Front matter (continued 2)

És huszonnégy órát töltött ilyen állapotban.

A felesége másnap délután templomba ment. Akkor könnyült meg egy kicsit. Ugy nézett körül, mint az elkinozott kuvasz, ha az őrzője elmegy. Nincs-e rés, ahol kirághassa magát.

És ekkor egy lány fordult be hozzá az utcáról.

– Dani bácsi!… Azt izente a grófné, menjen el hozzá.

– A grófné! – s szinte szélütés érte a férfi nyelvét. – Elmenjek! – mondta magánkivül, fakósápadt arccal.

– El, el, azt izente. Hónap délután… Mikor a gróf kilovagol… mingyán.

És a lány nem szólt egyebet semmit, elsietett.

Dani pedig ott maradt, mint villámsujtott fa.

Egy pillanat mulva az erő, a vágy, az élet sistergős, tüzes lángja csapott fel benne.

Csoda történt. A megszenesedett fatörzs uj zöld lombba szökött.

XVI.

A fiatal grófné ugy érezte magát a kis faluban, mintha a művelt modern élet közepéből egyszerre valami ősvilágba került volna vissza. Kellemes volt ez a különösség, mert semmi bajjal és kényelmetlenséggel nem járt. Volt egy csinos kis kastély, amely frissen tapétázva, butorozva, szépen kitakaritva, mintha csak valami bűvös sziget lett volna az őserdő mélyén, a modern élet minden szükséges cikkével fölszerelve. S a vadak nem voltak emberevők, hanem igen csinos, formás, jókedvü emberek, akiknek nagyon jól állott eredeti primitivségük. Amellett jó nevelésüek voltak, nem kiváncsiskodtak és nem tolakodtak s a szép grófné, aki titkos szerelmének áldozni bujt el a világ szeme elől, valóban ugy érezte, hogy a láthatatlanság fátyola övezi.

Nem is engedte, hogy tulságosan megbontsák azt a rendet, amit a kastély üresen állása alatt megszoktak itt. Az uradalmi intézők meglehetősen bevonták a kis kastélyt a gazdaság körébe. Elől ugyan meghagyták a díszkertet, amelyben hamar megmohosodott fenyőfák állottak, nem igen díszlő, inkább gyászosan lecsüngő ágakkal, de a kastély mögött veteményes kertet rendeztek be a virágágyak helyett s a kocsi-udvart gazdasági célokra használták. Itt szokták a kendert tilólni, a kukoricát fosztani az asszonyok. Most is már be volt hordva a sok kender az udvarba, mikor a grófné megjött s a fejvesztett sietségben ott felejtették a száradó kis kévesátorokat. A grófnő nem találta kellemetlennek a kender átható szagát s kivánta, hogy az asszonyok ott dolgozzanak az éjszaki ablak alatt, épen olyan fesztelenül, mintha ő itt sem volna.

Leskelődni akart utánuk. Kiváncsi volt az emberi titkokra. Zárdai neveltetése alatt ép oly távol állott az emberektől, mint később, mikor a társas életben rendkivül belevegyült az élet lázas, zajos forgatagába, most midőn a magányt meglopni jött le szerelmesével, megnyilt az érdeklődése az emberi sziv titkai iránt.

Vakmerő tette, hogy engedett sógora rábeszélésének s először életében szinte nyiltan szökött le a sima, egyenes utról, lázba hozta a vérét és lelki örvényekbe széditette őt. Huszonhat éves volt s hat évi házasságából szinte egy napot sem töltött még sem magában, sem egy igazi férfivel. Miska gróf, az ura, csak a lovai s a szinésznők után érdeklődött. Hélène grófnő, végre több évi plátói barátság után forró szerelemre gyult a sógora, László gróf iránt, aki az egyetlen mélyebb tartalmu, bár sok tekintetben excentrikus észjárásu férfi volt a közelében.

A parasztasszonyok után való leselkedés egész váratlanul egy eddig saját maga előtt is titkos tulajdonságát boritotta vérvörös virágzásba: az érzékiségét. Ha egyedül maradt, most azonnal lement az éjszaki kis szalonba, ahova az udvarról minden szó behallatszott s a folyton kacagó, fecsegő, pletykáló s egymással szemérmetlenül ingerkedő asszonyok és lányok beszéde ugy hatott rá, hogy minden egyes rettentő szó ujabb és ujabb vérrakétát robbantot föl benne. Szerette volna biztatni őket, de félt, hogy elijeszti a szabadszáju fecsegőket s szégyelte volna is, hogy ilyen alantas örömön kapják rajta.

Legjobban titkolta épen a sógora előtt, aki pedig tulajdonképeni oka volt, hogy lelke megérett erre a titkos bünözésre. Azonnal s örökre szakitott volna a sógorával, ha az rajtakapja azon a társalgáson, amiben nemsokára bő része lett.

Volt a kendertörők között különösen egy érdekes lány, akiben annyi szemérem nem volt mint egy csirkében. A grófnő behivatta. A lány egy csöppet sem volt elfogódott. Simán és természetesen járt a fény és pompa s a megfélemlitő idegen környezet között. A grófnő szolgálatába fogadta s meséltetett vele magáról, a falujáról, a világáról. A lány, Kis Bora, valóságos iskola, életiskola lett neki. A grófnő eddig sohasem vette észre, hogy a körülötte élő személyzet emberi anyagból van, s most sem vette volna észre, de ebben a vad lányban egy önmagával közös nagy tulajdonságot talált: a kielégithetetlen érzékiséget.

Forró délutánokon és olyan éjjeleken, mikor magában maradt, behivatta magához Borát s a legkülönösebb társalgás folyt zárt ajtók mögött köztük, ami valaha grófi hölgy és cselédlány között folyhatott. Bora nyiltan és a szeméremnek sejtelme nélkül beszélt mindenről, ami őt érdekelte. S mindent elcsarált, ami el nem mondható csak történt valaha kis falujokban. S különösen sokat beszélt arról az emberről, aki istene volt, aki mint az ő beszédéből kitetszett, az egész falu minden nőjének főfő, izgató, vérforraló bálványa volt.

A grófnő érezte, hogy életében most először forrt föl benne az a vad, érzéki, oktalan és céltalan buja gerjedelem, amely elfogja és megrázza az emberi testet és sarkaiból kiveti a lelket. És néha szinte megrémült már attól, mi lesz, ha csakugyan hatalma alá kerül a paraszt Don Yuannak.

Izgalmak futkostak keresztül-kasul rajta s mikor parancsot adott Borának, hogy találkára hivja neki a paraszt hőst, akkor már attól rettegett, hogy elveszti az egyszerü, primitiv ember előtte a nimbuszt. S fokról-fokra szállitotta le vele szemben az igényeit, a követelését, a várakozását s hagyta, hogy visszafejlődjön ő maga a Bora nivójára, s bámulta a parasztlányt és irigyelte, hogy az szabadon forrongó érzékiséggel ugy tud beszélni a hőséről, mintha épen az ölében ülne a kéjek tetőpontján.

Minden csöpp vére felforrt; ha ő idáig tudna emelkedni a nemi szerelem intenzivitásában!

XVII.

Hétfőn délután az emeleti nagy teremben voltak. A terem ablakai a homlokzatra nyiltak s a kisded park fái között a falu felé lehetett látni.

A grófnő a zongora előtt ült s egy Chopin-darabot játszott. Volt némi eredeti zene-érzéke s nagyuri nembánomsággal holmi változatokat csinált. Jobban tetszett neki a rögtönzése, mint maga a szerző s belepirulva a kis erőmegfeszitésbe, szinte ugy érezte, mintha valamit alkotott volna.

A sógora, a Laci gróf mosolyogva hallgatta.

– Brávó! – mondta, mikor a hölgy a maga ingoványos kirándulásából visszaért a költő szeliden ringó hullámaira.

A grófnő nevetve nézett vissza s valami kis büszkeséggel szólt:

– Jöjjön játszani.

A férfi megingatta a fejét. Olyan jól ült, félig eldőlve a chaise longueon s oly kellemesen szivarozgatott, hogy nem volt kedve mozdulni. Meglehetősen hizásnak indult már s az a teliség sugárzott belőle, ami a lomhaság boldogait jellemzi. Fehér fogai csillogtak, vastag sötétszőke bajusza volt s gesztenyeszin szakálla hegyesre volt vágva.

– Önben egy mintapolgár veszett el, – mondta a grófnő s elfordult tőle, skálában futtatta végig az ujjait a billentyükön.

A gróf felállott, ötletek és beszédgondolatok támadtak benne s ez megmozditotta.

– Mégis csak különös, – mondta lassan, kényelmesen s mégis kissé idegesen tagolva a szókat – hogy azért szeretünk egy asszonyt, azért mutatjuk meg magunkat neki, még a legtitkosabb érzéseinket is, hogy a végén igy félreismerjen, mintha soha sem beszélt volna velünk.

A hölgy gunyosan elmosolyodott s egyet nyujtózott. A karjai formája csodálatos szép volt. Különben nem volt valami tökéletes szépség. Szőke haja polgárasszonyosan volt feltéve, az arca friss vizben tisztára mosva, kendőzés nélkül is piros volt. A szemei kicsinyek voltak és szürkék, de elevenek s nedvesen csillogók. A szája nagy volt, okos száj, de ha nagyon gunyosan biggyesztette le, már is két mély ránc gyürődött két oldalt a sarka mögött. Karcsu volt és lányos termetü, mint a meddő asszonyok, de hizás tagadhatatlan jelei látszottak már rajta s félő volt, hogy nemsokára egészen szétmegy ez a csinos test. A gróf megállott s élvezettel nézte végig az izmok játékát. A hölgy nagyon lengén volt öltözve. Rendkivül mély kivágásu ruháját egészen ugy viselte, mintha emancipálta volna magát a ruhaviselés alapelvei alól.

– Azt jól tudom, hogy ön erénynek nevezi ki a hibáját.

– Hiba. Erény. Micsoda frazeologia ez. Te vagy a kis polgárasszony ma chérie!

Az asszony megránditotta az ajkát s zongorázni kezdett.

Egyszerre csak hirtelen abba hagyta.

– Meddig akar Ön itt maradni. Örökké?

– Örökké! Hol lehetünk örökké!… Nem mindegy az, itt, vagy másutt!

– Csak kell valami foglalkozás.

– Kell! Miért kell?

– Mert igy meghalok az unalomtól. Ha magam nem gondolnék magamra, már meg is haltam volna.

A gróf megállott s figyelve, gondolkodva nézett a hölgyre.

– Mit csinál itt az a kis parasztlány? – kérdezte:

– Micsoda parasztlány?

– Tudom, hogy Ön egész délutánokat tölt vele.

A grófnő lehajlott a billentyükre s végigfutott a fehér csontlapocskákon, mintha valamelyiket keresné. Az ujjával kétszer is végig siklott rajtuk, végre megállt. Egy kis mosolyt fojtott el.

– Meséltetek magamnak. Mert nagyon unom magamat.

– És érdekeseket mesél?

– Érdekeseket.

A gróf elkezdett sétálni s ugy látszott, mintha valami roppant mélységes dolgon gondolkoznék. A grófnő lopva, rejtélyesen mosolygott s akkordokat ütött meg.

Pár percig tartott ez a furcsa hangtalanság. A hölgy gyönyörködött a kezében. A keze csakugyan felséges volt. De az is párnásodni kezdett, az ideges kék erek kezdtek már besüppedni a sima szőrtelen fehér bőr alá. Az asszony fölemelte a kezét s közelről megnézte. Elhatározta, hogyha innen elmennek, föltétlenül kurát fog használni. Fájt a szive a szép kezéért.

– Mondja barátom, – szólalt meg, felrezzentve a grófot, hogy lehet az, hogy ön ezekkel a képességekkel nem lépett közpályára. Nem volna érdekesebb miniszter lenni, mint negyvenéves korában itt velem veszekedni.

– Persze, hogy nem volna, – mondta kelletlenűl a férfi s hozzá lépett. – Ha már veszekedni kell, inkább egy szép asszonnyal veszekszem, mint a politikával.

Felemelte a hölgy kezét s megcsókolta. Aztán megnézte és ujra megcsókolta.

– És ha intrikákkal kell bajoskodni, inkább az én szép asszonyom intrikái miatt szenvedjek, mint otromba politikusok ostoba fogásai miatt.

A grófnő amint visszakapta a kezét, leeresztette azt, hátra, mintha féltené s egybekapcsolta. Aztán mosolyogva nézett fel a gróf arcába. Guny, kicsinylés, epéskedés, szerelem, jóakarat, minden volt az arcában, mikor azt mondta:

– Mégis csak nem értem, hogy lehet egy férfinak, egy gróf Karay Lászlónak ilyen kevés tettvágy a lelkében. Nem fél, hogy megrozsdásodik. Elég ennyi munka egy férfinak! hogy az idegei rendben legyenek.

A gróf mosolygott.

– Hát persze, hogy elég. Nem tudja, hogy a grófok nem vasból vannak, hanem valami ritka nemes fémből. Nekünk nem munka kell, hogy fényesek legyünk tőle, hanem légmentes elzárkozottság és méltó keret.

Megcsókolta a hölgy száját s elkezdett járkálni.

– Azt a kis parasztlányt ki fogom tiltani. Maga nagyon, nagyon rossz iskolán megy keresztül, ha megszokja, hogy mi épen olyan emberi lények vagyunk, mint például a parasztok. Mi nem azok vagyunk. Egészen mások. Nekünk nem az az ételünk, az italunk, a levegőnk. Nekünk nem életfeltétel az, ami nekik az. És nekünk nem élet az, ami nekik az. Nem öröm, ami nekik az, nem gyönyör, ami nekik az. Mi a másik véglet vagyunk, minekünk semmi közünk ahhoz az alacsonyabb állati rendhez, amit közönségesen embernek neveznek.

– Mi istenek vagyunk. Mi az Olimpuson élünk s nektárt iszunk…

– Természetesen, – mondta igen komolyan a gróf.

A grófnő szája mögött megjelentek a gunyos ráncok.

– Látja grófnő, itt egy századok alatt kifejlődött helyzettel, állapottal, valósággal vagyunk szemben. Egy tényről van szó, aminek a helyességén, vagy helytelenségén lehet vitatkozni, de az mégis tény s nem lehet változtatni rajta. Ha valaki változtatni akar, a végzettel száll szembe. Tragikai vétséget követ el. Lehet harcolnia s el lehet buknia. Nagy dolog ez, de a látszat könnyen megtéveszti az ember szemét s a felületes nézőnek ugy tetszik, mintha semmiség volna, amin könnyü változtatni. Hiszen mi nem élünk reális életet. Mi voltaképen csak vegetálunk!… És én magát most halálra untatom, de ha már belefogtam, ki is fejtem rögtön azt az elméletet, amely ebben a percben jut ilyen napfénytisztaságban az eszembe, de szentül meg vagyok győződve felőle, hogy arany igazság!… Az az ősapánk, aki örökre biztositotta a legmagasabb polcot, amit a mai emberi viszonyok között a társadalomban el lehet érni: egyszersmind kivonta a létünkből a valóságos élethez tapadó gyökereket. Mi megszüntünk egyének lenni s nagyon okosan ugy is nevelnek bennünket, hogy ne is lehessünk soha egyénekké. Mi egy rend vagyunk, egy kaszt, amely egyetemlegesen él, senkinek sincs meg az egyéni magasabb cselekvési szabadsága, mert az egyes embernek nem szabad kockáztatni a jövő generációkat. Az az ősapánk, aki akármiféle utón-módon, de biztositotta a mi létünket: azt a szellemi lekötöttséget hagyta ránk, hogy nekünk ehhez a léthez nem szabad hozzányulnunk. Ő a jövendőnek gyüjtött tőkét a semmiből, mi azt a tőkét nem szórhatjuk szét a jövő generációk elől a semmibe. Ezért nem mehetünk mi bele az élet harcába. Ezért nem terem a magas arisztokráciából sem Napoleon, sem Goethe. Hol van már valami előny, amiért mi harcolhatunk? Mi csak veszthetünk! Még a nyereség is tiszta veszteséggé válik a mi kezünkben, mert kihivja a rettenetes nagy és rettenetes szegény áradatok irigy ellenszenvét. S ki mer belemenni az élet harcába azzal a ballaszttal, hogy irtózatos nagy érdekeket kockáztat semmiért.

Elhallgatott. A grófnő okosan figyelt, de amikor a gróf elfordult, hogy szivarja hamvát leüsse a kis japán tálcába, elmosolyodott. A gróf szakadatlanul ugyanazt az egy gesztust használta, valami furcsa félszeg vizszintes kézmozdulatot.

– Ezek a naiv fiuk, akik kiállanak a piacra és azt hiszik, valamit csinálnak, mikor képviselők, miniszterek lesznek, mozgalmak vezérei, sportférfiak, oroszlánvadászok; mikor istállót tartanak, kulturát, irodalmat, maitresseket becéznek, ezek egészen öntudatlanul, filozófia nélkül teszik, amit tenniök kell. Élvezik az életet, amely oly föltétlenül biztos a számukra. Fickándoznak a bő, jó, egészséges vizben, mint a halak. Ha valamelyiket baleset éri, kicsit megkoppasztják a bőrét, vagy akár ha odavész is az oroszlán, vagy a politika torkában, mit tesz az! Mindenkinek joga van saját magát elveszteni, a közöst, az elvet, a kasztot nem veszélyezteti… És nekem ez nem passzió, mert nem vagyok annyira naiv, mint ők, hogy át ne lássam, hogy akármibe kezdek, semmi sem merészebb és komolyabb játék, mintha a szobában játszom fakatonákkal, hát nekem nem okoz örömet, hogy a szoba falain kivül játszam! Hát inkább engedem elveszni, elsorvadni, elpárologni a bennem szunnyadó erőket s meg sem kisértem, hogy teremtsek, vagy elveszitsek valamit.

– De ez nagyon unalmas.

– Lehet. Nekem nem nagyon.

– Nem önnek! nekem!

A gróf elmosolyodott.

– Igazán?

– Persze.

– Miért?

– Mert nagyon unalmas… Csak érdekesebb tán a küzdő és erős férfit látni, mint a lustát, akinek mosolyogni sincs kedve.

– Lehet.

– Bizonyos. Sőt biztositom önt – s a grófnő frissen felállott a helyéről, – hogy sokkal jobban izgat és érdekel most a legprimitivebb ember, aki erős és kemény és valamit produkáló, mint a legfinomabb élvező, aki elterül és olyan puha, mint egy gombolyag selyem.

A gróf összevonta a szemét s gondolkodva nézett el az asszony mellett.

Ez pedig kifeszitette szépséges karjait, amelyről visszahullott a selyem lepel s kacéran mondta:

– Vigyázzon barátom, mert későn találja észrevenni, hogy az asszonyok szivesebben türik el a szilaj ölelést egy erős paraszttól, mint a legbölcsebb filozofálást egy tehetetlen gróftól.

Nevetett és csókra nyujtotta az arcát.

Aztán megfordult s elsietett. Az ajtóból még visszanézett s fehér fogaival rákacagott a férfira, aki valami keserves megütődéssel nézett utána. S mikor a hölgy eltünt az ajtón, mogorván nézett ki az ablakon át a falu felé.

XVIII.

A gróf minden délután haza lovagolt a saját kastélyába, a szomszéd faluba Vezekénybe. Ott nagy gazdasági átalakitások folytak s ugy tett, mintha annak a kedvéért volna idehaza, bár ép oly kevéssé érdeklődött irántuk, mint a világ többi dolga iránt.

Mig oda volt, azalatt a grófnő fürdeni s aztán aludni szokott.

Mire a gróf kilovagolt, a hölgy már élvezte a hüvös vizet.

Bora ült mellette. Leguggolva a kád mellé. Barna, kemény kis kezeivel simogatta, locsolgatta a grófnő habfehér testét s szerelmesen nézett rá.

A grófnő nevetett rajta.

– Nos, – mondta – nos!

De Bora csak nézett nagy dióbarna szemeivel s nyitva felejtette haragosvörös ajkait, melyek mintha szét akartak volna csattanni a tulságos vérbőségtől.

– Mi az, Bora – szólt rá a grófnő, akit szinte feszélyezett már a lány heves nézése és szótlansága. Mióta itt van mellette, még egy szót sem szólt.

– Be szép maga gyönyörüm! – mondta a lány s begörbitett mutató- és kinyujtott hüvelykujjával parasztos naivsággal megcsipte a szép hölgy állát.

Az urnő elmosolyodott s kutatva, titkosan nézett a lány szemébe.

– Nos, mi ujság! – sürgette.

A lány odahajlott a füléhez s valami igen nagy titkot sugott bele:

– El fog jönni!

A grófnő megcsóválta a fejét s kissé bosszus lett. Ez a lány ugy sugta, mintha valami nagy kitüntetésről volna szó. S ugy is néz reá, mintha az arcáról azt akarná leolvasni, hogy ő most mindjárt elájul a boldogságtól. Mégis sok ez a jóból. Nagyon is leereszkedett a parasztok szinvonalára s ez kellemetlen, megrázta a fejét s hidegen pillantott végig a lányon.

– Mondjad csak Borcsa, – szólt – téged még soha sem ölelgetett meg az a Turi?

A lány ártatlanul nézett rá.

– Én nem hagynám magam.

– Ugyan!

– Én szegény lány vagyok.

– Hát aztán.

– Engem ingyen nem lehet…

A grófnő rábámult, nem értette.

– Dani bácsi pedig nem fizet senkinek. Inkább neki fizetnek, – tette hozzá dicsekedve. – Az asszonyok meg a lányok mind mennek neki kapálni, meg mindent csinálni, csak egy csókot kapjanak tőle. Mer ő tőle nem kap ingyen csókot akárki.

A grófnőnek nagyon furcsa és kellemetlen volt ez a paraszt logika. A megfizetett férfi.

– Hát akkor téged azért nem ölel meg, mert te nem tudsz neki mit fizetni.

A lány kedvetlenül nézett vissza rá s megrántotta a vállát.

– Én is tudok kapálni! De ő nem fizetne nekem! Hát maga azt nem tudja, hogyha az ilyen szegény lány, szép lány, akkor nem hálhat emberrel, csak ha jól megfizetik. Nekem szerencsét kell csinálni. Megmondta azt nekem az anyám, még kisiskolás koromban, hogy ha vigyázok a szépségemre, akkor még nagy szerencsét csinálhatok.

– Milyen szerencsét?

– Vagy elvesz valaki, vagy annyit ád, hogy azután nem kell busulni.

– De azután majd nem vesz el senki feleségül!

– Nem! Bizony nem. Akkor már elveszik az embert, ha van valamije. De az én apám zsellérember, hát a zsellérlányt csak valami rossz béres veszi el.

Valami idegen, exotikus, büzlehelletü életnek az áramlata csapott feléje. S mikor ujra végignézett a lányon, zavarosan érteni kezdte micsoda nyilt vásár folyik itt, ebben az emberi világban, ahol a szép lányok is, a szép férfiak is tisztán és nyersen kamatoztatják a szépségüket.

– Hát Turi Daninak sem adnád oda magadat ingyen?

– Én szegény lány vagyok – mondta egyszerüen Borcsa.

A grófné egyet gondolt.

– És Turi Dani senkit se ölel meg ingyen?… Tán még egy grófnét se! Mi?

S a szeme sarkából nézett a lány tiszta szemeibe.

– Turi Dani ember! ü azt teszi, amit akar. Ü nem kér. Mit bánja ü. De az asszonyok járnak a kedvibe. Azok odaadnák még az életüket is, csak rájuk nézne egyszer. Nincsen olyan fejércseléd, aki szivesen ne adná oda még az életét is, hogy Dani bácsi a derekához nyuljon!…

A grófnő megint hallgatott s lassan csapkodta a vizet.

– De te nem adnád oda.

A lány vállat vont.

– Én szegény lány vagyok, nekem szerencsét kell csinálni – ismételte csökönyösen.

– Ah, az a te Turi Danid is csak olyan ember, mint a többi. Paraszt.

– Dani bácsi csak egy van! Csak ü.

– Annak nincs csufneve?

– Van a.

– Igazán! Mi az?

A lány összehuzta az arcát s lesütötte a szemét.

– Azt nem lehet kimondani!

A grófnő elámult.

– Mit! Olyan csunya!

– Meg aztán aki élő ember azt kimondja, azt megölné Turi Dani.

– Nincs itt, mondd ki csak.

– Jöjjön, a filibe sugom.

A grófnő kiváncsian oda tartotta a fülét.

A lány valamit sugott bele.

– Mit jelent ez? Hisz ez semmi! Hogy hol szép Turi Dani?

A lány hatalmasan elkezdett kacagni.

– Az a! Na hát hun szép? Hát nem érti? Hát hun szép?… Mije!

A grófnő elkezdett pirulni, mintha a vizből áradt volna felfelé a hőség.

A lány hirtelen nyers mozdulattal átkapta a nyakát és magához huzta. Azzal belesugta a szót az asszony fülébe.

– Aszongyák, tette hozzá, azért szeretik annyira a fejércselédek, mert ott igen-igen szép… – s lesütötte a fejét a kád megé.

A grófné behunyta a szemét s valami kis undorodó kéjes megreszketést érzett. A vére pezsgett, az agyát vérhullám öntötte el…

Valahogy rettenetesen leegyszerüsödött előtte a szerelem, mióta Borától vett leckéket.

XIX.

A gróf páratlanul finom élvező volt. Heléne grófnővel való viszonyában éppen az volt a legfőbb gyönyörüsége, hogy méltó párra talált benne. Ugy tetszett neki, hogy ő már régen tul van azon a koron, mikor naivul és ábrándosan tud szerelmes lenni a férfi. Neki mulhatatlanul szüksége volt a komplikált helyzetekre, a raffinált gyönyörökre s mindenekfölött az érzések gazdag differenciáltságára. A grófnő neki egyszerre felesége, szeretője s a szerelem kéjeiben felfedező társa volt.

Tudta, hogy a faj, a vér, a társadalmi helyzet s az intelligencia legmagasabb fokának köszöni azt a képzelhetetlen idillt, amelyben most része van.

S most rájött, hogy a hölgy betelt a mértékkel. Tulnőtt ő rajta s tovább akar haladni azon az uton, amelyen ő meginditotta.

Mindennap vágtatva tette meg az utat Vezekénybe és vissza, most lassan, lépésben haladt s kissé letargiára hajló hangulatban boncolgatta az eléje került helyzet tartalmát.

A szerelemben nincs állandóság. S ha ő elveszitette a vonzóerejét, mint him, hogy lehet ellenállani annak az uj árnak, amely elragadja tőle az asszonyt.

Az asszony még nagyon fiatal. Nagyon tele van életnedvvel. Nagyon kihasználatlan. Nem birja soká a csöndet, a puhaságot, az elzárkozottságot… Most kezdett előtte kibontakozni a mai beszélgetés igazi értelme. Milyen keveset szólt az asszony s milyen sokat beszélt ő, és mégis minden szócskának, amit a grófnő kiejtett, több sulya van, mint az egész filozófiának, amivel ő fárasztotta. Mit beszélt ő, henye eszmefuttatást, amellyel takargatja mihasznaságát és tehetetlenségét s mit mondott a nő! világot romba döntő szót: több az asszony szemében az erős paraszt, mint a tehetetlen gróf.

Vér tolult a fejébe.

Honnan jut ez az asszony eszébe. Nem elméletből. Egy tény bukkant ki abban a szóban. Valami valóság, amely nyersen tünt fel a nő előtt. Biztos, biztos, hogy van egy paraszt valahol, akit látott, akiről hallott, de aki ezt a gondolatot a maga valóságával ébresztette fel benne.

Ködös lett a szeme. S megszédülve, maznán esett el a nyeregben. Félelem és lemondás lepte el. Érezte tönkrement, energiátlan, férfiatlan gyöngeségét s érezte, tudta, hogy nem lesz ereje szembe szállani az asszonnyal.

Csak szivszorulással tudott arra gondolni, hogy lesz idő, amikor kisiklik az öléből az asszony. Látta előre azokat a gyötrelmeket, amelyek mindig agyon kinozzák minden szakitásnál s félt tőlük.

Egy percig sem gondolt a hosszu uton arra, mit kell tennie, hogy elkerülje a kellemetlen jövőt, folyvást önmagával foglalkozott s magát elemezte. Miért van, honnan van, hogy ő, aki olyan szivósan ragaszkodik az asszonyaihoz, mégis oly gyakran kénytelen válni. Belenyult a legbelsejébe s látta, hogy az a gyöngédség, amellyel az utolsó percig viseli magát a kedveseivel szemben s az a makacs féltő ragaszkodás, nem szerelem, de valami kellemetlen emberi érzelem. Nem tud szakitani. Mindig neki kell megérni, hogy a másik fél teljesen elhüljön és az vágja ketté a viszonyt. A lomha férj ragaszkodik igy a feleségéhez, akivel szemben egy életre vállalt kötelezettséget s ezért becsületből hazudja a szerelmet, mikor már csak az üres formája él annak a lelkében; s akit fél elveszteni az életrend változásától való rettegésében. De mi szüli az uj, meg uj rémületet, amely a szakitás gondolatára őt elfogja! Ő, aki ugy tud unatkozni a régi viszonyban, miért keresi fel makacsul és kilendithetetlen pontossággal a rendes találkozásokat, miért félti a napok programmjának megzavarását s hogy lehet az, hogy mégis, mikor már visszavonhatatlanul vége a viszonynak, uj lelki frisseséggel tud uj érzelemre gyulni. Szánalmasnak és nevetségesnek érezte az asszonyokkal szemben való helyzetét: mindig neki kell a gyöngébb félnek lennie, mindig neki kell a pirulást elszenvedni. Előre sejti, hogy jellemének ez a fonák vonása most is meghozza a rendes véget, s mégis bánatnak s keserüségnek adja át magát. Ma már nem is csak azért, mert fél ettől a gyalázatos befejezéstől, hanem azért is, mert haragszik önmagára.

Kedvetlenül ért be a kastélyába s szórakozottan beszélt azzal, aki utjába állott. Épitettek. Szomoruan nézte el a munkásokat, amint lomha mozdulatokkal mozogtak a falon s meglepetve figyelte meg, hogy az egész kép mégis valami lázas sürgés-forgást mutat. Ha messziről nézi valaki, nagy távlatból az ő életét, valószinüleg, igen változatosnak és gyors eseménytermőnek látja azt is, pedig ő épp olyan habozva tesz egy téglát a másikhoz, mint a kőmives, aki minden oldalról megnézi s itt letör belőle, ott hozzá tesz s közben pipát töm.

Egyszerre összehunyoritotta a szemét.

Ezek a munkások volnának tehát azok az ősállatok, akik a maguk nyers, vad erejükkel jogos ellenfelei lehetnek az intelligencia elpuhitotta uraknak!

Ellenszenvvel s mégis tárgyilagosan figyelte meg egyenként az embereket. Sorban mindet. S meglepő felfedezést tett.

Az uradalmi intéző lépett oda hozzá. A grófban megindult a filozóf s a beszédkedv.

– Hát hol van itt az ember! Ez mind degenerált tipus! Nyomorult alakok. Rokkant termetek, beesett arcok, alkoholos szemek, formátlanság. Hisz ez mind nyomorék, szánalomra méltó szerencsétlen. Mindig azt mondják, hogy a magasabb osztályok elvesztették, éppen a magasabb kultura miatt a testi qualitásaikat. Hát hol vannak akkor a testi qualitások! Itt van vagy harminc ember, hol van csak egy is köztük, amelyik normális fejlődöttségü lenne! Mind olyan, mintha a kloakából bujt volna ki. Éhesen, elgyötörve, elsatnyulva.

Az intéző, csinos, erőteljes fiatal férfi szintén elnézte a munkásokat.

– Nagyon rosszul élnek ezek, kegyelmes uram – mondta. – A falusi mesterember a legalja az emberiségnek. Iszonyu sok pálinkát isznak, rossz lakásuk van, rossz a kosztjuk, erkölcstelen az életük. Aztán ezek nem is az igazi primitiv emberek. Aj, ezek kegyelmes uram mind az intelligenciához tartoznak már. Azért ilyen satnyák, mert derogál nekik, hogy becsületesen éljenek, nagyon cudar viszonyok vannak itt, korhely, gazember ez valamennyi, nagyképü, tudatlan, megbizhatatlan szamár. Ne adj Isten, hogy egy olyan mesterembert találjak az egész vidéken, aki csak egy terminust is betartana. Hazug gazemberek, megérdemlik, hogy mind nyomorult legyen, a gyereke mindnek már részegen születik. Az egész iparososztály már születésétől fogva halálra van itélve nálunk, de meg is érdemlik, mert nincs köztük egy becsületes. Ha van valahol egy munkás, amelyik dolgozni tud, na hát az meg éppen akasztófára való korhely.

A gróf kelletlenül hallgatta az intézőt, aki kizavarta őt a saját eszmemenetéből és a maga anyagi érdekei szempontjából vette számba az embereket.

– Hát a parasztság. Hisz a napszámosok nem iparosok, de ezek még rosszabbak, még satnyábbak s még ostobábbak.

– A napszámosok! – mondta az intéző – azok mán igazán lejebb vannak az állatnál. Azokról nem is érdemes beszélni, azok ugy élnek, mint a disznók. Ha kegyelmes uram ugy ismerné őket, mint én!

– Hát egyáltalán van a népnek olyan osztálya, amely különb ezeknél, akik itt dolgoznak?

– Hát bizony a jó falusi gazda, az nem ilyen.

– Kik azok? – kérdezte a gróf összevont szemöldökkel.

– Azok a gazdák kegyelmes uram, akik itt a falukban laknak, a java. Ott annyi sok szép lány van, hogy mese. Ha kegyelmes uram akarná…

A gróf félbe szakitotta.

– A férfiak is szépek? Asszonyoknak…

– Hát van itt a szomszéd faluban egy parasztgazda, Turi Dani, ha egy kis iskolája volna, beillene az akármilyen uri társaságba. Annyi esze van, hogy egy egész falunak nincs annyi. Zsellérfiu, de ma a legnagyobb gazda a falujába. De ez semmi! Az asszonyok ugy bomlanak érte, hogy olyant még nem is hallottam. Olyan történeteket tudnék róla mondani kegyelmes uram, hogy…

Elhallgatott és a kezében levő vesszővel a csizmaszárát kezdte veregetni. Az intéző igen jó gentricsaládból való volt és nem ok nélkül szokott azzal dicsekedni, hogy Vezekényben ő a gróf.

A gróf azonban inkább rendes tehetetlensége miatt türte a fesztelen modort, mint megbecsülésből s most egy mozdulattal végét vetette az előadásnak.

– Nagyon érdekes, – mondta s azzal elfordult és tovább ment. Ugy tett, mintha valami érdekelné az épület kialakuló formáján.

Az intéző utána nézett s gentri fesztelenséggel mondta magában:

– Egy-gyen meg a fene, vónék csak én a gróf, én is ott hagynálak a faképnél, akármelyik percben.

Azzal tultette magát a kis incidensen és vigan ment tovább, hogy azért a közelben maradjon, hátha szükség lesz rá.

A gróf pedig el kezdte magában mondogatni azt a nevet, amit az intéző beledobott a lelkébe.

– Turi Dani, Turi Dani!… Ez volna hát az igazi! Turi Dani!

Egyszerre egyet gondolt, megfordult, intett az intézőnek, kérte a lovát s pár perc mulva már visszafelé vágtatott; az asszonya felé.

Az asszonya felé, aki egy szál liberty selyempongyolában várta a sarokteremben a parasztot. S éppen azt a nevet mondogatta magában, amit a gróf:

– Turi Dani, Turi Dani!

Bora ott állt a háttérben s egy oldalajtófélfának támaszkodva nézte, nézte a grófnőt, aki az ablakban állott.

Az ablakon át beözönlött a sürü napfény s a grófnő egy szál libertyselyem zöld pongyolájában ugy állt a mély ablaknyilásban, a kemény fényességü napon, mintha zöld tengerködben állana Diána.

– Bora egy pohár vizet.

A lány elszaladt, nesztelen léptekkel, mint a macska s a grófnő jól eső érzéssel állott az ablak világosságában s egyre mondogatta magában, mintha kabalisztikus értelmét akarná venni e névnek:

– Turi Dani! Turi Dani!

Percek teltek. Az ablakon át meleg levegő tolul be s körülveszi egész testét és körülömleszti poros illattal, nappal, kenderszaggal, és primitiv skáláju parasztnótával. Máskor a grófot várta igy; az ő iskolájának perverz levegőjében szokta meg a kéjelgés természetességét.

És jól esik neki, hogy az alkonyodó nap vörös meleg fényével átsüssön a testén és szinte fényes párát izzon ki elefántcsont fehérségü testéből.

S a háta mögött padlócsikordulást hall. És szót hall, elfulladt, lihegő szót:

– Itt van…

Visszafordul.

Bora áll előtte képéből kikelve, lángoló arccal, és boldogan és büszkén és izgatottan. És visszamutat a szoba hátterébe, ahol a grófnő káprázó szeme előtt a sötétben egy férfialak áll, egy fehér gatyás, vikszelt csizmás paraszt áll.

A grófnő első pillanatban félre akar lépni az ablakból, de rögtön parancsol magának, haragra gyul, hogy ilyen szemtelenül tolakodtak be a parasztok. Mit képzelnek ezek magukról! S megvető bosszusággal megsokallja a merészséget s ki akarja utasitani őket. De csak áll egy-két pillanatig.

Aztán lassan előre lép. Istennői gőggel, a tiszta átsütő napfényen. Egy teljes lépést a fények sugárözönében. Aztán elsuhan az árnyékba és sulyos plasztikát ölt a ruhája.

Nem találja meg a legjobb szót, hogy adja legkönnyebben tudtukra haragját, megvetését, a kiutasitást. És mégis visszatartja valami, hogy a legegyszerübb és az egyetlen becsületes kifejezést használja, azt az egy szót, ami az ajkán van:

– Takarodjatok innen!

Asszony. Ravaszkodik. Sujtani és becézni akar. Megalázni s megtartani. Térdre roskasztani és ezzel felemelni. Istennő akar lenni, aki nimbust őriz és egyforma távol s egyforma közel van a halandótól.

Végre egyetlen pillantásba csoportositja mindezt s ránéz az emberre.

Egy pár acélos szem pillantásával találkozik, amely nincs megzavarodva, hideg és erős és bátor, biztos, mint a vivókard s a maga fölényességével meghökkent.

A következő pillanatban már megriadt szaladással fut körül a pillantása az ember arcán s ekkor olyan meglepetés éri, amely elveszi a nyugalmát.

Ámulattal, csaknem ijedtséggel fedezi fel az arc titkát, pillanatok telnek el és ő áll lenyügözve, gondolkozva s már eszébe sem jut, hogy ki akarta kergetni az imént a parasztot.

A kinos csöndben hirtelen rémesebb zaj hallatszik. A szomszéd termekben erős férfiléptek alatt csikorog a deszka.

S belép László gróf. Kikelt arccal, kidülledt szemmel, dühét alig birva palástolni.

És a hölgy, amint egymás mellett látja a két arcot, ujjongva jön rá, hogy igaza volt. Szinte összecsapja a kezét örömében.

A két férfi ugy hasonlit egymáshoz, mintha testvérek volnának.

Csak épen magasabb, kövérebb, puhább a gróf. És szakállas. És indulata vesztett. Es gyámoltalanabb…

A gróf, miután egy-két másodpercig illetlenül állott az ajtóban, beljebb lépett s gyorsan, indulatosan, jóval gyöngédebb hangsullyal, mint szóval, kiáltott fel:

– Quelle folle! Sans doute tout cela est delicieux, mais… Mais ma chérie, tu es une réveuse, et tu manques de sens social et d’idées generales…

– Je ne sais pas… – szólt gunyosan a grófnő s hirtelen hamisan hozzátette: – Je suis une femme, voila tout!…

Elnevette magát s ezzel egészen megoldódott a hangulat.

A gróf megérezte, hogy még nem érett tragikai fejlettségre a dolog s megkönnyebbült. Nyilván kiváncsiság az egész. Hisz ő is épen azon törte a fejét, hogy felhivatja valamiért a parasztot, hadd lássa. Mennyivel természetesebb, hogy a grófnő, az asszony ugyanezt tette. Ráismert az ajtó mögött a parasztlányra, a közvetitőre, lesujtó pillantást vetett felé, aztán a paraszthoz fordult.

Örült neki, hogy ő volt fölényben egy homlokmagassággal s termetbeli arányaival.

– Mit akarsz fiam, – szólitotta meg a parasztot olyan kegyes pártfogói hangon, amely a grófnő szemében kellett, hogy teljesen megalázza az alacsony rangu férfit.

A grófnő belesüppedt egy fotelbe. Jól is esett, mert már fáradt volt az izgatottságtól. Csakugyan tetszett neki a gróf fellépése s kiváncsian várta, mi lesz. Biztosra vette, hogy a paraszt bambán hebegni fog és vagy elárulja őt, amikor is semmi kiméletet nem érdemel, vagy nagylelkü gavallérsággal őrzi meg a titkát, s az nagyon mulatságos lesz.

Turi Dani azonban nem sütötte le a szemét, hanem komolyan és ünnepélyesen mondta:

– Alázatos könyörgéssel járulok a falu nevében a mi kegyelmes grófnőnk elé.

– Hát ki vagy te fiam? – kérdezte atyáskodva a gróf.

– Kiskara község egyik szegény gazdája vagyok, Turi Dániel.

A gróf szeme megrebbent. Elcsodálkozott rajta, mért vette ő egészen bizonyosra, hogy az a paraszt, akit itt talál, csak Turi Dani lehet, s aztán megütődött azon, hogy Turi Dániel csakugyan itt van.

– Beszéljen Turi Dániel gazda, – mondta a gróf. Egy percig mintha hallgatott volna, aztán hátat forditott a parasztnak s mintha nem is törődne azzal, amit beszél, közelebb lépett a grófnőhöz.

– Az a mi alázatos könyörgésünk a mi kegyelmes grófnőnkhöz, – mondta Turi Dani egyszerüen, minden tulságos jobbágymegalázkodás nélkül, – az a mi könyörgésünk, hogy részt kapjunk az uradalomból. Bérletet!

Ezt az utolsó szót egészen váratlanul hangosan, a tompa némaságu szobához képest tulhangosan, sivitóan kiáltotta el. Mintha bombát vetett volna. Mintha csatakiáltással támadt volna rá az urra. Aki addig közönyösen hallgatta s abban a pillanatban hátat forditott neki.

A gróf, mintha vipera csipte volna meg, visszafordult s megvillámodó szemmel nézett rá.

Valóságos pokoli gyülölet csapott rá a paraszt szeméből.

Turi Daniból abban a pillanatban, mikor a nagyur ásitó unalommal közönyösödött el vele szemben s ugy forditott neki hátat, ahogy csak az instánciázó parasztnak tudnak hátat forditani a nagyurak, kirobbant a gyülölet, amelynek parázsa kétszáz esztendő óta gyült rakásba a lelkében.

S a gróf Karayban is fellobbant a gőg, a grófi gyülölet, a Karay lelkiismeret. S bár László gróf a saját elvei szerint ebben a kérdésben mindig a parasztok pártján volt, most nyers indulatban tört ki.

Lebirta magát, elfordult s magyarul szólt Heléne grófnőnek.

– Kedves sógorasszony, mondjon neki valami sottiset s kegyesen bocsássa el.

De a grófnő elleste a pillanatot s maga is ideges tüzre gyult tőle. Fogalma sem volt, mi történt a két férfi közt, de asszonyidegei teljes erősségükben fogták fel a kigyult elektromos áramlatot.

– Beszéljen, – mondta merészen a parasztnak, – mi baja van velünk!

– Nekem, kegyelmes asszonyom! – szólt Turi Dani győzelmesen, mosolyosan, csillogó szemmel s ebben a tüzmosolyban igen széppé vált szép férfias arccal, – nekünk mai parasztoknak semmi bajunk a mi urainkkal. Az apáinknak volt. A mi bajunk csak az, kegyelmes asszonyom, hogy még a mai urak sem igyekeznek jóvá tenni, amit a régi urak a mi öregapáink ellen tettek

– Mit! – kiáltott fel a gróf, – hová fajult a világ! Hová jutottunk. Mit mer ez a paraszt a szemembe vetni!

– Az igazságot gróf ur! – mondta keményen a paraszt. S az igazság ép olyan előnyössé vált az arckifejezésének, amennyire ellapositotta, megcsufitotta a mindig nyugodt, derült, szenvtelen kifejezésre termett arcot, a grófét.

A grófnő tetszéssel vette észre, hogy nem a paraszt van hátrányban az összecsapásnál.

Mig a gróf tétovázott, merje-e kikergetni a parasztot a hölgy jelenlétében, ebben a ránézve erkölcsileg kedvezőtlen pillanatban, amaz bátran s az igazság erejével folytatta:

– Tudjuk azt mi, nem felejtettük még mi el, hogy kergették ki a régi öregapáinkat az ősi földről, a Kánaán földjéről az Akasztófa-pusztára.

– Egy szó se!

– Tudja azt a gróf ur is. Látom, hogy haragszik. Szégyelli.

A gróf már szinte magánkivül volt dühében. Soha, mióta él, ilyen izgatottságot nem érzett. Azon a határon állt, mikor ökölre kél az ember, mert nincs más hátra. S megzsibbadva, megbénulva érezte magát. Talán, ha egyedül van, már ráorditott volna a parasztra, kikergette, felpofozta volna, a lovászért csenget, de a hölgy előtt lehetetlen volt neki effélét tenni. Lenyügözte őt s a vad és szemérmetlen állattal szemben tehetetlenné tette a saját intelligenciabeli, uri nevelésbeli felsőbbsége. Nem nyulhatott nemtelen eszközhöz s látta, hogy védtelenné tette őt a végzet. S dühének tetőpontján, belátta, hogy a parasztnak igaza van és joga van és emberileg, a maga szempontjából kötelessége, hogy azt tegye amit tesz.

Ugy állott, hogy kín volt ránézni. Az erei majd kicsattantak s minden feszültsége maga ellen fordult.

A grófnő, amint rápillantott, megijedt. A gróf arca kék volt s a gutaütés kerülgette.

Abban a pillanatban felállott, védelmére kelt.

Szembe szállott a paraszttal s rárivallt:

– Mit akar?

A paraszt meghökkent. Elvesztette egy pillanatra egyensulyát.

Aztán merészen vissza vágott:

– Azt kegyelmes asszony, hogy ezt az imádságos szép szemét hadd lássuk mi néha szegény parasztjai. Mert ha az ránk ragyog, tudom az egy Istenem! nem lesz többet bajunk.

A grófnő is megzavarodott. Meg kellett éreznie, hogy nem magánál alacsonyabb rendü lénnyel áll szemben. Meg kellett éreznie, hogy ez a férfi férfi vele szemben. Férfi, aki csupán asszonynak tudja őt. Aki bókot mer neki mondani, aki nem méltatja őt arra, hogy érdemleges vitába szálljon vele.

Nem akarta, nem merte folytatni a dolgot. Félt, hogy neki kell parasztsággal alázni meg magát. Sokallta azt is, hogy eddig engedték a dolgot s éles szeme megzavarodott, mint a viz tükre a szélben, a férfiszem belevágó sugárzásától.

Turi Dani látta a két ember megtorpadtságát egymaga előtt s nagy lőn szivének kevély kövérsége. Nem bánta már, ha örökre odavész is az egész birtok, az egész bérlet. Ezért a pillanatért érdemes ár minden pénzveszteség.

A kinosan hosszu csönd, amelyben a két nagyur nem talált szót, hogy azzal ki tudják korbácsolni a sértőt, neki élete legfőbb diadala volt.

És ő szólalt meg utána. Csinált alázattal, mint mikor koncban dob a tolvaj mérget a kutyának, megszólalt.

– Kegyelmes asszonyom, irásban adjuk be az instanciát. Tessék ugy itélni, ahogy a szive huzza. Az isten annya a legszebb, azért a legjobb. De a kegyelmes grófné még annál is szebb, sokkalta szebb!… hát jobb is. Mindenben megbizunk az akaratában.

Feltette a süvegét, megbiccentette a fejét, sarkon fordult, elment.

Ugy haladt el a csikorgó parketten, vaspatkós csizmájával felvágva a drága szőnyegeket, mint egy őspogány, mint Árpád daliái közül egy. S nem az utolsó. A törzsfőnök, aki valahonnan messze napkeletről hozza még a lelkében, hogy ünnepélyes pillanatban, szobában, asztal mellett, templomban tedd fel a süveged.

A gróf és a grófnő elámulva, szinte megsemmisülve néztek utána. A férfi feketevörös volt a vértolulástól, a hölgy sáppadt és pirult, remegett a szive. Sirni és kacagni tudott volna. Ugy remegett a lelkében ez a lefolyt pillanat, hogy egykor valami nagyszerüséggé nőheti ki magát az emlékezet, a szivindulat melegágyában.

Bora ott állott egy függöny megett, félig belerejtezkedve.

A grófnő intett neki a szemével, mint a kutyának. S Bora ugy igyekezett kifelé a fal mentén, lesunyva, iszkolva mint az eb az ostor elől.

XX.

Kegyetlen nagy öröm fogta el Danit, mikor látta a grófnő szineváltozását. Gőgös érzéssel nem sajnálta, nem szánta volna, ha rögtön ledobban is. A melle feszült, a szeme szikrázott, az arca állatias, vad megelégültségtől fénylett. Igy kell! Ez az, amire vágyott. Sarka alatt gázolni az asszonyt! Mi neki egy asszonyi állat, ha grófnő is! Asszony! Semmi! Kirepül belőle a lélek, ha az igazi férfi jól a szemébe néz. Hát még ha megfogná. Összekapja az ujjait s érzi bennük az erőt, a kivánságot; hogy le tudná róla tépni egy rántással a ruhát!…

Mikor a lépcsőházból kilépett a szabadba, valaki a nevét suttogta.

– Dani!

Visszapillantott félszemmel. Bora volt. Az ajtófélfához támaszkodva, azt átölelve, belekapaszkodva, a pillantásával repült utána Turi Daninak.

A szép paraszt félszájaszögletibe egy kis mosoly rezdült meg. Tetszett neki, hogy volt valaki a maga népéből, ha csak egy semmi jány is, aki ott volt, látta a győzelmét.

Azzal ügyet sem vetett többet rá, elment.

Bora pedig ugy ölelte az ajtót, mintha vissza akarná tartani magát testi kötelékekkel, hogy a lelki vágy, a kivánság utána ne röpitse a mágnesének.

A kapu előtt, az utcán megállott a paraszt, jobbra menjen-e, vagy balra; be a faluba, haza, vagy ki a mezőre.

Egy percnyi öntudatlan habozás után, erősen megfordult, ki a mezőnek.

Sulyos és mégis szinte szökellő lépésekkel haladt a porban. Majd letért a mezei ut szélére, tul a begyöpösödött árkon s a kiszáradt pocsétákat kerülgető gyaloguton haladt előre. Egyszer aztán befordult a poros utilapuk és szikkadt száru garádicskórók közt siető utról egy mesgyeösvényen a kukoricások és buzatáblák közé. Elmaradt mögötte az ut poros levegője, friss szél csapott az arcába, démutkák és kakukfüvek illata vette körül s a kukorica fejlődő levele zsibongó sustorgással zajlott körülötte. Lecsipett egy hatalmas cickóróról egy szem ragyogó sárga virágot s balra kanyarodott a nap elől, amely már lent volt a vetések fölött s vörösödő arccal bámult utána.

Jól esett neki, hogy kijárhatja magát az isten szabad földjén. S csak ugy süvöltött belőle a kieresztett energia, mint a gépből a gőz, szinte fütyölt. Egy jó félórai kemény dobogás után csöndesedett, megereszkedett, rendes tempót vett föl. Közeledett a maga földjéhez, ahol ma állottak a buzába az aratók.

Jó kedvvel fogadták.

Vidáman köszönt vissza nekik; letört egy kalászt, szétdörzsölte a markában, kifujta a pelyvát s örült, mikor látta a szép, piros, érett szemeket. Csak ugy dagadt mindenik a kövérségtől, sehol egy aszott szem; nem is ártott hát annyira a mult hetek esője, hősége, mint féltek tőle. Mária anyánk, az istenanya képe ott mosolygott minden szem boldogabbik végén.

– Hát mi lesz, gazduram! – kiáltotta egy legény és sunyin odaintett a másiknak.

Dani értette a szót. A szegény ember szavát, aki alattomos formában szüntelen ott kerülgeti az isten kegyeltjeit ingyen ajándékért.

– Áldomás lesz, Péter, áldomás! – felelt.

– Akkor jó, – lélekzett fel mindenki.

Éppen végére értek a rendnek és sorban kiállottak kaszát fenni.

– Hát emberek, asszonyok, fattyak, jányok, ki fáradt?

Ugyan ki volna az, szent aratás első napján?

– Ki lát máma holdvilágon aratni?

Mindenki.

– Na hát akkor Péter, accide a kaszádat, ülj fel a lógósra, oszt ott a pájinkás csobojó, ugorj haza, hozd tele. Addig innen haza nem megyünk, míg le nem szedjük ezt a kis táblát.

Végig mutatott a hatalmas buzatáblán. Mindenki örült neki. Jól esik dolgozni, ha a gazda vezet. Kivált ha Turi Dani ez a gazda.

Dani végigfuttatta szemét a kasza élin.

– Jó kaszád van.

– Mer jó kézbe jár!…

Dani intett rá, elismerően.

A legény már fenn ült a lovon, mögötte a pálinkának való hordócska, onnan szólt le még egyszer.

– Másnak nem is adnám a kezibe: isten az atyám!

– Hozd ki az enyimet is! – kiáltott utána Dani, – oszt mond meg asszonyodnak…

– Mit?

– Sose mongy semmit!… No jányok, hát csak gyúccsatok rá arra a nótára.

Egy derék marokkötő lány a szemébe nevetett s nem kérette magát, magas sikító hangon rázendített:

– Fenét! – mondta a nótára Dani. – Ha abba akarsz belehalni, hétszer kell vizbefojtani, mint a macskát.

– Maga beszélhet, – mondta a nótás lány és letette az öléből a kévekötő guzscsomót. – Könnyü magának. Mindig csak olyanokkal vót dóga…

– Milyenekkel, te?

– Akik veszkődtek magáér.

Dani átkapta a lányt derékon.

– Hát te nem veszkődsz értem?

– Én? Haggyon békén, jobb lesz.

Dulakodtak. A férfin látszott, hogy nem sokat törődik a lánnyal, csak nyomorgatja. Ugy is végződött az egész, sután, a lány kibujt a keze közül, bár maga se akarta s ő eleresztette, mert más valami jutott az eszébe. A fénkővel néhányszor végigszaladt a kasza élén, azzal előre ment és rendbe állott. Az emberek sorra következtek utána. Mögötte egy ludnyaku, vörös arcu, szótlan, sovány ember jött, aztán egy másik savanyu paraszt, majd az a kis görbe vén ember, aki a minap reggel leckéztette, s igy tovább, nyolcan.

Dani boldog érzéssel eresztette ki a kaszát. Pompásan suhant az s egy nyisszanással leszelte a mereven elébe bókoló kalászsort. Kemény férfikarja jól érezte a munka erejét s hamar lefoglalta minden gondolatát a kasza. Válogatva, minden göringyet mellőzve, felverődött bodzahajtást, tüskerózsa gazzát kikerülve, művészi biztossággal s gépi taktussal haladt előre a renden. Valamivel gyorsabb volt a tempója, mint a többieknek, ugy hogy messze haladt s a ludnyaku paraszt megerőltette magát, hogy nyomába érjen. Szaporán és ügyesen járt sarkában a kévekötő lány, csöndesen dudolva a nótákat, melyeket a többiek éles hangon daloltak. Senki sem gondolt egy igére sem a nóták értelméből, csak fujták, ahogy jött, egymás után. Édeses illata volt a nótának, mint a lekaszált buza torzsája közt a sarjadó kakukfűnek.

Dani csak haladt, haladt előre, suhogott a kaszája, s oly gyorsan aratta a búzaszárat, mint feje a gondolatot. A gyorsan beálló alkonyatban erősen elmaradtak mögötte a többiek.

– No isten álgya, gazduram! – kurjantott valaki utána. – Mán mi nem érjük utól, ha igy befogott!

Dani elmosolyodott s hozzáfogott kaszát fenni. A többiek is sorba kiállottak és nyolc kasza csisszenő-nyisszenő csengése messze hallatszott a síkon. Aratók mentek hazafelé a tábla tulsó végén szaladó uton, s bekiáltottak egy-egy szót a sürüsödő esti levegőn át.

– Hónap is nap lesz!

– Aki megéri! – feleseltek vissza innen.

– Jó gazdátok van, egy napból kettőt csinál.

– Jaj bizony Turi Dani az ű neve!

Nevettek. Becsületesen, jókedvvel, vidáman, semmiségen.

A hazamenő munkások elhaladtak, a vállukon lengő kasza még idecsillant, a lányok gereblyéje az égre rajzolódott, aztán mindnyájan beolvadtak a szomszéd kukoricatábla sűrüjébe.

Ujra megharsant a kasza és Dani nemsokára kiért a föld végére. Egy percig gondolkozott, bevárja-e a többieket, aztán rápillantott a gyors munkában kipirult kévekötő lányra, aki fölegyenesedett s tüzes szemekkel nézett rá, mintha mondta volna:

– E jó kis hajtás vót.

Aztán gyorsan elszánta magát és kilépte az uj rendben a maga helyét, azzal nekieredt. Jó széles rendet fogott, hogy a buzának legyen hova dülni, a lánynak helye dolgozni, s ugy haladt előre, mint az árnyék. Mintha szárnyat kapott volna a kaszája, sulyja se lett volna, magától suhogott, csak lépni kellett a nyomán. Fürj szava seritett a buza közt, élesszavu tücskök cirpeltek, s fenn az égen egy csoport vad lud krugatott. Az aratók, akik most értek a maguk rendjének végére, nagy ujjongással kurjogattak az égi madarak után, majd legények, lányok csintalanul egymásba csiptek s nyáréji viháncolás csatározott. Dani kinyitotta mind a két fülét, úgy szelte a hangot, orrával az illatot, szemével a violasötét égalját, a sürün hunyorgó csillagokat s a tele képpel mosolygó holdat futotta körül. Melege volt, a mellényt is lelökte magáról, karján feljebb tűrte az ingujjat s a teste kövér párát bocsátott. A lány halkan duruzsolt mögötte egy nótát. Már elfogyott a kévekötő gyékénye, ideje nem volt buzaszárból ujat tekerni, hát csak kévébe fogta a lekaszált vetést, majd felkötik holnap. Igy is alig győz együtt tartani a gazdával.

Nemsokára megjött Péter is a lovon. Hozott pálinkát bőven, meg kenyeret, szalonnát, száraz kolbászt, száraz oldalast. Ellátta a gazdasszonya bőven, legyen elesége a népnek az éjjeli munkához. Nagy riadallal fogadták, s rögtön neki is ültek a jó vacsorának. Csak a gazda nem hederitett rájuk. Sem étel, sem ital nem kellett neki.

– Erigy Julcsa te is, enni.

– Minek?

– Ha éhes vagy.

– Ha nem vagyok!

– Mér ne vónál?

– Maga mellett?

– Én nem lakatlak jól!

– Óh!… dünnyögött csendesen felvihogva Julcsa.

– Gyere hé! – kiáltottak neki csintalanul a vacsorálók is. – Kolbászt kapsz!

– Nem kell nékem, – mondta a lány és csendesen hozzátette, – még ha gazduram adná!… Dani gyorsan odapillantott. Közvetlen mellette állott a lány; nagy, erős, vaskos lány; kemény inge csak ugy duzzadt, erős karjait széttárva eresztette le, feltürt szoknyája terjedelmessé tette csipőben, s az arca tüzelt, még igy holdvilágon is szinte sütött. És a homály leple alatt olyan nyiltan, durván, szemérmetlenül kinálta oda magát a buza közt, hogy csak egy ujjal kellett volna hozzányulni…

És Daniban, először életében undorodó düh ingerült fel s szeretett volna belerugni.

De csak elfordult, nem szólt, kieresztette a kaszát s oly gyorsan kezdett dolgozni, mintha menekülni akarna az üldözőjétől. Egy ideig valóságos verseny volt, ami köztük kifejlődött. Ki bir több munkát, a kaszás-e vagy a kéverakó lány. Két renden haladtak végig s Dani dühösen érezte a sarkában a lány lihegését.

– Vigyázz! – fakadt ki végre, – ugy dógozz, hogy én mezgerelek utánad hónap.

– Én utánam lehet!

Dani dühösen hitte el neki, hogy jól végzi a munkáját s tovább kaszált. Egyre nőtt a haragja. Szidta magát a lustaságaért. Szidta a kaszáját. Eszébe jutott, hogy nem a maga jószágával dolgozik. Át is rikoltott nagy hangon a többiekhez, akik a vacsora után most készülődtek fel, hogy munkába álljanak.

– Péter! Hun az én kaszám?

– Itt van-e!

– Hozd hát ide…

Lihegve várta be, mig a legény, aki áttört a buzán, elhozta a kaszát s visszaadta neki a másikat.

A legény megnézte a szerszámát.

– Ejnye gazduram! fakadt ki. – Mi az áldást csinált evvel a kaszával?

– Kaszáltam vele.

– Beretválkozni lehetett vón evvel, mikor odaadtam, no nem jó mán a vasas zsidónak se. Énnye. Isz e nem kasza mán, ha fürész…

A legény kétségbeesve hagyta ott a gazdáját s reggelig mohogott az agyon csorbult kaszáján. Dani meg ujra neki állott s a pompás kaszával ugy haladt előre, mint az álom. Vidáman, örömmel érezte, hogy a leány elmarad mögötte. Minden suhintással tért nyert s szabadult a nőstény izgató, undoritó közeléből.

Eszébe jutott a grófnő. Ujra elismételt magában minden pillanatot, amit előtte töltött. Kirepült a gondolata, mint fészkiről a sas és nőtt, dagadt benne az érzés.

Uj rendet kezdett ismét. Már nem vágtatott annyira, lendülettel, könnyen, de szinte szórakozottan haladt. Vaditotta a szivét, birizgelte érzéseit a nyári éjszaka, az illatos meleg, a buzatábla termékeny szaga, a madarak, bogarak zenéje, a távoli tóból idezengő békariongás és meg-megállott, behunyt szemmel szivta be a buja levegőt, térde meg-megroggyant és egyet-egyet nyujtózott, hogy pattant a csontja kötése. S ezalatt beérte a lány, amely ugy rohant utána, vakon, vadul, lihegve.

Már nem is bánta a gazda. Megállott, visszafordult s kaszáját leeresztve sarkára, várta.

Mikor az utolsó kévét is egyberakta a lány, még guzst csavart az ép buzaszárakból s szabályosan átkötötte. Akkor felállt. Szembenézett a férfival, aki egy tenyérnyire volt tőle.

És Dani átkapta félkarral, vad kegyetlenül átölelte, levágta a kéve buzára. Csókkal, mindkettőjüknek irtózatosan kéjes csókkal törte agyon.

Mikor magához tért, fölemelte a fejét s ködkönnyes szemmel körülnézett.

Meghült benne a vér s mint kigyó elől kapta vissza szemét. Egy hajszálnyira állott a kasza hegye a szemétől. Az Isten őrizte meg, hogy régen keresztül nem szaladt rajta.

Kijózanódott, megjuházott, felállt. A lány ott hevert a földön. Erőt vett magán, ujra dolgozni próbált. Madárcsipogást hallott, lehajolt, figyelt s látta, hogy fürjfészek van előtte. Egy kaszavágás már szétszelte volna a fészket. Megesett a szive, megszánta a boldogtalan kis családot. Kapta magát, gondosan körülkaszálta a szent helyet, aztán nagyot lélekzett. Nem volt többé semmi ize a munkához.

Hirtelen elhatározással vállra vetette a kaszát s vissza, lement a szekérutra.

Hazafelé indult.

Vissza sem nézett, oda sem pillantott a lányra, aki ott feküdt rendetlen ruhával a kévén, mint egy szétmállott élet.

Lehaladt az uton s nemsokára elmaradt mögötte az aratócsoport friss zaja. Csak a kifogyhatatlan nóta kisérte messzire. Harmat kezdett gyöngyözni a fűben s Dani csöndesen tiporta a lucskos pástot csizmájával. Vállán himbálózott a kasza s ő álmatagon ment, ment a falu felé.

A békés, csöndes éjszakán lazára szállottak idegei s meseszépen káprázott szemébe a grófnő képe. Lelankasztotta fejét, mint a napszurta virág s elsóhajtotta: Hej ha ezt megölelném csak egyszer!

Be lágyan, be puhán, be máskép tudná, mint ahogy asszonyt szokott ölelni. Olyan érezhetetlenül, alig birizgelné a szinét, olyan könnyen, alig emelintené meg a sulyját. Tenyere bőrében, ujjai hegyén zsenge zsibongást érez. Megérzi az éjszakai szellőt s keményre borzolódik tőle kezén, karján a sok apró szőrtüsök. Szinte felolvad acélos izmainak kemény felülete s híggá lesz, megérzi a semmi hatását.

Engedi, hogy lábai egyenletes tempóban vigyék előre, de nem akarja s nem cselekszi. Mássá lesz, mint aki volt és uj képességeket érez meg magában. És minden illat olyan erős, olyan átható. A lucerna nyers gazszaga és a kukoricalevél szurós, édeses párája; a szagos füvek csakugy égetnek, a mezei istenfa, meg a fehér üröm, a kakukfű s a kellemesen büdös tüskerózsa mind buján gőzölgi ki a lelkét, amely belopódzik az ember minden bőrlikacsán.

Dani kábulást, részegülést érez miattuk, feszül az agya és ugy érzi, mintha nemsokára fel tudna szállani a levegőbe.

Végre itt a falu. Az akácfák alatt beballag. Egy-két kutya megvakkan itt-ott, de megérezve a falubeli ember szagát, ujra elhallgatnak.

Hazaér. Felakasztja a kaszát az ereszbe s az ablak alá lép, benéz. Felesége még fönn van, virraszt, várja. Varrás van előtte, de nem dolgozik, ölébe ejtette s a lámpába bámul. Daninak ez mind olyan különös ma. Megérzi a felesége igaz lényét, megkapja, meghatja a gyöngeség, ami a sötétszemü, törékeny formáju, fehérnyaku asszonyból szinte lesir. Eddig idegen és kellemetlen volt neki, most megfogja a lelkét s jósággal tölti el szivét.

Bemegy a házba, a sötét konyhából benyit a szobába. Az asszony alig mozdul meg, csak sötét nagy szemeit veti rá kérdően. Dani bólint köszönésül, aztán közellép, elmegy a felesége mellett, hogy egy másik székre leüljön és közben ujjai hegyével alig érintve megsimitja az asszonya meztelen hátát, amely az ingvállból kiemelkedik.

Erzsi végigborzong a hőségtől s idegenkedve, összevont szemmel néz az urára.

Dani leül s gyöngéden, melegen néz az asszony szemébe, ahogy sosem szokott.

– Éhes vagy? – kérdi csöndesen Erzsi.

Dani megingatja a fejét.

– Semmisem kell?

– Nem.

Erzsi sóhajt, feláll, nem szól, mozdulatot tesz, mintha vetkezni akarna, de abbahagyja.

Dani olyan lágyan néz rá, szinte könnyes lesz a szeme.

– Mi bajod? – szólt halkan az asszony.

– Szeretlek Erzsi.

Erzsi hideglelős émelygést érez.

Dani feláll, hozzálép, gyöngén megöleli s a szemébe néz.

– Ugyan ne izetlenkedj nekem.

De az ura nem hagyja. Ugy öleli meg az asszonyt, ahogy az ügyvédtől látta. Ugy ahogy most a szive diktálja.

– Nem tom mi jött rád, – szól a felesége s elforditja a fejét.

Dani gyöngéden mosolyog.

– Igazán nem eszel?

A férfi nemet int.

– Akkor feküdni.

A lámpához lépett s elfujta.

Egy perc mulva már ágyban volt. Az ura odaült mellé, ráhajolt, ugy csókolta. Megcsókolta a homlokát, a szemét, ujra a szemét, az arcát, az állát, szemét s puhán, mint a leánygyermekéét, az ajkát.

Az asszonyt végig-végig bizseregte a sok, szinte érzéketlenül gyönge csók. Elkábult a feje, mert erre vágyott ő, mindig erre, nem a durva, vad, nyers ölelésre. És lassan belesimult az ura ölelő karjába.

De egyszerre csak megdermedt. Jéggé fagyott minden teste. Megértette a férfit.

Hisz ez nem őt öleli! Nem őt szereti.

A grófnét!

Arra készül, azt próbálja, ahoz gyakorolja magát.

És undor, düh, soha, soha nem érzett ellenszegülő idegenség fogta el. Fölugrott és kitépte, kiszakgatta magát a férfi szerelméből.

– Coki! Coki! – kiáltotta tele torokkal. – Coki kutya! Ereggy a grófnédhoz, ereggy a grófnédhoz!

És hörgött és sikitó hangokat vetett ki a torka.

– Eriggy innen, hagyj itt, hagyj itt, eriggy a grófnédhoz!

Dani megdermedt, találva érezte magát.

Percekig állottak a koromsötétben szemben egymással, mint villamos áramot fogva fel egymás jelenlétét.

Dani keményen kinyujtotta a kezét s találomra torkon ragadta az asszonyt.

– Coki! – hörögte az asszony, – coki!

A férfinak elmult minden szerelemhősége, a megalázott, meggyalázott férfiassága robbant fel.

– Parancsolom! morogta a foga közt.

– A kutyádnak parancsolsz, kutya. Soha! Ha én nem akarom! Soha!

Dani félkézzel vállon ragadta az asszonyt, megrázta, falhoz verdeste és messze kihajitotta az ágyból a szoba közepére.

XXI.

Jajjos nyögéssel eszmélt föl Erzsi. Összerázkódott, fájást, fájdalmat érzett. Összeszoritotta a fogát, a szeme égett, a halántéka lüktetett. Vállcsontja mintha el lett volna törve, gyomra fájt; a második gyermeke óta örökös hátfájása volt s most mintha megszakadt volna benne valami.

A szeme majd kipattant üregéből, mig lábra állt. Odament a bölcsőhöz s karjára vette kis babáját. Aztán fölrázta a fiát, aki betegen nyöszörögve, ébren kuporgott az ágy végiben s most anyjának egy kézmozdulatára engedelmesen mozdult, felült, leszállt.

Nem adtak semmi hangot. Az asszony a lélekzetét is szinte megakasztotta kemény akaratával, karon ülő csemetéje aludt, a másik meg kisérteteket látott s lábujjhegyen járt.

Ki, ki innen. Minél előbb.

A csikordulás, amint ajtót nyitottak, beléjük hasitott. Mintha rájuk orditott volna az ajtó s ijedten, rettenve, sikoltva kérdi meg, mit akarnak. Erzsi nem merte betenni, nyitva hagyta, hogy ujra hangját ne hallja. Még igy is sokáig ott hasitott a fülében, háta gerincében, az ajtósarok félelmes, siró hangja. Szeretett volna visszanézni rá a sötétben, de nem mert. Reszkető kézzel tapogatott a külső ajtó kilincse után. Nem volt bezárva s örült neki, hogy könnyen nyilt.

Végig az udvaron! Mezitlába alatt hűvösen, nedvesen engedett a por; kicsinyét ölében puhán tartotta, fia apró léptekkel szaladt a nyomán és egy szál szoknyájába kapaszkodott. A jó, világos, csillagos nyári éjszakában a boldogtalanok.

Isten szeme tisztán látta minden lépésüket.

Reszketése elmult, egy érzésbe fult egész valósága: rohanni, rohanni a megszabadulás felé.

Átok üldi, áldás várja őket. Minden lépés elszakitja őket a nyomoruságból és közelebb ragadja a boldog üdvösségbe. Minden léptével mintha visszafelé szaladna a jelen gyötrelmeiből, a mult örömei közé. Ez a kinos éjjeli futás őt, a szerencsétlen asszonyt ujra gondtalan gyermekkorába juttatja vissza. Átok a házon, honnan távozik, áldás ahová megy. Átok a kinos, keserü nagyemberi életére, áldás az öntudatlan gyermekkorra. Egy lépés, tiz, száz lépés még s örökre elfeledheti azt a sok rosszat ami vele történt. Nem lesz már egyéb semmi, csak megint ujralett gyermeki kora. Ölében viszi, lágyan mint az élet harmatát, csöpp kicsi magvát. Gyermek lesz vele, velük, köztük, három kis megfáradott gyermeket visz haza. Apjának, anyjának ölébe.

Gazdag szeretettel néz előre a házuk felé. Ugy felzsonganak, rajjal rebbennek föl benne az érzések. Mintha messze utról, idegenből, esőből, fagyból, szidalomból, sárból s utálságból rohanna ki, mig hazafelé szalad. Sirni megyen haza a szülei házba, kisirni magát. Még nem is tudja, mi lesz, nem gondol külön apjára, külön anyjára, csak arra, hogy jó otthon, még a kuckó is jó, meleg, bizalmas, az ajtósarkában is jó sirni, a törülköző mögé takart gyerekarccal zokogni. És egy-gyereknek érzi magát a két kicsinyével és szalad a porban, amely puha, nehezen szálló nedves lepellel borul meztelen lába fejére.

Fáj a szive.

Ámulva néz utána egy férfi a tanitó keritése mögül. Takács Gyuri. Mintha kisértetet látna, ugy nézi. Megrémült tőle, földbe gyökerezik a lába s nem bir hangot adni. Akkor érez megkönnyebbülést; mikor az asszony betér egy kapun. Az apja kapuján. Sokáig áll még a keritésnél, végre megfordul s bemegy a házba, ahol a késő éjjelen folyik a kártya. Hárman vannak, a tanitó, egy szomszéd falubeli félparaszt-félur, meg Takács Gyuri.

Jeges hidegség fut végig az Erzsi gerincén, mikor ujja hegye az ablaküveghez ér s a hüvös sima lapot megkoccantja.

A szobában rögtön megmozdul valaki.

Szikrázik egy szál gyufa s meggyujtják a mécsest. Aztán szapora léptekkel kisiet az ajtóba az anya. Álmélkodva nézi a holdvilágos tornácon a lányát.

– Itt vagyok édes anyám, – suttogja Erzsi.

– Vajon aztán miért?

– Engedjen be.

Megáll az anya, mintha utját állaná, de Erzsi gyorsan, furakodva megy befelé s maga után vonja a fiát. Az anyja tétovázva beteszi a külső ajtót, egyet gondol, be is riglizi, aztán utána megy a szobába.

Már az ura is fenn van, ott ül az ágya szélén s meghökkent csodálkozással nézi a lányát.

– Mi a bajod? – mondta az anyja.

– Meghalok édes anyám! – mondja fájó arccal Erzsi s nem tud sirva fakadni, mert érzékeny szive az apja arcán épen úgy a rosszaló bámulást fedezi föl, mint az anyjáén.

Eddig nem is gondolt magára, de most, hogy leteszi a babáját a falócára a párnák tetejébe, ugy érzi, szétszakad a teste. Amint kiegyenesedett, a háta iszonyuan fájni kezdett, a fejét végig simitotta s két nagy daganatot érzett meg, egyet a homlokán, másikat a hajban, a feje tetején. A karját nem birta emelni, majd letört. És amit a lelki részvét híjja elfojtott, kiszakadt belőle a zokogás a testi fájdalomtól. Oly keservesen és gyötrelmesen, mintha a rettentő feszültség egy elfojtott lyukon bugyogna ki rémes erőlködéssel.

Apja, anyja álmélkodva nézték sokáig. Nem szóltak, egymásra sem néztek, mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a gondolatukat.

Mikor jól kisirta magát Erzsi, s lecsendesedett, megszólalt közönyös hangon az anyja.

– Na hát mi baj van?

Erzsi kedvtelenül s restelkedve vállat vont. Lehült a vére.

– Mi? Micsoda? – kérdezte élesen az anyja.

– Semmi, – mondta Erzsi s sirós ajkai megrándultak a belső fájdalomtól.

Az apja csak nézte, nézte őt, fáradtan, fásultan, szomoruan.

– Jajhaj! – sóhajtott az anya és kövér, meztelen karjait végigtapogatta keresztben a tenyereivel. – Igazad van jányom, minden férfi disznó, kutya. Galád, becstelen.

Erzsinek összerándult a szemöldöke, egész arca. Igen-igen rosszul kezdte érezni magát. Nem otthon van, hanem idegenben, még az idegennél is rosszabb helyen.

– Azt hiszed, nem tudom mi a bajod? – folytatta az anyja s egyre gyurta hájas kövér felső karjait. – Igazad van jányom. Elég mán két gyerek. Egye meg a fene a marha férfiakat.

Erzsi ijedten rápillantott az anyjára, aztán lesütötte a szemét. Ökröndözés buffant fel a torkán, hányás ingerelte. S majd elsülyedt a szégyentől.

– Azt hiszed engem nem vert el apád? – folytatta az asszony kicsinylő szájrántással. Amint a mély kivágásu, ingvállban összeszoritott karjaival feltolta hatalmas melleit, fehér bőre fiatalos ruganyossággal dagadt. Egész teste megőrizte asszonyi szépségeit, csak az arca volt öreg, mély, sötét ráncos, sürü barázdák eredtek szemei körül, s oly gyürött és petyhüdt volt barna arca, mint a szerelmi izgalom csatatere. De a teste kemény volt, hogy a bolhát meg lehetett volna pattantani a bőrén s meglátszott friss, temperamentumos mozgásán, hogy ma sem ijedne meg hét férfitől.

– Ajajh, de még hányszor elvert, – mondta tovább. – De mit csináljak? Mégis mindig az lett, amit én akartam. Először én is hazaszaladtam az anyámhoz, de nekem olyan anyám volt, hogy be se eresztett az ajtón, haha, „lódulj innen, azt mondja. Ott az urad, nem bánom, ha tizenkettőbe hasit se“. Az én anyám az asszony vót! Hajajh.

Derülten, vidáman nézett maga elé. Csak saját magának beszélt. Az urának nem, hét számra nem szoktak ők szót váltani. A lányának sem beszélt, attól is egész világ választotta el. De ő azért egész jól megvolt magában s ha idegen ember került közelébe, mindig olyan friss, talpraesett és kellemes volt, hogy az egész világ az „aranyos Takácsnénak“ hivta. Senki sem értette a vén szamár „tövigszárazt“, hogy nem tud meglenni evvel a szép és kedves feleségével?

A száraz paraszt, aki fekete csontjaival, mogorva arccal ült az ágya szélén s komoly, barna szemével hosszan elnézte a lányát, köpött. Oda pillantott a feleségére s utálattal látta, hogy vakarózik, hogy tapogatja magát, hogy nyujtózik, tekergeti szemtelenül a derekát.

– Csak még egyszer vinne el a fene innen, – gondolta magában, – az én ajtómon se jönnél be többet!

Azzal tovább szítta egy rossz fogát s hallgatott.

Mindhárman elhallgattak. A kis fiu ott kuporgott az anyja mellett s álmosan meresztgette nagy szemeit szegényke.

Kietlen csönd volt.

– Most mit akarsz? – kérdezte az anya.

Erzsi kinosan vállat vont.

Mit akar? Ő? Istenem, hát mit akarhat? Ha halált lehetne idézni a saját fejére, azt akarná. Maga mellett érzi a csecsemőjét, másik oldalon meg-megroggyanó térdü kis fiát, kezével védően vonzza őket magához s ellenségesen áll szemben az idegen két lénynyel, aki szemben van itt vele. Tisztán, teljesen érzi, hogy az anyjával nem virradhat meg egy fedél alatt s hogy az apja senki az ő számára, erejefogyott vén ember, aki konok közönyösségbe fojtja bánatát. És még ő néz szánakozva, résztvevően az öreg ember felé, akit az élet ugy lebirt, ugy semmivé aszalt.

Körüljártatta a szemét a házon. Az éjszakai ágyvetés miatt rendetlenség volt a szobában. Ő roppant gondosan, pontosan rak helyére mindent, az anyja oly gondatlanul, felületesen, haszontalanul dob ide is egy párnát, oda is. Minden széken ruha, ágytakaró, egyik csizmája a szoba közepén, a másik az ágy alatt, mindenik piszkos, sáros, pedig hetek óta nincs eső. Az asztalon ott az ételmaradékos tányér, piszkos villa, kés, kanál, felborult sótartó. Falon félrebillent a légyköpte tükör; az asztal fölött függő lámpát tavasz óta nem tisztitották, az üveget alólról-felülről kitörülte valaha olyan darabon, ameddig az ujja beért, a többi része fekete füstös…

Jajaj. Itt élni! Lehet-e itt élni? Semmi sem változott, minden ugy van, mint régen.

– Az isten áldja meg a dolgodat, – mondta az anyja, – ilyen semmiségért felverni az embert a legédesebb álmából. No, hát az olyan nagy baj? Minek van eszed, ha nem azért, hogy élj vele. Na. – És ásitott. – Hát pedig a te uraddal ki lehetne jönni! Kevés asszonynak van olyan ura.

Erzsi fölállott. Szédülést érzett. Minden lelki rongy, minden erkölcsi piszok bűzzé vált, orrába szállt, ami az anyját és az urát egy dézsában boritotta előtte. És neki, neki kell megérnie, hogy ez az asszony ő előtte védje, neki, az ő számára, az urát!

Undor, halálos undor.

Tévedezve, szédelegve néz körül. Élet ez? Élet? Hát Uristen, mi jön még? Honnan jön ennyi, ennyi csapás?! Mi van még hátra? Van, még mindig van valami? Isten látja a lelkét, olyan kevés kell neki; sem étel, sem ital, sem gazdagság, sem egészség nem kell neki. Olyan kis helyen meg tudna élni, olyan szegénységben, olyan undok nyavalyákban, amilyen csak elért valaha valakit, ha becsület! ha szívbeli tisztaság! ha erkölcsi egészség volna körülötte! Mivel érdemelte ki az égtől ezt a szomoru sorsot, minden bajok legszomorubbját, ami özönnel hull rá.

Az anya közelebb lépett hozzá s a fülébe suttogta:

– Osztán nem kell olyan nagyon megijedni. Hát mért nem szólsz nekem? Én tizenegy gyereket hajtottam el!…

Irtózatos utálat vonaglik az Erzsi arcán.

– Ooáh! – orditja, üvölti az utálattól s mint a tébolyodott bámul üveges szemmel az anyja képébe.

Aztán magához tér és reszkető kézzel kapja ölbe kicsinyét; mint a farkasnőstény ragadja meg másik szegény kölykét s ki innen! Ki amig rá nem szakad a ház. Ki, amig meg nem fojtja ez a rothadt levegő.

Ki, ki, kirohan. Az anya kitárogatja két keze szárát s ugy csodálkozik, az apja törött, rongy teste kimered, ugy néz utána, de nem kél fel, nem szólal meg. Erzsi az ajtóból még visszapillant rá s meglátja a vigasztalan tehetetlenség gyászát kiülve az apja arcán s megtorpad e képtől. És rögtön megérzi, hogy ezzé fog válni ő is. Igy jár, akit megtőr az élet!

És most hová?

Bezáródott mögötte ez az ajtó is: a szülei házé!

Örökre.

Ujra kint van az utcán. A semmiben. A rettenetes világürességben.

És most hova.

Tévetegül, roskadozva viszi a lába vissza, arra, ahonnan jött. S oly gyorsan száll alá lelki feszültsége, mintha legombolyitják a kifeszitett kötelet. Már alig bir lépni, alig birja cipelni gyerekét.

– Meg fogok halni, – mondja magában – elevenen fogok meghalni, mint az apám. Az erős, a szent, az igazi emberapám. Ha az idáig jutott, én még lejebb, Le, le, le, le. Földig, föld alá. Leroskadok. Kereszt alatt, mint a Krisztus. Óh édes Jézus. Óh megváltó Jézus. Óh szenvedő Jézus. Óh adj erőt bünös lányodnak Jézusom. Válts meg uram Jézus…

Mig az imás szókat suttogta, egyre erősebb és nyugodtabb lett önérzése. Mint az áldozati bárány, tisztába jövén sorsával, kész volt elviselni azt. Megszakadt valami a lelkében. Az életvágy szakadt meg. Most már csak a szomoruságra vágyódott a lelke. S örült, érezve, hogy inai aligség birják, örült, hogy testi szenvedés sulyosbitja lelki baját. Félt, hogy enélkül nem is birná ki amazt. Ha karjait kiszakadóban nem érezné, ha háta, válla, bordái a beszakadás fájását nem sajognák, nem birna most ily rettenetes megnyugvással vágyni a lelki szenvedésre, a megaláztatásra, az ostorozásra, a mártiromságra.

Már készen volt a lelke halálnak halálára.

Egyszerre csak erős, de fojtott s ijesztően ijedt hang kiáltott rá, hogy majd összerogyott tőle.

– Erzsus!

Erzsi megállott s remegve ölelte magához nyugtalanul alvó babáját. A másik percben mögötte volt Takács Gyuri.

– Már az elébb is láttam, mikor erre szaladtál, – mi baj van? Mi? Nem birtam nyugodni, valami kihuzott… Vártalak.

Erzsi halottfakó arccal meredt rá s nem tudott szólani.

– Mi? No mi baj no.

Az asszony megingatta a fejét s el akart szaladni.

– Állj meg… s megkapta a karját.

Erzsi sikoltani akart, de a torkán nem jött ki a hang. Iszonyu fájást érzett összetörött testében s megállott remegve, mint a kihajszolt paripa.

– Beszélj az isten áldjon meg, ne bolondits meg, – könyörgött rekedt, hergő hangon Gyuri. – Igy csak nem eresztelek el. Szólj hát.

– Hagyj el, – mondta gyors, fuldokló hangon Erzsi.

– Nem én, mig nem beszélsz. Bajod van ugy-e.

Az asszony intett.

– Az uraddal… Tudom én! Nekem akarsz hazudni. Hazudj annak, aki nem szeret. Az uradnak, ne nekem.

Az asszonynak türhetetlen volt a férfi sok beszéde. Ez maga is megérezte.

– Megvert!?

Erzsi meredt arccal bámult.

– Haza szaladtál!… Az anyád kiszekirozott! Az apád, – eh, az mit tegyen? Elkergesse a lányáért a feleségit?

Erzsi rémülten hallotta mindezt.

– Most mit csinálsz?

Hallgattak s egymásra néztek ijedt, kimeredt szemekkel. Mindenik attól félt, hogy a másik kitalálja a gondolatát.

– Erzsi!

Az asszony gyülölködően rántotta össze a szemét a teli bizalmu hangra.

– Szereted még az uradat?

Erzsi dacosan, lenézően rántotta el magát.

– Szereted?

Hogy az asszony nem felelt, ujra kezdte:

– Megcsalt: kutya. Megvert: nyomorult. Elhagyott menni: utolsó szemét!… Szereted?

Semmi szó.

– Visszamégy hozzá? Elfelejted neki? Hogy holnap ujra kezdje?

Erzsi összeszoritotta a fogát s kimeredt a szeme.

– Szereted?

– Mi közöd hozzá! – sziszegte az asszony.

A férfi, aki azt hitte már győzött, visszahőkölt.

– Mi közöm? Ó te istenadta! Nekem mi közöm? Jaj te boldogtalan!… Szeretlek. Az a közöm.

– Akkor hagyj békén.

– Hát elment az eszed! Hogy hagyjalak! Gyerek vagy te, hogy beszéljek veled! Éccaka van! Senkise lát!… Hej a kutyaistenit! – orditott fel hirtelen hörögve, hogy végigbugott a falun.

Erzsiben megállott a szivdobogás.

– Hallgass! – szólott erősen.

– Gyere hozzám! Megvédelek az egész világtól!

– Soha!

– Gyere…

– Soha! – kiáltott rá az asszony teljes erejéből.

A férfi megbénult ettől a kiáltástól, amelyben benne volt az örökös, teljes elutasitás. Lelankadt a karja s egyszerüen engedte, hogy az asszony elmenjen. Látta, hogy siet előre az utcán, a porban meg-megcsukló inakkal s hogy huzza magával az álmosan, már szinte önkivületben tipegő kis fiát. Iszonyatos keserüség lepte meg a szivét. Csikoritott egyet a fogán majd beletört mind, azzal sarkon fordult s ment vissza, kártyázni.

És Erzsi szaladt előre, maga sem tudta, hogy miért, hova. Szaladt a vérpadra. Szaladt a halálba, a máglyára. Rohant erényével szenvedni s kinjaival vezekelni az apjáért, anyjáért, magáért, a gyermekeiért, ezért a bünös világért, amely tele van rosszasággal, bünnel, átokkal. Mert csak annyit érzett, hogy neki kell jóvá tenni, amit más vétett; csak annyira vágyott most, hogy a tisztaság lilioma maradjon ő s áhitozott száz kisértés után, hogy bizonyságot tegyen erényiről, áhitozott ezer kin után, hogy próbáját adja állhatatosságának.

– Óh Uram Jézus, Szüz Mária anyám! Mi az én szenvedésem a tietekhez! Könyörögj érettem…

Meg volt gyalázva, porig alázva. Soha föl nem éberedik tönkregyávult lelke, soha nem érzi többet magát asszonynak, embernek, isten büszke valakijének, áldozati bárány! megöldösött lény, mindeneknek utolsója.

Igy ment be a házba, az ura házába. Megtérve a Kálvária hét kőképe elől maga is kész volt keresztre feküdni.

Az urát ugy találta, ahogy ott hagyta. Végignyujtózva az ágyon, ébren. Dani szégyenülten látta, hogy megtért az asszony. Ő is kitalálta, mi az oka: otthon még keserübb gyalázat érte, mint itt… És ökölbe csapódott minden ujja, szerette volna szétdulni a vének házát s az üszkei közé dobni őket, amiért az ő feleségével igy bántak! Már pedig ő maga is egészen belegyőződött, belenyugodott, hogy elválik tőle az asszony. Jobb is igy, mondta magában. Hiába, ha nem összevalók, az isten se párositja már össze őket. Utálta magát, az életét s keserü szájizzel vetette meg magát, amért egy asszonynak nem tud bálványa lenni.

De most mi lesz?

Erzsi egy szó nélkül fektette le a meggyötört kicsinyeket. Még jó szerencse, hogy olyan egészségesek. A parányit a bölcsőbe fektette, a másikat a maga ágyára, felfelé fejjel a nagy párnára, ő maga pedig eléje térdelt és imádkozott.

Dani el-elszunditott, de untalan fölébredt. Erzsi egy percre sem érzett álmosságot. Pedig gondolkozni sem tudott, csak mondta magában a litániát:

Asszonyunk, Szüz Mária könyörögj érettünk…

Mikor a pirkadó hajnal bevilágitott az ablakon, Dani fölkelt, felöltözködött. Szomoru volt és csüggedt.

Egy percre megállott s a sötétben elnézte az Erzsi alakját. Meghatva, elbágyadtan bámulta a nőt, akinek embertelen erőt adott valami ő előtte ismeretlen érzelem. Immár órák óta térdelt ott, mint a templomban, a sötét templomok titokzatos homályában térdelnek fáradatlan asszonyok, fölemelve összesimitott kezüket, oldalra hajtva fejüket, mint Szüz Mária s halk szájmozgással rebegve a csudálatos, gépi szókat, amelyek mindig ugyanazok, mint a vizesés csöppjei s mindig bőséges uj érzéssel tudják eltölteni a hivő lelkét, mint a fáradtakét a vizzuhogás.

Daninak kitágult a szeme s féltékenység fogta el a szivét. Vad düh kezdett benne megáradni. Látta, hogy ő nem teheti tönkre ezt az asszonyt. Az ő ereje semmi ahhoz az erőhöz, amely titokzatosan belenyul annak a belsejébe. Tudta, hogyha most ő engedne hirtelen gyülöletének s széttiporná az imádkozó asszonyt, annak minden tagja külön az ég felé emelkednék s a testi bántás a lelkét már nem érintené.

Sóhajtott s részvétet érzett iránta.

Dehogy bántaná szegényt. Dehogy is bántaná többet! Nincs is rá joga! Senki már neki ez az asszony. És ha ezer esztendeig élnek együtt, akkor is idegen lesz örökkön örökké…

Megmozdult s csöndesen, nehézkesen kiment.

Odakint az a szép nyári reggel volt, amely mostanában olyan szivet-lelket élesztően derül föl napról-napra.

De az ő lelke szomoruság ónos szárnyától volt csapzott.

Lehajtott fejjel nézett körülkomor szempillái alól.

Itt-ott egy-egy tinó bőgése, kakas kukoritása, emberi száj istenkáromlása hallatszott a friss, áldott reggelen.

És Dani kedvetlenül érezte, hogy itt a munka, a törekvés semmiért, a harc ok nélkül valókért, az égedelem, amely mindent hamuvá tesz. Itt az uj nap.

Hintórobogást hallott.

Kemény pillantással nézett ki az utra.

És rettenetes szédüléssel ismerte meg, hogy a grófi hintóban ott ül a grófi pár s nagy utitáska hirdeti, hogy a vasutra mennek.

Tompa rémület ütött a fejébe, szivébe.

És utána bámult az elrobogó hintónak.

S amint az eltünt szeme elől, fanyar nyál futott össze inye közt.

Mi maradt itt neki?

Ez a rongy falu, rongy nép, rongy élet.

Még azt is utálta, hogy leköpje.

Mi ez? Ez az élet!

Sár!

És megint összekapta a szemét, ökölbe ránditotta öklét s vadul megdagadt érzéssel lihegett körül.

– Legyen sár! Sár! De még legalább szétgázolok benne!

S veszettül nézett a falura, a házára s fenyegetően utána az eltünt uri népnek!