmérsékétől, a nedvek minő és mennyiségétől, gyors vagy halk folyásától és ingerlékenységétől vegy- és nedvalkatától függ;“ mert „nehéz természeti hajlamainkat leküzdeni, és szabályozni, nehéz a vérmes könnyelműségét fékezni, a méla borúit eloszlatni, az epés hevét mérsékelni s a nyálkást nyugalmából felriasztani; de nem lehetlen.“

Azon lélektanárok logicáját, észjárását nem értem, a kik azt állítják, hogy az embernek lelki állapotjában ellenmondások is vannak; – mert a homály még nem ellenmondás, de a változó helyzet és körülmények szülte változékony tünemények sem azok, – és a látszat nem mindig a való. De hogyan is lehetne feltenni a teremtő bölcsességéről, hogy az, az ember lelkébe harmoniátlanságot ültetett volna?!

* * *

Az igazság megismerése általános értelemben, vagy is az embernek szellemi tisztán látása mint ragyogó nap teljes pompájában világítja meg a tárgyakat, eszméket, életre ébreszti s jótékony melegével növeli fogalmainkat a moralitás becséről; ennek segélyével tanuljuk átérteni a harmoniát, mely az ember létezésében s a világ egyetemben egy iránt nyilatkozik; a szellemi világosság sugárai, napmelege, szeretetet, rokonszenvet lehelnek belénk.

Az életnek van heve, (ifjúság) termékeny ideje, (férfikor) árnyéka (öregség) és csendje (aggság.)

Az embernek szabad akarata kezdetben (a gyermekkorban) csak a természettől nyert bizonyos iránybani berzerő s csak később az okosság és bölcsesség megérlelődésével válik az jogosult (autonom) önhatósággá.

Midőn az ép egészséges test, milyennel rendszerint az ifjuság szokott birni, testben lélekben jól, megelégedve érezvén magát, akkor egyszersmint azt is érzi hogy a természettel mely körülötte s reá mosolyog, harmoniában van; ez oly, még ekkor csak sejtelem, melyet később a tapasztalás, ismeretek, szellemi tisztán látás a felfogás és bizonyosság képében tüntetnek fel, s ama sejtelem tudássá, megismeréssé változik. És mivel nehéz meghatározni azt, hol végződik az ösztönszerű sejtelem s hol kezdődik a megismerés vagy tudás, azért ne higyjük hogy például a gyermeki szenvedések nyom nélkül enyésznek el; keresztül szövődnek azok sokszor egész életén át s részben okai a szeretetlenségnek, vagy épen gyülölségének az emberek irányába, mely szenvedések nyoma egész életükön át is vörös fonálkint húzódik.

A férfikor, mely már annyira tájékozta magát, hogy magának elveket, irányt, czélt alapitott meg, még ingadozik az ifjuság álmai, reményei és az öregség álmatlansága és reménytelensége között, mind a mellett a munkásság korszaka ez, melyben az ember erőteljének érzetében mind két karjával emeli a végzet göngyeit, az Atlász golyót ónsulyával; egyik szemével előre néz, hogy a botlást kikerülje, a másikkal visszapillant, hogy ifjú korának rózsás útját látva, abból reményt és erőt merithessen; görnyed a teher és reménytelenség súlya alatt, még is folyton munkás, mert életereje arra ösztönzi. Az életerő, ha nincs mit tennie, önmagát emészti fel: „Den alle Kraft dringt vorwärts in die Weite, um zu leben und zu wirken, hier und dort.“

Mig az ifjú egy egész életet lát maga előtt feltárulni, mig a férfi erejének érzetében bizik s mindketten harmoniában érzik magukat a természettel, addig a beteg, avvagy öregsége által kimerült ember nem érzi többé ezen saját énjének a mindenséghez életerővel vonzódó harmóniáját, mert a szellemnek alaptétele, a testnek alkatrészei már egymáshozi viszonyukban is lázulni kezdenek, s ha már az egymásba forrt kisebb részek harmóniája tünedezni kezd, hogyan álljon az egyén vonzodó egyéni életviszonyban az universumhoz?: az aggsága, vagy hosszas betegsége miatt elgyengült s érzékeit vesztett ember vágyva vágyik a természet ölébe vissza feküdni,20) honnan öt nehány évtizeddel előbb a világ lelke emberi életre ébreszté.

Midőn az ember egy ismeretlen országba jut s azt hosszú évek során keresztül kasul járja: eleinte sok mindenféle újnak, megfoghatatlannak, különösnek s. a. t. fog nekie feltünni, de mikor már egészen othonossá vált benne s egészben véve felfogta annak phisiognomiáját, megismerte külső és belső természetét s. a. t. alább hagy érdekeltségével s lassan-lassan közönyös lesz minden iránt a mit már megismert, nem hajhász többé az ismeretlen után, mert tudja, hogy körülbelül „nil novi sub sole;“ – épen igy van az ember midőn férfikort ért, a tapasztalás gyümölcse fejére hull s tudja már mit várhat az élettől s miben csalatkozott, megérti, hogy az élet olyan értelemben miként azt az ifjú reménylette: nem fizeti ki magát, beáll tehát előbb a munkásság, később a közönyösség, s a férfi kész öreg emberré lesz.