PÁN

– REGÉNY –

BÁN FERENC FORDITÁSA

BUDAPEST

ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMD. RÉSZVÉNYT. KIADÁSA

Költeni annyi, mint itélőszéket tartani önmagunk fölött.

(IBSEN)

A forditó minden jogot fentart magának

KNUT HAMSUN

Loniban született, ami egy kis norvég falu. Suszterinas volt, majd kikötőmunkás, hajópincér, azután iró, poéta. Autodidakta, aki kényszerült mindent a maga szemével látni; a zseniálitásán kivül talán e körülménynek is van némi szerepe abban, hogy ő lett a világ egyik legeredetibb, legönállóbb irója. Iró? Olyan hideg ez a megállapitás az ő végtelen meleg egyéniségéről. Poéta ő, a Jakobsen teremtette lirai regény tovafejlesztője, sőt mai fogalmaink szerint betetőzője. Életének külső körülményei szinte kinálják az összehasonlitást Gorkij Maximmal, a csavargóból lett müvésszel, ám valójában senki nem távolabb tőle. Ha hasonlitani kell valakihez ezt a mindenkép hasonlithatatlan embert, ha nyitját keressük, hol kezdődött, miből fejlődött a csodálatos tehetsége, ha keressük, ki volt az iró, aki a szivébe legmélyebbre nyult, akkor Jakobsenre akadunk. Nincs a világon senki, akinek elődje, mintaképe ne lett volna, és nincs a világon senki, aki gyorsabban bontotta volna le testéről az idegen szárnyakat, mint Knut Hamsun.

A kevesek, a kiválasztottak irója. Nem szolgál izgalmakkal, érdekességekkel, nem igyekszik a kiváncsiságunk ingerlésével száz oldalakon végig orrunknál fogvást vezetni bennünket, nem hiv ő, nem invitál senkit olvasói táborába, hanem akik hivei közé szegődnek, mindannyian a szivük parancsára teszik. Knut Hamsunnak kevés az olvasója, hanem nincs iró, akit lelkesebben, őszintébben szeretnének, mint őt. Mint a legtöbb zseni pályafutásában, Knut Hamsunéban is az a karakterisztikus vonás, hogy a müvészek, a pályatársak lelkesedése emeli őt a dicsőség felé. Előkelő, finom ur Knut Hamsun, szivében csak szeretet van és meleg, nagy szive az érző emberek egyik fejedelmének teszi. Nemes a lelke. Mint Anatole France, ő is magasabb, igazabb kulturállapot felé vezeti szelid szóval az olvasóit. Üdülés elmerülni az irásaiba, kéj, gyönyörüség. Sorai nemesitenek, egy könyve után kipusztul a gyülölködő szivekből a harag s aki érző szivü, az ő könyvei révén képes megismerni még Krisztus nagyságát is. Knut Hamsun a prioritás nélkül való müvész. Nincsenek kész formulái, amikre majdan ráhuzza az életet, szive nem egyéb, mint csodás zengésü, hatalmas hangszer, amelyen az élet játszik káprázatos melódiákat. Egy nagyon későn eljövendő társadalom gondolatvilágát, nemességét, gyöngédségét reprezentálja nekünk Knut Hamsun. A kultura legmagasabb csucsán szeretheti majd olyan módon ember az embert, mint Knut Hamsun. Szinte a testruhába öltözött álomnak kell vélni őt, amikor arra gondolunk, hogy az emberszeretet nem is ád teljes képet lelkének finomságáról. Szereti az állatot, szereti a növényt, a virágot, szereti az élettelen sziklát, a levegőt, a vizet, a tárgyakat. Mindent, mindent szeret, mert lelkének csudás gazdagságából még a legridegebb, legdurvább lénynek aranyozására is telik. És miként az emberben nem, ugy az állatban, a virágban, a sziklában se a külső, a fizikai szemmel látható szépségeket keresi. Lelkéig hatol mindennek, lelket, érzést fedez föl még a kősziklában is.

A kősziklának is a lelkét látja! Ugyebár világos ebből, hogy micsoda csudálatos és döbbenetes igazságokat, szépségeket tud napvilágra tárni a szenvedő emberek mélyéből. Aki valaha boldogtalanul szerelmes volt, akinek szivét megsebezte a fájdalom, annak bibliája lesz minden könyve, főként pedig a »Pán«. Knut Hamsun könyveiben folyton önmagára ismer a szenvedő. A maga bizonytalan, nagy, égető vágyakozásait látja csudás tisztasággal megelevenedni Knut Hamsun irásaiban; a könyv, a szó, a nyomtatott betü elsikkad, eltünik olvasás közben, s mig szemünk öntudatlan rohan a sorokon végig, ugy tünik, mintha mimagunknak tennénk vallomást a bánatunkról, a szenvedésünkről. A fekete betüket véresre festi a magunk kinja; Edvarda, mintha a magunk kedvese lenne; Glahn Tamás, mintha mi lennénk nemesebb, fenséges formában és ezért Knut Hamsun könyvét elfeledni épen ugy lehetetlen, mint lehetetlen elfeledni a nagy élményeinket. Élményünk lesz minden irása, napokon át a varázsa alatt állunk és akárhányszor azon kapjuk magunkat, hogy kedvenceink, barátaink egy-egy szavában, egy-egy mondatában Knut Hamsun valamelyik alakjára ismerünk.

A hősei mindig szenvednek, hősei mindig áldozatai lesznek a nemességnek. A szó, a beszéd, az érzések nyilvánitása irtózatos kin a hőseire. Nem tudnak beszélni, mert érzéseik finomságáról halvány másolatot se képes adni a szó, s ha azután egymást imádó szerelmeseinek egyszer mégis vallomásra nyilik az ajkuk, gyülölködve fordulnak egymástól el. Hősei hallgatagok, minden, ami történik velük, a lelkükben gyülemlik föl s ha azután a szenvedés megnyitja a tulontul keserüséggel tellett sziv szelepeit, akkor, mint valami szörnyü robbanás miatt, egyetlen pillanat alatt, sokszor néhány szóban, kiürül a lelkük. A sok szépséget, amit éveken át magukba gyüjtöttek, egyetlen pillanat alatt kiárasztják magukból, ömlesztik magukból, hogy magukat mindenestül, föntartás, okoskodás nélkül odaadhassák a másiknak, az imádottnak. Az a másik mindig elviszi a hős lelkének minden kincsét és bár az a másik is odaadja a hősnek minden lelki gazdagságát, nem tudnak egyesülni mégsem. A féktelen, a határtalan, az ideális szerelemnek tragédiája! A szerelmükért kipusztitották magukat és amikor az egyesülés egymás felé hajlitaná a testüket, akkor ellentétes irányokban megszöknek, mert üres a lelkük, mert a lelkük a szerelmüknél is kedvesebb és eltaszitja őket egymás közeléből a szégyenkezés, a szemérem, mert a szemérmük nem birja el a szörnyü látványt, hogy a szavak csunya kompján a világba usztak, a lelkük imádattal gyüjtött kincsei.

Az ideális szerelem teljesülését Knut Hamsun nem meri elhinni: a szörnyü valóság, az élet durva materializmusának tökéletes ismerése miatt! És korunk sivárságát annál nem jellemzi jobban semmi, mint, hogy az ideálizmus diadalában még Knut Hamsun, a legnemesebb szivü álmodó se tud hinni.

Bán Ferenc

I.

A legutóbb mult napok alatt mindig és mindig, ujból és ujból az északi nyár örök-napjára gondoltam. Itt ülök és rágondolok; azután egy kunyhóra, amiben laktam, majd az erdőre a hegyek mögött; igy készitgetem magam az irásra. Ám csak a magam mulatságára irok és még legföljebb azért, hogy az órák ne muljanak annyira unalmasan. Az idő igen hosszu és nem mulik olyan gyorsan, amint szeretném, lassan mulik, habár a lehető legvidámabb életet élem. Elégedett vagyok mindennel és harminc évemmel még öreg sem vagyok; néhány nappal ezelőtt messziről-messziről valaki, aki egyáltalában nem tartozott nékem ezzel, két madártollat küldött nekem. Igen, két zöld madártollat cimeres boritékban és a boritékon finom pecséttel. Igen mulattat, hogy ilyen ördöngősen zöldszinü madártollakat nézhetek. Egyébként semmi bajom nincsen; néha a köszvény kinozza kissé a ballábam; a köszvény régi, lőtt sebből származik, de a seb begyógyult már régen.

Emlékszem még, két évvel ezelőtt sokkal gyorsabban mult az idő, hasonlithatatlanul gyorsabban, mint mostan. Két évvel ezelőtt volt; 1855-ben; a magam mulatságára erről az időről akarok irni; akkor különös dolgok történtek velem; vagy álmodom talán? Most már sokat elfeledtem akkori élményeimből, mert azóta ritkán gondoltam reájuk; ám azt tudom, hogy az éjszakák igen világosak voltak. Némely dolgok teljesen forditva történtek; az évnek tizenkét hónapja volt ugyan, de az éj nappallá változott és csillagot soha nem láttam az égen. És az emberek, akikkel akkor érintkeztem, képzelődők voltak és egészen más természetüek azoknál, akiket korábbról ismerek; néha elég volt egy éjszaka, hogy ők minden fenségességben álljanak elém. Nem volt ebben semmi boszorkányság, de hasonló nem történt velem azelőtt. Nem.

Nagy, fehérre meszelt házban, ott lent a tenger partján találkoztam egy személlyel, akire igen sokat gondoltam egy időben. Most már nem gondolok rá, nem, többé nem, végleg elfeledtem őt és most inkább a dolgokra gondolok: a pinguinok kiáltozására, vadászgatásomra az erdőben, a nyár sok meleg órájára; egyébként tiszta véletlenség, hogy megismertem őt és e véletlenség nélkül bizonyára nem gondoltam volna rá egyetlen napig sem.

Kunyhómból láthattam a szigeteket, a zátonyokat, a szirteket, keveset a tengerből is, néhány kéklő hegyfokot és a kunyhó mögött nyult el az erdő; szörnyü nagy erdő. Öröm, boldogság áramlik rajtam, amikor a gyökerek, lombok illatát érzem; csak az erdőben volt nyugton a bensőm, lelkem egyensulyba jutott és én hatalmasnak éreztem magam. A hegycsucsokat nap-nap után megmásztam, habár a talaj még jéggel és gyenge hóval boritott volt. Egyetlen pajtásom Asopus volt, most Cora a pajtásom, de akkor Asopus volt; a kutyám, amelyet később agyonlőttem.

Esténként, ha a vadászatról visszatértem a kunyhóba, gyakran átfutott rajtam, fejemtől a lábamig az otthonosság kellemes érzése és ilyenkor sokat fecsegtünk Asopussal arról, hogy milyen kitünő dolgunk is van nekünk. Ugy-e! – nos rakjunk hát tüzet, és itt, a tüzhelyen megsütünk egy madarat, mit szólsz hát hozzá? Mikor elkészült minden és mikor jól bevacsoráztunk mindketten, akkor Asopus leheveredett rendes helyére, a tüzhely mögé, én pedig meggyujtottam a pipám, leheveredtem a fapadra és egy kis ideig hallgattam, hallgattam az erdő morajló beszédét. Gyönge szél indult utnak. A szél épen kunyhóm felé fujt és igy tisztán hallhattam messzi távolról a fajdkakas kiáltozását. Egyébként csendes volt minden.

Megesett néha, hogy teljesen felöltözötten, ugy amint jártam-keltem, aludtam el és nem is ébredtem előbb, mig a tengeri madarak kiáltozni nem kezdtek.

Ha kinéztem az ablakon, a távolból láttam a vásártér nagy, fehér házait, Sirilund üzletét, a boltot, ahol kenyeret szoktam vásárolni, akkor még fekve maradtam egy darabig és csudálkoztam azon, hogy itt, északon, a tenger partján, az erdő szélében kunyhóm van nékem.

Akkor Asopus a tüzhely mögött rázni kezdte hosszu, karcsu testét, nyaklánca csörgött, ugatott, farkát csóválta és én fölugrottam és a három-négy órányi alvás után tökéletesen kipihent voltam és örvendtem mindennek, mindennek.

Igy mult el némely éjszaka.

II.

Eshet az eső, vihar is lehet – ebből még semmi nem következik; esős napon is gyakran elhatalmasodik az emberen a boldogság és ilyenkor csöndes, magános helyekre vonul. Akkor föláll, egyenesen előrenéz, csöndesen fölnevet, itt is, amott is és körültekint. Mire gondol ilyenkor az ember? Egy ragyogó tábla egy ablakban, egy napsugár az ablaktáblán, kilátás a kis patakra, talán egy kék nyilás a felhős égen. Egyéb nem kell ilyenkor.

Más időkben viszont még a rendkivüli események sem képesek kizavarni csöndes, emóciótlan, vagy unott hangulatából az embert; bálterem közepén nyugodtan, közönyösen, részvétlenül ülhet az ember. Igen, mert az örömök és bánatok forrása a magunk belsője.

Bizonyos napra emlékszem. A parton jöttem lefelé, az eső utközben lepett meg és az eső elől valami nyitott halászkunyhóba menekültem. Úgy dudoltam magam elé, de minden kedv, minden öröm nélkül, azért csupán, hogy némileg üzzem az időt. Asopus is velem volt. Hirtelen fölállott és hallgatózni kezdett, abbahagytam a fütyülést és figyeltem, hangokat hallottam, emberek közeledtek. Véletlenség, egészen természetes véletlenség! Két férfiból és egy leányból álló társaság rontott fejvesztve a kunyhóba. Nevetve kiálltottak egymásra:

– Gyorsan, itt menedéket találunk!

Fölállottam.

Az urak egyike fehér, megerősitetlen ingmellet viselt, mely valósággal ugy lógott a nyakán, mint valami zacskó mert az eső megpuhitotta és összegöngyölitette; e vizes ingmellben gyémántkő volt. Lábán hosszu, hegyes cipők voltak. Üdvözöltem őt, Mack ur volt, a kereskedő, őt a boltból ismertem, ahol kenyeret szoktam vásárolni. Egyszer beinvitált a családjához, de én nem mentem.

– Ah, jó ismerős – mondta, mikor meglátott. Mi a malom felé indultunk, de vissza kellett térnünk. Micsoda idő? Mi? Ám, hogy kerül ön Sirilundba hadnagy ur?!

Bemutatta a kis, feketeszakállas urat, aki velük volt; egy orvos, a templom közelében lakott. A lány orrára tólta a fátyolát és csöndesen beszélgetni kezdett Asopussal. Vizsgálgattam a ruháját és a gomblyukakon megláttam, hogy festett a ruhája. Mack ur őt is bemutatta, a leánya volt és Edvardának hivták.

Edvarda a fátyolán keresztül rám nézett egy pillahunyásig, akkor lehajolt a kutyához és olvasni akarta, ami a nyakláncán volt.

– Ah, ugy, téged Asopusnak hivnak?!… Doktor, ki volt Asopus? Az egyetlen, amit tudok róla annyi, hogy meséket irt. Nem frigiai volt? Nem, én nem tudom.

Egy gyermek, egy iskoláslány. Megnéztem; magas volt, de formái még nem tellettek meg, tizenöt-tizenhat éves lehetett, kezei hosszuak, barnák voltak és keztyüt nem viselt. Lehet, hogy ma a lexikonban kikeresi »Asopus«-t.

Mack ur vadászataim után érdeklődött. Mit lövök leggyakrabban? Csónakjai egyike minden időben rendelkezésemre áll, csak szólnom kell. Az orvos egy szót sem szólt. Amikor a társaság eltávozott, észrevettem, hogy az orvos sántit kissé és botra támaszkodik.

Ugyanolyan közönyös lelkiállapotban, mint azelőtt, ballagtam tova és utközben egykedvün dudoltam magam elé. A halászkunyhóban való e találkozás még semmi irányban nem hatott a gondolkodásomra; ami az egész találkozásból leginkább emlékezésemben maradt, az volt, hogy Mack ur ingmelle átázott, vizes volt és hogy abban gyémánttü volt, de az is vizes és fénynélküli.

III.

Kunyhóm előtt egy kő állott; egy magas, szürke kő. Jó hatással volt reám, mert mindig ugy éreztem, hogy figyel és végigvizsgál, ha napi kirándulásomból hazatérek. Ha reggel elindultam, mindig a kő mellett haladtam el és ugy tünt, mintha jó barátot hagynék mögöttem, aki hüségesen vár a visszatérésemig.

És fönt az erdőben megkezdődött a vadászat. Egyszer lőttem valamit, másszor nem.

Kint, a szigeteken tul a tenger feküdt megzavarhatatlan nyugalomban. Sokszor fölmásztam a dombokra és ha már igen magasan voltam, letekintettem a vizre; csöndes napokon egyáltalában nem haladtak a hajók; ilyenkor három nap egymásután is láttam ugyanazt a vitorlát, kicsiny és fehér volt, akár egy fóka a vizen. Ám, ha táncba kapott a szél, messzire tüntek az árbocok; vihar jött, erős délnyugati orkán és ekkor valósággal szinjáték kezdődött, aminek én voltam egyetlen nézője. Ilyenkor mindent beburkolt a köd, föld és ég egybefolyt, a tenger a levegőbe táncolt és embereket, lovakat, szétszaggatott zászlókat alkottak a hullámai. Egy szikla alatt állottam és a legkülönbözőbb dolgokra gondoltam, a lelkem feszült volt. Isten tudja, gondoltam, minek vagyok a tanuja és miért rohan a magasba szemem előtt a tenger? Talán e pillanatban belátok a föld mélyébe, a föld agyába és látom ottan a lázas munkát!

Asopus nyugtalan volt, időről-időre fölemelte az orrát és beleszaglászott a levegőbe és láthatóan reszkettek a lábai; nem szóltam hozzá, igy hát lábaim között elnyult a földön és velem együtt rámeredt a tengerre. Semmi kiáltás, semmi emberi szó nem hangzott sehol, csak a tompa moraj zugott a fejem körül. Messzi künn szirtsziget feküdt, magányosan feküdt; ha a tenger rátört erre a szigetre, ugy hajladozott, mint valami őrült, nem; mint a tenger istene, aki büszkén magasra emelkedik, elnéz a világ fölött és ugy forog, hogy haja és szakálla keréknek látszik a feje között. Azután ismét bemerült a ködbe.

És e vihar közepette kicsiny, szénfekete hajó erőlködött, hogy a tengerről bejusson.

A kis, szénfekete hajó akkor érkezett a kikötőbe, amikor délután lementem a kikötőhidhoz; a postagőzös volt. A parton sok ember gyült össze a ritka vendég bámulására; észrevettem, hogy most valamennyinek egyforma kék szeme volt, ha máskor teljesen különbözőknek tetszettek is. Nem messzire fiatal leány állott fehér gyapotkendővel a feje körött; haja igen sötét volt és a fehér kendő sajátosan ütött el a haja szinétől. Kiváncsian nézett engem, a fegyverem, a bőrruhám, de mikor megszólitottam zavarba jött és elforditotta a fejét. »Mindig fehér kendőt kell viselned – mondtam – igen illik neked.« E pillanatban szélesvállu ember lépett melléje, akin Izland-ing volt és aki Évának szólitotta őt. Ismertem a szélesvállu embert, kovács volt, a falu kovácsa. Néhány nappal ezelőtt uj gyujtószöget csavart a puskámba.

A szél és az eső elvégezte munkáját és akkor hullani kezdett a hó. Néhány nap alatt kellemetlen, hideg hangulat szállt a föld fölé, a korhadt ágak letöredeztek, a hollók csapatokba gyültek és károgtak szakadatlanul. Nem tartott soká, a nap közeledett már és egy reggel feltünt az erdő mögött. Mint szelid simogatás fejemtől-lábamig, ugy hatott, amikor fölkelt a nap; csöndes örömmel hátamra vettem a puskám.

IV.

Ebben az időben nem volt hiányom vadban; azt lőttem, ami épen kezemügyébe akadt, foglyot, nyulat és ha véletlen a parton kóboroltam a tengeri madarakra is rálövöldöztem, ha lőtávolságba merészkedtek. Jó idők voltak ezek; a napok egyre hosszabbodtak és a levegő mindig tisztább lett; két napi szükséggel láttam el magam és megindultam a hegyekbe, a hegycsucsokra; találkoztam a hegylakókkal és sajtot kaptam tőlük, kis, kerek sajtot, aminek káposztához hasonló volt az ize. Többször fölmentem oda. Amikor hazatérőben voltam, az uton mindig lőttem egy madarat és bedugtam vadásztáskámba. Rendbeszedtem a ruhám és Asopus nyakára rákötöttem a zsinórt. Mértföldnyire alattam a tenger zugott; a hegyoldalak feketék voltak és még nedvesek a sok esőtől, ami parányi szemekben most is csörgedezett róla, csörgedezett és csepegett mindig ugyanabban az egyhangu melódiában. Ez egyhangu melódiák, messze a hegyek között, sokszor megkurtitották az időt, miközben üldögéltem és szórakozottan néztem körül. Itt csobog ez az egyhangu, végtelen melódia – gondoltam – itt a teljes magányosságban, senki nem hallja, senki nem gondol rá és mégis csobog itten magányosan, örökkön, örökkön!

És ha a csobogást hallottam, ugy találtam, hogy nem olyan sivár a sziklafal. Néha-néha történt is valami: egy menydörgés megreszkettette a földet, egy sziklatömb lemállott és legördült a tengerbe, maga mögött pedig valósággal utat vert a málló szikla szerteszállongó pora; e pillahunyásban Asopus fölemelte az orrát és szagolgatott, elcsodálkozottan az égésszagon, aminek eredetét sehogy nem tudta megmagyarázni. Ha a hóviz csatornákat ás a sziklába, akkor elég egy lövés, vagy egy hangosabb kiáltás és a nagy sziklatömb leválik és görögve megindul a tenger felé…

Egy óra telhetett el igy, talán több is, az idő olyan gyorsan mulik. Asopust ismét szabadon bocsájtottam, a vadásztáskát a másik vállamra akasztottam és megindultam hazafelé. A nap hanyatlóban volt. Az erdőben rátértem régi, jól ismert ösvényemre, amely szinte keskeny szalagként kigyózott a zöld lombfalak között és pedig a leghihetetlenebb kanyarodásokkal. Kényelmesen követtem minden kanyarodást; nem volt miért siessek, otthon senki nem várt rám. Büszkén, mint valami uralkodó, ugy sétálgattam a békés erdőben és mindig olyan tempóban, amint az nékem tetszett épen. Minden madár hallgatott, csupán a fajdkakas kezdett bele melódiátlan kiáltozásába, ez mindig énekel.

Hogy kiértem az erdőből, két embert láttam magam előtt, két kóborlót, rövidesen utólértem őket; az egyik a kis Edvarda volt, ismertem őt, hát ráköszöntem; aki kisérte, az orvos volt. Megkellett mutatnom nekik a puskám, megnézték az iránytüm és a vadásztáskám is; meghivtam a kunyhómba őket és megigérték, hogy eljönnek egyszer.

Este lett. Hazamentem, tüzet raktam, madarat sütöttem és elköltöttem a vacsorát. Reggel ujból egy nap kezdődött…

Csend, nyugalom mindenütt. Feküdtem egész estén át és kibámultam az ablakon; valami tündéri szelidség oszlott el mostan erdőn és mezőn. A nap lenyugodott már és a horizontot beföstötte a sulyos, vörös fény, ami olyan mozdulatlanul terült szét akár az olaj. Az ég köröskörül felhőtlen volt és tiszta. Bebámultam a tiszta tengerbe és ugy tünt, mintha szemtől-szembe ülnék a teremtővel és a szivem olyan hevesen dobogott. Isten tudja, gondoltam, miért öltözött a horizont ma lilába és aranyba, talán ünnep van odafönn, nagyszerü ünnepség a csillagok zenéjével és a sugarak futárszolgálatával. Egészen ilyen volt minden. Lehunytam szemem és ugy éreztem, én is utasa vagyok a futárként szolgáló sugaraknak és gondolat gondolatra tornyosodott az agyamban.

Több nap mult el igy.

Céltalanul csavarogtam és azt vizsgálgattam, mint olvad vizzé a hó, és mint fut tócsába a jég. Ha elég készlet volt konyhámban, napokon át megesett, hogy nem is lőttem ki a puskám; kószáltam, élveztem a szabadságom és hagytam mulni az időt. Ahová csak elvetődtem, mindenütt akadt valami kevés hallani, látnivaló, némileg minden megváltozott egyik napról a másikra és még a boróka és a füzfabokor is várta a tavasz jöttét. Például lementem a malomhoz; még jég közé ékelten hevert; ám a talaj emberemlékezet óta köröskörül letaposott volt és ez adta tanuságát, hogy emberek járnak ide, hátukon nagy gabonazsákokkal és őröltetnek itten. Ugy jártam a malom falai között, akárha emberek között járnék; a falakban sok betü és évszám volt.

Valóban!

V.

Irjak többet is? Nem, nem. Legföljebb a magam mulatságára, csupán azért, hogy megkurtitsam az időt azzal, hogy leirom, két évvel ezelőtt mint jött a tavasz és milyen volt akkor a föld talaja. Erdőben, tengerről illatok áradtak már; az erdőben korhadó hervadt lombból édeses kénsavszag áradt és a szarkák ágacskákkal a szájukban röpdöstek és épitgették a fészküket. Még néhány nap és a patakok csobogni, tajtékosan hullámozni kezdtek, néha-néha egy-egy halat is lehetett látni és a halászok megjöttek evezőállomásaikról. A kereskedő két yachtja szinültig hallal rakodottan tért meg és a száritóhelyen kötött ki; a nagyobb szigeteken, amiken a száritást végezték, szinte pillanat alatt megujult a mozgás, az élet. Mindezt ablakomból néztem.

Ám a kunyhóig nem hatott semmi lárma, egyedül voltam és egyedül maradtam. Néha-néha elhaladt valaki arra; Évát is láttam, a kovácsleányt; néhány pattanás volt az orrán.

– Hová készülsz? – kérdeztem.

– Fáért az erdőbe – felelte nyugodtan. Kezében kötelet lógatott, hogy abba rakja a fát és fején a fehér gyapotkendő volt. Sokáig néztem utána, de ő nem fordult vissza.

Azután sok-sok nap mult el anélkül, hogy embert láttam volna.

A tavasz mind előbbre nyomult és az erdőben elevenedett az élet. Igen mulatságos volt nézni a rigókat, amint magasan, a fák tetején ültek, belemeredtek a napba és rákiáltoztak az ég óriás kohójára; sokszor már éjjel két órakor fölkeltem, leginkább azért, hogy tanuja lehessek annak a gyönyörüségnek, ami a madarakból, állatokból áramlott ki, ha fölkelt a nap.

A tavasz hozzám is elérkezett és ugy kopogott az ereimben, akárha járt volna valaki azokban. Kunyhómban ültem és arra gondoltam, hogy ideje lenne rendbehozni horgaimat és halászó zsinórjaimat, ám az ujjam sem mozditottam meg, hogy tegyek valamit; szerencsés, sötét nyugtalanság járt a szivemen ki-be. Asopus fölállott hirtelen, lábait megmerevitve állott és röviden, vakkantásszerüen ugatott. Emberek értek a kunyhóm elé, a sapkát gyorsan lekaptam a fejemről és mindjárt rá a kis Edvarda hangját hallottam az ajtóm előtt. Barátságosan, vidáman jött – ő is, a doktor is, amint megigérték, meglátogatni engem.

– Igen, – itthon van, – hallottam, amint mondta, akkor belépett és a maga kislányos módján kezet adott nekem.

– Tegnap is itt voltunk – magyarázta – de nem volt itthon.

Leült a fapadra és körülnézett a kunyhómban; az orvos mellé ült a hosszu padra. Összevissza beszéltünk és gondolkodás nélkül elmondtunk mindent, ami a lelkünkről leszállott; én elmondtam azt is, hogy milyen állatok élnek az erdőben és azt, hogy a tilalom miatt, milyen vadakra nem szabad lőnöm mostan. Ez időszerint a fajdkakasra nem szabad lőni.

Az orvos most sem beszélt sokat, ám amikor véletlenül pillantása ráesett a puskaporos szerszámra, amelyen Pán-figura diszelgett, gyorsan, frissen magyarázgatni kezdte Pán legendáját.

– Tulajdonképen miből él majd akkor, ha tilalom lesz minden vadra? – kérdezte hirtelen Edvarda.

– Halból – válaszoltam – legfőként halból. Valami ennivaló mindig akad.

– Hiszen ön eljöhetne hozzánk – mondotta – és étkezhetne nálunk.

Tavaly valami angol lakott a maga kunyhójában; ő igen gyakran étkezett nálunk.

Edvarda megnézett engem és én megnéztem őt. E pillanatban a szivemet, mintha valami kedves, barátságos simogatás érte volna. Ez a tavasz következménye volt és a tiszta, világos napoké; azóta sokat gondolkodtam erről. Különben kigyózó szemöldökei is csudálattal töltöttek el.

Néhány megjegyzést tett a lakásomra. A falakat különböző állatbőrökkel és sokszinü madártollal aggattam tele; a kunyhó belseje tisztára olyan volt, mint valami medvebarlang. Ez tetszett neki. »Igen, épen olyan, mint egy medvebarlang« mondta.

Semmit nem adhattam vendégeimnek, ami elfogadható lett volna, elméláztam és azt gondoltam, tréfából madarat sütök nekik; vadászmódon tálalom eléjük és ők az ujjaikkal egyék. Végre ez is időtöltés!

– Az angol alighanem ir volt? – kezdte a doktor.

– Ugy? Ir?!…

– Nem igaz?! Hiszen katolikus volt.

Edvarda elpirult, tekintetét elforditotta és halkan mondotta:

– Különben meglehet, lehet, hogy ir volt.

E pillahunyástól kezdődően eltünt a jó kedve. Fájt nekem ez, igen szerettem volna helyreütni mindent és azért ezt mondottam:

– Nem, magának igaza van. Irek soha nem jönnek Norvégiába.

Megbeszéltük még, hogy legközelebb kievezünk és megnézzük, hogy mint száritják a halakat…

Azután, hogy vendégeimet egy darabon elkisértem, hazatértem ujból és halászó eszközeimmel foglalkoztam. Hálóm egy szögön az ajtón lógott és sok csomót elpusztitott benne a rozsda; meghajlitgattam néhány horgot, kijavitottam a háló egy-két szakadását és megvizsgáltam a horogzsinórokat is. Milyen nehezemre esett ma, dolgozni valamit! Agyamon gondolatok rohantak keresztül olyanok, amiknek semmi közük nem volt ahhoz, ami foglalkoztatott; most ugy tünt, hogy sulyos hibát követtem el, amikor a kis Edvardát a fapadon hagytam ülni, holott a magam helyét kellett volna fölajánlani neki. Hirtelen magam előtt láttam barna arcát és barna nyakát; kötényét elől lehuzta kissé, hogy hosszabbnak tünjék a dereka, ahogy az divatban volt akkor; állának szelid, leányos formája kellemesen hatott reám és álla alatt az a pár ránc maga volt a vidámság. Az ő szája nagy volt, de virágzó.

Fölállottam, kinyitottam az ajtót és hallgatózni kezdtem. Semmit nem hallottam és nem is volt okom a hallgatózásra. Ujból becsuktam az ajtót; Asopus fölkelt a fekvőhelyéről és csudálkozón fogadta a nyugtalanságom. Arra gondoltam, hogy utána futhatnék a kis Edvardának azzal az ürüggyel, hogy selyemfonalat kérek tőle a háló rendbehozására; ez különben nem is volt ürügy, megmutathatom neki a hálót és benne a szétfoszlott csomókat. Már az ajtónál álltam, amikor eszembe jutott, hogy magamnak is van selymem, még pedig több is, mint amennyi szükséges. Bátortalanul, kedvetlenül tértem vissza… mert magamnak is volt selymem.

Amikor beléptem, valami idegen lehellet érte az arcom, mintha nem lettem volna egyedül.

VI.

Valaki ember kérdezte, hogy abbahagytam-e a vadászást; két napja nem hallotta, hogy lövöldöztem volna a dombon, habár ő a két napon keresztül folyton az öbölben hevert és halászott. Nem, én semmitse lőttem; mindaddig kunyhómban maradtam, amig végleg elfogyott az ennivalóm.

Harmadik napon indultam vadászatra. Az erdő kissé zöld volt már és a föld, meg a fák enyhén illatoztak; a fücsemete már zölden kandikált ki a megfagyott moha alól. Kinoztak a gondolataim és többször kénytelen voltam leülni. Három nap óta nem találkoztam egyetlen emberrel, azon a halászon kivül, aki tegnap a kunyhómba jött; azt gondoltam: ma este talán találkozom valakivel az erdőszélen, ott, ahol legutóbb a doktorral és Edvardával találkoztam. Lehetséges, hogy megint arra sétálnak, – talán – talán nem. Ugyan miért is gondolok épen azokra? Egy pár fajdot lőttem és az egyiket rögtön elis készitettem. Asopust azután zsinórra kötöttem.

Mig ettem, a száraz földön heverésztem. Csönd volt köröskörül, csak a szél szelid susogása és néha-néha egy madárhang. Feküdtem és néztem a faágakat, amelyek ide-oda ingadoztak, amerre a szél fujt; a szelid szél kötelességét teljesitette és ágról-ágra vitte a himport és megtöltött vele minden ártatlan kelyhet; ugy tetszett, elragadtatásban volt az egész erdő. Egy zöld hernyó vándorolt egy ág hosszában, vándorolt szakadatlanul, mintha nem is ismerné a nyugodalmat. Nem lát csaknem semmit, pedig van szeme; gyakran egyenesre mered és a levegőben tapogatódzik valami után, amire támaszkodhatna; olyan volt, mint valami kurta, zöld fonál, amely lassu öltésekkel selymet varr az ágra. Estére talán elért oda, ahová igyekezett.

Minden csendes. Fölállok és megindulok, leülök és fölállok megint; körülbelül négy óra van: ha hat óra lesz hazamegyek és meglátom, nem-e találkozom valakivel. Még két órám volt odáig, de máris nyugtalan lettem és a mohát meg a hangát letaszitottam a ruhámról. Jól ismertem az utat, amelyre ráléptem, fák és sziklák állottak oldalán ugyanolyan magányosan, mint azelőtt, mint régóta már és a haraszt zörgött a lábaim alatt. A monoton susogás és a sok ismert fa, meg szikla, sok is volt számomra; különös hálaérzés fogott el; minden a bensőmbe hatolt, minden elvegyült velem, én szerettem mindent. Száraz ágat vettem a kezembe, amint ültem, vizsgálgattam és közben a magam dolgaira gondoltam. Az ág csaknem korhadt volt már, megrepedezett kérge erősen hatott rám és részvéttel töltött el. Mikor felállottam és tovább mentem, nem hajitottam el az ágat, hanem lassan letettem, állottam mellette és soká néztem rá; mielőtt otthagytam volna ránéztem mégegyszer és könnyes volt a szemem.

És öt óra lett. A nap rosszul mutatta az időt; egész napon át nyugatnak haladtam és a kunyhómban talán egy félórával továbbra vettem a nap állását. Mindezt számitásba vettem, ám hat óráig mindig volt egy órám még, ezért fölállottam és megindultam egy darabon. A haraszt zörgött a lábaim alatt. Igy mulik el egy óra.

Magam alatt láttam a kis folyót és rajta a kis malmot, amely a télen jég közé ágyaltan feküdt és akkor megint megállottam; az estharang kongott és kongása fölriasztott. Késő van! – mondottam hangosan. Fájdalom futott rajtam át, megfordultam rögtön, nekivágtam a hazavezető utnak, ám közben bizonyosan tudtam, hogy elkéstem végleg. Gyorsabban mentem, futni kezdtem; Asopus megsejtette, hogy történik valami; sorompóba állott, versenyt futott velem, lihegett, de azért sietős volt az ut neki is. A hervadt lomb fölröpült körülöttünk. Ám mikor leértünk az erdőszélre, senki nem volt ott, nem, csendes volt minden, nem volt ott senki.

Senki! – mondottam. Ám ez nem volt rosszabb annál, amit előre tudtam.

Nem vonakodtam tovább, engedtem gondolataim unszolásának, elhaladtam a kunyhóm előtt, lementem Sirilundba, Asopussal, puskámmal és minden fölszerelésemmel.

Mack ur igen barátságosan fogadott és meghivott vacsorára.

VII.

Azt hiszem, hogy tudok azok lelkében olvasni, akik körülöttem vannak; de lehet, hogy nem igy van. Óh, ha jó napom van, mindig azt hiszem, hogy mélyre tudok pillantani az emberek lelkének tengerébe, habár nem is tulságosan okos a koponyám. Többen ülünk a szobában, néhány férfi, egy-két asszony és én és ugy tetszik, én látom, hogy mi történik az emberek belsejében, tudom, hogy mit gondolnak rólam. Pilláik minden rebbenésének tulajdonitok valami jelentőséget. Néha arcukba szökik a vér és pirosra festi őket; akkor megint ugy tesznek, mintha a másik oldalra néznének, de mégis engem tartanak szemmel. Itt ülök, megfigyelek mindent és nem sejti senki, hogy belelátok mindenki lelkébe. Sok éven keresztül hittem, hogy tudok az emberek lelkében olvasni. De talán nem is igy van…

Egész estén át Mack urnál maradtam. Elmehettem volna mindjárt is, semmi érdekem nem volt, hogy ott üljek, ám – nem azért jöttem, mert idehuzott minden gondolatom? Elmehettem hát rögtön? Whistet játszottunk és vacsora után Toddyt ittunk; háttal ültem a szobának és lehanyatlott a fejem, mögöttem Edvarda járkált ki meg be. A doktor után szólt. Mack ur megmutogatta uj lámpája szerkezetét, az első paraffinlámpa, amely eljutott ennyire északra; valóságos remekmü, nehéz ólomlábakon; esténként ő maga gyujtotta meg, nehogy szerencsétlenség történhessen. Többször is beszélt nagyapjáról, a konzulról: nagyapám, Mack konzul, Károly János király saját kezéből kapta ezt a tüt és rámutatott a gyémánttüjére. Felesége meghalt már, egyik mellékszobában megmutatta az olajföstésü arcképét; előkelő asszony volt, szőke haju és mosolygós arcu. Ugyane szobában volt a könyvszekrény is, amelyben még francia könyvek is állottak, de ezek olyanok voltak, mintha örököltek lennének; a táblák finomak voltak és aranyozottak és már sok egykori tulajdonos irta rájuk a nevét. A könyvek között tudományos munkák is voltak; Mack ur gondolkodó ember volt.

A whisthez kisegitésül behivták a két segédet is; lassan, tétován játszottak, pontosan utánaszámoltak mindent, de mégis sok hibát követtek el. Az egyiknek Edvarda segitett.

Föllöktem a poharam, igen szerencsétlen voltam emiatt és fölállottam.

– Oh, nem – föllöktem a poharam.

Edvarda hangosan nevetett és igy felelt:

– Igen, de hiszen azt látjuk mi is!

Mindenki arról biztositott, hogy nem tesz az egész semmit. Adtak egy asztalkendőt leszáritani magam és tovább játszottunk. Tizenegy óra lett.

Mikor Edvarda kacagott, borongós rosszulérzés fogott el; ránéztem és találtam, hogy semmitmondó az arca és nem is igen szép. Mack ur azzal hagyta a játékot abba, hogy aludni kell a két segédnek; akkor elnyujtózott a szófán és arról kezdett beszélni, hogy boltja fölé uj cimtáblát készül akasztani és tanácsot kért tőlem, hogy milyen szinüre festesse. Unatkoztam és minden gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy feketére; Mack ur rögtön felelt:

– Feketére. – Ugyanezt gondoltam én is. »Só és üres hordók lerakata« vastag, fekete betükkel, az a legelőkelőbb… Edvarda, nem mennél aludni?

Edvarda fölállott, bucsuzásul kezet adott mindkettőnknek és kiment. Egyedül maradtunk. A vasutról beszélgettünk, ami tavaly készült el és az első táviróvonalról. Isten tudja, hogy itt északon mikor kapunk távirót?!

Szünet.

– Nézze csak, kérem, – mondta Mack ur – én most negyvenhat éves vagyok és hajam, szakállam megőszült. Igen, igen, ugy érzem, hogy megöregedtem. Legtöbben nappal látnak, ezért fiatalnak tartanak; ám ha eljön az este és egyedül maradok, egészen összeroskadok. Akkor itt ülök a szobámban, patience-ot játszom. Egy kevés csalafintasággal könnyen megy a dolog. Haha.

– A patience csalafintasággal megy? – kérdeztem.

– Igen.

Ugy tünt, mintha olvasnék a szemében.

Fölállott, az ablakhoz ment és kinézett; meghajlott háttal állt és a háta meg a válla szőrös volt. Fölállottam én is. Megfordult és hosszu, hegyes cipőin felém jött; hüvelykét mellényébe dugta és karjaival a röpülést utánozta; egyidejüleg nevetett. Akkor mégegyszer fölajánlotta egyik csónakját és kezét nyujtotta.

– Engedje meg kérem, hogy elkisérjem önt – mondta és eloltotta a lámpát. – Igen, egy kis sétát akarok tenni, még nincsen késő.

Kimentünk.

Rámutatott az utra, ami a kovács előtt vezetett és mondta:

– Ez az ut. Ez a legrövidebb.

– Nem – mondtam én – a csür előtt vezető ut a legrövidebb.

Beszéltünk még erről, de nem tudtunk megegyezni. Erős volt a meggyőződésem, hogy igazam van és meg nem foghattam a nyakasságát. Utoljára azt ajánlotta, hogy kiki menjen a maga utján és aki előbb ér oda, az várjon a kunyhónál.

Megindultunk és ő csakhamar eltünt az erdőben.

Megszokott járásommal mentem és ugy számoltam, hogy legalább öt perccel előbb érkezem, mint ő. Ám mire a kunyhóhoz értem, már ott állott. Rámszólt:

– Nos, látja ön? Nem, én mindig ezen az uton járok és valóban, ez a rövidebb.

Meglepetve néztem, nem izzadt egyáltalán és semmiből nem látszott, hogy futott volna. Rögtön elbucsuzott tőlem, megköszönte a látogatásom és elment azon az uton, amelyiken jött.

Némán álltam és azt gondoltam: milyen különös! Valamit én is értek a távolságokhoz és többször végigmentem mindakét uton. Kedves ember, te csalsz megint! Vagy az egész história ürügy volt csupán?

Az erdőben láttam eltünni megint a hátát.

A következő pillanatban gyorsan és óvatosan utána mentem, láttam, hogy egész uton folyton az arcát törülgette és most nem tudtam, hogy nem futott-e az előbb. Most nagyon lassan ment, folyton szemmel tartottam és láttam, hogy megállott a kovács háza előtt. Elrejtőztem és láttam, hogy az ajtót megnyitják és Mack urat bebocsájtják a házba.

Egy óra volt. A füről, meg a tengerről tudtam.

VIII.

Néhány nap mult el fölöttem, egyetlen barátom az erdő volt és az erdő végtelen magányossága. Te jóságos Isten, soha annyira nem kisérlettem meg, hogy egyedül maradhassak, mint ezekben a napokban. Tavasz közepében voltunk; csillagfüvet találtam és a cinke is megérkezett… minden madarat ismerek. Néha elővettem két huszonnégy sillingest és csörömpöltem velük, hogy megtörjem az elhagyatottságot. Azt gondoltam: Ha Diderik és Iselin idejönne!

Nem volt éjszaka többé; a nap csupán pillanatra merült a tengerbe és azután fölbukott ismét, vörösen, megfiatalodottan, mintha azért ment volna a viz alá, mert megszomjazott. Milyen csudás dolgok történtek velem az éjjel, azt senki el nem hiszi. Pán egy fa tövében ült és nézett engem, hogy mint fogok viselkedni? És a hasa nyitva volt és annyira magába roskadt, mintha a gyomrából enné, amit evett. Ám ezt csupán azért tette, hogy rámsandithasson, hogy nyugodtan figyelhessen és csendes kacagásától valósággal rengett a fa. Az erdőben mindenütt az élet morajlott, az állatok orditoztak, a madarak egymást hivták és kiáltásaik betöltötték a levegőt. A cserebogár röpülési évadjában volt, elkeveredett az éjjeli pillék közé és mindenütt az ő zümmögésüket lehetett hallani. Mennyi minden történt itten! Nem aludtam három éjjel és Diderikre és Iselinre gondoltam.

Lásd csak, gondoltam, ők csakugyan ide jöhetnének. És Iselin majd egy fa mögé csalja Dideriket és ezt mondja neki:

– Maradj itt, Diderik, vigyázz rám, Diderik, őrködj Iselin fölött, a vadász, ott, az a vadász megakarja oldani a saruszijam.

És a vadász az én vagyok és ő majd int nekem a szemével, hogy megérthessem őt. És hogy ő eljön, mindent megért a szivem, a szivem, ami nem is ver többé, hanem vészesen dobol. És gyolcsleple alatt meztelen ő fejétől az ujja hegyéig, meztelen és én a kezemmel érintem őt.

– Bontsd ki a saruszijam! – mondja ő és élpirul az arca.

És mindjárt rá mintegy belesusogja a számba, ráleheli az ajkamra: Óh, kedvesem, ne bontsd ki a sarum szijját, nem, ne bontsd ki… ne bontsd…

Ám a nap bemeriti szegélyét a tenger hüs vizébe, azután ujból fölbukik, vörösen, megfiatalodottan, mintha csak azért bukott volna alá, hogy igyék. És susogás tölti meg a levegőt.

Egy órával később a szájamra hajolva mondja:

– Most el kell, hagyjalak.

Visszaint nékem, amikor elment már, arca lángol még, arca szelid és arca elragadó. Megint visszafordul és megint int nekem.

Ám Diderik előlép a fa mögül és azt mondja neki:

– Iselin, mit tettél? Én láttam.

Ő feleli:

– Diderik, mit láttál? Én semmit se tettem.

– Iselin, én láttam, hogy megtetted, – mondja ujból. – Én láttam azt, Iselin.

Ekkor fölhangzik az ő hangos, vidám kacagása és megy vele diadalmasan életerősen fejétől a lába ujjáig. És vajjon hová mennek? A legközelebbi fickóhoz, egy másik vadászhoz, egy másik erdőbe.

Éjfél volt. Asopus kiszabaditotta magát, a maga kedvtelésére kezdett vadászni, magasan a hegytetőkről hallottam az ugatását és már egy óra volt, amikor visszatért. Pásztorlányka jött az erdőn, harisnyát kötött, dudolgatott és nézegetett köröskörül. De hol maradt a nyája? És mit keres éjjel az erdőn? Semmit, semmit. Félig nyugtalan, némileg örvendve is azt gondoltam: hallotta Asopus ugatását és tudta, hogy az erdőben vagyok.

Mikor mellém ért, fölálltam és megnéztem: milyen szép, milyen bájos volt. Asopus is fölállott és megnézte ő is.

– Honnan jössz? – kérdeztem.

– A malomból! – mondta ő.

Ugyan mi keresni valója lehetett ily késő éjszaka a malomban?

– Hogyan lehetsz ennyire merész, ily késő éjjel az erdőben sétálni, hogyan lehetsz… te, aki oly szép és oly fiatal vagy.

Nevetett és ugy válaszolt:

– Nem vagyok fiatal; tizenkilenc éves multam már.

Ám ő nem lehetett még tizenkilenc éves, bizonyos voltam benne, hogy hozzáhazudott két évet a korához és még csak tizenhét éves volt. Azonban miért hazudja öregebbnek magát?

– Ülj le – mondtam – és mondd meg, mi neved?

És ő elpirultan ült le mellém és azt mondta, hogy Henriette a neve.

Azt kérdeztem:

– Van kedvesed néked és átölelt ő már téged?

– Igen, – mondotta és zavarodottan mosolygott.

– Sokszor már?

Hallgatott.

– Hányszor? – kérdeztem ujra.

– Kétszer – mondotta csendesen.

Magamhoz vontam és megkérdeztem:

– Hogy ölel ő? Igy ölel?

– Igen, – susogta és reszketett.

Négy óra lett.

IX.

Edvardával beszélgettem:

– Nemsokára esni fog! – mondottam.

– Hány óra? – kérdezte.

A napra néztem és válaszoltam:

– Öt óra lehet!

Ő kérdezte:

– Csakugyan? Olyan bizonyosan tudja ön azt a napról?

– Igen – mondottam. – Egész bizonyosan tudom.

Csend.

– Ám ha nem látja a napot, akkor mi után igazodik?

– Akkor más dolgok felé fordulok. Az apály, vagy az ár, a fü, amely lekonyul bizonyos időben, a madarak éneke, ami változik mindig; az egyik akkor kezd énekelni, amikor a másik abbahagyta már. Azután tudom az időt a virágokról, amik délután lecsukódnak, a lombról, ami majd világoszöld, majd sötétzöld; ezenkivül érzem is.

– Valóban? – mondta ő.

Tudtam, hogy eső van készülőben és azért nem akartam tovább állani véle az uton; sapkámhoz nyultam. Ekkor hirtelen ujabb kérdéssel tartóztatott és én maradtam. Elpirult és azt kérdezte, hogy tulajdonképen miért vagyok itt, miért járok vadászni, miért ezt, miért azt? – Csak annyit lövök, amennyi a táplálkozásra szükséges, pihenni hagyom Asopust.

Vörös lett és alázatos. Láttam, hogy valaki beszélt rólam és ő hallotta azt, mindez nem tőle származott. És fölkeltette az érzékenységem, olyan elhagyottnak tetszett, ráeszméltem, hogy nincsen anyja és sovány karja olyan elhagyatottságra vallott. Mindez ugy elhatalmasodott rajtam.

Nos igen, én nem azért lövök, hogy öljek, csupán azért, mert élnem kell. Ma csupán egy fajdra van szükségem, igy hát ma egyet lövök csupán és a másikat holnapra hagyom. Miért lőnék többet? Az erdőben élek, én az erdő fia vagyok; junius elsején megkezdődik a tilalom a nyulra és a hófajdra; akkor alig marad, amire lőhetek; jó, akkor horgászok és halból élek. Apja ád egy csónakot nékem és azon fogok halászgatni. Mindenesetre, nem vagyok olyan vadász, aki lövöldöz csupán, én inkább azért vagyok vadász, hogy az erdőben élhessek. Ott jól érzem magam, csöndesen ülök a földön az asztalomnál és nem mereven egy széken: és nem döntök fel egy poharat sem. Az erdőben nem tiltok el magamtól semmit, hátamra feküdhetem, behunyhatom a szemem; és ott azt beszélhetem, ami nékem épen tetszik. Az ember néha egész hangosan akar mondani valamit, nyiltan megteheti és az erdőben ugy hangzik ez, mint a sziv mélyéből szálló beszéd.

Mikor megkérdeztem, hogy ért-e engem, igennel felelt.

Tovább beszéltem, mert a szeme rajtam pihent. »Tudja meg hát, hogy mi mindent látok én a mezőkön. Télen például előfordulhat, hogy a hóban megtalálom a hófajd nyomát. A nyom hirtelen eltünik, a madár elszállt. Ám a szárnyak leyomódásából láttam, hogy milyen irányba röpült és rövid idő multán megtalálom a vadat. Az ilyesmi mindig olyan uj az én számomra. Ősszel például a csillaghullást vizsgálhatom. Ilyenkor azt gondolom az én méla magányosságomban: hogy egész világ volt az, ami a semmiségbe rohant, egész világ, ami a szemem előtt szakadt darabokba? És nékem – nékem adatott meg, hogy láthassam a csillaghullást! Ha jön a nyár, ugy talán minden levél sikján él egy kicsike állat; látom, hogy némelyiknek közülök nincsen szárnya, ezek nem tudnak előrehaladni és ezek ott, azon a lombon kénytelenek élni és meghalni, amelyen születtek. Gondolja csak! Néha kék hegyeket is látok. Minderről oly keveset beszélnek és én nem tudom, hogy maga megért-e engem«.

– Persze, persze, én értek mindent!

– Igen, igen. Néha ránézek a füre és talán a fü is néz engem, mit tudjuk mi? Megnézek egy magános fücsomót, reszket kissé és nekem ugy tetszik, valami történik vele, azt gondolom: itt áll ez a fücsomó és reszket! Azután akad egy bokor és azon egy zizegő ág, ami esetleg gondolkodóba ejt. Néha pedig emberekkel is találkozom a csucsokon, igen ez is megesik.

Megnéztem, előrehajoltan állt és figyelt. Rá sem ismertem. Annyira figyelmes volt, hogy magára sem ügyelt, hanem gondolattalanul átadta magát a vizsgálódásomnak: alsó ajkai bágyadtan hullottak le.

– Igen, igen, mondotta és összeszedte magát.

Az első cseppek hullottak.

– Esik, mondottam.

– Igen, látja kérem, esik, mondotta és már indulni készült.

Nem kisértem haza, egyedül ment az utján és én a kunyhómba siettem. Néhány perc mult el és hevesen, erőszakosan szakadt az eső. Egyszerre gyors, futó lépéseket hallok magam mögött, hátranéztem: Edvarda rohant a nyomomban, kipirosodott az erőfeszitéstől és nevetett.

– Egészen elfeledtem, mondta lélekvesztve, elfeledtem a száritóhelyre való utunkat. A doktor holnap jön, van ideje holnap?

– Holnap? Igen! Igen, ráérek!

– Egészen elfeledtem, mondta ujból és nevetett.

Mikor elindult, föltünt, hogy milyen szép és milyen karcsu lábai vannak; szoknyája csaknem a térdéig vizes volt. Cipője sarka félretaposott volt.

X.

Igen jól emlékszem ma is egy napra. Az a nap volt, amelyiken megjött a nyaram. A nap már éjszaka sütött és reggelre megszáritotta a nedves földet, az utolsó eső folytán a levegő tiszta volt és finom.

Délután volt, amikor kiértem a kikötőhidhoz. A viz csendesen csobogott és a szigetekről áthallottuk a halakkal foglalatoskodó férfiak és asszonyok beszélgetését. Kedves délután volt.

Hát nem volt kedves délután? Eleséggel, itallal teli kosarakat vettünk és annyian voltunk, hogy két csónakba oszlottunk, sok fiatal lány volt, sok fiatal lány világos ruhákban. Olyan elégedett voltam és boldogan dudolgattam magam elé.

Mikor beültem a csónakba, azt kérdeztem magamtól, vajjon hová készül ez a sok fiatal nép. Itt voltak a kerületi orvos leányai, a templomfelügyelő leányai; néhány nevelőnő és a hölgyek a paplakból; soha nem láttam őket, idegenek voltak reám, de ennek dacára oly kedvesen beszélgettünk, mintha régi-régi ismerősök lettünk volna. Sok ügyetlenséget követtem el, elszoktam az emberekkel való társalgástól és többször te-nek szólitottam a fiatal lányokat; ám rossz néven ezt sem vették. Egyszer azt mondtam: »Kedves!«, vagy azt; »Kedvesem!«, de még ezt is megbocsátották és ugy tettek, mintha semmit sem mondottam volna.

Mack ur, mint rendesen, most is ingmellet hordott és benne volt a gyémánttü is. Ugy látszott, igen jó kedvében van és harsányan kiáltott a másik csónakban ülőkre:

– Emberek, ti esztelenek, vigyázzatok a boros üvegekre! Doktor maga felelős az üvegekért!

– Igen, kiáltotta vissza a doktor.

És ez a két kiáltás a tenger fölött, egyik csónakról a másikra ünnepiesnek, de kedvesnek tetszett előttem.

Edvardán tegnapi ruhája volt. Talán nem volt több ruhája, de lehet, nem akart fölvenni másikat. Cipői is ugyanazok voltak. Ugy tetszett, mintha kezei nem lettek volna egészen tiszták, ám a fején vadonatuj tollaskalap ült. Föstött kabátkáját is elhozta és azon ült.

Mack ur kivánságára, amikor a szigetre értünk, lekaptam a puskám és két üdvözlő lövést tettem: akkor mindenki hurrá-t kiáltott. Lassan haladtunk a sziget belsejébe; a szállitással foglalkozó munkások mindannyiunkat köszöntöttek és Mack ur elmulatott az embereivel. Találtunk csillagvirágot, kökörcsint, amit gomblyukainkba dugtunk, néhányan harangvirágot találtak.

Tengeri madarak és sirályok rikoltoztak a levegőben és a parton.

Füves helyen telepedtünk le, ahol fehér hámu körtefák állottak; a kosarakat kiüritettük és Mack ur kibontotta az üvegeket. Világos ruhák, kék szemek, pohárcsengés, a tenger, a fehér vitorlák. Énekeltünk.

És az arcok kipirultak.

Egy órával később káprázatos volt minden gondolatom; kis dolgok is hatottak rám; egy kalapon fátyol lengett; egy gomb kipattant, két szem becsukódott nevetés közben és én megindult voltam. Ez a nap, ez a nap!

– Azt hallottam hadnagy ur, hogy maga csinos kis kunyhóban lakik!

– Kis fészekben. Istenem, mennyire a szivemhez nőtt az. Jöjjön el egyszer, kisasszony, látogasson meg: nincs a világon még egy olyan kunyhó. És a kunyhó mögött hatalmas erdő van.

Valaki odajött és barátságosan kérdezte:

– Ön most van először északon?

– Igen, feleltem. De én már ismerek mindent, hölgyeim. Éjszaka szemtől-szemben állok a hegyekkel, az erdővel és a nappal. Nem akarok hizelegni. De ez a nyár, ez az isteni nyár! Éjszaka érkezik, amikor alszik mindenki és reggelre birtokba vett mindent. Kinéztem az ablakon és láttam őt. Két kis ablakom van.

Egy harmadik is odajött. Elragadó volt a hangja és a kis keze is. Milyen elragadóak voltak mindannyian!

A harmadik mondta:

– Ne cseréljünk virágot? Az szerencsét hoz.

– De igen, mondtam és kinyujtottam a kezem. Cseréljünk virágot, én szépen megköszönöm. Milyen szép maga, milyen elragadó a hangja, egész idő alatt magát hallgattam.

Ám ő visszaadta kék harangvirágját és sértődötten mondta:

– Mi jut eszébe? Egyáltalában nem önre gondoltam.

Nem engem gondolt! Fájdalmas volt, hogy ennyire tévedtem; hazavágyódtam, szerettem volna messze lenni, kis házikómban, ahol csak a szél beszélget hozzám.

– Bocsásson meg, mondtam, engedjen meg nekem.

A többi hölgy egymásra nézett és eltávozott, nehogy megszégyenitsen engem.

E pillanatban sebesen jött valaki; látták valamennyien, Edvarda volt. Egyenesen felém jött, mondott valamit, mellemre vetette magát, karjait nyakam köré fonta és ajkát a számra nyomta. Többször megcsókolt, mindannyiszor mondott valamit, de én semmit nem értettem. Nem értettem az egészet; szivem csöndesen dobogott és csak szeme bőrét éreztem. Amikor szabadon bocsájtott, kis melle sebesen szállongott föl és alá. Mindig ott állt még, barna hajával, barna nyakával magasan, karcsun, ragyogó szemekkel és teljesen öntudatlanul, mindenki őt nézte. Most valósággal megriadtam fekete szemöldökeitől, melyek haragosan boltozódtak a homlokára.

Ám, jóságos isten, mégis, ez a leány megcsókolt mindenki jelenlétében.

– Mi történt, kis Edvarda? kérdeztem és egyidejüleg dobogni hallottam a szivem. A torkomban dobogott és megakadályozott az értelmes beszédben.

– Semmi, igazán semmi – mondta – akartam, egész egyszerüen. Nem tesz semmit!

Levettem a sapkám és mechanikusan hátrasimitottam a hajam. Álltam és néztem őt. »Nem tesz semmit«, gondoltam.

Ekkor kiáltani hallották Mack urat, aki a sziget másik végén volt, de, hogy mit kiáltott, azt nem érthettük: örömmel gondoltam arra, hogy Mack ur nem látott semmit, nem tapasztalt semmit. Milyen jó, hogy épen most a sziget másik végén volt! Ez megkönnyitette a szivem, odaléptem a társaság elé, nevettem és közönyösséget szinlelve, ezt mondtam:

– Szabad arra kérnem önöket, hogy megbocsássák illetlen magaviseletemet; én magam is kétségbeesett vagyok miatta. Fölhasználtam a pillanatot, amikor kis Edvarda virágot akart cserélni velem és megsértettem őt; kérem önöket, mindannyiokat, bocsássanak meg. Képzeljék az én helyzetembe magukat: egyedül élek és szokatlan, hogy hölgyek körül legyek; ehhez hozzá jön még, hogy bort ittam ma, holott bort nem iszom soha. Megbocsájtanak nekem?

Nevettem és egészen közönyösen viselkedtem a semmiség felett, hogy elfeledtessem velük; belsőmben azonban komoly voltam. Szavaim semmi hatással nem voltak Edvardára, nem is kisérelte meg, hogy eltüntesse izgatott viselkedésének hatását, nem, hanem épen ellenkezőleg szorosan mellém ült és le nem vette rólam a szemét. Néha-néha szóltunk is egymáshoz. Mikor később az »özvegy« játékra került a sor, hangosan mondotta:

– Én Glahn hadnagyot akarom. Más után nem szaladok!

– Ördögbe is, hallgasson már! sugtam neki és dühösen dobbantottam a földre.

Arcán meglepetés rajzolódott, orrával fájdalmas grimaszt csinált és zavarodottan nevetett. Igen megindultam; nem tudtam ellenállani megalázott nézésének, sovány, törékeny alakjának; éreztem, mint ébred szivemben a szerelem és hosszu, keskeny kezét a magaméba vettem.

– Később! mondottam. Most nem többé. Holnap reggel találkozhatunk!

XI.

Éjszaka azt hallottam, hogy Asopus fölkel a fekvő helyéről és morogni kezd, álmomban is hallottam ám, mert épen vadászatról álmodtam, a morgás beillett álmomba és nem ébredtem föl. Mikor reggel két óra tájt kimentem, a füvön köröskörül emberi lábnyomokat találtam; valaki volt itt és valaki az egyik ablaktól a másikhoz ment. Lejebb, az uton, a nyom eltünt.

Kipirult arccal és ragyogó szemmel jött szembe velem.

– Várt ön, kérdezte, attól féltem, hogy várnia kell!

Nem vártam semmit, ő már jött szembe velem, az uton.

– Jól aludt? kérdeztem. Alig tudtam beszélni.

– Nem, ébren voltam! felelte. Azután elbeszélte, hogy nem aludt az éjjel, hanem csukott szemmel egy széken ült. Sétát is tett.

– Ma éjjel valaki a kunyhóm körül járt, mondtam. Reggel a füben láttam a nyomokat.

Arca megszinesedett, az ut közepén megfogta a kezem és nem szólt semmit. Ránéztem és megkérdeztem:

– Maga volt talán?

– Igen, mondotta és mellemre préselte magát, én voltam. De nem ébresztettem fel önt, olyan csendesen jártam, mint csak tudtam. Igen, én voltam. Még egyszer az ön közelében akartam lenni. Szeretem!

XII.

Mindennap, mindennap találkoztam vele. Beismerem, szivesen találkoztam vele, igen, a szivem röpült feléje. Két éve már, most csak akkor gondolok rá, ha akarok és az egész kaland mulattat, szórakoztat csupán. Ami a két zöld madártollat illeti, arról legközelebb számolok be.

Több helyen találkoztunk, az uton, a malomnál, sőt a kunyhómban is; odajött, ahová hivtam. Jó napot! kiáltott mindig ő elsőként. Jó napot, mondottam én.

– Ma elégedett vagy; te énekelsz, mondotta és szikrázott a szeme.

– Igen, én elégedett vagyok, válaszoltam. A válladon egy folt van, por lesz, talán az ut piszkolt be; megakarom csókolni azt a foltot, hagyd megcsókolni azt a foltot. Minden olyan vonzó, ami rajtad van, te megőrjitesz engem. Az éjjel aludni sem tudtam.

És igaz volt ez; sok éjjel mult el akkoriban álmatlanul fölöttem.

Egymás oldalán mentünk az ut hosszában.

– Mi bánt? tetszik neked a viselkedésem? – kérdezte. Talán sokat fecsegek? Nem? De akkor megkell mondanod, hogy mi bánt? Különben azt kell gondolnom, hogy ez igy nem mehet tovább…

– Mi nem mehet tovább? kérdeztem.

– Ez, mi velünk. Ez nem mehet jól. Hiszed, vagy nem hiszed, de vacogok mostan: jéghidegség áramlik a hátamon által és különösen akkor, ha a közeledben vagyok. Csupa boldogságból van ez igy.

– Igen, velem is épen ez történik, mondtam, rajtam is hidegség fut át, valahányszor csak látlak. De mégis, minden jóra fordul. Különben szeretném egy kicsit megveregetni a vállad, hogy fölmelegitselek.

– Óh, nem, ne légy olyan kedves, ne üss a hátamba, kiáltotta.

Ez a néhány szó. Olyan segélytelenül hangzott, amint azt mondta: »Ne légy olyan kedves!«

Akkor tovább mentünk hosszában az utnak. Talán békétlen velem a tréfám miatt?! Magamtól kérdeztem és azt gondoltam: Majd meglátjuk! Azt mondtam:

– Eszembe jutott valami. Egyszer egy csónak kiránduláson valami fiatal hölgy levette nyakáról a fehér selyemkendőjét és az én nyakamra kötötte, este azt mondottam annak a hölgynek: »Reggel ismét visszakapja a kendőjét, addigra kimosatom«. Nem, tiltakozott, nem, adja ide mostan, el akarom tenni és megőrizni épen ugy, amint maga használta. Én visszaadtam a kendőt. Három évvel később ismét találkoztam ezzel az ifju hölggyel. »A kendő!« mondtam. Elővette a kendőt.

Papirban feküdt és még mosatlan volt; »igen, én láttam«.

Edvarda meglepetten nézett rám:

– Nos, tovább semmi, mondtam. Ám ugy tetszik, hogy szép volt ez.

Csend.

– Hol van most az a hölgy?

– Külföldön!

Nem beszéltünk többet erről, de mikor haza kellett mennie, azt mondotta:

– Jó éjt hát! Nem, ne gondolj többé arra a hölgyre. Én nem gondolok senki másra, csak te rád.

Hittem neki, láttam, hogy azt mondotta, amit érzett és az nékem az örökkévalóságig is elég volt, ha ő nem gondolt másra, mint rám. Utána mentem.

– Köszönöm Edvarda! mondtam később, egészen a szivemből mondtam: Te nagyon jó vagy hozzám, de én igen hálás leszek azért, hogy te szeretsz engem; Isten megjutalmaz érte. Én valóban nem vagyok olyan ragyogó, mint mások, akik eljönnének érted, de én egészen a tiéd vagyok, teljesen a tiéd, lelkem üdvösségére. Mire gondolsz? Könnyek vannak a szemedben?

– Semmi, felelte. Olyan különösen hangzott, hogy isten megjutalmaz érte. Ugy mondtad, mintha… Én annyira szeretlek!

Egyszerre, hirtelen, az ut közepén nyakamba ugrott hevesen megcsókolt.

Mikor elment, letértem az utról és elbujtam az erdőben, hogy egyedül lehessek a gyönyörüségemmel. Hirtelen megrettenten futottam az utra vissza, meggyőződni, hogy nem látta-e valaki, amikor az erdőbe rejtőztem. Nem láttam senkit!

XIII.

Nyáréjek, csendes vizek és végtelenül csendes erdők. Az utról semmi kiáltás, semmi lépés nesze, a szivem ugy tele volt, mintha nehéz bor töltötte volna meg.

Ablakomnak csendesen, nesztelen legyek, szunyogok röpültek, a tüzhely lángja és a sülő madár illata csábitotta őket. Tompa zúgással ütődtek a tetőnek, fülem mellett rohantak el, hogy hideg futott keresztül rajtam, azután ráültek a falonlógó fehér lőporszarumra. Szitakötők, szunyogok, pillék ültek egymás közelében, gyenge testük reszketett és engem néztek.

Kiállottam a kunyhó elé és hallgatóztam. Nem, semmi zaj, aludt minden. A levegő szinte világitott a fénylő rovaroktól, milliónyi zizegő szárnytól. Ott, az erdőszélen kicsiny virágok bólongattak. A hanga virágzott és én szeretem ezt a kicsiny virágot. Hála néked isten minden kicsiny hangavirágért, amit valaha láttam, olyanok voltak, mint lábam elé szórt parányi rózsák és én sirtam annyira szerettem őket. A közelben valahol vadrózsák is voltak; nem láttam őket, de éreztem az illatukat.

Ám most, az éj óráiban az erdőben hirtelen nagy, fehér virágok fejlődtek, kelyhük kitartón állt és lélegzettek. Szőrős éjjeli pillék dörzsölődtek leveleikhez és reszketésbe hozták az egész növényt. Egyik virágtól a másikig mentem, részegek voltak, igen részegek a virágok és én láttam, mint részegednek meg.

Könnyü lépések, egy ember lélegzetvétele és egy kedves jó estét.

Feleltem neki, a földre vetettem magam, átkaroltam a két térdét és simogattam a ruháját.

– Jó estét Edvarda! – mondottam még egyszer és kimerült voltam a boldogságtól.

– Mennyire szeretsz engem! – susogta.

– Mennyire hálásnak kell lennem, válaszoltam. Te az enyém vagy és a szivem egész nap csendesen fekszik bennem és rád gondol folyton. Te vagy a világ legszebb lánya és én megcsókoltalak téged. A gyönyörüségtől mindig kipirul az arcom, ha arra gondolok, hogy megcsókoltalak téged.

– Miért szeretsz ennyire éppen ma este? – kérdezte.

Számtalan oka volt ennek, csak gondolni kellett rá, hogy imádjam. Az a nézés a boltos, a homlokra ivelt szemöldök alól és az a sötét, bájos bőr!

– Talán ne szeresselek! – mondtam. Itt járok köröskörül, és ha nézek, arra gondolok, hogy te eleven, hogy te egészséges vagy. Egyszer egy bálon volt egy fiatal hölgy, aki végigült minden táncot, akit senki nem vitt táncba. Nem ismertem őt, de vonzott az arca és meghajtottam előtte magam. Nos? Nem, ő a fejét rázta. Kisasszony nem táncol? – kérdeztem. Megfoghatja ön azt, mondotta, apám hatalmas volt, erős, anyám tökéletes szépség és az anyámat erőszakkal vette el az apám. És én – sánta lettem.

Edvarda rámnézett.

– Üljünk le! – mondotta.

Leültünk.

– Tudod, mit mond a barátnőm rólad? – kezdette. Azt mondja, hogy olyan a szemed, mint valami fejedelmi állaté és azt mondja, megőrjited, ha ránézel. Azt mondja, ugy hat a szemed rá, mintha megérintenéd.

Hogy ezt hallottam, önző öröm futott rajtam végig; nem magamért, de Edvarda kedvéért, azt gondoltam: csak egy valaki van, aki érdekel engem, vajjon mit mond ő a tekintetemről?

De azt kérdeztem:

– Ki az a barátnőd?!

– Azt nem mondom el, – felelte. – Ám egyike volt azoknak, akik velünk voltak a száritóhelyen.

– Ugy, ugy! – mondottam.

Azután más dolgokról beszélgettünk.

– Apám nemsokára Oroszországba utazik, – mondotta – és akkor ünnepet rendezünk. Voltál a kék dombon már? Két kosár bort viszünk magunkkal; a hölgyek is eljönnek a paplakból; apa már átadta a bort. Ugy-e, többé nem nézel ugy a barátnőimre? Nem, ugy-e?! Mert különben nem hivlak meg.

És minden további beszéd nélkül karjaimba vetette magát, rámnézett, belemeredt az arcomba és hallottam a lélegzését. Tekintete fekete volt, fekete egészen.

XIV.

Megrészegitett az öröm. Kilőttem a puskám és a feledhetetlen echó felelgetett hegyről-hegyre, a dörrenés átszállt a tengeren és beleütődött egy elaludt kormányos fülébe. Tulajdonképen minek is örvendtem én? Egy gondolatnak, ami agyamba szállt, egy emléknek, egy hangnak az erdőben, egy embernek. Rágondoltam, lehunytam a szemem, némán álltam az ut közepén és rágondoltam; a perceket számoltam.

Most szomjas vagyok és iszom a patakból; most száz lépést számolok előre; most már késő van, – gondolom.

Közbejött valami talán? Egy hónap mult el és egy hónap nem hosszu idő: semmi nem jöhetett közbe, Isten tudja, hogy volt ez a hónap. Ám az éjszakák hosszuak voltak néha és ha vártam, az idő megkurtitására, azt találtam ki, hogy bemeritettem sapkám a vizbe és lestem, amig megszáradt.

Éjszakákban számitottam az időt. Néha eljött az éjszaka, Edvarda elmaradt, megesett, hogy két éjjel sem jelentkezett. Két éjszaka! Nem történt semmi, de ugy éreztem, hogy szerencsém áthaladt a zeniten.

És nem igy volt?

– Hallod, Edvarda, hogy milyen nyugtalan ma éjjel az erdő? Szakadatlanul mozog a föld belseje és reszketnek a nagy falevelek. Talán készül valami; de nem, nem erről akartam beszélni. Fönt a csucson madarat hallok énekelni, cinke csupán; de már második éjszaka ugyanazon a helyen ül és csábit, csalogat. Hallod a sajátságos zajt?

– Igen, hallom, de miért kérded?

– Oh, semmiért. Már ott ül két éjszaka. Csak mondani akartam… Köszönöm, köszönöm, hogy eljöttél ma este. Szerelmem. Itt ültem és vártalak ma estére vagy holnap estére és örvendtem, amikor jöttél.

– Én is ébren voltam. Rád gondoltam; összegyüjtöttem és megőriztem a cserepeit annak a pohárnak, amit egyszer összetörtél; emlékszel még? Apám ma éjszaka utazott el; megkell bocsátanod a kimaradásom; annyi csomagolni valóm volt és emlékeztetni kellett őt némely dologra. Tudtam, hogy itt vagy az erdőben és vársz reám, tudtam és én csomagoltam és sirtam.

De hiszen két éjszaka mult el, gondoltam, mit csinált az első éjszakán? És a szeme miért nem ragyog ugy, mint máskor?

Egy óra mult el. Fönn a csucson hallgatott a cinke. Az erdő halott volt. Nem, nem történt semmi, minden ugy van, mint régen volt, kezét adta jó éjt kivánásul és szerelmesen nézett rám.

– Holnap? – mondtam.

– Nem, holnap nem.

Nem kérdeztem miért.

– Holnap van az ünnepünk, – mondta nevetve. – Meglepetést akartam szerezni neked, ám te olyan kétségbeesett arcot vágtál, hogy kénytelen voltam már most elmondani neked. Levélben invitáltalak.

A szivem kimondhatatlan módon megkönnyebbedett. Megindult és intett bucsuzásul.

– Még egyet, – mondtam és még ugyanazon a helyen állottam.

– Mennyi ideje annak, hogy összegyüjtötted és félretetted a cserepeket?

– Mennyi ideje?

– Igen, lehet egy hete már? Két hete?

– Igen, lehet, hogy két hete már. Azonban miért kérded? Nem, én megmondom az igazat néked, tegnap történt.

Tegnap tette tehát! Tehát tegnap gondolt először reám? Nos, rendben volt minden.

XV.

A két csónak a vizen himbálózott és mi beszállottunk és csevegtünk. A kék dombok a szigeteken tul feküdtek és igy meglehetősen hosszu időt vett igénybe odáig evezni; közben azzal mulattunk, hogy átkiáltoztunk egyik csónakról a másikra. A doktor világos ruhában volt, épen olyanban, mint a hölgyek; még soha nem láttam ennyire mulattatónak; csevegett folyton, nem volt csendes hallgató többet. Rám olyan hatással volt, mintha ivott volna keveset és innen a jókedve. Amikor kikötöttünk, egy pillanatra magára irányitotta a figyelmet és néhány szóval üdvözölte a társaságot. Azt gondoltam: No, nézd csak, Edvarda gazdának nevezte ki!

Legnagyobb szeretetreméltósággal forgolódott a hölgyek körül. Edvardával szemben udvarias, barátságos volt, sokszor atyai szinte, sőt néha pedáns, oktató. Valami időpontról beszélt Edvarda és azt mondta: »én harmincnyolcban születtem« és a dokor megkérdezte: ezernyolcszázharmincnyolcat gondol bizonyára? Ha mondottam valamit, udvariasan, figyelmesen meghallgatott és nem nézett el fölöttem.

Fiatal hölgy lépett mellém és üdvözölt engem. Nem ismertem meg, nem tudtam emlékezni rá és néhány csodálkozó szót mormogtam, ami fölött nevetett. A bérlő egyik leánya volt; együtt voltam vele a halszáritónál és ő volt az, akit meghivtam a kunyhómba. Beszélgettünk egy darabig.

Egy, vagy talán két óra mult. Unatkoztam és közönyösen ittam a bort, amit a poharamba töltöttek, elvegyültem a társaságba és csevegtem mindenkivel. Ám néha ügyetlenségeket követtem el, bizonytalan területen mozogtam és abban a pillanatban, amelyben megtiszteltek vele, nem tudtam, hogy miként válaszoljak az az előzékenységre; megesett, hogy minden összefüggés nélkül beszéltem, vagy hogy perceken át némán maradtam és mindez kinzott engem. Tulfelől, az asztalnak használt kő mellett ült a doktor és hevesen gesztikulált.

Lélek! Mi a lélek tulajdonképen! – mondta. A bérlő leánya szabadgondolkodással vádolta őt; nos jó, tehát az ember ne legyen szabadgondolkodó? Az ember ugy képzeli el a poklot, mint valami házat a föld alatt, az ördögöt pedig hivatalfőnöknek képzeli, – nem felség az. A fogadalmi templom oltárképéről beszélt: egy egy krisztus-alak, néhány zsidó, néhány zsidónő, azután vér, ami borrá változik; jó. Ám Krisztus feje körül glória fénylik. Mi az a glória? Sárga karika, amit három rúd erősit a hajra.

Két hölgy szörnyüködve csapta össze a kezét, de a doktor tudott segiteni magán és tréfásan folytatta:

– Nem igaz, ez borzalmasan hangzik? Elismerem. Ám ha az ember nyolcszor-tizszer hallja ezt és azután gondolkodik is egy kissé felette, akkor másként áll a dolog. Szabad a megtiszteltetést kérnem, hogy koccinthassak a hölgyekkel?

Letérdelt a két hölgy előtt, ám sapkáját nem tette le maga elé a földre, hanem a balkezében fogva, magasan a feje fölött forgatta és hátrahajtott nyakkal üritette ki a poharat. Nagy biztossága engem is elragadott és bizonyára ittam volna az egészségére, ha akkorra nem üritette volna ki a poharát.

Edvarda szemei mindig rajta függtek. Én melléje álltam és azt mondtam neki:

– Játszunk ma is »özvegy«-et?

Könnyedén megrázkódott és kinyujtotta a testét.

– Ne felejtsd, hogy itt nem tegezhetjük egymást! – susogta.

És nem is szólitottam »te«-nek. Eltávoztam tőle.

Megint elmult egy óra; tulságosan hosszu volt ez a nap; régen hazamentem volna már, ha lett volna egy harmadik csónak is! Asopus megláncoltan feküdt a kunyhóban és talán rám gondol. Edvarda gondolatai messzi kalandoztak tőlem; arról beszélt, hogy milyen gyönyörüség messzi tájakra utazni; arca egészen forró lett és rosszul is beszélt!

– Senki nem lehet jobban szerencsés, mint én, azon a napon…

– Jobban szerencsés! – mondta a doktor.

– Hogyan? – kérdezte.

– Jobban szerencsés!

– Ezt nem értem!

– Ön azt mondta: jobban szerencsés, tovább semmi.

– Ezt mondtam. Bocsánatot kérek. Senki nem lehet szerencsésebb, mint én, azon a napon, amelyiken a hajó fedélzetén állok. Néha olyan helyekre vágyódom, amelyeknek még a nevét sem tudom.

Ő elvágyódott innen, ő tehát nem törődött velem. Láttam az arcán, hogy végleg elfeledett engem. Nos, erről nem volt mit beszélni: de hogy az arcán is láttam! És a percek olyan kinos lassusággal teltek. Többektől megkérdeztem, hogy ne eveznénk-e haza? Késő van, – mondtam, – és Asopus megláncoltan fekszik a kunyhóban. Ám senki nem készült haza.

Harmadszor is odamentem a bérlő leányához; azt gondoltam, hogy ő mondta: olyan a szemem, mint valami hatalmas állaté.

Koccintottunk; pillái folyton megrebbentek, soha nem maradt nyugton, de változatlanul nézett rám.

– Nem gondolja, kisasszony – kezdtem – hogy ezen a tájon hasonlitanak az emberek az itteni rövid nyárhoz? Gyorsak ők is és elragadóak ők is.

Hangosan beszéltem, igen hangosan beszéltem és szándékosan tettem ezt. Tovább is hangosan beszéltem és megkértem a kisasszonyt, hogy látogasson meg engem és nézze meg a kunyhóm, »Isten megjutalmazza érte« – mondtam nagy szükségemben és már arra gondoltam, hogy majd csak találok valamit, amivel megajándékozom, ha eljön; talán nincs semmi más a tulajdonomban, csak a lőporos szaru, gondoltam.

És a kisasszony megigérte, hogy eljön.

Edvarda elforditotta az arcát, és nem bánta, akármennyit beszéltem. Különben mindent hallott, amit közöttünk beszéltek és közbe-közbe ő is mondott egy-két szót. A doktor a tenyerükből jósolt a kisasszonyoknak és szabadjára engedte a nyelvét; az ő keze is finom volt és kicsiny, egyik ujján gyürü csillogott. Boldogtalannak éreztem magam és kis időre félreültem egy kőre. Késő délutánra járt már. Itt ülök egészen egyedül, gondoltam és az egyetlen személy, aki elmozdithatna innen, nem törődik velem. Egyébként ez is közönyös volt reám.

Az elhagyottság végtelen érzése hatalmasodott el rajtam. A mögöttem ülők beszélgetése belecsengett a fülembe, és hallottam, hogy Edvarda kacag: e kacajra hirtelen fölállottam és odamentem a társasághoz. Fölindulásom át meg átjárta a testem.

– Csak egy pillanatra, – mondtam. – Ahogy magamban ültem, eszembe jutott, hogy ön talán szivesen megnézné a légyszelencém. Elővettem a légyszelencém. Bocsássanak meg, hogy korábban nem gondoltam erre. Nem lenne olyan szives átnézni, nagy örömet szerezne nekem, mindegyiket meg kell néznie; vörös és zöld legyek. Amig beszéltem, kezemben tartottam a sapkám. Magam is rájöttem, hogy helytelenül cselekedtem, amikor leemeltem a sapkám és azért megint a fejembe csaptam.

Egy ideig mély csend volt és senki sem nyult a légyszelence után. Végre a doktor kérte és udvariasan mondta:

– Köszönöm, igen, engedje meg, hogy megnézzük a legyeket. Előttem mindig rejtély volt, hogy miként illesztik össze ezeket.

– Én magam illesztem össze őket, – mondtam és eláradt bennem az iránta való hálaérzés. Rögtön magyarázgatni kezdtem, hogy milyen az eljárása. Olyan egyszerü: a tollat meg a horgot vásároltam; nem voltak jól készitettek, de azért alkalmasak a magam használatára. Az ember kész legyeket is kap és azok nagyon csinosak.

Edvarda közönyösen nézett rám, azután a szelencére vetett egy pillantást és tovább beszélgetett a barátnőivel.

– Itt van az anyag is hozzá, – mondta a doktor. – Nézze csak ezeket a szép tollakat.

Edvarda föltekintett.

– A zöldek csakugyan szépek, – mondta. Mutassa, doktor.

– Tartsa meg, kérem, – kiáltottam. – Igen, tartsa meg, én kérem rá, két zöld madártoll az. Tegye meg a kedvemért, az emlék.

Ő az orvosra nézett és azt mondta:

– Ezek zöldek és aranylók is, amint épen a nap felé tartják. Köszönöm, ha nékem akarja adni.

– Igen, önnek akarom adni, mondtam.

Magához vette a tollakat.

Nemsokára a doktor visszaadta a szelencét és megköszönte. Fölemelkedett és azt kérdezte, nem volna-e ideje hazatérésre gondolni.

Én feleltem:

– Igen, az isten nevére. Otthon egy kutyám van; igen, nézze kérem, kutyám van nekem, barátom valósággal; fekszik és rámgondol és ha én jövök, első lábait az ablakpárkányra teszi és ugy üdvözöl engem. Oly szép volt ez a nap, este lesz mindjárt; evezzünk haza hát. Köszönöm mindenkinek.

Távolról néztem, hogy Edvarda melyik csónakba száll és én elhatároztam, hogy a másikba ülök. Egyszerre magához hivott. Csodálkozva néztem rá. Odajött hozzám, a kezét nyujtotta és engesztelőn mondotta:

– Köszönöm a tollakat… Egy csónakban megyünk, ugy-e?

– Ha kivánja! feleltem.

Beültünk a csónakba, ő mellém ült a kormány mellé és megérintett a térdével. Ránéztem és egy pillanatra rámnézett ő is. Olyan jót tett velem, amikor megérintett a térdével; már kárpótoltnak éreztem magam a mai nap sok szenvedéséért és már örvendeni kezdtem, amikor hirtelen megváltoztatta a helyét, hátat forditott nekem és a doktorral kezdett beszélgetni. Teljes negyedórán át nem léteztem a számára. Ekkor olyasmit tettem, amit igen megsajnáltam és amit nem feledtem el ma sem. A cipő lecsuszott a lábáról én utána nyultam és messzire behajitottam a tengerbe, afölött való örömömben, hogy ilyen közel volt hozzám, vagy azért, hogy ilyen módon érvényesitsem magam, vagy talán emlékeztetni őt, hogy létezem én is – én nem tudom.

Az egész oly gyorsan történt, én nem gondoltam semmit, csak megtettem. A hölgyek kiáltásban törtek ki. Magam szinte megbénultam afölött, amit tettem; ám mit használt ez? A dolog megtörtént. A doktor jött segitségemre és kiáltott: »Odakormányozni!« Odakormányoztunk és a kormányos abban a pillanatban kapta ki a cipőt, ámikor elmerülni készült. Az ember könyökén fölül vizes lett. Ekkor a két csónakból többszörös hurrá zengett föl, mert kimentettük a cipőt.

Rémségesen lesujtott voltam és miközben zsebkendőmmel száritgattam a cipőt, ugy éreztem, hogy arcom minden pillanatban változtatja a szinét.

Edvarda némán vette el a cipőt és csak kis idő multán szólalt meg:

– Ehhez hasonló még nem történt velem!

– Ugyebár? Nem! mondtam én is. Nevettem és azt szinleltem, mintha ezt a kis heccet valami célból követtem volna el és mintha még titkolnék valamit. Ám mi rejlhetett e mögött! A doktor most kicsinylőn nézett rajtam végig.

Eltelt egy kis idő, a csónakok hazafelé közelegtek, a társaság rossz hangulata tünőfélben volt, énekeltünk és közeledtünk a kikötőhidhoz. Edvarda mondta:

– Tudják, hogy nem ittunk meg mindent és hogy még sok bor maradt. A maradékból még második ünnepre is futja; később még egy ünnepet tartunk; táncolni fogunk, bált rendezünk odahaza.

Mikor szárazra értünk bocsánatot kértem Edvardától.

– Mennyire vágyódom a kunyhóm után, mondtam később, milyen gyötrelmes nap volt ez a mai.

– Gyötrelmes volt önre, hadnagy ur?

– Ugy gondolom, mondtam és félrefordultam, én megsértettem magát és megsértettem – mindenkit. Én a vizbe hajitottam a maga cipőjét!

– Igen, az tényleg csodálatos volt.

– Bocsásson meg érte! mondtam.

XVI.

Mi következhet rosszabb ezután? Elhatároztam, hogy minden történendő ellenére is, megőrzöm a nyugalmam; isten a tanum erre. Talán én voltam az, aki ráerőszakolta magát. Nem, nem, soha; én ott állottam egy hétköznap az ut közepén és ő arra jött. Micsoda nyár volt az, ott, északon! A cserebogár megunta a röpködést már és az emberek egyre megmagyarázhatatlanabbaknak tüntek előttem, habár a nap éjjel-nappal egyformán, mindig tisztán ragyogott. Hol merengett a kék szem és mi gondolatok lehettek különös szemöldei alatt? Egyébként ő is, a többi is, teljesen közömbös volt reám. Elővettem horgászóvesszőm és halásztam két napon, négy napon át; éjjelenként azonban nyitott szemmel feküdtem a kunyhóban…

– Edvarda, négy napja nem láttam magát!

– Négy napja? Ugy van! Hallja ön: sok dolgom volt. Jőjjön el és meggyőződhet róla.

Bevezetett a terembe. Az asztalokat kivitték, a székek köröskörül a falak mellé szorultak; minden tárgyat elmozditottak a helyéről; a koronaégő, a kályha, a négy fal mindenfelé friss hangával és az üzletből származó fekete szövettel fantasztikusan diszitett volt; a zongora a sarokban állott.

Ezek a »bál« előkészületei voltak.

– Mint tetszik önnek? kérdezte.

– Csudálatos! feleltem.

Kimentünk a szobából.

Én mondtam:

– Mondja csak, Edvarda, mondja, hát teljesen, hát végleg elfeledett engem?

– Nem értem önt! mondta csodálkozón. Nem látja hát, hogy mennyi dolgom volt? Mehettem hát magához?

– Nem, mondtam, talán nem is jöhetett hozzám!

A sok virrasztástól fáradt, kimerült voltam, beszédem semmitmondó, ösztönös volt és boldogtalan voltam egész napon át.

– Nem, igy nem is jöhetett hozzám! Mit is akarok mondani; egyszóval: valami változás mégis történt közöttünk, valami mégis közénk állott. Igen, de a maga arcáról nem tudom leolvasni, hogy mi az. Milyen csodálatos a maga homloka Edvarda! Most látom.

– De én nem feledtem el magát! kiáltott elvörösödve és karját a kezem alá füzte.

– Nem, nem, maga talán nem is felejtett el engem, de akkor én nem is tudom, hogy mit beszélek. Egy a kettőnk közül!

– Holnap meghivást kap. Önnek velem kell táncolni. Hogy fogunk táncolni!

– Nem kisérne el egy darabon? kérdeztem.

– Most? Nem, nem tehetem, felelte. A doktor megérkezik mindjárt, ő segit a rendezkedésben és még annyi a tennivalónk. Ugy? vagy talán azt gondolja, hogy a szoba rendben van már? Nem, ne higyje…

Három kocsi állt meg.

– Kocsin jön ma a doktor? kérdeztem.

– Igen, kocsit küldtem érte. Azt akartam…

– Igen, kimélni a beteg lábát! Igen! Most hagyja kérem, hogy mehessek mielőbb. Jó napot doktor, jó napot…

– Örvendek, hogy viszontlátom. Mindig erős, mindig egészséges? Remélem, megbocsát, hogy eltünök…

Künn, a lépcsőn megfordultam, mégegyszer. Edvarda az ablakban állt és utánam nézett; a függönyt két kézzel huzta félre, hogy jobban láthasson; arca töprengő volt. Valami nevetséges öröm szállt rajtam végig, gyorsan távoztam a háztól, könnyü lépésekkel, erőszakoltan haragos szemmel és a puskát oly könnyedén tartottam, akárha sétabot lett volna. Ha az enyém lesz, jó ember leszek, gondoltam. Beértem az erdőbe és azt gondoltam: ha az enyém lesz, fáradhatatlanabb leszek a szolgálatában, mint bárki más és ha méltatlanul viselkedik is velem szemben és ha az jut eszébe, hogy lehetetlent követel tőlem, megteszek mindent, amit birok, igen, többet is annál, amit tudok és örvendeni fogok, ha az enyém lesz… Elcsöndesedtem, letérdeltem és alázatosságtól, reménykedéstől eltöltve hajlongtam egy fücsomó előtt, azután fölállottam megint.

Végül teljesen biztos voltam a dolgomban. Az utóbbi időben való megváltozott viselkedését a természetére kell visszavezetni; ő ott állt az ablaknál és utánam nézett, ott állt és követett a szemével, amig el nem tüntem; mit tehetne többet? Boldogságom teljesen zavarodottá tett; éhes voltam és nem is éreztem azt.

Asopus előrefutott és egy pillahunyással később ugatásba kapott. Fölnéztem; a kunyhó sarkának támaszkodottan egy fehérszemély állt, feje körül fehér kendő; Éva volt, a kovács leánya.

– Jó napot Éva! kiáltottam.

A nagy, szürke kő mellett állt, arca vörös volt és szivta az egyik ujját.

– Te vagy az Éva? Mi bajod? kérdeztem.

– Asopus megharapott! mondta és fáradtan hunyta be a szemét.

Megnéztem az ujját. Ő maga harapta meg. Sejtés futott az agyamon át és megkérdeztem:

– Régóta itt állsz már?

– Nem, nem régen.

És anélkül, hogy egyikünk is szólt volna valamit még, megfogtam a kezét és bevezettem a kunyhómba.

XVII.

Mint rendesen, a halászatról tértem meg; puskával és vadásztáskával állitottam be a bálra, de azért a legjobb bőrruhám vettem föl. Késő volt már, amikor Sirilundba érkeztem; hallottam, hogy odabenn táncolnak már; nemsokára rá kiáltást hallottam: »Itt a vadász, a hadnagy!« Néhány ifju körülfogott és ezek mindenáron a vadászzsákmányt akarták látni: néhány tengeri madarat lőttem és néhány lazacot fogtam. Edvarda mosolyogva üdvözölt, ő táncolt már és az arca piros volt.

– Velem az első táncot! mondta.

És táncoltunk. Nem történt semmi szerencsétlenség; fejem kóválygott ugyan, de nem éreztem. Nagy csizmáim meglehetős lármát csaptak; a zajt hallottam magam is és elhatároztam, hogy nem táncolok tovább; különben is karcolásokat vágtam a frissen viaszkolt parkettbe. Mennyire örvendtem, hogy nagyobb bajt nem okoztam.

Mack ur két segédje is jelen volt és komolyan, alaposan táncoltak mindaketten, a doktor nagyban buzgólkodott minden turban. Még négy fiatal ur is volt itt, az uraság, a pap és a kerületi orvos fiai. Épen akkor érkezett egy idegen kereskedelmi utazó; kellemes hangjával tünt ki és azzal, hogy taktusban dudolt a zenével. Néha-néha a hölgyeket is fölváltotta a zongoránál.

Azt már nem tudom, hogy miként mult el az éj első része, de az utolsó órákra emlékszem ma is, pontosan. A nap egész idő alatt vörösen sütött a szobába és a tengeri madarak aludtak. Bort, süteményt kaptunk, hangosan beszéltünk, énekeltünk és Edvarda kacagva, vidáman csevegett szobáról-szobára. Ám hozzám miért nem szólt egyetlen szót? Közeledtem hozzá és már amennyire tellett tőlem, minden szellemességem összeszedve, valami ügyeset akartam mondani neki: fekete ruhája volt, talán még a konfirmációs ruhája, mert szük volt és rövid, de táncközben nagyszerüen illett neki és ezt akartam megmondani neki…

– Ez a fekete ruha… kezdtem.

Ám ő fölállott, belekarolt egyik barátnőjébe és tovább ment. Többször is megkiséreltem. Jó, gondoltam, mit tegyek hát? Ám akkor miért állott az ablakhoz és miért nézett szomorún utánam, amikor elmentem?

Táncra kért valami hölgy. Edvarda a közelben ült és én hangosan mondottam:

– Nem, mindjárt elmegyek!

Edvarda kérdőn nézett rám és megkérdett:

– Megy már? Óh, ugy-e, még nem megy?

Megborzongtam és fogam beleharaptam az ajkamba. Fölállottam.

– Amit most mondott, jelentősnek tünik előttem, kis Edvarda! Komoran szóltam és néhány lépést tettem az ajtó felé.

A doktor utamba állt és Edvarda maga is felém sietett.

– Ne értsen félre, mondta melegen. Azt akarom mondani, hogy remélhetőleg maga lesz az utolsó, aki elmegy a legutolsó. Azonkivül egy óra csupán… Hallja kérem, tette hozzá ragyogó szemmel, ön egy öttallérost adott a csónakos legényünknek, amiért kimentette a vizből a cipőm. Ez igen nagy ár volt. Jóizüen nevetett és a többiek felé fordult.

Tátott szájjal állottam, lefegyverezetten és zavarodottan.

– Ön szeret tréfálkozni, mondtam, én nem adtam semmiféle öttallérost a csónakos legényüknek!

– Ugy! Hát nem adott neki? kinyitotta a konyhára szolgáló ajtót és behivta a csónakos legényt. Jakab, emlékszel még az utolsó kirándulásunkra? Te mentetted ki a cipőm a vizből! Ugy-e?

– Igen, mondta Jakab.

– Öt tallért kaptál, amiért kimentetted a cipőt?

– Igen. Ön adta…

– Jó. Most elmehetsz.

Mit akar ezzel a fogással? gondoltam? Meg akar szégyeniteni? Ez nem sikerül: nem fogok pirulni a dolgon. Hangosan és érthetőn mondtam:

– Ki kell jelentenem mindenki előtt, hogy ez itt vagy tévedés, vagy hazugság. Eszembe se jutott, hogy öttallérost adjak az ő cipője kimentéséért a csónakos legénynek. Talán kellett volna, hogy megtegyem ezt, de idáig nem történt meg.

– Folytassuk a táncot, mondta összeráncolt homlokkal. Miért nem táncolunk?

Ezért magyarázattal tartozik, állapitottam meg magamban és ügyeltem az alkalomra, hogy kérdőre vonhassam őt. Egy mellékszobába ment és én utána mentem.

– Üdv! mondtam és koccintani akartam vele.

– Üres a poharam! mondta kurtán.

– Azt hittem, hogy ez a pohara?!

– Nem, az nem az én poharam! mondta és szomszédjához hajolt.

– Akkor bocsásson meg! mondtam.

Ezt a kis jelenetet több vendég megfigyelte.

Szivem vadul dobogott; reszketve mondtam:

– Ön magyarázattal tartozik nekem…

Fölállott, megfogta a két kezem és elfogódottan mondta:

– De nem ma, nem most. Oly rossz hangulatban vagyok. Istenem, hogy már engem… De hiszen mi jó barátok voltunk!

Teljesen legyőzötten megfordultam és bementem a táncolók közé.

Nemsokára Edvarda is bejött; a zongora mellé állt, a zongorán az utazó játszott valami táncot; e pillanatban mély fájdalom ült az arcán.

– Sohasem tanultam játszani, mondta és szomoru szemmel nézett rám. Ha tanultam volna valaha.

Nem tudtam, mit feleljek, de a szivem megint feléje huzott és megkérdeztem:

– Edvarda, miért lett olyan szomoru!? Ha tudná, mennyire szenvedek miatta!

– Nem tudom, miért! mondta. Talán mindenért. Ha elmennének végre ezek az emberek, egyik a másik után. Nem: maga nem. Ne felejtse el, maga kell, hogy az utolsó legyen.

E szavakra ujból megélemedtem és láttam a világosságot, a nap beragyogott a terembe. A pap leánya jött hozzám és kérdezősködni kezdett, szerettem volna messzi-messzi futni és kurta feleleteket adtam. Nem néztem rá, mert ő volt az, aki a szememről azt mondta, hogy olyan, mint egy hatalmas állaté. Ekkor Edvardához fordult és arról beszélt, hogy külföldön egyszer, Rigában azt hiszem, egy ur követte az utcán.

– Utcáról-utcára futott utánam és nevetett rám folyton.

– Vak volt talán! tört ki belőlem, hogy tetszésére legyek Edvardának és fölvontam a vállam.

A fiatal hölgy rögtön megértette goromba szavaimat és igy felelt:

– Igen, csakugyan annak kellett lennie, annak, ha egy vén, ráncos perszóna után futott.

Ám nem vivtam ki Edvarda háláját; barátnőjébe karolt és azzal távozott; összesugtak és bólogattak a fejükkel. E pillahunyástól kezdődőn végleg magamra hagytak.

Még egy óra mult el; a szirteken odakünn ébredezni kezdtek a tengeri madarak; kiáltásuk behatolt hozzánk a nyitott ablakokon át. Az öröm elárasztott valósággal, mikor meghallottam a madarak első kiáltásait és elvágyódtam a szirtekre…

A doktor megint kitünő hangulatban volt és magára irányitott minden figyelmet. A hölgyekre nem volt kellemetlen, hogy közelében lehettek. Ez volna a riválisom? gondoltam és lenézőn gondoltam a béna lábára, a szánalmas alakjára. Megint talált valami uj, tréfás kiszólást, azt mondta: »kezet és halál!« és valahányszor ezt a tréfás kiszólást mondotta, én hangosan fölkacagtam mindannyiszor. Nagy fájdalmamban odáig tévedtem, hogy ami csak tehetségemtől tellett, minden előnyt ráruháztam erre az emberre, akit riválisomnak véltem. Hallottam, hogy a doktor itt volt, azután amott volt, én fölkiáltottam: »Hallgassák csak, mit mond a doktor!« és arra kényszeritettem magam, hogy hangosan kacagjak a furcsa beszédmódján.

– Imádom a világot, mondta. Kézzel-lábbal kapaszkodom az életbe. És ha meghalok egyszer, ugy remélem, hogy az örökkévalóságban az én helyem Páris vagy London fölött lesz és igy azután folyton meg folyton hallhatom a kánkán tombolását!

– Nagyszerü! kiáltottam és köhögtem a kacagástól, bár egy csöppet sem voltam becsipett.

Ugy látszott, Edvarda épen ennyire elragadhatott.

Amikor a vendégek bucsuzkodni kezdtek, a kis mellékszobába szöktem és türelmesen várakoztam. Egyik bucsuszó a másik után hangzott el a lépcsőkön és hallottam azt is, amint a doktor elbucsuzott. Nemsokára elhalt minden beszéd. Amig vártam, a szivem hevesen dobogott.

Edvarda bejött. Amikor meglátott, egy pillavillanásig csudálkozón nézett, azután kacagón mondta:

– Ah, maga itt van? Igazán szép volt, hogy utolsónak maradt. Halálosan fáradt vagyok!

Állva maradt.

Fölállottam én is és azt feleltem:

– Igen, most bizonyára pihenni kiván. Remélem, hogy a rossz kedve elmult már. Az előbb olyan szomoru volt még és az annyira fájt nekem.

– Majd elmulik, ha aludni megyek!

Nem volt mit mondanom, az ajtónak tartottam.

– Köszönetet mondok önnek a mai estéért, mondta és felém nyujtotta a kezét. Amikor leakart kisérni a lépcsőkön, megkiséreltem, hogy lebeszéljem erről.

– Nem szükséges, mondottam, ne fárassza magát, kitalálok egyedül is.

Ám ő mégis kikisért. A folyosón állt és nyugodtan várt, amig összekeresgéltem a sapkám, a fegyverem, a vadásztáskám. A sarokban egy sétabot állt; jól láttam a botot, rámeredtem és megismertem, a doktor botja volt. Amikor észrevette, hogy mire irányozom a szemem, elpirult zavarában; látható volt az arcán, hogy kellemetlenül érinti az eset és hogy az egészről nem tudott előre semmit. Talán egy perc mulhatott el igy. Végül szinte megrázta a türelmetlenség és reszketve mondotta:

– Az ön botja. Ne feledje el a botját.

És az én szemem előtt odanyujtotta nekem a doktor botját.

Ránéztem, még mindig kinálgatta a botot és reszketett a keze. Hogy véget vessek a históriának, kivettem kezéből a botot és visszaállitottam a sarokba. Azt mondtam:

– Ez a doktor botja. Nem tudom elképzelni, hogy sánta ember mint feledkezhet meg a botjáról.

– Hallja maga, azzal az örökös, sánta emberével! kiáltott föl elkeseredetten és közvetlenül elém lépett. Maga nem sántit, semmiesetre sem sántit, de ha sántitana is, még akkor sem érhetné fel őt. Igen!

Felelni akartam, de egy szó nem jutott eszembe hallgattam. Mély meghajtással háttal mentem ki az ajtón és háttal mentem le a lépcsőkön. Odakünn megállottam és előremeredtem egy pillanatra mielőtt elmentem volna onnan.

Ugy, ugy, – gondoltam, ő tehát ott felejtette a botját; akkor hát ezen az uton kell visszamennie érte. Hát nem akarta, hogy én legyek az utolsó, aki elmegy a házból… Igen lassan haladtam előre, azután megfordultam és le-föl kószáltam; végül megálltam az erdő szélén. Talán félórai várakozás után megjelent végre a doktor, ő látott engem és sebesen jött. Mielőtt szólhatott volna, megemeltem a sapkám, hogy próbára tegyem. Ő is levette a kalapját. Egyenesen feléje mentem és megszólitottam:

– Én nem köszöntöttem önt!

Hátralépett egy lépést és vizsgálni kezdett.

– Ön nem köszöntött?

– Nem! – mondtam én.

Szünet.

– Különben közömbös reám, hogy mit tett ön, – mondta elhalványodottan. – A botomért megyek, amiről megfeledkeztem.

Ehhez nem volt mit szólanom, de más módon állottam boszut; kinyujtottam előtte keresztbe a puskát és mintha kutya lett volna, rákiáltottam:

– Ugorj! Hopplá!

Fütyültem és szememmel csalogattam az átugrásra.

Néhány másodpercig harcot vivott magával, arca kifejezése folyton változott, fogait összeszoritotta és szemet a földre szögezte. Hirtelen keményen rámnézett, könnyü mosoly futott át az arcán és megszólitott:

– Miért teszi mindezt tulajdonképen?

Nem feleltem, de szavai hatással voltak rám.

Felém nyujtotta kezét és érzékenyült hangon mondotta:

– Valami baja van magának. Ha megmondaná mi az, talán…

A szégyen és a kétségeskedés hatalmasodott el rajtam; csöndes szavai hatása alatt elvesztettem az önuralmam. Jóvá akartam tenni mindent, karommal átfogtam őt és fölkiáltottam:

– Bocsássa meg ezt nekem, hallja-e! Mi bajom lehetne nekem? Nálam rendben van minden, nincs szükségem az ön segitségére. Edvardát keresi talán? Otthon találja. Ám siessen, mert különben aludni tér mielőtt ön odaérne; olyan fáradt volt, én magam láttam. Most azt mondom, amit a legjobbat tehetek önért; otthon találja, menjen csak!

Megfordultam, elsiettem mellőle és hosszu lépésekkel befurtam magam az erdőbe és azután sietve üzve magam, hazasiettem a kunyhómba.

Egy ideig ugyanugy ültem a fapadon, ahogy hazaértem, a vadásztáska vállamon és a fegyver kezemben. Különös gondolatok születtek az agyamban. Miért is engedtem szabadon a doktort?! Most boszantott, hogy átfogtam a karommal és hogy könnyes szemmel néztem rá; bizonyára mulatni fog ezen, gondoltam, e pillanatban talán már Edvarda oldalán ül és együtt mulatnak rajtam. Ő a folyosóra állitotta a botját… Ha ráadásul sántitanék is, még akkor sem érném föl a doktort, ezek saját szavai voltak…

A szoba közepére állottam, fölhuztam a puskám kakasát, a csövet nekiirányoztam a ballábamnak és megnyomtam a ravaszt. A golyó keresztüljárt a lábamon és belefuródott a padlóba. Asopus rövid, megrettent ugatásban tört ki.

Rögtön rá kopogtak az ajtón.

A doktor volt.

– Bocsásson meg, ha zavarom, – kezdte. – Ön olyan hirtelen távozott és én azt gondoltam, hogy nem ártana, ha csevegnénk egy keveset. Lőporszagot érzek!

Teljesen bátortalan volt.

– Megtalálta Edvardát? A botját megkapta?

– A botot megtaláltam. Nem… Edvarda aludni tért már… De mi ez itt??! De az isten szerelmére, hiszen ön vérzik?

– Nem, alig vérzem. El akartam tenni a puskám és akkor elsült; nem tesz semmit. Az ördög vigye el hát köteles vagyok én itt ülni és fölvilágositást adni önnek mindenről?… De ön megkapta a botját, ugy-e?

Nyugtalanul nézett a szétroncsolt csizmámra és a vérre, amely szertefolyt. Gyors mozdulattal félretette a botját és egy-kettő megszabaditotta magát a kezyüiől.

– Üljön csendesen, – mondta – a csizmát le kell huzni. Tehát igaz volt, ugy tünt nekem, hogy lövést hallottam.

XVIII.

Mennyire sajnáltam később ezt az esztelen lövést! Nem volt semmi értelme, nem használt semmit, de néhány hétre ágyhoz kötött. A sok boszuság és kellemetlenség ma is elevenen áll a szemem előtt; a mosónőnek kellett mindennap bejárni hozzám, mellettem volt egész napon át, ő gondoskodott ennivalóról és ő látta el a háztartásom. Több hét mult el igy. Valóban!

A doktor egy napon Edvardáról kezdett beszélni! Hallottam a nevét, hallottam, mint él, mit csinál és mindennek nem volt semmi jelentősége számomra, ugy hallgattam mindezt, mintha idegen, tőlem teljesen távoleső dologról lett volna szó. Milyen könnyen felejt az ember! – gondoltam csudálkozón.

– Na mit gondol tulajdonképen ön Edvardáról, ha már engem kérdez? Becsületemre mondom, én hetek óta nem is gondoltam rá. Várjon csak, ugy tünik nekem, mintha önök kettőjük között történt volna valami; önök oly sokat voltak együtt és a csónakkiránduláson ön volt a gazda. Ne tagadja, doktor, önök között volt valami egyetértés. Nem, különben ne, az isten nevére, ne feleljen nékem; ön nem tartozik számadással nekem és én nem azért kérdezek, hogy halljak valamit; hagyjuk az egészet és beszéljünk más dolgokról inkább, ha ugyanez tetszésére van önnek. Mikor állhatok talpra a beteg lábammal?

Ülve maradtam és azon gondolkodtam, amit mondottam. Lelkem mélyén vajjon miért féltem attól, hogy a doktor válaszolni találna? Mi közöm Edvardához? Hiszen elfeledtem!

Később megint Edvardára terelődött a beszélgetés és én félbeszakitottam a doktort; isten tudja, hogy mitől féltem.

– Miért szakit félbe? – kérdezte. – Hát egyáltalán nem tudja elviselni, ha nevét az ajkamra veszem?

– Mondja hát, kérem – mondtam – mi az ön igazi véleménye Edvardáról? Igen érdekel tudni ezt!

Gyanakodón nézett rám:

– Az igazi véleményem?

– Talán uj dolgokat mondhatna nekem; ön talán meg is kérte őt és ő bizonyosan »igen«-t mondott önnek. Gratulálhatok önnek? Nem? Eh, az ördög hisz önnek! Hahahaha!

– Tehát ettől félt ön?

– Féltem? kedves doktor!

Szünet.

– Nem, én nem kértem meg őt, igy hát »igen«-t se mondhatott. Talán ön tette ezt? Edvardát nem lehet megkérni; ő azt választja magának, aki épen tetszik neki. Azt hiszi ön, hogy parasztleány ő? Itt, északon megismerkedett vele, látta őt. Gyermek még, aki kevés nevelést kapott és asszony emellett, igen szeszélyes asszony! Hideg? Ettől nem kell tartania. Meleg? Jég! – én mondom önnek. Mi ő hát? Kis tizenhat-tizenhétéves leány, nem igaz? Ám kisértse meg és érvényesitse befolyását erre a kis leányra és meglátja majd, hogy mint gunyolja minden erőlködését. Még az apja sem bir vele; látszólag engedelmeskedik neki, de valójában mégis ő uralkodik. Egyszer azt mondta, hogy az ön szeme olyan, mint valami hatalmas állaté…

– Ön téved, másvalaki mondta azt, hogy a szemem olyan, mint valami hatalmas állaté.

– Másvalaki? Ki más mondhatta?

– Azt nem tudom. Egyik barátnője. Nem, azt nem Edvarda mondotta. Ám várjon csak – lehet, hogy mégis Edvarda mondotta.

– Ha ön rászól, ilyen és ilyen hatással van rá – ezt mondta. Ám azt hiszi ön, hogy ezzel hajszálnyit is közelebb jut hozzá? Alig. Nézzen csak rá; sohase kimélje a szemét; ám amint észreveszi, hogy a szemével vizsgálja őt, rögtön megmondja: lám csak, itt áll ez az ember, rámnéz és azt hiszi, hogy nyert játéka van. És egy tekintettel, vagy egy büvös szóval tiz mértföld távolságra küldi önt. Azt hiszi, hogy nem ismerem őt. Mit gondol, mennyi idős lehet?!

– Hiszen harmincnyolcban született!

– Hazugság. Félig tréfából kutatni kezdtem. Husz éves; különben tizenötévesként is teljes bátorsággal szerepelhetne. Nem boldog teremtés; sok keserü harc történik az ő kis fejecskéjében. Ha ő fönáll a hegyen és kinéz a tengeren és ha száján ez a vonás látszik és ha ezt a ráncot látni rajta, akkor boldogtalan ő, ám sokkal büszkébb, sokkal nyakasabb, semhogy sirjon valaha. Azonkivül még kalandos természetü, fantáziája hevesen müködik és ő valami herceget vár. Mint is volt az a história azzal az öttallérossal, amit önnek kellett volna odaajándékozni?

– Tréfa volt. Nem, az nem volt semmi…

– Nem annak is volt jelentősége. Egyszer hasonlót csinált velem is. Egy éve már. Mi a postahajó födélzetén voltunk, benn voltunk a kikötőben, hideg volt és esett az eső. A födélzeten egy anya ült a gyermekével és didergett. Edvarda megkérdezte: Nem fázik? Igen, az asszony fázott. Bizonyosan a kicsike is fázik? Igen, fázott a kicsike is. Miért nem megy le hát a kajütbe? – kérdezte Edvarda. – A jegyem csak fedélzetre érvényes! – mondta az asszony. Edvarda rámnézett. – Az asszony jegye csak a fedélzetre érvényes! – mondta. Mit tegyek hát? – mondtam ugy magamban, de elértettem Edvarda pillantását. Nem vagyok gazdag ember, a magam erejéből lettem azzá, aki vagyok és megszámolom a pénzt, mielőtt kiadnám. Továbbmentem hát az asszony mellől és azt gondoltam: ha már fizetni kell az asszonyért, hadd fizessen Edvarda, vagy az apja, nekik több a pénzük, mint neked. És Edvarda valóban uj jegyet váltott az asszonynak. Ilyen dolgokban nagylelkü ő, oh, a szive igen lágy, de én láttam a szemén, a nézésén, hogy azt várta, én váltsak kajütöt az anyának és a kicsikének. Mi volt tovább? Az asszony fölállott és megköszönte a segitséget. Edvarda rám mutatott: Ne nekem köszönje, hanem annak az urnak, – mondta. Mit szól ehhez? Eltürtem, hogy köszönetet mondjon az asszony nekem is, nem felelhettem neki semmit és hagytam, menjen az utjára. Látja, ez egy eset csupán, de többet is elbeszélhetnék. És ami a hajóslegény öt tallérját illeti, bizonyos, hogy azt is ő adta neki. Ha ön tette volna, bizonyosan a nyaka közé ugrik; előkelő urnak kellett volna lennie, aki vidám szivvel kész az áldozatra egy kitaposott cipőért; az illik bele az ő fantáziájába, ilyennek képzeli ő a maga emberét. Mert ön nem tette meg, megtette ő és pedig a maga nevében. Ilyen ő: esztelen és számitó egyszerre.

– Azt hiszi, hogy senki sem nyeri el őt?

– Szigoruan kell bánni vele! – felelte kitérőn a doktor. Nagyon rosszul van, hogy mindenben szabad a keze, megtehet mindent, amire kedve van és annyiszor diadalmaskodik, ahányszor épen jólesik neki. Az emberek hódolnak előtte, nem mutatkoznak közönyösnek szemben vele és mindig akad valaki, akin érvényesitheti hatalmát. Megfigyelte ön, hogy miként bánok vele? Mint egy iskolás lánnyal; fölügyelek rá, javitgatom a botlásait és mindig sarokba szoritom a kérdéseimmel. Azt hiszi talán, hogy ő nem érti ezt? Óh, ő nyakas és büszke és az én bánásmódom folyton sérti őt; ám ő sokkal büszkébb, semhogy megmutatná, hogy megsértették. Ám igy kell bánni vele. Amikor ön ideérkezett, már egy esztendeje ezzel a módszerrel bántam vele, már hatottam is rá, sirni kezdett a boszuságtól és gyötrődéstől és már kezdett megokosodni. Akkor jött ön és ön szétrombolt mindent. Igy van ez; az egyik hidegen bánik vele és akkor jön valaki, aki térdre rogy előtte; ön után bizonyára egy harmadik jön; ki tudja.

Ohó, gondoltam, a doktor meg akar boszulni valamit és azt mondtam:

– Mondja most azt, doktor, miért vett annyi fáradtságot, hogy mindezt közölje velem? Segitsek talán kordában tartani Edvardát?

– Egyébként olyan forró ő, mint valami vulkán! – mondta a doktor anélkül, hogy ügyelt volna a szavaimra. – Azt kérdezte, hogy senki nem hódithatja meg őt? Óh, dehogy, miért ne? Ő hercegre vár, de az nem jön, ujból meg ujból csalódás éri, magáról is azt hitte, hogy herceg, bizonyosan azért, mert olyan a szeme, mint valami hatalmas állaté, haha! Hallja, hadnagy ur, ön mindenesetre jól tette volna, ha magával hozza az uniformisát. Annak lenne most jelentősége. Miért ne hódithatná meg valaki őt? Én reszketni láttam valaki után a kezét, akinek jönni kellene, aki magával vinné, elvinné és uralkodna a testén, a lelkén. Igen. Ám annak messziről kell jönni és egy napon, mint valami rendkivüli lénynek fölbukkanni itt. Ugy tünik, hogy Mack ur expedicióra ment és valami rejlik az utazás mögött. Egyszer már egy idegen ur kiséretében jött haza Mack ur egy ilyen utazásból.

– Egy ur kisérte?

– Igen, de az az ur nem vált be, – kacagott fájdalmasan a doktor. – Az én koromban volt az az ember; sántikált az is, épen, mint én. Az nem a herceg volt.

– És hová utazott? – kérdeztem a doktort és erősen a szeme közé néztem.

– Hová utazott? Innen? Azt nem tudom, – felelte zavarodottan. – No, meglehetősen soká untattuk egymást. Egy hét multán pompásan szaladgálhat az erdőben. A viszontlátásra.

XIX.

Női hangot hallottam a kunyhóm előtt, a vér fejembe szökött: Edvarda hangja volt.

– Glahn, Glahn, beteg? – Azt hallottam.

Mosónőm az ajtóból válaszolt:

– Óh, csaknem egészséges már.

Ez a »Glahn, Glahn« keresztüljárta a velőm, a csontjaim; kétszer mondotta a nevem; megreszkettetett ez és az ő hangja is csengő, de megindult volt.

Kopogás nélkül nyitott be az ajtómon, belépett és hosszan nézett rám. Egészen olyan volt, mint a régi napokban; a sokszor szinezett bluza volt rajta és a kötényét mélyebbre huzta, hogy hosszabbnak tünjön a dereka. Egyszerre láttam mindezt és a szeme, a barna arca, a homlokára magasan ivelt szemöldöke, igen nagy hatással volt reám és zavarodottá tett teljesen. Én megcsókoltam őt, gondoltam. Fölálltam és állva maradtam.

– Ön föláll, ön állva marad? – mondta. Üljön le kérem, a maga lába rossz, hiszen meglőtte. Jó isten, de hogy történt az? Csak most értesültem róla! Egész idő alatt azon töprengtem, hol marad Glahn, miért nem jön. Nem tudtam semmiről. Ő meglőtte magát, ez néhány hét előtt történt és én az egészről nem tudtam meg semmit. Hogy van mostan? Igen sápadt mostan, alig ismerek magára. És a lába? Sánta marad? A doktor azt mondja, hogy nem lesz sánta, köszönetet mondok istennek érte. Remélem megbocsájt, hogy minden bejelentés nélkül törtem magára; inkább futottam, mint jártam…

Rámhajolt, közel volt hozzám és lehelletét az arcomon éreztem, utánanyultam a kezemmel. Ekkor följebb emelkedett. A szeme könnyes volt még.

– Ugy történt, – motyogtam – a puskát a sarokba akartam állitani, forditva tartottam, a cső nyilását lefelé; ekkor egyszerre lövést hallottam. Véletlenség volt.

– Véletlenség? – elgondolkodott és bólintott a fejével. – Hadd lássam csak, a ballába. De miért épen a bal? Igen… véletlen volt.

– Igen, tiszta véletlen – vágtam közbe. – Honnan tudhatnám, hogy miért épen a bal? Maga is láthatja; igy tartottam a puskát, a jobb lábam tehát nem is sebesülhetett meg. Tényleg, cseppet sem volt kellemes.

Elgondolkodottan nézett rám.

– Nos, ön tehát a javulás utján van. – Mialatt ezt mondta, szétnézett a kunyhóban. – És enni-innivalót miért nem tőlünk hozatott? Miből élt tulajdonképen?

Még néhány percig beszélgettünk, azután megkérdeztem:

– Amikor bejött, megindult volt az arca, a szeme ragyogott és kezet adott nekem. A szeme most közönyös lett, tévedek talán?

Szünet.

– Az ember mindig nem lehet egyforma.

– Most az egyszer mondja csak – szóltam – mit tettem mostan, mit tettem, ami rosszul esett magának? A jövőre utmutatóul szolgálhat ez nekem.

Kinézett az ablakon, elnézett a távol horizont felé, ott állott, oly álmodozón nézett maga elé, én mögötte állottam és ő válaszolt, anélkül, hogy hátrafordult volna:

– Semmit, Glahn! Az embernek gondjai vannak néha. Haragos most ön? Ne feledje el, némelyek keveset adnak és ez sok az ön számára, mások mindent önnek ajándékoznak és ez nincs semmi hatással önre; ki adott többet tehát? Ön rosszkedvü lett a betegsége alatt. Tulajdonképen mint is történt, hogy mi most erről beszélgetünk. Rám nézett hirtelen, az öröm festette meg arcát és ezt mondta: Ám ön egészséges lesz nemsokára. A viszontlátásra tehát!

Kezet nyujtott.

Ekkor az jutott eszembe, hogy nem fogadom el a kezét. Fölemelkedtem, kezem keresztbe fontam és meghajoltam mélyen; igy akartam megköszönni az ő szeretetreméltó látogatását.

– Bocsásson meg, hogy nem kisérhetem el.

Amikor elment, leültem ujból és elgondolkodtam a történteken. Levelet irtam és azt követeltem, hogy rögtön küldjék utánam az uniformisom.

XX.

Első nap az erdőben.

Eleven, boldog voltam; közel jött hozzám minden állat és megnézett valamennyi. A falombokon bogarak ültek és némelyik lebukott az utra. Üdv néktek! – gondoltam. Az erdő hangulata magával ragadta a fantáziámat; sirtam az örömtől és lényem szinte föloszlott a hálaadásban. Te otthonom, te jóságos erdő, isten csendje te, igaz szivemből mondom… Szünetet tartottam, elfordultam minden irányba és sirva neveztem nevükön a madarakat, a fákat, a köveket, a füveket, a hangyákat. A másik irányba néztem és üdvözöltem ezeket ugyane sorrendben. Felnéztem a hegyekre és mintha csak hivásra válaszoltam volna, ugy gondoltam: Igen, jövök már! Magasan odafönn fészkelt a törpesólyom és én tudtam, merre van a fészke. Ám amikor a keringelő törpesólyomra gondoltam, messze-messze dolgok felé szállt a fantáziám.

Déltájban kicsónakáztam, és a kikötőn tul, kis szigeten szállottam partra. Sok lilaszinü virág volt itt, magas szárakon és a szárak térdemet verdesték. Csudálatos növények, málnabokrok között tapostam; a fü durva, érdes volt, állatot nem láttam semerre és talán ember se volt e szigeten. A tenger szeliden verődött a sziget partjaihoz és a vizpára ködbe burkolt valósággal; messziről – messziről hangosan kiáltozott a sok parti madár. A tenger ugy fogott körül minden oldalról, akár az ölelés, áldott legyen az élet, a föld és az ég, áldottak legyenek az ellenségeim, ebben az órában alázatos akarok lenni a legádázabb ellenségem iránt is és meg akarom áldani a saruja szijját…

Hangos ének szállt felém Mack ur bárkái egyikéről és a lelkem napfénnyel telt meg az ismerős hang hallásán. A kikötőhidhoz eveztem, elhaladtam a halászkunyhók előtt és hazamentem az otthonomba. A nap lement, megvacsoráztam, a vacsorám megosztottam Asopussal és elindultam az erdőbe. Szelid szellő csapódott nesztelen az arcomnak. Áldott légy, mondottam a szellőnek, áldott légy, mert arcomnak szállasz és hálaadásként meghajol előtted ereimben a vér. Asopus térdemre tette az egyik lábát.