Novella

Lupus et agnus

A farkasok az erdőszélen csörtettek. Szomjuság gyötörte őket, káromkodtak, valamiféle zsivány népséget is szidtak, amikor az egyik megpillantotta a fürge patakot. Oda rohantak a patakhoz, fölébe hajoltak és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével meritgette a tiszta vizet. Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a szeme kidülled, az orrcimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan fölegyenesedtek, a birka felé irányitották tekintetüket, az arcuk fölragyogott. Az egyik farkas elkiáltotta magát:

– Héj!

Mint a nyil süvitése, zugott el hangja a birka füle mellett. A nyavalyás birka megremegett. Értette a szót, de nem mozdult, ugy tett, mintha nem hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is volt nehéz mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedtségtől egy percre megdermedt.

– Héj! – süvitett ujra az éles hang.

– Héj, te jó madár!

A birka most gépies engedelmességgel, ahogy életében megszokta, fölegyenesedett és a farkasok felé nézett.

– Hozd csak közelebb az irhád!

– Zu mir!

A birka nem igen akart mozdulni. Bizony, jobb lenne szépen befordulnia a patak vizébe és többé föl sem buknia. A szive nagyon nehéz volt.

Most Farkas szólt feléje, finoman, szinte barátsággal:

– No, jöjjön csak ide!

A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében, hiszen csaknem jóindulatu volt a hivó szó. Elindult és lassan ment a farkasok felé. A farkasok szeme szikrázott és nyelték a nyálukat.

Farkas, ahogy a birka elébe érkezett és illedelmesen, kalaplevéve megállt, mosolyogva kérdezte:

– Miért zavarja ön a vizet, amikor mi iszunk?

A birka bajról feledkezve, csaknem bátran felelt:

– Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül, én pedig alul.

– Áh, igen! »Superior stabat lupus.« Nagyon helyes.

És Farkas elnevette magát. Nevetését rekedt, röhögő kórus kisérte.

– No, de ön tavaly rágalmazott bennünket!

A birka szaporán védekezett:

– Ó, dehogy. Isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök tavaly még nem is léteztek.

Farkas ujra nevetett, csengő, irgalmatlan nevetéssel:

– Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát… üsse kő, ha nem tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-énn! Ha pedig te nem, akkor az apád. Vagy az anyád, vagy a testvéred, vagy akármelyik pereputtyod. Te, vagy ti, a cinkostársaid, mindegy!

Farkas arca már sápadt volt, szemei villogtak, csengő szabályos hangja már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról, szeretett volna most fölsikoltani és térdre rogyva, zokogva és jajveszékelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csák állt és hallgatott. A farkasok közelebb huzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrándultak, egyik a fogait csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöldfényü, kéngőzös lehelet lobbant ki.

A birka dermedten hallgatott. Az egyik farkas rábődült:

– Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk!

»Majd mindjárt kinyitjuk« – kopogtatta a birka agyát s a könnyei megeredtek és sürün potyogtak. Sirástól meg-megszakitva mekegte:

– Nincs is nekem ap-á-m. Á-árva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a há-áboru-uban.

– Elesett? – ismételte valaki vérfagyasztó gunnyal.

– Szóval: te nem zavartad a vizet, neked nincs apád, anyád sincsen, testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te olyan vagy, mint a ma született bárány.

– Igenis, kezét csókolom – mekegte a birka, föltámadó reménységgel.

– Hm. Nincs. Te nem és neked nincs. Te tagadsz. Tehát… én hazudok!!

A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyu csapással sujtott az arcába. A birka balszeme rögtön kifordult. A farkas felüvöltött a gyönyörtől.

– Hát ugy-e hazudik a nagyságos ur? Az anyád keserves…

– Hazudik vagy nem hazudik?

Rettentő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok kórusban üvöltöttek.

– Nem hazudik – lihegte a birka.

– Nem hazudik? Hiszen akkor igazat mond! – üvöltött egy másik farkas és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt.

– Igazat mond.

– Akkor hát te hazudsz!

Ütés. Reped a koponya.

– Hazudsz, vagy nem hazudsz?

Ütés. Szakad a bőr, törik a csont.

– Én hazudok.

– U-ugy? Hazudsz, kutya? Hazudni mersz?

Vágás. Csurog a vér.

– Hát hazudtál, griffmadár? Ugy-e, hogy van apád is?

Szurás.

– Van apám is.

– Ugy-e két apád is van?

Rugás.

– Jaj, két apám van.

Törés.

– Ugy-e három apád is van?

Égetés.

– Jaj, három apám van.

Ütés.

– Ugy-e annyi apád van, ahányat akarunk?

Reszelés

– Jajjaj, száz apám van!

Ütés.

– Ugy-e, gyilkoltál?

– Igen, gyilkoltam.

Rugás.

– Ugy-e, raboltál?

Sok, sok ütés, törés.

– Igen, raboltam.

Szurás

– No, ugy-e, hogy rágalmaztál bennünket?

Égetés.

– Igen.

Törés.

– No, ugy-e, hogy zavartad a vizet, amikor ittunk?

Zuhogó ütések.

– Zavartam.

Ütés, vágás, szurás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén piheg. A farkasok kórusban üvöltenek. Farkas áll és komor. Cigarettára gyujt, a keze fehér, a körmei ragyognak. Gamasnija tündöklik a napfényben. A farkasok körülállják és türelmetlen várakozásukban keservesen vonyitanak. Int nekik.

A farkasok elvitték a birkát az erdőbe.

A szél zugott, zugatta, nyögette a fákat és lóbálta erős ágaik sok, sok terhét.