Nyári zivatar.

I.

Félkilenc volt. Magda fölállott a reggeliző asztaltól és lement a kertbe. Az asztal végén Fein úr, a nevelő szintén mozgolódni kezdett, kihúzta a sovány derekát és elszánt pillantásokkal buzdította a két fiut a megmozdulásra. A két fiu azonban vidáman beszélgetett a nagyapjával. Az öreg Markó tréfált velük, a nagyanyjuk pedig hallgatva és mosolyogva nézte őket. Az ebédlő ajtaja ekkor kinyílott és bejöttek Kádárék. Kádár Sándor és a felesége.

– Jó reggelt, álomszuszékok, – kiáltotta jókedvűen az öreg Markó, – ma ugyancsak kialudtátok magatokat.

A két fiu fölugrott, megölelték és megcsókolták az anyjukat, azután az apjukat. Az anyjuk visszacsókolta és mosolyogva szorította magához őket; az apjuk szótlanul és komolyan simogatta meg a fejüket, azután halkan mondta:

– Most menjetek tanulni, fiuk.

Fein úr az asztal végén fölpattant és szemrehányó pillantással várta a két fiut. A két fiu engedelmesen indult feléje, azután együtt kimentek az ebédlőből és elindultak a tanulószoba felé.

Kádárék leültek a reggeliző-asztalhoz. Az öreg Markó elkomolyodva, vizsgálódva nézegette őket. Az asszony lesütött szemmel töltött kávét, a férje összeszorított szájjal és borús tekintettel nézte a mozdulatait.

– Hát mi az? – kérdezte végre türelmetlenül és aggódva az öreg.

Kádár fölnézett és boszankodva, panaszosan és keserüen mondta:

– Ilona megint egész éjjel nem aludt. Éjféltájban fölébredtem és akkor láttam, hogy ül az ablaknál és néz ki a kertbe. Azután hat óráig nem is tudott elaludni.

Az asszony zavarodottan és szégyenkezve mosolygott, félrehajtotta fejét, mint egy gyerek, akit meg akarnak büntetni és bocsánatot kérő mozdulattal fordult az apja felé.

– De nemcsak ennyi van, – mondta Kádár panaszosan, – hanem azt is bevallotta nekem, hogy egy hete nem alszik már rendesen. Állandóan szívdobogása van… Nézzetek rá…

Az asszony elpirult. Finom, barna fejét mélyen lehajtotta a tányérjára, a szeme lassan megtelt könnyel.

– Nézzetek rá, – mondta Kádár, – most tudhatjátok, mitől beesett a szeme és miért van már megint az a szenvedő vonás a szája körül.

Az asszony könyörögve nézett föl a férjére.

– Sándor! – mondta halkan és könyörögve.

– Nem, mondta Kádár türelmetlenül, – én nem hallgatok most már. Őrültség, amit mi csinálunk. A tanár már áprilisban megmondta, hogy ez az alföldi levegő méreg neked és erre ahelyett, hogy Nauheimba mennél, vagy legalább is hegyvidékre mennél, itt vagy még junius elején is a hevesi homokban és szívod be a Sárga-puszta porát. Őrültség. Én nem tudom, hogy egyezhettem bele, hogy ezt az utazást szeptemberig halasszuk.

– Mert én csak veled akartam elmenni, – mondotta az asszony.

– Igen, én azt nagyon jól tudom; azt nem tudom, hogy ebbe hogyan nyugodhattam bele.

Odafordult az öregekhez:

– Én megmondtam Ilonának, hogy most nem türöm tovább az utazás halasztgatását. Igazam van? Megkérem Magdát, hogy ő menjen el Ilonával, neki csak szórakozás lesz az egész; ősszel azután együtt mehetünk el valahová. Igazam van?

– Igazad van, – mondta az öreg Markó.

Az öreg asszony is bólintott:

– Igazad van, – mondta, – de miért menjen el Ilonával Magda? Magda maradjon itthon, rá nagyobb szükség van a háztartásban, mint én rám. Majd elmegyek én vele…

– Igaz, – kiáltotta az öreg Markó, – meg én is. Elmehetünk mind a ketten. Én rám sincs itthon szükség.

– Nem, apa, – mondta Ilona, – nem, én azt nem fogadhatom el…

– Ugyan ne beszélj, – kiáltotta az öreg Markó. – Nem áldozat az én tőlem. Nyaralni akarok. Kimulatom magamat. Majd meglátjátok, milyen gavallértok leszek én.

Fölállott, a vastag ősz bajuszát kétfelé sodorta és összeütötte a bokáját. Ezen mindnyájan nevettek.

– Hát jól van, Sándor, – mondta azután az asszony, – én elmegyek. De én nem tudom, mi lesz velem, ha egész nyáron nélküled leszek. Nekem rosszabb az, mint a Sárga-puszta homokja.

Kádár megsimogatta a felesége arcát.

– Kedves, – mondta neki gyöngéden, – ősszel majd együtt leszünk.

– Hát mikor utazunk? – kérdezte az öreg Markó.

– Holnap, – felelte Kádár.

A felesége ijedten nézett rá.

– Már holnap? – kérdezte rémülten. – Miért?

– Mert semmi értelme a halasztgatásnak, édes szívem. Minden nap nyereség, amellyel előbb érsz oda. A forma kedvéért kihivatjuk Kúnszállásról Balla doktort, hogy nézzen meg: utazhatsz-e…

– A doktor a kistanyán van, – szólt közbe az öreg Markó, – vagy még délelőtt kijön, mert az ispánné beteg. Áttelefonozok, hogy küldjék ide…

Fölkelt és kiment az iroda felé. Az asszony sírós mosolygással nézett az urára.

– Hát igazán el kell mennem? – kérdezte szomoruan.

– Ilonkám, drágám, – felelte Sándor komolyan, – hát hiszen rólad van szó. A te egészségedről. Hát ne légy gyerek.

Az asszony fölkelt, odament hozzá, megölelte a fejét és szótlanul és hosszan magához szorította. Azután sóhajtva mondta:

– Hát jó. Fölmegyek. Ha a doktor jön, jőjjön föl.

Az öreg asszony fölkísérte a lányát az emeletre. Kádár egyedül maradt az ebédlőben. Szivarra gyújtott, hátradőlt a székében és behúnyta a szemét.

Az ajtó kinyilott és Magda jött be rajta egy nagy csomó virággal a kezében. Virágillatot hozott be, az egész juniusi reggel friss szagát behozta magával a szobába. Megállott.

– Sándor te itt vagy még? – kérdezte meglepetve.

Kádár kinyitotta a szemét. Egy hosszu lélegzettel beszítta azt az illatot, amit a leány behozott, egy tág, nagy, bámuló pillantással végignézte az egész izmos, délceg, nagy leányt, a lágy, hamvasszőke hajával, a napsütötte arcával, a dióbarna nagy szemével, azután röviden és fanyarul felelte:

– Itt.

A leány vázákba rakta a virágait, halkan és suhogva járt a szobában, Kádár összehúzott szemöldökkel nézte a hajlékonyságát, az izmos karját, a nyugodt mozdulatait, azután egy másodpercre megint behúnyta a szemét.

– Mi bajod van? – kérdezte a leány.

– Semmi bajom, – felelte Kádár. – Csak megint úgy érzem, mintha lassan megsemmisülnék. Mintha végem akarna lenni. Nincs egyetlen gondolatom sem… már megint… Ha odakint lefeküdném a földre, azt hiszem, magam is földdé válnék.

A leány leült vele szemben.

– Honnan van ez a te elbágyadásod és elernyedésed? – kérdezte nyugodtan. – Gondolkozz rajta. Számolj le magaddal végre. Te azelőtt a munka fanatikusa voltál és egy félév óta állandóan a megsemmisülést érzed. Miért? Honnan van ez? Szedd össze magadat.

Kádár megmozdult. Kihúzta a derekát, egyenesre ült a székben, egy gyors mozdulattal, mint az álmos ember, megtörölgette a szemét, élesvonalu arca ismét megkeményedett, fölfrissült, azután mosolyogva nézett a leányra.

– Igazad van, – mondta hangosan. – Igazad van, le kell számolnom magammal és össze kell szednem magamat. Biztass egy kicsit. Ha veled beszélek, akkor újra erős embernek tudom magamat érezni.

A leány komolyan bólintott. Kádár belenézett a mély, barna szemébe, azután halkabban mondta:

– Magda, néha úgy érzem, mintha a leányom volnál. Ha az egyik fiam leány volna, azt szeretném így. Nem rokoni szeretet ez; nem! – hidd el: apai szeretet.

A leány elmosolyodott; a mosolygása azonban csodálatosan komoly volt, nem szomoru, csak komoly: nyugalmas, csöndes és tiszta.

– Elhiszem, Sándor, – mondta. – Hiszen tizenegyéves korom óta jóformán te nevelsz. Inkább, mint apa vagy anya. Amióta te idekerültél hozzánk, azóta itt amúgy is új élet van. Rám nézve pedig ott kezdődik az élet, a gondolkozás… És azt hiszem, hogy amit mondok, azt azért hallgatod szívesen és az azért hat rád jól, mert te ebben az esetben ugyanezt mondanád, éppen így mondanád. Mindent tőled tanultam, szokásokat, ízlést, gondolkozást.

– Lehet. Jó vagy nekem… Kellemes…

Félpercig csönd volt a szobában, jótékony, jóleső, puha, tiszta csönd. A virágok illatoztak, a nyitott ablakon ömlött be a napsugár, a férfi és a leány szótlanul ültek egymással szemben és nézték egymást. Mind a ketten jól érezték magukat és féltek megmozdulni és féltek megszólalni.

Az ajtó hirtelen, egy vidám és gyors rántástól kinyilott. Az öreg Markó jött be.

– Na, – mondta hangosan és elégedetten, – félóra mulva itt lesz a doktor. Hol van Ilona?

– Fölment az emeletre, – felelte Kádár. – Átöltözni, gondolom.

– Jó. Én is fölmegyek. Ha a doktor jön, gyertek föl ti is. Magda, te pedig kedvesebb lehetsz vele, mint amilyen szoktál lenni. Hátha elvesz…

Kiment a lépcső felé. Magda ijedten kérdezte:

– Mi baja Ilonának? Rosszul van? Fekszik?

Kádár fölkelt. A csöndnek, a nyugalomnak, annak az egész édes és melegítő örömnek, amelyet az előbbi hallgatásban érzett, vége volt. Úgy érezte, mintha megbántották volna, mintha rákiáltottak volna.

– Nem, – felelte fanyarul, – nincs semmi különös baja. Csak a régi, a rendes… A szíve. Egész éjjel nem aludt. Egy hete nem alszik. Azt akarom, hogy rögtön utazzék el. Apáék elkísérik.

A leány nem felelt. Rátámaszkodott az asztalra; mozdulatlan arccal, a rendes nyugalmával, a csodálatos, állandó, nagy komolyságával nézett maga elé. Kádár várta, hogy szóljon, de a leány nem szólt és nem mozdult és Kádár hirtelen föltámadt idegességgel járkált körülötte a szobában és egyre nagyobb ingerültséggel nézte. A leány nem mozdult és Kádár érezte, hogy dühbe hozza ez a nyugalom. Szerette volna vállon fogni a leányt, megrázni, rákiáltani, hogy ne legyen ilyen nyugodt és komoly, és összeszorította a fogát attól a zaklatott nyugtalanságtól, attól a sercegő türelmetlenségtől, idegességtől és alaktalan, lobogó dühtől, amelyet érzett.

– Magda, – szólt végre epésen, – hát légy kedves a doktorhoz. Légy kedves hozzá. Hátha elvesz…

A leány fölnézett rá. Nem értette meg, miért lett olyan gúnyos és keserü a hangja. Csodálkozva, de komolyan nézett rá egy ideig és Kádár nem tudott szólni, amíg a leány barna szemének nyugodt, komoly és tiszta pillantása rajta volt. A leány azután összehúzta a szemét, alig észrevehetően megbiccentette a fejét, elfordult és ismét mozdulatlan és nyugalmas arccal nézett maga elé.

– Hátha elvesz, – mondta Kádár újra. – Megméri a hozományodat, elég súlyosnak találja és kegyeskedik oltárhoz vezetni, kegyeskedik bajuszpedrőszagu szerelmével megtisztelni, kegyeskedik veled egy mérsékelt, jól evő-ivó, házi boldogságot megismertetni, amely mellett jól elhízhattok mind a ketten.

A leány nem felelt. Összehúzta a homlokát, a szája egy kissé megkeményedett, mert összeszoritotta az ajkát, de nem felelt. Kádár föl és alá járkált és egyre ingerültebb lett, a belső, formátlan, ideges, nagy nyugtalansága egyre jobban fütötte a haragját. Az az érzése volt, hogy legjobban szeretné megütni ezt a hallgató, nyugodt és komoly leányt.

– Az apák, – mondotta, – furcsa teremtések. Az apád nem tud elégedetlenség nélkül rád nézni, mert már huszonkét éves vagy – huszonkét éves! – és igazán odaadna ennek a bajuszpedrőszagu embernek. Örülne, ha kegyes volna vinni. Az apák adják a legolcsóbban a leányokat. Náluknál csak a leányok adják olcsóbban magukat. Akárkinek, akármiféle embernek, aki egy kissé törődik velük, egy náluknál sokkal értéktelenebb, alacsonyabb rendü kérőnek, egy rongynak, egy senkinek…

A leány nem szólt. Kádár ingerülten beszélt tovább. Sértéseket keresett, hogy megszólaltassa a leányt, hogy vége legyen ennek a kétségbeejtő nyugalomnak.

– Egy leány, – mondta, – sohasem tudja megvárni azt, akit meg kellene várnia, sohasem tudja megkeresni azt, akit meg kellene keresnie. Kerestek… a tizenhatéves leány szomjasan keresi már azt, aki nélkül az élete nem egész élet. De a kereséstek egy koldusasszonynak a keresése, nem egy királynőé. Nem arra készültök, hogy a szerelmeteteket ajándék gyanánt adjátok, mint egy királynő, hanem arra, hogy elvétetitek magatokat; a házasság alamizsnájáért könyörögtök: szótlanul, szenvedően, áhitatos szemmel, bután könyörögtök, mint egy koldusasszony. Nyomorék vágyaitok vannak. Kis szatócs-vágyaitok vannak. Ráncos, öreg, hideg, kis kalmárlelketek van, amely csak akkor engedélyez valami házias, pufók, kis szerelmet, amikor már várhatja a bért érte: a házasságot. Szent Isten! – egy szép, erős, gazdag, érett, okos leány… mit akar az, mit keres az, hogyan válogasson az a férfiak között? Azt kellene keresnie, aki felé ösztön, érzés, szerelem hajtja, aki… hogy mondjam?… az ő fizikai tipusa… aki vele faji értékben is egyenlőrangu. Ehelyett azt keresi, aki elveheti. A hitványak, a huszadranguak, a nyomorékok, a testi-lelki plebejusok között válogat, mert nem szerelmet akar, nem tiszta, nagy, szép szerelmet és nem méltó, szép, az élettel, a természettel szemben becsületes életet akar, hanem – férjhez akar menni. Az kellene neki, akivel az élete igazi és tiszta és boldog és becsületes élet lehetne, aki nélkül csak nyomorékul, sóváran és tisztátlanul élhet; megtalálja, de öreg, ráncos, kis szatócslelke elfordul tőle, mert annak a felesége már nem lehet, mert a házassággal az már nem fizetheti ki… Útálat. Útállak benneteket.

Magda hirtelen fölállott. Kádár, aki fölindultan, remegve és rekedten beszélt, meglepetve hallgatott el. Az a vágya, hogy a leányt kihozza a nyugalmából, hogy megsértse és megsebezze, elragadta. Kábultan, a harag mámorában beszélt; a leány hirtelen mozdulatától megijedt és kijózanodott.

A leány odament hozzá. Nehezen és fájdalmasan lélegzett, az arca kipirult és a szája remegett. Kádár meghökkenve és aggódva nézte. A leány megállott előtte, odahajolt hozzá és suttogva, figyelmeztetően, rémülten, visszafojthatatlan kétségbeeséssel mondta neki:

– Sándor, nem szereted te már Ilonát?

Kádár elsápadt. A szive nagyot dobbant a leány kérdésétől. A leány feje közel volt az övéhez. Előrehajolt; néhány másodpercig rémülten és mozdulatlanul néztek szembe egymással. Most nem lehetett többé eltagadni, miről van szó, a leány suttogó, rémült kérdése után nem lehetett úgy tenni, mintha ő más férfiakról, más férfiról beszélt volna. Elfordult és leült. Szörnyü bágyadtságot érzett, megszégyenülést, megsemmisülést.

Nem mert, nem tudott odanézni, ahol a leány állott. Égő szemmel bámult a falra, egy pontra, egy képkeretnek a sarkára, a homloka verejtékes lett és érezte, hogy a leány is halvány és ő is reszket. A fájdalmas, nagy bujkáló titok nem titok többé. Kimondódott. Hogyan jutottak ide? Miért ragadtatta el magát? Miért korbácsolta ki a leányból ezt a leleplező szót? Mi lesz most?

A feszült, fojtott, fájdalmas csöndbe ekkor hangok vegyültek bele. Kádár fölemelte a fejét és utána nézett. Az ajtó kinyílott és bejött rajta Balla doktor. Hangos volt, jókedvü, udvarias és csinos. A leánynak kezet csókolt, frissen és vidáman kivánt jóreggelt Kádárnak, hangos, vidám, szép doktor volt, egészséges és jókedvü plebejus. Kádár ezt a friss jókedvet alávaló inzultusnak érezte a maga szomorúsága ellen.

– Semmi komoly baj, mint hallom? – kérdezte a doktor.

Magda felelni akart, de Kádár megelőzte. Nem akarta, hogy ez az ember beszélgetésbe eredhessen a leánnyal. Odalépett közéjük.

– Semmi komoly baj, doktor úr, – mondta. – Csak arra akarjuk megkérni, szíveskedjék a feleségemet megvizsgálni, utazhatik-e nyugodtan.

Egy határozott mozdulattal utat mutatott a doktornak az ajtó felé. A doktor mosolyogva hajolt meg Magda előtt, azután elindult. Kádár fölvezette az emeletre, bevitte a felesége szobájába, azután otthagyta az asszony és az öregek társaságában. Nagy ugrásokkal szaladt le a lépcsőn, rohant, hogy Magdával egyedül lehessen még pár percig. Meg akart neki mondani valamit… Most nem bánta már, hogy a titka nem titok többé, áradt és zúgott benne a keserü energia; egy idegen férfinak a látása, az, hogy ez az ember, akiről egy negyedórája félig tréfásan azt mondták, hogy a Magda férje lehet, hogy ez az ember most két szót beszélt a leánnyal, hogy szélesen rámosolygott, a kezét megcsókolta, ez olyan ingerültté tette, ez olyan harci kedvet gyújtott benne, ez annyira eltöltötte a lelkét azzal a tudattal, hogy védekezni kell, verekedni kell, színt kell vallani, nem kell bánni semmit és nem keli félni semmitől, hogy most már készen volt rá, hogy mindent megmond és mindenről nyíltan beszél.

Lerohant a lépcsőn; benyitott az ebédlőbe. A leány elmerülten, gondolkozva, merev szemmel nézett maga elé ugyanazon a helyen, amelyen hagyta. Az ajtónyílásra megmozdult és ki akart menni.

– Magda, – mondta Kádár, – várj…

A leány idegesen kapta föl a bal kezét, a jobbat pedig rémülten szorította az arcára.

– Nem, – felelte, – nem. Engedj… Kimegyek. Nem akarok semmit hallani…

– Várj, Magda, – mondta Kádár kipirultan, halkan, izgatottan, – csak azt akarom neked megmondani, hogy… hogy…

Magda feléje fordult és ismét komoly, egészen merevre vált arccal, nagy és hideg pillantásu szemmel ránézett. Kádár megzavarodott az arcától és a tekintetétől. Ha még mindig rémült és zavarodott lett volna, akkor mindent elmondhatott volna könnyen, akkor áradt volna ki az ajkán az égő, forró vallomása. Igy megzavarodott. Dadogott.

– Azt akarom mondani, hogy… hogy… én szeretem Ilonát. Hogy én… nagyon szeretem Ilonát. Gyöngéden. Melegen.

A leány kitágult, hideg, szinte ellenséges nagy szemmel nézett rá és Kádár úgy érezte, hogy a tekintetében gyanakvás és megvetés van. Minden erejét összeszedte, hogy ezt a gyanakvást és megvetést eloszlassa.

– Hidd el, Magda, – mondta, – én nagyon, nagyon szeretem. Féltem. Vigyázni akarok rá. Nekem ő nagyon becses és nagyon drága. Ő is, meg a gyerekeink is. Úgy szeretem, mint… mint…

Nem tudta tovább mondani. A leány tekintetének a hidegségétől, az idegen és ellenséges voltától egészen megzavarodott. Az energiája, az ereje, amely az imént még úgy zúgott végig rajta, mint egy friss forrás, most megint teljesen elapadt. Ujra erőtlennek, gyávának, leleplezettnek és bünösnek érezte magát. Ismét bágyadt lett, gyönge, megsemmisült, a verejték kiütött a homlokán és szédülve fordult el.

Amint azonban elfordult és amint kiszabadult a leány megsemmisítő, megalázó, megbélyegző nézésének a hatása alól, rögtön lángoló düh lobbant föl benne. Mi ez? Hogy mert ez a leány így bánni vele? Hogy meri őt ilyen megvetően, ilyen leckéztetően, ilyen felsőbbségesen méregetni?

– Magda, – mondta most már hangosan, – hiszed te azt, azt hiszed te, hogy neked jogod van velem megvetően bánni? Hiszed te azt, hogy mert te hideg vagy, fanyar vagy, érzéketlen vagy, azért jogod van engem lenézni? Én szenvedek… értsd meg azt, hogy én kimondhatatlanul szenvedek, hogy én boldogtalan, vergődő, nyomorék ember vagyok. Hogy össze kell szorítanom a fogamat és rá kell tennem a számra a kezemet, hogy ki ne ordítsam a kétségbeesésemet, a fájdalmamat, a tanácstalanságomat, a vigasztalanságomat, az elveszettségemet… És most, amikor akaratlanul is esett közöttük egy olyan szó, amely megmutatta, milyen küzdelmeket vívok én magammal, akkor te gőgből, hideg, oktalan, kegyetlen dölyfből meg akarod tőlem tagadni azt a megkönnyebbülést, hogy beszélhessek legalább, hogy kiönthessem a szívemet, hogy ne kelljen végre magamba fojtani mindent, titkolni mindent, hallgatni, rágni az ajkamat és küzdeni a… könnyekkel, amelyeket lenyelek…

A Magda hideg, nagy szeme lassan összehúzódott, kimeresztett, bámuló pillái lassan ráereszkedtek a szemére. A félig lehunyt szemének a pillantása így szomorú, fájdalmas és izgalmas lett. A merev arca is meglágyult, a megfeszült izmai megereszkedtek, az ajka mellett két szomoru, félig mosolygó, félig fájdalmasan eltorzult vonás támadt.

– Mit akarsz nekem még mondani? – kérdezte. – Mit mondhatsz még nekem?

Kádár boldogan hajolt feléje. Nagy melegség futotta át a testét, a hálától, az örömtől, a megindultságtól ujjongani és zokogni tudott volna.

– Látod, – mondta fölújjongva, – úgy-e nem kell hozzám ridegnek és rossznak lenned? Nem kell kegyetlennek lenned. Úgy-e lehet az, hogy meghallgatsz, megértesz, talán megvigasztalsz. Ugy-e lehet?

– Igen… talán… Mit akarsz még nekem mondani?

– Azt akarom neked megmondani, hogy én egy félév óta… Istenem, hogy mondjam el ezt neked?… te láttad azt ugy-e, hogy én egy félév óta más ember vagyok, mint amilyen azelőtt voltam. Én nem tudom, hogy történt… de én azóta meg vagyok bénulva, azóta gyönge vagyok, szomorú, összetört, mint ma reggel, amikor megvigasztaltál. Nem tudok dolgozni, nem tudok élni… és nincs más, nincs semmi a világon, ami nekem erőt tud adni, kedvet az élethez és a munkához, mint az, ha te megvigasztalsz. Ha téged látlak. Ha te szólsz hozzám. Én nem tudom, hogyan támadt bennem ez az érzés. Eleinte ingadozott, hullámzott; néha megpihent, nem kínzott; néha úgy éreztem, hogy úgy szeretlek, mint egy apa a lányát, mindig ezt próbáltam hazudni magamnak, de aztán nem tudtam többé hazudni, most már nem tudok többé hazudni… Próbáltam küzdeni. Küzdöttem. Dolgoztam, elutaztam, más szemmel akartalak nézni; de nem tudlak. Nem lehet.

Szétnyitotta a két kezét, szélesre kitárta a két karját, azután fáradtan, lemondóan leejtette mind a kettőt.

– Nem lehet, – mondta. – Nem lehet.

A leány elfordított fejjel, félig lehunyt szemmel hallgatta és a két vonás a szája körül egészen megmélyült, most már semmi sem volt benne a mosolygásból, figyelmes, feszült, fájdalmas eltorzulás volt. Félrehajtott fejjel, fájdalmasan eltorzult arccal hallgatta a férfit és mikor Kádár elhallgatott, akkor is így maradt, félrehajtott fejjel és fájdalmasan figyelő, eltorzult arccal.

– Magda, – szólt Kádár ijedten, – miért nem felelsz?

– Mit mondjak, – felelte halkan, szakadozottan, szinte lihegve a leány, – mit mondjak? Ilona!…

– Én szeretem Ilonát, – kiáltotta Kádár idegesen, – én szeretem Ilonát, de az más, az egészen más. Az gyöngédség, ragaszkodás, kímélet, testvéri… apai szeretet… De ez, Magda, ez… ez szerelem. És ezt meg kell mondanom, ezt meg kellett neked mondanom, Magda, ezt nem tudtam többé magamba fojtani, te vagy nekem a vigasztalás, az erő, az élet és ezt tudnod kellett, ezt tudnod kellett végre, hogy… hogy te… hogy nekem… hogy te is…

A leány ránézett. A szeme fátyolos volt. Kádár nem tudta folytatni azt, amit mondott.

– Hogy én?… – kérdezte nagyon halkan, elnyújtottan a leány.

– Semmit, Magda, – felelte Kádár sietve. – Csak tudnod kellett. Igy könnyebben viselem. Igy nem olyan gyötrelmes és emésztő…

– Igen, – felelte a leány halkan és reszketve. – Jó. De többet ne beszéljünk róla. Többé ne beszélj róla. Soha többé ne beszélj róla. Soha többé.

– Miért? – kérdezte Kádár bámulva. – Miért, Magda? Miért ne beszéljek, miért ne beszélhessek róla?

A leány válaszolni akart. Kivülről azonban hangok hallatszottak, erre megrázkódott és elhallgatott. Mind a ketten megmozdultak, eltávolodtak egymástól, szétmentek a szoba két végébe, mintha a közelségükön meglátszanék az, ami történt. Ez a megriadás, ez a menekülés, ez a szétfutás azonban olyan megalázó volt, hogy pár másodpercnyi szégyenkező hallgatás után Kádár odalépett az ajtóhoz és fölrántotta. Az öreg Markó jött lefelé a doktorral.

– Na, mi ujság? – kiáltotta Kádár.

Elfogulatlanságot erőszakolt magára, jókedvü és hetyke akart lenni.

– Na, mi ujság? – kérdezte még egyszer. – Semmi baj, mi?

– Utazunk, – felelte az öreg Markó. – Holnap utazunk.

– Igen, – mondta a doktor, – nincsen semmi akadálya annak, hogy a nagyságos asszony elutazzék. És én is azt hiszem, hogy a kúra használ majd neki.

Bejöttek az ebédlőbe. Az öreg Markó leültette a doktort.

– Valami harapnivalót, doktor úr? Egy pohár konyakot? Magda, kérlek…

Magda, aki eddig sápadtan kuporodott be a szoba egyik sarkába, megmozdult. Konyakot tett az asztalra, azután kiment, ennivalót küldött be egy cseléddel, de maga nem jött vissza többé. Az öreg Markó koccintott a doktorral, kikérdezte tőle, mi ujság a városban, azután orvostudományi előadást tartatott vele. Beszéltette. Ez volt a szenvedélye: beszéltetni az embereket, hogy ő nyugodtan, felsőbbségesen, kicsit gúnyosan hallgassa őket. Kádár leült és hallgatta a beszélgetést. Nem tudott elmozdulni. Hátha visszajön Magda. Elviselhetetlennek érezte azt a gondolatot, hogy ez az ember beszélgessen a leánnyal és tudta, hogy az öreg Markó szeretné, ha beszélgetnének.

Az öreg egyszerre hozzáfordult.

– Sándor, – mondta nevetve, – ünnepnapot tartasz? Se az irodába nem nézel be, se ki nem mégy?

Kádár fanyar mosolygással felelt:

– Juniusban már a jó Isten dolga, hogy a gazdára vigyázzon.

Az öreg Markó nevetett. Odafordult a doktorhoz.

– Ezt tudnillik én szoktam mondani, – magyarázta neki, – mikor Sándor még nem reformált meg mindent és nem vett át mindent. A gazdálkodás lutri és a jó Isten dolga, hogy nyerünk benne, vagy veszítünk benne. A gazda okossága nem a termelésben van, hanem az eladásban. Sándor ezt nem akarta elismerni. Ő udvariasan beszél a paraszttal, embernek nézi a parasztot és azt mondta, szabadságharcot kezd a jó Isten ellen. Csakhogy most eljutott oda, ahol nincs tovább út. Jó háromnegyed éve nincs dolga. Több munkát hiába akar már beleölni a hevesi földbe. Szemtermelésnél nem lehet tovább fokozni a belterjességet.

Diadalmasan kopogtatott rá az asztalra:

– És juniusban mégis csak a jó Istentől függ minden.

A doktor lekötelező, figyelmes mosolygással és udvarias fejbólintásokkal hallgatta az öreget, de nem tudott semmi különöset mondani. Nem volt semmi megjegyzése. Az öreg elhallgatott, a jókedve lelohadt egy kicsit, megbánta, hogy ő beszélt, ahelyett, hogy a doktort beszéltette volna, egy széles mozdulattal kitörölte az egész incidenst, fölemelte a fejét és felsőbbségesen, nyugodtan, halk, észre sem vehető gúnnyal kérdezte:

– Hát hogy van az, doktor úr, azzal a szérumterápiával?…

A doktor buzgó magyarázatba fogott; Kádár elgondolkozva és szórakozottan nézett ki az ablakon; az öreg Markó mosolyogva kínálgatta a doktort; Kádár egyre kevesebbet hallott a beszélgetésükből. A doktor végül nem evett és nem beszélt már, rágyújtott egy szivarra, amelyet az öreg adott neki, fölállott és menni készült. Kádár is fölállott. Az öreg Markóval együtt kikísérte a doktort, elbúcsúzott tőle, azután kezet nyújtott az apósának.

– Hová mégy? – kérdezte az öreg.

– Körülnézek odakint.

Az istállóba ment, fölnyergeltette a lovát, azután kilovagolt a földek felé. A kerten túl megállította a lovát és visszafordult a ház felé. A nagy sárga ház, – a régi Illésházy-kastély, – csöndes, tüzes napfényben állott, az emeleti ablakokon le voltak eresztve a függönyök, a széles veranda a földszinten elhagyatott volt. Semmi sem mozdult. Sehol nem látszott élet.

Kádár újra elindította a lovát. Búzavetések, óriási, beláthatatlan, sárguló búzatáblák között lovagolt el. A búzát halk szellő borzolta, a szellő lekaszált fűnek, fonnyadó mezei virágoknak az illatát hozta valahonnan. A nagy kék ég alatt nem volt semmi, ami ne lett volna természet és természetes, egyszerü élet, ami különös, komplikált, megmagyarázhatatlan, vagy legalább fájdalmasan érthetetlen lett volna, amin csodálkozni lehetett volna, vagy gondolkozni, vagy amivel verekedni lehetett volna…

Kádár végigvágott a lován. A ló fölhorkanva kezdett vágtatni. Kádár hajszolta, szorította és ütötte. A ló fújva és tajtékosan vágtatott előre, a fekete rögök porzottak a lábai alatt. Ez legalább mozgás volt, hajsza, rohanás valamerre; valami harc-féle.

A ló egy kis akácerdőnél állott meg. Kádár leugrott róla, végigfeküdt a földön, arccal belefeküdt a friss fűbe. Azután a hátára fordult és két óra hosszat nézett föl mozdulat nélkül a kérlelhetetlenül nyugalmas kék égre.

II.

Otthon ebédnél ültek már, amikor hazaért. Az asztal végén feszesen és szótlanul ült Fein úr, mellette a két fiú. Az öreg Markó a fiúkkal tréfált, a két asszony és Magda arról beszélgettek, milyen ruhákat és milyen kalapokat kell a fürdőre elvinni.

– Én azt mondom, – szólt Magda, – vidd el a crèpe de Chinet is.

– De mikor nem lesz rá szükségem.

– Csak vidd el. Nem lehet tudni.

– Oh, van is nekem kedvem mulatságokra menni.

Az asszony egy fájdalmas, de mosolygó és bocsánatot kérő pillantással fordult Kádár felé. Kádár nem szólt. Hallgatva evett és néha fölnézett a feleségére, azután átnézett Magdára. Magda komoly volt, nyugodt, a dióbarna, ragyogó szemének a pillantása tiszta volt és zavarodottság nélkül való. A hamvasszőke haja, a napsütötte arca, minden mozdulata, a hangja, a ruhája mind szép volt, nyugalmas, csöndes, tiszta. Kádárban lassan egy tomboló, síró kétségbeesés dagadt föl, amint nézte és amint a hangját hallgatta. Milyen nyugodt!…

– A barna kalapot.

– A tollasat?

– A virágosat. A piros rózsákkal.

– De akkor a ruha is kell.

– Igen, a barna selymet a himzéssel.

Kádár nem tudta őket tovább hallgatni. A fiaihoz fordult és ő is beleszólt a beszélgetésükbe. Az ebéd a vége felé járt. A fiúk siettek, mert ebéd után játékidő volt, hamarosan föl is keltek és magukkal vitték Fein urat is.

Az öreg Markó ekkor odafordult az asszonyokhoz.

– A fiúk két hét mulva vizsgáznak, – mondta. – Magda, ha Sándornak dolga van, te viszed be őket Egerbe.

Magda bólintott, az öreg asszony azonban aggodalmasan rázta meg sovány, hegyes fejét.

– Ne, – mondta, – ne vigye be őket Magda.

– Miért ne? – kérdezte Magda.

– Nem. Nem akarom. Egy leány… egy fiatal leány…

– De mama… Engem csak nem féltesz? Mitől féltesz?

– Nem akarom, – mondta az öreg asszony energikusan. – Én nem féltelek. De egy leány ne legyen egyedül egy fiatalemberrel.

– Egy fiatalemberrel? – kérdezte Magda bámulva.

– Kivel? – mondta csodálkozva és elnyujtva az öreg Markó.

Mindnyájan bámulva néztek az öreg asszonyra. Az öreg asszony méltatlankodva felelte:

– Kivel? Hát a tanítóval.

– Fein úrral? – kiáltotta az öreg Markó harsányan.

– Igen.

Ekkor egy fölcsattanó, kipattanó, sikoltásszerü kacagás hangzott föl. Magda kacagott föl; előbb álmélkodva nézett az anyjára, azután hátradőlt a székében és nevetni kezdett. Mindnyájan nevettek. A Magda kacagása azonban nem akart megszünni. Kinyitott szájjal, fékevesztetten, hangosan, tartósan kacagott, az egész teste remegett a kacagástól és a szeme könnyes lett.

Kádár aggódva nézett rá. Ilona megfogta a karját.

– No, Magda, – mondta, – elég volt már. Három év óta nem hallottalak így nevetni.

A Magda kacagása lassankint megszünt. A teste még mindig meg-megrázkódott, a torkán feltört egy-egy hang, amely kacagás volt, de amelyet Kádár zokogásnak hallott.

– Mit nevetsz úgy, – mondta sértődötten az öreg asszony. – Engem kinevetni: azt tudod.

– De férjhez menni nem, ugy-e mama?

– Nem arról van szó. Hanem egy leányra mindig vigyázni kell.

Magda a könnyeit törülgette. Most már megint komoly volt.

– Nem nevetek már, mama. De hogy te kiktől tudsz engem félteni…

– A jó hírnevedet féltem. Egy leánynak az a legdrágább kincse.

Magda bólintott:

– Jól van. Nem megyek be a fiúkkal Egerbe.

Csöndes volt, nyugodt, mozdulatlan arcu. Kádár azonban elfogódottan, aggódva és gondolkozva nézte. Miért kacagott föl ilyen féktelenül? Miért kacagott úgy, mintha sírna? Nem egy forrongó, zúgó, tornyosodó nagy izgalom tört-e ki a nevetésében? Vajjon csakugyan olyan nyugodt-e, mint amilyennek látszik? Aggódva és gondolkozva nézte; a Magda arca azonban mozdulatlan és komoly maradt most már.

Komoly és mozdulatlan maradt egész nap. A délután csomagolással telt el, koffereket és utazó-kosarakat raktak tele ruhával. Magda komolyan és nyugodtan segített az anyjának és a nénjének. A vacsora is csöndesen és békésen mult el, vacsora után kint ültek a verandán, Kádár szivarozott és nézte a csöndes estét.

Azután jött az éjjel. Kádár sokáig beszélgetett a feleségével, nagyon gyöngéd volt hozzá, nagyon jó, elárasztotta kedvességgel és gyöngédséggel. Évek óta nem beszélgetett vele ennyit és ilyen szeretettel; az asszony szive megtelt boldogsággal és hálával és amikor nem beszélgettek többé, akkor megnyugodva, csöndesen, boldogan elaludt. Ezen az éjszakán azonban Kádár nem tudott aludni. Álmatlanul feküdt, azután odaült az ablakhoz és kinézett a kertbe, az éjszakába, azután megint lefeküdt, mellette halkan és egyenletesen lélegzett az asszony, és ő álmatlanul és égő szemmel bámult a sötétségbe. Hajnal felé elaludt, de hét óra után, mintha ráütöttek volna, egyszerre fölébredt. Fölébredt, egy mozdulattal kint volt az ágyból és bámulva nézett körül. Mi az? Mi történt? Hová kell mennie? Mi dolga van, milyen sürgős, halaszthatatlan, fájdalmas, vagy örvendetes tennivalója? Hozzá kell fognia valamihez sürgősen, rögtön, azonnal…

A gondolkozása lassan működni kezdett, fáradt és bágyadt lett az egész teste, nagy szomorúságot és reménytelenséget érzett; de visszafeküdni már nem tudott. Felöltözködött és lement az ebédlőbe.

Reggelizni még nem lehetett, az asztalt csak most terítették. Az ablakhoz állott és kinézett a kertbe. A kert eleven zöldjében, a rózsafák mellett egy sötétkék ruhát pillantott meg. Ez Magda.

Megdobbant a szive a félelemtől és az örömtől. Ő sem tudott aludni, gondolta megrettenve. Le akart menni a kertbe, kiment a verandára, azután megállott. Minek menjen? Miért? Már eddig is több történt, mint aminek szabad lett volna történnie. Ez a vágy reménytelen és ha nem reménytelen, annál rosszabb. Minden lépés fájdalmak felé, egy borzasztó katasztrófa felé vezet. A szive összeszorult a fájdalomtól és a félelemtől, azután sietve indult lefelé a kertbe.

Magda virágot szedett, harmatos, ragyogó piros rózsákat.

– Jó reggelt, Magda.

– Jó reggelt, Sándor. Már fölkeltél? Rózsákat keresek, egy szép csokrot, Ilona számára.

Nyugodtan hajolt le egy rózsatő fölé. Látszott rajta, hogy elfogulatlan akar lenni, úgy akar tenni, mintha semmi közöttük nem történt volna, közömbös dolgokról akar beszélgetni.

Kádár hallgatva nézte egy félpercig, megértette, hogy nem akar arról beszélni, ami tegnap történt, tudta, hogy ez volna a jó, ez volna a helyes, a nyugalmas, az okos, a becsületes dolog, de ő nem tudott közömbösen beszélgetni és nem tudott úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Egy félperces hallgatás után felelt arra a kérdésre, amelyre a leány nem is várt feleletet.

– Már fölkeltem. Egész éjjel nem tudtam aludni, Magda…

A leány a rózsákkal foglalkozott. Kádár halkan folytatta:

– Rád gondoltam, Magda. És arra, ami tegnap történt.

A leány arcát nem látta. De látta, hogy a puha, izmos, kis keze, amellyel egy rózsát fogott körül, remegni kezdett.

– Azon gondolkoztam, mit mondjak majd ma neked. Hogyan álljak eléd és mit mondjak neked.

A leánynak most már az egész teste remegett, remegő testtel hajolt még rá egy másodpercig a rózsatőre, azután hirtelen megfordult.

– Semmit se mondj nekem, – suttogta kétségbeesetten. – Semmit. Nem értelek téged. Nem értelek téged. Nem érzed, hogy brutalitás, ha szólsz, ha megszólalsz, ha arról akármit mondasz. Én azt hittem, megérted… bíztam a tapintatodban, hogy megérted… Hogy semmit, semmit, soha többé nem szabad nekem mondanod.

Kádár elsápadva nézett vele farkasszemet, megrettent a leány remegésétől és fölháborodott a hangjától, de valami csöndes, bizonytalan, halk örömet is érzett. Nem nyugodt többé, nem nyugodt…

– Magda, – mondta halkan és melegen, – én megértem a te haragodat. Én tudom, hogy te mit akartál: hallgatni, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De én ezt nem tudom. Én szenvedek, Magda, és miért akarod tőlem megvonni azt a vigasztalást, hogy legalább beszélhessek róla. Hogy beszélhessek arról, amivel tele van a szivem, a szemem, a fejem, az egész napom, minden percem, minden mozdulatom, arról a vágyódásról, boldogtalanságról, vigasztalanságról…

– Mit akarsz? Miért nem tudtál hallgatni még… egy-két hónapig? Miért beszéltél éppen tegnap… most, amikor Ilona elmegy? Azért, mert ő elutazik?

Kádár meghökkenve kapta föl a fejét. Bámulva nézett rá a leányra, a leány elfordította a tekintetét.

– Magda, – mondta Kádár halkan, – én tegnap délelőtt ingerülten, izgatottan beszéltem hozzád. Amikor beszélni kezdtem, akkor igaz, rólam volt szó… De azt, hogy rólam van szó, azt csak te mondtad meg, azt csak te leplezted le. Miért? Most én kérdezek. Miért éppen tegnap?

A leány hirtelen visszafordult feléje. Az arca lángolt, a szeme könnyes volt, ökölbe szorította a kezét és egy toppantással közelebb lépett hozzá.

– Ne kérdezz! – kiáltotta szakadozott, elfúló hangon. – Ne kérdezz engem. Ne beszélj velem erről. Ne szólj hozzám erről.

Fölemelte az egyik kezét:

– Újra mondom neked: soha többé erről én nekem ne beszélj.

– Jól van, – felelte Kádár, – ha akarod, én soha többé erről neked nem beszélek. De azt meg kell még nagyon nyugodtan mondanom, hogy a fölháborodásod igazi okát nem tudom. Nem értem… Te okosabb vagy, semhogy holmi erkölcsi aggodalmak miatt engem valami elvetemült embernek tarts, te megérted, – azt bizonyosan tudom, – hogy itt egy olyan indulatról, egy olyan szenvedélyről van szó, amely erősebb nálam, erősebb minden elhatározásomnál, amely érintetlenül hagyja a szeretetemet… mindenki más iránt. Hogy itt egy katasztrófáról van szó. És ha ezt megérted, akkor én nem tudom, miért fordulsz el tőlem ilyen méltatlankodással, ahelyett, hogy sajnálnál, ahelyett, hogy segíteni akarnál rajtam, ahelyett, hogy vigasztalni próbálnál, meghallgatni legalább és arra biztatni, hogy… hogy… tudom is én, mire. Ezt nem értem. Ezt nem értem.

Magda elfordult és újra a rózsák fölé hajolt. Kádár nézte a kezét, a karját, a lehajló, szabad nyakát, a szőke haját. Megállott mögötte és lassan elcsüggedve, szomorúan, inkább magának, mint neki, egy hangon mondta:

– Én nem beszélek neked erről többet. Értem: neked fontos a nyugalmad. A nyugalmad a legfontosabb. Nem óhajtod magadat megzavartatni. Te zavartalanul, rendíthetetlen nyugalomban és rendíthetetlenül komoly előkelőségben óhajtod az életedet végigélni. Nyugalmas leányélet, azután nyugalmas és komoly házasság; – te sohasem fogod megérteni, hogy vannak emberek, akik szenvednek, akik vigasztalásra szorulnak, akik meg is alázkodnak egy vigasztaló szóért.

Magda megfordult.

– Sándor! – kiáltotta kétségbeesve, fölcsattanó hangon.

Kádár szótlanul, kérdő pillantással nézett rá.

– Sándor, ne gyötörj engem, – kiáltotta kétségbeesve a leány. – Ne gyötörj engem.

Kádár lehajtotta a fejét.

– Nem, Magda, – mondta halkan. – De én szenvedek…

A leány elsápadt, az ajka vértelen lett, a szeme félelmesen tágra nyílott. Odahajolt Kádárhoz és dadogva, zokogva, reszketve, keserűen, félig suttogó, félig kiáltó hangon jajgatta el:

– Hát én nem szenvedek? Hát én nem kinlódom? Hát én nem fekszem le sírva és nem ébredek föl zokogva? Hát én nem harapom a fogammal éjszaka a párnámat és nem kell-e nappal elszöknöm néha, hogy senki ne lássa a könnyeimet? Mit panaszkodol te, mit szenvedsz te, mit tudod te, mi a szenvedés. Egy féléve!… Egy félév óta, azt mondod, egy félév óta!… És én három esztendeje járok itt közöttetek, itt melletted boldogtalanul, reménytelenül, kétségbeesetten, hallgatva, haldokolva. És nemcsak vigasztalást nem kereshettem, hanem szólnom sem lehetett, nem volt szabad, a mozdulataimra is vigyáznom kellett, a hangomra, a tekintetemre. A fogamat össze kellett szorítanom és mindig menekülnöm kellett onnan, ahol szerettem volna lenni és össze kellett szorítanom a fogamat, mert különben zokogva estem volna le elébed, a földre, a fejemmel a porba, előtted…

Kádár megdermedten, borzongva, mozdulatlanul és reszkető ajakkal hallgatta ezt a kitörést. Nem értette meg, nem merte megérteni, mi történt.

– Magda, – mondta hebegve, – hiszen akkor… akkor te… engem…

A leány nem engedte, hogy befejezze a mondatát. A szeme lecsukódott, az ajka és az arca keménysége megpuhult, a hangja ellágyult. Elgörbült, síró szájjal, panaszosan, kislányosan szepegte:

– Ti azt mondjátok, azon csodálkoztok, hogy milyen komoly lettem, milyen komoly… Senkinek sem jutott eszébe azon gondolkozni, miért lettem komoly, miért nem járok emberek közé, miért nem akarok férjhez menni, miért akarok megöregedni itthon, itt… Én nem komoly voltam, hanem szomorú, kétségbeesett; mert küzdöttem… de láttam, hogy hiába küzdök és mert belenyugodtam, hogy így élem le az életemet öröm nélkül, de még vigasztalás nélkül is. Belenyugodtam, de talán te mégis azért kezdtél rámgondolni és azért kezdtél törődni velem, mert megérezted… megéreztél belőle valamit… hiába rejtegettem én… megérezted, hogy én…

Elcsuklott a hangja. Kádár reszketve és újjongva kiáltotta:

– Igen, Magda, és azért kellett nekem erről beszélnem és azért nem hallgattam az elutasításodra és azért nem mentem el tőled szégyenkezve, mert éreztem, éreztem, hogy te is…

Megfogta a kezét. A leány bágyadtan engedte. A veranda felől ekkor elnyújtva, gyöngéden és meleg hangon egy hívó kiáltás hallatszott:

– Sán-dor…

A leány elrántotta a kezét. Kádár elsápadva nyúlt még egyszer utána, a leány azonban megfordult, szaladni kezdett, szaladt végig a rózsák között, azután befordult egy lugasba. A lugas gyér zöld lombjai között ki-kivillant a kék ruhája. Szaladt le a kert végébe.

– Sán-dor…

Kádár remegő lábbal, lassan ment fölfelé. A verandán ott állott a felesége útiruhában.

– Sándor, – szólt le hozzá, – gyere föl, már én is itt vagyok. Ebből az utolsó órából egy percet sem akarok elveszteni.

Kádár fölért a verandára. Kábultan mosolygott. Az asszony az ajkát nyújtotta neki és ő megcsókolta az ajkát. Az asszony karonfogta, ő átengedte a karját. Semmi mást nem érzett, csak egy óriási, nagy kábultságot.

Beértek az ebédlőbe. Az asszony kávét töltött neki.

– Még nem reggeliztél, úgy-e? – kérdezte.

– Nem.

Az asszony fölvette a csészéjét, de nem ivott belőle. Letette.

– Nem tudom, – mondta kifakadva, – hogyan leszek el két hónapig nélküled.

Kádár lélektelenül mosolygott rá, az asszony pedig hevesen folytatta:

– Nem tudom. Nem tudom. Nem hegy kell én nekem, nem hegyi levegő és gyógyítás. Az kell, hogy veled legyek. Milyen jól aludtam az éjjel; semmi szívdobogásom nem volt! Mert sokáig beszélgettél velem.

Kádár kábultan mosolygott és mosolyogva bólintott feléje.

– Igen, édesem, – mondta, – ősszel majd együtt leszünk megint.

Az asszony fölvette a csészéjét és panaszosan, de engedelmesen felelte:

– Jó. Ha te akarod, hát jó. De én csak azért megyek el, mert te akarod. Meggyőződés nélkül megyek el. Csak azért, mert te akarod.

Kádár újra mosolyogva bólintott, de nem tudott szólni. A szótlanságát már föltünőnek érezte, a kábultsága kínossá lett és megkönnyebbülve fordult az ajtó felé, amikor kint egyszerre fölharsant az öreg Markó dörmögő nevetése.

Az öreg Markó az egyik unokáját a nyakába ültette; a másik fiú a kabátját fogta és hajtotta.

– Megnyergeltek, – kiáltotta nevetve, – nézz ide a fiaidra, megnyergeltek.

Kádár mosolyogva nézte őket. Az öreg letette a fiút a nyakából egy székre az asztal mellé. A másik fiú is leült. Megjelent Fein úr is és feszesen letelepedett az asztal végére.

– Gazfickók, – mondta az öreg, – mit hozzak nektek?

A fiúk elmondták neki a kívánságaikat, az öreg nagyokat nevetett rajtuk. Jött az öreg asszony is és leült Kádár mellé.

– A nagyanyátoktól is kérjetek valamit, – mondotta az öreg. – Neki van a legtöbb pénze. Ő vigyázott rá legjobban.

– Nem, – mondta az öreg asszony a fiúknak, – majd együtt hozunk valamit a nagyapával.

– Látjátok, – kiáltotta az öreg Markó, – ilyen zsugori nagyanyátok van.

Nagyot nevetett. Az öreg asszony kissé sértődötten nézett rá. Kádár és a felesége mosolyogtak, Fein úr is tiszteletteljesen mosolygott.

Ekkor fölnyílt az ajtó és bejött Magda. Nyugodt volt, komoly, friss; Kádár aggódva pillantott feléje és amikor megnézte, azt mondta magában, hogy megmosakodott. Lemosta a könnyei nyomát.

– Jó reggelt, – mondta Magda.

A testvére elé odatett egy harmatos, nagy rózsacsokrot, azután leült és kávét töltött magának. Ráhajolt a csészéjére és mozdulatlan arccal, halk és közömbös hangos mondta:

– Mama, én nem akarok itthon maradni.

Hirtelen csönd lett. Az öreg asszonynak a levegőbe akadt a kanala, amelyet a szája felé emelt, az öreg Markó hátradőlt a székében, Ilona csodálkozva emelte föl a fejét, a Fein úr kis fekete szeme ragyogva, kutatva bámult a leányra. A fiúk is elhallgattak. Kádárnak egy másodperc alatt kiszáradt a torka, tikkadtan nézett végig a társaságon, azután rémülten fordult Magda felé.

– Mit? Hogyan? – kérdezte az öreg asszony.

– El akarok veletek… el akarok Ilonával utazni.

– Mi az ördög? – kiáltotta az öreg Markó. – Hogy jut ez egyszerre eszedbe? Éppen most jut ez eszedbe?

– Igen, – felelte Magda, – meggondoltam a dolgot. Borzasztóan unalmas lesz itthon a nyár. És igazán nevetséges, hogy én örökké itthon legyek és soha emberek közé ne menjek.

– De Magda, – mondta az öreg asszony, – de hiszen te nem akartál soha sehová menni, emberek közé…

– Hát most akarok.

– Ez nagyon helyes tőled, Magda, – szólt közbe az öreg Markó, – de nem helyes, hogy éppen most jut eszedbe. Mindig olyan szeszélyes vagy, mint egy királyné. Most, az utolsó percben kell szólnod?

– Hát én maradjak itthon? – kérdezte panaszosan az öreg asszony.

– Nem, – felelte Magda, – de hadd menjek el én is.

– Ki ügyel akkor a háztartásra? – kérdezte az öreg Markó.

– És ki vigyáz a fiúkra? – kérdezte az öreg asszony.

– Oh! – mondta Magda, – a fiúk…

Odafordult az asztal vége felé. És Fein úr, Fein Márton házitanító ekkor anélkül, hogy egyenesen kérdezték volna, kibuggyanó hangon, remegve, de folyékonyan, buzgón, érthetetlen elszántsággal és hősiességgel mondta:

– Kérem… méltóztassék a fiúkat reám bízni… kezeskedem, bátor vagyok kezeskedni, hogy semmi baj nem éri őket…

Magda bólintott, az öreg Markó azonban rosszkedvűen pödörgette a hosszú, ősz bajuszát, az öreg asszony pedig megrázta a fejét.

– Nem, – mondta, – az nem lehet, akkor nekem kell itthon maradnom.

– De kérlek, mama, – szólt közbe Ilona, – nem lehet, hogy…

Az öreg Markó félbeszakította. Kilobbant belőle a haragja.

– De hogy a mennydörgős mennykőbe jut neked ez egyszerre eszedbe, – kiáltott rá Magdára. – Mi bajod van voltaképpen? Mi bujt beléd egyszerre?

Magda hidegen nézett vele farkasszemet.

– Megúntam, hogy örökké a konyhával foglalkozzam és a szakácsnét dirigáljam, – felelte nyugodtan.

– Úgy? – kérdezte dühösen az öreg. – Hát sajnálom, egyébbel most nem szolgálhatok. Eddig mindig te akartad az egész háztartást ellátni és én akartam mást; most én akarom ezt. Nem szolgálhatok mással. Majd ezentúl szíves leszel a szeszélyeidről idejekorán nyilatkozni, nem így, az utolsó percben.

Egy másodpercnyi hallgatás jött. Kádárnak verejtékezett a homloka. Nem tudott szólni. A felesége azonban halkan megszólalt:

– Nem, apa, bocsáss meg, nincs igazad. Magdának igaza van, ha sokalja azt, amit rárovunk. És én így igazán nem is fogadhatom el tőle, hogy mindent magára vegyen.

– No tessék! – mondta az öreg hangosan.

Odafordult Magdához.

– Hát parancsolj, kérlek, – ordította mérgesen. – Parancsolsz elutazni? Menjen valaki ki: a mi kofferjeinket ki kell csomagolni. Magda kisasszony akar utazni. A királyné szórakozásra vágyik.

Előrehajolt.

– Parancsolj utazni! A beteg testvéred és az öreg anyád majd itthon maradnak. Hová parancsolsz? A beteg testvéred itthon marad. Fuj! Szégyeld magad. Fuj!

Kádár úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Minden izma megfeszült, a mozdulatlanság fájt neki. Magda merev arccal nézett a csészéjére.

– Apám, kérlek, – szólalt meg izgatottan Ilona, – ne így, ne ezt… Ezt nem szabad. Gondolkozzunk csak, hátha meg volna csinálható valahogyan a dolog.

Az öreg Markó a dühének hangos kitörése után szégyelte magát egy kissé. Szégyenében még jobban ordított:

– De hogyan? Sehogy se lehet. Most, az utolsó percben. Egy óra mulva indul a vonat, öt perc mulva indulnunk kell.

– Hát majd megyünk holnap, – szólt halkan Ilona.

– Nem! – ordította az öreg. – Nem, nem, nem. Azért, mert őnagyságának úgy tetszik? Nem. Arcátlanság az utolsó percben ilyenekkel jönni. Komiszság. Komiszság.

– Apám, – mondta Ilona, – csak hadd jőjjön velünk Magda. Jőjjön ő is. Én itthon hagyom a fiúkat… rábizom a tanító úrra.

Fein úrnak kidülledt a dereka és remegve, reménykedve, ragyogva nyúlt előre a sovány arca, az öreg asszony azonban megrázta a fejét.

– Nem, – mondta határozottan, – akkor se éjjeled, se nappalod. Én ismerlek. Akkor inkább én maradok itthon.

– Ilona! – mondta mogorván az öreg Markó, – ahelyett, hogy te is erősíted Magdát ebben a szamárságban, beszélnéd inkább le róla. Beszélj te vele, rád talán hallgat. Ugyis csak rátok hallgat. Kérd meg… ennek igazán semmi értelme… ennek a szeszélyeskedésnek… Beláttad már, Magda?

– Nem.

– Nem akarsz itthon maradni?

– Nem.

Az öreg rácsapott az asztalra; a csészék csörömpöltek; elvörösödve fölállott, egy félig a torkán akadt, érthetetlen dörmögő káromkodásba tört ki, kiment és bevágta maga mögött az ajtót.

Az ebédlőben kínos, feszült csönd volt. Ilona odafordult a férjéhez.

– Mit csináljunk? – kérdezte halkan.

– Én nem tudom, – felelte Kádár halkan.

Két-három kínos perc telt el. A fiúk suttogva beszélgettek az asztal végén, Magda mereven és szótlanul ült a maga helyén.

– Magda! – mondta végre Ilona.

Magda feléje fordult.

– Nézd, édes Magdám, – mondta az asszony, – én tökéletesen igazat adok neked. Tökéletesen igazad van. Neked kellene elmenned, neked kellene a társaság… De ha már most így van, hogy én megyek el… mert beteg vagyok… és ha már így készültünk neki… odakint áll már a kocsi… és ha apa ennyire ragaszkodik hozzá… hozd meg nekem azt az áldozatot, hogy most az egyszer itthon maradsz még és vigyázol a fiaimra.

Magdának remegni kezdett az ajka.

– Ilona, – mondta egy gyorsan elnyomott sóhajtással, – én…

– Megigérem neked, – szólt közbe az asszony, – hogy ezután én gondoskodom már róla, hogy társaságba kerülj és szórakozz. Ősszel együtt megyünk valahová és igazán soha többé nem élünk vissza a jóságoddal.

Magda reszkető hangon mondta:

– Ilona… én szívesen vállalok mindent… de most szeretnék elmenni…

– Most az egyszer hozd meg nekem azt az áldozatot, hogy elhalasztod ezt a kívánságodat. Utoljára. Megígérem neked. Én vigyázok rá. Hozd meg nekem azt az áldozatot. Csak azért merem tőled kérni, mert tudom, hogy mindig szívesen tetted. Örömmel vállalkoztál rá. Magad akartad mindig. Valami örömed is volt benne. Hiszen… én azt hiszem… szereted az én két rossz fiamat. Hát most az egyszer még. Az én kedvemért. Az én egészségemért. Nekem hozd meg ezt az áldozatot.

Magda összeszorította az ajkát. De az összeszorított két ajka gyorsan kettényílott. Keservesen sírni kezdett.

Az ajtó ekkor kinyílott és bejött rajta az öreg Markó.

– No, – kiáltotta, – mi van? Megyünk? Meggondolta magát a hercegkisasszony?

Magda a kezébe hajtott fejjel sírt és helyette Ilona felelt.

– Igen, – mondta, – nekem megteszi.

Megölelte Magdát.

– Meghozza ezt az áldozatot az én kedvemért.

Magda hozzádőlt és keservesen zokogott. Ilona simogatta. Az öreg Markó azonban türelmetlenkedett:

– Akkor egy-kettő, – mondta. – Szaporán! Kifelé. Föl a kocsira, mert lekésünk a vonatról.

Magda zokogva tapadt Ilonához. Szótlanul, halkan zokogott és kétségbeesve kapaszkodott bele a testvérébe. Ilona simogatta és lassan kibontakozott a karjai közül.

– Gyere, Magda, – mondta, – hadd vegyek kalapot most már. Hogy ne haragudjon apa.

Magda letörölgette a könnyeit. A szeme vörös volt még, de az arca ismét komoly és mozdulatlan lett. Segített a testvérének a kalapja föltevésében. Kádár fáradtan, kimerülten, elbágyadva nézte őket.

Kimentek a kocsihoz. Ilonka megcsókolta a gyerekeit, azután megölelte a férjét.

– Nem tudom, mit csinálok nélküled, – súgta neki.

Általános búcsúzkodás jött.

– Na, gyere ide, – mondta az öreg Markó Magdának, – hadd csókoljalak meg. Kedves lány vagy, de néha rád jön a bolondóra.

Magda mozdulatlan arccal csókoltatta meg magát; azután megcsókolta az anyját; azután megcsókolta a testvérét, ekkor egy feltörő, zokogáshangú sóhajtást nyomott el; az elutazók azután elhelyezkedtek a hintóban, az öreg Markó odaszólt a kocsisnak:

– Hajts no!…

A kocsi elindult. A gyerekek utána szaladtak egy darabig. A kocsi eltünt. Kádár zavarodottan, szorongva nézett utána, Magda pedig megfordult és fölment a szobájába.

III.

Egész nap nem jött le. Ebéd előtt leüzente, hogy rosszúl érzi magát, és estig nem mozdult ki a szobájából. Kádár a két fiának és Fein úrnak a társaságában ebédelt meg szótlanul, rosszkedvüen és szorongó idegességben. Az egész napot kábultan, nyugtalanul és fejfájósan ténferegte át, semmihez sem tudott hozzáfogni, minden terhére volt, az egész nagy házat és az óriási birtokot egy sivár börtönnek érezte.

A vacsoránál nyugalmas, komoly és tiszta arccal megjelent Magda. Bejelentette, hogy már jobban érzi magát, azután arról kérdezősködött, mikor jöhet távirat az elutazottaktól, hogy szerencsésen megérkeztek, azután pedig nyugodtan és közömbösen beszélgetett közömbös dolgokról. Vacsora után mindnyájan kimentek a verandára, a fiúk a kertben szaladoztak még egy ideig, azután tíz óra tájban Fein úrral együtt elmentek lefeküdni.

Kádár egyedül maradt Magdával. Aggódva és szorongva húzódott bele a székébe, nem mert megmozdulni, szivarozva nézett le a kertbe és fájdalmasan, feszült figyelemmel hallgatta, nem mozdul-e meg a lány, nem kel-e föl, nem megy-e föl a szobájába? A lány azonban nem mozdult. A karosszékébe beledőlve mozdulatlanul ült és mereven nézett ki a csillagos, világos éjszakába.

Kádár lassan, óvatosan, aggódva feléje fordult. A lány meghallotta a megmozdulását, előbb mereven nézett még maga elé, azután csöndesen feléje fordította a fejét. Az arcát nem lehetett egészen világosan látni. Megszólalt:

– Sándor, – mondta halkan, – beszélni akarok veled. Elhatároztam, hogy a mai napot nem engedem elmulni enélkül… Akarod, hogy nagyon nyugodtan és nagyon komolyan beszéljünk most… arról a dologról?

– Igen, – felelte Kádár.

– Hát hallgass ide. Én az én sorsomról, az én dolgomról, az én vágyaimról már nagyon sokat gondolkoztam. Volt rá elég időm. Három év óta egyebet sem teszek. Én megállapítottam azt, és én bele is nyugodtam abba, hogy az én helyzetem egészen reménytelen. Mindenképpen reménytelen. Én azelőtt azt hittem, hogy ha rákerül a sor… ha én egyszer valami nagy vágyat érzek, ha én egyszer… nagyon szerelmes leszek, én mindennel szembe tudok szállni. Én nem félek semmitől. Nincs semmi, ami engem visszatarthatna, semmi, akárhogy híjják, engedelmesség, jó hír, erkölcs… De azóta rájöttem arra, hogy egy lány, akármilyen erős akaratu is, ha egyszer letér a… a szerelemnek a megszokott útjáról, az életével játszik. Az életét kockáztatja. És én valahányszor átmegyek a szobádon és ott látom a falon fegyvereidet és az íróasztalon a revolveredet, mindig arra gondolok, milyen jó, hogy tudok velük bánni, mennyire meg kell szoknom őket és hogy a végső menedékem úgyis csak ez lehet…

– Magda! – kiáltott föl Kádár ijedten. – Micsoda őrültséget akarsz…

– Nem akarok. Légy nyugodt. Nincs rá semmi ok. A boldogtalanság nem ok rá. És hiszen én… nem tettem még semmit, ami rákényszerítene. Arról van szó, hogy ne is tegyek. És nem is rólam van szó, hanem rólad… vagy, ha úgy tetszik, rólunk. Kettőnkről. Sőt mindnyájunkról. Apáékról. És…

Megakadt. Egy könnyü sóhajtással folytatta:

– És… Ilonáról.

Elhallgatott. Kádár nem tudott szólni. Hallgatva ültek egy ideig. A lány azután halkan mondta tovább:

– Ezt meg kell gondolnunk. Erre kell gondolnunk mindig. Engem a magam sorsa nem aggasztana. Még a tiéd sem. Vállalnék mindent. És elfogadnék minden áldozatot tőled. De ez a mi helyzetünk olyan különös, olyan vigasztalan… Olyan lehetetlen valami megoldást találni… a helyzetünk olyan reménytelen, olyan tökéletesen reménytelen… ugy-e az?

– Igen, – felelte Kádár elfogódva.

– Ugy-e, hogy az? Ugy-e, hogy nem lehet elképzelni semmit, semmiféle módot, semmiféle lehetőséget, amely rajtunk is segítene és amely nem tenne szerencsétlenné olyanokat, akiket szeretünk? Nem lehet. Nem lehet. Nem lehet. Ezt be kell látnunk. Ezt meg kell értenünk. Ebbe bele kell nyugodnunk. De ha ez így van, akkor nem is szabad kockáztatnunk, hogy… akármi olyan történjék, ami bajt hoz. Akkor meg kell tennünk mind a kettőnknek azt, amit én ma elhatároztam, nagyon erősen, rendíthetetlen akarattal elhatároztam: – hogy hallgatunk, nem teszünk semmit, viseljük ezt a sorsot.

Kádár előrehajolva hallgatott. Most a leány is előrehajolt.

– Én megmondom neked, – mondta nagyon halkan, reszkető, szinte zokogó hangon, – megmondom még egyszer, hogy nagyon, kimondhatatlanul, fájdalmasan szeretlek. Megmondom neked, hogy amikor sejteni kezdtem, hogy te is szeretsz és amikor lehetetlen volt meg nem értenem, hogy szeretsz, akkor zokogva ujjongott föl bennem valami. És amikor fölindultam is és amikor hozzád rideg voltam, akkor is reszkettem az örömtől azon, hogy szeretsz és akkor is az ijedelmem, a lelkifurdalásom és a szégyenkezésem mögött mindig ott volt egy hang, amely ezt mondta: hála a jó Istennek, hála a jó Istennek, szeret…

Kádár kinyújtotta feléje a kezét.

– Magda! – mondta mámorosan. – Magda!…

A leány elhárította a kezét.

– Ezt megmondtam most neked, – szólt gyorsan. – Ezt meg kellett mondanom. De ez utoljára volt. Soha többé nem szabad. Most nyugodtan beszélünk… én elhatároztam, hogy ma nyugodtan kell veled beszélnem… most nyugodtan, nyiltan beszélünk, most látjuk, milyen a helyzetünk és most látjuk, mit kell tennünk.

– Mit?

– El kell határoznunk, hogy soha többé erről nem beszélünk egymással. Most ezt nem mondom haraggal és nem mondom fölindultan. Azt akarom, hogy igazat adj nekem, azt akarom, hogy belásd: így kell lennie. Ha rám nézel, tudhatod mindig, tudd mindig, hogy én szeretlek. De beszélnünk nem szabad róla. Közelednünk nem szabad egymáshoz. Nem szabad így hozzám szólnod. Nem szabad felém hajolnod. Nem szabad a kezemet megfognod. Nem szabad!… Igazam van?

– Igen.

– Belátod, hogy ezt kell tennünk?

– Igen.

– Belátod, hogy őrültség, veszedelem, vétek, ha másképpen cselekszünk?

– Igen.

– Hiszed azt, hogy én éppen úgy… legalább úgy szenvedek, mint te?

– Igen.

– Akarod… akarsz így segíteni nekem abban, hogy elviseljem, hogy elviseljük ezt a sorsot és ne kövessünk el bűnt olyanok ellen, akiket szeretünk?

– Igen.

– Te is szereted Ilonát…

– Igen…

– Hát megigéred?… Megállapodunk benne, hogy többé erről nem beszélünk?

– Igen.

A leány fölállott.

– Most én fölmegyek, – mondta. – Arra, hogy ezt elmondjam, volt erőm. Ezt elhatároztam. De ma még nem tudok másról beszélni. Holnap már csak másról fogunk beszélni.

Kádár is fölállott. Csüggedten, lehajtott fővel állt a leány előtt. A leány menni készült, megmozdult, de nem tudta, mit mondjon búcsúzóul, nem tudta végét szakítani az együttlétüknek, szeretett volna még egy befejező, egy lezáró, egy megkönnyebbítő szót mondani, de nem tudott és így mozdulatlanul és várakozóan megállott.

Kádár csüggedten nézett le a földre és a fejét föl nem emelve, szomorúan és halkan mondta:

– Most tehát itt fogunk élni… ketten… egyedül… és nem szabad arról beszélnünk, ami minden gondolatunk.

– Igen, felelte a leány. – Igy kell lennie.

– Igen. Igy kell lennie. És ha magamban sírok és ha az ajkam eleped a szomjúságtól csak azért, hogy egy szót, egy szót mondjon neked, egy szót, ami jó meleg és drága és felüdít, mert az irántad való szerelmemet jelenti, akkor sem szabad szólnom.

– Nem! Nem! Nem!

– És ha te szenvedsz és ha beszélni szeretnél róla és ha azt akarnád, hogy én vigasztaljalak, akkor sem szabad szólnod és nem szabad meghallgatnod azt, amit én mondanék neked.

– Nem! Értsd meg, hogy nem, – kiáltotta kétségbeesve a leány.

– Nem, – felelte tompa dühvel Kádár, – nem szabad… És ha én egyszer nem bírok magammal és ha azt mondom, hogy nincs semmi a világon, amiért én lemondanék arról, hogy neked megmondjam, mennyire szeretlek, és hogy odaadom az életemet azért, hogy ezt megmondjam neked, és ha megfogom a kezedet és nem eresztem el a kezedet, és ha nincs többé hatalom a világon, amely meggátolhatna benne, hogy azt akarjam, ami nekem a boldogság, az öröm és az élet, téged, Magda, téged…

Előrehajolt. Most világosan látta a Magda elbágyadt arcát és kigyulladt szemét. Szétnyitotta a karját és magához rántotta a leányt. Magda lecsukódó szemmel esett a karjába, a mellére és eltikkadtan, szomjasan, részegen engedte át az ajkát egy hosszú, fájdalmas, forró csóknak. Amíg az ajkát betapasztotta ez a kegyetlen forróságu csók, addig tehetetlen volt. De azután hosszu lélegzetet vett, ijedten riadt föl, ellökte magától Kádárt és rémülten futott be a házba és föl a szobájába.

Egy hétig hevesen, elszántan és föl-föllobbanó haraggal védekezett minden kísérlet ellen, amellyel Kádár feléje közeledett. A hevessége és a haragja azonban egyre bágyadtabb lett, lassankint már csak egy tiltó, de fáradt mozdulattal válaszolt, ha Kádár esténként feléje hajolt és arról kezdett beszélni, hogy szereti őt és ha megkérdezte, hogy szenved-e ő is és érzi-e még azt a szerelmet, amelyet érzett. Azután ez a bágyadt tiltakozás is elmaradt. Ha esténkint egyedül voltak és ha Kádár egy hosszu hallgatás után feléje csúsztatta a székét és halkan beszélni kezdett arról, hogy mikor kezdte őt megszeretni és hogyan nőtt meg az első ijedelme és a később magára erőszakolt kicsinylése ellenére ez a szenvedélye és ha apró eseteket beszélt el, amelyekben arról volt szó, hogy ekkor meg akkor milyen nehéz küzdelmet kellett magával vívnia, hogy ki ne mondja, hogy meg ne mondja neki, amit érez és hogyan vizsgálta kutatva, aggódva és féltve az ő arcát, vajjon lát-e rajta mást is, mint nyugalmat és komolyságot és hogy milyen hidegnek és érzéketlennek tartotta Magdát és milyen fenséges csodatétel volt az és milyen új emberré tette őt az, mennyire kirántotta a szomoruságból, a tehetetlenségből, mikor megtudta, hogy Magda is szenved, Magda is szerelmes, – mikor Kádár erről beszélt, halkan, sokáig, bőbeszédűen, boldogan, fölindultan hozzáhajolva és néha suttogva a csendben, a nyári éjszakában, akkor a leány hátradőlt székében, behunyta a szemét és hallgatott. Behunyta a szemét és hallgatott és a szorosan összezárt ajka körül a fájdalomnak egy görcsös vonása húzódott lefelé.

A napok teltek, meleg juniusi napok jöttek egymásután, kint a kerten túl, amennyire el lehetett látni, sárgultak a nehéz búzavetések és úgy tetszett, hogy a magányosságuk, az elhagyatottságuk egyre teljesebb lesz. Mintha a nagy házban, a virágos, nagy kertben, a termékeny fekete földek között, az egész óriási kék ég alatt, a fülledt, földszagu melegben rajtuk kívül senki sem lett volna. A levelek, amelyek az elutazottaktól jöttek, egy-egy félórára megzavarták az egyedüllétük érzését, de azután újra összecsukódott fölöttük a magányosság, a földszagú levegő, az óriási kék ég, és ismét olyan volt, mintha senki sem lenne a világon, csak ők ketten.

Junius közepén a két fiú bement a tanítójával Egerbe vizsgára. Reggel mentek el, másnap délben voltak visszajövendők. Kádár felültette őket a hintóba, biztatta őket, hogy azután bátran feleljenek a vizsgán és jó bizonyítványt hozzanak haza és végül odafordult Fein úrhoz:

– Önt pedig még egyszer arra kérem, vigyázzon rájuk.

Fein úr magasra emelte a fejét, olyan magasra emelte, hogy szinte hátraszegte, a derekát kifeszítette, ragyogó kis fekete szemét összehúzta és minden szónál rándítva egyet a fején, mintha a fejét minden szónál még jobban hátra akarta volna szegni, nyilvánvaló izgatottsággal, szinte gőgösen és kihívóan felelte.

– Méltóztassék nyugodt lenni. Én megteszem a kötelességemet.

Kádár csodálkozva nézett rá. Fein úr összehúzott szemmel, hátraszegett fejjel ült be a hintóba. A hintó elindult, Kádár utána nézett egy ideig, azután megfeledkezett róla.

Most egészen egyedül voltak. – Kereste Magdát. Magda azonban bezárkózott a szobájába. Elindult a dolgai után és délben sietve és izgatottan jött haza és aggódva találgatta, vajjon most is szökik-e a leány előle. Magda azonban lejött az ebédhez.

Kádár elébe sietett.

– Csakhogy itt vagy, Magda, – mondotta örömmel.

– Nem akartam föltünővé tenni a bezárkózottságomat, – felelte Magda. – Csak azért jöttem le.

Leült az asztalhoz. Kádár szembe ült vele. Szótlanul ebédeltek. Az ebéd végén, amikor a szobaleány kiment, Kádár csendesen mondta:

– Magda… most olyan, mintha a feleségem volnál… Nem? Te nem érzed ezt? Neked nem öröm ez?… Nem érzed ezt?

– De igen, – felelte Magda lehajtott fejjel.

Kádár nem tudott többet mondani. Estig nem is beszéltek többet.

Este, vacsora után kimentek a verandára. És mielőtt leültek volna, Magda odafordult Kádárhoz és sápadtan, felindultan, dideregve ezt mondta neki:

– Sándor, én nem birom tovább. Az én erőm elfogyott, az én akaratomnak vége van, én nem bírom tovább… Megmondom neked: én tehetetlen vagyok, én nem tudok többé védekezni, most mindenért, mindkettőnk sorsáért, mindnyájunk sorsáért, mindenért, ami történik, te viseled a felelősséget. Eddig én vállaltam azt, ami belőle engem illet, de mert most vége az erőmnek, mert most már minden te rajtad múlik, most te is vagy felelős mindenért. Eddig két akarat volt, most már csak egy van. A te akaratod. Bennem összeomlott minden, én nekem végem van… Te ments meg engemet, ments meg mindnyájunkat, küldj el, vagy menekülj te, de érezd azt, tudd azt, hogy tőled függ minden. Most már te vigyázz ránk… Én nem birom tovább.

Leült, bágyadtan beleesett egy karosszékbe, Kádár is leült. Fázott; és tikkadt volt az ajka. Nem szólt, nem nézett a lányra, nézett maga elé és összeszorult a szíve a rémülettől. Mi lesz most? Mit kell tennie? Borzongó ijedtséget érzett, ha megpróbálta végiggondolni, mi jöhet most, mi történhetik velük. A próbálkozásba belefáradt, nem is gondolkozott már, elfogódva, dobogó szívvel mozdulatlanul ült a helyén és nézett le a kertbe. A leány is mozdulatlanul ült. Hallgattak. Nem néztek egymásra. Mindegyik érezte a másikat, a másiknak a reszkető szívdobogását és hallgatva és mozdulatlanul néztek le az éjszakai kertbe.

A kert szélesen, feketén kitárva feküdt előttük. A holdfény szintelenül hagyta a virágokat; egészen távol állott egy liliomsor, csak annak a fehérsége kapott ezüstös csillogást tőle. A liliomokat lassan hajlongatta egy kis szellő és a hosszú soruk olyan volt, mintha fehér lányok állottak volna ott és hajladoztak volna.

A liliomok illata felszállt hozzájuk. Teljes, nagy csendesség volt, éjszaka, nyugalom, elhagyottság, csak a halk szellő hozta fel a liliomok illatát. Ők ketten ültek a verandán és néztek le a kertbe. Órák hosszat ültek így szótlanul, mozdulatlanul, elkábulva és lassan elbágyadva a csendtől, a mozdulatlanságtól és az éjszakától.

A leány végre megmozdult és halkan, szinte egészen nesztelenül felállott. Kádár feléje fordult, nagyot dobbant a szíve és egyszerre semmi mást nem érzett, csak egy feldobbanó, a szivében felrobbanó nagy rémületet azon, hogy el akar menni, elmegy, itt hagyja őt. Egy ugrással ott volt a lány mellett. Kinyujtotta feléje a kezét és a leány ájult elfáradással, részeg tehetetlenséggel adta át magát a szomjas és mámoros ölelésének.

IV.

Most jött az igazi nyár, egész eszeveszett, tébolyodott, lobogó lángolásával. Az alföld júliusi napja ontotta le kifogyhatatlan, részegen ömlő, vakító hőségét. A Sárga-puszta elveszett a nagy fehér lángolásban, az izzó fényesség beburkolta a nagy házat, elszárította a kertet és beléömlött a hőségre szomjas, lángolástól részeg, jóllakottan és buján sárguló óriási buzaföldekbe. Az óriási kék ég alatt a hőség hullámzott és a buza sárgult, a termékeny hőség és a boldog buza élt csak. Tébolyodott, szerelmes, részeg, forró, fehéren izzó július volt.

– Mi lesz velünk? – kérdezte az első napokban Magda.

Kádár megfogta a kezét, megszorította, magához huzta őt és megcsókolta.

– Ne kérdezd most még, – mondta, – mi lesz velünk. Várj. Ne gondolj még erre. Van még egy hónapunk… másfél hónapunk… Egy örökkévalóság. Most még ne gondolj rá, mi lesz azután. Később… az utolsó héten… akkor majd gondolkozunk róla. Addig érezd úgy, mintha magunk volnánk, mintha rajtunk kivül nem volna semmi, mintha nem kellene semmivel beszámolnunk. Birod ezt? Tudod ezt? Akard nagyon, akkor tudod. Semmire ne gondolj, csak arra, hogy élsz, boldog vagy, szerelmes vagy és imádnak. Ne gondolj most másra. Tudod ezt?

– Megpróbálom, – felelte Magda.

Megpróbálta és tudta. Az első napokban zavarodott volt, fáradt, elgondolkozó, néha elszomorodó és bánatos mosolygásu. De azután kiderült, kiragyogott; a szépsége és a jókedve sugárzani kezdett és Kádár úgy érezte, hogy a boldog asszonyiság illatát árasztja maga körül. A komolysága és a komoly nyugalma eltünt; nevetett; a derült öröm, a világító boldogság ragyogott a szemében; jókedvü volt, és akire nézett és ahová nézett, mindenre és mindenkire a megtelt és megpirosodott ajkának, a kiragyogó szépségének a derüs mosolygásával nézett. Élénk lett, hangos, vidám, szeretett beszélgetni, mindenkit szívesen hallgatott meg, mindenkit szeretett volna jókedvünek látni, és ebéd közben és vacsora közben, különösen ha a két fiúval beszélgetett, sokszor fölhangzott a rég nem hallott meleg nevetése.

A két fiú el volt ragadtatva tőle. Azelőtt is szerették, de a jósága most hódította meg őket igazán a jókedve révén.

– Magda, – mondotta az egyikük egy este, – te most sokkal kedvesebb vagy, mint azelőtt voltál.

Magda nevetett rajta.

– Igen, – mondta a másik fiú, – miért voltál azelőtt mindig olyan komoly és szomorú?

Magda mosolyogva vonogatta a vállát. Ekkor ránézett Fein úrra, aki egész nyárra ott maradt a Sárga-pusztán. Fein úr fehér volt, mint a fal és nyitogatta a száját, mint aki vergődve küzködik valami mondanivalóval. Magda bámulva nézte, és Fein úr odafordult a tanítványához.

– Inkább… azt kellene… kérdezned, – mondta dadogva, – mitől lett olyan jókedvü most Magda kisasszony?

Magda elámulva nézett Fein úrra, azután ránézett Kádárra, a fiú azonban sietve felelte Fein úrnak:

– Á, én azt nem kérdezem, annak örülök…

– Jól van, – mondta Magda. – Helyes.

Azután másról beszélgettek. Július közepén megkezdődött kint az aratás, Kádár egész nap kint járt a földeken, délben gyorsan megebédelt és estefelé jött megint haza fáradtan, megizzadtan, boldogan.

– Magda, – mondta, – most megint ember vagyok. Megint a régi vagyok. Ugy érzem, hogy száz embernek az ereje van a karomban és hogy semmiféle munka nem elég nekem. Megint olyan türelmetlenül vágyom a munkára, mint azelőtt. Ez az, ami kiveszett belőlem, ez az, amit visszaadtál. Most már sohasem érzem azt, amit olyan gyakran kezdtem érezni, a lassú megsemmisülést; tele vagyok az élet kedvével, az élet örömével, terveim vannak, boldog vagyok. Mert te vagy nekem, mert az enyém vagy, mert tőled megyek el és hozzád jövök vissza.

Magda mosolyogva hallgatta, behunyta a szemét és feléje nyujtotta az ajkát.

– Te is boldog vagy, Magda? – kérdezte Kádár.

Magda csak egy mozdulattal és egy sóhajtással tudott válaszolni.

– És Magda, – kérdezte Kádár, – ugy-e… akármi jön most már ezentúl… akármi jön… ez az idő megérte?

Magda feléje fordult, nagy barna szeme kitágult, meghidegedett, azután elsiklott a messzeségbe, tág hideg szemmel nézett így el valamerre messze, azután megrázkódott, lehunyta a szemét és halkan, határozottan válaszolta:

– Megérte.

A július elmúlt és jött az augusztus. A hőség még mindig szakadt le a magasságból, de már fülledt, elmálló, értelmetlen és céltalan volt. A búzát learatták, a tömött kalásztenger helyén tüskés, sárga tarló maradt, amelyen szomorúan és tikkasztóan folyt szét a hőség; a rög mállott, az útakon porfelhők szálltak föl, a ház, a kert beporosodott és a tikkadt, hangtalan, fojtó és értelmetlen hőségbe csak a cséplőgép búgott bele messziről egyhangon, kitartóan és elfárasztóan.

Augusztus nyolcadikán délben hozták a postát. Kádár zsebre tett egy levelet. Ebéd után, amikor egyedül maradtak, átadta Magdának. Magda mozdulatlan arccal olvasta végig.

„Tizennegyedikén délben már otthon leszünk. Kérlek, küldd ki a hintót a déli vonathoz. Budapestről egyébként a biztosság okáért táviratozunk.

Én kitünően érzem magamat, azt hiszem, nincs már semmi bajom, vagy ha van, csak az, hogy nem vagyok veled. Az orvosok nagyon helyeslik azt, hogy menjek el utókurára valahová a tenger mellé. Ha akarod, elmegyünk és akkor magunkkal visszük Magdát is. Olyan nagyon adósának érzem magamat; valahányszor rágondolok, mindig lelkifurdalásom van. Neki talán már nem irok, de te most is mondd meg neki, milyen nagyon köszönöm, hogy olyan jó volt és a kedvemért meghozta azt az áldozatot, hogy otthon maradt. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy valahogyan viszonozzam neki. Bár csak állandó maradna az a vágya, hogy társaságba akar menni és bárcsak találna valakit, akihez szívesen férjhez megy. Télen föl kell vinnünk Budapestre. Egy ilyen szép, okos, drága lány! Hiszen alig van férfi, aki megérdemelné, aki elég jó volna hozzá. Majd keresünk a számára olyan valakit, mint te vagy. Most igazán nincs ennél sürgősebb gondom és nincs nagyobb vágyam.

Tehát augusztus tizennegyedikén. Most már nemcsak a napokat, hanem az órákat is számolom és azzal a gondolattal alszom el mindennap, milyen jó lesz veled együtt lenni…“

Magda leeresztette a kezét a levéllel, azután megmozdult, Kádár elé tette a levelet, a kezét visszahúzta, az ölébe tette és mozdulatlan arccal nézett maga elé.

– Magda, – mondta Kádár szorongva és félénken, – Magda, drágám… most beszélnünk kell már arról, mi legyen… Most nem lehet kikerülni többé, határoznunk kell.

Magda nem felelt. Mozdulatlan, merev, szigorú arccal nézett maga elé.

– Magda, – mondta Kádár könyörögve, – mondj valamit.

Magda lassan feléje fordította az arcát. Az arca nem volt már merev, hanem bánatos és alázatos; nagy, barna szemét könnyek fátyolozták el; a megmozdulása, a feje meghajtása, az arca kifejezése engedelmes, tehetetlen és alázatos volt.

– Én nem tudok neked semmit mondani, – felelte halkan. – Az történik, amit te akarsz. Az történjék, amit te akarsz. Velem te most már rendelkezel és ha akarsz engem tovább is szeretni, akkor jó, és ha engem nem szeretnél már, akkor is tedd azt, amit akarsz.

Kádár ijedten nyúlt a keze után, megfogta, megcsókolta és a kezében tartotta.

– Magda, – mondta neki halkan és szemrehányóan, – miért beszélsz igy? Miért kételkedel benne, hogy szeretlek?

– Szeretsz? – kérdezte Magda halkan, szomorúan, alázatos, könnyes szemmel.

Kádár megölelte és forrón és hosszan megcsókolta. Magda kiszabadította az ajkát.

– Akkor, – mondta hangosabban, – akkor tedd azt, amit jónak látsz. Én mindenben engedelmeskedem. Én mindent elfogadok. Nekem minden jó, amit te akarsz.

– Jól van, drágám, – mondta Kádár. – Akkor beszéljünk erről a dologról. Akkor segíts nekem. Gondolkozzunk. Mi a teendő?

Magda nem szólt. Kádár járkált a szobában és töprengve, idegesen, önmagával vitatkozva beszélt:

– A helyzet olyan egyszerű volna. Én szeretlek téged és csak veled tudok és csak veled akarok élni. Mi állhat az útjába annak, hogy veled éljek, hogy mi együtt éljünk, mikor mindakettőnknek ez a boldogság… Két ember nem tud egymás nélkül élni… De ennek a szerelemnek útjába áll… a szeretet… a család… mindenféle megszokás, mindenféle szent bilincs… Bilincseket hordunk… Hogyan rázzuk le őket? Mi ránk kettőnkre nézve az életünk legnagyobb és legszentebb törvénye a szerelmünk, hogyan érvényesüljön ez a legfőbb parancs? Útjába állhat-e a megszokás és a gyöngédség és a jóság?

Magda hallgatott. Kádár odafordult hozzá:

– Magda, – mondta könyörögve, – mondj te is valamit. Erősíts meg engem az elhatározásomban, erősíts meg abban a hitemben, hogy mindennel szembe kell szállnunk.

Magda szomorúan rázta meg a fejét.

– Én csak azt tudom, hogy én neked engedelmeskedem. És csak azt tudom, hogy én nélküled úgy sem tudok élni…

– Hát ezt, hát ezt mondd, Magda. Ha ezt mondod, akkor én nem habozom. Akkor semmi sem tarthat vissza. Akkor… ha hazajönnek… én fogom megmondani… mit akarok, mi történt, hogy mi… hogy nekünk el kell mennünk… hogy én itt nem maradhatok többé… én Ilonával nem élhetek többé…

Magda fölzokogott. Kádár odament hozzá.

– Ne sírj, – mondta. – Nézd, én is szeretem Ilonát… nagyon szeretem… te ezt érted… ez nem lehet másképpen… És én nagyon gyöngéden… Eh, nem is tudom, hogyan mondom meg neki…

Maga elé nézett és fölkiáltott:

– De mikor téged szeretlek. Mikor nélküled nem lehet… nem tudok élni… Őt is szeretem, de az egészen más. Én őt szeretem… a távolból is, ha nem lennék vele együtt, de veled együtt kell lennem, nélküled nem tudok élni.

Magda fölemelte hozzá a könnyes arcát, Kádár letörölte a könnyeit és hangosan mondta:

– Nem tudok nélküled élni.

Erősítette önmagát az elhatározásában.

– Nem tudok. Téged meg kell tartanom, akármi történik is. Ugy-e, így van, Magda?

Magda bólintott és behúnyt szemmel nyujtotta csókra az ajkát. Jöttek az utolsó napok. Fáradt, kábult, tikkadt és fájdalmas mámoru augusztusi napok és augusztusi éjszakák. A szerelmük könnyesen, sóvárgóan, marcangolóan, boldogtalan boldogsággal lángolt még ezekben az utolsó napokban, amelyeket egyre jobban beárnyékolt, elhomályosított és megmérgezett egy közeledő nagy, hideg bánat és megbánás.

Kádár egyre nyugtalanabb lett. Tépelődött, kínlódott, habozott, nem tudta elszánni magát rá, mit tegyen és hogyan fogjon hozzá. Magda hallgatva és egyre teljesebb mozdulatlan szomorúsággal nézte a tépelődését.

– Azt kellene tennünk, – mondta Kádár az utolsó napon, – hogy most kimegyünk a vasúthoz, felülünk az első vonatra és elutazunk. Messzire valahová. Soha vissza nem jövésre.

Habozott egy ideig, föl-alá járt, megrázta a fejét.

– Ez brutalitás lenne, – mondta. – És gyávaság. Ugy-e, gyávaság lenne, Magda?

– Igen, – felelte Magda. – Gyávaság lenne.

Augusztus tizennegyedikén sápadtan és fáradt, elgyötört arccal kelt föl Kádár. Reggeli után idegesen sétált az ebédlőben. Rágta a vértelen ajkát és a keze, amellyel a homlokát végigsimogatta, reszketett. Magda szótlanul nézte egy ideig, azután kiment. Egy óra múlva jött vissza és Kádár ekkor még mindig idegesen és remegve járkált föl és le.

Magda leült.

– Kimégy a vasúthoz? – kérdezte azután halkan.

– Igen, – felelte megriadtan Kádár. – Miért? Már menni kell?

– Nem. Félóra múlva.

Kádár tovább járkált. Kintről egyszerre behallatszott a hintó robogásának a zaja. Menni kell. Kádár megállott, kifelé fordult és az arca még sápadtabb lett.

Magda ekkor fölállott és odalépett hozzá.

– Sándor, – mondta halkan, – hallgass ide. Ez a helyzet olyan nehéz… én értem… én tudom… Egyelőre ne szólj hát semmit. Maradjon minden úgy, ahogyan van. Éljünk tovább úgy, mint azelőtt, mintha közöttünk semmi sem történt volna. Majd meglátjuk, mi lesz… majd történik talán valami… akkor elhatározhatjuk, mit kell tennünk…

Lehajtotta a fejét és még halkabban folytatta:

– Én még nem tudom… de megtörténhetik, hogy olyan lesz a helyzet… hogy szólnod kell, hogy nem lehet halasztani, nem lehet tovább úgy élni… Érted te, hogy mit akarok én?…

– Igen.

– Én majd megmondom neked, ha úgy lenne. Akkor kell… Akkor nem lehet hallgatni. De addig hallgass.

Kádárnak kipirult az arca. Megfogta a Magda kezét, megcsókolta, azután szótlanul megcsókolta az ajkát és ment ki a vasúthoz.

V.

Az országúton magas, fehér porfelleg rohant a ház felé, a hintó robogásának a zaja egyre közelebbről hallatszott, a két fiú kiabálva szaladt a kapu felé, a hintó berobogott a kapun és megállott a ház előtt. Elsőnek Kádár ugrott ki, azután az öreg Markó, az öreg asszony és Ilona. A két fiú megrohanta az anyját, Magda komoly és mozdulatlan arccal ment az öreg asszony felé. Az apja megállította útközben.

– No hercegkisasszony! – mondta neki jóindulatuan és békülékenyen.

Magda odanyujtotta az arcát. Az öreg megcsókolta, aztán ráveregetett a vállára.

– Még mindig ilyen szomoru vagy? – kérdezte jókedvüen. – Férjhez adlak már, keresek már neked egy herceget, hogy jobb kedved legyen.

Magda nem válaszolt. Megcsókolta az anyját, azután a testvérét, a fiúk is sorba csókoltak mindenkit. Fein úr is előkerült a háttérből, hogy átvegye a kézszorításait, azután az egész társaság bevonult a házba. Az öreg Markó Kádárral egyenesen az ebédlőbe ment, a két asszony fölment megmosakodni és tíz perc mulva mindnyájan együtt ültek az ebédnél.

Mindenki megkapta az ajándékait, a két fiú tombolt örömében, az ebéd hangos volt és jókedvü. Ilona azon fáradozott, hogy Magdát is jókedvre derítse, azt kérdezte tőle, hová akar menni szeptemberben, majd ők is odamennek, magukkal viszik őt, Magda nyugodtan és komolyan válaszolgatott és néha nagy erőfeszítéssel mosolygott is.

Ebéd után a fiúk kimentek, Fein úr is visszavonult, az öreg Markó értesült már mindenről, ami itthon történt, csend támadt és ekkor Magda kezdett kérdezősködni a fürdőről és a fürdőbeli élményekről. Ilona jókedvüen beszélt el mindent. A lakásuk kitünő volt, az ellátás is nagyon jó, csak társaságra tettek szert nehezen. Apa hamar talált két magyar urat, azokkal órák hosszat kártyázott, hanem a férfiak egyébként nem voltak szimpatikusak, az asszonyok még kevésbbé. Volt ott egy aradi asszony… na!

– Ismerősök nem voltak? – kérdezte Magda.

– Nem, – mondta az öreg asszony, – csak ez a gazember Sarudy, a Taláry herceg bérlője.

– Gazember? – kérdezte Kádár.

– Persze, – felelte az öreg asszony, – nem tudod? – elvált a feleségétől.

– Azért gazember?

– No hallod, – tizennégy éves házasság után…

Kádár nem felelt. Felnézett a levegőbe, a szivarja füstjébe, hogy senkinek se kelljen a szemébe néznie.

– Hát még? – kérdezte Magda visszafojtott lélekzettel.

– Ismerős más nem volt, – felelte Ilona. – Hanem ott volt Felix Babenberg, a híres német író a híres színésznőjével, Abels Stellával. Egy szép villában laktak és ott volt a Babenberg felesége is. Az belenyugszik ebbe. Mit szólsz hozzá?

Odafordult Magdához. Magda nem szólt semmit, csak, hogy az érdeklődésének valamely jelét adja, halkan mondta:

– Ah! Igazán…

Kádár nézte a szivarja füstjét, gondolkozott, egyszerre megrándult a teste, odafordult a feleségéhez és idegesen, összehuzott szemmel hajolt előre, mintha mondani akarna neki valamit. Az asszony azonban ekkor már másról beszélt. Kádár felállott, járkálni kezdett és tépelődve rágta az ajkát. Félfüllel, messziről hallotta csak, amit az asszony beszélt.

– Tudod, – mondta Magdának, – ott volt az az aradi asszony. Ekkora butonok voltak a fülében és mindenkivel kikezdett. A legállandóbban egy fiatal doktor foglalkozott vele, azzal sülve-főve együtt volt. Egyszerre csak egy német katonatiszt jött oda, egy nagy, szőke gróf, monoklival.

Kádár félbeszakította. Nem bírta elfojtani az ijedt, kutató, aggodalmas kérdését, amellyel hirtelen hozzája fordult:

– Ilona, – kérdezte rekedten, – azt mondod, hogy annak a Felix Babenbergnek a felesége is ott volt.

Magda csendesen felemelte a fejét és csodálkozó, nagy szemmel nézett rá. Az asszony nyugodtan felelte:

– Igen. A felesége is ott volt.

– És az belenyugodott…?

– Igen. Azt mondják, úgy szereti a férjét, hogy ebbe is belenyugszik. Még ő intézi a férje minden dolgát, ő tart rendben mindent, ő levelez…

Kádár kipirultan hajolt feléje és remegő ajakkal kérdezte:

– És mit gondolsz, helyesen teszi? Képes volnál te rá?

– Fuj! – felelte undorodva az asszony. – Hogy kérdezhetsz ilyent?

– De amikor szereti! – mondta Kádár izgatottan. – És amikor a férje is bizonyosan szereti őt azért…

Az asszony undorodva húzta el a száját és mély utálattal mondta:

– Ez nem szeretet. Aljasság…

Belenézett a férje remegő arcába és beesett szemébe és megrettenve mondta:

– Miért kérdezted ezt? Miért akartad ezt tudni?

Kádár kiegyenesedett és elsápadva törülte meg a homlokát.

– Semmiért, – mondta. – Semmiért. Folytasd csak kérlek, amit elkezdtél.

– De miért kérdezted?

Az öregek elámulva figyeltek; Magda nagy szemmel, vizsgálva nézte őket; azután az asszonyt és Kádárt, Kádár pedig ingerülten felelte:

– Semmiért. Folytasd kérlek…

Az asszony keskeny, finom ajka síróan meggörbült, reszkető kézzel simította hátra a haját, habozott egy kicsit, azután újra megkérdezte:

– De mégis Sándor… ok nélkül nem mond ilyent az ember… Miért kérdezted?

Kádár harsányan, türelmetlenül, magánkívül ráordított:

– Semmiért. És most azonnal folytasd, amit elkezdtél…

Az öreg Markó föl akart pattanni, az asszony azonban gyors, kérő mozdulattal hajolt feléje és sietve, szepegve, könnyes szemmel, sírással küzdve hebegte maga elé:

– Azután jött a német katonatiszt… és az asszony nem törődött a doktorral… és mindig elszökött előle… és egyszer az erdőben…

Senki sem hallgatta, mit beszél. Ő sem birta tovább.

– Egyszer az erdőben, – mondta még egyszer szepegve.

Azután keserves zokogás buggyant föl az ajkán és nem tudta folytatni. A kezét a szájához emelte, mintha vissza akarná fojtani a sírását és megrémülten, ijedten, elkeseredetten zokogott.

Az öreg Markó fölugrott.

– Te meg vagy őrülve, – mondta dühtől piros arccal Kádárnak. – Mit ordítottál úgy rá?

Odament az asszonyhoz és simogatta.

– Hazajön itt két hónapi távollét után, – mondta szemrehányóan az öreg asszony – és így fogadod.

Kádár megzavarodva nézett rájuk. Azután ránézett Magdára; Magda elfordította a tekintetét. Odalépett az asszonyhoz.

– No, szívem, – mondta neki, – hát ne haragudj… Bocsánatot kérek, – jó? Ne vedd nagyon tragikusan, ideges vagyok, ugy-e nem haragszol?

Az asszony odanyujtotta a vékony, kicsi kezét és mosolyogni próbált:

– Nem, – mondta, – én nem haragszom. Én… nem is azért sírtam… mert rámkiáltottál… hanem azért, mert azt kérdezted… Miért kérdezted?

Kádár egy gyors pillantást vetett Magda felé, Magda azonban most már egészen elfordult. Lehajolt az asszonyhoz.

– De szívem… kedvesem, hát hogy sírhatsz egy ilyen minden jelentőség nélkül való kérdés miatt? Eszembe jutott… Semmi más okom nem volt rá. Hogy gondolhatod!

Az asszony hozzásimult és megcsókolta. Engedelmesen, de tapadva és szomjasan csókolta meg és Kádár behunyt szemmel hajolt le hozzá, a feje megtelt vérrel és a homloka verejtékes lett.

Azután hátrafordult. Magda azonban nem nézte őket, elfordulva ült és mozdulatlan arccal tekintett ki az ablakon.

– No, – dörmögte az öreg Markó elégedetten. – Semmi baj.

Az öreg asszonnyal együtt kifelé indult. Útközben ráveregetett a Magda vállára.

– Hát te mit ülsz itt, mint egy kőszobor, – mondta neki. – Gyere, hagyjuk őket egyedül.

VI.

Egy hét mulva, este, vacsora után – kint ültek a verandán, – Ilona fölkelt és jó éjszakát kivánt a társaságnak.

– Fáradt vagyok, – mondta, – lefekszem.

Kádárt ebben a másodpercben egy parancsoló, türelmetlen, szinte érintésnek érzett pillantás érte. Odafordult Magda felé, a lány összevont homlokkal, összeszorított ajakkal, a sötétben világító nagy szemmel nézett rá. Kádár megértette, hogy beszélni akar vele és hogy azt kivánja tőle, maradjon itt. Ilona elment és ő elfogódva húzódott bele a karosszékébe. Várt.

Az öregek sokáig maradtak, de végre álmosodni kezdtek, fölkeltek, elbúcsúztak és mentek aludni. Kádár összehúzódva, csendesen maradt egy ideig. Azután közelebb ült Magdához. Magda nem mozdult. Kádár előrehajolva, figyelmesen nézte az arcát és meghökkenve hajolt még jobban előre, hogy még jobban lássa. A Magda arcáról eltünt a jeges merevség és a rendületlen komolyság. Az arca meglágyult, elbágyadt és fölolvadt, valami nagy síró, de megnyugvással teli, messzeségbe néző szomorusággal telt el. A fájdalma szinte mosolygás volt, álmodozva, elfáradva, megadóan és szinte vágyakozva nézett a kikerülhetetlen és kérlelhetetlen jövendő elé.

– Magda, – mondta Kádár halkan és ijedten.

Magda feléje fordította, feléje hajtotta szomorú, bágyadt szőke fejét és napsütötte barna arcán fájdalmas alázat volt.

– Sándor, – mondta alázatosan, – most itt van az ideje… Most szólnod kell, vagy énnekem kell tennem valamit.

Kádárnak megdobbant a szíve és úgy érezte, valami nagy tüzesség árasztja el az egész testét. Fölugrott és elfelejtett azzal törődni, látja-e valaki őket, fölugrott és egy öleléssel odaomlott, odatérdelt Magda elé, átfogta a testét, fölnyujtotta hozzá az ajakát, lehúzta magához a Magda fejét, megcsókolta és azután egy nagy öleléssel odaszorította hozzá a fájdalmas elszántságtól lüktető, mámoros fejét. Magda magához ölelte a fejét és a csendes, meleg éjszakában így maradtak sokáig ebben a hangtalan, dacos, keserű és kínzó boldogságú ölelésben. Még egyszer érezték a szerelmük fájdalmas boldogságát, még egyszer föllobogot bennük a bűn mámora és dacos bátorsága.

– Nem haragszol rám? – kérdezte Magda.

Kádár egy fölkiáltással felelt:

– Oh!… Most érzem azt, csak most érzem, milyen csodálatosan, milyen királyi módon nagylelkü voltál te. Milyen felségesen bátor. Milyen nagyszerűen hősies a te szerelmed és hogy milyen könnyü volt nekem téged szeretnem és milyen rettenetesen nehéz volt neked engem szeretned.

– Nem hagysz el engem? – kérdezte Magda fájdalmasan és alázatosan.

– Oh!… – Hogy kérdezheted ezt? Ezt hitted? Ezért kerültél, amióta… ők itthon vannak?

– Nem, – felelte Magda, – nem szabad azt mondanom, hogy ezt hittem. De erre is gondoltam. A lány… az asszony azért olyan végtelenül nyomorult, mert ha olyan határtalanul szerelmes volt, hogy mindenről megfeledkezett és csak arra gondolt, hogy adnia kell, hogy nagylelkünek kell lennie, akkor utóbb maga is úgy érzi, hogy most már nincs semmije és hogy a magárahagyottság a világgal szemben mindenkivel szemben természetes, hogy természetes, ha elhagyják…

– Nem, mondta Kádár. – Kedves!… Én nem hagylak el.

Magda hüvösséget érzett a szíve körül. Ez a mondat nem volt a meleg és természetes kiáradása egy forró vágynak és egy dacos ragaszkodásnak, hanem pártfogó hangú volt és a kötelességteljesítés ízét éreztette. Elhúzódott Kádártól és lefejtette a derekáról a karját.

– Ezt gondoltad? – kérdezte Kádár. – Ezt érezted?

– Nem, – felelte Magda komolyan, – nemcsak ezt. Hanem éreztem még… hogy mondjam ezt meg neked?… nem féltékenységet, Istenem, nem azt. Hanem azt gondoltam, hogy… nem én mellettem vagy, itt élünk ilyen közel egymáshoz és nem mellettem vagy és kínzó vágyat éreztem arra, hogy mellettem légy. És tudtam, hogy te ezt a vágyat nem érzed…

– Óh!…

– Tudtam, hogy te ezt a vágyat nem érzed, mert te kínlódtál talán… bizonyosan kínlódtál… de csak a hazugság miatt és az én közelségem miatt és azért, mert arra kellett gondolnod, hogy jön a leszámolás.

– Nem, Magda!

– De igen. Én láttam rajtad, éreztem rajtad, minden mozdulatodon és minden szempillantásodon éreztem, hogy te azt a nagy vágyat, azt a forró és ellenállhatatlan régi vágyat már nem érzed. Tudtam azt, hogy ha most kellene mindent kezdeni, nem kezdenéd el.

– Magda!

– Tudtam ezt és tudtam azt is, hogy ha nem hagysz el, hát… becsületből, tisztességből, elhatározások, elvek miatt nem hagysz el. De nem azért, mert még mindig olyan féktelenül szeretsz, hogy mindennel szembeszállj értem. Nem egy minden áldozatra kész szerelem ez már, hanem egy minden kötelesség teljesítésére kész lovagiasság. Ha csak a férfiösztönödre, mondjuk a szivedre hallgatnál, akkor nem törődnél velem, vagy legalább is nem áldoznál föl értem mindent, de te az eszedre is hallgatsz, a becsületre, a lovagiasságra, arra, hogy nem szabad – utálatos kimondani – nem szabad cserben hagynod egy lányt, akit bajba döntöttél.

– Magda, én nem engedem, hogy ilyeneket beszélj.

– Engedned kell. Érezned kell, hogy igazam van. És én tiltakoznám is ellene, hogy engem szánalomból szeress, hogy részvétből és becsületből maradj mellettem, hogy engem úgy tekints, mint valami szerencsétlen, elhagyott, megcsalt, szegény varrólányt. De az a rettenetes… hogy én most egy cseppet sem érzem magamat erősebbnek, mint egy szegény, elhagyott, megcsalt varrólány. Azt hittem, felette állok az ilyen asszonyi nyomorékságoknak. És nem állok felette. Azt hittem, nem törődöm a világgal. És reszketek tőle. Azt hittem, szembe merek szállni mindenkivel, mert a szerelmem jogot ad mindenre. És félek mindenkitől… mert…

Csendesen, gyáván sírni kezdett.

– Mert, – mondta sírva, – mert bűnösnek érzem magamat.

Kádár nem tudott szólni. Fölállott, egy nagy hidegség burkolta be: fájdalom, félelem, jeges szorongás. Magda leküzdötte a sírását és összerázkódva mondta:

– Amióta ők itthon vannak… azóta mindig egy nagy sötétség, egy nagy félelem, egy hideg irtózat kerülget… nem tudom mi… nem tudom hogyan… Azért értem, ha te félsz, mert én százszor jobban félek…

Kádár is összerázkódott. Megborzongott; olyan félelmet érzett, hogy minden tagja fájt tőle.

– Magda, – kiáltotta rémülten, – mit beszélsz te!

Megfogta a kezét és megszorította, hogy melegséget érezzen, hogy puha testet, meleg vért érezzen, hogy tegyen valamit, hogy az izmai megfeszülhessenek.

– Magda, – mondta újra, – mit beszélsz te. Az okosságod… az, hogy gondolkozol, töprengesz, a vágyainkat és a fájdalmainkat elemzed… árt most nekünk. Hibás útra visz. Nem igaz, amit mondtál. Nem igaz. Én szeretlek téged és te is szeretsz engem… és nem kell mással törődnünk és nem szabad mással törődnünk, csak ezzel… Nekünk boldogan kell egymást szeretnünk és mindennel szembe kell szállnunk érte… Gondolj arra a hat hétre, amely elmult… Gondolj rá… Akarsz úgy élni velem… sokáig… mindig… együtt…

Magda fölállott. Megölelték és megcsókolták egymást és még egyszer, utoljára végigtüzelt rajtuk a mámor, a szerelem, az emlékezés.

– Akarsz úgy élni? – kérdezte Kádár.

– Szeretnék, – felelte Magda sóhajtva.

– Akarj. Ha akarsz, ha akarod, akkor meglesz. Holnap végzek mindennel.

– Hát jó, – felelte csendesen Magda, – próbáld meg.

Megölelték egymást és fölmentek, Magda a szobájába és Kádár a feleségéhez.

VII.

Az asszony ébren volt. Kádár elsápadva kérdezte tőle:

– Nem alszol?

– Nem, – felelte az asszony, – nem tudok. Aludtam már… gyorsan elaludtam, mert nagyon álmos voltam… de azután fölébredtem és nem tudtam újra elaludni. – Sokáig voltatok lent. Egy óra.

– Igen, – mondta Kádár zavarodottan és elfordult.

Az asszony felkönyökölt és nyugodtan, bizalmasan beszélte:

– Tudod, a szívem most egészen rendben van. Amióta itthon vagyunk, nem érzek semmit. Csak aludni nem tudok jól. És ezért jó lesz, ha elmegyünk a tenger mellé. A tengertől pompásan alszom.

– Igen, drágám, – mondta Kádár elfordulva.

– Legjobban szeretnék veled egyedül menni. Veled egyedül valahová, ahol senkit sem ismerünk, ahol egész nap velem lennél. De Magdát el kell vinnünk. Nem szabad itthon hagynunk. Olyan nagy szüksége van valami szórakozásra. Már szinte aggasztó a komolysága, a szomorúsága, a keserűsége. Gyorsan férjhez kell adnunk.

Kádár lehajolt, hogy az arcát ne lehessen látni. Az asszony tovább beszélt:

– Legjobban szeretném akkor már a két fiút is elvinni. Hadd legyenek velünk. Úgyis azt érzem néha, hogy rossz anyjuk vagyok, mert az egészségemet többre becsülöm, mint azt, hogy velük legyek. De ennek végre is nincs sok értelme. Ők pompásan érzik magukat itthon, jobban, mint akárhol másutt… Ugy-e igaz?

– Igaz, – felelte Kádár.

Az asszony beszélt és ő egy-egy szóval felelgetett csak. Kábult volt. Úgy érezte, hogy beszélnie kellene, hogy minél tovább hallgat, annál súlyosabbnak számít az, amit el fog mondani, de nem mert beszélni. Nem tudott. Kábult volt.

– Nem akarsz aludni? – kérdezte az asszonyt.

– Nem… nem hiszem, hogy tudok. De te csak aludj.

Feléje hajolt, hogy megcsókolja és egyszerre riadtan állott meg.

– Mi az? – kérdezte. – Mi bajod? Valami bajod van?

– Miért?

– Olyan sápadt vagy… borzasztó. És a szemed…! Nincs valami bajod? Nincs lázad?

Megfogta a fejét és letörölte a homlokáról a hideg verítéket.

– Te beteg vagy, – mondta. – Szent Isten.

– Nem, nem, kérlek… semmi bajom… igazán, semmi bajom.

– De hiszen az lehetetlen… mutasd a kezedet… a hőmérő… Nem fáj semmid?

– Nem, – mondta kétségbeesve Kádár, – hagyd kérlek… igazán nincs semmi fájdalmam… semmi fizikai bajom.

Az asszony meghökkenve nézett rá.

– Semmi fizikai bajod? Hát… valami… más… bajod van?

– Nem, nem…

– De igen. Én látom azt rajtad, úgyis látom. Mióta hazajöttünk. Mi bajod van? Mondd meg nekem! Olyan dolog… ami… ami apára is tartozik?

– Óh, dehogy.

– Hát más? Másféle? Mi? Mi az? Mi lehet?

Kinyitott szájjal, rémülten bámult rá Kádárra.

– Mi az, Sándor? – suttogta elfogódva. – Mi az?

– Kérlek… nem… ne… ne beszéljünk róla.

– De igen.

Rémülten, lázasan faggatta a férjét, remegve sorolt fel mindenféle lehetőséget, ijedten és megbűvölve közeledett egy kérdés felé, és végre, amikor hiába könyörgött őszinteségért és vallomásért, fehér ajakkal és hebegve kimondta ezt a kérdést:

– Az a bajod ugye… amiért… amiért… rámkiáltottál, mikor hazajöttünk?…

Kádárnak könnyes lett a szeme és lehajtotta a fejét.

– Ugy-e az? – kérdezte suttogva az asszony.

Kádár nem válaszolt.

– Mondj el mindent, – suttogta megtört hangon az asszony.

Kádárban ekkor megáradt a fájdalom, a részvét, a hála, a szégyenkező megindultság, megfogta az asszony kezét és szakadozottan, remegve, könnyesen bugyogott ki az ajkán:

– Ilona… hogy merjek én neked beszélni… Hogy merjem én neked elmondani? Te drága vagy és jó vagy és szeretsz engem… de tudsz-e olyan jó lenni és tudsz-e engem úgy szeretni, hogy megértsd és megbocsásd ezt? Megérted-e, hogy én azért mégis szeretlek téged, hogy minden gyöngédségem és minden szeretetem a tied, hogy én azért szeretlek…

Az asszonynak az egész teste remegett a visszafojtott sírástól és most nem bírta tovább. Egy felsikoltással zokogta el:

– Valaki mást szeretsz.

Kádár elhallgatott. Simogatta az asszonyt, azután vigasztalni kezdte. Az asszony lefojtogatta a torkán a sírását.

– Mondd csak, – mondta elcsukló hangon, – mondd csak tovább…

– Nem tudom. Gyűlölettel hallgatod.

– Nem. Mondd csak.

– Ilona… hogy mondjam? Hogyan értessem meg veled, hogy hiába szerettelek téged szeretettel, hűséggel, ragaszkodással, hálával… ennek nem lehetett ellentállni. Ez úgy jött rám, mint egy szélvihar, mint egy zivatar, mint egy katasztrófa, amelynek nem lehet ellentállni… Hiába volt minden. Megérted te azt, hogy én hiába küzdöttem, nem tudtam ellentállni, hogy engem elsodort.

Az asszony fájdalmas, merev szemmel nézett rá és úgy látszott, nem is hallja, amit beszél.

– Ki az? – kérdezte egészen halkan, béna ajakkal.

Kádár megremegett, mielőtt kimondta volna ezt a szót. Habozott.

– Ki az? – kérdezte az asszony.

– Magda, – felelte Kádár lassan, suttogva, szégyenkezve.

Az asszony szeme lecsukódott. Az arca elfehéredett, a feje ájult fáradsággal esett le a párnára.

– Ilona, – kiáltotta Kádár rémülten, – Ilona… mi bajod… hallod, amit mondok?

– Igen, – felelte lecsukott szemmel az asszony.

– Ilona, – könyörgött Kádár, – nézz föl… Mondd, hogy nem gyűlölsz… mondd, hogy nem fáj neked nagyon… Ilona…

Az asszony lassan felnyitotta a szemét. Megtört, üveges tekintettel nézett Kádárra.

– Nem gyűlöllek, – mondta nagyon halkan. – Nem gyűlöllek. Én éreztem ezt. Amióta hazajöttünk éreztem ezt. Mit akarsz most tenni?

– Ilona… Istenem… én nem tudom. Majd meglátjuk. Csak te ne szenvedj nagyon… Ilona, ha tudnád, milyen végtelen szeretetet érzek irántad, milyen végtelen gyöngédséget, hálát…

– El akarsz válni?

– Nem tudom, Ilona, majd meglátjuk, majd… beszélünk róla… majd gondolkozunk… majd keresünk…

– El kell válnunk. Ha őt szereted…

– De téged is szeretlek. Téged is szeretlek.

Az asszony ránézett, megrázta fáradt, halvány fejét és halkan mondta:

– Őt szereted.

Behúnyta a szemét. Kádár nem tudott szólni.

Összezúzottan, megsemmisülten ült mellette, elfacsarodó szívvel nézte fájdalmas, halottfehérségű, lehúnyt szemü, merev arcát és megtelt könnyel a szeme.

Hosszú, nagy csöndesség volt. Az asszony végre fölnyitotta a szemét, merev tekintettel nézett Kádárra és meglátta a könnyeit. Melegebb lett a pillantása.

– Sándor, – mondta, – szegény Sándor… Neked is fáj?

Kádár fölzokogva hajolt feléje, az asszony remegve ölelte meg és most föl-fölzokogva, de nyugodtan, csöndesen és jósággal beszélgettek. Kádár elmondott mindent és az asszony beleegyezett mindenbe. A hajnal bederengett a szobába és az ő halk és könnyes beszélgetésük még mindig tartott. Lassan világosodott és ők halkan és sírva beszéltek az elválásukról.

VIII.

Kádár hét óra tájban fölkelt. Egy percet sem aludt, a szeme égett és a halántéka lüktetett, fáradt és lázas feszültséget érzett minden tagjában, az álmatlanság különös részegségét. Felöltözködött, lement a lépcsőn és minden csekélységet, minden mozdulatot vak és bódult energiával végzett. Most egy percig sem lehetett már várni, most gyorsan kell végezni mindennel, bátran, elszántan, bódultan, vakon.

Az ebédlőben föl és le járkált. Félnyolckor bejött az öreg Markó. Megdobbant a szíve, le kellett nyelnie az izgalmát, feléje sietett és gondolkozás nélkül, szinte tehetetlenül, még az előbbi energiájától hajtva, mint akit lelöknek valahová, hevesen mondta:

– Kérlek, beszélni szeretnék veled.

– No, no, – mondta az öreg Markó, – no, no…

Beszélni szeretnék veled… kicsit hosszasabban.

– Rajta no!

– Ez nem alkalmas hely. Menjünk föl talán a szobámba.

– Inkább a kertbe.

– Jó. A kertbe.

Lementek a kertbe. Az öreg Markó pödörgette a vastag, ősz bajuszát, féloldalról gyanakvó pillantásokat vetett Kádárra és egyszer-kétszer önkéntelenül megrázta a fejét. Kádár egyenesen, mereven maga elé nézett. Az arca sápadt volt és az ajka rángatózott.

– No, – mondta az öreg Markó, – nohát…

Egy kavicsos kerti úton mentek. Kádár nem szólalt még meg. Elértek a rózsákig és Kádár itt hirtelen visszafordult a ház felé. Az az érzése volt, hogy fentről nézi őket valaki. A ház azonban leeresztett függönyökkel, némán és mozdulatlanul állott még.

– No, – mondta türelmetlenül az öreg.

Kádár nagy lélegzetet vett, az izgatottságát egy kinos torokrándulással ismét le kellett nyelnie, fölemelte a jobb kezét, mintha védekezni akart volna és izgatottságában szinte kiáltva, rekedten hadarta el:

– A dolog ez. Erről van szó… Én el akarok válni Ilonától.

Mind a ketten megálltak. Az öreg sarkon fordult; derékszögben, szinte katonás merevséggel átfordult feléje, hirtelen vérpiros lett az arca és a két nagy kezét ökölbe szorítva csapta föl a levegőbe. Kádár minden erejét összeszedte, hogy nyugodtan meg tudjon előtte állni.

Az öreg két fölemelt, nagy ökle remegett a levegőben és reszkető, ősz bajusza alól ordítás tört ki:

– Gazember!… Gazember!…

Kádár most nyugodtabb lett. Ez az ordítás, ez a nyilvánvalóan igazságtalan és oktalan brutalitás visszaadta a higgadtságát. Tudta, hogy ez után szégyenkezésnek kell jönnie.

Nem válaszolt. Nyugodtan nézett farkasszemet az öreggel és hallgatott. Az öreg leeresztette az ökölbe szorított kezét és látszott rajta, hogy megzavarodik. Ha az ordítása és az ökle fölemelése után üthetett volna is, akkor maradt volna haragvó és rendületlen. Igy megérezte a keze leeresztésében lévő kómikumot és megzavarodott. De a szégyenkezését is szégyelte.

– Most te nevetsz ki engem, – mondta reszketve a haragtól, – most te mosolyogsz rajtam, most te nézel le engem, mert nem tudtam vigyázni magamra. Ismerlek benneteket… finom és művelt embereket… Pedig kettőnk közül mégis te vagy a komisz és hitvány ember, komisz, hitvány, művelt ember… alávaló és művelt gazember. És nekem nem szégyenkeznem kellene előtted, hanem újra fogni a két öklömet és beleverni a te finom és művelt arcodba…

Kádár egészen nyugodt volt.

– Gondolod, – kérdezte, – hogy ez az a hang, amelyen velem beszélned kell?

– Ezt tudjátok: a hangot megkeresni, a hangra vigyázni. De becsület, az nincs bennetek, de tisztesség, az nincs bennetek.

– Még nem tudod, miről van szó.

– Tudom, miről van szó. Láttam rajtad… aznap, mikor hazajöttünk, láttam már. Én miről lenne szó? Arról van szó, hogy a feleségedet el akarod hagyni, el akarod rúgni magadtól. Tehát gazember vagy. Punktum.

Kádár hallgatott egy kicsit és érezte, hogy egy hideg, hiú rosszaság terpeszkedik el a lelkében. Érezte, hogy az öregnek szüksége van arra, hogy kiabáljon vele, ordítson rá, inzultusokat vágjon a szemébe és különösen arra, hogy azután lecsöndesedve beszéljen vele, tudta, hogy az öreg beszélni akar vele és amikor most válaszolt neki, tudta, hogy ezen a réven mindjárt fölébe kerekedik és megalázza őt.

– Akkor más mondanivalód nyilván nincs is számomra, – szólt halkan és hidegen, – és nyilván nem is akarod meghallgatni azt, amit mondok. Jó. Készen vagyunk. Mehetünk föl.

A ház felé fordult és indulni készült. Az öreg Markó barna arca meglágyult, az ősz bajusza remegni kezdett, a harag és a harciasság egészen eltünt az arcáról, a helyébe gyerekes tehetetlenség és ijedtség jelent meg.

– Sándor, – mondta szégyenkezve és akadozva, – no nem… no nézd… hát nézd csak… megállj csak…

Olyan tehetetlen, szégyenkező, ijedt és remegő volt, hogy Kádárnak megesett rajta a szive. Érezte, hogy szereti az öreget és fájt neki, hogy megalázta.