HADI ÉS KATONADALOK.

215. Áll a verbunk, tánczoljunk, Nosza kun legények! Tele csordultig borral Állnak az edények. Pántlikát kalapunkra Majd osztogatnak, Mentét, dolmányt és nadrágot Hozzánk szabatnak. Itt állnak a lovak is, Készen abrakolva, Mellyek a magyar legényt Hordozzák tánczolva; Ha sebesít sok franczot Az én jobb karom, Akkor mondja jó királyom: Édes magyarom!

216. Nem kell nekem papiros, Maradjon a boltba. Jobban illik fényes kard Az én oldalomra. Gálicz helyett golyóbis Csörög a zsebemben, Tinta helyett palacz bor Villog a kezemben. Szolnok.

217. Megbolondult a világ, Fegyverben az ország. Elmult már az békeség, Támad sok ellenség. Összevesztek királyok, Nagy hatalmas országok, Uri méltóságok. Szegény Magyarország is Tanácsát ujítja, Mert fölséges királyunk Táborba hivatja. Készül minden vármegye, Az ország nagyobb része, Mert kénytelen vele. Katonát ad nemesség, Hajdut a szegénység. Mindeniket sulyosan Nyomja az nagy inség. Lovat, szablyát, karabint, Bagaria pantallért, Mind készítnek mundért. Buslakodik, bánkódik, Az gazda magába, Nagy kénytelen, kelletlen Nyúl az ládájába, Előveszi erszényét, Számlálja a költségét, Régi keresményét. Gyakorta gyülnek egybe Falu gyülésében, Pörlekednek egymással, Hol egy hol más helyben. Majd üstökbe is kapnak, Erősen káromkodnak; És haragban vannak. Az katona vigan van, Iszik, csókolódik. Gazdasszony szomorkodik, Szivében bánkódik. Mert megürült ládája, Oda köntöse ára, Kelt az katonára. Öszveülnek némellykor Szomszéd asszonyával, Panaszkodnak egymásnak Jutka leányával. Mondja szegény, mit tegyen, Nem tudja hová legyen, Csizmát is min vegyen. Mert rám hozták a zászlót, És executiót, Kitekerték kezembül A szoknyára valót. Mivel födjem testemet, Mezitelenségemet, Hitvány szemérmemet? Nem régiben eladtam Tiz pár kappanomat, Tikom, ludam, kenderem, Kevés olajkámat. Jaj! reám melly sok eset! Az mit uram keresett, Eb szájába esett. Nem ugy neveltem volt Egy néhány csibémet, Kiért adott a tyukász Egy erszény pénzecskét: Hogy katonára költsem, Az ő erszényét töltsem, Más szobáját fütsem. Elvitte uracskámnak Egy szép paripáját, Az nyakába vetette Kontos karabinját. Egy aranyos szép nyergét, Péter bátyám fegyverét, Abban köpönyegjét. Nem maradt már uramnak Testére valója, Elül hátul kilátszik Eldugni valója. Magamnak sincs pintőkém, Elrongyollott köntöském, Kilátszik a könyököm. Bárcsak immár valami Kis pénzecském volna, Az mellyen az urammal Bort ihattam volna. De imé mind elhuzták, Katonára prédálták Mim volt, mindenemet. Jaj! édes komámasszony! Bezzeg pórul járánk, Pálinkára valóból Szépen kipusztulánk. Az kasbul is kifogyott, Erszénybül is kikopott; Igyunk már csak itt ott. Hallod-e, komámasszony, Ne gyötörd magadat, Gyere hozzám jó reggel, Megöntöm torkodat. Maradt még amaz kasban, Lisztem, buzám hordóban; Jó lesz égett borra. Elküldtem a szolgálót Két font pecsenyeért, Ilona leányomat Vagy három pint borért. Vonjad czigány az nótát, Ne kiméljed az hurját, Megadom az árát. Megeheti az uram A szegény kenyeret, Megihatja reája Amaz szép kutvizet. Nem szeretem a dolgát, Roszul forgatja magát; Nem tudja a dolgát. Jó bort kezdett csárdában Tegnap az csaplárné, Nála iszik, vigan van Nyalka katonáné. Tedd félre most rokkádat, Holnapra hagyd dolgodat, Készítsd az torkodat. Jó emberem korcsmáros, Semmit se búsuljunk. Az urammal veszettel Ne sokat gondoljunk. Nosza vigan csak igyunk, Igen jó helyett vagyunk, Estig dombérozzunk. Jer be rózsám, katonám, Járjunk egy pár tánczot. Majd nyakadba függesztek Egy szép arany lánczot. Nem is tudom, hogy vagyok, Mert érted majd meghalok, Még ma veled hálok.

218. Rajta vitéz! paripára, Rajta! csata piaczára! Nézz az István zászlójára, Hiveinek int. Sohajts egyet istenedhez, Küldj egy csókot kedvesedhez, Légy hűséges vezéredhez, Harczpiaczra ronts. Né nézd: sok-e ellenséged, Mindent győző vitézséged, Régtől fénylő dicsőséged Feljebb viszi még. Édes hazád, királyodért, Ki segelmet tőled most kért, Kiönteni minden csepp vért Mindig készen állj. Édes hazám, szép országom, Hol van arany szabadságom? Boldogító kebeledben Vigan élek én. Benned élni, érted halni, Örökre felmagasztalni, Hiv őseink Árpád alatt Megtanulták már. Rontsad bontsad ellenséged, El ne hagyjon reménységed, Meg ne gyalázd nemzetséged, A ki magyar vagy! Eleidnek szép példája, Vezérednek bokrétája, Vezéreljen a csatába. Halni tanulj ott. Jászság.

219. Mikor marsirozunk, kapitány uram? Holnap, holnap, holnap után, Csütörtökön ebéd után, Kedves katonáim! Mi lesz az ebédünk, kapitány uram? Lencse, borsó káposztával, Jó borocska szalonnával, Kedves katonáim! Elszakadt a nadrág, kapitány uram! Elszakadt a bakancs kapitány uram! Vagyon szabó csizmadia, Ki megvarja, ki megfoldja. Kedves katonáim! Vetetlen az ágyunk, kapitány uram! Itt van Sári, majd megveti, Még magát is belé veti, Kedves katonáim!

220. Hip, hop, hap! Eb lesz pap! Egyszer voltam, kicsaptak. Inkább leszek katona, Ferencz király madara.

221. Már én majd csak ellesem, Mire szorulsz, kedvesem. Ha katonának elmégy, Rólam azért le ne tégy, Eszem adta! Lóra vitéz, előre, Szállj ki a harczmezőre. Tiz évig elgyászollak, Ha meghalsz, megsiratlak, Eszem adta! Árván hagysz már engemet, Búba merült fejemet. Gerliczeként nyögdelek, Álmomban is ölellek, Eszem adta! Nyergelve a piripa, Megy, de nem tudja, hova; Francziára, törökre, Jaj de itt hagysz örökre, Eszem adta! Szolnok.

222. Elküldötte Ferencz császár Nyalka verbunkját, Kitétette az utczákra Vörös zászlóját. Nosza, ide gavallérok! Vigan tánczoljunk, Tele borral az edényünk, Vigan mulassunk. Bor, pecsenye! de jó volna Most mellé ülni, De az atyám asztalától Meg kellett válni. Nem ugrálok, nem tánczolok Most jó kedvemből, Csak ugrálok, csak tánczolok Kénytelenségből. Felülök pej paripámra, Elmasírozok, Már én, édes kedves rózsám, Többet nem szólok. A kardomnak markolatja, Tiszta ezüstből, Ki van rakva csillagokkal, Nem öntött rézből. Ha erre a nap reá süt, De szépen fénylik, A mellyet sok édes anyák Sírva könyezik. Katonaság de szép élet, Jaj de csak nézni; Jaj de erős kinek kinek Köztük szenvedni. A ki eztet el nem hiszi, Tessék beállni, Lehet eztet rövid idő Alatt próbálni.

223. Bátorkeszin verbuválnak, Engem hínak katonának, El is mennék katonának, Ha szilaj csikót adnának. Szilaj csikó, bársony nyereg, Abban ül egy gyenge gyerek. Lábam vetem a kengyelbe, Magam ülök a nyeregbe. A muzslai legényeket, Megfogdosták szegényeket, Viszik Léva városába, Patyolat ingbe, gatyába.

224. Czifra huszár a szeretőm, Aranyos lesz a fejkötőm. Keleti gyöngy a nyakamon, Piros czipő a lábamon. Sok országot fogok látni, Nagy urakkal mulatozni, Gond nélkül és vigan élek, Kántornékkal nem cserélek. Sírni fogsz te, édes anyám, Hogy falunkat ide hagyám. Ne sírj, majd meglátogatlak, S tallérokkal boldogítlak. Soká jön meg a regement, Esztendeje van hogy elment. Ideje már, megjöhetne, Hogy belőlem asszony lenne. Hát ha levágta a török Galambomat: akkor örök Lesz búm, s a kincsrűl lemondok, És falunkban elhervadok.

225. Mikor katonává lettem Ej! mikor katonává lettem, Sárga csikót fölnyergeltem, Magam ültem a nyeregbe, Magam ültem a nyeregbe, Lábam tettem az kengyelbe.

226. Mikor katonává lettem, Sárga csikóm felnyergeltem, Lábam tettem a kengyelbe, Úgy ültem fel a nyeregbe. Isten adta katonája, Ki ne hajolna hozzája! Sem országa sem hazája, Mégis piros az orczája.

227. El kell menni, nincs mit tenni, Jaj, jaj de keserves! Marsot vernek, pedig ennek Engedni köteles. Vegyen az ur jobb karjára, Vigyázzon, mint sajátjára; Hogy téged ne érjen Semmi veszedelem.

228. El kell menni, nincs mit tenni, Oh jaj, be keserves! Marsot vernek, pedig ennek, Engedni köteles. Szegény fejem, mert felvettem Hó pénzem, s ezzel kötöttem Zászlómhoz hitemet, Egész életemet. Bár betegség, vagy más inség Rongálja testemet, Tüz, vagy tenger, éles fegyver Fogyaszsza éltemet: Akkor is végső csep vérem, Hozzád von érzékenységem, Mig tart lélekzetem, Mig tart lélekzetem.

229. Édes anyám! ne sirasson kend, Katonának beiratott kend, Kihuzom az első czédulát, Viselem a király ruháját. Levetem a rojtos gatyámat, Mellyet édes anyám varratott, Felhuzom a vörös nadrágot, Mit a király ajándékozott. Katona vagy rózsám, igaz is, Rövid a bokancsod szára is. Sárba viszed, rózsám, elmerűl, Ha isten rajtad nem könyörűl. Katona vagy rózsám, azt mondják, Illik neked a vörös nadrág. Kardot kötnek, rózsám, oldalodra, Zöld dolmány illik a nyakadba. Keszthely.

230. Az a szőke legény rosz katona, Tudja isten, hol a lova. Mariskánál istállóba, Szénát eszik a jászóba. Hozd ki, Maris, kantáromat, Kantározzam a lovamat. Magam ülök a nyeregbe, Téged veszlek az ölembe.

231. Egy öreg őrnagy sírverse. Elérted már az öreg kort, Vert le a bokádról a port. Készen vár már téged is a sír, Tehát innen, alló! masír. Sárospatak.

232. Huszár vagyok, lelkem babám, Az is maradok, Szemed színű dolmányomon Sárga gomb ragyog; Uczu! peng a sarkantyum, Csekély gondom, semmi bum, Csak ugy vigadok. Kard villog az oldalamon, Tajték a pipám, Veres csákó süvegemen Leng a bokrétám, Mind a mellett csak az kár, Hogy tán nem is kedvel már Hűtelen babám. Oh te szivemet epesztő, Kaczér szőke lány! A huszárnak szeretője Akad akarhány; Nyájas, gyöngéd, deli, szép, Olly takaros ollyan ép, Mint a tulipán. Mikor nekem jó kedvem van, Boka hegedűl, Mellém intek egy leánykát A szebbek közűl, S megforgatom, mig daczos Babám szeme bánatos Könyekbe merűl. Selyem szőrű pej paripám Száz aranyat ér, Horkol, tombol, tüszkölődik, Bőrébe nem fér; Még egyszer és utólszor Megugratom hajnalkor, Babám kedveér. Van-e széles e világon Szebb a nótámnál? Jöszte babám, béküljünk meg Bájos hangjánál! Megbékülünk ugy-e bár? Nyujtsad ajkad… enyém már Csókolóra áll. Pápa.

233. A katona szép paripán megugratja magát, Pantallérja, karabinja megrángatja vállát, A szép asszony ha meglátja, elfelejti búját, Még azután is ohajtja katona galambját. Napsugárként ragyog kardja vitézi kezébe, Ezüst lánczos tajpipája illik a kezébe, Elhagyott szép asszonykája gyakran jut eszébe, Győzedelmes nyertes fejét hajthatná ölébe. Lengedező forgós csákó ingadozik fején, Vitézségért érdemlett bér tündöklik bal mellén, Diszeskedik szülő háza illy nevelt remekjén, Midőn borostyán koszorút emelget a fején. Ha táborba bemegyen, kard, pisztoly a kezében, Győzedelmes, bátor a szív vitézi mellében, Hogyha pedig visszatér hazája keblébe, Rejtett kincse, rabbilincse csókolja ölébe. Az huszárok igyen élik vigan világokat, Menyecskékkel játszodozva töltik napjaikat, Jó helyekből jobb helyekbe teszik marsaikat, Szép szavakkal vigasztalják síró rózsáikat. Székelyföld.

234. Erdélyország alsó felén Háboruba mén a legény. Karcsu leány int feléje: Ne menj rózsám ellenségre. Hadd menjek én, édes rózsám, Majd megtérek a harcz után, Fakó lovad ha oda vész, Kihoz haza, barna vitéz? Ne félj rózsám, ha megmarad Kardom éle, nyes az utat. Barna legény, ne váljunk el, Nálad nélkül hervadok el. Adj egy csókot, mást nem kérek, Nem sokára visszatérek. Egyet, kettőt, hármat, négyet, Visszajövet megadd őket. Nem megyek én a csatára, Csak a szomszéd vásárokra, Hozok neked szép rokolyát Segesvárról, rá pántlikát. Jaj te hamis, mint megcsalál, Tán bizony hogy csókot adál? Visszadom én százasával, Akár egész garmadával. Nem bánom én, visszaveszem, Csak örökre maradj velem. Veled vagyok, veled leszek, Többé el sem eresztelek. Nem dul török, sem a tatár, Csak két szemed, a két bogár. Erdély.

235. Őszi eső, tavaszi szél, Mikor már a nap is felkél. E szomorú borongós nap Kezdődött dél előtt tegnap. Hallom neszét a felhőnek, Tetején a hegytetőnek, Leomlik ma éjszakára, Estveli kilencz órára. Istenem! már valahára Adj szép időt viradtára, Szánd meg szegény katonáknak Sorsát, kik lógerban hálnak. Tegnap este tisztát vettem, Magamról ma levetettem, Csupa lucsok, teli vizzel, Nem győzöm már magam inggel. Hol vagy rózsám? most láthatnál, Tudom, hogy sírva fakadnál, Mikor látnád, hogy az karom Ölelésedre nem birom. Képzellek gyakran álmomban, Galyból csinált sátoromban. De felébreszt őszi hideg, Nincs köpenyegemben meleg. Általázott köpenyegem, Meg sem ismernél tán engem. Vizes kabátom, nadrágom, Az fórposztot abban állom. Éjfél után két órakor, Hallatik már az fikátor; Kelj fel pajtás az früstökre, Megyünk mindjárt az törökre. Ott vár reánk, a mint hallom, Szenvedésünkért jutalom; Vagy az élet vagy az halál, Valamellyik csak ránk talál.

236. Az katonák masiroznak; Fényes fegyverek ragyognak, Veres zászlók szakadoznak, Apró fegyverek ropognak. A nagy ágyuk könnyen szólnak, Látom, az népek hogy hullnak; Fejem felett kard megfordul, Piros vérem földre csordul. Nincs itt nekem atyám anyám, A ki gondot viselne rám. Az ur isten az én dajkám, Ez visel gondot én reám. Magyarország! kedves hazám! De idegen lettél hozzám, Sem ebédem, sem vacsorám, Bánat nélkül nincs egy órám. Esik eső, fúj a szellő, Kedves pajtás, fogy az erő. Jobb mi nekünk marsirozni, Mint az lógerban kinlódni. Lóger-karó árnyékában Fekszem a szomorú ágyban, Köpönyegem az sátorom, Magam árnyékában nyugszom,

237. Eszem adta katonája, Se országa, se hazája! Se országa, se hazája: Mégis piros az orczája. Árva vagyok, tudod rózsám, Nincs ki gondot viseljen rám. Árvábúl lesz a katona, Kinek nincsen édes anyja. Én is árva legény vagyok, Én is elbirok egy kardot, Kit más szegény legény tartott, És rá sok könyűt hullatott. Domony.

238. Belgrádra, vitézim! omoljatok, Mert még inaimra felállhatok. Falait rontom, bontom, Haragom tetejére kiontom. Falaim rontod, bontod, Ugyanaz betemetheti csontod! Míg csak meg nem veszem ezt a várt, Itt kell lennem, Ozmán bár kerüljed is e kárt, Meg kell tennem. Adj hát pardont! azt üzenem. „Nem, nem.“ Én sem megyek addig előled el, Mig ellenem állni törekedel. Faladon ágyum dörgő, zörgő Ropogó tüze rontva rohan be. Magam is bombim bömbölve Dühös seregedbe lövöm be. Lőjjed mérges nyilaidat rá. Mit felelget! Szűnj meg – réműlve fehér zászlót Mert emelget. Pardont kér tán vagy jó választ. „Azt, azt.“

238. Hertelendi indulója. Hát fiaim! ti vitéz nevetek Rablánczczal váltjátok-e fel? Ősz fejem is ma tehát veletek Nyert koszorúját veszsze-e el? Nem magyar az, czudar az, ki kivont Karddal is esdekel és kér pardont. Rajta! tehát velem, a ki vitéz, A csatán elül lobogó tollamra néz. Ezeredem vér mezején vezetem, Győzni vagy halni tanulj seregem!

239. Nosza, hív magyarim, nosza! Bajnoki virtusaitok tüze nemesitse lelketeket, Igaz ügybe forogtok, az ég Haragos karjai összerontják ellenségeteket. Kardot köszörűljetek ölni tehát, Ellenetek a ki csikorgatja fogát. Európa előtt tegyetek hadi csudát, Fegyveretekben Hunyadi szemléltesse magát.

240. Kezd már vidorulni egünk, Az erős falakon diadalmat nyert seregünk. Nosza mars! hiv az öröm ide, Mars köti fejetekre a koszorút. Kérkedik a maradék veletek, Emlegeti érdemetek, Izzadott homlokotokon süvegeteken lebegő Kócsagotokra lengedez a szél, Csókra vár oda haza a feleség. Jertek azért a harczra velem, Én is az illyen pálmát érdemelem. Villámjon egyre ezer tüzetek, Nem törheti meg semmi nagy lelketek. Ballag a lovatok Délczegebben. Derekatok Merőebben. Illegeti fejeteket, Nézeti termeteteket, Trombitaszóra Tánczol az uton, Bajnokival enyeleg a paripa.