NYOLCADIK FEJEZET A diadalmas holdfény

Hogy közvetlenül ezután mi történt, azt lehetetlen elmondani. Összeszedtem mindazt, amit Melville elmondott nekem, leirtam és felolvastam neki. Ő azt mondta, minden ugy volt, ahogy leirtam: ezeket és ezeket mondta ő és ezeket és ezeket Chatteris.

A két ember visszament a Metropol-szállóba, ahol egy erős kézszoritással bucsuztak el. A kapuban élénk, ragyogó világosság volt. Chatteris egyenesen a lépcső felé indult, ugy gondolja Melville, bár nem egészen bizonyos benne. Ekkor már nagyon nyugtalanitotta Melvillet az a sajátságos mellékgondolat, ami utközben ütött hozzá, váratlanul. Mély elmélkedésekbe merülve, lassan indult meg. Később, mikor a tények nyilvánosságra jutottak, mégegyszer végig ment a part hosszában, a Metropole előtt és jól megnézte a Lummidge-hotelt is, ahol a Tengerkisasszony volt megszállva. De azon semmi különös látnivaló nem volt. És itt Melville elbeszélése megszakad.

Ezzel a körülményekhez képest, befejezést nyerne az én szerepem is.

Chatteris felkereste a Tengerkisasszonyt. Senkisem lehetett tanuja a találkozásuknak, csak Parker, talán – de Parker néma, mint a sir. A portás csak annyit mond:

– Egy szót se hallottam. Csak ugy suttogtak.

És azután – –

Tiz perccel mulhatott egy óra, mikor Parker, méltóságteljesen, mint mindig, lejött és a fürdőkocsit kérte.

– Elhoztam, – mondja a portás nekem. Aztán jelentősen, hogy egész terjedelmében felfoghassam, hozzátette: – De nem használták!

– Nem használták?!

– Nem. Az ur kocsiban vitte el.

– És el?

– És el!

A portás nagyon nehézkesen irja le a Tengerkisasszonyt. Ugy látszik, hosszu köpenyt viselt és olyan volt, »mint egy szobor.« De élt. Egyik keze szabadon lelógott és a haja is kibontva lebegett, mint egy csomó arany. Az ur pedig ment egyenesen. A lány egyik kezével a haját fogta, igen, igen, a haját fogta neki, az ujjai belemélyedtek a hajába…

– És nevetett rám. Bugyborékolva nevetett.

– Az ur nevetett? – kérdeztem.

– Hogy nevetett-e? Az az ur? Micsoda gondolat! Nem!

A történet tehát odakint végződik a Lummidge-szálloda meleg, barátságos lámpái előtt.

A töltés egyik hajlásában kis pavillon áll, ahol a katonazene szokott játszani a téli szezon idején. E pavillon előtt lábnyomokat találtak, melyek le, a part felé huzódnak. Erre haladtak el tehát, sietve el, a mi életünkből az ismeretlen homálya felé.

Mentek, a holdfényben, fehéren, ragyogóan, egymáshoz simulva: a leány haja ráhullt a férfi homlokára. És a leány mosolygott rá és suttogott neki. Egy pillanatra rájuk esett a lámpafény, amint elhaladtak előtte: azután bezárultak mögöttük az árnyak. Holdfényben keresztezték az alsó utat, ahol kisértetiesen rezegnek a fák árnyai, le az árnytalan, ragyogó tengerpart elnyuló szőnyegéig. Senki se látta őket, senkisem mondhatja meg, vajjon visszafordult-e mégegyszer a férfi, mielőtt beléfolyt a foszforeszkáló fényözönbe.

Az égen egyetlen csillag ragyogott és a lemenő hold. A tenger sötétlő tükre itt és ott foszforosan villant meg olykor: odakint, a távolban, ragyogó sárga pontokként égtek a hajólámpák. Keletről vöröses világosság kezdett ködleni; a nyugati égen valami reszkető fénysáv villant elő a láthatár alól, eltünt és ujból megjelent.

Látom a lámpás csodálkozó, kérdező fénypontját, amint halványan és lihegve belevész az éj titokzatos, ünnepélyes mélységeibe.