Front matter

AZ ÉRDEKES UJSÁG KÖNYVEI

SZERKESZTI: KABOS EDE

MÓRICZ ZSIGMOND

NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL

IRTA

MÓRICZ ZSIGMOND

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST.

NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL.

BALÁZSNAP.

Kint zuzmarától csillognak a fák. A nap alkonyodóra ereszkedik, de a sugarai csak opálosan tudnak átszürődni a fátyolos egen s a befagyott ablakokon.

A vendégek a gyors sötétedésben egyre-másra készülődnek, Csak ugy titokban szökdösnek el, hogy a fiatal házigazda észre ne vegye, mert Balázs, hogy először tart a maga házánál névnapot, nagyon is ki akar tenni magáért. Már is harmadnapja tart.

A kis háziasszony a tulsó szobában sorra csókolózik a nagy bundákba, kendőkbe az orruk hegyéig bepólyált asszonyságokkal, akik jó, kötő mellé szoktatott férjeikkel egyenként szöknek világgá s a csengős szának egymás után futnak ki a ropogós sima havon.

Most látszik meg ki a jó férj. Aki a felesége szavára megy, s még ő tesz ugy, mintha igenelené: bizony már ideje! Nagyon benne vagyunk a másnapba. Már a nap is lefelé áll, mikor érünk még haza!

– Hát édes lelkem, Pólikám, – ölelgetik, csókolják végig a friss drága kis háziasszonyt, nagyon szép volt, nagyon jó volt, remélem Imre napján vissza adjátok a vizittet.

Még egyszer erős, tapadós csók, aztán az utolsó jó emberes asszony is elmegy.

De a jóféle cimborák azok még bent vannak a nagy szobában és most kezdik istenigazába szidni Tisza Kálmánt.

Az asszonyok ott állanak a hátuk mögött s nyüglődve, ki hogy van szoktatva, durcáskodva, veszekedve uszitják a férjüket.

– No, gyere már, gyere már.

– Elég volt már a jóból.

– No gyere már. Maga is ne tartóztassa már annyira, Balázs.

– Hogyne menne! – kiált fel kacagva Balázs, – Három napig innen senki egy tapodtat se megy!

Nagy kacagások vannak. Akkorákat kacagnak, hogy a vén falak szinte megreszketnek bele. Balázs elnyűhetetlen, fáradatlan, egyre dirigálja a cigányt:

– Mircse, a nótám!

És ezredszer fujja el a nótáját:

Olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész hangulat. Ugy érzik az emberek a nagy fölfordulást. A levegő tele van, a váltók ugy usznak a levegőben mint ősszel az ökörnyál. Az egész magyar élet egy olyan sirva vigadós lett még egyszer! Mintha az urak a megrokkant élet elől akarnának menekülni a muzsikaszóba. A nyolcvanas évek földindulásos levegője.

– Huzzad, Mircse, huzzad, szakadjon meg benned a gyanta!

Vastag, kurta nyakát megfesziti s harsogva nevet Balázs. Maga is olyan, mint egy cigányprimás, a jó háromnapos ivásba egészen belefeketedett már, a szakálla is keményen borostásodik a bőrén, csak a foga csillog fehéren, erősen, harapósan. S a torka nem akar berekedni.

– Abcug Tisza Kálmán, ides jó cimborám, az isten áldjon meg, abcug Tisza Kálmán.

Egymás nyakába borulnak az urak, csak ugy, teli szivük csillapitására. Megölelik egymást, megveregetik egymás széles hátát s kivágják az öklüket a nótára, mert ez a nóta ez kiszedi a szivet, kicsalja a pénzüket s felpukkantja a honfibút!

– Abcug Tisza Kálmán. Az annya piros viganóját, mer minden jó vóna, csak Tisza Kálmán szegre ne akasztotta vón a bihari pontokat!

– Abcug!

– Huzzad Mircse, szakadjon meg abba a gyanta, aki a magyarnak magyar ellensige!

Ellankadva, elbusulva, kitárt karokkal, összeölelkezve, dalolják ujra meg ujra a nótát, amely megvigasztal s szinte zokognak a nagy érzéstől, mikor tele tüdővel kieresztik a hangot.

Hirtelen zenebona lett.

Egyik fiatal férj kiállott a társaságból a felesége szavára s menni készült.

– Ohó, – rikkantott fel Balázs, – mi az!…

S játékos ordinárésággal támadt rá a kis asszonykára:

– Kezit csókolom, mit akar maga az urával!…

– Ideje már menni, Balázs! – illegette formás kis derekát a vendég asszonyka, aki mások tudta nélkül már dél óta elkeseredett harcot folytatott az urával.

– Innen, kezitcsókolom?… Nyirjeshátrul, kezit csókolom!… Ejnye, hát azér gyüttek ide, hogy el is menjenek!… Ajnye csókolom a kisztihandját, ne tessen már ilyen ellensigem lenni!

– Ugyan hiszen már mindenki elment.

Balázs felhorkant:

– Ónnye, de belehetek kaptázva, hogy én ezt nem vettem észre.

– Hát ides cimborám, bizony itt be vagyunk lapatyolva mindnyájan. Nézd csak ezis, hogy bekormodzott, kend is benótázott, kelmed is bemordult, mind bepocsékoltunk itt emberségesen. Csupa fölpingált képeket viselünk itt, mert ugy ki vagyunk kefélve, hogy no! Jó kis mulatság volt ides jó cimborám, az isten áldjon meg érte, de most mán visz az ördög.

– Majd adok én annak az ördögnek, – fenyegetőzött Balázs, – aki csak egyet is el akar vinni az én vendégeimből.

– Ugyan, hiszen már csak hárman vagyunk asszonyok, a többi mind elment!

– Hű azt a ropogóját, hogy ezt észre nem vettem!

S nagy mozdulattal ment a vendégei után.

A fiatal asszonyka egyszerre komoly lett és szigoru.

– No ne töltsd az időt tovább. Nem tudom mi van otthon a gyerekekkel, már majd megbolondulok.

S durcásan összerántotta magát. Az ura hümmgetett s pakolt.

Ha megindul a bomlás, azt nem lehet többet megállitani.

A másik két asszony is neki állott a maga korhely urának, akik gőzös képpel állották az ostromot.

A kis háziasszony jött be. Szives arccal, lapos pillantással, vendégkeregető marasztalással.

– No ne siessetek még…

– Muszály lelkem…

– Muszály?… No hát az más…

Balázs rontott be kivülről.

– Hol a puskám! – rikoltotta. – Hát te hogy engedhetted el őket, – támadt a feleségére.

– No ne légy illetlen, – szólt rá furcsa, előkelően nyafka hangon az asszonyka.

– Illetlen! Hát én illetlen vagyok, ha a vendégeimet marasztalom! – kiabált Balázs. – Hiszen most kezdődik az istenigazában való!… Hisz ez még csak kóstoló volt a mulatáshoz!

– Hát isten áldjon meg édes szivem, – csókolta szájon a bucsuzó fiatal asszonyt a háziasszonyka, nem is ügyelve az ura lármájára.

Balázs érezte, hogy csatát vesztett. Itt már bomlik minden.

– Hát menjetek a fenébe, – kiáltotta, – ha menni akartok. Nem vagytok igaz magyarok! Pecsovicsok vagytok.

Komor lett, a homlokába rázta a göndör haját, lehuzta a szemöldökéig s felduzzasztotta vastag ajkait. Fehérrel fordult fel a szeme.

– Ni ides cimborám, te is ki vagy csipkézve, Balázs! – ölelte nyakon egyik pajtás.

– Menjetek a hét keservesbe. Ha ilyen cimboráim vagytok, hogy itt tudtok hagyni.

Nagy bánat és nagy harag volt a szivében. És nagy mámor a fején. Ugy feküdt rajta, a homlokán ugy ült, mint egy öreg suly, amely bebóditja.

Csak kint kezdett oszlani, a jó hidegen, mikor egy kis elfáradt kedvvel nézte, hogy mennek a vendégei.

A tornácról látta, hogy a teheneket itatták a kutnál. A kis tarka bornyu elevenen ficánkolt. Ezt akarta levágatni, ha ma estére itt maradtak volna.

Kár lett volna érte, mondta magában s elmosolyodott.

Most már könnyebb szivvel fogott kezet a szánon ülőkkel.

Hanem mikor az utolsó vendég is elment s a nap lebukott a fák között és gyenge opálos égre rajzolva csak a lombok bötykeinek szeszélyes szövése maradt már meg a zuzos virágos világon, s a cigányok kezdtek felpakolózni a parasztszánra, a cimbalommal nagybőgővel: még egyszer fellobbant benne a magyar mámor. A bortkóstolt embernek a szertelensége.

– Le onnan morék! – rivalt rá a muzsikusokra. – Vissza. Egy tapodtat se innen!

Bekergette őket.

A cigányok savanyu arccal szedelkőztek s kászolódtak vissza a házba, ahol a fiatal asszony már takarittatni akart.

– Maga mit akar ezekkel a cigányokkal?

– Én?… Mulatni akarok!

A fiatal asszony egyszerre hátat forditott s az arca elkedvetlenedett. Balázsnak már ötödik érzéke volt rá, hogy a feleésge kedve változását megérezze, de ma nem törődött vele.

– Ha a vendégeimet elkergetted, veled fogok mulatni!… Iszen nem is láttalak három napja!

Az asszonyka frufrui között vészek lappangtak, a szeme le volt forgatva, a szája mereven legörbült. De a hangja szelid volt, nyüglődő, mint egy beteg gyermeké s a vállait fázósan felvonta a nagy bundában, amelyet magán tartott még, hogy a belső fázékonyságot enyhitse.

– No kérem, ne izetlenkedjék!…

– Cigány! csárdást! De frisset!… Az anyátok piros viganóját!

Kirugta a lábát s táncra kezdte illegetni magát.

Csak azért sem törődött vele, hogy a feleségének olyan gyilkos pillantásai vannak. Tele tüdővel kezdte orditani, azon a jó reszelősre kopott hangján, hogy:

Az asszonyka kihuzta a nyakát a nagy prémes bundából, fejedelemasszonyi kevélységgel, Báthoryak vére van anyai ágon benne.

– Figyelmeztetem, Balázs, hogy…

– Ne figyelmeztessen engem Pólika, mikor az én rózsám kökényszeme

S derékon fogta a feleségét a nagy bundájában. El kezdte forgatni veszekedetten.

De az asszonyka megkeményitette magát. Merev volt, mint egy márványszobor s Balázs a jó kis ötvenhat kilós szobrocskát két karon kellett, hogy emelje.

Meg is unta s egyszerre csak ő dühödött meg, hogy az asszony nem enged.

– Hát mit akar, Pólika? – kiáltotta s a szeme szikrákat szórt.

– Semmit, – nyögdécselte a lábra állitott asszonyka s izetlen érzéssel forditotta el az arcát.

Jóval alacsonyabb volt ennél a tülökorru, fekete cigányembernél, de tudta, hogy abszolut hatalma van rajta a nagy szürke szemeinek, aranyos hullámu sötét barna hajának, a szemöldökéig vágott dus frufrujának.

Balázs csak nézte, nézte a sötét homályu szobában a feleségét. Az utolsó sugarak aranyos gyikokat loptak ebbe a sötét hajrengetegbe. Szerette volna felkapni s egy roppantással vele együtt megszünni ebben a szilaj pillanatban, de csak azt mondta lassan, neki keseredetten.

– Mért bánt maga engem, Pólika?

– Mert megérdemli.

– Meg?… Mivel?

– A magaviseletével.

– Hát hogy viselem én magam?

– Illetlenül.

– Illetlenül?

– A legnagyobb mértékben.

– Hm. Mivel?

– Azzal, hogy itt muzsikáltat magának.

– Hát Pólika, az illetlenség, ha én itthon muzsikáltatom magamat! Idehaza! A házamba. Ahol senki sem lát. Senki sem röhög rajtam. Ez illetlen dolog! Pólika!

– Nagyon természetesen.

– Na hát az anyád…

– Csak káromkodjon. Még ez hiányzik!

– Ezer pardon, nem az anyád, az áldott lélek… hanem az a három aggszüz nénéd Bodonyba!… Tudod!

– Mi baja velük?… Nem rossz. Még azokat kezdi ki.

– Azok nevelték beléd ezt a kutya természetet!… De majd én kinevellek!

– Csak tessék.

– Hát… dalolsz velem egyet, Pólika?

– Szó sincs róla!

– Egyet!…

– Egyet sem!

– Pólika: Csak egyet!

– Nem!

– Nem?

– Nem!

Balázs megtörülte a homlokát s beleharapott vastag ajkába.

– Csak egy picit Pólika, csak egy kis kurtát…

– Hagyjon békét!

– Pólika! Nézze angyalom, én most részeg vagyok.

– Azt látom.

– Én ittam, Pólika! ittam!…

– Elég kár.

– Ha én iszok, én meg vagyok veszve Pólika! Én meg vagyok veszve! Én nem élhetek muzsikaszó nélkül!… Ha én velem itt most nem dalol egyet!… De tiszta szivibül!… De vigan Pólika,… De ropogósan, az anyád piros… viga… nóját…

– Szégyelje magát! Ha részeg, menjen a kocsmába!… Disznó!

Balázs felmagasodott. Kinőtt.

– Kocsmába?… Azt mondod, Pólika?

Egy hosszu pillanatnyi szünet szakadt közéjük.

– Danolsz, Pólika?

Az asszonyka villámló szemmel nézett vissza rá. Lesujtóan.

Balázs szinte felorditott ezen a hajthatatlanságon. Aztán visszaszoritotta a gégéjébe a hangját.

– Banda! – fuldokolt. – Előre. Indulj… Hát ha a kocsmába, kocsmába!

A cigányok ijedten somfordáltak kifelé.

Balázs még egy pillantást vetett a felesége felé, de az ugy állott a sötét szobában, mereven, keményen, mint egy szoborkő.

Az előszobában leakasztotta a nagy kocsibundát, legényesen a vállára vetette s kilépett a tornácra.

Végig nézett az udvarán.

– Isten áldjon kis kastély… Vagy látlak többet, vagy se…

Épen ekkor huzódott le az ákácokon tul a nap. A szél erősebb lett s a fáról zuzmarát rázott az ember arcába.

Egyik térdére a primást ültette, másikra a kontrást s rá kellett nekik kezdeni a Rákóczi-indulót. Igy szaladt ki velük a szán. Gergő hajtotta, a vén kocsisuk.

– Isten áldjon, kis feleségem – gondolta s nem tudta, hogy az asszony ott áll nagy könnyes szemeivel az ablakban s szeretne utána sikoltani. De nem tette.

A szán elszaladt. A kis falun kiszaladtak az emberek, asszonyok, a nótás szánra, de mikor kiértek a végtelen havas nyiri dombokon futó utra, Balázs lehiggadt.

A hideg megszijta egy kicsit, elmult a hősége. Hát persze, Pólikának igaza van… De ha már benne vagyunk mi csinájjunk…

Aj, de jó volna most odahaza lenni. Összebujni az asszonykával s megpletykálni ezt a mai napot… Mert jó nap volt… Szép pénzbe került ugyan, de volt is minden, fulásig, doszt.

Egyszerre észrevette magát.

– Hát, ti, a cigány jérum szabja ki a bőrötöket, az én ölembe akartok kocsikázni!… Mars!

A cigányok lekapták elgémberedett körmüket a hegedüről, klárinétról.

– Mars a szánamról. Menjetek a magatok lábán, hogy a medvék örüjjenek a sonkátoknak!

Mind lekergette őket a havas utra. Bőgőstül, cimbalmostul.

– A gutának kell a muzsikátok, menjetek gyalog, amerre jól esik.

Ott felejtette őket a domboldalban, a sopántó, vájákoló karavánt s vele tovább szaladt a szán, mint a nyul.

– Az Arany Bárányba? – szólt hátra a suhanc Gergő, amint beértek a városba.

– A pokolba… Hajts csak a sógorékhoz… Hisz olyan fáradt vagyok, mint a kutya.

S hamiskásan mosolygott magában. Ha tudná Pólika… Sir az most… Pityereg… No, az nem árt az asszonyfélének… Nem halnak abba… De legalább most megtanulja tisztelni az urát!

A szél a szemébe csapott s jobban lehuzta az orrát is a nagy rókaprémbe.

FEKETE ÉJSZAKA TARKA KÉPEI.

Kinn a kutyák félelmesen vonitanak, biztosan farkas jár a falu körül az irtó hideg télen.

A fiatal asszonyka remegve huzza össze magát. Még mindig a nagy bundában ül a hüvös szobában, mert legalább a hálóból ki akarta egy kicsit szellőztetni a vad füstöt és az émelyitő borszagot, amely ugy teleitta az egész házat, mint valami korcsmát. De csak a hideg rohant be, a bűzök itt maradtak s most nem lehet kivárni, mig egy kicsit ujra fölmelegszik a szoba.

Kell egy hét neki, mig elmulik innen a rut tivornyának az emléke.

Zsuzsi jön be egy nagy öl fával. Csetlik-botlik s ledobja a fát az öléből. A robaj ugy mennydörög a csöndes éjszakában, hogy Pólika felijed és az egész teste végigreszket.

– Mit csinálsz, – nyögdécseli beteg hangon a sarokból, a nagy bundából, az öreg fotelből, – megőrjitesz, te állat.

Zsuzsi lábujjhegyre áll, ugy guggol le a tüz elé és fujja, rakja, piszkálja a nagy cserépkályhában a tüzet.

Lassan kis könyecske szivárog ki a Pólika hosszu szempillája alatt.

Ilyen asszonyt itt hagyni! Egy ilyen asszonnyal igy bánni!

Hányan voltak itt most is fiatal asszonyok, melyik versenyezhet ő vele szépségben? A Stanci pupos. Klári kendőzi magát, mert szeplős. És oly közönségesek.

Nagy szemeit elbágyadva meresztette el s azt mondta magában:

– Igaza van Zsani néninek… Tönkre fog menni ez a gazember és engem is tönkretesz… Ez a cécó most, ez maga mennyit elvitt. Ki tudná azt. Csak ugy hordták a bort felfelé a pincéből vederrel, mintha viz volna. És ez az őrült meg, mintha abba telt volna öröme, hogy minden hadd pusztuljon, ugy tömte az embereket étellel, itallal… Még a szájtátó parasztoknak is hordóval adta a bort, meg az ételmaradékokat, pedig olyan jól fel lehetett volna még azokat használni. Ki vette volna azt észre, hogy az esti csirkedarabokat reggel is feltálalják… De nem, ez csak pusztitani akart. Azok a büdös parasztok meg faltak, csak ugy zabáltak… Persze, jól esett nekik, mert otthon éhen vesznek ebben a nagy télben, egyebet nem tudnak a rossz bendőjükbe tömni, csak rántott levest, meg korpaciberét, meg puliszkát… De itt jó volt rágni a sonkacsontot. Még most is felforr a vére; mikor kiment, ott ültek a parasztok és az ura a sonkadarabokat mind odaszórta nekik, mint a kutyáknak:

– Nesztek. Lakjatok jól eccer életetekbe.

Azért nem szégyenitette meg az urát…

És az igy bánik el ő vele…

A szivére futott a bánat s a szemét is betakarta a nagy prémbe.

Zsuzsi becsapta a kályha ajtaját s a fát nagy robajjal felrugta.

Pólika felijedt.

– Hát te még mindig azzal piszmogsz. Te állat… Te… Na hát tőled is lehet valamit kivárni… Az már igaz… Aki terád számit…

Zsuzsi nem felelt, csak felállott a térdéről, leverte magáról a port és duzmaszkodva ki akart menni.

– Maradj… Hova mégy… Itt akarsz hagyni magamba… Mikor tudod, hogy félek magamba…

Nyüglődve, gyerekes jajgatással, pisszegéssel mondta:

– Hozzál be éccakára elég fát. Két darabot hozz be. Azok már alusznak odakinn?

– Igen.

– A szemtelenek. Aludni tudnak. Ilyen házban elaludni… Az én szegény anyámnál nem aludtak volna. Ha két hétig tart is a lakodalom, ott addig el nem aludt senki, mig az egész házat fel nem sikálták, ki nem meszelték, ugy ki nem takaritották, mint a paradicsom… De ezek itt alusznak nekem. Nyomorult világot élünk… Mindent be tudnak nyelni, mint a gólyák, de dolgozni, azt nem. No mit állasz? Hát mért nem mécc már fáért?

– Nincs több a konyhába.

– Mii?

– Nincs több fa.

– Hát?

– Vágva nincs, – pusmogta a nyakából durcásan Zsuzsi.

– Na hát ilyet még nem hallottam. Hát én itt reggelig meg fogok fagyni?… Takarodj rögtön, mondd meg annak a vénnek, hogy fát vágjon. Nekem itt fa legyen… Szép is volna, – s felállott és kiegyenesedett a nagy bundában. – Én itt ebben a farkasorditóban fogok nektek éjszakázni. Nektek, meg annak a bitang gazdátoknak!

Ledobta magáról a nagy bundát a székre, mert már nagyon is meleg volt a szobában.

Zsuzsi felhuzta az ajkait, a szemöldökét összevonta és a mutatóujjával mérgesen surolta meg az orrát.

– Ni, hogy néz ez a gyilkos… – kiáltott rá a fiatal asszonyka. – Igy kell én rám nézni?… Nem szégyenled magad!… Az én anyámra nézett volna igy valaki, szegényre, azóta ugy vágott volna pofon, hogy lerepült vón a fejed a válladról. Lódulj dolgodra, mondd meg annak a vén lomhának, hogy rögtön fát vágjon. Én nem fogok éjszakázni fa nélkül… Te meg itt legyél egy perc alatt…

Zsuzsi kiment s Pólika kifujta a haragja végét, azzal az arcára szoritotta az egyik tenyerét és a sarokba állott a kályha mellé s árván és bánatosan el kezdett sirni.

– Három napig dolgozom, mint a ló, ellátok hatvan embert, éjjel-nappal talpon és ahelyett, hogy csókolná a lábam nyomát… az a nyomorult… Már ez is azt kezdi, amit az apám… De az is lesz a vége… Megérem én még épenugy, mint az édes anyám, hogy koldusbotra jut ez a gazember, majd lesz még ebből is megyei dijnok az iktatóba, nem soká fogja dobálni igy a sonkákat a büdös parasztoknak…

Megmozdult s égő tüzes ajkait rágta. Valami elszánt düh töltötte el, s nagy boszuérzettel gondolt a férfiakra, ugy általában s olyanformán érezte, hogy minden férfinak koldussá kell lennie, hogy az asszonyok igazi elégtételt kapjanak már egyszer a sorstól, hogy annyi ideig rabszolgaságban tartották őket a férfiak.

– Pedig háromszáz hold, meg ez a rongyos kis viskó nem olyan nagy dolog, hogy három napos Balázs-napokat lehessen tartani benne! Hatvan vendéggel…

Elmeredt a szeme s hosszan elnézte a szemközti falon a tüz világának szelid vibrálását.

– Nem, én ezt nem birom ki, nem birom ki, – kiáltotta s felállott, átment a másik szobába.

Csak ugy, ahogy volt, a kis házi ruhájában, pedig odaát nyitva volt egy ablak, amelyiket valahogy ki lehetett nyitni s olyan hideg volt, hogy megfagyott a lélekzet.

Gondosan bezárta.

Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ő abból a szándékból jött ide épen, hogy… Tudja Isten miért… csak jó volna meghalni…

Ha reggelre ki volna teritve… Hogy hadd mennének az uráért, aki akkor is ott táncol majd az Arany Bárányban…

Sirni szeretett volna, de a hidegben nem volt kedve. Fázott. Összeborzongott s mintha éles tűkkel szurkálták volna az egész testét.

Csak azért is ott maradt.

Meg fog halni. Csak azért is meg fog halni. Legalább sirkövet állit majd az a nyomorult. Most még állit. De ha majd kicsit megvénülnek, ha majd megráncosodik az arca, elhervad a szeme, megfonnyad a szive, megunják egymást, akkor még tán egy karót sem fog valaha a fejéhez dugni… Most kell meghalni… Az élet virágjában… Milyen szépen mondja a költő: az élet virágjában…

Ott állott a szoba közepén s egyre jobban fázott.

Majd meg fogják mondani annak a nyomorultnak, hogy hol fagyott meg… Hogy itt volt a szobában egy óra hosszáig, két óra hosszáig, reggelig… És reggel halva találták… Mig ő a cigányokat a térdére ültette…

Hirtelen iszonyu harag fogta el.

Nem, nem, nem! Ilyen nyomorultul nem fog meghalni. Csak igy kitérni az utjából, hogy ő elvegyen egy másikat, akárkit, mert ennek a gazembernek az mindegy. Egészen mindegy ennek, hogy ki a felesége… Csak olyan jóbolondot nem kap többet, mint amilyen ő… Nem hát!… Ki itélte őt halálra!… Egy ilyen pernahajder miatt haljon ő meg!…

– Majd én megmutatom, hogy nem leszek senkinek a rabszolgája! Majd én fogom megtruccolni, hogy a lábom előtt fog még könyörögni. Majd bolond leszek itt megfagyni neki. Ohó.

S egy pillanat mulva már benyitott a kis hálószobába.

Ahogy a melegbe lépett, elkezdett reszketni, végig-végig didergett s ugy reszketett, hogy azt hitte, mindjárt vége.

Rá akart kiáltani a lányra, aki a legnagyobb fesztelenséggel csinálta magának a vackot a sarokban s mint egy szobai kutya, csak beleheveredett. S egy pillanat alatt magára rántotta a piros paplanát.

– Hát te!… – de nem mondta tovább, mert az ajka ugy remegett, hogy nem birt elég erélyes hangot adni…

– Gergő nem akart felkelni, – pusmogta a lány. – Osztán a konyhába még volt egy kicsi fa, hát azt behoztam!

– Ki beszél itt fáról? Hát nem mondtam, hogy megy a városba!

Zsuzsinak egészen kiment az álom a szeméből.

– A városba?

– Nyergeljen lovat. Megy a városba. Ha akar, vihet magával puskát is. Megy az urhoz.

Zsuzsi ugy felugrott, mint egy nyul a bokorból s szaladt ki.

Pólika asszony pedig összeráncolta a szemét s a sublódhoz ment.

Kihuzta a fiókot s tintát, pennát s egy csomó papirt kotort elő.

Egy árkusnak leszakitotta ügyesen az egyik felét, azt megint ketté hajtotta s ugy repesztette szét s az egyik darabra ezt irta:

„Ha rögtön haza nem jösz, reggel elköltözöm…“

El kellett gondolkozni, mit irjon ide, kihez.

Hiszen csak a szegény mama élne… De kihez?… Erzsi nénjéhez?… Nem. Azok előtt nem szégyeniti meg magát, hogy nevessenek rajta… Sorra eljáratta az eszét, de senkit sem tudott kiválasztani, akihez kedve lett volna menni… Hirtelen eszébe jutottak az öreg nénik, a három özvegyecske Bodonyban, akikkel az ura szokta szekirozni. Igen, épen ma is szemére vetette, csak tudná, hogy mit mondott róluk…

Avval gyorsan odafirkantotta furcsa kis kusza betüivel, amelyek folyékonyak, frissek, de mégis oly gyámoltalanok, hogy:

– … „a nénikhez, Bodonyba!“

Majdnem aláirta, már ott volt a tollában a megszokott szó, hogy: „Csókol szerető feleséged, Pólika.“

Összehajtogatta a levelet, hosszában keskeny fidibuszszá s aztán két oldalról benyomogatta, hogy olyan lett, mint valami dugóhuzó.

Akkor türelmetlenkedni kezdett, volt rá ideje, mire a vén kocsis bejött.

– Mér nem gondoskodik fáról? – támadt rá először is.

– Az isten győzi ezeket a gyalázatosakat, – mondta Gergő a lányra kancsalitva mérgesen.

– Az már igaz, – mondta a fiatal asszony, – csak ugy tömik azt a sparherdet, akár kell, akár se. Hát elmegy a városba Gergő?

– Hogyne mennék, ha a tekintetes asszony parancsolja.

– Na hát menjen… Nem lesz nehéz meglelni az urat… Ahol nagy muzsikaszót hall, ott megleli… Adja oda neki ezt a levelet.

– Eztet?

– De el ne veszitse!

– Majd ide dugom-e, a csizmaszárba, innen nem vész ki.

Aztán hozzátette.

– Hát majd a sárgán megyek, annak a rossz kincstárinak pókos a lába, akkor is mondtam a tekintetes urnak, hogy ne vegye meg, de nem hallgat az az okos szóra, csak a maga bolond feje után megy… mán engedelmet…

– No csak menjen, – sóhajtotta a fiatal asszony, – osztán mondja meg neki, de okosan, hogy… különben ne mondjon semmit…

Hanem nem tudott aludni, Zsuzsi egy perc mulva már ugy szuszogott, mint egy alvó zsák, de ő magára vette a nagy bundáját s most ugy ment át a másik szobába, az ablakhoz. Nézte, hogy léptet ki Gergő a sárgán a havas nagy kapun, a sürü hóesésben…

Fázott a lelke legbeljében, mi lesz?

Gergő, mikor látta, hogy az Arany Bárányban sötét minden ablak, nem sokat zörgetett rajta, hanem ment egyenesen a Szombathy házhoz. Itt szállott meg, ahogy szokott Balázs, a sógoránál.

Ott is volt csakugyan s mélyen s nyugodtan aludt.

Álmosan olvasta el a levelet.

Gondolkodott.

Aztán kidörzsölte a bánatot a szeméből s nagy, ordináré betüivel odafirkantott valamit a felesége parányi kis gömbölyü betücskéi alá:

„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“

Csendesen mosolygott, eltartotta magától a papirt, megnézte, akkor nagyot, harsogót kacagott.

– Hű, micsoda egy gyerek vagyok én, Gergő! Az anyád piros viganóját, amilyen egy mokány gyerek vagyok én!

Hanyatt vetette magát a fehér párnák közt s morfondált.

– Hű, a zistenit neki, micsoda egy cimeres hecc lesz ebbül… Mégis kár volt azt a malacbandát elereszteni. No, majd keritek holnap mást.

Avval férefitult a feje s már aludt is.

ÁRKON-BOKRON SZALAD A SZÁN.

Pólika még egyszer körülnézett a málháin, minden össze van-e szedve, ami az övé, ami elvinni való.

Az öreg Borcsa pisszegve szipogatta a könyeit s nedves öreg szemeivel minden mozdulatát utána nézte fiatal asszonykájának.

Pólika megtörülte kis, hegyes orrocskáját, amely vörös cimpáju volt a bánattól s igy szólt:

– Azér mindenre vigyázzon Borcsa.

– Igenis tekintetetes asszony.

– Hogy baj ne legyen.

– Igen aranyom.

– Zsuzsit magammal viszem, de maga itt maradjon, Borcsa, a malacokra vigyázni kell.

– Igenis tekintetes asszony, ugy vigyázok rájuk, mint a két szememre.

– A tyukoknak enni adni, a kendermagost tartsa csak bent a konyhában, akkor nem hagyja el a tojást.

– Igenis, drága gyémántom.

– Meg a tekintetes urra is maga tud legjobban ügyelni.

– Igenis, angyalom.

– Ha teát kér, négy kocka cukrot tegyen bele, ugy szereti… a gazember.

– Igenis, édes violám.

Pólika az ablakhoz ment. Kinézett rajta s hagyta, hogy a könyei lecsurogjanak a meleg, puha arcán. Nagyokat hunyoritott, de a könyek csak annál bővebben buzogtak.

– Fognak már?

– Már fognak, igenis; a szánkóba fognak.

Ujra hallgattak.

– Tekintetes asszony! – törlészkedett közelebb Pólikához a vén asszony.

– Mi kell, Borcsa?

– Drága aranyom.

– No.

– Ó, minek mán ez a nagy akarat. Böllönködés volt az egész a tekintetes urtul.

Pólika kissé meglankadva sóhajtotta.

– Mi az a böllönködés, Borcsa?

– Hát egy kicsit ingerkedik, hogy kelletősebb legyen.

– Fölösleges fáradság volt, elég kelletős volt ő nekem igy is.

– Tudom angyalom, de ő is jó vót: pedig hát a jó ember hóna alól ugrik ki a kövér menyecske!

– No bizony sokat hiztam nála. Olyan vagyok, csupa csont és bőr. Bezzeg én kihizlaltam őtet kövérre.

– Hát annál inkább: kövér emberben ritkán látsz bölcset.

– Vége ennek, Borcsa… Levelet irt nekem…

– Levelet! Ó jézusom, az baj, az más!

– Ha tudná mit irt benne!

– A más tekintetes asszony. A más. Akkor menni kell. Aj, uramisten, levelet!… No hát akkor egy szót se szóltam… Ha levelet… Az én Matyi öcsém is a szegény, levelet kapott eccer: má másnap a vármegye tömlöcébe vót.

Pólika minden bánata mellett elnevette magát.

Csengős-bongós szánkó siklott elő a tornác elibe. Gergely leszállott róla, nyalkán volt felöltözve, a fekete darutollas kalap volt a fején, meg a zsinóros bekecse. Azonfelül volt kikészitve a piros nyaku fekete gubája az ülésre.

Kalap levéve jött be.

– Hát tekintetes asszony, ezeket rakjuk fel, e?

– Ezeket.

– No Zsuzsi, csipd meg csak.

A lány már szintén fel volt öltözve, minden ruhája rajta volt, hogy meg ne faggyon az uton. Az udvaron mezitláb szaladgál, de hogy utra készül, harminc szoknyát, meg öt reklit vesz magára s azonfelül, kiskendővel nagy kendővel ugy bebugyolálta magát az orra hegyéig, hogy most aztán nem fagyna meg Barassóig sem, nem Bodonyig, ezen a négy órás könnyü uton!

Végre ez is meg volt.

Borcsa betakargatta, becsomagolta az asszonyát és sürü könyhullatások közt csókolt neki kezet százszor, mig végre Pólika is ugy elérzékenyedett, hogy a nyakába borult a vén asszonynak s megcsókolta a fogatlan, ráncos, puha tapadó száját, amitől egész nedves lett az ajka, ugy kellett letörülgetni.

– Osztán maguk csak fütsenek Borcsa. Ne kiméljék a fát, csak fütsenek, hogy ha haza jön a tekintetes ur… biztosan olyan részegen, mint a disznó… hát azért csak meg ne fázzon a házba… Mert hidegek ám ezek a falak. Nincs rosszabb a vályogfalnál, ha egyszer belevette magát a hideg, azt nem könnyen lehet kifüteni.

– Igenis, rubintom.

– Osztán az inget ne vasalja neki keményre, mert kidörzsöli a nyakát, Borcsa…

– Igenis, édes angyalom.

– Osztán mondja meg neki, hogy én… én nem jövök ám többet vissza… Különben ne mondjon neki semmit… a gazembernek!

A lovak toporzékoltak s kiugrottak, elrántották a szánt. Aztán vitték ki a kapun, a nagy kőoszlopos kapun, ki a havas uton, mint az álomban.

Borcsa ott állott s utánuk bámult, még mikor nem látta is már őket, az ócska fekete köténye alá dugta a kezét és csak állott, állott, állott s kiapadt szemeivel bámult, bámészkodott s csóválta, bólogatta a sovány nyakán a kis madárfejét.

Azután intett a bámészkodó béresgyerekeknek, behivta a házba s a tékából darab cukrot adott nekik.

Pólika azonban ezt már nem látta. Már ő tul volt a falun is, ahol az emberek kiszaladtak a kapuba, az asszonyok, lányok s mindjárt tudták, mit jelent a nagy felkészülés, a ládák a szánülésen, amelyeknek a tetején ugy ült Gergő, mint egy barrikádon.

A szelid hajlásu dombokon ugy siklott a szán, mint az álom.

A nap csillogva, fényesen ragyogott, szikrázott a hómezőn, ugy, hogy elvette az embernek a szemevilágát. A csipős kis szél belevágott az arcba és pirosra csipte az arcélét. Olyan jóérzés lett volna, ha olyan rossz érzés nem lett vón itt ülni az eltávozó szánon.

A nénik is mindig tisztábban jutottak eszébe s már szinte félt tőlük, hogy fogják őt fogadni.

Mikor iskolába járt, a vakációkat rendesen náluk töltötte s nem felejtette el a szigoru fegyelmet, a pedáns házirendet, amitől ugy borsózott a háta. A sok imádkozást, a csendes beszédeket és az erkölcsös frizurákat, amiket rögtön meg kellett csinálni, ahogy megérkezett s nagyon savanyu volt az arca. Nem lesz olcsó ez a kis truccolás. Mert hiszen az bizonyos, hogy holnap már ott lesz érte az a gazember… De nem kapja meg olcsón a bocsánatot.

Ebben a percben Zsuzsi a háta megől, mert ott ült a szán hátában, de előre fordult, mert látni akarta az utat, hogy nem borulnak-é fel valahol, megszólalt suttogva.

– Tekintetes asszony, egy szánka jön szemben.

Kis idő mulva ujra szólott.

– Két fekete lúval.

Pólika nem akart kiváncsiskodni, bánja is ő, az ő nagy bánatában.

– Hű, de sokan vannak rajta! – kiáltott Zsuzsi, aki egészen elfeledkezett a hidegről s felállott a szán talpára, ugy nézett előre nagy szemekkel.

– Egész banda! – kiáltotta.

S már akkor meg is hallották messziről a bandaszót.

– Jesszus, – sikoltott Pólika, – az uram!

Gergely is hátra fordult, azt hitte, neki szól a sikoltás.

– Gergely, meg ne álljon! Csak hajtson el mellette. Sebesen. Az isten szerelméért meg ne álljon, Gergely!

– Tessen csak idebizni, – mondta a vén kocsis és megsuhogtatta az ostorát.

De már ekkor a másik szánkában is nagyon kezdtek érdeklődni irántuk s ahogy egészen közel értek, hirtelen keresztbe fordult a szán előttük.

Gergely alig tudta megállitani a lovait, hogy bele ne rohanjanak a másik szánkóba.

Pólika ugy reszketett a haragtól és idegességtől, hogy a foga is vacogott.

Balázs egy perc mulva vidáman, nevető arccal állott előtte.

– Fel tetszett pakolni szép asszony, – kiáltotta harsogva.

Pólika nem szólt, csak összeszoritotta piros kis száját s villogó szemmel mérte végig az urát.

De Balázs csak nem akarta komolyra venni a dolgot.

– Szép asszony, pénzt, vagy életet.

Pólika a legsujtóbb pillantásaival védekezik, de Balázs annyira benne van a jókedvben, hogy nem bir magával. Nem lát semmit, nem hall semmit, csak kacag a szeme közé a feleségének.

– Bakonyi zsivány vagyok, nyiri bicskás: hát egy csókért szabad az ut!…

– De menjen.

– Nem én.

– Gyülölöm önt.

Balázs nagyot kacag. Fehér fogai kivillognak vastag bővértől fekete, husos ajkai közül s a szeme ugy csillog, mint egy gyereké.

– Gyülölj, csak csókolj meg.

– Szégyelje magát! Komisz paraszt!

– Paraszt!?

– Komisz paraszt!

Balázs hátra lépett és stellungba vágta magát.

– Paraszt!… Annye a zis-tállóját valahun egy asszony termett!… Paraszt?!… Azt már nem… Ezt nem nyelem le… Szabad az ut naccsád!… Félre az útból, hé!…

A fiatal Gergő a két feketét a nagy paraszt szánnal kifaroltatta az utról, hogy szabaddá tegye.

Pólika gőgösen, ridegen ült s a fejét elforditotta, még azt az ennivaló kis gömbölyü állát is fölszegte haragosan, konokul.

– Hát szabad az ut naccsád! Kiabált már megint röhögősen Balázs. – Majd megmutatom, hogy milyen gavallér egy nyiri bicskás. Bandaszóval fogom kisérni amerre megy, ahová lép…

– Nyomorult.

– Az.

– Arcátlan.

– Van szerencsém.

– Utálatos.

– Le vagyok madzagolva!

– Hajts! – kiáltotta Pólika a vén Gergőnek.

Gergő ugy tett, mintha a gyeplőkkel sok baja lenne s odasunyit a gazdájára engedelemért.

– Nem hallotta kend, mit parancsolt az Őnagysága? – rivallt rá Balázs a vén gonoszra.

Erre ez megfogta a gyeplőszárat. A két szürke táncolt, toporzékolt, aztán kirugott s elröpitette a könnyü szánat, mint a szél.

Balázs felpattant a másikra a cigányok közé, azok tust huztak s egy perc mulva ott rohant a két szán árkon-bokron, hegyen-völgyön, le a nyiri dombokon, fel a nyiri kaptatóknak.

Gergő ugy intézte, hogy minden buzgóságuk mellett se maradhasson el messze a másik szán, a muzsika cincogása ott játszott az ellenkező szélen át is a fülükbe.

Áthaladtak az első falun, Bényen.

Pólika bebujt a bundájába, a kis prémsapkáját is, amely olyan helyesen ült a feje tetején, behuzta a felhajtott nagy gallérjába, hogy senki se ismerje meg és nevetett, kuncogott magában; az első csatát ugyis megnyerte! Ellenben Balázs szétvetett bundával, legényesen ült a szánon, hogy mindenki megismerte a szánon. Ha virtus, legyen virtus! És mérges volt, csak ugy tüzelt az arca. Kezdte nem szeretni a dolgot, hova indul ez!

Gergő a rossz csont, ugy bevárta a másik szánat, hogy vak volt, ki nem látta, hogy összetartoznak.

Aztán tovább szaladtak, ujra a mezőkön repültek az éles, egészséges, könnyü szélben.

Zsuzsi egyre suttogott. Most nem leste a bökkenőket, ahol a felfordulás fenyegette a szánat, pedig de félt attól, csak a hátulsó szán után kémlelt s egyre suttogott az asszonyának:

– De e nem az a banda, aki nálunk vót! – fecsegte hátra.

– Persze, – gondolta Pólika, – friss bandát kellett szereznie. A régi már nem birta a munkát.

– Ó beg urasok, még pincs is van a fejükön… A pirimásuk olyan, mint egy cinege bogár… A tekintetes ur ugy ül, mint egy kisisten…

– Fogd be már a szád, nem akarom hallani.

De Zsuzsi egy kis hallgatás után ujra csak nem állotta meg, hogy tapasztalatain tul ne adjon.

– De hogy néz ám! Idenéz… Fészkelődik, jobban szeretne ülni…

– Fogd be már a szád, – s elnevette magát Pólika. Maga is szeretett volna hátra lesni, de nem mert.

– Sokan vannak… Oszt a cigány mind büdös… Bizonyisten olyan szaguk van, mind a girinnek… Nem lehet jó köztük ülni… De hogy meg nem fagy az ujjuk…

– Ugyan ne kárálj már annyit… – nevetgélt Pólika s meg volt vidámodva. A szive is kacagott. Ugy tetszett neki, mintha medvét cipelne maga után, csörgő láncon.

KIKÉRT HALT MEG AZ UR JÉZUS KRISZTUS?

A másik faluba értek, Szemcére. Már itt ő is leszámolt a világgal. Istenem, hiszen ha megismerik, megismerik. Legalább ne pletykáljanak róluk. Lehajtotta a nagy gallérját s egyenesen, mosolyogva nézett a világba. Körül a falun. A parasztok, akik felbámultak rájuk, azt hitték, hogy az urak farsangolnak. A Püspöki-ház tornácán kinn állott Bertuska s összecsapta a kezét, mikor felintett neki.

Pólika megrázta a kezecskéjét s csillogó fehér fogakkal kacagott fel rá.

Aztán tovább ment a szánkó.

– De a tekintetes ur!… – pusmogta Zsuzsi. Hogy begombolta a bundát… Milyen szomorán áll a szája…

Pólika nevetett. Hát most már kezdi érezni a drágalátos, hogy mit csinált? Akkor jó. Meg volt elégedve magával.

Már Bodony alatt voltak.

– Gergő, csak most hajtson!… Ha megelőzzük őket. Tudja, behajtatunk a nénikhez, a Semsey nagyságáékhoz; mire azok utólérnek, már a kapunak is be kell zárva lenni!

– Ne tessen félni, tekintetes asszony!

S Gergő csakugyan becsületes fickó volt. Neki eresztette a lovakat s egyszerre elhagyták a másik megterhelt szánt.

Mire azok a Semsey nagyságáék kapujához értek, már ők be is tették a kapuszárnyat maguk után.

Már akkor Pólika a tornácon volt.

– Ach a Póli, – rohant ki a három öreg nénike s ölbe kapták a rohanó, menekülő menyecskét.

– Néni!

– Ach te lány!

– Jaj nénikém, drágám. Végem!

– Ach!

– Otthagytam az uramat!

– Ach!

– És üldöz a gazember!

– Ach!

– Mentsetek meg tőle.

– Ach!

A három öreg néni összecsapta a kezét s tanácstalanul nézett össze.

– No de hát ez borzasztó! – mondta a legöregebbikük, a Mina kisasszony s fekete keretü pápaszemét feltolta a homlokára, hogy jobban meglássa a kis hugát.

– Ah és képzelem, hogy megéheztél az uton, – mondta a Pepi néni s fehér kötényét a szeméhez emelte, hogy megtörülje a könyeitől.

De a harmadik, a Zsani néni, aki az egész családnak feje volt, szigoruan vizsgálgatta a kis Pólika arcát.

– Nézz rám! – mondta szigoruan.

Pólika felemelte ártatlan, nagy csodálkozó szemeit s kis égően piros ajkait szinte nyitva felejtette, ahogy ránézett a szigoru nénére.

– Te is hibás vagy! – emelte fel az ujját a szigoru Zsani néni.

Ebben a percben már itt volt a Balázs szánkója s a kapu előtt nagy muzsikaszóval állott meg.

– Itt az uram! – pityergett Pólika.

– Ach a gazember, még muzsikaszóval – mondta Pepi néni.

– De ő is hibás! – jelentette ki Zsani néni csalhatatlanul.

Aztán igy szólt

– Most jöjj be. Majd ki fogunk hallgatni benneteket.

Pólika lehajtotta a fejét s mint egy bűnös ment előre, a három öreg néni ugy kisérte be, mint a vésztörvényszék három birája.

Balázs leugrott a szánról s fesztelenül ment fel a négy lépcsőn a verandára, de a bandáját kinn hagyta. Azt előre tudta, hogy arra bent nincs szükség.

Megállott a verandán.

Aggodalmas tisztaság volt itt. Egy szem por, egy hópihe nem volt sehol. Tisztára, fényesre mosva, sikálva, festve minden. A fehér festésü oszlopok ragyognak, a vörös téglaburkolat még vörösebbre festve. A falak frissen meszelve, pedig ilyenkor, télen, az egész világon mindenütt piszok van, sár, mocsok és fakó a ház kivül, kopott mint a vén koldus.

Balázs nagyokat toppantgatott és nevetett hozzá. Tudta, hogy avval csalja ki leghamarabb az öreg asszonyokat, ha itt veri le a sarat a lábáról a fehérre súrolt küszöbön. És tiszta volt ugyan a csizmája, ma még sarat se látott, de ugy csinálta, mintha borzasztó nagy sarat verne és surolna le a csizmája talpáról s az oldaláról, amit odakoszpitolt az ajtófélfához.

Csakugyan nyilt is az ajtó egy perc mulva.

Pepi néni bujt ki rajta ijedt és haragos arccal, az első pillantása mindjárt a Balázs nagy csizmájának szólt, de Balázs rém komolyan nézte egyszerre, mint aki ártatlanabb a ma született báránynál.

– Kezét csókolom, kedves Pepi nénikém, – mondta nagyot bókolva, szives emberséges hangon.

– No, – mondta Pepi néni, de nem folytatta, mert látta, hogy a Balázs csizmái tiszták s rögtön tudta, hogy az imposztor már megint tréfáz. – Isten hozta, – mondta kis szapora szóval s elforditotta a fejét, lenézett félre a földre, mint aki valamit keres. Restellte, hogy ilyen idegenül fogadja ezt a pernahajdert, nem is tegezi, viszont nem volt benne biztos, hogy még ezt az Isten hoztát is nem fogja-e sokalni Zsani, ha meghallja.

Szertartásosan simitotta le a kötényét, ami fehér volt, olyan fehér, hogy már szinte fehér sem volt a sok mosástól.

– Hát hogy van, kedves Pepi néném? – kérdezte Balázs ártatlanul s nagy cigány szemeit rávetette alamuszi fekete arcából, mint valami szivesen látott, aligvárt vendég.

– Ach, – rántotta meg keskeny kis vállát a néni, mint akinek nincs semmi kedve a tréfához. – Tessék erre sétálni s jobbra mutatott, a folyosón végig s a két kezét hátra dugta, mintha tán nem is venné észre a Balázs két nagy pracliját, amit az orra elé tartott.

Balázs kuncogva felröhögött, de a Pepi néni intésére a szájára kapta a kezét s elfojtotta a kacagását, mint a kisdiák, hogy meg ne hallják odabenn a szigoru öregek.

Pepi néni előre ment s apró, kis szapora lábain bekocogott hátra, egy fehér ajtóig s ott benyitott.

– Ach, még kacagni, – mondta az orra alól pusmogva s fonnyadt, kis öreg kezével maga előtt kapkodott, – na!

– Hát hogyne, kedves jó Pepi néném, – kiáltott fel Balázs, – mikor az ember bandaszóval jön vendégségbe, még ne is kacagjon!

– No csak beszélj, bolond, – fakadt ki Pepi néni.

– Miért? instállom, csak nincs beteg a háznál.

– Jójó, csak meghallja Zsani néni! – mondta Pepi néni s hátra kancsalitott a szoba tulsó oldalán levő ajtó felé.

– Isten ments, – mondta kis nevetéssel Balázs, – de azér mán csak tessék ideadni a kezét, édes jó Pepi néném.

Pepi néni még kicsit habozott, aztán oda hagyta a kezét, amit Balázs igen nagy tisztelettel csókolt meg, erre aztán nem teketóriázott tovább, hanem megcsókolta a száját is. Mert kisöccse ez a gézengúz. Ez a Malvinka unokája. Pólika meg a Jozefináé… Hát iszen egyforma rokon gyerekek.

– No, mit csináltunk már megint!… – mondta azért rendreutasitóan.

– Semmit, bizonyisten, Pepi néni, semmit.

– Hiszen esküdözni tudunk.

– Uri szavamra!…

– Na!… Sokat adok a te uri szavadra…

– De komolyan…

– No, csak tessék leülni, – mondta Pepi néni, aki nem tudott leszokni az udvariasságáról, – letenni azt a kabátot, meleg van itt… osztán megfázunk…

– Hát nem tetszik kiverni a házból?

– Na. Megérdemelnénk pedig…

– Drága jó Pepi néni! – kiáltotta Balázs, kitárta a két karját s ujra megragadta a Pepi néni szeplősre fonnyadt, kis barna kezeit.

– No, nem vagy éhes? – kérdezte Pepi néni, akit egészen zavarba hozott a dolog.

– Hát biz én még egy falatot sem ettem ma! – kiáltott Balázs és fehér fogai ugy villogtak, mint a farkasé. Mind a harminckettő.

– No, majd hozok valamit, – motyogta Pepi néni és átnyitott a másik szobába s a hidegből egy perc mulva száraz kolbászt és puha fehér kenyeret hozott.

– E kell nekem, – kiáltotta Balázs s Pepi néni egy öreg négysarku üvegbutykost is elővett valahonnan s jó, hosszunyaku porcióssal öntött belőle Balázsnak.

– Isten éltesse az én édes nénémet, aki az én nagy bánatomban az én szerető szivemet igy meggyógyitja! – mondta Balázs és ugy felhajtotta az izmos kis üvegecskét, hogy egy pillanat mulva már ujra odatarthatta üresen. – No még egyet, édes néném, ilyen nincs a világon sehol.

– No, még hogy itt berugj nekem, – mondta Pepi néni s kis vonakodás után ujra teletöltötte a poharat.

Balázs megnyalta az üveg száját s leült falatozni.

– Ilyen kolbászt, Atyaisten, ilyen kolbászt! Meg kén aranyozni a kezét, aki ilyen kolbászt tud csinálni. Az egész Nyirségbe nem lehet ilyen kolbászt enni!

Pepi néni kedvesen mosolygott. Kis öreg testében összeesve ült egy szék sarkán, mint aki egész életében ahhoz szokott, hogy sohasem ülhet le másképen, csak igy, ideiglenesen, egy pillanatra. Lila ajkait széthuzta s mély, puha karikák biggyedtek a szája körül. Vastag, előre nőtt orra tele volt apró pontokkal, de valami igen kedves, naiv báj volt hunyorgó öreg arcában, ahogy kis bogár szemei elvesztek a puhára táskásodott ráncokban.

– Na, na, jófélék vagytok, ismerünk. Csak hizelegni, mintha azzal jóvá volna téve valami…

– Becsület istenemre!

– No csak ne esküdözz!… – s az ajtó felé nézett ijedten.

– Bizony isten, – mondta bocsánatkérően Balázs, – észre se vettem, hogy esküdöztem.

– Csúf szájú… Hát ez mi már megint…

– Micsoda?

– Ezzel a…

– Mi?

– Mintha nem tudná… No, a feleséged…

– Ja! A feleségem!… Hát azt igazán nem tudom!

– Esküdözni, hazudozni: férfi tempó… Ismerjük jól! Csak elő kellene venni a virgácsot és megseprüzni!

– Jaj, drága jó Pepi nénikém, tegye meg, az isten is megáldja érte. Aj, de rám fér. Pepi néném. Csak a jóisten tudja, meg én, hogy rám fér. Komisz egy disznó fráter vagyok én, Pepi néném.

– No.

– Ágyuból kéne kilőni az ilyen gazembert, amilyen én vagyok.

– Ach.

– Mer átkozott rossz természetem van nekem, Pepi néném! Tetszik tudni, nem birom, ha valaki ellenem mond. Azt nem bánom én, tetszik tudni, ha becsapnak, ha orromnál fogva vezetnek: de ha valaki kereken ellenem mond! Na hát akkor meg vagyok veszve! Ha a feleségem én előlem lassan elsikkasztja a poharakat, a bort, a pénzt, azt nem bánom: de ha azt mondja, hogy nem! Akkor én, kezit csókolom, olyat vágok az asztalra, a krisztusát, hogy minden pohár a plafonig ugrik!

S odavágott ököllel az asztalra, a nehéz, régi, tölgyfaasztalra. Pepi néni kimeredt szemmel nézte.

– Ne bolond ne.

– Ilyen egy fiu vagyok én, Pepi néném.

– Elég kár.

– Há micsinájjak, – mondta nevetve Balázs s a szája tele volt étellel, csámcsogással, – eleget haragszok érte magamra.

Pepi néni nem látta a nevetést az arcán, csak a vallomásában levő érzést fogta fel jó kis szivével. Mindjárt vele érzett. Mert az ő gyönge kis lelke világéletében mindig a bajos és bánkódó emberekkel volt, azért is nincs neki egy falat kenyere sem, kétszeri özvegység után, azért él ő itt a testvére irgalmán, hogy örök ellenség legyen a huga házában, a szegények istápja, a betegek táplálója, a boldogtalanok védelmezője.

– Nem kell olyan keménynek lenni, – mondta biztatóan, – neked is lehet eszed.

– De ha nincs.

– Fiatal még az asszonyka is, – magyarázta gyöngéden, jószivvel Pepi néni, – ő se tudja még, hogy kell az ilyet csinálni. Majd lassan ő is megokosodik.

– Meg! Az biztos, hogy meg!

– És te is meghiggadsz.

– Soha. Pepi néném, én soha!

– No, nem kell kétségbeesni, – vigasztalta Pepi néni, majd jönnek még a sorscsapások, majd megszürik azok benned ezt a keménységet… Leszel még te puha is… Ne félj…

– Soha, Pepi néném. Magyar vagyok én ahhoz. Tudja, azt igen, azt el tudom hinni, hogy valaha koldusbotra jutok, de azt, hogy ezt az én kutya magyar természetemet levetkezzem, hogy valami puha tót, vagy száraz, okos sváb vagy cinemintyés oláh legyek: azt nem. Én mindig fokossal fenyegetem az Istent, Pepi néném…

– Ach, bolond, te csak igazi egy bolond vagy!

– Nem mondom én, – szólt Balázs, – belátom én, ha bolondot tettem: azt is tudom én, hogy kár vót megtenni, ha már megtettem. De hogy én visszaszijjam, vagy jóvátegyem! Hű, az istenit, inkább még beljebb megyek a sárba!… Kiszebb vónék én beledögleni, ha egy istálló szóba kerül is a kiszabadulás, mint aztat a szót kimondani!… Ej, ides jó Pepi néném, be sokszor elmondom, hogy az jóravaló Urjézuskrisztus is ippen mi értünk halt meg, mi értünk, nemes vérü magyar gyerekekér. Mer mink vagyunk azok, akiket akarattyuk ellen kell megváltani!… Mer teccik tudni, ha a Krisztus meghal én értem, én elfogadom az idvességet! El én… De hogy én magam váltsam meg magamat! Aztat nem veszi be a természetem…

– Igen, mind olyan kutyák vagytok, – mondta Pepi néni. – Mind az asszonytól kivánjátok el, hogy megfeszüljön értetek…

– Az a!… Mér lettek asszonyok!

– Osztán mivel fizettek érte.

– Hát mivel!… Avval hogy élünk… Avval, hogy elfelejtjük, ami történt… Lássa, Pepi néni. Az igaz, hogy most ebbe a kis kalamajkába, ami kettőnk közt vót, az igaz, hogy én vagyok a hibás. Mer én vótam a komisz kutya. Mer a feleségem jót akart, én rosszat akartam… Ő jól is viselte magát, én meg rosszul… Ő tisztességes, becsületes, jóravaló asszony volt: én meg egy hencegő, komisz tacskó… De azér, ides jó egy Pepi néném, ha az az asszony most ide begyünne, osztán a nyakamba ugrana, osztán megpofozna, megcibálná a fülem, osztán a szemembe kacagna: de jókedvvel, de nem olyan fancsali pofával! Akkor én, Pepi néném, úgy vinném haza, olyan ölbe vinném haza! A két karomon vinném haza, Pepi néném, mint a menyországbeli angyalt! Abbizony!

Evvel egy jó falat kolbászt vágott be a szájába s egy jó nagyot harapott hozzá az omlós bélü puha kenyérből.

Pepi néni felhúzott szemöldökkel, elgondolkozva állott fel, alig volt magasabb, mikor felállott, mint mikor ült s totyogva ment körül, tétován, az asztalon, oda tipegett hozzá s a széles bikahátára tette hervadt sziromforma, kis öreg barna kezét.

– Jaj, rossz csontok, rossz csontok…

Ebben a percben nyilt az ajtó.

Egészen szélesre nyilt s komolyan, méltóságosan jött be rajta Mina néni.

BORZALOM.

A nagy, nehézkes mozdulatu, süket öreg néni méltóságosan állott meg az ajtóban.

Ahogy meglátta a kedélyesnek látszó jelenetet, fölemelte két kezét és összetette.

Nagy, sárga, régi aranygyürük voltak az ujjain, gyöngyös fekete főkötő a fején s a ruhája is fekete üveggyöngyökkel volt diszitve, mert Mina néni hiu volt és olyan vénkisasszonyos.

– No de Pepi! – kiáltott fel s az egész széles arca, amely lefelé ereszkedett, mint a buldoggé, nagy megbotránkozást fejezett ki.

– No, mi a, no! – mondta Pepi néni s apró szemeivel szaporán pislogott.

Balázs háttal volt ennek az ajtónak, de egyszerre megfordult és hatalmas nevetéssel kiáltott fel:

– Tyhű, de szép ma, Mina néném! Hű azt a ropogóját! Még ezt a szép brossot nem is láttam!

Mina néni szerfölött fel volt ugyan stimmelve, de ekkora kedvességnek nem tudott ellenállani. Szemérmeskedve mosolyodott el, mert kettős volt az öröme. Balázsnak olyan hangja volt, hogy még az ő süket füle is megértette minden szavát. S a nagy arany brossa a régi apró gyémántokkal, amely a mellére volt tüzve, a legbecsesebb ékszere volt. Ebben a percben tette föl, ahogy Zsanitól átjött a közbeneső hideg szobán, amelyben a szekrények vannak, nem tudta megállani, hogy egy kicsit ki ne csipje magát s a vállára vette a gyöngyös viklerjét, a nyakába a brosst, meg a tükörbe is belenézegetett egy kicsit. Feljebb emelte hát a kezét a brossig, amelyet egyik dédanyjuk viselt Maria Theresia előtt egy udvari bálon.

De nem engedte azért magát leudvaroltatni a szerepének fontosságából. Ugy viselte rendületlen komolyságát tovább, mint egy maszkot és igy szólt furcsa, fakó, pincevirágszerü, fáradt hangján:

– Tisztelt ecsémuram!

– De Mina néni! – rikkantott Balázs és harsonásan kacagott, – hát már nem emlékszik, hogy brudersaftot ittunk a csaholyi szüreten?

Mina néni kissé nehéz szókészségü volt. Nem tudott szegény replikázni, csak levegő után kapkodott és keresztet vetegetett magára.

Pepi néni oldalba bökte Balázst.

– No csak ne bolondozz vele, mert megharagitod! A lesz.

– De igazán! Becsületuristenemre! – kiabált Balázs és ugy kacagott, mintha vasat kalapáltak volna.

– Hát kezit csókolom, na! – mondta aztán s titkosan és hunyoritva, mint a büntársától, kérdezte Mina nénit:

– Nagy baj van odabe?

Mina néni fölemelte a jobb kézfejét, csak igy tudta a dolog komolyságát és veszedelmességét jelezni.

– Le fogják vágni a fejem? – kérdezte Balázs.

– Hán?

– Ugyan ne bolondozz már, te félkótya, te! – zsörtölődött Pepi néni idegesen.

– Tessék besétálni, – szólott Mina néni.

– Rapportra! – kiáltott Balázs s nevetett.

Jéghideg szobába léptek. Itt nem szokás füteni, mert almák és befőttek voltak a szekrényen, a régi szép intarziás szekrények tetején s olyan jó penészes gyümölcsszag is terjedezett. A zöld ripsz garniturán olyan sápadtan huzódtak meg a fehér csipkés behuzások, hogy az ember fázott, ha rájuk nézett.

Azzal beléptek a harmadik szobába.

Ez volt most a félelmes szoba. A nappali. Ebben a percben üres volt. Látszik, hogy mindenki e pillanatban ment el belőle. Székek, az asztalon, a varrón levő kis lomok egy percnyi várakozásban sem törtek még le. Itt áll a nagy fotel, amelynek mély süppedése mutatja, hogy ezt csak Mina néni ülheti ki ily becsülettel, ott a Zsani néni komoly, magastámláju párnásszéke, az ablaknál, a varróasztalka mögött.

– Tessék itt várakozni, – mondta Mina néni pukkerlivel, előkelően és nehézkes simasággal a szemközti ajtóig ment. Amelyet be is zárt maga után.

Pepi néni idegesen topogott, a két vékony kis kezét tördelte, s mindenhez hozzányult, rendezgetett, hogy valami nemszeretem dolog fog következni. Ilyenkor ő legjobban szeretett volna száz mérföldre lenni.

Balázs vidáman nézegetett körül. Fesztelenül vetette le magát egy öreg fotelbe, amelynek abban a pillanatban ki is törött a lába alatta.

– Jesszusom! – sápadt el Pepi néni, hogy zöld lett az egész arca.

Balázs felugrott a székből, még mielőtt végighemperedett volna a földön s akkor nevette el magát:

– Hű az anyád piros viganóját…

Pepi néni leguggolt a szék mellé s ugy simogatta meg, mintha élő csont volna, gyöngéden és ijedt részvéttel. Balázs maga is megijedt egy kicsit.

– Ilyen vén rongyokat őrizgetni, – mohogott Pepi néni, – már csak mind tüzre való… Csak mind a padlásra dobni az egereknek…

Pepi néni egész életében zsörtölt mindenért, ami fösvénység vagy kicsinyesség, de persze neki nem volt beleszólása semmibe, hát csak ette a méreg, hogy ezek a gazdagok itt ugy kuporognak…

– Sebaj, Pepi néni, – mondta Balázs, – egy szeget kell ide beereszteni, szék lesz még ebből, sose tessék busulni.

Pepi néni sietett két karjába ölelni a törött széket s falhoz állitani, hogy ne vegyék észre a bajt.

Ebben a percben nyilt az ajtó s nagy ünnepélyesen belépett rajta Zsani néni. Utána Pólika, lesütött fővel, mint egy kis virágbimbó a vén kórók között s a legvégén Mina néni, mint egy drabant.

Zsani néni előre lépett a varróasztalkájáig, egyenesen. Vékony ajkait egymásra szoritotta, egyik fehér, öreg kezét az asztalkára helyezte, puhán, gondosan, mint valami szent dolgot, a másikat lelógatta a csipkés fekete köténye alatt. Szürke, erős szemeivel merően nézett s szép metszésü sasorra szigoruan meredt.

Balázs összeütötte a bokáját s kifogástalan komolysággal hajlott meg.

Zsani néni odaadta a kezét, hogy megcsókolja, aztán kis kézlegyintéssel intett. Tessék várni.

Az asztalkán belül ment, leült szokott helyére, a magas támláju székbe, amely olyan volt, mint a templomban a püspök széke s intett mindenkinek, hogy foglaljanak helyet.

Mina néni mint egy óriási nagy, kövér gyöngytyuk billegett elegánsan a foteljéig s beleereszkedett. Pólika a Zsani néni jobbján, Balázs pedig szemközt foglalt helyet. Pólika ugy nézett maga elé, mint egy drága, édes kis apáca, Balázs pedig, mint egy medvebocs. Olyan komolyan, hogy bizisten röhöghetett volna rajta ő maga is.

Csak Pepi néni állott a fehér kötényével s a két kezét hol bedugta, hol kivette a köténye zsebéből. Néha a kulcsaival csörömpölt, máskor az orrát fuvogatta. Kétségbeesetten izgatott volt.

– Fiam, – szólalt meg Zsani néni, – a feleséged…

– Na hálistennek, ez legalább tegez! – gondolta Balázs megkönnyebbedve.

– A feleséged ide menekült hozzánk…

Balázs mint egy bárány, meresztette a nagy, fekete szemeit.

– Én az első percben azt mondtam neki, hogy: eredj dolgodra! Nem adok helyet! Ha az uraddal összevesztél, békülj is meg vele a magad kenyerén! Az én házamban nem hálsz meg. Fordulj, eredj vissza!

– Hű! – mondta Balázs.

– Aztán – s Zsani néni szigoruan megállt, – aztán elmondta, mi történt… És én azt mondtam: az más!… Akkor itt maradhatsz!

– No hát szerettem volna is látni, hogy az én feleségemnek Zsani néni még helyet sem ad!

Egy pillanatra csönd lett.

Pepi néni idegeskedett, mint a higany. Pólika egy parányit lejebb hajtotta a fejét.

– Bizony pedig nem adtam volna, ha azt tapasztalom, hogy ő a hibás… De azt tapasztalom, hogy nem ő… – Aztán nyomatékosan mondta: – A feleséged legalább azt mondja, hogy te vagy a hibás.

Csönd lett rá, Balázs odalopott egy félpillantást a feleségére. Pólika egy árnyalattal még lejebb sütötte az arcát, csak hófehér arcbőre látszott mintha imádkoznék.

– Mit felelsz erre?

– Mit! – mondta Balázs… – Kikérem magamnak, hogy akárki is kételkedjék az én feleségem szavában.

– Na hát pedig nagyon szomorú, ha az igaz! – mondta idegesen Zsani néni és egy árnyalattal fakóbb lett a sápadt arca. – Mert akkor te egy nagy lump vagy, akinek csak abban telik kedve, ha a vagyonát pocsékolja! Sonkát dobál a parasztoknak, a bort ugy önti, mint a vizet, odacsődit hatvan vendéget és három napig dorbézol velük. Szép, fiam, szép a barátság, az emberség. De ismerjük már eléggé ezeket a nyiri tempókat. Nem tudom, mit hencegsz avval a kis birtokocskával. Ugyse fogsz a Kállayakkal versenyezni, se az Ibrányiakkal, nem tom mi értelme van az ilyen pukkadozásnak. Maj meglátod, hogy kimondják rád, mint Báji Samura, hogy: mentül koszmósabb, antul vakarósabb. Tudod. Ahelyett, hogy dicsérnének, lenéznek az ilyesmikért… Hogy ilyen kilátása van az embernek öregségére. A régiek is tudtak mulatni, elhiheted. De nem bolondul ám. Minden pohár bort, amit összekoccintottak, megbecsülték, nyaltak belőle és letették. Mert nem az volt a fő, hogy csak hadd foggyon, hanem az, hogy mulassanak. Hiszen ha együtt van hatvan ember és csak beszélnek, táncolnak, az már maga nagy mulatság. No de levágni egy fajüszőt… Ilyen bolondokat… Mikor már két nagy disznót, tizenegy malacot, három bornyut megzabáltak… Ah, hogy fuljanak meg tőle… azok a büdös parasztok…

Mégis röstelte nyiltan kimondani, hogy az uraknak kivánta ezt a jót. Csak a parasztokat szidhatja az ember szive szerint.

– Bizony, aki a cigányokat a térdére ülteti, aki ahelyett, hogy ilyen három nap után a feleségét a tenyerén babusgatná, hogy igy kitett magáért, még ostoba makacsságával keseriti, aki kocsmába tud menni, kártyázni, kockázni, tovább dorbézolni, ferbli, váltó, még tán a feleségét is elkockázza… Ach!… Az olyan embernek csak utilaput a talpára…

Balázs lesütötte a fejét. Ebben a percben tört ki először rajta, az a hirtelen jövő, lelankasztó, mindent semmibe vevő fáradtság… Sose szerette életében a prédikációt, mindig ugy hallgatta, mint a szél dudálását, de most meg épen ugy, mint valami kellemetlen álmot.

Pólika egy másodpercnyi szünet után fölzokogott.

Az öreg nénik mind izgatottan izegtek, mozogtak.

Pepi néni csoszogott, Mina néni egyik kezét a másikba kulcsolta, azután a másikat az egyikbe. Még Zsani néni is ideges lett és többször kinyitotta, meg bezárta, minden hang nélkül a száját.

– Ach, ilyen szivtelen lenni – mondta, – igy elkeseriteni egy ilyen asszonykát… No, belátod, hogy haszontalan ember vagy?

Balázs fölvetette a nagy kosfejét és azt mondta:

– Be.

Mindnyájan megkönnyebbedtek. Föllélekzettek. Hisz akkor még jó, ha semmi ellenmondás…

– Be én… Belátom! – mondta ujra Balázs.

Zsani néni elővette a zsebkendőjét és ugy meg volt hatva, hogy elkezdte belefuvogatni az orrát. Pepi néni egész őszintén törülgette a szemét, Pólika piros volt, mint a pipacs és a világért föl nem emelte volna az arcát. Csak Mina néni ült nyugodtan. Nagy fekete keretes pápaszeme mögött lassan pislogott a savó szeme. Persze ő nem értett jóformán egy szót sem az egész beszélgetésből.

– Na hát akkor, – szólt Zsani néni megengesztelődve, lágy és szives hangon. – Na hát akkor bocsánatot kérsz tőle, Balázs?

– Miiiit?

– Mert ilyen gonosz voltál hozzá, – mondta Zsani néni, de olyan édesen, mintha cukorral csemegéztetné Balázst, – hát bocsánatot!

– Én?

– Hát ki?…

– Ő!

– Ő? S miért?

– Amért én komisz voltam hozzá!

– Ach, hisz ez egy kötni való bolond!

– Mán pedig máskép én nem viszem vissza! – mondta Balázs.

– Nem te viszed vissza, hanem ő fogad vissza – pattant fel Zsani néni s mint egy mérges pujka fordult el, az ablak felé.

– Hű, az annya piros viganóját! – pattant fel Balázs. – Jól nizünk ki! Éngem fogad vissza egy asszony!… Hát nem én vettem el a feleségemet?… ű vett el engem?

– No, jójó, – idegeskedett kétségbeesve Pepi néni s a vállára tette kicsiny reszkető kezét, – csak ne tüzelj, no!… Nem ugy értődik a no!…

Zsani néni erélyes hangja fölcsattant.

– De bizony, ugy értődik!… Mert abban a percben, mikor az erősebb-nem visszaél a helyzet adta jogával…

Balázs olyat orditott, mint egy bika:

– Pólika!

Szinte megfagyott a vér mindenikben.

– Elég volt a vénasszony prédikációiból!… Jössz velem rögtön! Jössz vagy nem?

Pólika ugy megrémült az erős hangtól, meg a „vén asszony prédikációitól“… Uristen, mi lesz még itt! Csak nézett, csak pislogott, mint a jérce a napra.

– Nem! persze, hogy nem! – kiáltotta Zsani néni, Majd ilyen bitangnak fogom engedni kinozni a gyermekemet. Én gondoskodom róla. Nálam el lehet holtáig. Itt jól fogja érezni magát, nem ugy, mint nálad, te gyalázatos! Te gyalázatos!

– Haha! – kiáltotta Balázs. – Jól fogja érezni magát! – No az anyád piros… viga… nóját… Pólika! Hát nem jössz?

Pólika nem mozdult.

Balázs kihuzta magát.

– Na Pólika! Hát akkor tudd meg, hogy én most ide betelepszek a kocsmába! Tudod! Itt ebbe a kocsmába e! Ebbe a disznóólba! Osztán én addig muzsikáltatom ott magam, mig utánam nem küldesz, hogy gyüjjek má, szöktesselek, vigyelek má innen, mert elég volt már ebbül a jóból! Érted? Megértetted?… Na hát isten áldja meg mindnyájukat!

Ezzel sarkon fordult s elment. Az ajtót ugy bevágta maga után, hogy ugy még nem vágta be senki azt az ajtót, mióta szegény Karcsi bácsi, a Zsani néni férje, meghalt. Csak ugy szakadt a vakolat az ajtó tetejéről.

Zsani néni sápadt volt és epeömlés kezdett a szája szélén mutatkozni. Pepi néni jajveszékelt hang nélkül s a kezét tördelte, mint akinek hirtelen halottja van. Pólika lesujtva állott, szinte a szivdobbanása is elakadt.

Csak Mina néni emelkedett fel nyugodtan a székéből. Lesimitotta a fekete selyem kötényét a két tenyerével s mérgesen igazitotta meg a haját, aztán utána kiáltott dühösen Balázsnak:

– Alászolgája!

A TEGNAPI BÉLES.

Ha a tornácra állottak, hallották a muzsikaszót a kocsma felől. A nénik akárhányszor csak kimentek, mindig megcsóválták a fejüket.

– Az a pernahajder, az a pernahajder.

Reggeltől estig erről folyt a szó, meg a tiszaeszlári pörről, amely a néniket jobban izgatta mindennél a világon. Csak Balázs tudta túllicitálni Solymosi Eszter históriáját.

Az idő közben megenyhült, az ereszről csurdogált a viz, az udvaron tócsák gyültek, az utcán szétvágta a kocsikerék a lucskot.

Már egy hete, hogy folyik ez az esztelenség.

– Hát mi lesz ebből, – mondogatta Pepi néni és ellenségesen nézett Pólikára. – No, te csak meg tudod kinozni…

– Istenem, – nyögdécselte Pólika, – hát mit teszek én?

És huncutul emelte a zsebkendőjét a szeméhez, nem azért, hogy a könnyeit törülgesse vele, hanem, hogy a nevetését takarta.

Mert nagyon, nagyon tetszett neki a Balázs dolga. Olyan büszke volt rá, olyan boldog és büszke. S ugy kivirágzott ez alatt a hét alatt. Kialudta magát, kipihente, rendbeszedte az idegeit s olyan volt mint egy pompás diszes feslő rózsa. Csak heverészett egész nap. Tunyán és álmodozva heverészett s a gondolata minden pillanatban ott volt az ő konok, nagyszerü emberén, aki a kis kurtakocsmában olyan nekikeseredve iszik és táncol és busul egyedül a szerelmes kis felesége után.

Ugy kell a kutyának.

– De mi az ördögöt tud ott csinálni, – mondogatta Zsani néni, – hiszen ott felkophat az éhségtől az álla. Annak a rongyos zsidónak ugyan semmije sincs.

– Az, – mondta Pepi néni és idegesen sietett ki a szobából.

Már az ablakot is nyitva lehetett tartani. A kora tavaszi friss, meleg levegő enyhén tódult be a jól fütött szobákba s az öreg nénik a vállukra kötött barna és zöld harasztkendőkben, amelyeket Pepi néni fáradhatatlan hosszu tűi kötöttek, jöttek, mentek, vagy együtt üldögéltek a szobákban.

Egy reggel már együtt voltak hárman a nénik, csak Pólika hevert még a szobájában.

– Eredj már, költsd fel, – mondta szokott mérges hangján Zsani néni.

– No, hát csak hadd aludjon. Nincs ugyse mit csinálni neki, – brummogta Pepi néni s elindult, de Zsani néni utánaszólt:

– Pepi.

– Na.

– Hol az a béles, ami tegnapról megmaradt?

– Ah, hogy hol van, – és Pepi néni összekapta magát.

– No azért csak ne mérgeskedj, – szólt Zsani néni.

– Mi az, Zsani? – mondta Mina néni szavajárása szerint, mert semmit sem értett a beszédjükből.

– Ach, nem kell mindent tudni, mert hamar megvénülsz! – kiáltott rá boszusan Pepi néni és kiment.

– Mi, hogy nekem mindent tudni! Ach, istenkém, iszen épen, hogy semmit sem tudok!

– No de az a béles nagyon furja az oldalamat, – szólott Zsani néni. Letette a varrását és a kredenchez lépett. – Egy egész tállal maradt. Csak nem vitte ki az a Pepi a cselédek orra elé!

Pepi néni azonban mig bement volna Pólikához, elébb a konyhába nézett be. Rendkivül sok dolga volt a konyhában. Sütött-főzött titokban. Sose szerette ugyan hogy valaki benézzen a konyhájába, de most valósággal beteg lett, ha Zsani csak megjegyzést is tett rá, hogy mi történik odakinn.

Most is lopva, gyorsan tyúkot vágott, épen azt kopasztották, mikor bement. A meleg tollszaggal tele volt a konyha. Pepi néni sürögve-forogva gyorsan tovább adta a rendelkezéseit, olyan titokzatosan, mintha a boszorkánykonyhában volna, olyan sürün pislogva, mint aki minden pillanatban a rajtakapástól retteg.

Aztán Pólikához szalad be.

A fiatal asszonyka még ott hever az ágyban s a nap besüt rá a hófehér párnák közé.

– Na, kelj fel már… kelj fel már… – zsörtölt rá. – Már mindenki fenn van az egész világon. Szép dolog is, egy fiatal asszonykának itt heverni, ilyen lustán…

Pólika elnyujtózik.

– Olyan jó itt!

– Jójó, de Zsani már brummol.

– Az a gazember most is huzatja? – kérdezte aztán nyögdécselve Pólika.

– Na, micsoda beszéd ez. Gazember. A hites urát igy megtitulálni. Szép dolog.

– Jaj, sirba visz engem az… – mondta Pólika és az arcát belefurta a párnákba. – Azóta mindent kiloptak otthon. Minden nyitva. Jó, ha a házat meghagyják a helyén. Azok a büdös parasztok. A tolvajok.

– Eh, mit beszélsz! Valami az, ilyeneket mondani! Azért, ha szegény ember is, még nem tolvaj. Nem kell mindjárt letolvajozni valakit.

– De mikor én olyan boldogtalan vagyok. Olyan szerencsétlen.

– Ki az oka?

– Én nem.

– Hát ki?

– Hát én nem is.

– Mindennek az asszony az oka a házban, – mondta Pepi néni s jött-ment, rendezgetett a szobában. – Mindennek, akár jó, akár rossz történik, az asszony a ház lelke. Ha a férje jó, azért jó, mert ő jót nevelt belőle. Ha rossz, azért rossz, mert ő rontotta el. Minden felelősség az asszonyokon van.

Pólika durcásan, gyerekes makacssággal hallgatott.

– Van te neked: eszed! – duruzsolta Pepi néni csendes, szemrehányó, oktató, rendreutasitó módján. – Több eszed van neked, mint egy férfinak! Tul tudsz te annak az eszén járni! A férfiaknak mindig mézes madzagot kell a szájukban tartani, akkor aztán arra mennek, amerre az asszony komandérozza őket. Te még csak nem panaszkodhatsz. Föl lehet hajtani a Nyirséget, mig még egy olyan legényt találsz, mint az a te Balázsod. Az maga elismeri, hogy a férfiember mind csak arra való, hogy a szeme be legyen kötve. De vannak mindenféle katuska emberek, akik beleütik az orrukat mindenüvé, ahova nem is kell. Az olyannal aztán nehezebb boldogulni. Ach, ez az áldott ember, akit egy kis hizelgéssel le lehet venni a lábáról. Jó ember ez, derék ember ez. Áldhatnád az istent is, hogy ilyennel áldott meg… Nem is tudod te még, mi a baj a világon. De majd megtanulod, ne félj…

– Én bizony nem.

– No csak ne feleselj nekem. Az már igaz, hogy a kutya is akkor vész meg, ha legjobban van a dolga.

– Tán annak örüljek, – duzmaszkodott Pólika, – hogy már egy hete ott huzatja a kocsmában.

– Jó asszony, – állott meg előtte féloldalt Pepi néni, csipőre tett félkézzel. – Inkább azon törnéd a fejed, hogy mit eszik az a szegény ember abba a rossz kocsmába.

– Haha.

– No csak ne vihogjál.

– Van eszembe azon törni a fejem, aki lumpol! Még azon busulok, hogy mit eszik.

– Ach… micsoda népek ezek a maiak. No de kelj fel, ha mondom, mert baj lesz! Nézze meg az ember!

Ezzel tovább szaladt, mert már is rettegett, hogy Zsani néni azóta megunta a várakozást és még ki talál jönni… és még észreveszi azt a tyukot… Azok is olyan sokáig piszmognak avval a koppasztással…

Csakugy futrikált jobbra-balra. Egyik pillanatban bent volt az ebédlőben és Zsanit megnyugtatta, hogy Pólika már öltözik, a másikban a konyhában volt. Aztán megint Pólikát noszogatta, hogy siessen az öltözéssel, közben Zsuzsival meleg vizet készittetett neki a mosdáshoz.

Csupa tüz volt az egész vékony kis asszonyka. Ezer csoda, hogy birja ezt a strapát.

Pólika kényesen nyujtogata bele a hosszu, vékony kezét a meleg vizbe s az otthonra gondolt.

Az otthonra.

Ebben a percben nagy patália hangja csapott be hozzá kivülről. A Zsani néni éles, erős hangját hallotta meg s ugy a szivére ment az ijedtség, mint gyermekkorában, ha csinyt tett s rettegett a hátulütő fától.

Egy perc alatt felöltözött.

Olyan sebtiben fésülködött meg, csak épen felcsavarta a haját a fejére. Gondolta, majd aztán beszökik fésülködni, inkább most beköti a fejét.

Mikor kész volt valahogy, csakugyan a fejére kötötte a kendőt s a tükörbe pillantott. Nagyon helyes volt igy. Az a gazember mindig igy szerette látni, babos fehér kendőben…

Rettegve nyitotta ki az ajtót.

A folyosó végéről élesen harsogott a Zsani néni hangja.

– Köszönöm az ilyen tékozlásokat. Kipusztitani a tyukjaimból. Látom én, nem vagyok én vak, hogy azt a tarka bubost vágtátok le.

Pepi néni dörmögő morgása hallatszott közben.

Pólika meg volt rémülve. Talán ő rajta van a felelősség.

– Mégis csak hallatlan!… Hát én nekem nem fogsz itt rendelkezni… Mától kezdve én leszek itt a konyhában.

Pepi néni idegesen rohant ki s be a folyosón. Biggyent lila kis ajkait összeszoritotta s a könyek szivárogtak az arcáról.

Pólika szórakozottan ült a helyére s azon törte a fejét, mért tett ugy vele Pepi néni, mintha ő is büntárs volna a konyhai titkokban.

Kis idő mulva jött Zsani néni. Képéből kikelve. Sápadtan; szinte narancsszinü sápadtsággal. Összeszoritotta a fogatlan száját s mérgesen ült a helyére.

– Mi az, Zsani? – kérdezte szokott kérdését Mina néni, de Zsani megrántotta a vállát s még jobban összerántotta a szemöldökét.

Pepi néni jött nemsokára. Egy nagy deszkatálcán hozta be a Pólika reggelijét.

Pólika nem mert enni. Olyan félve nyult a kávéhoz, a friss, omlós bélü kalácshoz, amely finom volt és illatos, mintha minden falatot kinéznének a szájából. Ugy érezte mégis, miatta volt minden veszedelem, már megsokalta a néni, hogy itt kell tartani. Ettől a gondtól annyira szerencsétlen volt, annyira kétségbeesett, hogy mig lassan morzsolgatta foga közt a falatot, egyre bánatosabban gondolt arra a gazemberre, aki ilyen sorsra juttatta.

Mi lesz ennek a vége. Ha már az első hét után is igy, szinte kidobják a házból, mi lesz akkor egy ujabb hét mulva… Mi lenne, ha egy esztendőt, ha egy életet kellene itt töltenie.

De Zsani néni komoran szólott Pepire.

– Pepi!

– Ach, már mi kell megint.

– Kinek sütsz, főzöl te mostanában olyan sokat?… Én nem tudom, itt egész vendéglő van egy hét óta… Amennyit itt főznek és az mind elfogy… Hát már az egész falu megbetegedett és mind én tartom el?… Hát iszen te azt mondtad, Pepi, csak egy csésze levest küldesz valami beteg asszonynak… És itt minden elfogy, mintha csak a föld nyelné el… És hol a tegnapi béles? én egy falatot se ettem belőle… Még ez a fiatal gyomru asszonyka is csak egy felet evett és egy ekkora tállal volt és egyetlen morzsa sincs. Hát hova tetted te azt, Pepi?…

– Ach, csak ne fösvénykedj már mindig…

– Hát én nem fösvénykedem, azért hogy kérdezem, Pepi, hogy hova tetted!… Én nem eszem meg, Pepi… De hát én nem értem, Pepi…

– Ach, ne faggass…

– De én tudni akarom…

– Ach…

– De nekem mondd meg!

– Ach!

– Hát iszen elküldted a házból! No, nem Pepi?

– Hát el no…

– De hova?…

– Hát a kocsmába.

– A kocsmába?…

Zsani néninek még a szája is nyitva maradt a bámulattól.

– A kocsmába, Pepi?… Hát kinek?

– Ach… én istenem… Mintha nem volna ott, kinek… Hát annak a szegény fiunak!…

– Jesszusom!… Micsoda szegény fiunak?…

– Hát azt hiszed, az a szegény Balázs itt kibirta volna egy hete a zsidó kosztján?

Pepi néni hátat forditott mérgesen.

– Na hát ez nem rossz! – sikoltott fel Zsani néni, – no hát ez nagyon jó!… Hogy én tartom itt azt az urat… hogy ő itt muzsikáltathasson a fülembe… Ach, még ilyet!

Felállott és nevetett.

– No, Pepi, hát ezt megcsináltad… Te ugyan derék hadvezér vagy. Te nem éhezteted ki az ellenséget… Ezt megcsináltátok; – s Pólikára nézett.

– Én? – mondta Pólika elvörösödve és szégyelte magát, hogy neki egyáltalán eszébe sem jutott az ura kosztja.

A FÖLD AZ EGET IS MEGESZI LASSAN.

Furcsán, vidáman érezték magukat, s még Minának is meg kellett magyarázni, mi történt.

– Jihh, Pepi!… No, Pepi!… De legalább megköszönte, ugye. Pepi!

Pólika maga elé nézett komolyan, bánatosan.

– És az a lovag, és az a lovag! – kacagott tovább Zsani néni, – hogy az ugy megeszi az ellenség ételét. Nem félt tőle, hogy mérgezett ételeket küldenek neki?… Jihh, jihh… Jaj, ilyen jót nem nevettem életemben. Te csak meg tudsz nevettetni, Pepi…

Pólika gondolta, hogy kimegy innen, ki a kertbe, vagy valahova a szabadba.

– De hát akkor minek küldöm én az ételemet a kocsmába!… Csak az a sok pakolás! Pepi!… Hátsz akkor nincs rá szükség, hogy elküldjem: jöjjön ide ebédelni. Pepi, és menjen vissza muzsikálni! Pepi!…

– Ach!

– Hát ha igy tud truccolni, ugy is tudhat, Pepi.

Pepi néni ideges volt, mérges is volt, kékült-zöldült s nem nagyon mulatott együtt Zsanival.

– Ach, ne szekirozz már, – mondogatta.

– És mióta csinálod ezt, Pepi?

– Mit?

– Ezt a küldözgetést.

– Mióta, no.

– Mindjárt az első naptól, Pepi? Te azt mindjárt ugy kitaláltad, hogy meg ne éhezzen az a jóféle, Pepi?

– Ah, dehogy, csak kétszer küldtem még.

– Csak kétszer?… Ach, Pepi, hogy olyan későn találtad ki. Hiszen akkor az a szegény ember soká éhezett, hallod. Azt megéheztetted, hallod! Jihhihi… Milyen étvágya volt már annak, Pepi, mikor mégis rá gondoltál.

– Csak ne szekirozz már, mert megszököm.

– De milyen jól berendezkedtek volna már ők az én konyhámra! Ha azt a tegnapi bélest nem keresem! Jaj, az a béles, az nagyon elárult. Pepi!

– Na hát elég volt! – kiáltott fel Pepi néni s fölpattant. – Ha még egy szót szólasz, Isten bizony itt köplek. Milyen nagy dolgot csinál belőle… De sajnálja azt a kis ételt!

– Ach, még neki áll feljebb, – vonta össze a szigoru szemöldökét Zsani néni, – nézd csak. Majd én teszek róla. Hol az a lány! Zsuzsi, Zsuzsi!… Eredj rögtön a gazdádhoz, mondd meg neki, hogy tiszteltetem, jöjjön ide ebédre, nagyon szivesen látjuk, de többször nem küldjük az ebédet… Legyen szerencsénk…

Pólika csendesen kisurrant az ajtón.

A szobájába lopózott, félve és megalázva. Nagykendőbe csavarta magát s kiment a kertbe.

Enyhe levegő volt. A föld itt-ott már egészen föl volt puhulva porhanyósra, de az árnyékos helyeken még hódarabok lappangtak s a föld is kemény volt, fagyos. A fű üdén emelgette vékony szálu hegyeit fölfelé s itt-ott még csapzott volt a fagyban.

Apró, uj divatu cugos cipőivel puhán lépkedett a kerti uton. Nagyon le volt hangolva. Valami mély lankadtság és kedvetlenség lappangott már régen a lelke mélyén, az most egyszerre feltört és teljesen ködbe boritotta a lelkét.

A nagy fák ágai csupaszon meredeztek, a köszmétebokrok közé avult lelkek csapzottak be. A szépséges napsütésen minden olyan szomoru volt, ami a régire emlékeztetett. Csak az uj, a jövő reménységétől csillogó fűszálak voltak szépek és igézetesen gyönyörködtetők.

– Istenem, de céltalan élet… – mondta magában Pólika.

Nagy, sötét szemei szomoruan csüggedtek el. Az arca szenvedéssel érezte az életkedvetlenséget.

Élni, csak azért, hogy éljen az ember.

Enni, hogy éljünk; főzni, hogy ehessünk… vetni, kapálni, dolgozni, tehenet tartani, sertést, tyukot, birkát, termelni buzát, kukoricát, rozsot, nagy határ földeket bevetni, szántással, aratással, csépléssel, vevéssel, eladással, cselédekkel, idegenekkel, rokonokkal, férjjel harcolni, hogy legyen mit főzni: s főzni, hogy legyen mit enni; enni: élni!…

Olyan üres és haszontalan körforgásnak látszott előtte…

Apró bogarak másztak el előtte. Ott ment egyik a másik után a fűszálak alatt bujva, sietve. Hova sietnek? Honnan késnének el?

Mennek étel után… Élni akarnak… Mért, hogy ehessenek. Az apró kis szájukkal beleharapnak a kis fűszálba s végig rágják, kocsányig… Lenyelik és abból élnek, amit magukba temetnek… S az a fűszál, az miből él? Honnan szija el azt a darab földet, amiből hosszura és karcsura neveli a zöld szárnyát és a föld miből van: mit eszik a föld. A föld is eszik. A föld megeszi az embert, amely megeszi a föld termését, a föld megeszik mindent, ami fölötte van. Az lassan mind visszakerül a föld gyomrába s lesz földdé… Hogy lehull a halott madár a földre, hiába repült olyan magasan… s a felhőből hogy lecsurog az esőben a viz, pedig hogy fenn volt az ég szinén. És a meteorcsillag darabokban hogy hull nyáron a földre, augusztusi éjszakákon, hogy hull a földre a csillag… A föld az eget is megeszi lassan…

És Balázs ott ül a kocsmában. Egy rongyos és nyomorult kis kocsmában. És megeszi az ételt, amit Pepi néni küld neki… És megeszi az ő sóhajtásait, amelyeket utána küldöz… És megeszi azt a kis boldogságot, amely ugy boritotta eddig az életüket, mint a kék ég a földet… az isten szeme előtt… S az a kék ég talán eltakarja a föld minden csufságát a jóisten elől… mert ha a jóisten látná ezt a világot olyan csunyának, amilyen, akkor nem tartaná fenn… Mint ahogy a boldogság szivárványa eddig eltakarta ő előtte a hitvány, csunya életnek minden csunya hitványságát, azt, amit most lát… És a jóisten vajon meg fogja-e valaha szüntetni a világot: ha a föld egészen megeszi a szépséges kék eget… És ő vajon meg fogja-e szakitani azt a szoros összeköttetést, amelyet egy férfival oly éretlen és meggondolatlan módon kötött az életre…

– Ah, istenem, milyen ostobaságokon jár az eszem, – mondta magában és tovább jártatta az eszét, ezeken az ostobaságokon, amelyek csak akkor jutnak eszébe az embernek, ha ideje van rá…

Hát miben különbözünk ezektől a bogaraktól?… Jobbak vagyunk? egymásnak és a világnak hasznosabbak?… Ugyis a földbe kerülünk… Ugyis megesz a föld…

– Az a szemtelen Balázs… Igazán, milyen nagy komiszság tőle, hogy csak ugy titokban elveszi a Pepi néni főztjét és megeszi és itt szekiroztat mindnyájunkat Zsani nénivel, hiszen tudhatja, mi van itt, ha az kisül…

Hát mit akar? Én nem értem, hogy mit akar… – s már elfelejtette Pólika az egész előbbi mélységes gondjait. Ugy elfujta az egészet a szél a fejéből, mint egy ködfoszlányt, amely megüli igy tavasszal a mezőnek egy-egy részét és titokzatosabbá teszi, mint amilyen a valóságban. De aztán jön a szél, a köd szétoszlik semmivé és Pólika megint frissen, bár bánatosan viritott egész virágos kis kedélyével.

Meg is fázott, ujra föl is ébredt a kiváncsisága, mi történt azóta. Gyorsan visszafordult a kertből s fölszaladt a ház felé.

Jókor jött, épen jött Zsuzsi az utcáról. Nagy sarak voltak a csizmájára ragadva s nehezen lépegetett, nagyokat lábolva a sáros uton. Pólika bevárta a tornácon s azt gondolta magában, hogy ez is olyan bogár, amilyenek a fü között mászkálnak.

– Na mit izennek? – kérdezte fojtva, mikor Zsuzsi a lépcsőre fölkerült.

– Azt izeni a tekintetes ur, – mondta Zsuzsi jámborul, – hogy nem jöhet el, mert nincs itt.

– Micsoda?

– Nincs itt.

– Hol?

– Hát a kocsmába!

– Nincs a kocsmába?

– Nincs a.

– Hát hol van?

– Hát azt nem lehessen tudni.

Pólika elrémült. Szinte a szivdobogása is elállt. Balázs nincs a kocsmába… Hisz akkor itthagyta… Elment… El akar válni…

De a muzsika ebben a percben fölzendült. Tisztán, jól lehetett hallani a nagybőgő hangja ugy reszketett, az embernek a gyomra is kéjesen remegett tőle.

– Hallod? – intett a lánynak Pólika.

– Öhö. – mondta Zsuzsi.

– Hát ott muzsikáltat magának.

– Aha.

– Na hát!

– Hátsz azér ő nincs ott.

– Hát hol van?

– Mondom má, hogy azt nem lehessen tudni!

– Hát mit lehet tudni, te állat! – rivalt rá Pólika, az otthoni hangon.

– Hát aszongyák a cigányok, hogy tegnapelőtt elment. Csak felült a lúra, osztán elment. Osztán azóta nem jött vissza, hanem megparancsolta a cigányoknak, hogy azér csakugy muzsikáljanak, mintha ő itt volna, osztán azt senkinek se szabad megmondani, hogy ű elment. Oszt a kis Gergőnek csak arra kell vigyázni, hogy a cigányok mindig csak muzsikáljanak.

Pólika elkezdett remegni. Minden tagja külön-külön didergett végig, meg végig. A vére alá s fel buzgott a testében s néha ugy elapadt, szinte elszédült.

Hát Balázs elúnta itt magát, a gazember… És elment mulatni, lumpolni másfelé. Ahol jó koszt van, jó társaság van. Elment asszonyozni és itthagyta szemfényvesztésnek a bandáját… Aj, a nyomorult, a nyomorult…

Nem mert bemenni a házba, csak kifordult, vissza a kertbe.

Most már vége a világnak. Az előbb még csak komor és szintelen volt a világ, de már ijesztő. Kétségbeesve futkosott, mint a megrémitett kis madár a kalickában. Oktalanul verdesi magát a kalicka vesszőihez, mig össze nem töri magát. Kis szive ugy kalapált, vergődött odabenn s ugy sápadt, elhalt egész testében, alig birt megállani, egy fának támaszkodni.

Most érezte meg először, hogy kár volt ezt tennie, amit tett. Most érezte meg a felelősség súlyát. Eddig játék volt, csak játék az egész, de most ijesztő lett.

Most már biztos, hogy vége az életüknek. Balázs megunta, itt hagyta… Hütelen lett, becstelen… Aljas gazember… Nem, ezek után hiába jön vissza. Annyira ő nem sülyedhet, hogy visszamenjen hozzá, ha a földön csúszik is előtte… Inkább a halált, mint ilyen életet, inkább az örök nyomoruságot a maga erején, mint az örök rabszolgálóságot egy ilyen embernek az irgalmán.

Ah, hamar utólérte őt a magyar élet átka… A magyar urak sorsa… Ez a megátkozott föld, amely csak békétlenséget és boldogtalanságot tud teremni az urainak… Ez a föld, amely mintha mérges gőzöket párologna ki, amelytől megvész, aki egyszer rátette a lábát… Az urhatnámságnak, a gőgös semmittevésnek, a korhely dőzsölésnek a szele fuj ezeken az alföldi pusztákon, az fütyörész itt az öreg fák ágai között…

A könyei sürün hullottak, csorogtak s szakadozott gondolataiban átkozta a földet, ahogy az édes anyjától tanulta… Az édes anyjától, aki szintén keresztülment ezen a válságon, a korhely uri élet végén és számtalan éjszakát sirt át, mig gyermekeit betakargatta, hidegtől, bajtól a saját testével védelmezte… S szidta, kifogyhatatlan sok panasszal és bánattal szidta a magyar földet. Ezeket az átokverte birtokokat, amelyek nem birták eltartani az uraikat, hanem megeszik: ah, megeszik az uraikat, mert a föld mindent megemészt, magába ránt… Ez a kutya föld, amelyre aki ráteszi a lábát azt hiszi, biztos helyen áll, pedig ingoványabb a mocsárnál, lelketlenebbül elnyel mindent, mint a futó viz… Az ember azt hinné, hogy ezek a száz holdak, ezek a gyönyörű tágas mezők, ezek uri létben tudják tartani az embert. S az ember elveszti a fejét, ha végignéz rajtuk… Ezek a nyomorult földek, ezer esztendő óta tartják el a magyar urakat minden családostól, gyerekestől, minden magvastól és most egyszerre megmakrancosodtak s egyszerre levetik a hátukról a régi gazdákat, akik azt hitték, örökre itt ülnek a nyakán…

Pólika sirt, sirt.

Aztán tovább szidta az életet…

Most már mehet vissza az apjához, aki szintén ennek a földnek a nyomorékja… Azt is levetette a hátáról a birtok, ugy, hogy lepottyant a sárba, csak ugy elterült a pocsolyában…

Összébb huzta magán a kendőt.

Ah, istenem, hogy neki ilyen fiatalon kellett megérni azt, amit az anyja legalább akkor ért el, mikor már a gyermekeit mégis fölnevelte s az életét végig élvezte… Már mehet ő is vissza az apja mellé, a vármegyeházra, az iktatóba… Ahonnan másolni való aktákat kapott ki, mikor még otthon volt… Krajcárokért és kis forintokért görnyedhet az iróasztal mellett és irhatja a hosszu mondatokat a többi birtokos urak véginségéről.

Persze, Balázs ezt még nem próbálta… Ő még nem tudja, mi az. Még ő nincs megijesztve. Még őt tartogatja a sors egy cifra nagy bukásra… De olyat is fog bukni, ez a kevély, hencegő fráter, hogy a nyakát is kitöri bele…

Most aztán nevethetnek rajta, akik ma egy hete még vendégei voltak… A hires Balázs-napnak hosszu bőjtje lesz… El kell sülyedni a szégyentől.

Óh, ez a Nyirség… Hogy itt nincs egy boldog asszony, aki boldog öregséget érhet… Még eddig csak kibirták az öregségig, de most már a fiatalokon a sor… Hát itt a halál, a nyomoruság, a koldussá levés… az ijesztő vég…

Fázott és borzongott, mint az ágon ülő kis madár, aki a tavaszban, mikor a meleg, boldog napokat várja, megint megérzi a dermesztő téli fagyot…

Hangos kiáltás hallatszott le hozzá.

– Pólika! Pólika!

Összerezzent, összeborzongott, de nem moccant.

– Póóólikaaa!

Messzeszállott fölötte a hang. Elrepült a diófa puszta ágai fölött, távolabb kissé megakadt az aszalóház falán s egy kicsit visszhangzott, gyorsan ujabb apró kiáltások jöttek utána:

– Póli, Póli, Pólika!

Hiába sütött a nap, hideg volt a sugara. De ha a nyári nap rekkenője volna is, dideregni kellene az ő lelkének. Ugy várta a sors utolsó csapását, gyáván, tehetetlenül és ártatlanul, mint a vágóhidon a bárány…

– Ejnye, ez az asszony! Pólika, fiam!…

S már itt volt mellette maga Zsani néni.

Pólika megfordult. Letörölte az arcáról a könyeit, lehajtotta a fejét s a nagykendőjébe hideglelősen belebujva indult meg.

– Na hát te hol bujdokolsz?… Ah, nem is hallottad ennek a huncut Balázsnak a csinyjét!

Pólika lesütötte a fejét.

– Már tudod?

Pólika hang nélkül intett s a szeméhez emelte a kis kendőjét.

– Na, azért mit búsúlsz… Majd visszajön… Azt hiszi, nem tudjuk… Majd visszajön… Azért hagyta itt a cigányokat, mert vissza akar jönni… Nézd csak, hogy elpityeredik… Ej, a huncut…

Pólika egy pillanatra elhagyta a sirást. Elámult, hogy neki eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy csakugyan még vissza is jöhet az a… gaz… em… ber…

– Inkább azon mulatok, – mondta Zsani néni vigasztaló kis nevetéssel, olyan furcsa, sikoltó, vékony kis nevetéssel, – hogy ez a Pepi a cigányokkal etette meg az én tyukjaimat, meg azt az ő nagyszerü bélesét…

De Pólika nem tudott nevetni. Egészen kivolt merülve. Fásultan, ijedten nézett maga elé, a vörös téglatornácon.

KISVICÁKNÉ VENDÉGSÉGE.

Mire már szinte belekábultak a sok találgatásba, mit is csinálhat Balázs? Hova tünt el? Mit akar?… beállitott a szobába egy öreg zajdás parasztasszony.

A kályhában égett a tüz és sárga lángszinek világitották meg a szobát. Együtt ültek mindnyájan s megbeszélték még egyszer az egész esetet, mikor a vén parasztasszony csak benyitotta az ajtót.

– Szerencsés jóestét kivánok, csókolom a kegyes kezeiket…

– Ninini, – kiáltott fel Pólika, – hiszen ez egy tőlünk való asszony! Hol jár maga itt, Kisvicákné?

Szeme-szája elállott a bámulattól. Mindnyájan álmélkodva néztek az öreg asszonyra, aki nagy fehér batyuval a hátán ott állott az ajtóban, alázatosan, széles csuka szájával feketén mosolyogva, elhuzott félrenyakkal.

– Csak eljöttem, csókolom a kegyes kezeiket, mer ha mán Kállóba mengyek, hát egy csatára mán a tekintetes asszonykát is fel akartam keresni, – s közelebb akart jönni, hogy sorra kezet csókoljon.

– Megálljon, megálljon, – kiáltott ijedten Pepi néni és elébe sietett. – Be ne hozza a csizmáján a sarat.

– Lecsutakoltam én azt istállom, – mondta az öreg asszony s nem hallgatva semmi szóra, mint egy medve, nyomult előre, aztán megfogta a fiatal asszony kezét, nagyot cuppantott rá és ugy ment sorra az öreg nagyságáék után.

– Erre járok én, instállom, mer törvényre mengyek Kállóba a fiam alkalmára, mert rábéllelték az egy fiamra a legényeket, hogy verjék meg, hát most már biróhoz kell nekem menni, hogy ha mán megverték, legalább téritsék vissza a fájdalmát. Jaj, mer mindennek jó lenni, csókolom a kegyes keziket, csak anyának nem…

– No hajja, tegye le a zajdát odaki, osztán gyüjjön be, – mondta Zsani néni, – üjjön le.

– Igenis istállom, – s kicsoszogott, odakinn letette a batyuját az ajtó mellé, aztán megint bejött.

Pólika felállott, idegeskedett, mosolygott, az ő vendége volt az asszony.

Pepi néni sietett lámpát gyujtani. Kis, vékony lángu petroleumlámpát.

A parasztasszony letelepedett a neki félretett faszékre, előrehajlott és apró vizslató szemeivel körülbámészkodott a szobában.

– Jaj istenem, teremtőm – mondta, – vótam már eccer errefelé. Jelenleg húsz esztendeje annak. Még akkor az öreg tekintetes ur is élt. A vót ám egy igazi krucifikszomos uri ember. Jaj, jaj, nem tudom én, hogy élünk meg ebbe az egy világba, ha valamit teccene kommendálni az én fiamra, mert az arcképe ugy fel van duzzadva… Esztendeje szánkáznak azon a gyereken az irigyei, most osztán megtitillálták az árvát…

– Hát mi ujság nálunk, otthon, Kisvicákné? – kérdezte Pólika, mert nem birta kivárni, hogy rátérjen a szó magától.

– Hát nem tudok semmit, instállom, – mondta az öreg asszony és megdörzsölte a szemét a fekete ujjaival.

– Mégis mondjon valamit, ha már itt van.

– Hát csókolom a kegyes kezeiket, én egyebet nem tudok, de azt a magam látójával láttam, hogy a gengebornyu elszaladt.

– Mit! – kiáltott Pólika, mert az ő tarka fajbornyujokat szokta Borcsa mindig gengebornyunak mondani. – Hogy szaladt el?

– Hát itatták, osztán elszaladt.

– Mikor szaladt el?

– Hát mikor a szakácsné Borcsa elkőtözött a háztul.

– Micsoda, a Borcsa elköltözött a háztul?

– Igen, el…

– Hát hogy ment el? Az istenért.

– Hát akkor, mikor a cigánylakodalom vót a kastélyba!

– Miféle cigánylakodalom?

– Hát ahun az én fijamnak beszakitották a fejét!

– Jaj, Istenem, itt valami baj van! Jaj Istenem, én nem értek ebből semmit!… Beszéljen, beszéljen, jaj istenem, hát beszéljen.

– Sok vón a… – mondta az asszony, – én nem is vótam ott, tekintetes asszony, mer én azt mondtam, hogy az én fődem az én fődem: abból kenyerezek. Én a magam kevessét az én öreg szüléimtől örökőtem, hát ugy védem én azt, mint a méh a maga mézét… hát az urak is csak ugy vannak avval! Mer ugyi, a tekintetes ur is félti, ami hemehumija van, nem akarja elpotyázni, hát mi dolog vón a, hogy az egész falut odacsőditse a szakácsné Borcsa, ha még olyan jó szive van is neki a szegényhez… Mer baj lesz abbul, hogyha az urak még eccer előkerülnek…

Pólika meg volt rémülve. Zsani néni, Pepi néni kimeredt szemmel bámultak az asszonyra, aki titokzatosan nézett maga elé.

– Hát csak nem tartott az a szemtelen cudar asszony valami lakodalmat az én házamban! – kiáltott fel Pólika.

– De bizigen.

– Jézus Mária, szent József. Hogy?

– Hát ugy, hogy összehijták az egész falut. Dobszóval hijták cigánylakodalomra. Osztán el is ment ott mindenki, de csak a rongyossa, kódussa. Vót aki mondta, hogy nagy bőjtje lesz még ennek, de Borcsa azt kiabálta, avval legeltette a népeket legjobban, hogy neki az urak meghagyták, hogy mán kiütött ugyis a fóradalom, hát legalább egy kalákát tartson addig a népnek, mig a muszkák jönnek.

– Zsiványság! – sikoltotta Pólika s a kezét tördelte.

– Hát osztán mi volt?

– Én nem tudom, csókolom azt a kegyes kezét, mert én nem voltam ám bent se a házba. Én egy kis baltával ott csibráltam a gallyat, ugy hallottam a csentemperjöket. Be se tettem a lábam a házba, ugy hoztak utánam egy darab ódalast, annyi vót az egész, amit én faltam, már akkor gyütt ám a tekintetes ur!

– Az ur!

– Az a!

– Jaj istenem!… Hát ő otthon van?

– Otthun a!

– Hála legyen az istennek.

– Jaj bizony, puskával kergette ki a népet az udvarbul.

– Hála legyen az istennek.

– Hát bizony, vót osztán lakodalom!… Akkor kőtözött el a szakácsné Borcsa a háztul!

– Na hát ez borzasztó… Megálmodtam én ezt.

– Osztán akkor szaladt el a gengebornyu is… Ugy fogták meg a nyirjes erdőn.

– Ha az ember a lábát kihuzza hazulról, akkor már vége a világnak.

– Az én fiamat is akkor készitették ki a becsületbül. De nem is hagyom annyiba. Törvényre adom üket. A Pálik fiak voltak a legnagyobb ellenségek, de birónak viszem ezt a szivhasitó fájdalmat! Majd megmutatom én, ha mind a bugyogósok eszik is meg a vagyonomat! Van két tehenem, az is a kincstáré mán az én szemembe, csak káplár vagyok én mellettük… de ezt nem hagyom. Jaj, csak valamit tessen komendálni az én egy gyermekemre, hogy még eccer meglegyen neki a becsületes arculattya…

– Jaj istenem, istenem, mikor történt ez?… – kérdezte Pólika s fel s alá járt a szobában.

Hárman állottak neki, hogy kivallassák a vénasszonyból az eseményeket.

Késő éjjel volt, mikorra mindent megtudtak, amit csak lehetett.

Hát nem volt nagy baj, azért mégis jó az Isten.

Balázs mindjárt délelőtt hazaért. Épen javában hozzáfogtak a vendégeskedéshez, a sütéshez-főzéshez, épen le akarták vágni a gengebornyut, az is azért szaladt el. Még semmi baj sem volt, mikor Balázs váratlanul lóháton betoppant.

Zsani néni oda volt a sopánkodástól. Pepi néni csak a kezét tördelte s egyre azt kérdezgette, hogy a tekintetes ur nem lőtt-e le valakit. Nem tudni, kit féltett volna jobban, Balázst-e, ha megtette, vagy a szegény parasztot, aki megkapta a sörétet…

Késő éjfélen vitték ki a konyhába a Kisvicáknét s ott vackot vetettek neki reggelig.

Zsani néni igy szólt Pólikához, mikor aludni ment.

– Már délelőtt megfogadtam, hogy csak most az egyszer kerüljön vissza az a fiu, kibékitelek vele, akárhogy is… De most igazán megesküszöm rá, hogy visszavezetlek hozzá.

Pólika a néni száraz keblére borult és elsirta magát… Nem sirt ennyit már réges-régen. Nem sirt ennyi szivből jött könyet még egész életében, mint ma.

A tornácon még megállott s elhallgatta a muzsikaszót s ábrándosan gondolt Balázsra aki olyan hős és vitéz gazda. Aki hazagondolt, aki utánanézett a gazdaságnak… S ugy szégyelte magát, hogy ő neki ez sem jutott eszébe… Mit kiván ő Balázstól?… Mért szégyelli ő megalázni magát az ura előtt, hiszen ez az ember százszor többet ér, ezerszer többet ő nála, kis semmi, fityfiritty asszonynál.

Ugy bujt be a hideg ágyba, fázósan, összekuporodva, mint egy kis macska és kicsinek érezte magát, önérzet nélkülinek. S ugy imádkozott, olyan tiszta szivből, hogy Balázs mégegyszer jöjjön el érte s a karjába ölelje…

Soha, soha többet azt nem, azt nem teszi többet, hogy kieressze azt az ő jó, hatalmas, okos, bátor, gondos férjeurát, a védőjét és parancsolóját…

Zsani néni azonban egész éjjel nem tudott aludni. Különben is rossz alvó volt, de most a végletekig fölizgatta ez a nagy gond, hogy békitse ki a fiatalokat egymással.

Balázszsal nem lehet ám olyan egyszerüen bánni. S nem is lehet ugy csinálni a dolgot, hogy a kis asszonykát megalázza a férje előtt, mert akkor egy életre szól a házasságnak megromlott viszonya. Eszébe juttatta magának egész régi házas életét, a sok viszályt és nézeteltérést. Az ő ura, a hires Karcsi bácsi, az egész világ kedvence volt. Persze neki könnyü volt jónak, kedvesnek lenni, ha a felesége minden kellemetlenséget magára vett a világgal szemben. Persze őt gyülölték s lenézték, pedig nála nélkül a kedves Karcsi bácsi egy-kettőre koldusbotra jutott volna. Mennyi munkába és harcba került, hogy dobra nem jutottak. Mikor a nagy kezességi pörük volt, mikor egész sereg barátjuk miatt, akiknek Karcsi bácsi aláirt, megrohanták a mások hitelezői, akkor persze nagy dolog volt és ellenszenves dolog, hogy ő nem nyult egyszerüen a zsebébe és nem fizette ki a pénzeket, amiket mások költöttek el, hanem a nyakába vette a világot és ő rendezte az adósságokat. Ő alkudozott s ő firtatta ki, hogy Major Péternek meg Horváth Simonnak hol van még valami vagyona… Vigyék el azt és ne az övét az adósságába… Egész fiskális lett belőle. Karcsi bácsi csak ült itthon és pipázott és kétségbe volt esve, hogy elviszik a párnát is a feje alól, de tenni nem tett semmit.

Balázs mégis okosabb embernek látszik. Nem. Balázs megérdemli, hogy az apró szeszélyeit teljesitsék, nem veszedelmesek azok. Bezzeg Karcsi bácsinak eszébe sem jutott volna, ha ő van ebben a helyzetben, hogy utána nézzen a gazdaságának. Karcsi bácsi három hétig képes lett volna inni a zsidó rossz borát és kenyeren, szalonnán tengődni, ha kimondta… De ő szökött volna haza, körülnézni a ház körül… Pólika… Pólika bizony gyönge kis teremtés… Hogy el tud sütkérezni itt napok hosszat álmokban és játékben… Itt a férfinak kell a pártjára kelni…

Zsani néni elgondolta, hogy reggel ő maga kocsiba teszi az asszonykát s maga viszi haza…

Végig gondolta, mit tesz, mit csinál…

– Hopp! Megvan!

Szinte fölkiáltott örömében.

Hát hiszen ez lesz a legjobb! Ugy tesznek, mintha ők is titokban körül akarnának nézni a ház körül. Mi történik, mi van ott. Nem lopnak-e, nem gazdálkodnak-e a maguk kezére?

És ha találkoznak: meg van magyarázva a dolog. Zsani néni kuncogott és nevetett magában az ágyban, milyen nagy szemeket fog vágni, ha meglátja Balázst.

– Hát te is itt vagy, Balázs? – mondja majd neki csodálkozva. – No és mi azt hittük, hogy te ott muzsikáltatod magadat, Balázs!

És arra kisül, hogy Balázs is a gazdagondok miatt van itthon és megindul a beszélgetés és megtörténik a kibékülés…

Olyan jó az efféléket kigondolni. Zsani néninek sok hajdani diplomáciai sikere jutott eszébe és édesdeden elaludt.

Reggel mikor fölébredt, nagyon frissen kelt föl.

Hamar öltözött, ment, felköltött mindenkit a házban s épen szerfölött csodulkozott, hogy Kisvicákné már eltünt a házból s épen ki akarta adni a parancsot, hogy fogjanak, mikor a tornácról kinéz az utcára s a másik pillanatban meghökkenve huzódik kissza.

Lassu léptetéssel, sárosan, csatakosan lovagol el a ház előtt Balázs.

– No püff neki, – mondta magában – most már kutba esett a szép terv.

Balázs be sem nézett hozzájuk, bizonyosan azt hitte, még alusznak a kora reggelen. Elléptetett. Olyan vidáman ült a lovon, mint akivel semmi sem történt.

Zsani néni kedvetlenül komoron nézett maga elé.

Mikor olyan jól ki volt már főzve a terv…

Nemsokára fölcsattant a muzsikaszó a kocsma felől. Balázs fölverte a cigányokat s mindjárt muzsikáltatott.

Zsani néni idegesen kezdett le s föl szaladgálni a szobákban. Hol vesz most hirtelen egy uj ötletet. Az ajkait rágta s a szemöldökét szigorura huzta. Csak nem mennek utána a kocsmába. Már igazán nincs más hátra, csak ha ez az asszony megszöktetteti magát az urával! Ahogy Balázs kivánta.

– Megvan! – kiáltott fel vidáman erre a gondolatra, – Hát isz az nem lehetetlenség! Pólika! Pólika!… Készülj csak, ma estére otthon fogsz hálni.

Pólika frissen mosott arccal, bámulva nézett az öreg néni arcába, amely olyan sárga volt, mint a pergament és gyürött az éjszakai gondtól, de élénk volt a szeme csillogása s valami huncut mosolygás volt a szép öreg szája sarkában. S minden pillanatban megremegtette egy kis mosolygás az arcát.