XI.

Másnap délben a Jaulusz-féle «étcsarnokban», a hol négy tál étel kapható harmincz krajczárért, bort bele nem értve, egy izgatott hang süvöltött végig:

– Fizetni!

Az ablaknál, három idegen vendég között ült Sebfi és még a Jaulusz-féle négy tál ételből is az asztalon hagyott hármat, a nélkül, hogy hozzányult volna. Ezzel szemben azonban, mikor a fizetőpinczér megjelent előtte jól ismert és viharvert frakkjában: gőgösen szólt:

– Ma megint komisz volt az étel.

– Igenis – mondta a főpinczér és számoló-czédulát vett elő.

Sebfi nyugodtan intett:

– Csak tegye vissza.

– Igenis.

– Irja fel.

És már az ajtónál volt. A főpinczér nézett utána egy kicsit, aztán zsebrevágta a nagy bőrtárczáját és a dolga után látott. Ezek a ki nem fizetett harmincz krajczárok a legjobb pénzek a világon. – «Majd visszafizeti – gondolta magában, – ha a Nemzeti Szinházban fog játszani.» Ezekben a szegény főpinczérekben, vidéken úgy, mint Pesten, a Nemzeti Szinház tartja a lelket. Ha mindazok az ifjak és hölgyek, a kik azon a czímen éltek hónapokig hitelbe, hogy valamikor a Nemzeti Szinházban fognak játszani, most valóban a Nemzeti Szinház tagjai volnának, akkor ez az intézet joggal vetekedhetnék az osztrák-magyar hadsereggel ama szempontból, hogy melyiknek van több tagja…

Sebfi pedig nekivágott a kis utczáknak és vágtatott a Városliget felé. Most már nem repült utána a szárnyas kabát. Szép tavaszi nap ragyogta be a piszkos kis utczákat. De ha most nem sütött volna a nap, sőt ellenkezőleg: ha tüzes eső hullott volna az égből, Sebfi akkor is az időjárásra való tekintet nélkül vágtatott volna s ép úgy nem törődött volna a tüzes esővel, mint a hogy most nem törődött az édes napsugárral.

A Városliget úri részén, a parkon keresztülvágtatott. Egyenesen a hullámvasút felé tartott, a mely mögött, a játéktér lármájának közepette van egy csöndes, szinte elhagyatott kis hely. Ott megállott, körülnézett és várt. Neki támaszkodott egy fának, előkotorászott a zsebéből egy összenyomorított, olcsó czigarettát, kiegyengette, aztán rágyujtott. Nincs boldogabb érzés, mint jó ebéd után egy finom czigaretta…

Eszébe jutott az, a mit Bella kisasszony mondott: «Csak nem hiszi, hogy egy úrileány az első hivásra el fog menni a találkozóra?» De aztán elmosolyodott: «Ezen a világon semmi sem komoly: sem az, hogy valaki úrileány, sem az, hogy úrileányoknak nem szabad ártatlan czélból megjelölt időben a Városligetbe jönniök.» És eszébe jutott, hogy hiszen darabokban is úgy van, hogy ha valakit levélben hívnak, az okvetetlenűl megjelenik, ha az első felvonásban nem, hát a másodikban, vagy a harmadikban… Most már erősen hitt abban, hogy Lenke el fog jönni és minden közeledő női alakot erősen szemügyre vett. Ez a vizsgálódás azért volt különösen érdekes az ő szempontjából, mert Lenkét nem ismerte. Szerette volna, ha megismeri, első látásra.

És a hogy nézett: előre, jobbra, balra, mindenüvé, csak a háta mögé nem – mint a hogy vannak emberek, a kik minden szerencsétlenségüket annak köszönhetik, hogy soha életükben még nem néztek a hátuk mögé – egyszerre csak megszólalt mögötte egy félénk leányhang:

– Wundt úrhoz van szerencsém?

Megfordult:

– Az vagyok…

Lenke állott mögötte. Tudta, hogy Sebfinek hívják, de nem merte így szólítani. Meg aztán Sebfi is nagyon komoly volt, mikor a levelet irta neki s így irta alá: «Wundt.»

A leány nekibátorodott:

– Én… Rimmer Lenke vagyok. És… és…

Elakadt. Aztán erőt vett magán:

– És eljöttem.

Most Sebfin volt a sor. Most ő kezdett akadozni:

– Én pedig… – mondta – én pedig itt vagyok.

Így mutatkoztak be. És miután e kinos külsőségeken átestek, Sebfi rögtön visszanyerte a lélekjelenlétét:

– Jöjjön, kisasszony – mondta – sétáljunk itt fel-alá, nem fog soká tartani az ügy. Köszönöm, hogy eljött. Ámbátor…

– Ámbátor?

– Ámbátor tudom, hogy nem én miattam jött el ide, hanem maga miatt. Mint a hogy az igazat megvallva, én se a kisasszony miatt jöttem ide, hanem a magam bőre miatt…

– Furcsa ember – gondolta Lenke és szemügyre vette. Nagyjából valóban ilyennek képzelte Miklós leirása után. De nem volt ideje Sebfit, mint érdekes jelenséget szemlélni, mert a fiú azonnal a tárgyra tért:

– Fontos adatok birtokában vagyok – mondta titokzatos arczczal.

Ezt ugyan úgy is mondhatta volna, hogy «érdekes dolgokat tudok» – vagy «fontos dolgot akarok mondani» – de Sebfi nem lett volna Sebfi, ha ez alkalommal ez érdekes helyzetben nem ezeket a titokzatos és regényes szavakat mondta volna: «Fontos adatok birtokában vagyok.»

A leány ránézett:

– Mi az? – kérdezte.

– Miklósról van szó.

– Azt tudom. Nos?

– Hát… hát… szereti.

– Hogyan? Miklóst szereti az ön… az ön…

Azt akarta mondani: «az ön menyasszonya» – de elharapta.

– Nem! – mondta Sebfi. – Másról van szó…

– Miklós?

– Az.

– Ő szereti? Az ön… az ön…

Bólintott a fejével, hogy így van. Lenke megállott. Mintha végig futott volna rajta valami. A torkában érez az ember ilyenkor valami elhülő, szorongó érzést, a mi leszáll az egész testén és mintha valami villamos áram volna, nem áll meg a lábában, hanem mintha tovább menne, le a földbe… Ezért mondják, hogy «gyökeret vert a lába.» Lenke életében most érezte ezt először.

Halkan kérdezte:

– Szereti?

– Igen.

– És… maga honnan tudja ezt?

– Láttam.

Csak nézett rá, értelmetlenül. Félve várta hogy a könnyek egyszerre csak elborítsák a szemét.

– Látta?

– Igenis. Tegnap délelőtt. A börtönben.

– Mit látott?

– Megsimogatta a fejét. Igen. És én künn vártam. Azaz, nem vártam künn. Azaz, mégis künn vártam. És bedugtam a fejemet az ajtón, hogy miért nem jön már hogy meddig marad, hogy mi van vele? Hát…

– Hát akkor simogatta meg a fejét. És a leány úgy… úgy egy kicsit odahajolt hozzá és ő úgy… úgy egy kicsit odahajolt a leányhoz… és… és…

– És?

– És… ez az egész.

Nagyot lélekzett, mint a ki valami fárasztó útról jön meg. Olyan arczot vágott, mint a ki végre, hosszas mászás után fölérkezett a negyedik emeletre.

Szegény Lenke ennek ép a fordítottját érezte. Ő olyasmit érzett, mintha hosszas zuhanás után végre leesett volna a negyedik emeletről a földre…

– A saját szememmel.

Most hallgattak mind a ketten. Lenke körülnézett ezen az idegen vidéken. Messziről idehangzott a délutánra készülő «vurstli» lármája. Egy-két zongoraverkli pengett a távolban. Katonák sétáltak arra, hármasával, elégedetten… Majd két cselédleány szaladt el előttük, ropogós szoknyában, nevetve. Egy kicsit forgott a világ Rimmer Lenkével, a mi annál keservesebb volt, mert Rimmer Lenke egész életében nyugodtnak és mozdulatlannak látta a világot.

Valahogy megtámaszkodott ebben a forgásban. Sebfire nézett és úgy érezte, mintha a tekintete, mely a fiúéba kapaszkodott, mintha a tekintete volna az egyetlen vékony szál, a mely megakadályozza abban, hogy elessék… És mereven nézte Sebfit, szeretném azt mondani: kapaszkodott belé a szemével.

Aztán ezt mondta:

– Mit csináljunk?

A fiú nem felelt. Újra kérdezte:

– Most mit csináljunk? Mondja, mit csináljunk?

Sebfi elmosolyodott.

– Miért mosolyog?

– Mert nagysád azt mondta: «Mit csináljunk.» Ez a «junk», ez esik jól nekem. Mert ebből azt látom, nagysád már érzi, hogy a mi kettőnk érdeke azonos. Hogy nekünk együtt kell cselekednünk, és hogy mi ketten, a kik öt perczczel ezelőtt még nem is ismertük egymást, az elképzelhető legjobb és leghívebb barátok vagyunk ebben a pillanatban…

A leány megmaradt a kérdésénél:

– Mit csináljunk!

Sebfi most a bölcs emberek tanácsadó hangját vette fel:

– Itt sok mindent lehet csinálni. De legjobb lesz, ha nem vágunk Hübele Balázs, módjára bele a dologba.

– Hanem?

– Ne türelmetlenkedjék, nagysád. Ime, én ezeket tudom: Jövő hét elején lesz a tárgyalás. Azon eldől, hogy elitélik-e Nagy Rizát, vagy nem…

A leány türelmetlenűl szólt:

– Ez… ez az önt érdeklő része a dolognak. De én nem várok addig. Én tudni akarok mindent, én…

– Csöndesebben, nagysád. Addig önnek is várnia kell. Megmondom, miért. Mert ha Rizát elitélik, – és ez aztán viszont az önt érdeklő része a dolognak – akkor önnek már nincs több gondja az egész ügygyel. Akkor ez Miklós részéről egyszerű, jelentéktelen fellobbanás marad, a melynek a fejlődését elfojtja a börtön hideg levegője…

Ezt oly szépen mondta, ezzel úgy meg volt elégedve, hogy kicsordult a könny a szeméből.

Lenke bámúlva nézte:

– Maga sír?

– Sokat, nagysád, sokat.

Letörülte a könnyeit és beszüntette a sirást.

– Mondom, akkor önre nézve vége a dolognak. Ha azonban fölmentik, vagy ha sikerül Kóré urat az utolsó perczben meglágyítani annyira, hogy visszavonja a panaszt, akkor aztán nagy baj van.

Lenke megint csak ezt mondta:

– Mit csináljunk?

– Várjunk. De – együtt várjunk, nagysád. Nekünk találkoznunk kell többször, ki fogjuk cserélni az impresszióinkat, és…

Ebben a pillanatban a jobbkezét, a melylyel gesztikulált, megfogta valaki.

Mária volt. A szigorú Mária.

Lefogta a kezét s aztán félretolta a fiút, mintha valami alkalmatlan bútor lett volna. Lenkéhez fordult:

– Jöjjön haza! – mondta egyszerűen.

Lenke nem tudott szóhoz jutni. Mária kézen fogta és elvezette. Ment vele, gyöngén, akarat nélkül.

– Jöjjön haza – mondta Mária csöndesen, – és máskor ne hagyja heverni a kis czéduláit, a miket bolondoktól kap…