JÁSZAI MARI

Ha ezt a nevet halljuk, akkor a palesztinai alkony bíborfényében bibliai utak jelennek meg előttünk, ahol madárszemű, hallgatag nők itatják meg a sivatagból jött karavánt.

Vérző szívekből felzokogó hangokat hallunk, szilaj és harmónikus asszonyi sikoltásokat, amelyek az őrjöngésig tüzelik az acháji férfiak energiáját.

A renesszánsz arany pompájában ragyogó, fehérkezű, koronás nőket látunk, akik előtt térdet hajtanak az acélba öltöztetett kevély urak.

Normann epigónokra is gondolunk, a kihült vérű kalóz-utódokra, akik a töprenkedéstől betegen keresik komor egük alatt a napfényt.

Látjuk Hungária anyánkat, aki búsan és reménytelenül békítgeti egymásal meghasonlott fiait és könnyektől átitatott hangján énekli a magyarság ősi gyászdalát.

Minden, ami nagy, erős, szép, félelmetes és vonzó az emberiség emlékezetében, hangot ad az arany hárfán, amelynek Jászai a neve. Ő eljátszotta nekünk a szeretet és gyűlölet, a szenvedés és a dicsőség, az elvesztett édenkert után való vágy és a hazaszeretet mámorító dalát.

A fa, amelyből ezt a hangszert faragták, az emberiség fekete, zsíros televény-földjéből sarjadt ki, titokzatos mélységekből, ahol az erő és a szépség ős-csirái szunnyadnak.

Kitünő színésznők, Dérynék, Kántornék voltak azelőtt is, lesznek ezután is a magyar színpadon: Jászai Mari túlnőtt a zsinórpadláson, az ő nagyságát páratlan fogékonyságához és lobogó szenvedélyességéhez kell mérni, amellyel magához ragadja és nemzeti közvagyonná teszi az emberi értékeket. Ez a fogékonyság, ez a szenvedélyes és rendületlen hit az emberi nagyság egyik fokmérője.

Az ő fantáziája, mint a tenger dagálya, időközönkint gazdagon rakott flottákat úsztat a révekbe. Elhozta nekünk a görög tragédiát, erős asszonykarjára vette a magyar történelmi drámát, ölünkbe szórta Shakespeare kiapadhatatlan kincseit. A mostani Széchenyi István-kultusznak két évtized óta Jászai a prófétája és papnője, és Petőfi Sándor költészetét az ő előadó művészete ébresztette új életre és ruházta föl ifjú, harmatos és illatos szépségekkel.

Mink, akik a hétköznapok közelségében szemléljük őt, talán nem is tudjuk kellően értékelni; az eljövendő nemzedék azonban tisztán fogja látni emberi és művészi egyéniségének nagyszerű és nemes arányait, és meg fogja érteni, mostani nagy szegénységünkban milyen nagy gazdagságunk volt nekünk ez a nagyszerű asszonyi lélek. Az eljövendő nemzedék irígyelni fog minket, akik művészi pályájának ötvenedik évfordulóján meghódolhattunk Jászai Mari előtt.

(1922.)