NÉPBALLADÁK.

Erdélyi Anna. Barna kövü oszlop alól Igy kiált Erdélyi Anna: – Végy el engem, végy el szentem! – – Nem veszlek én el tégedet, Mig a te kis testvéredet, A kis hős, bár még fiatal. Meg nem ölöd méreg által, Viselete s minden szava Kitünőbb, mint az enyém ma. – – Megmérgezném, de hát mivel? – – Egy szentséges vasárnapon, Ha a pap templomban vagyon, Menj házatok kis kertjébe, Ott egy csohány kis bokrában Lelsz egy kigyót, csúfat élve. A pikkelye arany szinü, Tajték foly a csúf szájából, Méreg csepeg a farkából… Végy egy pohárt s támaszd hozzá, És a mérget fogd fel benne, Testvéredet öld meg vele. Kaszálóból haza, ha jön, Add: ígyék hogy erősbüljön, Hogy ha, jön a forgatásból: Add, hogy igyék szomjuságból. S a mint haza megérkezett, Anna ép ugy cselekedett. – Igyál, igyál öcsém, lelkem! Piros bor ez, szép Brassóból A te kedves barátodtól. Ajakához nem is tette, S már a méreg meggyult benne. Másodszor is kiált Anna: – Végy el engem, végy el szentem! – A mint mondád, ugy van minden. – Bizony lelkem, el nem veszlek, Mert ha reám megharagszol, Ezt teszed majd, hehj, tudom jól.

A galaczi vásár. Tegnap kedd volt, – ma van szerda… Csütörtökön, a szép napon, Hires vásár van Galaczon. … Mosolyg az asszony kilépve, Ha bejön, köny ül szemébe. – Mi dolog az hites társam, Mondd csak, mért mégysz ki nevetve, S ha bejösz, köny ül szemedbe?… – Tegnap kedd volt, – ma van szerda… Csütörtökön, e szép napon, Hires vásár van Galaczon. Mindenki hajt ökröt, juhot; Az én dolgom csak nem halad… Csak nekem nincs a mit hajtsak. – Ne vedd számba, kedves férjem, Felöltözöm én is szépen: Alól, mint az urnők szoktak, S arczom olyan ékes lészen, Mint a nap a magas égen! A szép asszonyt fogva kézen, Indulásra voltak készen, … Összejárták a nagy vásárt, Mindenkinek helyét, sátrát, S leültek a sátrak végén, Vizet ittak, megpihenvén. Jön egy czigány, mint a holló, – Eladod tán ezt a szép nőt? – Nem tarthatom, – eladom őt… De nem azért, mert rest, tunya, S férje mellett magát unja; Hanem anyám faggat engem, Oly szegény nőt, hogy vehettem! – Hogy adod el? mi az ára? – – Száz öt lé, meg annyi apró, Egy kendőbe leszámlálva, Annyi rézpénzt hozzátéve: Azt hiszem, hogy nem lesz drága… … Köpenyét a földre tárta, És a készpénzt leszámlálta. – Vén czigány! mit adsz pénzt érttem? Nem élnél te soha vélem… Vitte tovább a szép asszonyt: Összejárták a nagy vásárt, Mindenkinek helyét, sátrát, – S leültek a sátrak végén, Vizet ittak, megpihenvén. S ime jött egy deli hadfi, – Eladod tán ezt a szép nőt? – Nem tarthatom, – eladom őt… De nem azért, mert rest, tunya, S férje mellett magát unja, Hanem anyám faggat engem. Oly szegény nőt, hogy vehettem? – – Hogy adod el, mi az ára? – Száz öt lé, meg annyi apró, Egy kendőbe leszámlálva, Annyi rézpénzt hozzátéve. Azt hiszem, hogy nem lesz drága! … Köpenyét a földre tárta És a készpénzt leszámlálta. A szép asszonyt kézen fogta, S beültek egy fogadóba. Három napig ettek, ittak, De egymásról mit se tudtak: Ki micsoda, hová való? – És a hadfi igy beszéle: – Eszünk, iszunk három napja, De közülünk egy sem tudja: Ki, micsoda, hová való? – Nevem Anna, – a „bán“ lánya, Hátszeg-vidék királyának Oldalágon unokája. És a hadfi igy beszéle: – Fia vagyok én a „bán“-nak, Nevem János, unokája Hátszeg-vidék királyának… S im, megtudták, hogy testvérek… S kézenfogva a szép asszonyt, Visszavitte őt férjének… – Itt van hölgyed, sógor lelkem. Ne árulgasd, – kimélj engem; Hogy ha ujra elfogy pénzed, Tele töltöm én erszényed – Egy csókért, a mit nőd adott, Ad a pap is bocsánatot.

Toma. Mán ablaka előtt állva, Beszól Toma a szobába: – Anna, Anna, drága lélek, Jöjj ki hozzám arra kérlek. – Nem mehetek ki a házból, Kemenczémben a tüz lángol, És a gyermek sir, a kincsem, Kivüle ma senkim sincsen; Nyikorog is a ház ajtó Künn az ebem; a haragvó. – Anna, Anna, drága lélek Jöjj ki hozzám arra kérlek, Tüzet lehet eloltani, A gyermeket elaltatni, – Ajtód sarkát kend kenőcscsel, A kutyádat tartsd kenyérrel. – Nem mehetek ki a házból Nem lehetek ma már távol, – Itt a férjem, alszik, mellém, Töltött puska pihen mellén, És két pisztoly a lábánál Pallos fekszik oldalánál. Ha mozdulok: puska ropog, Ha felkelek: halva rogyok. – Anna, Anna, drága lélek, Jöjj ki hozzám arra kérlek, – Kis ideig leszünk távol. … És az aszszony kijött erre, Fel is kapta a nyeregbe; Mentek nem is nézve hátra, El is vitte messze tájra: Zöld erdőnek közepébe, Csergő patak közelébe, Vastag fának árnyékába. Itt leültek megpihentek. És a férfi igy beszéle: – Keress kincsem a fejembe… S puha keze babrált fején… Látott gerlét, a mint várja, Merről? honnan? jő a párja; Messzebb ismét, benn az erdőn, Látott bárányt puha emlőn S rigót, a mint étket szállit, Hogy táplálja fiókáit; – Látta kedves csecsemőjét, Szép szemében drága könnyét, Csendes szellő fuvalmában, Gyermek sirást hall magában. … Anna erre, a kést vette, És Tomának fejét vette. Visszaindult haza felé, – Megérkezett a kis házhoz, A kis háznak ablakához, S benézett a nő a házba: Látta férjét vacsorálva, És anyosát rongyot kötni, Csecsemővel bibelődni És altatva drága szóval: – Aludj, aludj, árva gyermek, Lefektetni nem is merlek, Mert mióta anyád nincsen, Jó éjszakád, álmod sincsen; Két szép szemed, két nap óta, Nem volt soha becsukódva; Nem is szoptál édes tejet, Nem is fogtál puha kezet, Nem csókoltál édes ajkat, Nem volt soha nyugodalmad, Nem figyeltél anya-szóra, – Két nap óta, gyermek, néked, Csupa sirás volt az élet… Beszól a nő a szobába; – Feleséged, ha megjönne, Mit csinálnál vele bátya? – Meg se sütném, meg se verném, Rút szavakkal sem illetném; Meg se kérdném: merre jártál, Annyi időt hol töltöttél, Kivel voltál, mit csináltál? Csak az volna kivánságom, A mig magam vacsorálok Legyen gyertyám, mécs-világom… Bement a nő a szobába, Megszoptatá csecsemőjét. A ki sokáig volt árva. De Mán erre mitsem szólott, A ládához ment, s belőle Vett ki puha, fejér gyolcsot. S betekerte a nőt vele, És szurokkal csepegtette, S meggyujtotta és világolt, Mig maga Mán vacsorázott.

Miora. A hegy oldalánál, A menny kapujánál, Ime összejöve, Lefelé a vőlgybe, Kövér juhnyáj, három, Velök három pásztor. Az első Moldován, Második Ungurán, A harmadik Vracsán. A második pásztor, S a harmadik pásztor, Beszélgetnek nagyba, Tanácskoznak rajta, Ha a nap leszálla, Küldjék más világra A moldvai pásztort, Mert rászedte párszor, És szebb is a nyája, Kővér a báránya, Ügyes ebe, lova, Jól kitanitotta!… De a szép Miora, Ékes gyapja fodra, Három napon innen, Ugy jajgat szünetlen, Nem eszik füvet sem. – Kis szőke Miorám, Drága kis Miorám! Három napon innen, Csak jajgatsz szünetlen, Nem szeretsz már fűvet… Tested beteg volna! Te drága Miora! A juhnyájt hajtsd össze, Ide a fris zöldbe, – Mert miénk a jó fű, Tietek az árnyék, – Drága gazdám, drága, Hivd el jó kutyádat, Legjobbik kutyádat! Az éj el fog jönni. Megakarnak ölni, Az erdélyi pásztor, És a másik pásztor… – Drága, kis báránykám! Jövendőlöm talán, Hogyha meg van irva, Hogy tegyenek sirba, Mondd meg nekik tisztán, Temessenek ők el, Itt valahol közel, A tanyán, köztetek, Hogy veled lehessek, – Ott a hol a halom, Ebemet meghallom. Mond meg nekik azt is, Tegyenek fejfámra, Furulyát tőlgyfából, Öröm jő hangjából; Kis furulyát csontból, Bánat szól a hangból; Bodzafa tilinkót, Ez nagy tüzzel sikolt, – Ha a szellő támad, Közöttük elárad, Összejő a nyájam És véres könnyekkel, Megsirat majd engem; – De hogy én meghaltam, Ne szóljon az ajkad, Mondd meg nekik aztán Hogy én összekeltem, Hogy én megesküdtem, Egy szép királynéval, Világ-menyasszonynyal. Népes esküvőmnél Csillag hult az égről. A fényes nap s a hold, Zöld koronát tartott; Fenyők a vőfélyek, Nyirfák a vendégek; Papok a havasok, Éneklők, szárnyasok; Repdeső madárkák, S csillagok a fáklyák… De te ha meglátod, Utközben találod: Az édes anyámat, Szivében mély bánat –, És szemében könynyel, Járva szerte-széjjel, Mindenkit megkérdve, És ekép beszélve: – Vajjon ki ismerte, Vajjon ki járt véle, A karcsu pásztorral? Olyan az ő képe, Mint a jó tej fénye, És ajkán a bajsza, A buza kalásza; És hajának fodra, A hollónak tolla; Égető két szeme, A mezőnek szedre; Te kedves Miora, Könyörülj meg rajta; Mond meg neki tisztán, Hogy én megesküdtem, Hogy összekeltem, Egy gyönyörü vőlgyben, Szép király-leánynyal. S ha te megtalálod, Ne mond meg anyámnak, Hogy az esküvömnél, Csillag hult az égről, S fenyők a vőfélyek, Nyirfák a vendégek, Papok a havasok, Éneklők, szárnyasok, S hogy a kis madárkák A fáklyákat tarták!

A hegedüs. Korán reggel, félhomályba’, Midőn vész az éj homálya. Hegyek között az ösvényen, Ki fut s vajjon hova mégyen? Ifju asszony, – ölbe zárva, Egy kis fiu, egy kis árva. Felérve a hegytetőre Énekelvén megy előre; De a gyermek, a kis árva, – Angyal szelid az orczája – Meg nem szünik egyre sirni, Kérdést intéz az anyához, Miért kezdesz énekelni? – Vagy nem látod tova, tova, Fenyőfáktól körülfonva, Ott a tolvaj-banda fészke, Ama dombos, tágas vőlgybe’. Félek anyám, félek nagyon, Nem ölnek meg minket vajjon? Nem érez a tolvaj-banda, Szállna rá a Szüz haragja. Nem figyelnek a kérdőre, Énekelve tart előre, Itt van már a rablók háza, A menyköve esnék rája. Felénk ki jő mind előre? Az a rablók vezetője. Ifju asszony kaczag, nevet, Leteszi a kis gyereket, Lehelyezi puha földre; Ő meg elvész az erdőbe. A kis gyermek, a kis árva, Ugy zokogott egymagába, Hogy az erdő felelt rája – – De kik jőnek amott szembe, A tündérek fényes serge! Fehér lepel által födve, Arany hajjal tündökölve, Drága gyöngyből koronával, Az ég annyi csillagával! Ő lesz az, az erdő anyja S tündérserge, mely nem hagyja. A kis árvát felölelte, Felhő által körülvette. Arany felhő lágy ölében, Eltüntek a zőld erdőben – – Erdő mélyben, a hegy alatt, Hol a futó csermely fakad, Ott él a kis szegény árva, Három tündér vigyáz rája. Három tündér kedves, szépek, Virágai a mezőnek, Egyik mesét mond a távol Eső csillag- s holdvilágról; Futó patak morajáról; Kelő hajnal szép pirjáról. És a másik fütyöl, mintha Esti szellő lágyan sugna. A harmadik kényezteti, Dalok között lefekteti. … Öröm között, jólét között, A kis gyermek már nagyra nőtt. Hozott anyja uj nyirettyüt, Diófából szép hegedüt, Arany hurok rajt’ feszitve, Arany hajból kikészitve. Egyik hur a bánat hurja, A másik a szomort fujja. És az egyik a gyönyöré, A negyedik az örömé. A szép ifju figyel rája, – Beteljesült lelke vágya, Igy tanitja őt a tündér: – Hangja édes, sokat felér. – – Ez a hur a bánat hurja, Ujjad nagyon ne is nyomja, Fájdalomtól el is szakad, A ki hallja meg nem marad. Ez a hur már ad ki szomort, Könyt fakaszt, ha éri vonód; Harmadik a gyönyör hangja, A mátkások dalát dallja; Szerelmet önt ifju szivbe, Fris erőt a vénült érbe; Ettől a meghalt feltámad, Ebből öröm hangja árad – – És az ifju figyel erre, A hegedüt kézbevette, A nyirettyüt végig futja, Rezg az eszköz minden hurja, – Néha roszul, majd meg jobban, A sziv néha fel-feldobban, Míg végtére a dal árja, A közbámulatnak tárgya, A tündért is csóda szállja. – – Nemsokára a szép ifju, Hegedüvel utnak indul, – Játszik falun, a vásárban, Tapsolnak is, tizen-százan; Szép dalát a ki csak hallja, Elmerengve bámul rajta. – Koborolva ide-oda, Véletlenül bejutott a Rablók közé a csárdába, A mennyköve esnék rája – – – Hé, hegedüs! mi a neved? Elfelejtém a nevedet, Huzz rá, mit is bámulsz rajtam! A nyakadat kifacsarjam? S hegedült is, a mint mondák, Csak ne üssék, csak ne bántsák; A kebleket öröm szállja; Tánczra kelnek, ki-ki járja. … Ime mást hurt érint ujja, Elnémulnak, a mint fujja, A hur, a mint ki-ki hallgat, Sziv repesztőn rezeg, jajgat, Mint egy megtört sziv fohásza, Setét, rémes éjszakába. Asztal köré csoportulnak, Nincs keletje már a bornak, Nem is töltik a kupákat, Kebelöket szállja bánat… S jaj a szegény csaplárosné, Minden dolgát elfelejté, – Olyan szomoru az ének, Még szomorubb lágy szivének. – Szép hegedüs, oh, megállj csak! Addj helyet egy árva szónak! Arra kérlek szépen téged, Dalold el a gyermekséged – – Kézbeveszi a hegedűt, Megkeni rá a nyirettyüt, Igazít a bánat hurján, Imigy kezdi drága hangján: – Korán reggel, félhomályba’, Midőn vész az éj homálya, Hegyek között az ösvényen, Ki fut s vajjon hová mégyen? Ifju asszony, – ölbe zárva, Egy kis fiu, egy kis árva. Felérve a hegytetőre – – Áll az asszony megnémulva, – Élettelen földre hulla, És ez asszony, névleg Anna, A hegedüs édes anyja.

Szegény Jankó. Hegy alján a juhász legény, Elaludott mélyen szegény, S a juhnyáj a sötét éjjel Barangolt is szerte-széjjel… Pásztor nélkül csavarogva, Bement volt már a tilosba. – Befogták a juhász legényt, – Bekisérték lánczon szegényt, – A juhnyáját behajtották Semmi áron ki nem adták. – Jött az apa, jött az anya, Tüszöjükben hozva bankót, Könyörögtek, térdre hullva, … Adnák ki már szegény Jankót. – A bankóért a jó birák, Szegény Jankót ki nem adják. – És jövének a fivérek, Tüszöjükben aranyt hozva, Szavuk olyan, mint az ének, Minden szép szó összehordva, … De aranyért a jó birák, Szegény Jankót ki nem adják! – Felöltözött a mátkája, Vett szép szoknyát derekára, Piros csizmát a lábára, Szép nyaka a gyöngytől fénylett, Már messziről hajtott térdet, És kezeit összecsukta, Szép szeméből a köny hulla: – Törvénylátó, drága urak! Váltságdijba miket hozzak?… Eresszétek már ki Jankót; Ha bűne volt meg is lakolt Drága gyöngyét földre dobta, Szép szoknyája már kioldva… Erre aztán a jó birák, Szegény Jankót ki is adták! * * * – Végy el Jankó feleségül, A börtönből megmentélek, Értted halok, érted élek… – Nem veszlek el feleségül, Mert megcsaltál már mint mátka, Félek rám száll az ég átka!

Gruia. … Az országot tüzzel-vassal Három izben összedulta, Novák vitéz fia Gruia! – Gruia, Gruia, édes fiam, Hadd az italt, hadd az álmot, Rajtad ezek vernek lánczot, – Kerüld el a korcsomákat. Felejtsd el a sok babákat. Annak a ki nappal-éjjel, Tivornyázik szerte-széjjel, És az üdvöt borban, lányban Keresi csak és találja – Üres lesz a tarisznyája… Add sisakod két ökörér’, A pallosod még kettőt ér… Gruia, Gruia, édes fiam! Ugyan mond meg mi lelt téged? A nősűlés vágya éget? – A nősülés nem bánt engem, Belgrád felé szállna lelkem! – Gruia, Gruia, édes fiam, Járj a merre neked tetszik, Tégy azt, a mit akarsz, tetszik, Csak kerüld a korcsomákat. Bort ne igyál, lányt ne szeress, Bortól, lánytól rettegj, reszkess… Ne lépj Belgrád városába, Belgrád vára szép a szemnek, Van sok pénze, katonája. Felült Gruia a lovára, Előtte állt Belgrád vára; Nem figyelt az atya-szóra, Bement, betért vacsorára A királyi fogadóba. – Korcsmárosné, ha nem bánod Bort előmbe, drága lélek, Megfizetem hogyha élek. … Meg is ivott három vedret, Három után kért még hetvent, – Elprédált már három hordót. Fizetésre nem is gondolt. A csaplárné ölt azonnal Piros czizmát a lábára, Fehér szoknyát derekára, El is indult, elment nyomba, Elérte a király házát Nem telt bele tán egy óra. – Korcsmárosné, virágszálom, A mióta szolgálsz engem, Három éve lesz a nyáron; És te mégis soha, soha, Nem is gondolsz az adóra! – Oh, felséges nagy királyom! Haragodat immár látom; Nem fizetni adót jöttem… A tegnap igy este tájba Beszállott volt egy erdélyi, A királyi korcsomába. – S ezt mondotta első szóra: – „Korcsmárosné, ha nem bánod; Bort elömbe drága lélek, Megfizetem, hogyha élek.“ – Meg is ivott három vedret, Három után kért még hetvent; Elprédált már három hordót, Fizetésre nem is gondolt. – – Korcsmárosné, virágszálom, Hü vagy hozzám immár látom! Hanem az, ki este tájba, Beült az én korcsomámba, Nem más mint a vitéz Gruia, Ez országot tüzzel, vassal, Három izben összedulta… Hanem étesd, itasd ingyen, Szép szemedbe, hadd tekintsen. Gruia magát le is itta. Ezt a török meg is tudta, – Megfogták és megkötötték, Uj szijuval, uj kötéllel; Hét sing vassal és egy féllel, Térdig vasra, lánczra verték… El is vitték onnan nyomba, Oda, hol a török császár A rabokat tartni szokta. – S mint felébredt este tájba’, Magát térdig vasba látta. … Betelt Isten akaratja… Messzetájról repült rája Holló madár fiókája. – Holló madár fiókája! Orrod hamar de megérzi, Hogy van veszni való férfi… Ide jöttél sebes szárnyon, Tüskén, bokron vizen, árkon, – Tán husomat, hogy megedd, Tán véremet, hogy megidd, S életemet hogy elvídd!? – Gruia, Gruia, Novák fia, Sem megenni lágy husodat, Sem meginni szép véredet, Sem elvinni életedet, Jöttem ide sebes szárnyon Tüskén, bokron, vizen, árkon, – Atyád küldött engem, mintha Balsorsodat tudta volna. – – Holló madár fiókája, Azt izenem jó atyámnak, Fia vagyok a halálnak; Hanem mégis arra kérem, Öltözzék fel, dusan, szépen, Kapja fel a buzogányát, Nyergelje meg azt a sárga Ifjukori paripáját. … Betelt Isten akaratja, – Holló madár sebes szárnyon Repűl, repül messze tájon. Novák ezen gonosz hirre, Dusan szépen felöltözve, Felkapta nagy buzogányát, Felnyergelte azt a sárga Ifjukori paripáját; – Meg sem állott Belgrád-várig A királyi korcsomáig. S a mint Novák közel jára, Lova nyeritő hangjára Gruia tisztult a sok láncztól. – Gruia, Gruia, édes fiam, A két oldal-szárnyat törjed Hadd számomra a középet. – – S fordult Novák dühvel jobbra; Hullt a török mint a gomba, Fordult balra s egy csapása, Száz töröknek sirját ássa! – Vágjunk, fiam, a mit vágunk, Hadjunk egyet hirmondónak. S nézzünk széjjel, hol a lányunk, Ilonádat vigyük haza, Mert szeretőd, s szeret téged, Legyen is a feleséged.

Az árgesi zárda. I. Az Arges vizén le Amott a parton le, Halad Negru vajda, Tiz követi nyomba, A kilencz nagy mester, Mind kömives ember, És Mánoli a fő, Ő közöttük a fő. A völgyben menének, – Örőkös emléknek, – És helyet választnak, A fényes klastromnak. És a mint haladtak, Utközben akadtak Egy juhász legényre, Furulya kezébe; És a mint meglátta, Szól az ur hozzája: – Hé te fürge juhász, Oly ügyes furulyás, Az Árges vizén le, Juhnyájad legele; Az Árges vizén fel, Juhnyájad hajtád el, Mondd csak te nem láttál, Szerte a mint jártál, Egy elhagyott falat, Bevégzetlen falat, Annak a tetője, Fűvel van benőve. – De uram én láttam, A mint oda jártam, Egy elhagyott falat, Bevégzetlen falat; Kutyám, a mint látta, Futott is hozzája, És meg is ugatta, A halált jósolva. Az ur örült ennek, Ennek a beszédnek; S indult is lefelé, Ama kőfal felé, A kilencz mesterrel, Kömives emberrel, És Mánoli a fő, Ő közöttük a fő. – Ime az én falam, E helyet választom, A zárda helyéül, Örökös emlékül. Hanem ti mesterek, Kömives emberek, Csak fogjatok hozzá, Kezdjétek a munkát. S nekem épitsetek, E helyt emeljetek, Egy oly magas zárdát, Hogy ne lássam párját. Kincset adok nektek, Bojárokká teszlek. De ha nem lesz olyan, Megmondom komolyan, Mind befalaztatlak, Az alapba raklak! II. A sok mester siet, Nyujtják a zsineget, Megmérik a földet, Sánczot ásnak, szélest. Mindegyre dolgoznak, Nyulnak már a falak, De a mit épitnek, A falak ledölnek; Másodnapra ismét, Harmadnapra ismét, – Negyedik nap rája, Dolgoznak hiába. Bámul Negru vajda, Méregbe jő rajta, Szidja a sok mestert, Sok kőmives embert, S őket beakarja, Falazni a falba. És a sok nagy mester, Jó kőmives ember, Ugy félnek mindegyre, Dolgoznak remegve, Hosszu nyári napon, Reggeltől estvélig, Dolgukban sincs haszon! De Mánoli rája, Nem is megy munkába; Lefeküdt az ágyba S álmot lát álmába, – És a mint felébredt Kezdé a beszédet: – Héj ti kilencz mester, Mind kőmives ember, A mint elaludtan, Ezeket álmodtam: Egy hang szólott hozzám, Mely megmondta tisztán, Hogy kezünk munkája, Ledöl éjszakára, Mig elhatározzuk, Hogy mi befalazzuk, A feleségünket, Vagy a növérűnket, A ki holnap reggel, Legkorábban jő el, Hozván finom étket, – Férjnek vagy fivérnek. Akarjátok tehát Végezni e munkát, Az isten szent helyét, A vajda emlékét, – Jertek fogjunk hozzá, Esküdjünk meg reá, És ezen eskünket, Tartsuk meg, mint szentet, Hogy feleségünket, Avagy nővérünket, A ki holnap reggel Legkorábban jő el, Azt mi feláldozzuk, A falba falazzuk. III. Másnap reggel korán Fel is ébredett Mán, S nyomba fel is méne Vessző-keritésre És lenézett róla A kanyargós utra. De kit veszen észre? Ki tart ott feléje, Az ő hites társa, A mező virága! Közeledik egyre, Hozván a kezébe’ Bort, hogy igyék férje, – Párolog az étke! A mint ő meglátta, Szivét a kín szállta, És ekép beszéle: – Isten a nagy égbe’ – Esőt küldj a földre, Hogy a patak folyjon, A viz ugy omoljon, Nőjjenek a vizek, Őtet állitsák meg, Állitsák meg utba’, Hogy térhessen vissza. Isten meghallgatta A szép imát, s nyomba Felhőket hoz össze, Sötét lesz, mint estve, Az eső megeredt És nagy eső esett, A patakok folytak, A vizek omlottak. A viz bármint áradt, A nő meg nem állott, – Hanem csak jő egyre, Egyre közeledve. És Mán a mint látta, Köny folyt arczára, Térdre hullott ujra Ekép imádkozva: – Hozz istenem szelet, Hadd fujja a földet, Hogy fenyőt letörjen, Tölgyfa meggörbüljen, Havas leszakadjon, Ember hogy megálljon, Állitsa őt utba, Hogy térhessen vissza. Isten meghallgatta A szép imát, s nyomba A földre eresztett Kemény, hideg szelet, A fenyőt letörte, Halomra döntötte, A havas leszakadt, A nő meg nem állott, Hanem csak jött egyre, És elért a férjhez, Istenem kegyelmezz… IV. A sok mesterember, Mind kőmives ember, Őt a mint meglátta, Öket öröm szállta; De Mánt kín gyötörte, Nejét megölelte, Ölébe felvette, Derekára tette, S feltette a falra, Mondá tréfálkozva: – Megállj édes lelkem, Ne félj senkitől sem, Az egész csak tréfa, Berakunk a falba. Anna hitt a szónak, Ajkai mosolygtak; De Mán csak sohajtot És hozzá is fogott; A fal felrakáshoz… Be is telt az álom! A fal már nőtt egyre, Már-már körülvette, Fehér lába sarkát, Fehér bokacsontját; Szegény asszony erre Nevetni nincs kedve… Hanem egyre mondja: – Manoli, Manoli, Nagymester Manoli! Ne tréfálkozz férjem, Magam nem jól érzem! Manoli, Manoli, Nagymester Manoli! A fal szorit engem, Már fáj is a testem, De Mán nem szól – hallgat, Csak rakja a falat, A fal már nő egyre, Emelkedik rendre, A lába sarkáig, A boka-csontjáig, Vékony oldalcsontig, A fehér emlőkig… S jaj a szegény asszony, Foly a köny az arczon, Csak ezeket mondja: – Manoli, Manoli, Nagymester Manoli! Szorit a fal engem, Szorul tőle keblem! Gyermekemet nyomja! A férj sirva fakad, De rakja a falat, A fal már nő egyre, Emelkedik rendre, Az oldalcsontjáig, A fehér emlőkig, Egész ajakáig, Szemevilágáig! Az asszonyt, jaj neki! Már nem látja senki! A falból ezt mondja: – Manoli, Manoli, Nagy mester Manoli! Szorit a fal engem, Meg is halok lelkem!… V. Az Arges vizén le, Ott a szép parton le, Negru vajda megyen, Hogy imát rebegjen, Ama szép klastromba, – Amott áll a zárda, Melynek nincsen párja. Ez a mint ránézett, Nagy örömet érzett, És imigyen szólott: – Ti hires mesterek, Kőmives emberek, Mondjátok meg tisztán, Lélekre gondolván, Van-e tudománytok, Épitni tudnátok Egy más zárdát nekem, Hogy legyen emlékem! Fényesebbet ennél! Sokkal szebbet ennél! És a kilencz mester, Mind kőmives ember, A zárda tetején, A zárda fedelén Mind egymásra nézve, Mosolyogtak rajta, Igy feleltek arra: – Mi hires mesterek, Kőmives emberek, Nincs e földön párunk, Csak egyedül állunk, – Mi bármikor tudnánk Épitni ily zárdát, Ennél sokkal szebbet, Sokkal fényesebbet! – Az ur figyel erre, Gondolkodik egyre, S aztán parancsolta, Hogy szedjék le nyomba, A nagy lajtorjákat, A nagy állás-fákat… Hogy a nagy mesterek, Kőmives emberek Ottan maradjanak, Ottan pusztuljanak A zárda fedelén, A zárda tetején. De a nagy mesterek Szárnyat készitettek, Könnyü a szárny röpte, Zsendelyből készitve… Kiterjesztik gyorsan S elrepülnek onnan… De a földre esnek, Százba megy a testek. És szegény Manoli, A mint megpróbálta, Hogy keljen már szárnyra. Ime egy hangot hall, Mintha szólna a fal, – Siró fojtott hangot, Egy oly kedves hangot, Mely a falból nyögve, Ezeket beszélte: – Manoli, Manoli! Szorit a fal engem, Sir belé a lelkem, Gyermekemet nyomja, Életemet oltja. Ennek hallattára, Mán keblét kín szállta Szeme forgott szörnyen, A felhők az égen, És a föld mellette, Mind forogni kezde. Zárda fedeléről, Zárda tetejéről Halva hullt a földre! De mi lett a helylyel, Hová Mán esett el? – Csergő patak támadt, Kevés vize árad, Sós a patak vize, Könytől jő az ize.

Bujor.1) I. Fenyőfőnak fenyőága, Bejött Bujor az országba; Nem öl, hanem prédál, űzi A sok embert, s lánczra füzi, – Költőpénzre, van szüksége, Szép ruhára öltözékre. Bujor jő és Bujor mondja: – Ide pajtás heja, huja, Az erdőbe jertek velem Minden zugát jól ismerem; Tudom hol a kosok nyája, Merre foly a patak árja, Tudom hol a lányok serge, A sok zacskó pénzzel telve. Itt a vőlgyben, ott a vőlgyben Egy hang hallszik olyan szépen, Nagy leánynak csengő hangja, Bujor egyre csókolgatja. A vőlgyben, a patakban Két lány mos tiszta buzát Bujor fogja derekát. Itt a vőlgyben, a kis kutnál Két leány a gyapjat mossa, Bujor a kis kezét fogja. Itt a szép Terint völgyében Két leány szed érett lencsét Mind a kettő veszti eszét. II. Fenyőfának fenyő ága, A fogsáni szép határba’ Áll egy korcsma, rongyos, törpe A bükkfáktól körülvéve. Bujor uram benne hál, Az özvegy Aniczánál. A bort a vederrel méri S részeg a ki ajkát éri. – Jó Anicza, Anna drága! Rég vágyodom egy virágra, Gyenge virág, ajkán hordja, Szép ajakad édes csókja. – Bujor lelkem, Bujor drágám! E virágot oda adnám, De ne igyál, mert elfognak S innen messze elhurczolnak. – Ám jöjjenek, semmi bajom, Ha a pallos az asztalon; És mellettem a galambom. És a csóknak nincsen vége, De a biztos meg is jöve Harczolt Bujor a mig tudott, Szabadulni még se tudott. III. Fenyőfának fenyő ága, Bujort viszik az országba, Mutogatják, mint egy vadat, És bezárják a tömlöczbe, Nincs fegyvere, sem napfénye. Ejnye, ejnye te szép erdő! De szép vagy te nyáron által, S hogy elrodhatsz télen által. Most már jó Bujor szegényke, Fekszik hanyatt a börtönbe! – IV. Fenyőfának fenyő ága, Elitélik Bujort h’jába! Biró kérdi egyre – másra – A mig rabló valál, mondd meg, Hány keresztényt öltél te meg? Ő keresztet vet magára És igy felel nem sokára: – Uram! senkit meg nem öltem, Én az embert csak megvertem. – Mondd meg tehát Bujor Pista, Kincsed hol van eldugdosva? Ha megmondod szabad leszesz, – Eldugtam a tőlgytövébe, Az országnak sok szegénye, Ökröket hogy vegyen értte! V. Fenyőfának, fenyőága, Bujor hág egy lajtorjára, A sok szegény bánatára. Az urak nem járnak rajta, Csak az olyan rabló-fajta. – Ez a halál rut ajtaja.

Rádica. Amott a nagy házba’ – Nap süt ablakába, – Sok a boros hordó, Hajolnak egymásra. Sok nincs is megkezdve – Ötszáz veder egybe’. – Amott a nagy házba, – Nap süt ablakába – Édes a bor ize, Egy nap fogy száz ice; Rádica árulja Kevés az ő gondja. Kereskedők, sokan, Elfogyasztják nyomban. Közülök egy aztán, Mátyás a kapitán. Öreg szatócs ő már, A sir szélén áll már, Rada felé tartva Egy nagyot sohajta, És szóla eképen: – Radica, Radica! Szépséges Radica! Légy a feleségem, Eltartalak szépen, Leolvasok nyomba’ Száz rubelt markodba, – És veszek topánkát Indiai, drágát, – Kendőt a nyakadra, Selyemmel kivarrva S aranynyal ékitett, Drága teritéket,… Rada nézve rája, Felelt nem sokára: – Hej Mátyás kapitán! Gazdag vagy jól tudom, Még sem leszesz uram, Fehér a szakállad, Fog nem körzi szádat. Egyébiránt férjnek Azt választom én meg, Ki átmegy a Dunán Lábaira állván, Buzogányt szoritva, A jobbik marékba’. – … Senki nem áll erre, Egynek sincsen kedve; – Idegen vendégek, Sorban amott ülnek. Közülök egy ifju, Feláll hamarjába’, A helyét jól állja, A Dunát átuszsza És ismét jő vissza; Lábaira állván, S buzogányt szoritva A jobbik marékba’. – Radica örvendve, Ezeket rebegte: – Jere, ifjam, szépem, Légy te az én férjem Én téged választlak, Ifiu uramnak, – Van egy példabeszéd, Szól az pedig ekép: A ki a Dunát átuszsza, Feleségét nem kinozza.

Toma2). Beszól Toma a szobába: – Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága; A küszöbig, – azt ne lépd át; Vagy tán félsz a rászedéstől… Ne félj attól, a ki imád! – Nem mehetek ki a házból, Kemenczémben a tüz lángol; És a gyermek sir, a kincsem, Kivüle ma senkim sincsen, Mert a férjem ágyban alszik, – Két pisztoly van két lábánál, Fejtől töltött puskája áll. Beszól Toma a szobába: – Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága! A küszöbig, – azt ne lépd át; Vagy tán félsz a rászedéstől… Ne félj attól, a ki imád! És az asszony kijött erre, Övnél fogva felragadta: Széles – mondá – lovam nyerge! … Közepében az erdőnek, Hol a „Holló“ vize vagyon, Elfáradva le ülének. És a férfi igy beszéle: – Keress kincsem a fejembe’… S puha keze babrált fején… Látott bárányt szopni emlőt, Anya-keblen szép csecsemőt; Látott gerlét, nyomba párja, A mint fészkét körüljárja, Rigót, a mint étket szállit, Hogy táplálja fiókáit… S szép szemének könye-árja Lefoly Toma arczájára… – Mit akartál, mit müveltél? Megforráztál, megperzseltél? Vagy szemeddel megkönyeztél? – Semmit Toma! nem is sirtam Láttam bárányt szopni emlőt, Anya-keblen szép csecsemőt; Láttam gerlét, nyomba párja, A mint fészkét körüljárja, Rigót, a mint étket szállit, Hogy táplálja fiókáit… – Öltözzél át gyorsan tehát, Öltsd fel ezt a férfi ruhát… Menjünk haza éjszakára!… Megérkeztek a kis házhoz, A kis háznak ablakához – Aludj, aludj árva kincsem, Atyád van, de anyád nincsen, Nincs a török hálójába, – Tomával ment a világba. Atyád neked csinálni fog Sima bölcsőt diófából, S felakasztja a kilincsre, Az eresztől nem is távol. Ott a szellő suhogása Ringatni fog lassan, szépen, És a madár szép dalára Előtted tárt lesz az éden… Beszól Toma a szobába: – Visszaveszed nődet, bátya? – Hogy ne venném, jámbor ember, Igy magamra ég és föld ver! S beugrott a nő a házba, Megszoptatá csecsemőjét, A ki sokáig volt árva. De a férj a pallost vette, És a nőnek fejét vette! … Aludj, aludj árva kincsem! Atyád van, de anyád nincsen, Atyád neked csinálni fog Sima bölcsőt diófából; S felakasztja a kilincsre, Az eresztől nem is távol; Ott a szellő suhogása Ringatni fog lassan, szépen, És a madár szép dalára Előtted tárt lesz az éden!… Hanem atyád boldogsága Oda lett… lehullt virága! –

A három rabló. Megy az uton legény, három, Erdély fia mind a három; Három ménen Moldovából, Facsebrekkel a Szilágyból. … Összejárták a világot, Dultak, a mit szemök látott. – Többek közt igy este tájba’ Beülének egy csárdába, A királyi korcsomába. – Csaplárosné, virágszálom! Van vendéged ime három… Bort mindenik asztalára, Megfizetjük, mi az ára? … Három nap és három éjjel, Épen három átalagot S három hordót vertek széjjel. S ha az asszony árát kérte, Gúnyolódtak egyre véle. Elrémült e tolvajságra, Tolvajságra, prédaságra; S ládájából öltött nyomba, Fehér szoknyát derekára, Piros csizmát a lábára; Fekete volt főkötője, Fekete, hajában, tője… S el indult az asszony nyomba’, Elérte a király házát, Nem telt bele tán egy óra. Letérdelt a király előtt És könyörgött, kucsolt kézzel, Hallgassa ki a király őt… – Korcsmárosné, rózsaszálom! Mond meg, mi bajodot látom? Nincs tán több bor a hordóban? Vagy a gyertyád van fogyóban? – A borod is, a gyertyád is Mind elfogyott, drága uram? Mert hozzám jött legény, három, Erdély fia mind a három, Három ménen Moldovából, Facsebrekkel a Szilágyságból; Három nap és három éjjel, Épen három átalagot S három hordót vertek széjjel. S ha talán az árát kértem, Gúnyolódtak egyre vélem. – Menj békével, térj csak vissza, A boromat a pinczéből Ez a három mind megissza. Jól ismerem mind a hármat, Arczaikat most is látom: Hegedüssel Mircsát, Topreát, Utonálló mind a három. Hisz hozzám is eljövének, Körülvettek bár legények S bár üldöztek, – mind hiában! Menekültek a vásárba; S a vásár, hol legszebb vala, Elvonultak mind rabolva; A sátrakat felperzselték, – Hajamat is megtépdesték.

Mogos. Bukurest szép városában Hét férfiu áll magában; Nem győzi az ember nézni, Sárkány-szülött e hét férfi, – Mintha hét fenyőszál volna, Mind a hét Mogos sógorja… Ott a tágas utcza végen, Nézve át a járó népen – Várják drága növérüket, S növérüknek hites társát, Mogost, a ki szép és gazdag, Jó élczei mindig vannak. Az árnyékba leülének, Esznek, isznak, szól az ének, – A kulacs is járja rendre, Öt veder s egy oka benne; A belgrádi vedret értve, Király által erősitve. A nagyobbik feláll közben, – Mert habár nagy, esze nincsen – Lenéz messze, le az utra, S rekedt hangon imigy szóla: – Látjátok őt, mint én látom, Ott jő Mogos, jő lóháton… Ott jő Mogos, mint egy sárkány, Ugy ül lován, a szép sárgán. Mind felállnak a testvérek, A mezőkön által néznek, S ime, látták szinről-szinre, Mint jő Mogos jókedvébe… – Jó napot ti hét testvérek, Mint hét szála a fenyőnek! – Fogadj Isten, sógor uram, Hogy ma megjősz, nem is tudtam. De hol van a feleséged? A növérünk mért nem követ? Vagy a midőn hozzánk jőttél, Midőn Stancát nöül vetted, Arról is megfelejkeztél, Hogy elhozd egy télen hétszer, Mert ilyenkor több az ünnep; Nyáron által csak is négyszer, Mert ilyenkor nincs sok ünnep! – Arról meg nem felejtkeztem, Midőn Stancát nőül vettem, Most is vele keltem utra, Hogy elhozzam vigalomba: – De utközben, puszta uton, Török, tatár értek utól, És elvitték fele utról… – Nővérünket elragadták? És te Mogos megszaladtál? Nem volt erő a szivedbe’ A tőrökkel szállni szembe? S nem üldözted hét éven át, Hogy leöld a török, tatárt? Halj meg tehát elátkozva! Nem volt ugy elrendelve, hogy E fiuknak légy sógorja! Kik Stancával mind testvérek, Mind hét szála a fenyőnek. – Tüzbe jőnnek, lángra gyulnak, A pallosok messze nyulnak… E közben az idősb testvér – Ennek esze poltrát sem ér – A nagy pallost megforgatja, S vele Mogost meghajitja, De a pallos nem ért szivbe, Suhogott a levegőbe; Megütődve egy kőfalba, Onnan ismét megfordula S Mogos mellett le is esett; Leesett a puha földre, S markolatig ment a földbe… A kisebbik is felálla; – Kicsiny, de nagy bátorsága – A pallosát megforgatja, S vele Mogost meghajitja, Szivéig ért markolatja… De ki jöhet amott szembe, Nem is hisznek már a szemnek! Egy taliga mozog elől, Kiczifrázva kivül-belől – Tizenkét öszvér befogva, A sörényök hosszu, tiszta. A nővérük ott ül benne, Egészségnek is örvendve. – Jó napot ti hét testvérek, Mint hét szála a fenyőnek! A sógortok hol van? halljam! Drága férjem köztetek van? – Elküldöttük a pokolba, Szivébe hét pallost nyomva… Nem érdemes, hogy itt éljen, Hogy kőzöttünk még beszéljen, A kinek nincs bátorsága, Hogy a török utját állja. És megvédje drága nejét!… – Mit tettetek? jaj én nékem, Mogos tréfált jó kedvében, Midőn rólam szólt eképpen! Alig, hogy a nő igy szóllott, Szemeiből a köny csorgott… Mogos mellé ült a földre, Két karjával átölelte – És rebegett drága szókat, Férje mellett rögtön meghalt, Ott a tágas utcza végén, Annyi ember busan nézvén.

Péter. Tova, messze, a hegy alatt, Hol a zugó csermely fakad, – Égő tűznél, néma éjben, Éjfél tájban, vajj’ ki légyen… Péter vassal hátas-lovat, Szép patkóval, sárga rézből, Jó szegekkel, lágy ezüstből. – De hát ki ül Péter mellett? … Péter anya, öreg aszszony, Foly a köny a ránczos arczon, Bánatában ily szót ejtett: Péter fiam, Péter lelkem! Mért vasalod sárga lovad, Szép patkóval, sárga rézből, Fehér szeggel, lágy ezüstből? Mért titkolod bánatodat?… – Ránk ütött a török tatár! Pusztit romból, mint a vizár; Létiporja vetésinket, Megmérgezi vizeinket, Lánczra füzi lányainkat, Felkonczolja ifjainkat, Szép szó elől ki nem állnak… Megyek anyám katonának!… Ha vágyni fogsz engem látni, Küszöbünkre jőjj ki, állj ki, – Nézz meredten fel a hegyre… Fiad lova felnyergelve, Nyargalni fog bokron, árkon, Nincsen oly gát, hogy megálljon, Szikrázni fog a patkója, Lángot bocsát majd az orra; – Te meg igy szólj szelid hangon: – Megállj, megállj szelid állat! Fiam, urad, merre vagyon? Elesett tán török kéztől, Hosszu, véres csata közbe, Vagy tán jutott török kézre! S aztán járd össze a vőlgyet, Szedj számomra gyógyfüveket, Kötözzem be sebeimet. – * * * Elment Péter a csatába, Török, tatár csorda ellen, Hogy a magva is elveszszen! … De az anya nem sokára, Péter fiát látni vágyta, Ki is állott a küszöbre, Felnézett a magas hegyre, Látta fia lovát futni, Tüskén-bokron, vizen, árkon, Nincsen oly gát, hogy megálljon! Szikrázik is a patkója, Lángot bocsát, fu az orra! És igy szólott szelid hangon: – Megállj, megállj nemes állat! Fiam, urad, merre vagyon! Elesett tán török kéztől, Hosszu véres csata közbe, Vagy tán jutott török kézre? S összejárta a szép vőlgyet, Sok gyógyfüvet összeszedett Fia vérző sebeire… Ezzel gyorsan haza tartott, De Péter az ajtóba volt: – Kivertük a török, tatárt, Megmentettük a dus határt; Kimentettük lányainkat, Megmentettük ifjainkat; – Im itt vagyok ujra, épen, Az istennek hála légyen!

Mágdu. Jő fel Mágdu a szép völgybe, Egy szép lánykát talál szembe. – Ifju Mágdu, Reszucsenből, Mért jársz nálunk, tán jó kedvből? Mit keressz te nálunk mostan? Nincs elég lány falutokban? – Van elég lány, de még ifjak, Enyelegni még nem tudnak. Ide jöttem lányt keresni, Ha nagyobbat tudnék lelni, Kész volnék őt nőül venni. – Itt nálunk van elég nagy lány, Mint a csillag, mint a virág, De olyan, mint én, egy sincsen… Légy tehát te feleségem, Elélünk mi ketten szépen! A szántóból jő Mágd’ haza, Ellenségi megtámadják, Az ő utját körülállják… Tizenkét szép ökrét nyomba A sok tolvaj ki is fogja; Mágdu lelkét harag szállja, Harczol élet- és halálra… Annyival ki szállna szembe? Haláldöfést kap a mellbe… Amott a kis szalmás-házban Egy szép ifju fekszik lázban. Már nem tudom – fekszik, alszik? Mert a hangja egyre hallszik, A napfénynél, hüvös árnyba’ Nyugtalan mind egyre-másra. Nincsen éje, nincsen napja, Kezdődik a halál harcza! Bagoly huhog a kereszten, Mágdut viszik lassan, csendben… Sirni, vajjon ki siratja? És ölében vajj’ ki tartja? Foly az édes anya könye, A növérek sirnak egyre; De a neje, ha kezd sirni, A szeméből vért látsz folyni, És kínjától, bánatától, A levél hull le az ágról. – Mágdu édes, Mágdu férjem! Elvetem a neved szépen, Mindefelé, minden völgybe, Hol szép virág lesz belőle… Hogy ha letép vagy egy lányka, Annak lelkét a vágy bántsa: De viselni a ki merne, Holtan hogy a földre esne.

Cholera. Tova le Pruth a partján A jó Vilkul lakásán, Vilkul iszik egyre-másra; Három leányt tart a térden S nem gondol a cholerára. Gondoskodik anyja róla, Kögyes szemmel ekép szóla: – Drága Vilkul, drága fiam! Te csak iszol egyre-másra, S nem gondolsz a cholerára… Szokd el már a részegséget, Minden roszra az visz téged; Pruthban van már a cholera, Vagy talán átlépett rajta… És az ifju szót fogadott, Négy szép ökröt befogatott, A szép lovát fölnyergelte, Le a völgybe utját vette; Utazni ment messze tájra, Kereskedni jónak látta. Egy gyönyörü téres völgyben, A kanyargós Pruth vizében Vajjon, vajjon mit is láta? Egy agyaros, fogasbába. A testéből méreg árad És bőre a csonthoz száradt; Lobog haja kibomolva, Rút kigyókkal van befonva; Ugrál ide, ugrál oda, Töviseket termel nyoma; Szárad a fű a nyomába, Embert küld a más világba… – Derék ifju, csendes utad! Olyan büszkén merre halad? – És ke’d bába, térne vissza! Merre vész el majd az utja? – Megyek a szép Pruth partjára A jó Vulkul lakására! Hogy életét vegyem hátra S menjek vele más világra! – Te utazó rút nyavalya, Rút betegség! kérlek arra, – Vedd a lovam, fegyveremet, De ne bántsd az életemet… Nekem otthon van szép lányom, Engedd, hogy őtet meglássam! A szekerem s ökrőm vidd el, Vidékünket ne pusztitsd el… – Nem kell nekem ember-fegyver, Van énnekem ördög-fegyver; Láthatatlan három kaszám, Tüzes vassal van kiverve; Az egyik a hős ifjaké, A másik a csecsemőké, A harmadik nagy lányoké És az ifju menyecskéké! Nem kell nekem ökrös szekér, Három kaszám titeket kér, – Élteteket veszem hátra, S megyek vele más világra! Vilkul álla megkövülve, De Cholera hozzá szökve, Zörgő csontját kinyujtotta, S szegény Vilkult körülfogta, Száját teszi a szájára És ajkát ajakára, – Az életet ki is szivta, Vilkul vissza azt nem vivta. Vilkul halva le is rogyott, A Pruth vize közelében, A szép mező közepében! Varju, holló rá is szállott – S a Cholera görbét nézve, Sántikálva tovább állott:

A gyűrü és a keszkenő. I. Volt egyszer egy királyfiu, Súgár, magas, erős fiu, Mint a fenyő az erdőben, Ott a havas tetejében. Meg is nősült, mert ő látott Egy falusi szép virágot; Román lányka, szelid lányka, Minden szomszéd előtt drága; Az ő arcza vonzó, édes És a teste gyönge, kényes, Mint a mező violája, Uszva a nap sugarába’. Levél jő és el kell menni, Katonának is kell lenni. Megszorul a szive mélye És az ifju igy beszéle: – Drága nőm, oh drága lelkem, Itt a levél, el kell mennem; Vedd e gyűrüt, tedd az ujjra, Nézd meg sokszor, nézd meg ujra; Ha e gyűrüt rozsda éri, A te férjed nem fog élni. – Búban hagyod ifju nődet, Vedd magadhoz keszkenőmet, Aranyos a szegély rajta, Az arany, ha majd elolvad, Drága nőd is meg lesz halva. II. Felült sárga ménlovára, Elszáguldott messze tájra; De egy erdő közepében, Hol a patak folyik csöndben, Ime, hamar nagy tüz támad, Szilaj dühe ki nem fárad. S keze a kebelre ére, Rátekint a keszkenőre, S szive csakhogy meg nem hasad. – Kedveseim, hű bajtársak. Itt az idő, hogy megálljak. E zöld fának árnyékába’, Enyhül az ut fáradsága. Buzogányom, zöld asztalon, Otthon hagytam, visszatérek, Hiszen korán visszaérek. Visszatért s a mint ment volna, Ráakadt egy utazóra. – Jó napot! – szólt ő hozzája – Mi hir van e szép hazába’? – Hirt ha akarsz tudni, uram, Kedves lehet másra nézve, De tégedet bánat ére; Atyád tábort hivott össze, S mig rátalált ifju nődre, Rommá tette ez országot… És szép nődet be is dobta, Ama mély és tiszta tóba… – Itt a lovam, a szép sárga, Vezesd atyám udvarába; Ha megkérdi, hová lettem, Mondd meg neki, útra keltem, Fölfelé itt a tó partján… Csend honol a tiszta tóban, Feleségem vár rám ottan. III. Atyja tábort hivott össze, Kiszárad a mély tó vize, Aranyszinü lágy iszapon Rátalál a két ifjúra, Egymásba van kezük fonva… Arczuk szelid, olyan sima, Mintha bennük élet volna. A királyt mély bánat szállja, Selyem közé bepólálja És beviszi a templomba, Elhelyezi koporsókba. A királyok szép nyugágya, Latin betü vésve rája. A szép ifjút elhelyezte Az oltárban, napkeletre; És a nőt a sekrestyébe, Hová a nap estve ére… S tudod mi lett az ifjuból? Zöld levelü fenyő fája, A templomra hajolt ága; Futóvirág lett a nőből, Mely kikelt a kemény kőből, Reggel kelt ki, és már estve Össze vala ölelkezve Templomtetőn a fenyővel. Oh! ég dörögj s sujtsad agyon, Kiben olyan rosz sziv vagyon, Hogy megront egy hü szerelmet, Pusztává tesz két életet.

Márk vitéz. Fényes drága kastélyában, Annak egyik szobájában, Dús, teritett asztal mellett Ült Márk vitéz, ivott, evett. Ott az anyja, ott a neje Esznek, isznak együtt vele. Hoz a szolga leveleket, Olvasásra egy percz kellett: Mindegyiket végig futja… Az utolsót a mint látja, Egész lénye lobban lángra S lecsapja az asztalára. – Édes fiam, mi lelt téged? Mi baj ére? mi tüz éget? Elhozván a leveleket, Olvasásra egy percz kellett: A mint szemed ezt meglátta, Egész lényed lobbant lángra. – Édes anyám! de hogy is ne, E levelet Alfék küldte… Még azt irja, hogy nincs nékem Tudományom, nevelésem; S nincs bátorság a szivembe’, Vele kardra szállni szembe. Felült sárga ménlovára, Elvágtatott messze tájra, Másnap el is ért Budára. A nagy falu közepébe’ Áll a király vendéglője; Lovát köté a sövényhe’ Ő benyitott a csapszékbe. – Korcsmárosné! bort izibe! Nem tréfálni jött Márk ide. Egy veder bor majdnem semmi, Más bor után kellett menni. – Korcsmárosné, még egy vedret! De már erre szólni kellett: – Drága uram, Márk vitézem! A sok megárt neked, nékem! Ha leiszod magad itten, Elvihetnek lánczra verten. – Korcsmárosné, már ha mondom! Nekem arra nincsen gondom, Láss utánna! bort izibe! Nem tréfálni jött Márk ide… Megfizetem borod árát… Alig végzé be a szavát, Alfék hamar meg is tudta, Hogy Márk van a fogadóba’! Alfék megy is pallosával, Olyant vág az ajtófára, Hogy darabra törik, százra. Feláll Márk az asztal mellől, Hat aranyt vesz ki a zsebből: – Három arany a bor ára! A háromért gondolj Márkra. S kilépett az ajtón nyomba, De Alféknek semmi nyoma, Ment utánna… utol érte, Pallosával végig mérte… S lerogyott Alfék a főldre.

Erkuleán. Reggel a hajnalba Három lány kelt utra, Szép virágot szedni. A lányok egyike Elment a tengerre; Közbelső elméne Parton fel, a kertbe; És a legkisebbik – Szilaj ő még eddig, – Elér nem sokára A Cserna partjára. A leánykák után Sok szép ifju ment ám; Vigan keltek utra S visszajöttek sirva. De im egy kapitán, A derék Erkulán Előjő a ködből És a parthoz érve, Csernához beszéle: – Tiszta futó habok Ám ne szaladjatok, Lányok hová lettek, Reggel utra keltek? – A lányok egyike, Elment a tengerre, Fel a Duna partján Van illatos virány; Közbelső elmene Parton fel, a kertbe, Hét havast megmászva, Az erdőbe szálla; És a legkisebbik – Szilaj ő még eddig, – Ama kősziklában Sirdogál az árnyban. A deli kapitán Utra kél szaporán, Ugy vágtat a lóval, Hogy a part megszólal; És imigy repülve, A sziklához ére. – Jöjj ki szép leányka! Tekintsek arczádra. – Nem mehetek innen, Tiszta ruhám nincsen, És a naptól félek, Én az árnyban élek. – Ne félj kis tündérem, Nem bánthat senki sem; Felveszlek az ölbe, Hozzád nem is érve; Gyengén betakarlak, Meg is oltalmazlak, Széltől, napsugártól És azok csókjától. – Szép ifju, galambom! Hogyha szeretsz nagyon S nőül akarsz venni, – Hozzád fogok menni, – Hozz ki a sziklából, A szikla árnyából; Leszek feleséged, Mert szeretlek téged. Az ifju kapitán Átugrik a sziklán. Ime, nem sokára Kijő a világra, Egy lebegő tündér, – A világgal felér, – Gyönyörű s oly édes, Üde s olyan kényes; Arany haja fénylik, Puha vállra omlik; – Mert ilyent nem látott – A nap is megállott; Kigyuladott arcza, Sugár pihen rajta. A deli kapitán Felkapja az ölbe, Hozzá gyengén érve; Melléhez szoritja, Lágy térdén ringatja. Csinált neki fészket, Hol a nap nem éget; Csillagfénynél támadt Virágból nyugágyat.

Márk. Török tábor közepében, A vitéz Márk hirét vette, Hogy a nejét elvesztette És az anyját összevágták!. Mig átnézte a levelet, Drága lován otthon termett, S a mint mondák ugy volt minden; A szép asszony sehol sincsen És az anyja összevágva. Bement nyomba a klastromba, Mig a pap a misét mondta, Imádkozott térdre hullva… Fel is öltött papi ruhát, Koldulni ment, mint egy barát, Hogy a zárda gazdag legyen, Hiányt miben se szenvedjen. S a mint koldult a világba’ Elérte a török házát, Melybe neje el volt zárva. Kinyitotta az ablakot A török s ily szókat mondott: – Barát! hol vetted a lovad? Az a szép ló a Márk lova… A vitéz Márk imigy szóla: – Ugy van uram, a Márk lova, A vitéz Márk már azonban Rég nyugszik a hideg sirban. A mért testét eltemettem, E szép lovat adták nekem. – A nagy ég urának hála! Hogy ezt hallom valahára. Most már nincs a kitől féljek, Nincsen gondom, vigan élek! No de jöszte, igyunk egyet, E jó hirért megérdemled! Bevezette a szobába, Melyben neje el volt zárva, S a mint ránézett az asszony, Folyt a könyű a szép arczon, De a török arczul vágta. Evett, ivott a két férfi… Az asszony nem győzte nézni; Csepp bor sincs már a kupába’; A török más után láta! Márk benmaradt az asszonynyal, És a férfi imigy szólal: – Mondsza drága, ifju asszony, Pogányt szeret már a lelked? A keresztényt megvetetted? – Nem vetém meg a keresztényt, – Nem szeretem a pogány lényt, De ha meghalt drága férjem, Itt az élet pokol nékem. – Imádkozzál ifju asszony, Legyen hited, nagy az isten, Kiszabadit téged innen… Jött a török és igy szóla: – Ejnye barát, hol az eszed? Ez az asszony tán nem szeret? – Török uram már bocsánat, A mióta vagyok nálad, Mindegyre csak sértesz engem! Ezt az asszonyt arczul vágtad, Csodálom is, hogy eltürtem, Hogy vissza nem adtam hármat. De ha harag száll meg engem, Megfordulok ballábamon, S a kit érek, levagdalom, Éles kardom egy csapása, Száz töröknek sirját ássa. Megfordulok a jobblábon, Nincs ki velem szembeszálljon… Összekötöm kéve számra, Elhelyezem kalangyába. … A török rá ismert Márkra… – Kegyelmezz meg, ne bánts még ma, Aranyt adok váltságdijba. – Aranyod is a kezemen, Életed is, – nincs kegyelem! … Harag szállta a Márk lelkét, Megfordult a ballábára, A törököt ő levágta; Éles kardja egy csapása, Száz töröknek sirját ássa… Meg is fordult a jobblábon, Nincs ki vele szembeszálljon, – Összeköté kéve számra, Elhelyezte kalangyába… Márk a nejét haza vitte; Nem a török táborában: Otthon éltek boldogságban.