L’ART POUR L’ART.

1.

A tenger szürkéskék volt, üdítő, elandalító, mint a hajnali félálom. A délelőtti nap arany fénye oly könnyü lábbal járt hullámain s e hullámok is oly lágyan s fecscsenés nélkül fodrozódtak, mintha vizük megaludt volna. A vízzel s fénynyel együttrezgő levegő szinte láthatóan perdült vissza az égbe, szakasztott mint ahogy ugyancsak hajnali félálmában szokott az ember lekeringőzni a lépcsőn s felröpködni a mennyezetig. Egy fiatal festővel ültünk a hajó hidján, a scheveningeni partot néztük, s képekről beszélgettünk. Lelkesen beszélt, családi bensőséggel. Így beszélhet egy Habsburg ötödik Károlyról, Németalföldről és Spanyolországról.

De én hirtelen megszakítottam. S azt kérdeztem tőle:

– Nem tudja, járt-e Byron Hágában, s ha igen: az ő idejében Hágában volt-e már a Rembrandt Saul és Dávid képe?

– Nem tudom, – csodálkozott ő. – De miért kérdi?

– Megmondom, – feleltem. – Amiket most oly szépen kifejtett, ha nem is ily szépen, de nem egyszer kifejtettem magam is. S nem is mi találtuk ki, sem maga, sem én. Épp oly közhelye már az értelmes æsthetikának, mint amilyen volt a régi értelmetlennek az az ostobaság, hogy minden képnek egy-egy eszmét kell képeznie. Dehogy kell. L’art pour l’art. A festő nem novellista. Nincs köze egyébhez, mint színhez, fényhez, árnyékhoz és vonalhoz, s nem is mond egyebet, mint színt, fényt, árnyékot és vonalat. Foltokat rak egymás mellé, viszonyít egymáshoz, old fel egymásba, s ez éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi mesterségnek. Novellát írjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek a filozófusok. Ez így van – azaz dehogy is van így. Mert én, ha festő vagyok, megtehetem, hogy ne akarjak többet mondani, mint színt és fényt és árnyékot és vonalat. De csak a magam száját foghatom be, nem a színét, a fényét, az árnyékét, a vonalét. A világ nem néma, s minden beszél benne, öt, hat, hét nyelven, már ahány érzéket meg tud állapítani a tudomány. Láttunk-e valaha fényt, árnyékot, színt vagy vonalat, ami nem volt egyéb, mint fény, árnyék, szín, vagy vonal, s nem mondott semmi többet, mint hogy ő fény meg árnyék, meg szín meg vonal? S ha nem teszek egyebet, mint hogy lefestem egymás mellé a violaszínt, indigót, kéket, zöldet, sárgát, narancsot, vöröset, akkor sem pusztán hét színt jelent ez, hanem, hülyítsem bár el magamat mesterségesen, akkor is szivárványt jelent, s akkor is gondolok mellé valamit. Könnyü nektek azt mondanotok: ne láss ezen a Sargent-arczképen egyebet, mint a sárga színek egy kristályalakulatát, melynek magja a lilaszín ővszalag az ábrázolt lady derekán. Csakugyan nem látok rajta, csakugyan nem olvasok ki belőle egyebet? S ha künn ültök a Café de la Paix előtt, s azt a kedves sportotokat üzitek, hogy kitipelitek minden arramenőről, ki fia lehet, honnan való s mi a mestersége: mi egyébből szűrítek le e következtetéseket, mint színekből, foltokból, fényből, árnyból és vonalakból, mert hisz egyéb adatotok nincs is az ipsékről, mint szín, folt, fény, árnyék meg vonal? S azt hiszitek, hogy szín, folt, fény, árnyék meg vonal, mihelyt vászonra vetettétek, menten megkukul, csak azért, hogy igazatok legyen a ti l’art pour l’art-otokkal? S most rátérhetek Byronra és Hágára. Ugyebár nevetséges, ha én magyarázom magának, mennyire festőien festői, mennyire abszolutan s művészien művészi kép a Rembrandt Saul és Dávid képe? Még a katalogus is belepirul, mikor megemlékszik róla, különösen keletien tobzódó színpompájáról, mely e csodálatos mester képei közt páratlanná teszi, noha fény és árnyék játéka dolgában sem igen hágnak elébe egyéb képei. Ki meri azt mondani, hogy ez a kép, ez az abszolut kép, ez a színben, foltban, fényben, árnyékban és vonalban bujkálkodó szivárványrendszer nem novella? és krónika és etnográfiai és pszihológiai tanulmány – én legalább sehol a kisírt zsidóságnak, a belső okokból való boldogtalanságnak, a férfiölő neuraszténiának ilyen csodaképét nem láttam, mint ez a gyötrődő zsidókirály, aki a nehéz kárpitba törli és rejti a szeme égését, az orra tekerő nyilalását, mialatt a fiú lágy újjal hinti feléje az olvadékony hangokat… Azt mondom, lantos, megrikass, vagy e nehéz szív megszakad! fuldokolja e kép minden foltja, színe, vonala és árnyéka, – s ezt énekelte Rembrandt után kétszáz évvel George Noel Gordon Byron, a Héber Énekekben, Saulról és Dávidról:

Ebben a versben nincs szivárványszinü turbán, nincsenek váltakozó foltok, árnyék nem játszik benne fénynyel, fejek és vállak nem futnak össze benne hullámvonalba, s mégis ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz, mint a Rembrandt Saul és Dávid képe, s nekem e kép előtt éppugy könnybe lábadt a szemem s kedvem lett volna az orromat valami nehéz bársonykárpitba fujni, mint mikor először olvastam s zümmögtem magamban hosszu, álmatlan, hallgatag éjszakákon:

2.

A sör elmondhatatlan jó volt; az olvasztott dió medveczukor lett volna hozzá képest. Egész München s ezenfelül Európa és Amerika ott tolongott a Hofbräubeli hordók körül, s elmondhatatlanul szőke asszonyok, hátul a kalapjuk karimájáról nyakukba folyó csipkefátyolokkal, öblögették a söröskancsókat, alkudtak a retkes kofával, s énekelték Tristán és Isoldét. Egy fiatal muzsikussal ültünk egy mocskos padon, s mialatt képzeletem fásulttá csókolta magát az orrom előtt egy kéznyujtásnyira elérhetetlenkedő asszonynépen: a muzsikus halkan, finoman, lelkesen beszélt, beszélt, beszélt, közbe egyet-egyet dudolva, magyarázatul.

Megszakitottam.

– Programmzene – jó. De engedje meg, a saját érdekében, hogy ne vegyem a dolgot szószerint. Mert végre is amit maguk zenészek gondolatnak neveznek, az lehet zenei gondolat, de amint bennem, hallgatóban, idegfolyamatul jelentkezik, nem gondolat, hanem érzés, annyira kipéczézhetlen, hogy pusztán logikus és szabatos szavakkal nem tudnék hallgatómban ugyanilyen érzést fölkelteni. Ha százszor azt állitjátok, s bizonyára hiszitek is, hogy novellákat és értekezéseket hallottok ki a muzsikából, én százegyedszer tagadom ezt. Természetesen: bizonyos események vagy akár gondolatmenetek is kelthetnek föl bizonyos hangulatokat. Hasonlóképpen: a zenei hangok bizonyos rendje s egymásba folyása is fölkelthet bizonyos hangulatokat. Nagyon lehetséges olyan muzsika, amely szakasztott ugyanabba a hangulatban ringat, mint a Romeo és Julia, vagy a Descartes értekezése a módszerről. De olyan nincs, hogy, ha a muzsikus előre meg nem mondja, hogy ő ezt meg ezt az eseményt vagy gondolatmenetet akarja muzsikájával ábrázolni: nyolcz tökéletes muzsikus, aki együtt hallgatja, mind a nyolcz ugyanazt értse belőle, s ha szavakkal próbálja megközelitően elmondani, ugyanazon szavakkal mondja, s általában hogy többet értsen s határozhasson meg belőle, mint egypár érzésbeli általánosságot, mint aminő a vígság, a szomoruság, a skurrilisság. Ha pedig megmondja, s egy darab telenyomtatott papirost nyom a markodba, akkor nem a zene mondja el, amit mondani akart, hanem a papiros. Kivéve azt a kedves zenei vicczet, mikor a kisbőgőn az emésztés körébe vágó hangokat utánoznak, nincs muzsika, amelyről pontosan meg lehetne mondani, ha a muzsikus maga meg nem mondta előre, hogy a tavasz ébredését, vagy a hajnal ébredését, vagy a lyányka szerelmének ébredését akarja-e képezni. S ez természetes, mert a zene érzést kelt, az érzések pedig nem ugyanazon mód s ugyanazon kategóriák szerint, s általában nem is annyira differencziáltak, mint az értelembeli fogalmak –, s egyfelől a tavasznak, a hajnalnak s a lyányka szerelmének ébredése körülbelül ugyanazon érzéseket kelti bennünk, másfelől tizmilliárdfélekép lehet zenei hangokat ugy kombinálnom, hogy körülbelül ugyanolyan érzést keltsenek bennem, mint a tavasz, a hajnal s a lyányka szerelmének ébredése. A zenészeknek kellene végre olyan bátraknak lenniök, hogy azt mondják: L’art pour l’art. A zenész nem novellista. Nincs köze egyébhez, mint hangokhoz; s nem is mond egyebet, mint hangokat; ezeket rakja egymás mellé, viszonyitja egymáshoz, oldja fel egymásba, s ez éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi mesterségnek. Novellát irjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek a filozófusok.

3.

Egy fiatal költővel voltam együtt. Megvallom, ez a költő magam voltam, mikor még fiatal voltam és költő voltam. Pitymallott, a teherkocsik robajával velerezgett ágyam, s én igy szóltam magamhoz:

– Érzést és gondolatot egymástól elkülömböztetni nem lehet. Az értelmi hatás is érzéklet, s az érzéklet is értelmi. Nincs szín nincs hang, nincs érzéki hatás, ami mellett ne gondolnánk semmit, s nincs gondolat és történet, ami mellett ne éreznénk. Ime az a vers, mely most bennem forr, sustorog, kavarog, feszül és bizonytalankodik. Egyelőre nem is tudom, mi lesz belőle, egyelőre csak fülembe zsong, lehunyt szemem előtt szivárványlik, s hideglelősen vet ide-oda az ágyon. Egy-egy szó válik ki e gomolygásból, s nem tudom kimérni: csengésével vagy értelmével képezi-e azt a hangulatomat, azt az érzésemet, azt a mondhatnékomat, amely kiváltotta. Ha meglesz a vers és jó lesz: rímnek, ritmusnak, szavak szinének és rendjének legalább is annyi része lesz hatásában, mint értelembeli tartalmának. S ez nemcsak versnél van igy s nemcsak lírában, de így van még olyan tökéletes mathematikában is, mint a Flaubert regényei. Ő is egy szóval mondhatna-e oly sokat, s mondhatná-e pontosan azt, amit akar, ha minden szó kimérhetetlenül többet nem mondana, mint amennyit mond, s ha egyáltalában szónak, hangnak, színnek vagy művészi mesterségnek határai volnának, s ha egyáltalában volnának a világegyetemben határok, osztályok és külömbségek egyebek, mint amiket mi kivülről, mesterségesen viszünk beléje, durva kényelmetességből? Ha akarom: a kő beszél; ha akarom, a szó hallgat. A művészetnek csak egy törvénye van: csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni.

Van egy kedves gondolatom, mely, úgy látszik, végig fog kisérni az életen, mert immár húsz esztendeje, hogy hozzám-hozzám csatlakozik: utczán jártomban, szőnyegen hevertemben, a magános ábrándozás negyedóráiban, mikor az ember újra gyermek, amit úgy is mondhatnék, hogy megtalálja önmagát. Teljes kárpítképpé nőtt képzeletemben e sok elgondolás, ahogy napról-napra tovább szövődik, növekedik, szinesedik, meg-meggyarapodva egy-egy új szállal, mely mind megmarad emlékezetemben, egy sem fakul ki belőle. Ez a gondolat: elgondolni, mit csinálnék, ha enyém volna az Andersen sárczipője, mely viselőjét valamely régi király idejébe varázsolja vissza – teszem engem a Szent Istvánéba. Ilyenféle gondolattal úgy tudom Mark Twain is foglalkozott, de ezt a regényét nem olvastam s nem tudom, milyen eredményekre jut benne. Az én eredményeim, mondhatom, nagyon gyászosak. Mert úgy szemre nagyon tetszetős gondolat: micsoda nagy, dicső, tetemes, tudós és félelmetes férfiú volnék én a mi mai tudásunkkal fölfegyverkezve azokban a tudatlan időkben! De hogy részletekbe merülök: a perspektiva éppen nem kedvező. Mily gyászos figura volnék én a kemény harczosok közt, az én vívási tudományommal, mely a battuto-figuránál nem terjed tovább!… Igen, de én tudok puskaport csinálni, könyvet nyomtatni, telegrafálni, vasutat, hajót, dynamogépet szerkeszteni… azaz hogy megálljunk: tudok? tud az ördög! Csak beszélni tudok mindezekről, tudni a húsz század minden nagyszerűségei közül csak a leydeni palaczkot tudom megcsinálni, s ennek sem tudnám honnan megszerezni a sztaniólját s a pecsétviaszkját. Az egyetlen nagy dolog, mit a szent király fejéhez vághatnék, az volna, hogy ő majomtól származik – s ez éppen elég volna arra, hogy a szent király kardot rántson és ketté hasítson.

* * *

Tudni is, mint szeretni, a maga bőrén tanul meg az ember. Megismerkedni valamely tudomány ma megállapított igazságaival, nem ér többet, mint a lexikonban megolvasni: mi a szerelem. Nem megy át az ember vérébe, nem tud vele tovább gondolkozni; csak tud róla, de nem vette tudomásul, s csak hiszi, hogy elméje ennek nyomán jár tovább. Mint ahogy minden egyes ember, mire megszületik, gyorsan és nagyjában végigment fajának egész fejlődésén, minden egyes ember elméjének is mintegy be kell futnia a tévedések s elkalandozások egész útját, melyeken át az emberiség mai tudomásaihoz eljutott. Csak annak válik vérévé minden mai igazság, aki tud minden régi tévedésről és hazugságról.

* * *

A tudományra mindenféle tisztelettel szabad nézni, csak babonással nem. S mindenféle szemmel, csak lemondóval nem. Örök tökéletlensége, végzetes fölszinessége közepett nincs is egyéb mentsége s életre való jogosítója, mint az, hogy mindenkinek való, mindenki számára szükséges, mindenkinek köze van hozzá, mert valójában semmi egyéb, mint egyre változó, mindig tökéletesedő, de mindig tökéletlen használati utasítás az ember számára s a mindenség felől; szakasztott olyan, mint egy spirituszlámpához vagy szedőgéphez vagy folttisztító szerhez való használati utasítás; utasítás arra, mily fogásokkal és ügyességekkel használhatjuk fel magunkat, a többi embert, az eget, a földet, a világegyetemet együtt vagy külön-külön arra, hogy boldoguljunk és boldogok legyünk. A tudományt tehát éppen nem tudománytalanság a haszon, a gyakorlatiság szemével nézni, s akik ezzel szemben oly gyönyörü haraggal szónokolnak a tudományos l’art pour l’artról, az igazság kedvéért való igazság-kutatásról, az érdekeletlen, voraussetzungslos igazságról: azok nagy hevükben éppen azt nem veszik észre, hogy miért kell a tudománynak igaznak és érdekeletlennek lennie. Azért, és az ember szempontjából csakis azért, mert a nem igaz tudomány megbizhatatlan és hasznavehetetlen, s gyakorlatban csak oly tudással élhetek s olyan elméletet alkalmazhatok, mely a lehetőségig hű, teljes és elfogulatlan adatokat vagy legalább is hozzávetéseket ad rendelkezésemre az alkalmazandó, a működésbe hozandó és számításba veendő dolgokról. Ha tudományom nem voraussetzungslos, éppoly kevéssé vehetem hasznát, mint nem vehetem hasznát a spirituszlámpához mellékelt használati utasításnak, ha abban legalább megközelítően hű adatok nem vétetnek számba a spiritusz, a bádog, a víz és az égés természetéről.

* * *

Ó, a tudomány! Az ember mégis csak a legcsókolnivalóbban, imádni, előtte térdet hajtani valóan szemtelen állat! Főképp a tudós ember. Nincs szemtelenebb vakmerőség, mint a tudományos feltevések. Vakmerőség, semmire, de éppen semmire sem támaszkodó elbizakodottság: feltenni, hogy a világ egységes; hogy minden jelenség alapjában ugyanaz s valamennyin ugyanaz a törvényszerűség az úr. Honnan gondoljuk ezt? Mi jogon? És mégis ezt gondoljuk – s ez a gondolat a legbujább termékenységű megtalálása volt az emberiségnek. Ezzel a vakmerő feltevéssel merészelt soha embert nem látott mezőségekre rálépni, s oly biztossággal járni-kelni rajtuk, mintha otthon volna. S itt is a szemesnek, azaz hogy a szemtelennek állt a világ. Egy new-yorki siheder mulatságból megtette, hogy egy darab revolverrel benyitott kocsmákba, vasuti kocsikba, tánczvigalmakba s elkiáltotta: hands off, föl a kezeteket! – s az emberek rémülten tartották föl a kezüket, s ellenkezés nélkül hagyták kiszednie tárczájukat és órájukat. Így imponált a minden egynek egy darab revolvere a világ minden dolgainak; rémülten hands offoltak, s hagyták magukból kiszedni legbelsőbb titkaikat. A siheder röhögve mesélte, csattanóul, mikor a rendőrség végre mégis lefülelte, hogy a revolvere azonfelül még töltetlen is volt. Lehet, hogy jő majd egy új filozófus, – a filozófusok a tudomány rendőrei – aki megállapítja majd, hogy a minden egy nem is igaz; olyan revolver, aminek nincs magja. Ám jöjjön, mi már kirevolvereztünk vele minden kirevolverezhetőt, s az egér s a nyul meddő ahhoz képest, amily termékeny volt a tudományok számára ez a vakmerő, ez a szemtelen, ez a semmitől meg nem okolt feltevés!

* * *

A tudomány éppoly fantasztikum, mert fantázia és kitalálás dolga, mint a hivatalból képzelet dolgai: a művészet, a költészet. A tudomány is lutri, melyben a ternót, az igazságot, meg kell álmodni. Hányan pusztulnak ki minden vagyonukból és reményükből, mire végre beüt a szerencse! Az a szegény szerumos Marmorek majd hogy el nem pusztult bele, mert úgy látszik, hazardra játszott. Behring a bölcs játékosok közül való, akik szisztéma szerint játszanak, szívósan, türelmesen, csüggedetlen. De azért ő is csak játszott, és játszott Koch is, és játszanak még azok is, akik papiroson biztosan számítják ki a repülőgépet, megdönthetetlen és teljesen kipróbált mathematikai és fizikai igazságokat alkalmazva. Akármily tudatosan keresik is e csodaszerszámot, mégis csak megálmodni fogja valaki, és csak akkor lesz meg. Tiszteljük az álmodozókat, mert minden jó tőlük való.

* * *

A tudományos genialitás igen relativ valami. Az ember, mint tudós, akkor botlik legnagyobbat, mikor legnagyobbat lép. Bizonyára roppant lángelmék voltak azok az az első régiek, kik a földet tányérnak vagy korongnak kezdték elgondolni, mely a mindenségben lebeg. Hasonlóképpen lángelme lehetett, akiben először vetődött föl a kérdés, hogy igen ám, de akkor mi támasztja meg e tányért, hogy le ne zuhanjon a semmiségbe? Ám ugyanezen első és második számu lángelmék továbbgondolás nélkül és teljes kielégüléssel nyugodtak meg abban, hogy e tányért egy irdatlan nagy elefánt tartja a hátán, – s csak nagy sokára jutott eszébe egy harmadik számu lángelmének, hogy hát akkor az elefánt min veti meg a lábát?

* * *

Olvasás közben áll meg legjobban az ember esze az emberi ész fogyatékosságán. Mert ha a szamarak: szamarak, az nem csoda. De a legélesebb, legtudományosabb elmék néha csodálatosan, nevetségesen, érthetetlenül meghibbannak. Egy kitünő itéletü szocziologus, Achille Loria, hidegvérrel írja le a következő mondatot: «… Spencer abbeli állítását, hogy az emberi társadalomban is igazolódik a legalkalmasabb megmaradásának általános törvénye, durván megczáfolja a valóság legegyszerűbb megfigyelése, mely azt mutatja, hogy a létért folyó küzdelemben nem a legjobbak győznek, hanem a legravaszabbak, a leghitványabbak, a leggazdagabbak…» Ime: egy éleseszű, mély gondolkozásu tudós, miközben nemcsak ismeri Spencert, hanem tovább is gondolkozik rajta: összevéti egymással az alkalmas és a jó fogalmát, s elcsodálkozik azon, hogy a létért való küzdelem nem folyik a lovagiasság szabályai szerint. Holott a legalkalmasabb megmaradásának törvénye annál megtámadhatatlanabb, mert tulajdonképp pleonazmus, s az egész darwin-spencerei elmélet minden külső, induktiv bizonyíték nélkül levonható logikai kifejtése, sőt tulajdonképp, mondom, pleonasztikus körülírása a megmaradás fogalmának, mert hiszen ami megnem maradt, az nem volt alkalmas arra, hogy megmaradjon, megmaradni csak az tud, ami alkalmas arra, hogy megmaradjon, s ami nem alkalmas a megmaradásra, az nem is maradhat meg. Ezt megérti minden parasztgyerek, de Loria, aki megérti Comteot, Marxot és Spencert, ezt nem érti meg, s mérni akar (mert hiszen törvényeket akar megállapítani) olyan minden korban s minden helyen más és egyre változó és mindennek inkább, mind mértékegységnek való fogalommal, mint aminő az erkölcsi jóság és derékség. S az a nevezetes, hogy Loria ugyanakkor esik ebbe a tévedésbe, mikor ugyanazt a Spencert czáfolja és támadja, aki ugyanígy összevétette az életrevalóságot az erkölcsi derékséggel.

* * *

De botlik Spencer egyébkor is. Az ő szintetikus filozófiája elején egy éleseszű rész a vallás és a tudomány határairól és végső gyökérszálainak találkozásáról szól. Azt mondja: a tudomány csak érzékeink szolgáltatta adatokat fog össze törvényszerűségbe; hogy mi van vagy hogy van-e valami ez adatok alján, az előttünk megismerhetetlen, arról csak hitünk lehet, nem tudományunk. A vallás legvégsőbb gyökere pedig szintén az, hogy a dolgok végső okát nem tudjuk megismerni – s ezen épül a vallásos hit. Itt találkozik hát a vallás a tudománynyal, itt válnak el egymástól, s itt kezdődik a vallásnak életre való jogosultsága.

Ha ezt olyan valaki mondaná, aki egyébként a vallás és a hit keletkezésével és fejlődésével nem foglalkozott: akkor sem volna igaz, de szép, s ezért megbocsátható tévedés volna. De Spencer! A szocziológus! Az agnosztikus Spencer, aki a leghalálosabb csapásokat mérte a gnosztikus tudákosságra, mely abban a képzelődésben ringatódzott hogy megismerheti a megismerhetetlent! Spencer ne tudta volna, hogy akármit mondanak a teológusok, mikor szegények a vallást össze akarják egyeztetni a tudománynyal: ez az összeegyeztetés egyenesen azért lehetetlen, mert a vallásos hitnek éppen az a lényege, hogy a megismerhetetlent megismeri, a megérthetetlent megérti, a megoldhatatlanra magyarázatot ád, még pedig az érzékek adataiból naivul összeszerkesztett magyarázatot. A Szentháromság titka, melyben egyszer három az egy; a feltámadás, melyben a halott él; a mennyország, mely elfér ugyanott, ahol tudom, hogy levegő van s a földhöz hasonló sok csillag: mind nem érthetlenség, hanem jól megértett s a szabályt szentesítő kivétel az érzékeken innen való világ rendjén belül, amelybe folyton bele is vonatkozik, olyan következésekkel, melyeket az érzékeken innen való világ rendje és törvényszerűsége szab meg. A teológia, mikor azt mondja, hogy az isten lénye megismerhetetlen, tudva vagy tudatlanul téved, mert ezt a lényt igen jól ismeri, ez a lény emberi lény, aki a többinél sokkal szabadabban mozog a fizika törvényei közt. A vallásos hit tehát nem megfelelője vagy hasonlója vagy párhuzamosa, hanem ellentéte, ellensége, felfalója a tudományos hitnek, – s a vallás már gyökerében is az, ami koronájában: naiv, primitiv vagy képtelen magyarázata ugyanazon dolgoknak, melyeket a tudomány vagy másképp magyaráz, vagy megmagyarázhatatlannak állapít meg.

* * *

Furcsa elgondolnom, hogy unokám úgy gondol majd az én mai tisztult, tökéletes, előitélet, elfogultság s tudománytalanság nélkül való tudásomra, ahogy én gondolok az alkímiára.

* * *

Megszokhattam volna, elég gyakran megesik, de azért még mindig bizonyos megilletődés fog el, ha a mi utczáinkon japán vagy amerikai embert látok. Emberkerülő létemre ismerkedni próbálok velük; kiváncsi vagyok rájuk – félek: kiváncsibb mint ők miránk, mert ők nyilván ugyanúgy járnak-kelnek és vizsgálódnak nálunk, mint Bécsben, Londonban, vagy Párisban, vagyis úgy, ahogy én járok-kelek Münchenben vagy Velenczében; otthonosan, megszokottan, idegen színre festett határsorompókon át és idegen beszéd berregése közben is tartva a jussom e világra, mely az enyém, mert megértem, s fejlődése nem sujt le, nem aláz meg, nem tesz kisebbé és nem kerekedik fölém, mert már beleszülettem. Így élnek majd gyermekeim is, figyelem és elmélázás nélkül, telefonnal, lifttel, villamos vasuttal és Auer-fénynyel, mert ez az ő számukra mind oly készen talált természetesség, mint a levegő, a szabályozott Dunasor, vagy az én számomra volt a vasút, a telegráf s a váczi utcza. De én, ki nem vagyok öreg ember, még ismertem és koppantóval vidítgattam a faggyú-gyertyát; még iskolai dolgozatot írtam a Rudolf királyfi házasságát ünneplő kivilágításról, melynek tündéri fénye nagyobbára viaszos mécsekből fakadt, s város csudája volt, közben, a lánczhídon sistergő két villamos ívlámpa. Az én szemem még most is gyuladt első kávéházi éjszakáim ugrándozó gáz pillangóitól, s estéről-estére ujra kiélvezem a nappali világosságot, melylyel a mai világítás nagyobb utczáinkat elönti. S viszont akármennyire kiélvezem a mai tehnikát: egy csöpp ellenséges indulat is lappang bennem iránta. Ha a lift nem jár, s gyalog kell felkoczognom a negyedik emeletre; ha Svájczban, Tirolban, vagy Norvégiában szekérháton kell utaznom; ha összeveszek a telefonos kisasszonnyal s hordárra szorulok: kényelmetlenségemben is az a fajta elégtétel fog el, amit a házmesterleányból lett primadonna érezhet, ha négyszemközt pletykál az öltöztető-asszonynyal. Az automobilra, mely még csak a leggazdagabbak fényüzése, azzal a vágyakozó lemondással nézek, ahogy nagyapáink néztek a fürdő-szobás palotákra vagy a privilégiumos törvényhozásra; kivánkoztak is bele, de egyben elfogódtak is arra a gondolatra, hogy valaha itt belül kerülhetnének. Fiaink már unatkozni fognak az alkotmány sánczain belül, mint ahogy gróf Goluchowsky Agenor unatkozik az udvari bálon, mert idegeiben egy bevájódás sem súgja, amit az ilyen bálba került bécsi szabóval kiáltatott az elfogódás: «Dobjatok ki, mert csak szabó vagyok!»

* * *

Az emberöltő, mely alatt a mi nemzedékünk fölserdült, a tehnika száguldó haladásával mérhetetlenül átalakította a világot. Annyira gyors e haladás, hogy őseinknek sokkal lassúbb fejlődési menetéhez szokott idegeink alig tudnak vele lépést tartani. A XVIII. század végétől fogva, mikor a gépek uralma megkezdődött, akkora különbségek támadtak, vagy a régi különbségeknek olyan fokozódásai, amekkorákat a régi világ nem termelt, őseink nem ismertek. El lehet mondani, hogy a mi kulturánkon s időkorunkon belül, tehát Európában és ezer éven át, kevéssel ezelőttig a fiatal s az öreg ember világnézete közt nem volt sokkal nagyobb a különbség, mint a hetven év előtti s utáni divatok közt. Mint ahogy a lyány a nagyanyja menyasszonyi ruhájában léphetett oltár elé, az unoka is élhetett a nagyapa tanácsaival, mert egyazon világról nagyobb vagy kisebb ismeret és tapasztaltság különbsége volt csak közöttük. Ma nem élhetünk nagyapáink tanácsaival, mert ők maguk mondanak le róla, csüggedten és elfogódottan, hogy minékünk tanácsot adjanak. A fejlődésnek az a szédületes száguldása, mely most nem pár évről pár évre, hanem olykor öt évről öt évre is teljesen átalakítja a világot: megfélemlíti és letorkolja a mai embert, kit, mire megvénül, alapjától tetőzetéig más világ vesz körül, mint amilyet ő harmincz esztendős koráig megismerni s megérteni tanult.

* * *

A mult század elejéig a két legnagyobb zökkenő, amin Európa átesett, előbb a renaissance volt, Amerika felfedezésének, a könyvnyomtatás és puskapor feltalálásának nagyjában egybeeső jelenségeivel, majd meg a gépeknek a XVIII. század végével megkezdődő uralma. Ma, el lehet mondani, a géptehnikán belül egy-egy találmány, a gazdasági és társadalmi szervezkedésen belül egy-egy intézmény magában is olyan jelentőségü és hatású, mint általában volt Amerikának felfedezése s a gőzgépnek kitalálása. A negyven év, mely alatt az ember férfiból aggastyánná vénül, hat-hét ilyen egyetemes változást és fenekestől való átalakulást is teremt, s e hat-hét közön át a mai hetven éves ember nem érezheti már oly biztosan a mai világnak az 1860-adikival való szerves összefüggését, mint ahogy egy 1540-beli öreg úr biztosan és világosan láthatott az ő tizenötödik századbeli szemével.

Mi magunk fiatalabbak is: csak lélegzetelfulva tudunk lépést tartani a saját magunk teremtette fejlődéssel. Idegeink, melyekbe még gyermekkorunk világának képe van belevájódva, szinte lebeszélnek arról, hogy ebbe a nagyuraságba bele merjünk ülni, s oly természetesen s magától értetődően tartsuk rá jussunkat, mint arra a világra, mely születésünkkor vett bennünket körül. Ez bizonyára általános emberi vonás, és minden időkben így volt – s minden idők reformátorai s megváltói előtt legfőbb akadályul a rabszolga-konszervativság állt, melylyel a fölszabadítandók a lelkük mélyén maguk sem tudták teljesen átérezni szabadságra való jogaikat.

Ám ez a jelenség semelyik időben nem ütközött ki oly gyakorta, mint most, mert az átalakulások soha oly gyorsan, mint most. Én, a modern gondolkodású, világpolgár hajlandóságú, s magam is még nem rég gyerek-ember: nem tudom utczáinkon elfogódás nélkül látni a japán tanulót, berlini fogadóban a kinai követet, és, akárhol utazom nyaranta, az amerikai inváziót, – mert az én gyermekkoromban az átlag ember előtt még mesevilág volt Japán és Kina, s mérhetetlen messzeség volt Amerika. Hiába tudom, hogy ma Japánba nem nehezebb eljutni, mint volt száz esztendő előtt Madridba, s a Budapest–New-Yorki rövid utat hiába tettem meg magam is – én, aki megismerő vágyammal s egyvérből valóságunk átlátásával átölelném az egész világegyetemet: idegeimben még mindig nem értem meg eléggé ehhez a már mindenek számára hozzáférhető, testünkből kiinduló térmértékünk, élettartamunkhoz tapadó időmérésünk számára is hamar átfogható földgömbünkhöz, mert én még olyan napokban születtem mikor a középeurópai számára oly magától értetődő volt, hogy sohase jusson el Japánba, mint ahogy unokáink számára az lesz magától értetődő, hogy ne jussanak el a holdba vagy a Mars csillagba.

* * *

Azonban: az amerikai s a japáni számára már ma is máskép áll a dolog. A mi természetes konszervativságunkon túlnő az ő természetes forradalmiságuk. A minket elkábító tehnikai fejlődések javarészt Amerikában támadnak – s mint a bort s a ruhát, e szédületes építmény számára a megfelelő kulturális alapot is Európából kell áthozniok s alája építeniök. Japán pedig abban a páratlan forradalomban, melylyel a mult század harmadik harmadában egy csapásra átvette a mi egész fejlettségünket: mint egészet vette azt át, egy roppant megrázkódással, míg mibennünk annak minden egyes részlete külön-külön okoz ily átmenetbeli rázkódást. A japán számára az európai kultura beözönlése óriási, rettenetes meglepetés lehetett, s nehéz lehetett átértenie, még nehezebb átéreznie, hogy erre őneki is joga van. Ám azóta aztán semmi ujság sem lepi meg, és mindegyikre ráteszi kezét. Ingadozásunkat s huzódásunkat, melylyel habozunk birtokunkba venni azt, ami a mienk, lebirja az ő példájuk, akik könnyed természetességgel vesznek birtokba minket, s mosolyogva biztatnak, hogy, követve őket, vegyük mi birtokba őket, ahogy azt a mai tehnikai fejlettség és gazdasági kialakulás nemcsak megengedi, de lassankint meg is parancsolja. Míg a mi diligeanceon járó eszünk számára nagy dolog, hogy, mint háromszáz esztendő előtt, ma is misszionáriusokat küldjünk Kinába és Japánba: a gyorsvonaton járó amerikai fejlettség már magára a legkonszervativebb európai alakulatra, a katholika egyházra is tartja a jussát, s olyan új áramlatokat kavar fel benne, melyekhez képest, úgy lehet, a reformáczió csak gyenge kisérlet volt. A new-yorki ember, ki nyaralni Svájczba és fürdőzni Osztendébe jár, a japáni ifjú, ki tanulni átszalad Európába s Amerikába: olyan lehetőséggel él, mely ma már valójában a mi számunkra is megvan, s az ő csábításuk végre is rá fog bennünket venni, hogy mi is így cselekedjünk. Úgy Amerikának, mint Japánnak egész Európában elhintett szervezetei ezerféle csalogatással környékezik meg az európai embert: ingyen hajókkal, kongresszusokra való meghivásokkal s világkiállításokkal, hogy ne tartsa a maga kicsinysége számára túlságos tágnak ezt a földgolyót, sőt inkább érezze szűknek a maga jogos világpolgársága számára. Japánnak s Amerikának már nem csakis egy, egyetlen egy olyan Türr Istvánja van, aki e földön bárhol kiköt, mindenütt vannak kedves, személyes jó barátai, s ez nem elhalaványítója, hanem inkább felfrissítője az ő magyar érzésének, hazáján való csüggésének, vérei iránt való szeretetének.

* * *

A kozmopolitaság, melylyel fiaink már büszkén tartják majd jogukat erre az egész kerek világra, nem lesz (legalább nem ez lesz) megölője a nemzeti egyéniségeknek. Ha egyéb fejlődési szükség meg nem ingatja a nemzeti kategoriát: a kozmopolitaságtól épúgy tovább fejlődhetik, mint ahogy soha az egyes ember szabadsága, egyéni különségének érzése és tisztelete akkora nem volt, mint a mi egyre jobban szoczializálódó időnkben, mikor az embert mindinkább áthatja a tudat, hogy nem szégyen keréknek lenni a társas élet gépezetében. Erre is példát a már ma kozmopolita japánok és amerikaiak mutatnak, kikben nemcsak magukban lobog a legbüszkébb egyéni, faji és nemzeti öntudat, de a legfinomabb érzékkel, a legnemesebb gyengédséggel értik meg, tisztelik és találják természetesnek az európaiaknak ebbeli olyan különbségeit, melyeket mi egymással még véres harczokban is alig tudunk elismertetni. Akárhány köztünk időző amerikain észrevettem, hogy minden fáradság nélkül s fontosságának teljes méltánylásával tudja megérteni a mi Magyarországunk közjogi helyzetét és igényeit, melyeket némettel, angollal, franciával vagy stájer emberrel nem igen tudunk megértetni. Viszont származásánál fogva vallásos és pártember létére sehogy sem tudta megérteni, hogy, míg alapjában istentelenek vagyunk s politikai nézeteinkben is ingadozók, miért gyülöljük és üldözzük egymást vallásunk és pártállásunk miatt? Míg mi európai nemzetek egymás utánzásától nemzeti egyéniségünket féltjük, a japáni inkább azt tudja, hogy nemzeti megmaradását a könnyüségnek köszönheti, melylyel hajdan az egész kinai kulturát átvette, s ma mindenestűl az európait teszi ennek helyébe. Azt tartja, hogy minden az övé, ami a másé – mi még a magunkét is félve kerülgetjük. Ebben áll a mi öregségünk a tengerentúliak fiatalságához képest, s csak fiainkban fogunk hozzájuk fiatalodni.

* * *

Ó, mindnyájunk apja, Renan! Nagyságodat csak akkor látom igazán, ha a jó, derék, okos, becsületes, bátor, felvilágosodott, éleseszű és mindentudó David Friedrich Straussot olvasom. Az ő nagy biztonságában micsoda korlátolt bugris volt ő hozzád, bátortalanhoz képest, s az ő mindentudása mily tudománytalan a te mindent megértésedhez képest! Te keresztény pogány voltál – ő szabadgondolkozó mucker.

* * *

Az atheista imája: Édes jó istenem, művelt és tudományosan gondolkozó ember létemre magától értetődik, hogy nem hiszek benned. De, remélem, nem veszed rossz néven?

* * *

Különbözöm, tehát vagyok.

* * *

Élni annyit tesz, mint a más rovására élni. Táplálkozni annyit tesz, mint mást megemészteni. Erőnek lenni annyit tesz, mint más erőt lebirni. S ha ez így van: hát nem volt igazad, derék Proudhon, igazad még úgy is, ahogy nem gondoltad? A természet e rendjében egyáltalában lehet-e enyém egyéb, mint amit lopok?

* * *

Tudós és lelkes könyvet szeretnék, ily czíműt: Állati iparkodás és kézművesség. Takács írná meg benne a madarak fészekrakását, a hernyók gubószövését, mérnök és építész az odvakat, a barlangokat, a víziműveket, amiket a hangya, a méh meg a hód épít – és így tovább. A természettudós pedig felkutatná e kifejlett iparok kezdeteit, első nyomait és továbbfejlődését alacsonyabbrendű és osztályú állatoknál, s azokon kezdve e fejlettekig.

* * *

A legrégibb időbeli primitiv eszközökön az a legfeltünőbb, hogy mennyire nem primitivek. A legeslegrégibb barlanglakó kőbaltája sem olyan, hogy én, fejlett, mai s kézi ügyességben is gyakorlott ember nagy vesződség és türelmes gyakorlat nélkül egyre-kettőre meg tudnám csinálni. Ez maga is bizonyság arra, hogy a kor előtt, melyből első emberi emlékeink valók, már mérhetetlen messze időkben kellett embernek élnie a földön. Elvégre az első felragadott hajítókőtől az első tudatosan lehasított kőig, az első mesterségesen lecsiszolt kőtől az első nyélre kötözött vagy éppen a nyél számára átfúrt kőbaltáig nem lehetett rövidebb az út, mint ezektől a baltáktól a szedőgépig s a Krupp-ágyúig.

* * *

A czivilizáczió semmivel sem természetellenesebb, mint az ősállapot; a világnak mindig az a rendje, ameddig eljutott.

* * *

A világon csak egy dolog természetes: a csoda, mert ezen nem kell tovább gondolkozni.

* * *

Az erkölcs: erkölcstelenség, mely közérzéssé lett.

* * *

Nagy gyönyörűség az álom s nagy jótétemény. Az a mély álom is, melyhez akaratomnak köze nincsen, és zsarnoki fenséggel emelkedik túl tudásomon s tapasztalatomon. De még szebb a hajnali álom, ez az édes kaczérkodás az ébrenléttel, ez a derengő hajnala az értelemnek, mely, mielőtt egészen elfoglalná a kormányszéket: bibort, aranyat s mámoros szellőt küld maga előtt megvesztegető hirmondókul. Még ringatódzom az álom hullámain, de kezemben tartom már a kormányszalagot. Édes csalódásban valóságnak érzem még, ami csak káprázat, de már magam szabom meg, hogy mi kápráztasson. Van eszem, hogy olyasmit válasszak, amit szeretek, s ó mily öröm, éppen csak ennyi eszem van! Az a kárörvendő több, mely egy óra mulva már pihent erővel mondja rá mindenre, hogy: szamárság, hiúság, képtelenség, lehetetlenség – az még nem mer előkerülni. Az majd csak együtt jön a kisérettel, mint ahogy a királyok sem küldik előre a hóhért.

Átélni amit akar – egy embernek ha jut milliók közül. Ez bizonyára a legjava jó, de csak az akarat geniejeinek osztályrésze. Az akarat talentumainak be kell érniök félsikerekket s fél boldogsággal. De vannak s számuk egyre gyarapszik, betegei is az akaratnak, kiken még a véletlen szerencse sem segíthet, mert ami csöpp cselekvőképesség akad bennük, mind arra fordítják, hogy az isten szerelmére valahogy el ne érjék azt, amit megkivántak. Micsoda vígasztalan élet volna az övék, ha kárpótlásuk nem volna, De van. Ugyanaz az ellenhatás, mely a beteg tüdő kavernáit megtölti reménységgel, az akarat hiányosságait kifoltozza álmokkal. Csak szemüket kell lehunyniok s menten tudnak akarni, – akarni oly hatalmasan, hogy e roppant hatalom előtt, mint a vihar előtt a palánkok, sorra ledőlnek az élet akadályai. Ez az akarat ronthat s teremthet száz világot, egy kávéház sarkában vagy egy hintaszék öléből. Ezek a világok oly tökéletesek, hogy a Daniel Defœ leltározó képzelete sem találna bennük hiányosságot. S ezek az emberek oly föltétlen urak, hogy az ő országukban ellenzék nincsen. Szamárság, hiuság, képtelenség és lehetetlenség arrafelé ismeretlen, elköltözött, meghalt. Ó szép világ, ó gyönyörűséges világ, örökös hajnali álom!

* * *

Ó képzelet, jövel s hazudj nekem. Hazudj amennyi csak beléd fér, amennyi csak belém fér, hazudj még ennél is többet: vágyam, hitem, éber álmom menten valóra váltja. Meg kellene vakulnom a sötétségtől, ha te világot nem gyujtanál; el kellene tikkadnom, a hosszantűréstől, ha te a czélt előlegbe nem adnád. S a világtól is meg kellene undorodnom, ha te nem szépítenéd. Nézd, az eszemet guzsba kötöttem – ó, most hazudj, hazudj, míg föl nem szabadul!

Nem akarok megállani ott, ahová az öt érzékem tilalomfát állított. Nincs türelmem megvárni, míg fölfedezik a messzelátót, a nagyító üveget, a Carnot-féle tételt, az energia megmaradását, az æquivalentiát, a csillagködöket s az idegek elektromosságát. A feleleteket is szürkéllem, amiket eddig kaptam – túlságos egyszerűek, túlságos természetesek, semmi csudálatos nincs bennük. Az én lelkem pedig csudára szomjúhozik; nem szabályra, hanem kivételre. Vagyis, prózában – ha a tudós azt mondja: nem tudom, nem is fogom megtudni, hogy van-e valami és mi az érzékeimen túl, én bizony meg nem várom, míg ő kitudja, hanem előre megmondom neki, hogy ott nem lehet más, mint a jó isten meg azok az áldott jó kis angyalok. Továbbá azzal sem érek sokat, ha a tudós elismeri, hogy mindennek van oka s a mában okvetlen megvannak a holnap magvai, de a közbeható és módosító erők oly teméntelen sokfélék, hogy ő nyomon nem követheti valamennyit s így sem a multat, sem a jövendőt nem számíthatja ki belőlük. Én bizony nem várok, míg ő mégis kiszámítja, hanem egyszerűen kivetem a kártyán, hogy mi volt tegnap s mi lesz holnap. S aztán, ha elrémülök azon a gondolaton, hogy én, én! én!! én is meghaljak s belőlem ne maradjon semmi: túlságos szürke nekem az a megnyugtatás, hogy ne féljek, élni fogok műveimben, gyermekeimben, az utódok emlékezetében, a cselekedeteim maradványában, a levegő szénsavában, az anyaföld nitrogénjében, a bab foszforjában s a spódium-gyár osztalékaiban. Ha ellenben jön egy jó és derék ember, és biztosít afelől, hogy ne féljek, mindenesetre tovább fogok élni, egyelőre csak lélekben, de később még testben is – ez annyira biztató perspektiva, hogy ennek fejében szivesen elengedem neki a bizonyítékokat. Vigye el az ördög a bizonyítékokat. Hiszek neki, mert szeretek neki hinni.

* * *

De hát még ha bizonyítékkal is szolgál. Hátha belenézek a kútba, s a vize sötét tükrén valóban ott látom ragyogni a szent Szüzet, karján az ő drága gyermekével. S ha kivetem a kártyán a jövendőt, s a jövendő valóban úgy következik be, mint a kártya mondta. S mikor ujjamat ráteszem az ezüst forintosra, az valóban elkezd kalandozni az ábéczében. S ha elmegyek Lourdesba s valósággal meggyógyulok. Mindezek megtörtént valóságok, amiket a tudós magyarázhat halluczinálással, autoszuggesztióval, véletlenséggel, öntudatlan idegmunkával, izomrángással, de folyamatukat épp oly kevéssé tudja, ma még, bebizonyítani, mint akár a pap vagy a spiritista. Egészen rajtam áll, kinek higyjek inkább: a papnak, a tudósnak, vagy a spiritistának.

* * *

De nem is kell mindig tudománytalanul gondolkoznom. Az az állítás, hogy a gondolat csak olyan váladéka az agynak, mint a nedvek a mirigyeknek, s hogy a lélek külön egyénisége és élete ennek folytán lehetetlen: valósággal tudománytalanság, mert alaptétele hamisság. Egyszerűen nem igaz, hogy a gondolat olyan váladéka az agynak, mint a nedv a mirigynek, s a mai tudomány még a mirigyek munkájával sincs egészen tisztában, nemhogy az agyvelőét tisztán látná s általában az életet átértené. Ellenben a legszigorúbb tudományosság szerint is a priori semmiképpen sem lehetetlen, hogy vannak a világon olyan valóságok, entiák, existentiák, amiket mi érzékelni nem tudunk. Sőt a priori ez a valóbbszínű; a természetről az ő kábító sokféleségében nem szabad föltennünk azt a szegénységet, hogy teremtő munkájában ott állt meg, ameddig a mi érzékeink terjednek. Vagyis a test nélkül való lélekből egy rész: a test nélkül való valóság már nem lehetetlen. De tovább is, a hipnózis és a szuggesztió csudáin túl, a tudomány, a legkomolyabb tudomány is kisérletekkel állapította már meg az érzéklet kihelyezésének lehetőségét, mikor például egy viaszgolyóbist szúrok meg tűvel, s a betegem ujja sajog és vérzik bele. Ime tehát a második lehetőség: a léleknek a testen túl való helyezkedése. Vegyük ehhez harmadikul a telepatiának s a doppelgängereinak egypár hitelesnek tetsző meg nem czáfolt, de viszont a mai tudománynyal meg nem magyarázható esetét: ez olyan három alapkő, amelyre kinek-kinek izlésétől, hajlandóságaitól, tudásától s lelki fegyelmezettségétől függ, hogy mit építsen. A lélek halhatatlansága nem következik belőle, de az sem, hogy a lélek a testnek egyszerű váladéka. Nem következik belőle, hogy a Petőfi Sándor lelke éppen ezüst forintosokat válasszon ki a megnyilatkozásra – de viszont az sem, hogy akár mi valaha ne találjunk módot a lehetséges testetlen valamik tudomásulvételére, akár ők ne, hogy velünk az ő valóságukat tudassák. Vagy nincsenek-e fénysugarak, vegyi sugarak, amiket mi érzékelni nem tudunk, de kieszeltünk gépeket, melyek helyettünk megmérik őket? Nincsenek-e agentiák, melyeknek valóságát meg nem értjük, de hatásaikból vissza tudunk rájuk következtetni? Minden lehetséges, csak nem mindennek találtuk meg a nyitját.

* * *

Abban talán mindnyájan megegyezünk, hogy a sakk, legyen bár még oly elmés, finom és érdekes játék is, semmi veszteségét nem jelentené az emberiségnek, ha kimaradt volna életéből. Elvégre a művészet, ha csak szép játék is, legalább üdít és mulattat mindenkit, akinek érzékei vannak. A tudomány, ha még oly elvont is, bizonyos kiváncsiságainknak ad táplálékot. Még a sportok is legalább frissítik a testet, s megszerzik képességeit némely ügyességekkel. A sakkjátékkal nem jár semmi efféle mentség. Kimerítőnek kimerítőbb a legelvontabb tudományos munkánál, s az emberét, aki mesterségül míveli, hamar belesodorja a félőrültségbe. Viszont haszna sincs semmi, még annyi sem, hogy, mint némelyek állítják, az elmét élesebbre köszörülné. Nem, inkább megbénítja az elmét, mikor leköti egy fixa idea számára; élesíteni pedig nem élesíti, mert a sakkember nem lesz, hanem születik, nem tanul, hanem készen pattan elé a Jupiter homlokából. Aki valamely sportban edzette izmait, másutt is hasznát veheti fürgeségének s rugalmasságának. A speczifikus sakkgeniek elméje minden más téren terméketlen, s úgy vagyunk velük, mint az ugyancsak misztikus számoló-geniekkel, kik már négy éves korukban fejből számolnak gyökökkel és logaritmusokkal, de még harmincz éves korukban sem viszik annyira, hogy tisztességes és rendes kettős könyvvitelt nyugodtan lehetne gondjukra bízni. Egészen bizonyos, hogy azok a sakkgeniek, akiket egyre a Napoleonokkal s a Moltkékkal méregetnek össze, még őrmesternek sem volnának valók, nemhogy hadvezérnek. Vigyázzunk itt a megkülönböztetésre: megtörténhetik, hogy a nagy írók, hadvezérek, zenészek vagy mérnökök közt kitünő sakkjátékosok akadnak. De ezek a sakknak még oly magas fokon is mindig csak dilettánsai maradnak, ellenben sohasem történt meg, hogy az igazi sakkosok, a speczifikus sakkgeniek valami egyéb téren és főképp valami produktiv formában ki tudták volna mutatni az ő kombinativ, következtető és elrendező geniejöket. Nem, az ő genijök csakis ebben a vérlázítóan meddő gyerekségben nyilatkozik meg, hasonlatosan ahhoz a szerencsétlen emberhez, akit Párisban egyszer pénzért mutogattak, s képességeinél fogva valóságos kormányozható donjouannak kellett volna lennie, de soha szerelmi ügyei nem voltak s utódok a nevét nem fogják viselni.

A számoló s a sakkozó genie ebbe a kategoriába tartozik: a túltengések patológus esetei közzé – s ha a pajzsmirigy túltengésével, a golyvával, még eddig nem is büszkélkedett senki, igenis voltak már fogművészek, akik az állkapczájukkal hintáztak, struczemberek, akik üveget ettek, hajgeniek, akik fürtjeikkel mázsákat emeltek, bőrgeniek, akik a kés nyomán nem véreztek, – s a természet, mely nem ismeri el a mi mesterséges megkülönböztetésünket test és lélek között, így terem sakkgenieket és számológenieket is, kiknek kombináló girusuk vagy isten tudja micsodájuk teng túl ilyen betegesen. Az elmének e golyvája nemcsak a számoló s a sakk-genie képében jelentkezik a betegségek történetében. Közel rokona a szkolaszta genie, melynek megdöbbentő példáit mutatja a talmudisták s a jezsuiták rettenetes kazuisztikája, s általában a jognak s metafizikának története. Itt is, mint ott, az elme legszebb képességei meddő játékba fogultak, teljesen elveszítve érzéküket a valóság s a komolyság iránt. Itt is, mint ott, ugyanazon nagy lelki erőknek teljes képtelensége a reális munkára – csakhogy míg a számoló genie Frankl Izidorokat egyszerűen elküldik a hivatalból, ahol rosszul vitték a könyvet: a Sanchezek, sőt még a lángelméjű megsejtő Hegelek kieszelései is beteggé tettek egész nemzedékeket.

* * *

A herbertek tragikuma nyilván abból sarjad, hogy, mint Schopenhauer jól látta meg, értelem és ebbe vágó tehetségek dolgában anyánkra ütünk, tehát ők is nem apjuk, hanem anyjuk örökösei, kik viszont, a szerelmi wahlverwandschaft tréfájából, rendszerint ellentétei, mert kiegészítői az apáknak. A herbert tehát, bizonyos külső és felszínes hasonlatosságon belül, apjával voltakép ellentétes egyéniség, kit azonban a megszokás, az utánzás és a közvelemény nyomása ugyanolyan munka elvégzésére s ugyanazon pálya megfutására hajt, amivel s amin apja lett nagygyá. Pedig még, ha az apja művészi vagy politikai tehetségének egy darabja vagy akár teljessége netalán meg is volna benne: hátha nem örökölte apjának ötletességét, vagy kitartását, vagy izgató képességét, ami nélkül a tehetség tehetetlen?

* * *

Pedig, ebben az egyben bizonyos vagyok, egyforma egyéniségeknek agyforma a sorsuk, néha nevetségesen aprólékos részletekig. A világ s az élet egy csomó állandó erőhatás, melylyel szemben az egyéniség egy kis csomó ellenható erő. Mint a kalapos mértékvevő masinájában a rugalmas halcsontok: úgy nyomulnak felém az élet adalékai egyforma nyomással, s úgy helyeződnek el pontosan a koponyám hegyei és völgyei szerint. Egyforma koponyáknak egyforma a kalapellipszisük, s egyformán alakul életsoruk is.

* * *

Érdemes volna arravaló orvostudósnak kimérnie, milyen hatással van egy épkézláb s jószervezetű harminczesztendős ember belső részeire, ha valami szerencsétlenség folytán például le kell vágni mind a két lábát? Bizonyos, hogy szive, tüdeje, gyomra: mind úgy fejlődött és alakult, hogy nagy tetemet lásson el vérrel, levegővel, táplálékkal, s az is bizonyos, hogy fele akkora testnek mindebből csak fele annyi kell. A kérdés tehát az, hogy 1., az operáczió után is a régi mennyiséget kebelezik-e be s a régi teljessegű munkát végezik-e ezek a szervek, s e túlfűtöttség nem árt-e a megcsökkent testnek, vagy 2., kevesebbet vesznek-e be s kevesebb munkát végeznek-e, s ez ekkor nem árt-e ezeknek a szerveknek, melyek nagyobb munkára szoktak?

* * *

Gyógyítani tulajdonkép szakasztott olyasmi, mint eczetet gyártani vagy sört főzni vagy káposztát savanyítani. Előttem egy vegyület: a beteg test. A föladat s a kérdés ez: mit kell ehhez a vegyülethez hozzáadnom, vagy mit kell belőle elvennem, hogy olyan folyamatot indítsak meg benne, melynek vége egy más vegyület: az egészséges test?

* * *

Az egészségi, főkép étkezésbeli szabályokat sem lehet generalizálni. Még bizonyos klimák alatt sem, mert nemcsak a mai s az azon helyt való klima szerint kell igazodniok, hanem hajdan való klimák szerint is. Nyilvánvaló, hogy a ma Európában és Amerikában élő lakosság nagy része még nem nagyon régen származott át távol keletről és délről, s hogy számlálatlan nemzedékeken át szervezete kevés húsételen, kevés alkoholon s főkép növényi táplálkozással fejlődött. Ezek nyilván megkeserülik, hogy olyan világba csöppentek bele, melynek rendjét, szokásait és étkezése módját a mérhetetlenül hosszabb idők során húson és sörön nevekedett, és szervezetükkel ehhez a táplálkozáshoz alakult északi és nyugati fajok szabják meg.

* * *

Ha az antialkoholizmusnak nemcsak szándéka volna nemes, de alapgondolata is igaz volna: az iszákos germán fajták ma rabszolgái volnának a józan latinoknak, s a Kelet bornemisza népei uralkodnának az italnak hódoló részeg Nyugaton. Pedig nem így van; a keleti népek tespednek, a latin népek hanyatlanak, a germánság uralkodik, sőt minden uralom eo ipso germán, mert még a latin népek arisztokrácziája is germán vérség. Tudományban, mesterségekben, sőt friss testi erőben az iszákos németség, angolság, amerikánus és skandináv míveltség vezérli a világot, nyers, középkori természetű terjeszkedő erőre pedig leghatalmasabb a pálinkaivó orosz. Általánosságban nem az az igaz, hogy a szesz ártana az emberiségnek, hanem az, hogy szüksége van rá, különben, a teljesen vad s állatnál is vadabban élő törzseket kivéve, nem is élne szeszszel. Hogy, ellentétben a többi állatokkal, él vele, annak az az oka, amiben az ember a többi állatoktól különbözik: a czivilizáczió. A czivilizáczió: védekezés a természet ellen; az emberi czivilizáczió: a körmön, fogon, szőrön, odun és csordán túl terjedő védekezés. Már most, úgy látszik: mentül több és jobb módokon védekezünk a természet ellen, e módok annál jobban csökkentik egy természetes védelmünket: a testnek, hogy úgy mondjam, deszinficziáló képességét. A vad természetben nincs betegség; ott csak halál van vagy élet; a betegséget a czivilizáczió teremtette meg. Nincs benne kétség, hogy amit így a czivilizáczió révén ellentálló képesség dolgában veszítünk: aludt-tejtől pezsgőig, beteltől dohányig, máktól teáig azt akarjuk izgató szereinkkel pótolni – csakúgy, mint ahogy az influenzát konyakkal gyógyítjuk, a kolerát pezsgővel, melyek, ha nem egyenesen, hát közvetetlen ama hatások leküzdésére valók, melyek a szív verését gyengítik, gyuladásokat okoznak és így tovább. Az alkohol nem egyéb, mint a czivilizáczió ellen való orvosság.

* * *

Hát akkor kinek árt az alkohol? Megmondom: annak, akinek nem használ. Vagyis a teljesen kimerült, megmérgezett, védekező képességében végképp megrontott szervezetnek, kinek ebből az izgató szerből már akkora adag kellene, mely viszont sokaságánál fogva teszi tönkre a szervezetet, amely, mint az egész természet, közép mennyiségekre van berendezve. (Ha példa tetszik: itt a melegség, mely, láz formájában, a szervezetnek automata orvossága, de bizonyos fokon túl gyilkos.) Árt továbbá azoknak, kik a szeszt olyan elegyben szedik, mely maga is kártékony, mint a romlott sör, festett bor, vitriolos pálinka. Árt az iszákos embernek, kinél azonban az ivás nem ok, hanem következmény – például a szívtágulásosnak. Árt a beteg vagy gyenge embernek, kinek sok egyéb is megárthat, akár a kenyér is, vagy, mint a szopós gyereknek, a csibehús is. És árt, főképpen, a mesterségesen beteggé tett embernek, kinek maga az élete módja kész betegség, mert baromi életet él, mely nem felel meg az állati szervezet egy föltételének sem. Ilyen baromi életet él, a mai társadalmi és gazdasági renden belül, majd minden munkás és szegény ember.

* * *

Érdekes megfigyelni: Jókainak és Mikszáthnak összes munkáiban nem esznek s nem isznak annyit, mint Dickensnél lépten-nyomon.

* * *

A weismannizmus képtelenség. Lehetetlen, hogy a szerzett tulajdonságok ne öröklődnének, mert lehetetlen, hogy a változások, melyek a test bármely részét érik, bármily lehelletszerüen, de mégis egész testünkre, egész szervezetünkre és ebben azokra a részecskékre is, ne hassanak, amelyekből az utód lesz. (Ezt az egész testünkre való hatást a mi Piklerünk mutatta ki megdönthetetlenül; Semon, az ő Mneme-elméletével, csak jóval utána következett.) Persze: ha megvágom az ujjam, azért a fiam nem születik sebhelyesen. De ha én is, fiam is, unokám is, és mérhetetlen időn át mérhetetlen sorban minden leszármazóim állandóan ugyanazon mód üljük meg a lovat vagy földön ültünkben sarkunkon guggolunk: bizony késő utódaink csámpásak lesznek, mint ahogy csámpásak némely keleti népek, s ezt igenis szerezték és örökölték.

* * *

Émile Zola egyszer megvizitáltatta magát egy csomó doktorral, mind csupa válogatott speczialistával – s búcsú után a sváb legény nem örül úgy a visum repertum-ának, mint amily diadalmas elégtétellel tetette ő az ujságokba e vizsgálatok eredményeit. Különös eredmények, annyi bizonyos. A vörös kutyáról s a vörös lóról szóló általánosításon kívül nincs a gazságnak, az őrültségnek s a nyomoruságnak az a néphitben megállapodott vagy tudományosan kimutatott testi és lelki ismérve, amit a tudós urak a Terre iróján meg ne találtak volna. Aki végignézett e litánián, sok mindent nem érthettett meg. Nevezetesen azt nem, hogy a nyavalyáknak az az obeliszkje, akit Émile Zolának neveztek, hogy közeledhetett akkor elég jó testi, lelki és pénzügyi állapotban s minden mocsoktól ment előélettel az ő véletlenűl megszakadt életének gondolom hatvanadik esztendeje felé? Hogy van az, hogy, mint piromániásnak illik, már két esztendős korában nem gyujtotta föl maga fölött a házat? Hogy van, hogy elsőfoku degenerátus létére nem bicskázta le játszótársait, nem ölte meg apját, később revolvert nem fogott tanáraira, majd, a nyomoruság napjaiban, kenyeret nem lopott s váltót nem hamisított; hogy ifjúkori kicsapongások nem vitték sirba, maga magára kezet nem fogott, valami jöttmenttel össze magát nem adta, és bombával mért nem robbantotta föl az akadémiát, mely oly konokul elzárta előle kapuit? S viszont: hány olyan ember sétál a Lipótmező egy árnyas kertjében, s hány olyan ember dolgozik a váczi fegyház bűzös műhelyeiben, aki talán szakasztott azokkal a nyavalyákkal és szakasztott abban az összetételben bővelkedik, mint amilyenek révén Emile Zola hivatalos próbával bélyegeztette magát elsőrendü degenerátus genienek: hogy van hát, hogy az egyik szelvényt hamisított, a másik kétszer házasodott, a harmadik lovat lopott, a negyedik zsidót gyilkolt, de egyik sem újította meg kora művészetét, egyik sem forgatta föl a világ irodalmát, egyik sem nyomta rá belyegét a kritikára, s egyik sem lopta bele magát az emberiség gondolkodásába! S való igaz: Julius Cæsar, Nagy Sándor és Napoleon epilepsziás volt. De Gusztáv Adolf vagy Moltke vagy Bismarck nem volt epilepsziás, mégis legények voltak a talpukon. S nem bánom, Goethéről, a testi és lelki egészségnek eleddig példádlanul tökéletes harmóniájáról, egy-két inkább dichtungos, mint wahrheitos megjegyzéséből hadd következtesse Lombroso, hogy a nagy Goethének halluczinácziói voltak, s legyen bár igaz, hogy Homérosz vak volt, Shakespeare tolvaj és Musset alkoholista: mi tudunk egy elsőrendü geniet és igazi költőt, aki se nem lopott, se nem ivott, se nem halluczinált, sem a nyavalya nem törte, sem szeme nem volt rossz, sem esze ki nem hibbant, s huszonhét évet eleget élt arra, hogy a Petőfi Sándor nevet bevésse a művelt emberiség emlékezetébe. Hasonlóképpen nem tudok semmi rosszat sem Washingtonról, sem Franklin Benjaminról, sem Lessingről, sem Deák Ferenczről, s ha igaz is, hogy Helmholtz epilepsziás volt, az is igaz, hogy Marx vasegészségben élt hetven esztendeig. Azokat a testi jegyeket, melyeket Lombroso a lángelmén, az őrültön s a gonosztevőn talál, nem találja meg valamennyin, csak egy bizonyos százalékukon, s én bennem él a gyanu, hogy, ha sorra vizsgálnák mindazokat az embereket, kik sem lángelmének, sem gonoszságnak, sem őrültségnek bizonyságát nem adták, ama sötét jeleket ugyanakkora százalékban lehetne megtalálni testünkön. Voltaképpen az egész kriminál- és geniál-antropológus evangyéliomból csak annyi marad meg igazságnak, hogy csakúgy, mint a fűszerkereskedők közt: a poéták, a hadvezérek s a nagy emberek között is vannak egészséges vagy beteg, okos vagy bolond emberek; hogy valamint a lélek egy a testtel, a bolondság is testi betegség; s hogy aki vállalkozik arra a koczkázatra, amit valamely bűntett elkövetése jelent, annak vagy a nyomoruság vette el az eszét, vagy sohsem volt helyén az esze. Az igazságok közt nincs rangkülönbség, s én bizonyára nem kicsinylem ezeket az igazságokat. De épp ezek kedvéért kell megállapítanunk, hogy minden lépés, amely ezeken túlment, legalább mindeddig, vakmerő általánositás volt, tehát fölöttébb tudománytalan. Ugy vagyunk a genie s a bűnös testi tipusaival, mint a race-okkal, melyeket az avatatlan menten fölismer és ezer lelki, testi, gondolkodás és stílusbeli jellemzetességeit ismeri, – de mihelyt avatott szem nézi, ezek az ismérvek összefolynak, elhomályosodnak, kézzel foghatatlanná válnak.

* * *

Ha igaz, hogy a természetben nincs ugrás: az egészség s a betegség közt sem lehet ellentét, csak fokbeli különbség. A tárczám egy rejtett zsebében évek óta ott hordok egy keskeny kék szalagot, és ha magam vagyok, otthon vagy úton, víz hátán vagy erdő sürüjében: loppal kikeresem és bolond fővel csókolgatom. A szívem beledobban – ennyi az egész. De vannak emberek, akik számára efféle kis kék szalag vagy zsebkendő vagy czipellő minden lehetséges tekintetekben fölér azzal, akitől kapták – s ezek az emberek már betegek, és fetisista néven nyomorognak a Krafft-Ebing gyüjteményében. Ha köhögsz a portól, mely tüdődbe jutott: a tüdővész első lépcsejére léptél, s a neuraszténia csak harmadik emelete a bágyadságnak, melylyel egy átmulatott éjszakáért fizetsz. S a bűn? Istenem: mindnyájan bűnösek vagyunk. Ha rosszkor vagy contremineben, s azokra gondolsz, akik haussera mentek: máris vétettél a tizedik parancsolat ellen; s ha Nizzában eltöftöföz melletted Irina Pavlovna herczegnő, ez a szőke abszurdum, ez a kékszemü lehetetlenség, s te a soha el nem érés dühével lábtoppanva fordulsz e tovarepülő de-már-ebből-nem-eszel után: máris megtetted az első lépést a felé a túlzott elragadtatás felé, melynek legfelső fokáról fegyházzal emlékszik meg a büntető törvény.

* * *

Bizonyára: a büntetőjog kritikája nem lehet elég erős és tiltakozó. De egyről nem szalad megfeledkeznie, éppen, mikor arról beszél, hogy a büntett mindig a társas élet terméke, s a büntetésnek viszont mindig az elkövetőjé egyes emberi személyéhez alkalmazottnak kell lennie. Nem szabad elfelejtenie, hogy éppen azok a rétegek, melyek a legtöbb bünöst szolgáltatják, tudatlanságuknál s gondolkodás nélkül való baromiságuknál fogva tele vannak társadalmi elfogultságokkal s előitéletekkel; elmélkedés nélkül hisznek a törvény, az erkölcs és minden hagyományos szólam szentségében és igazságában; minden büntettet bűnnek, minden büntetést igazságosnak tekintenek, tehát a lelkük mélyén azt is, amit ők követtek el s ami őket sujtja. Ez mégis némi relativ és szubjektiv lehetőséget és jogosságot biztosít a büntetés számára, melynek abszolut és objektiv jogosságát senki sem tudja bebizonyítani. A büntető igazságtevés számára a haddelhadd csak akkor kezdődik majd, mikor minden ember művelt lesz és gondolkozó.

* * *

Ha az ember álmában megüti lábát, menten hozzáálmodja, hogy leesett a Gellérthegyről s beleütötte a hüvelykujját a vámházba. Igy álmodnak hozzá a klassziczitás szerelmesei mindenféle nagyszerű szükséget ahhoz a valósághoz, hogy a görög-latin iskola nyakunkon maradt kölöncz, olyan időkből, mikor úgy e nyelvek ismerete, mint a görög s a latin irodalomé és tudományé szakasztott olyan gyakorlati eszköz és élelmesség segítő ismeret volt a középkor istenes tudatlanságához s barbár származásu intézményeihez képest, mint ma a modern nyelvek s a modern természeti és társadalmi tudományok ismerete a klassziczitásban megfeneklett iskolás műveltséghez képest.

Arisztótelesz teméntelen sok szamárságot foglal össze természettudomány czímén, de mégis haladás volt, gyakorlati haladás, ő hozzá magához térni vissza az ő tudását összekuszált barbár tudákosságtól. Ugyanilyen gyakorlati hasznú volt a római jog tökéletes rendszerének megismerése a barbár jogászság közepett. Szakasztott olyan renaissance és gyakorlati haladás volt ez, mint az eredeti görög és római építészethez való visszatérés az ugyancsak római-görög származásu, de barbár kezeken elbarbárosodott román és gót építészettől. Szóval, a humanisták époly hunczut és földhöz tapadt materialisták és szabadgondolkozók voltak, mint akik ma torkig vagyunk a humanista iskolával. A latin iskola csökevény maradvány olyan időkből, melyekben szükséges és eleven szerv volt.

* * *

Ám a csökevény nemcsak fölösleges, de kártékony is. A vakbél nemcsak haszontalan, de veszedelmes is, méreg gyüjtője, gyuladás okozója. Az antik ideálokon való csüggés igy szemre magasztos, valójában azonban barbár és brutalis reakczió. Ideálok mindig valóságokból fakadnak s valóságos kiformálódásra törnek – s hogy’ szabad nekünk ma, a huszadik században, a gépi munka s az emberi szolidaritás világában olyan világrend ideáljain hevülnünk, melynek szükséges, elmellőzhetetlen, életében gyökeredző intézménye volt a rabszolgaság? Szamár az – ezt Engels mondta – aki rossz néven veszi a görögöktől a rabszolgatartást. De gazember, aki ma is rabszolgatartó szeretne lenni. S a klasszikus iskola önkéntelen büntársa ennek a gazságnak, s nem véletlen, hogy a humanista iskola megmaradásáért ugyanaz az istenesség hevül most hirtelen, s a klassziczitás jóhiszemü bajvivóit azok biztatják leglázasabban, akiknek ősei annak idején legveszekedett ellenségei voltak a renaissance humanizmusának, s a pápaság elpogányodása ellen kitalálták a jezsuitaságot.

* * *

Az egyoldalú római-görög klassziczitás többek közt éppen annak állja utját, amire, állítólag, főképpen való: hogy a mai ember megérezze a multtal való összefüggését, s a mai műveltségnek első gyökérszálai felé rezegjen vissza emlékezése. A görög-latin monopólium kisikkasztja történelmi érzésünkből Asszíriát, Babilont, Indiát, Egyiptomot, Karthágót, Zsidóországot, amelyek mind jobban vagy legalább is úgy hatottak a világra, s első sorban éppen a görög s a római műveltségre, mint a görög s a római miránk. Ostoba kulturgőgöt s ezzel veszedelmes élhetetlenséget is nevel belénk, melylyel egyedül idvezítőnek csakis a mi kulturformáinkat érezzük, s lenézzük s fitymáljuk a keleti műveltséget. Ha iskoláink igazi iskolák volnának: nem ott kellett volna-e már megtanulnunk, amire Lihungcsangnak és Togónak kellett bennünket megtanítania?… Lihungcsang?… Togó?… Én az ország egyik legjobb gimnáziumába jártam s tanáraim közt tudósnak is, embernek is nem egy elsőrendü akadt. Azonkívül rossz kölyök is voltam, aki össze-vissza olvastam tücsköt-bogarat, s volt egy kis kagálunk, melynek sportja volt a műveltség. Nos: első éves jogász voltam, mikor végre nekiültem, hogy végig olvassam a XIX. század történetét, s pontosan megtudjam, ki volt az a Cavour, Palmerston, III. Napoleon és Bismarck, akiknek isten bizony volt annyi közük a magyar nemzet sorsához, mint, akit fiaink elé példának állítanak, a különben igen derék és hősi Leonidásnak.

* * *

A képzeletről csak hiszszük, hogy korláttalan szárnyalás; igazában egy helyben való topogás tapasztalataink körül. Uj dolgot elképzelni nem tudunk, csak a régieket kombinálgatjuk, s már ezért is hiába jósolgatjuk meg, akár tudákoskodó kabbalával, akár őszintén bevallott szeszélyes vakmerőséggel a jövőt. Hiszen csak meg kell nézni a Kétezer év mulva czímű elképzeléseket, hogy megjelenésük után husz esztendővel mily gyászosan elavultak a valóságos fejlődéshez képest.

* * *

Az emberiség élete egyben mindenesetre olyan, mint az egyes emberé: abban, hogy az élet megtöri s lemondásba igázza. Mikor az emberiség maga felől gondolkozni kezdett, a természetnek különösen két kegyetlensége ellen lázadt föl: az ellen, hogy az emberi élet oly szemtelenül, oly égbekiáltóan, oly hasznavehetetlenül rövid, s az ellen, hogy ragadozó állatoknak kell lennünk, kiknek táplálkozása más teremtéseknek életébe kerül. A legrégibb utópiák, a görögök államregényei, az ő legjobb világaikat e két tengely körül forgatják. Az egyik százötven esztendőre nyujtja az emberi életet, a másik az embereket nem is halatja meg természettől fogva, hanem az öreg emberek, ha már nagyon elöregedtek, megkoszoruzzák fejöket s maguktól ugranak a tengerbe. S mind e szép elképzelésekben az emberek nem esznek hust, hanem növényi táplálékon élnek boldogan, erősen és békességben. Háromezer esztendő óta kisért ez az ábránd a mai emberiség vágyakodásában s elképzeléseiben (s ki tudja, már azelőtt is, a régi kulturákban mennyit kisértett) – s a mai párisi vegyészet, mely mesterséges táplálék kieszelésén töpreng, s a mai párisi fiziológia, mely a test öregségét okozó falósejtek megfékezésének föladatát veti föl: tulajdonképp ugyanezzel a két problemával vesződik. De ime, a legpárisibb párisi s a legemberebb ember: Anatole France is megirta az ő utópiáját (Sur la pierre blanche), s ebben az elképzelésben az emberi élet megnyujtásáról már nincs is szó, a mesterséges táplálkozás pedig félig-meddig csütörtököt mondott. Háromezer év alatt az emberiség megtört, s már álmában sem mer szembeszállni a valósággal. Az élet elől az álomba menekülünk, de álmunkat is markában tartja az élet. Egy rég megírt kis versem jut eszembe, egy álmatlan éjszakám szülötte:

* * *

Ez a gyávaság különben kezdettől fogva benn kisért az emberiség álmaiban. Az ábrándos görög is időhaladékot és udvariasságot könyörgött csak a természettől; az egyik csak megduplázni akarta az élet esztendeit, a másik pedig csak azt nem akarta, hogy a halál erőszakosan és szomorusággal csapjon le ránk, az öreg emberek úgy is, maguktól is megölik magukat, és vidáman cselekszik ezt, koszoruzott fővel. Örök ifjuságról s örök életről már régen nem merünk álmodni, s arról sem, hogy az örök élet örök boldogság volna. A komor zsidó felfogás, hogy az örök élet örök büntetés, már benne kisértett a vidám görögben is.

* * *

Van ez utópizálásnak egy lesujtóan mulatságos oldala is: az örök emberi ostobaság, mely örökké akkor mutatkozik legvilágosabban, mikor az ember értelmes és lángelméjű. Bizonyos, hogy ezek a tudományos álmodók az emberiség leggeniálisabb példányai voltak, s e genialitás alól nem kivétel az a csoportjuk sem, mely e most említett görögökön kezdve le egészen Jean Jaques Rousseauig a Retournons à la nature-t álmodja meg utópiának. Mint a tudomány egész történetében, itt is a geniális emberek mindent meglátnak, csak azt nem, ami az orruk előtt van. Mind a régi görögök, mind Jean Jacques tapasztalásból is, hallomásból is ismerhettek barbár, sőt vad s mindenesetre a magukénál fejletlenebb népeket, hallhattak azok életéről, szokásairól, erkölcséről és állapotáról, ismerhették a parasztokat s a matrózokat, s azonfölül az állatoknál is megláthatták, mit jelent és miben áll a természetes állapot. Mért gondoltak el mégis és nyilvánvalóan jóhiszeműen, természetes, eredendő és czivilizáczió előtt volt állapotnak és rendnek olyan idilli állapotot és rendet, melyhez az embernek sokkal nagyobb műveltsége és fegyelmezettsége szükséges, mint ameddig eljutottak akár a farkasok, akár a medvék, akár a görögök, akár a francziák?

* * *

Zeneszó csap fel hozzám az utczáról. Leteszem a könyvet, s kikönyökölök az ablakon. Elsőbb egy csomó czigánykereket vető utczai gyereket látok, majd egy nagyszakállú embert, aki rémítő komolyan emelget egy czifragombos pálczát; mögötte egy csomó ember tüdejeszakadtából fújja a réztrombitát, leghátul pedig ennivaló kis poni-ló czepekedik rettentő nagy szamárbőr-dobbal. Utánuk végtelen sorban egy csomó kékruhás ember emelgeti taktusra a lábát – csupa felnőtt ember, akinek az a legfőbb igyekvése, hogy az isten szerelmére mind egyformát lépjen. Mellettük gyalogol egy másik felnőtt ember; egy darab vas a kezében, és furcsa mozdulattal köszönt vele egy harmadik felnőtt embert, aki ott lovagol velük szemben, s az a legfőbb büszkesége, hogy kabátján aranyból van a gallér, ezüst rajta a csillag, s a nadrágja varrásán két ujjnyi veres posztó fut végig. Felnőtt emberek, kiknek élete abban telik el, hogy rézgombokat fényesítsenek, egyformán lépjenek, s nevetséges mozdulatokkal fáradjanak égető napfényben!… Ó mily gyerekes dolog – s istenem: ez a legkomolyabb dolog a világon!