V.

Lohmann, Ertzum gróf és Kieselsack egymásután visszasompolyogtak a terembe. Mikor a szinpad mellett haladtak el, Kieselsack élesen füttyentett.

– A dutyiba – vezényelt; és az öltözőben huzódtak meg. A kövér nő valamit foltozott.

– Na? – kérdezte. – Hol voltak eddig az urak? A tanárjuk mostanáig beszélgetett velünk.

– Semmi közünk hozzá – válaszolt Lohmann.

– Pedig nagyon finum ember, akár kenyérre lehet kenni, mint a vajat!

– Csak kenje!

– Ó én nem kentem szegény fejét, hagyja. Valaki más kezelte őt…

Nem mondhatott többet, mert Kieselsack megcsiklandta a hónaalját. A többiek szerencsére nem néztek oda.

– Hagyjon, kicsike – mondta a kövér nő és levette a fiu csiptetőjét az orráról. – Ha Kiepert meglátja, lesz kapsz, ne mulass.

– Megharagudna érte? – kérdezte Kieselsack leereszkedően; és a nő titokzatosan redőkbe vonta a homlokát, intett, mintha egy gyereknek mondaná, hogy van bubus.

Lohmann hátul, az öltözködő asztala előtt egy széken hevert, kezét a nadrágzsebébe mélyesztette s igy szólt:

– Kieselsack, te szemtelen disznó, kicsit sok is volt, amit Rondával müveltél. Mit bosszantottad szegényt, mikor már elhordta az irháját. Végre ő is ember, s ami sok, az sok. Most aztán komiszul megtáncoltathat bennünket.

– Fütyülök rá – hencegett Kieselsack.

Ertzum középütt ült, az asztalra könyökölt; csak dohogott, vörösborostás, szőke arcát a függőlámpa megvilágitotta s állandóan az ajtóra meredt. Egyszerre az asztalra csapott:

– Ha még egyszer idetolja a pofáját az a marha, összetöröm.

– Nagyszerü! – mondta Kieselsack. – Akkor aztán mindenki szekundát kap a dolgozatára. Az enyém ugyis csupa szamárság.

Lohmann mosolyogva mondta:

– Ugy látom, Ertzum, hogy egészen belehabarodtál a táncosnőbe. Igy csak az beszél, aki igazán szerelmes.

Künn elcsöndesült a taps, az ajtó kinyilott.

– Nagysád, önért gyilkolni akar valaki.

– Ne dumáljon – fanyalgott a táncosnő kelletlenül. – Beszéltem a tanárjával, gyönyörüeket mondott magáról.

– Mit mondott a vén ökör?

– Azt mondta, hogy megtanitja a regulára, más semmit.

– Róza nagysád – dadogott Ertzum; mióta a nő a szobába lépett, a fiu gerince megroggyant, a szeme könyörgött.

– Maga is gyönyörü egy alak – mondta neki a nő.

– Jobb lett volna, hogyha szépen itt marad a teremben és tapsol, ahogy illik. Szép kis bajom lehetett volna maga miatt.

Ertzum felrobbant:

– Ki meri bántani?

A táncosnő visszatartotta.

– Kérem. Ne izéljen és ne csináljon skandalumot. Mert még ma kirepülök innen. Aztán akkor a gróf ur rendelkezésemre tudja bocsátani a kastélyát?

– Nagysád, ön igaztalan – felelte Lohmann. – Ertzum ma is ön miatt járt a gyámjánál, Brechpoot konzulnál. Ez a nyárspolgár azonban nem érti a nagy életet, a nagy lobogást, nem akar pénzt adni. Ertzum, ha rajta áll, mindent a lábai elé tesz: a nevét, a ragyogó jövőt, a vagyonát. A lelke egyszerü és nemes, meg tudja ezt tenni. Épp azért, kedves nagysád, igazságtalanság lenne, hogyha visszaélne rokonszenves egyszerüségével. Kimélje őt.

– Tudom, hogy mit tegyek, maga majom… És ha a barátja nem is olyan szájas, mint maga, azért könnyebben…

– Leteheti önnél az »érettségit« – egészitette ki Kieselsack.

– Magát jól ismerem, maga afféle kis alattomos – mondta a müvésznő és közelebb lépett Lohmannhoz. – Itt adja a blazirtat és titokban piszok verseket ir az emberről.

Lohmann zavartan nevetett.

– Maga különben is az utolsó, akinek joga lenne hinni, hogy gyermekágyba kerülök. Érti? Az utolsó.

– Helyes. Az utolsó. Hát várjuk meg, mig ránk kerül a sor – szólt unottan Lohmann; és amig a szinésznő hátat forditott neki, ő kinyujtotta lábszárait és a plafondra meredt. Hiszen ő minden személyes érdek nélkül járt ide, pusztán mint irónikus néző. Neki ugyan mindegy volt az egész. A szivét keményen körülabroncsolta, ugy hogy sohase lehet kivenni a titkát… Maró gunnyal abroncsolta körül…

A zongora ujra kezdte.

– Róza, ez a maga kedvenc keringője! – mondta a kövér asszonyság.

– Ki akar táncolni? – kérdezte Róza. Már is illegette magát és Ertzum felé mosolygott. Csakhogy Kieselsack megelőzte a szélesvállu legényt. Csibészkedve megfogta Rózát, huncutul megforgatta és hirtelenül messzire siklott mellőle. A lány majdnem hanyattvágódott. Közben a fiu még a nyelvét is kiöltötte rája és mikor senki se nézett oda, megcsipte a hátulsó részét. A müvésznő erre nagyon megijedt és gyöngéd szemrehányással ezt mondta neki:

– Ha te, kis piszok, még egyszer ilyet csinálsz, szólok a barátodnak és megpofoz.

– Jó lesz hallgatni! – ajánlotta neki sugva Kieselsack. – Különben én is mondok neki valamit.

Összenevettek, anélkül, hogy az arcuk megmozdult volna. Ertzum zavart tekintettel nézte őket, vörös-szőke arca fénylett a verejtéktől.

Közben Lohmann táncra kérte a kövér hölgyet. Róza otthagyta Kieselsackot és nézte Lohmannt, aki pompásan táncolt. A kövér asszonyság egész könnyüvé lett a karján. Lohmann megelégelte a táncot, kecsesen meghajolt és Rózát észre se véve, visszaült a helyére. Róza utána ment.

– Táncolni azért éppen még lehet magával, ha egyébre nem is való – mondta Lohmannak.

Lohmann vonogatta a vállát, arcát közönyös ráncokba szedte és felállott. A leány mámoros odaadással keringőzött a karjaiban.

– Elég? – kérdezte egy darab idő mulva udvariasan a diák.

A leány magához tért.

– Jaj de szomjas vagyok! – kiáltotta fuldokolva. – Gróf ur, hamar adjon valami innivalót, különben rögtön elájulok.

– Hagyja szegényt, ő maga is alig áll a lábán – jegyezte meg Lohmann. – Ugy szédeleg, mint a részeg.

Ertzum lihegett, mintha ő maga forgatta volna meg Róza kisasszonyt. Reszkető kézzel tette helyére a borosüveget, alig volt benne néhány csepp ital. Tanácstalanul bámult a müvésznőre. Az elnevette magát. A kövér nő igy szólt:

– Ugy látszik, a maguk tanárja jókat tud kortyogatni.

Ertzum mindent megértett. Egyszerre elszédült. Azután hirtelenül megragadta az üres palack nyakát, mint valami dorongot.

– Na, mi lesz? mondta Róza és egy pillanatnyi jelentős szünet után arra kérte őt, hogy emelje fel a zsebkendőjét az asztal alól.

Ertzum lehajolt, az asztal alá dugta a fejét s utána akart nyulni. De térdeit meghajlitotta, négykézláb csuszva fogai közé kapta a zsebkendőt és ugy mászott ki az asztal alól. Azután ott maradt lehunyt szemekkel, bódultan a zsiros, hervadt illatu, piszokszinü rongytól, amellyel a szinésznő az arcfestékjét törölte le. Csukott szemhéjai mögül is az elérhetetlen nőt nézte, akiről éjjel-nappal ábrándozott és akiért – azt hitte – az életét is oda tudná adni! És mert a nő szegény és mert még nem emelheti magához, kénytelen nap-nap után kisértéseknek kitenni a nő erényét és mocskos emberekkel érintkezni, még Rondával is. Ily rettenetes sors senkit sem ért még ezen a világon.

Róza egy ideig gyönyörködött müvében, azután kivette a zsebkendőt a fiu fogai közül.

– Jól van, kutyuskám!

– Szédületes – mondta Lohmann.

Kieselsack leharapdált körmét szájába dugta és sunyi tekintettel, egyik barátjáról a másikra pillantva igy szólt:

– Ne bizzátok el magatokat. Nem teszitek le oly hamar az »érettségit«.

Ekkor Frölich Rózára kacsintott. Kieselsack már letette az »érettségit«.

Lohmann igy szólt:

– Fél tizenegy. Ertzum, a papod már hazajött a korcsmából, sietned kell.

Kieselsack tréfásan és fenyegetően sugott valamit Rózának. Mig a másik kettő felcihelődött, ő már el is tünt.

A két jóbarát a város kapuja felé vette utját.

– Elkisérhetlek – mondta Lohmann. – Az öregeim Breetpoot konzulék bálján vannak. Mit szólsz ahhoz, hogy minket meg se hivnak? Az a sok liba, akikkel együtt jártam tánciskolába, valamennyi ott feszit már.

Ertzum hevesen rázta a fejét.

– Ilyen nő még sincs közöttük egy se! Tavaly vakációban egy családi ünnepélyen együtt voltam az összes Ertzum-lányokkal és a familiába házasodott többi virágszállal. De azt hiszed, volt közöttük egy is, akinek olyan nemes izéje lett volna?

– Mije?

– Tudod már. Mert Rózának van ugynevezett lelke és ez nagyon fontos a nőnél.

Azt mondta »ugynevezett«, mert a »lélek« szó miatt pironkodott.

– Azonkivül zsebkendője is van – egészitette ki Lohmann. – Olyan nincs a te rokonaidnak.

Ertzum lassacskán megértette a célzást. Azon igyekezett, hogy tompa ösztöneit, melyek az előbb oly furcsa viselkedésre késztették, valahogy megmagyarázza.

– Ne hidd azt, – mondta Lohmannak – hogy ilyesmit öntudatlanul teszek. Meg akarom Rózának mutatni, hogy alacsony származása ellenére magasan fölöttem valónak tartom és a legbecsületesebb szándékkal akarom magamhoz emelni.

– De épp az előbb mondtad, hogy fölötted valónak tartod.

Ertzum maga is csodálkozott ezen az ellentmondáson. Dadogva mondta:

– Majd meglátod, mit teszek!… Az a dög, az a Ronda, tudom, otthagyja a fogát, ha még egyszer Róza öltözőjébe megy.

– De Ronda is megtanithat bennünket.

– Csak próbálja meg.

– Gyáva kutya.

Mindamellett nyugtalankodott a dolog miatt; de nem beszéltek többet róla.

Átvágtak az ugarföldeken, ahol nyáron a majálisokat szokták tartani. Ertzum az éjszaka és a csillagok varázsától felvidulva, azon gondolkozott, hogyan oldjon kereket. Ki akart jutni ebből a nyárspolgár-fészekből, a poros iskolából, ahol óriási teste kómikus kalodában vesztegelt. Mert amióta szerelmes volt, tisztán látta, hogy nevetséges ott az iskolapadban, amint leckéjét nyögve dadog, bikanyakát bátortalanul lecsüggeszti, mert az a ferdevállu mamlasz ott a katedrán dühösen sandit feléje és fuj mint egy macska. Izmai, amelyeket itt kordában tartottak, tettek után vágyódtak, karddal és vasvillával kivánt volna hadakozni, asszonyt a vállára vetni, a falu bikáját szarvánál fogva megragadni. Valamennyi érzéke zsiros parasztkáromkodásra sóvárgott, megmarkolható valóságra, kivágyakozott a fellengős, csenevész klasszikus szellem köréből, melynek közelléte a torkát fojtogatta; televény fekete földre vágyódott, ami a vadász sarkára tapad, levegőre, ami a vágtató lovas arcába csap; lármás kurtakorcsmákra és falkába hajtott vadászebekre, őszi erdőkre és nedves, ganéjthullató lovak párájára… Három évvel ezelőtt odahaza egy tehénpásztorlány, akit megvédett az egyik béres durvaságaitól, azzal hálálta meg a szolgálatát, hogy a szénába huzta maga mellé. Ezen a parasztcseléden keresztül érezte ma Frölich Róza orfeuménekesnőt. Ez a nő megéreztette vele azt a messzi szürke mennyboltozatot, amit akkor látott, azokat a szenvedélyes hangokat, amiket akkor hallott és azokat a szagokat, amiket akkor érzett. Mindent, egész lelkét felébresztette benne. Ezért becsülte meg azzal a nőt, hogy hitt a lelkében és a lelkét oly szépnek és nemesnek tartotta és többre tartotta saját magánál is.

A két diák elérte Thelander abbé villáját. A háznak két erkélye volt, egy az első, egy a második emelet közepén, oszlopok között és bütykös szőlővenyigék nőtték körül.

– A papod már otthon van – mondta Lohmann és az első emeletről kiszürődő fényre mutatott. A fiuk közelebb mentek; a fény kialudt.

Ertzum elkedvetlenedve és legyürve nézett fel a második emelet behajtott ablakára, ahova neki most fel kell másznia. Az ablakból ruhák és könyvek illata, iskolaszag áradt. Az iskola levegője éjjel-nappal az orrában csavargott, sohase szabadulhatott tőle. Vaskos haraggal egyet ugrott, felkapaszkodott a szőlővenyigéken, az első erkély karfáján megállapodott és még egyszer felnézett a második emeleti ablakra.

– Soká már nem csinálom ezt – szólt le. Azután tovább mászott, lábával felrugta magát az ablakig és bebujt a szobába.

– Álmodj szépeket – mondta Lohmann szelid gunnyal és visszafordult, anélkül, hogy lépéseinek zaját halkitani igyekezett volna. Thelander abbé, aki az imént szobájában a világosságot eloltotta, nem olyan ember, hogy lármát csináljon, amiért néha éjjel elmarad egy Ertzum gróf, akiért évente négyezer márkát fizetnek… És alig hagyta el Lohmann a kis kertet, máris Dórára gondolt.

Tehát ma adja Dóra a nagy házi bált. Ebben a pillanatban a legyezője mögül nevet az ő idegen, lágy és egyben borzalmas kreolnő kacagásával. Kunszt táblabiró talán együtt nevet vele; talán éppen ma határozta el, hogy Kunszté lesz. Mert hiszen Gierschke hadnaggyal, ugy látszik, szakitott… Lohmann behuzta a nyakát, alsó ajkába harapott és figyelte a saját szenvedését…

Lohmann szerelmes volt a harminc esztendős Breetpoot konzulnéba. Három év óta szerette, amióta egyszer az ő házában tartották a táncórákat. Breetpootné egyszer azzal tüntette ki, hogy táncrendet tüzött a mellére. – Oh, bizonyára csak azért, mert ezzel Lohmann szüleinek akart kedveskedni; a diák tudta ezt. Azóta csak ajtóréseken keresztül láthatta, a szülei házában, nagy ünnepségeknél, melyeken ő még nem vehetett részt, – a szeretői társaságában: iszonyu volt! Minden pillanatban az orrára nyithatták volna az ajtót és akkor ő ott állt volna; várva, hogy megnyiljon alatta a föld; minden kiderült volna. És erre az esetre Lohmann komolyan el volt határozva, hogy megöli magát. Volt hozzá egy ócska puskája, mellyel a gabonacsürben szokott patkányokra vadászni.

A konzulné kis negyedikes fia iránt atyai barátsággal viseltetett. Szerette az »Ő« gyermekét. Egyszer, amikor a kis Breetpoot javára beleavatkozott egy verekedésbe, sokaknak kérdő mosolyával találkozott. A puskacső már mellének volt irányozva… De nem, senki se tudta meg. És Lohmann tovább élvezhette tizenhét esztendejének vad szüziességét, kéjes keserüségeit, szemérmes, hiu és vigasztaló világmegvetését és a verseket, melyeket éjszaka egy ócska táncrend hátlapjára firkált.

És ebben a fiuban, aki át volt hatva ilyen bánatos érzésektől, egy afféle leány, mint az a Frölich Róza, szerelmet akart ébreszteni. Nem tudott ennél a gondolatnál humorosabbat elképzelni. Rózáról is irt ugyan verseket, az igaz. Csakhogy a müvészet nem válogatós a modelljében. Ha a leány azt hiszi, hogy ez szerelmi bizonyiték, nagyon téved… A müvésznő adta a sértettet. Lohmann az arcába nevetett, ettől persze a leány még inkább beléhabarodott. Lohmann ezt igazán nem akarta; meglehetősen távol volt attól, hogy a »Kék angyal«-hoz cimzett lebuj müvésznőjének a kegyéért esengjen, aki ott a teremben levő matrózok és kereskedősegédek közül bizonyára már nagyon sokakat boldogitott három és tiz márka közt ingadozó pénzösszeg ellenében…

Hizelgett-e mégis a leány szerelme Lohmannak? Tagadhatatlan. Voltak olyan órái, amikor a lábai előtt kivánta látni, mikor vágyódott arra, hogy megalázhassa, hogy a nő csókjaiban sötét bünök zamatját érezze, – hogy e bün által tiszta szerelmét bemocskolja, hogy a térden könyörgő ringyóban Breetpoot Dórát is lealacsonyitsa s hogy aztán szerelme elé rogyjon és istenigazában kisirhassa magát.

Ettől a gondolattól felizgatva vágott Lohmann a főutcának, ment Breetpoot konzul kivilágitott háza elé és leste az ablakok mögött elsuhanó árnyékok között az ő árnyékát.