Sziriusz.

Aki évekkel ezelőtt megfordult a budai hegyekben, az bizonyára emlékezik még a Szergiusz-nyaralóra, amelyet néhány évvel ezelőtt – magam sem tudom miért – alapjából lebontottak.

A Szergiusz nyaralója magányosan feküdt az akkor még puszta és szomoru Holdhegy meredek lejtőjén s nagyban különbözött a divatos, soktornyu madárkalitkáktól, amelyek ma a budapesti ember szemében a nyárilak fogalmát képviselik. Hatalmas arányaival, csonka góttornyával, boltíves, ónozott ablakaival, rideg, recésormu falaival inkább ama skót tengerparti kastélyok egyikére emlékeztetett, amelyekben valaha a Stuartkori nemesség véres családi tragédiái játszódtak le.

E barátságtalan ház – mondhatnám félelmetes ház – Szergiusz tanár egy mélabús szeszélyének köszönhette keletkezését, abban az időben, amikor a hírneves tudós lángszellemét már megzavarta keletkező elmebajának első sejtelme.

Szergiusz tanár tragikus sorsa eléggé ismeretes. A hatvanas években dísze volt tudományos egyetemünknek; az elektrotechnika terén tett fölfedezéseivel felköltötte annak idején az egész tudományos világ érdeklődését. A villamos erők hasznosítása körül kifejtett merész, jóslatszerü eszméi közül időközben már nem egy érvényesült gyakorlatilag. A végzet úgy akarta, hogy a tanár nem élvezhette tevékenysége gyümölcseit. Pályája delelőpontján, túlcsigázott munkássága folytán oly nagymérvü idegességbe esett, hogy tanári székéről le kellett mondania. Miután hosszú éveken át szigorú elzárkózottságban élt a Holdhegy magányában, az 1885. év telén egy fővárosi magángyógyintézetben meghalt.

I.

Még az 1885. év őszén történt, hogy egyik fővárosi napilapban a következő furcsa hirdetés jelent meg:

Férjet keresek a leányom számára. A leányom hozománya annyi millió, amennyire jövendőbeli vőm igényt tart. Bővebbet a kiadóhivatalban.

A hirdetés megjelenését követő napon, késő délután, látogató érkezett a Szergiusz-nyaralóba. Az idegen tiszt volt s a honvédhuszárok egyenruháját viselte.

Mikor belépett a nyaraló kertjébe, a ház egy nyitott ablakából zongorahangok áradtak elő, egy lágyan csengő alt-hang valami olasz szövegü dalt kezdett énekelni. A tiszt egy percre megállott és halkan utána dudolta a szöveget.

A kavicsos úton egy öreg szolgával találkozott, aki a száraz lombot söpörte halomra.

– Itt lakik valami Szergiusz professzor? – kérdezte, egy ujságlapra tekintve, amelyet a kezében tartott.

A szolga igent intett a fejével.

– Beszélhetek vele?

Az öreg vállat vont. Aztán a torony alacsony tölgyfaajtaja felé mutatott seprőjével.

– Miért nem beszélsz rendesen?

A szolga szájára mutatott.

– Néma, – mormogta a tiszt.

Mielőtt a toronyba ment volna, eszébe jutott valami.

– Mondd csak, öreg, – kérdezte bizalmasan, – nagyon meglátszik rajtam, hogy ittam?

A néma hamiskásan vigyorgott és vállat vont. Ez annyit jelenthetett az ő nyelvén: Nem nagyon.

A tiszt láthatólag meg volt elégedve e felvilágosítással és döngő léptekkel haladt fel a toronyba vezető lépcső fokain.

Egy tágas szobába nyitott, amelybe hat szokatlan nagyságu ablak szórta a fényt. A falak, a bútorok, a padló telve voltak könyvekkel, tervrajzokkal és különös alakú fizikai műszerekkel, az egész szobában vad rendetlenség uralkodott. Egy ugyancsak könyvekkel telt asztal fölé egy néma, kopott emberke könyökölt, olvasásba merülve. Öreg ember volt, a koponyája oly kopasz és fényes volt, mint egy elefántcsont-golyó.

– Ön az az ember, aki leányát az ujságban kínálja? – kérdezte a tiszt, az ujságot az asztalra dobva.

– A negyvenkilencedik! – mormogta az öreg halkan, anélkül, hogy érdemesnek találná könyvéből fölpillantani.

A tiszt rosszkedvűen mérte végig, aztán szó nélkül lesöpört a székről néhány írást és szembe ült a tanárral. Miután jóideig hiába várta, hogy tudomást vegyenek róla, lovaglópálcájával az asztalra csapott.

– Ide figyeljen! – mondta vezényszóhoz szokott éles hangon. – Akarom tudni, pupos-e a leánya vagy sánta?

A tanár egyet lapozott könyvében s egykedvűen mondta:

– Egyenes növésü.

– Tehát rőthajú, szeplős vagy legalább bandsal, mi?

– Normális alkatu, – válaszolt Szergiusz, homlokát kezébe támasztva.

– Ugyan? Talán bizony csinos is?

– Azt mondják…

A tiszt fölkelt, miközben fellökte székét és a sapkája után nyult.

– Akkor hát tartsa meg a leányát magának, nekem nem kell. Ajánlom magam!

Már erre a tanár hátradőlt székében és figyelmesen szemügyre vette látogatóját.

– Házassági akadály a szépség? – kérdezte nyugodtan.

– Más leánynál nem, az önénél igen. Egy fiatal hölgynek, akinek milliói vannak és mégis az ujságban keres férjet, kell, hogy legyen pupja. Vagy testi pup, vagy erkölcsi. Egy fizikai puppal meg tudnék talán békülni, – de arra, hogy eltakarjak vele valami erkölcsi nyavalyát, arra nem való a Tibor név…

– A Tibor név?

– Tibor Ákos, – szolgálatára!

Az öreg csodálatos ruganyossággal szökött fel helyéről.

– Ugyanaz a Tibor gróf, aki harmadéve átusztatott a Duna zajló jegén? Aki végiglovagolt a budai vár falán? És aki tavaly Pólában kísérletet tett új találmányú torpedóhajóval? – kiáltott a tanár növekedő hévvel.

A torpedóhajó említésére a tiszt kissé elpirult. Volt rá oka, mert a pokolgép nem az ellenséges hajót jelképező tutajt, hanem a föltalálót és a szakértő bizottságot robbantotta a levegőbe. A jury, amelyet félig megpörkölve és félig megfulladva halásztak ki a tengerből, utólag azt konstatálta, hogy Tibor százados úr találmánya még némi javításokra szorul.

A tanár megragadta a tiszt kezét.

– Gróf úr, százados úr, én önnek adom a leányomat. Ilyen embert kerestem régóta!

Tibor savanyu arcot vágott. A váratlan siker bizalmatlanná tette.

– Köszönöm, de már nem kérek belőle. Az a pup elvette a kedvemet.

– Az én leányom szép, tiszta, okos, jó, mint egy angyal.

– Mióta hirdetnek angyalok az ujságban?

A tanár kiterjesztett karokkal állotta el az ajtót.

– Hallgasson meg, – mondta. – Nem azért keresek férjet a leányomnak, mintha szabadulni akarnék tőle, hanem mivel szükségem van valakire, aki közös érdeket szolgál velem és hozzá van láncolva a családomhoz. Szükségem van egy fiatal, erős, bátor férfira, aki folytatja az én munkámat, és megvédi a leányom örökségét…

A százados ábrázata mind hosszabbra nyult; kedvetlenül fakadt ki.

– Én nem vagyok az, akit keres. Azt hittem, hogy majd találok itt egy vöröshajú zsidóleányt, akinek grófi férjre van szüksége… Elvettem volna, hogy kifizethessem az adósságaimat és hogy megbosszantsam vele a családomat, amely gondnokság alá helyezett. Mit akar tőlem? Hogy szaporítsam a leánya vagyonát? Ahhoz nincs kedvem, de tehetségem sincs. Nem is értett ilyenhez eddig egy Tibor sem…

A tanár türelmetlenül vágott szavába.

– Ön mégis el fogja venni leányomat!

A százados olyféle arcot vágott, mint valaki, akivel nem tanácsos komázni.

– Hallgasson meg, – mondá Szergiusz, – hallgasson meg és aztán határozzon!

– Anschau’n kost’s nichts! – mormogta Tibor és szembe ült a tanárral.

– Mondtam már, hogy szükségem van egy bátor emberre, aki meg tudja védeni a leányom örökségét. Tudja, mi az öröksége? A világ fölött való uralom!

A százados halk füttyöt hallatott; a tanár, mintha lelkébe látna, ingerülten szökött fel a helyéről.

– Akinek ezt eddig mondtam, az mind bolondnak tartott. Itéljen ön, vajjon az vagyok-e? Nos hát, én megoldottam a madarak röptének problemáját, – föltaláltam a repülő gépet! Ismeri e könyvet? A jövő század regénye. De amiről az író csak ábrándozott, azt én megvalósítottam. Föl tudja fogni ennek a jelentőségét? Aki repülni tud, annak a számára nincs távolság, akadály, nincs tenger, vár, erősség, határ; aki repülni tud, az elér mindenhova, azt nem találják meg sehol. Aki repülni tud, az a világ ura!

A százados a Cigánybáró-indulót kezdte dudolni. A tanár eldobta a könyvet és fölkapott egy óriási papirtekercset, amelyet remegő kezekkel bontott föl.

– Itt a tervrajz, győződjék meg számításaim helyességéről, – mondta villogó szemekkel.

Tibor megint sapkája után nyult.

– Hagyjon békében számaival, úgy sem értek hozzá. Hanem adok önnek egy jó tanácsot. Szerkessze meg azt a gépet úgy, amint itt lerajzolta s ha készen áll, kérdezősködjék utánam, – majd ott fog találni valahol a Nilus tájékán. Szavamat adom, hogy megteszem önnel az első próbautazást – akár a holdba is. Addig is jó éjszakát!

– De hiszen a gép készen áll! – kiáltotta a tanár kétségbeesetten.

A százados fülelni kezdett.

– Készen? Hadd látom!

– Jőjjön velem! – kiáltotta Szergiusz.

Ifjú tüzzel futott föl a keskeny csigalépcsőn, amely a torony lapos tetejére vezetett. A százados követte.

A tetőn egy hatalmas, fantasztikus alkotmány ágaskodott gerendákból szerkesztett ágyán, viaszponyvával letakarva, – az ember első pillanatra jókora aratógépnek nézhette. A tanár megemelte a ponyva szélét. A százados szeme egy óriás haltorpedóra emlékeztető, pikkelyes fémtestre esett, amelynek mindkét oldalából vagy nyolc méter hosszú, keskeny, ruganyos acélszárny nyult ki. A gép, amelynek belsejében két ülő ember elférhetett, vastag matrácokkal volt kibélelve, orrára két szemalaku, kerek üveglencse volt alkalmazva.

A százados a gép belsejébe vezető csapóajtón át növekedő érdeklődéssel nézte a finom óraműszerkezetet, amely fényes üvegcsapok, sárgaréz emeltyük és csodálatos billentyük tömegéből állott. Ilyféle találmányok titokzatos, lázas ingert gyakoroltak reá, – különösen akkor, ha az ember a nyakát veszélyeztette velök. Szergiusz tanár úr repülő gépe felette alkalmasnak látszott e cél elérésére.

– Nos? – kérdezte a tanár diadalmasan.

– Pompás! – mondta a százados őszinte bámulattal; azzal gyöngéden megveregette a gép acélszügyét, mint ezt telivér lovakkal szokta tenni.

– Akar útitársam lenni az első próbarepülésnél?

– Persze, hogy akarok.

A százados odalépett a torony párkányához és kikereste a völgyben azt a pontot, a hová a vasmadárnak az első szárnycsapások után láthatólag gurulnia kellett.

– Egy óra mulva indulunk, – mondta a tanár, kezeit dörzsölve, – addig is előkészíttetek mindent.

A két férfi lement a toronyszobába; a tanár halk hangon parancsokat osztogatott a néma szolgának, aki csengetésére elősietett. Míg a szolga a toronytetőn foglalatoskodott, azalatt Szergiusz ravasz mosollyal elzárta a toronyba vezető ajtót.

– Mi is a neve a fellegparipánknak? – kérdezte később a százados.

– Nem adtam neki nevet.

– Akkor tartsuk meg sebtében a keresztelőt. Az egész lovaregyesület hozzám szokott fordulni tanácsért, ha telivért akarnak keresztelni. Indítványozom, nevezzük el Sziriusznak.

– Sziriusznak? De hiszen Sziriusz álló csillag, az én gépem pedig repül!

– Hát aztán? Szokratesz két lábon járt, az én lovam pedig négy lábon jár, de azért a lovamat mégis Szokratesznek hívják.

– Legyen Sziriusz!

– Száraz keresztelő nem keresztelő, – mondta Tibor, aki a mult éjjeli nagy ivás reakciója gyanánt égető szomjat érezett.

A szolga a tanár parancsára poharakat és pezsgős üvegeket állított eléjök.

– Áldott ital! – szólt a tanár, a pohárban gyöngyöző bort szemlélve. – Ha kifáradtam munkámban, új erőt merítek belőle…

– Éljen Sziriusz! – szólt a százados.

Szergiusz kipirult arccal szökött fel helyéről.

– Ej, ön nem tud mindent, ön nem tud semmit! Figyeljen reám! A Sziriuszt a villamosság emeli a magasba, ezer méterre, tízezer méterre, ameddig akarom, föl az éterrégióba… Ott villamos áramok kerengenek a föld körül, hatalmas, szédítő gyorsaságu áramok, ellenkező irányban… Egyik pozitiv, a másik negativ. A rézsodronyban egy másodperc alatt 60.000 mérföldnyi útat tesz meg a villamos áram. Az éterben még gyorsabban halad. A föld kerülete csak 57.000 mérföld, a Sziriusz tehát, ha az áramba kerül, egy másodperc alatt kényelmesen tízszer is megteheti a föld körüli útat…

A százados megint a Cigánybáró-indulót kezdte fütyülni.

A tanár fölemelt fővel, ragyogó arccal állott előtte.

– Minden iskolás fiu tudja, hogy ha nyugatról keletnek, a fölkelő nappal szemben megkerülöm a földet, – mondta, minden egyes szót élesen hangsúlyozva, – akkor egy napot nyerek időszámításomban… És mi következik ebből. Én egy másodperc tizedrésze alatt megkerülöm a földet és nyerek egy napot, én tehát elindulok ma és visszajövök tegnap, ha pedig utamat folytatom, visszajövök tegnapelőtt, egy hét, egy hó, egy év előtt, szóval: én tetszésem szerint visszacsavarom magamat a multba…

– És ott leszek az ükapám lakodalmán, – mondta a százados, hangos hahotára fakadva.

– Igen, – folytatta Szergiusz prófétai hévvel, – igenis ott leszek elődeimnél, átkelek Caesarral a Rubiconon, ott leszek Nagy Sándorral a Granicus mellett, fölmegyek Jézussal a Golgotára, Mózessel a Sinai hegyre; ott leszek a masztodonok, a pterodaktiluszok világában, megoldom a genézis titkait, tanúja leszek a világ teremtésének… Az idő fogalma megszünt, az idő örökké egy, csak a föld mozog, a nap mozog, az ember kopik…

A tanár lélekzet nélkül, gyöngyöző homlokkal rogyott székébe. Tibor könnyezésig kacagott.

– Kételkedik a szavaimban? – kérdezte Szergiusz zavartan.

– Ostobaság! Húszszoros pénzt ajánlok önnek, hogy a mi vasmadarunk az első két szárnycsapás után lebukfencezik a zöldséges kert közepébe s aki benn ül, az jól jár, ha néhány belapított borda árán szabadul.

– Hogyan, – kiáltott a tanár ijedten, – tehát nem akar elkísérni?

– Hogyne kísérném el! De azért fenntartom ajánlatomat!

A könyökével lesodort az asztalról két üres palackot és a harmadik után nyult. Szeme most megakadt egy a falon függő, régi, megbarnult olajfestményen, amely egy fiatal, puderes haju nőt ábrázolt, Mária Terézia korabeli viseletben.

– Mosolygó arc, – mondta poharát a kép felé emelve, – a te egészségedre.

Aztán odalépett a képhez s elolvasta a nevet és évszámot, amely a ráma fejébe volt vésve, egy angyalok által tartott cartouche közepébe:

Rozina Beppo – Venezia – 1746.

– Kissé megkéstem az udvarlásommal, – szólt a százados, miután elolvasta az évszámot.

E pillanatban megjelent a szolga feje a csapóajtó nyílásában.

– A Sziriusz készen áll. Indulhatunk! – mondta a tanár lázas izgatottsággal.

Tibor kiürítette poharát, aztán követte Szergiuszt a tetőre…

Mialatt a két férfi beférkőzött a gép szűk csapóajtóján, a torony alatt levő kert szerpentin-útján hárman sétáltak. Egy fiatal hölgy, akinek viruló, tömör arcához és karcsú termetéhez bájosan illett az egyszerű gyászruha, és két idősebb úr. Az urak egyike egy jónevű fővárosi gyógyintézet igazgatója volt, a másik az idegbetegségek egyetemi tanszékének ismert tanára. Szergiusz ifjukori barátja.

– Irtózom a gondolattól, – mondta éppen a leány csengő alt hangján, – irtózom a gondolattól, hogy atyámat az őrültek házába adjam.

– Nem marad egyéb hátra, – vélekedett az egyetemi orvos. – A mostani állapot már is türhetetlen. Gondoljon csak arra a legújabb botrányra, amelyet szegény barátom az ujsághirdetéssel rendezett!

A leány búsan mosolygott.

– A legkevesebb, amivel atyámnak tartozom, az, hogy türelemmel legyek iránta…

– Tudom, hogy maga jó és bátor leány, Rózsa, de a beteg saját biztonsága érdekében is követelnem kell, hogy kartársam felügyelete alá helyezzük. A szabadság, amelyet tornyában élvez, állandó veszedelem. Mi lenne belőle, ha egy nap bele találna ülni szerencsétlen gépébe, amelyet annyi genialitással és hóborttal konstruált? Pedig előbb-utóbb meg fogja tenni!

– Meg kellett volna akadályozni, hogy a gépet fölépíthesse, – jegyezte meg az igazgató.

– Nem tehettük. Ha a munkások egy nap elmaradtak, dühroham vett rajta erőt. Az a rögeszméje, hogy az egész világ irigyli tőle dicsőségét.

Az orvos fejével bólintott.

– Nem marad egyéb hátra, mint gyógyító-intézetbe vinni és pedig inkább ma, mint holnap.

E pillanatban az orvos hirtelen megragadta Rózsa karját.

– Mi ez? Nézze! A gépről levették a ponyvát…

Valóban, a Sziriusz fedetlen szárnyai kísértetiesen feketéltek a narancssárga fényben úszó esteli égboltozaton.

Rózsa rémülten tekintett a toronyra… A gép szárnyai most halk, ütemes rezgésbe jöttek, a magasból mindinkább erősbödő búgás hallatszott.

– Gyorsan! Segítség! – sikoltott a leány, aki azonnal megértette a veszély nagyságát.

A két férfi a torony bejáratához rohant, – az erős tölgyfaajtó zárva volt.

– Hamar! Emberek! Baltát! – kiáltá az igazgató.

A Sziriusz szárnyai most már erősen csapkodták a levegőt, az egész alkotmány olyféle szökéseket tett, mint a tuzok, ha szárnyra akar emelkedni… Az elősiető szolgák baltával estek neki az ajtónak. Rózsa halottsápadtan tekintett a magasba és visszafojtott lélegzettel hallgatta a tompa baltacsapásokat…

Az ajtó dörögve beszakadt, a lépcsőn dobogó léptek hangzottak…

A torony tetejéről gúnyos kacagás hangzott, – a következő pillanatban Sziriusz kiterjesztett szárnyakkal lebillent a párkányról és eltűnt a nyaraló tulsó oldalán.

– Hamar! Utána kell futni! Leesett a völgybe! – kiáltott az igazgató.

II.

A Sziriusz lelódult a hegytetőről s a lejtővel párhuzamosan lesiklott a völgybe. Itt két szárnyahegyével a gyepet verdeste, aztán hosszú ívben átvetette magát a szomszéd hegyláncon, majd nyílsebesen fölcsavarodott a magasba.

A százados, aki az erőszakos zökkenések folytán kissé elkábult, most magához tért. Az üveglencséken át láthatta, hogy a fölkelő holddal szemben repülnek.

– Az éter-régióba értünk! – mondta később a tudós, aki, mióta a kormánynál ült, eddigi izgatottságával ellentétben, csodálatos hidegvért tanusított.

– Megkezdtük már az utat a föld körül? – kérdezte Tibor.

– Már kétszázszor megtettük, minden további másodperc alatt tízszer ismételjük.

A százados úgy találta, hogy helyzete nagyon kényelmetlen; lehajolva kellett ülnie, a lábait sem nyujthatta ki, a levegő is füledt volt, hozzá még unatkozott is. Számítása szerint jó másfél óra mulhatott el így.

– Nem állunk már meg valahol? – kérdezte.

– Le fogunk szállani a légkörbe, hogy friss levegővel lássuk el magunkat.

– És aztán?

– Aztán folytatjuk utunkat.

– Hová? Meddig?

– A világ teremtéseig, – mondta Szergiusz rendületlen nyugalommal.

– Köszönöm, addig mind a két lábam elzsibbad. Nem is szabad addig elmaradnom, mert elkésem a holnapi rukkolástól.

– Késésről nem lehet szó, hiszen visszafelé haladunk az időben. Ha majd fölkeressük megint a saját korunkat, rajtunk áll, hogy az elindulás pillanatában, vagy még előbb kössünk ki.

– Mégis jobb szeretném, – szólt a százados, – ha engem letenne valahol. Lehetőleg még abban a korban, amikor a vendéglők már föl vannak találva.

– Most a tizennyolcadik század közepén vagyunk, – jegyezte meg Szergiusz, egy óralapféle szerkezetre pillantva.

– Jól van, megnézem hát a tizennyolcadik századot. Ön meg, ha visszajön a teremtésről, álljon meg útközben és vegyen föl megint.

A tanár felelet helyett a billentyűkön kezdett zongorázni, nemsokára fölkelt és kinyitotta a csapóajtót. Friss levegő áradt be. A Sziriusz csak két méter magasságban lebegett egy gyepes rét fölött, vakító villamfényt szórva a sötét éjbe.

– Adok önnek tíz órai szabadságot, – mondta a tanár. – Most tíz óra van, reggel nyolc órakor érte jövök és visszaviszem a tizenkilencedik századba. Ott fogunk találkozni ama három nyárfa alatt. Följegyzem az időt s a helyet. Legyen pontos, különben megeshetnék, hogy sohasem találkozhatunk többé az évszázadok labirintusában.

– Ott leszek, – erősködött Tibor.

– Még egyet. Ön emberekkel fog találkozni; őrizkedjék attól, hogy el ne árulja kilétét valami anakronizmusz által, még jobban őrizkedjék attól, hogy ne változtasson az elmult idők eseményein. Nem tudom ugyan, mi történnék ez esetben, de sejtem, hogy a logikájából kiforgatott világrend szétmorzsolná önt.

– Jól van, – mondta Tibor, a gyöpre szökve.

A Sziriusz föllendült a magasba. Egy ideig még szentjánosbogárként keringett a százados feje fölött kékes fénye, aztán eltünt az égen sziporkázó csillagok milliói közt.

Tibor megkönnyebbülten lélekzett föl, majd nyujtózkodott és elzsibbadt lábaival bokázni kezdett. A pezsgő mámora már elmult megint és amikor most egyedül találta magát a langyos éjben, már egy szót sem hitt el a tanár kalandos hipotéziseiből. Annyi igaz, hogy Szergiusz föltalálta a repülőgépet. Ő maga, Tibor, most éjjel itt van valahol a főváros tájékán, legsürgősebb dolga egyelőre az, hogy éjjeli szállást vagy bérkocsit szerezzen.

Jó ideig még elgondolkozva állott a három nyárfa alatt, aztán – kissé ingó léptekkel – nekivágott az országútnak, hogy valami faluba térjen. Csodálkozva tapasztalta, hogy az októberi éj szokatlan enyhe.

Vagy tíz percig baktatott már az irgalmatlan rossz úton, amikor fülét közeledő lódobogás ütötte meg. A távoli éjben csillogó tűzfény tünt föl. A fénypont rohamosan közeledett feléje, majd több apró csillaggá vált szét, amelyek párhuzamosan haladtak az országúton. Most a sötétségben néhány fantasztikus lovas alakja bukkant föl: mindegyiknek kengyele mellé hosszú póznára erősített lámpás volt tűzve; a lovasok egy sárgára festett, hatalmas postakocsit kísértek, amely elé hat vágtató ló volt fogva.

– Hahó, földiek, megálljatok! – rikoltotta Tibor, az út közepére állva.

Az első ló megbokrosodott, a lovas cifrát káromkodott s egy otromba pisztolyt vont elő kápája mellől.

Mielőtt a százados még szólhatott volna, a többiek már körülvették és lámpáikkal arcába világítottak. Meglepetten nézték a századost, ő is meghökkenve nézte a csudálatos alakokat. Huszárok voltak, napbarnított, vadképü legények, állig fegyverben. Pitykékkel és paszománttal túlterhelt, papagályzöld egyenruhát viseltek, a fejükön cukorsüveg alaku kalpagot, amelynek tetejéről hosszu, piros nyelv fityegett alá. A nyergük alá tigrises takaró volt vetve. Amin pedig leginkább csodálkozott Tibor: a halántékuk fölött a hajuk két-két varkocsba volt fonva.

A kocsi időközben megállott, az ablakban ijedt arcok mutatkoztak. Míg a huszárok egyrésze az országút mentén föl s alá vágtatva, a szomszéd cserjéket kutatta föl, addig vezetőjük, akinek harcsabajusza a válláig csüngött, gorombán rivalt Tiborra.

– Miféle szerzet vagy?

– Bundás! Látod, hogy katonatiszt vagyok!

– Mit kíván tőlünk? – kérdezte a lovas, most már udvariasabb hangon.

– Kocsim összetört az úton, – hazudta a százados, – emberek után akartam nézni, de úgy látom, eltévedtem az éjben. Beszélhetek a kocsi gazdájával?

A huszár a kocsihoz lovagolt, hosszas alkudozás után odaszólította a századost.

– Ha tud, beszéljen franciául! – morogta.

A kocsiban ketten ültek, egy drága cobolybundába burkolt hölgy, egy borotvált, rezes arcu, vézna férfialak. A hölgy – amennyire a gyér világításban meg lehetett különböztetni – fiatal volt és csinosnak látszott. Mikor Tibor sapkájával a kezében az ajtó elé lépett, hangosan fölkacagott.

– Bocsánatot uram, – mondta aztán, erőt véve hangos jó kedvén, – bocsánat, de ön oly furcsa… valami baleset érte?

– Igen, kocsim fölfordult… – szólt franciául Tibor, aki különösnek találta, hogy emiatt arcába nevetnek.

– Talán nem is vette észre, hogy toiletteje mennyire szenvedett? – kérdezte a hölgy, ajkaihoz tartva kendőjét.

Tibor ámulva nézett végig kifogástalan atilláján.

– Ah, a feje! a feje! – kacagta a nő kendője alól.

A százados végigsimított gömbölyü koponyáján, amelyet csak tegnap nyiratott meg à la Fiesco, a legkisebb számu ollóval.

– Elveszítette a parókáját!

– A parókámat? – Most vette csak észre, hogy a hölgy kisérője fehérpuderos parókát visel úti sipkája alatt. A nő haja is, amennyire a fekete csipkekendő alatt látni lehetett, puderes volt.

Megszólalt a kocsiban ülő férfi is, csodálatos vékony, csengő gyermekhangja volt.

– Szeretném, ha az úr végre megmagyarázná, miért állította meg a kocsinkat; ha még sokáig nyitva tartja az ajtót, be fog rekedni a hangom…

Tibor előadta meséjét holmi balesetről s megkérte az utasokat, vinnék el a következő állomásig. A kocsiban ülők most már velencei tájszólásban kezdtek tanácskozni; a sipogó úrnak láthatólag nem volt inyére a dolog, – olyfélét mondott, hogy nem okos dolog ebben a vad országban valakit éjnek idején fölszedni az országútról, különösen, ha annak a valakinek még parókája sincsen. A nő azonban kedves energiával véget vetett a vitának.

– Ön szabadon rendelkezhetik a kocsi fele fölött, maestro, én azonban beültetem az urat az én felerészembe. Ha haramiavezér találna lenni, lesz benne annyi méltányosság, hogy csak engem gyilkol le… – Azután Tiborhoz fordult: – Szálljon föl, uram!

A százados elhelyezkedett a nővel szemben, a kocsi harangcsengéssel és ostorpattogással folytatta útját. Míg a férfi mogorván ült helyén s ellenséges pillantásokat vetett kéretlen utitársa felé, addig az utóbbi és a hölgy között csakhamar élénk beszélgetés fejlődött.

A nő elmondta, hogy Bécsből jönnek.

– Csodálom, hogy nem utaznak vasuton?

A nő láthatólag nem értette.

– Nem ismerjük itt az utakat, kisérőink azt mondják, hogy ez itt a legbiztosabb.

– Azt hiszem, hogy utaink mind elég biztosak! – vetette oda Tibor.

– Nekünk úgy mondták, hogy a békekötés óta sok obsitos csatangol erre; a mult héten háromszor rabolták ki a császári postát. Azért is utazunk ekkora fedezet alatt.

A hölgy e szavak után egy parányi arany burnótszelencét nyujtott Tibor felé. Ő maga is merített belőle egy csipetnyit.

Tibor meghökkenve tekintett reá. Hogy bizonyosságot szerezzen gyanújának, ravaszul azt kérdezte, hogy mi ujság Bécsben?

– Hallotta már: Trenck bárót börtönbe vetették?

– Melyik Trencket?

– A bolondos ezredest. A császárnő szobafogságot adott neki, ő azonban elment az operába és ott az udvar jelenlétében le akarta dobni Gossau grófot az emeletről…

– Szép botrány! – sopánkodott Tibor. – Mondja kérem – kérdezte később nyugtalanul – ön Trenck Ferencet érti?

– Trenck Ferencet, a szerezsán ezredest, – felelte a hölgy közönyös arccal.

Tudvalevő dolog, hogy a rakoncátlan szerezsán Nagy Frigyes ellen hadakozott, 1749-ben pedig meghalt a spielbergi tömlöcben, hová Mária Terézia parancsára zárták…

A százados alattomban az ujjába harapott; fáj, tehát ébren van. Valami babonás félelem fogta el. Pedig ez az asszony, akihez oly közel ül, hogy térdein érzi krinolinjának abroncsait, éppen nem hasonlít kisértethez. Csupa pezsgő élet, erő, báj, ifjuság. Az a finom, forró mosuszillat, amely betölti a kocsit, szintén nem emlékezteti kriptára…

A csinos kisértet vígan fecsegett tovább. Kéretlenül is elmondta, hogy ő signorina Rozina, a bécsi opera alténekesnője.

– Az a rosszkedvü úr, itt mellettem, – tette hozzá, – Caffarelli, a világ első szopránistája…

A világhírü ember elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon sarkából.

– Hallod, Zina, a Páris királyfi szerepe nem nekem való. Nekem kellett volna Júnó szerepét énekelnem, – de az alávaló Holzbauer odaadta Tesi asszonynak…

– Ej, maestro, – mondta az énekesnő, – azok az idők már elmultak, amikor ön Doriszokat és Júnókat ábrázolhatott…

– Persze, – sipította a szopranista, – az ízlés már annyira romlott, hogy egy csinos lárvát többre becsülnek a legszebb hangnál. Pedig még tíz év előtt, amikor Versaillesben Judit szerepében léptem föl, XV. Lajos megölelt.

– Micsoda bolond világ ez, hol rezesorru urak éneklik Júnó szerepét? – kérdezte magában a százados.

– Mi, tudniillik, egy ünnepi kantatét fogunk előadni, – magyarázta neki Rozina. – Metastasio írta az allegóriát, Holzbauer komponálta hozzá a zenét.

– Hol fognak énekelni? – kérdezte Tibor, ki lassankint valami csodálatos, lázas állapotba jött.

– Tibor gróf kastélyában, – mondta a művésznő.

Tibor gróf kastélyában! Ha a kapitány haja nem lett volna à la Fiesco nyírva, e pillanatban bizonyára égnek meredt volna minden szála.

– Igen, – fecsegte tovább Rozina, – neje tiszteletére most ott nagy ünnepélyek folynak. Valószinüleg tudja, hogy Tibor Gergely gróf egybekelt Szulkovszki hercegnővel?

Tudta, hogyne tudta volna! Családi krónikájából tudta, hogy Tibor Gergely gróf, császári huszárgenerális, 1746-ban oltárhoz vezette Szulkovszki Aglája hercegnőt…

– És ön hová utazik? – kérdezte a szép Rozina.

– Én is Tibor Gergely lakodalmára megyek, – mondta tompa hangon a százados.

– Ah, ez pompás! De miután most már ismeri nevünket, le fogja vetni saját inkognitóját?

– Tibor Ákos gróf vagyok.

Rozina bájos mosollyal hajtotta meg fejét, még a világhírü szopránista is burnóttal kínálta meg utitársát, amikor megtudta, hogy az a császárnő hatalmas kegyencének rokona.

– Jól van, – gondolta magában a százados, a szelencébe nyúlva, – jól van, ott leszek hát az ükapám lakodalmán!

A kocsi pedig vígan ügetett a tizennyolcadik század kellő közepébe…

Vagy félóráig mehettek így, aztán egyszerre vörös tűzfény áradt be a kocsi ablakán.

– A generális úr fáklyásokat küldött elénk, – magyarázta a kocsi mellett lovagló huszár.

Valami faluba értek, jobbra-balra alacsony jobbágy-viskók maradtak el. A fordulónál előttük állott a Tibor-kastély, száz tüzes ablakszemét rájuk meresztve. A kocsi a színes lámpákkal kivilágított kertbe gördült, majd megállott a kapu előtt fölépített selyemsátor alatt.

Tibor kisegítette hölgyét; a signorina kissé megszorította ujjait s mosolyogva mondta: a viszontlátásig! Aztán a világhírü Caffarelli kiséretében eltünt egy mellék-bejáraton, a századost egy csomó csatlós között hagyva.

Tibor lassu léptekkel, mint az alvajáró, haladt föl a márvány ballusztrádák közt fölvezető lépcsőn. A sarok oszlopokon pufókarcu kőangyalok tartották a csillárokat. Ráismert ősei kastélyára. Az 1884-iki hadgyakorlatok alkalmával látta utóljára, csakhogy akkor már a Blau és társa cég keményítőgyárrá alakította át. Az előcsarnokban egy buzavirágkék selyemharisnyás német polkázott eléje, bemutatva magát, mint udvarmestert.

– Vezessen a grófhoz, katona vagyok.

– Igy? Mezítelen fővel? – kérdezte az udvarmester, mély menuett-bókot csapva zavarában.

– Igaz, balesetem történt…

– Ha parancsolja, rendelkezésére bocsátom ő excellenciája fodrászát…

A századosnak eszébe jutott Szergiusz tanácsa, hogy őrizkedjék minden anakronizmusztól, azért nem is ellenkezett. Nemsokára a kastély egy vendégszobájában találta magát, hol az elősietett olasz fodrász, végtelen hajlongások közepett, egy hófehér parókát nyomott fejére, megjegyezvén, hogy az eccellenza nem szorulna ily mesterséges fejdíszre, ha saját buja hajzatát megnöveszteni méltóztatnék.

Tibor hóna alá csapta kardját és titkos borzadással, de elszántan lépett be az ajtón, amelynek szárnyait egy szerecsen szolga kitárta előtte.

Szemben találta magát egy hatalmas termetü férfival. Az óriás ékszerektől és rendjelektől csillogó magyar díszruhát viselt, haja be volt fonva, arcát néhány irtóztató sebhely torzította el, minőket a robbanó puskapor szokott ejteni. A százados szíve viharosan megdobbant, – a családi képek után fölismerte ősét, a harcban, borban és szerelemben egyaránt legyőzhetetlen császári generálist, Tibor Gergelyt.

A generális ünnepélyesen megölelte, aztán mély orgonahangján, németül szólította meg:

– Caffarelli mester értesített, hogy ön megérkezett. Ön a székelyföldi Tiborok közül való?

A százados tudta, hogy az igazat nem vallhatja be, hacsak azt nem akarja, hogy kidobják, mint szédelgőt: azért igénybe vette egyedüli tudományát, családi krónikájában való jártasságát.

– Ákos vagyok, Tibor Taksony tizenhat fia közül a tizenkettedik.

– A törökkel cimboráló Taksony fia? Szép, hogy megemlékezett rólam. De miféle csodálatos gunyát visel?

– A székely nemesek ruháját.

– Kövessen, kérem, bemutatom asszonyomnak, a hercegnőnek.

Azzal kezén fogta dédunokáját és egy tágas terembe vezette, amelyben nagyszámu, fényes társaság mozgott. A terem felső részét egy címeres sátor foglalta el, a selyemkárpit alatt álló karosszéken egy hervadt, szőke, unatkozó asszony ült, szépségflastrommal arcán, tollakkal és gyémántokkal hajában.

Tibor Ákosnak eszébe jutott, hogy gyermekkorában a cselédek ennek a szurósszemü asszonynak a megbarnult képével szoktak ráijeszteni…

– Engedje meg, fenséges asszonyom, – mondta a generális nejéhez, – hogy egy újabb hódoló rabszolgát vezessek lábaihoz, akit ön már is megvakított bájaival.

A hódoló rabszolga, az egész terem őszinte megbotránkozására, összecsapta sarkantyúit s kifeszített könyökkel, kurtán meghajtotta magát…

A hercegnő egy fagyos pillantást vetett reá, majd ismét ama rózsásarcu úrhoz fordult, aki trónja karján könyökölt.

– Boldogtalan! – suttogta a generális a százados fülébe, – hány száz évvel maradt el a világ mögött, hogy még meg sem tudja magát hajtani?

A százados mérgesen végigpödörte bajuszát s hátat fordított ősatyjának. Érezte, hogy első föllépése nem sikerült s szeretett volna kedvetlenségén azzal könnyíteni, hogy beleköt egy-kettőbe a selyemharisnyások közül, akik oly gúnyos részvéttel tekintettek reá, – de mivel nem volt tisztában magával, vajjon nem követne el ezzel újabb anakronizmuszt, egyelőre még békességben maradt…

Nagy örömére fölfedezte a teremben Rozinát. A signorina szerényen megvonult a zongora mögötti zúgban és hangjegyeiben lapozgatva, szerény és kiváncsi pillantásokkal nézegette a társaságot. Várta, míg vele rendelkeznek.

A százados odalépett a zongorához. A signorina egy szertartásos bókot csapott, aztán suttogó hangon, de rosszul rejtett gúnnyal kérdezte:

– Miért nem adta meg a hercegnőnek, ami a hercegnőt illeti?

– Mi illeti a hercegnőt?

– Térdhajtás.

– Azért bokrosodott meg a generális annyira?

– Tudja, hogy hibáját most ujabbal tetézi? Ilyen fényes társaság szemeláttára ennyire kitüntet egy fizetett énekesnőt…

– Mit bánom én! Nem hajtok térdet egy felöltöztetett seprőnyél előtt, de igenis, egy szép nő előtt, minő maga…

– Azt ne tegye! Inkább üljön ide mellém, – de viselje magát illedelmesen!

Tibor meglapult a sarokban, aztán ő is szemügyre vette a társaságot. Túlkarcsura fűzött, csinos, finnyás hölgyikék, akik sejpítve beszélnek, rózsás arcu abbék, selyemharisnyás, puderes haju urak, akik kegyesen billegetik vékony spádéikat s szemeiket éghez emelik, mintha örökös extázisban volnának, – itt-ott egy-egy öreg, marcona magyar úr, aki szétvetett lábakkal áll a ragyogó padlón, mint medve a jégen.

– Ugy látom, nem találja jól magát ebben a társaságban? – kérdezte később félvállról a signorina, mintha eltalálná Tibor gondolatait.

– Hát ön? – kérdezte vissza a százados.

A művésznő fehér fogait mutatta.

– Nem az én társaságom, – mondta. – De gróf úr talán nem is tudja, minő fényes nevü emberek vannak itt együtt?

Azzal halk hangon fölsorolta neki a jelenlevőket. Mindenkit ismert.

– Az a tüskésszemü huszár ott Nádasdy, mellette a bivalynyaku meg Hadik…

– Hadik, aki megsarcolta Berlin városát? – vágott szavába Tibor.

– Nem hallottam erről semmit, – mondta a signorina, fejét rázva.

– Ohó, igaz, hisz a hétéves háboru csak ezután jön…

– Ama hosszu, fekete úr, aki most a világhírü Caffarellivel beszélget, Metastasio abbé, császári udvari poéta, nem kevésbbé világhírü férfi… Most egy huszárgenerális lép hozzájuk. Orczy Lőrinc báró, aki azzal tette magát nevetségessé, hogy magyar jargonban írt verseket. Mellette egy fiatal, gunyoros arcu tiszt áll, ez meg valami Gvadányi gróf…

– Aki szintén magyar versekkel fogja magát blamálni.

– Az a pap ott Migazzi bibornok.

– És ama rózsaszínü cukrászlegény, aki a hercegnő mellett legyeskedik?

A signorina ijedten csapta össze a legyezőjét.

– Isten bocsássa meg bűnét, – az Kaunitz kancellár, aki a császárnő képviseletében van itt…

A kapitány időközben azt a fölfedezést tette, hogy a signorina ennivaló csinos. Termete délceg és izmos, mint egy fiatal muzsafáé, kissé barna arca klasszikus metszésü volna, ha az ajka körül hébe-korba föl nem villanna a szeretetreméltó impertinencia, amely annyira különbözött a többi hölgyek cikornyás, édeskés modorától. A neve Rozina, Rózsa; az ember szinte természetesnek találta, hogy ezt a gömbölyü, karcsu testet rózsaszínü ruha fedi.

E pillanatban harsonaszó járta át a termeket, halk zeneszó mellett egy káka-koszorús Triton jelent meg, az 1745-iki bécsi operadivat szerint öltözve. A vizi manó térdre borult a hercegnő előtt s kifogástalan alexandrinusokban kijelentette, hogy miután a föld szellemei már azelőtt való nap bemutatták hódolatukat új úrnőjüknek, a vizi istenek is égnek a vágytól, hogy térdet hajthassanak a hercegnő bájai előtt.

A hercegnő hajlandónak mutatkozott e hódolat elfogadására és Kaunitz grófnak kezet nyujtva követte társaságával a Tritont.

Tibor és a művésznő egyedül maradtak a teremben.

– Nem kiváncsi a vizi csodákra? – kérdezte Rozina.

– Ön nélkül – nem!

Rozina fölkelt.

– Nem egészen illő ugyan, hogy ily előkelő társaságba elegyedjem, de nem akarom önt megfosztani egy látványtól, aminőt hazájában még aligha volt alkalma élvezni.

Tibor karját ajánlotta hölgyének, Rozina kacagva hátrált meg.

– Boldogtalan! Igy vezetnek önöknél egy hölgyet? Hajtsa meg magát, – mélyebben! – most nyujtsa ide két ujját, tekintsen reám és léptessen oldalvást…

És míg a százados, a signorina kezét fogva, traversben léptetett az ajtó felé, addig Rozina kissé megemelte ruháját és hátravetett testtel, oldalvást szegett fővel a hercegnőt parodizálva, kecsesen tipegett utána.

A társaságot a kertben találták a nagy tó partján. Egy aranykagylóban, görögtűz fénye mellett, éppen Pozeidon evezett a partnak, illő najádkisérettel. A zenét tülkölő tritonok szolgáltatták.

A habok istene elmagyarázta, hogy a hercegnő szépségének fénye fölcsalta kristálypalotájából és hogy ennyi báj előtt meghódolva, önként lemond isteni rangjáról, – hatalmát pedig arany szigonyával együtt a hercegnő lábaihoz rakja le.

A hercegnő az ex-isten forró kérelmére kegyesen kijelentette, hogy elfogadja a vizek fölött való uralmat és kész megtekinteni új birodalmát.

A társaság az elősietett hajókra szállott, amelyek közt képviselve volt a zsebkiadású hadihajótól egészen a lélekvesztőig minden ismert vízi jármű; Tibor és hölgye egy könnyü gondolát foglaltak le. A kapitány szélnek kergette az utánzott barkarolét és hatalmas evezőcsapásokkal lódította előre gondoláját a fényárban úszó habokon.

A program többi részét a tó közepén fekvő vad sziget fölfedezése képezte. A benszülöttek, köztük tollkoronás irókézek, kinai mandarinok és bundás eszkimók, legjobb egyetértésben éppen emberáldozatot készültek bemutatni istenségüknek. Természetes, hogy a hercegnő isteni bájai oly szelídítő befolyást gyakoroltak az emberevőkre, hogy rögtön elállottak kegyetlen szándékuktól. Míg a kés alul szabadult áldozat térden állva mondott köszönetet élte megmentéseért, addig a kannibálfőnök – görögtűzfény és zeneszó mellett – a szeretet vallását proklamálta, amely vallás istensége gyanánt a hercegnőt ismerte el…

A társaság körútat tett a sziget exotikus nevezetességei közt, Rozina azonban nem akart partra szállani.

– Rózsavizet hullató pálmafák, barlanglakó papirszörnyek, világító kaszkádok, torkig vagyok velük! Kérem, – mondta Tiborhoz, – vigyen a tó tulsó partjára, ott még van egy darab kendőzetlen természet, hadd pihenjen meg a lelkem. Kedvem volna sírni, ha ezeket a fénymázzal bevont fákat s az aranyozott folyondárt nézem!

A gondola orrán lobogó piros lampion fényénél eltaláltak egy magányos helyre, ahol a partról lehajló ágak sűrű kupolát alkottak a fejük fölött. A langyos éjből távoli zeneszó és rakétasistergés hallatszott. Tibor bevonta az evezőket.

– Minő benyomást tett önre az, amit az ünnepélyből látott? – kérdezte a signorina.

A százados vállat vont.

– Ha nálunk tisztességes embernek azt mernék mondani, amit a víziborjú mondott, vízbe fullasztanák a borjút…

– Hát önöknél nem szeretik a hizelgést?

– Szeretik, de még jobban félnek a gúnytól. Ahhoz pedig nagyon értenek nálunk.

– Hát szabad önöknél egy hercegnőt kigúnyolni?

A százados egy kicsit elgondolkozott, majd azt mondta:

– Nálunk mindenkinek minden szabad. Azt tesszük és még inkább azt mondjuk, ami nekünk tetszik.

Rozina hirtelen fölemelte a fejét.

– Ej, akkor szeretnék önöknél lenni!

Aztán hirtelen elnevette magát.

– Egy bolond ötletem támadt! Gróf úr, én azzal kezdem önt gyanusítani, hogy ön nem is gróf, hanem magamforma bohém, aki szeszélyből öltözött csak közönséges mágnásnak. Nem veszi észre, mennyire értjük már is egymást? Így én csak cigányokkal és művészekkel tudok beszélni.

– Pedig a név, amelyet használok, megillet.

A signora visszadőlt helyén és fölnézett a csillagos égre.

– Akkor ön egy egészen más világból való. Meglehet, hogy a ruháiban hozott egy parányit a hazai levegőjéből, – nekem finom érzékeim vannak és én azonnal megéreztem. Magam sem tudom miért, de valami lázas, sejtelmes honvágy epeszt az ön hazája után, ahol gorombaságnak veszik a képtelen bókot…

A százados kezét lassan a női kézre tette, amely a gondola párkányán pihent.

– Jobbnak tart a többieknél?

Rozina a fejét rázta.

– Nem, nem jobbnak, – de másnak, egészen másnak! Lássa, az ön arcán meglátszik, hogy ön könnyelmű, heves, vakmerő, – a mi férfiaink arcán nem látszik meg semmi, az egész arc csupa mosoly és udvariasság. De azért egy sincs a selyemharisnyások közt, akivel én egyedül mernék csónakázni. Az öregek megvetnek, mert komédiásnő vagyok, a fiatalok pedig vadásznak rám, mint az erdei vadra… Ön pedig egyiket sem teszi, úgy beszél velem, mint ember az emberrel. Ez az!

– És ki ön, hogy annyira idegennek érzi magát itt? – kérdezte Tibor.

Zina felelet helyett dalolni kezdett; – á la biondettát; a velencei barkarolát dalolta.

Aztán ujjaival csettentett, mintha távoli castagnetta-ütéseket akarna utánozni.

Az egyszerü dallam, szomorú és mégis könnyen pezsgő ütemével, csodálatos ellentétet képezett a cikornyás recitativokkal, amelyeket Tibor az este már hallott.

– Tehát velencei!

– Venezia, Venezia! – kiáltotta Rozina szenvedélyes, újongó, majd fájdalmas hangon, mintha a távollevő kedveséről emlékeznék meg.

– Nagyon szeretheti hazáját.

– Imádom és mégis el kellett hagynom, – máig sem tudom, hogy miért? Húsz esztendő előtt születtem, mint egy – miért titkoljam? – mint egy virágárusleány gyermeke… Tíz éven át a Formosa-templom lépcsőin hemperegtem és mondják is, hogy hasonlítok a Santa Barbarához, akinek az arcképe a templom első mellékoltárán van. Mikor egyszer néhány suhanc társaságában a Piazettán daloltam, fölszedett az öreg Porpora mester és kiképeztetett az iskolájában. Vendégszerepeltem Drezdában és Bécsben és most a mester azt szeretné, ha Bécsben szerződtetnének. De nem fognak szerződtetni!

– És miért nem?

– Mert valaki elállja előttem az opera kapuját és nem akar beereszteni, ha csak vámot nem fizetek neki.

A signorina ezt száraz hangon mondta, arcán egy keserű vonás jelent meg.

– Nem fogja megfizetni a vámot? – kérdezte elfojtott hangon a százados.

– Nem. Ha valakit szeretnék, annak a kedvese is tudnék lenni, de akit nem szeretek, annak még a felesége sem tudnék lenni.

Zina összefonta a feje fölött gömbölyü két karját.

A százados elgondolkozva bámult Rozina arcába, amelyre a piros fény valami bűvös, megindító vonást varázsolt – közbe meg helyzetének lehetetlen volta fölött töprengett.

– Min töpreng? – kérdezte Rozina váratlanul.

– Azon, hogy álom vagy valóság, ami velem történik.

Rozina vállat vont.

– Érdemes ezen gondolkozni. Álom vagy valóság, az végre is egyre megy. Ha elmult, mindegyik csak az emlékezetben él és én egy kedves álom emlékének előnyt adok a köznapias valóság fölött.

Parthoz értek. Zina kiszökött a lépcsőre, aztán a cimert tartó márvány griffnek támaszkodva, kezet nyujtott Tibornak. A százados fogva tartotta kezét, úgy érezte, hogy még mondani kell valamit.

– Nem értettem meg egészen mit mondott. Viszont fogon még látni?

– Viszont fogjuk egymást látni és akkor meg fog érteni. Isten önnel!

Eltünt a kastély irányában, a szögletesre nyirt bokrok közt. A százados egy ideig még érezhette a ruhájából áradt illatot, aztán egy ott felejtett női keztyűt vett föl a gondola padjáról.

Egy elősiető szolga a nagyterembe kalauzolta, ahol a vendégsereg éppen a fényesen terített asztalhoz ült.

Az asztal közepén ezüst szökőkút tokaji bort lövelt a magasba; a cukros süteményekből egész pagodák voltak fölépítve. Az udvarmester az asztal alsó sarkára ültette Tibort, ama Gvadányi nevű fiatal tiszt mellé. Gvadányi egy ciprusi borral telt hatalmas kupát köszöntött reá, amely kitüntetést a százados többízben viszonozta, – ennek következtében csakhamar ibolyaszínű ködfátyolon át látta a világot…

A számtalan fogásból álló lakoma végével az udvarmester fenhangon jelentette, hogy a bécsi színtársulat kész művészetét bemutatni, ha a magas társaság kegyes lesz átfáradni a színterembe. Tibor generális azonban úgy vélekedett, hogy ily előkelő társaságtól nem lehet kívánni, hogy néhány színész kedvéért elhagyja kényelmes helyét s azért keményen ráparancsolt az udvarmesterre, hozza ide a színházat. A búzavirágszínű német jól tettetett rémülettel esdekelt urának, ne követeljen tőle lehetetlen dolgot. A generális most már nejéhez fordult és megkérte, hozassa ide a színházat, – erős meggyőződése lévén, hogy a hercegnő akarata csodákat képes művelni. A hercegnő selypítő hangon kiadott parancsára zeneszó harsant föl, a terem egyik fala ketté vált, a meglepett társaság szeme előtt egy fényárban úszó színpad jelent meg.

Valami mitológiai dalművet adtak elő; tárgyát a három istennő versengése képezte. Caffarelli – aki a festék alatt elég fiatal királyfi volt – egy kitünő bravúrral énekelt szóló után Vénusz Rozinának ítélte oda az aranyalmát. A szépség istennője azonban egy keskeny hágcsón programszerűen lejött a színpadról a terembe s a hercegnőnek ajánlotta föl az almát, mivel – mint utánozhatatlan diszkrét impertinenciával szavalta – a hercegnő jelenlétében Vénusz bájai is elhalványodnak…

– És el meri fogadni! – dörmögte a kapitány az asztal alsó végén.

– Igyál! – suttogta Gvadányi gonosz mosollyal.

A százados fölhajtott egy pezsgővel telt billikumot, – most már rózsaszínben látott mindent.

Az asztalnál felszolgáló inasok hangszerekhez nyultak, a vendégek egy része táncnak látott.

A százados egy oszlopnak dőlve nézte a pásztortáncot. A karcsú hölgyek s a bársonyruhás táncosok, lakktopános lábaikat nagyapói grandezzával emelgetve, kacskaringós ívekben kerülgették egymást, majd bókolva fonódtak össze. Tibornak úgy rémlett, mintha ezek nem is volnának eleven emberek, hanem csak holmi csinos marionettek, amelyeknek zsinórait Szergiusz tanár rángatja… Valami ellenállhatatlan kacagási inger fogta el, – egy távoli szobába menekült, ahová a társaság kisebbik része vonult.

Itt meg Tibor generális adott egy faraóbankot vendégeinek. Magasan játszottak; a legmerészebb játszók hölgyek voltak. Egyes játszók mögött egy-egy szolga állott, arannyal telt erszénnyel kezében.

– Sajnálatomra, nem érek rá tovább játszani, – mondta e pillanatban a generális. – A bank húszezer arany, – ki tartja?

Mély csend követte szavait.

– Nos, földi? – biztatta Gvadányi gúnyosan a századost.

– Ki tartja? – ismételte a generális.

Tibor Ákos feje lángolt, füle zúgott; – megszólalt benne a Tibor-vér.

– Tartom én!

A generális halotti csend közepett osztott, aztán egykedvűen az asztalra dobta kártyáit.

– Nyertél székely, tied az arany!

A teremben zsongás támadt, a százados bizonytalan léptekkel közeledett az arannyal megrakott asztalhoz.

A generális mosolyogva hajtotta meg magát, mintha azt akarná mondani:

– Lássák, hölgyeim, így veszít egy Tibor!

A százados feje lángolt, – valami tehetetlen düh szállotta meg. Ej, ha így bánnak az ősi jussával, akkor nem csoda, ha keményítő-gyár lesz a kastélyból s ha főbe durrantják magukat az unokák…

Ha te úgy, én is úgy! Hadd legyen már neki is alkalma a Tibor-vagyonból prédálni…

Két kezével belemarkolt az aranyakba és dühösen a padlóra szórta.

– Lássák, hölgyeim, így nyer egy Tibor!

Az inasok a földre vetették magukat, a zenészek leugráltak emelvényükről s vad zűr-zavarban rohantak a csillogó, csengve szanaszétfutó selmeciek után.

– Jobb lesz, ha iszol, komám, – mondta Gvadányi, amikor egy kisebb teremben ismét elfogta a századost. Azzal egy tokajival telt talléros billikomot nyujtott feléje.

Tibor szeme előtt most már narancssárga fényben úszott a világ.

Szomszédságában többen álltak, köztük Metastasio abbé s egy bibornok. Az udvari poéta émelyítő hangsúlyozással szavalt el egy újabb gázelát: Dorisz keservéről Mirtill keményszívűsége fölött.

– Excellentissime – mondta a bibornok szemeit kéjesen lehunyva, mintha osztrigát nyelne.

– Ostobaság! – mondta elég hangosan Tibor, akinek lassanként kötekedő kedve kerekedett.

– Aj, komám, – szólt Gvadányi, – hát csinálnak nálatok szebb rigmusokat?

– Meghiszem azt, komám!

– Szívesen vennők, ha elfujnál vagy egyet mustraképpen.

Tibor elgondolkozott, – most sajnálta először, hogy életében oly keveset törődött a hazai poétákkal. Verset nem tud, de dalolni talán tudna. Hébe-korba el szokott nótázni az ismerős szalonokban, cimbalomszó mellett. Csinos baritonját ilyenkor mindig szívesen hallgatták…

– Főzd le a talliánt! – biztatta Gvadányi gonosz mosollyal.

– Megállj! Hogy is van az a nóta:

A társaság meglepetten nézett össze, egy jóarcú főispán elrikoltotta magát, aztán kacagva dőlt a kerevetre.

– Ihaj-tyuhaj! Kriminális poézis! Hiszen ilyeneket minálunk a megyei tömlöcben kántálnak!…

Metastasio abbé nemes megvetéssel fordult el.

– I-haj, tiu-haj… Ah, mily ocsmány, mily barbár idioma!

Ez több volt, mint amennyit egy királyi huszárkapitány zsebrevághatott.

– Hátrább az agarakkal, Makkaroni abbé! Ezeket a nótákat dalolni fogják akkor is, ha eb sem ugatja többé az ilyen császári udvari bolond nevét… Az abbé elsápadt, a társaság megbotránkozva zúdult föl.

A kardinális szelíd dorgálással fordult Tibor felé.

– Kedvelt fiam, ön méltatlan a világhírű mester iránt. Be kell látnia, hogy ily pórias termék barbár jargonban előadva egy finom idegzetű, hogy úgy mondjam, elkényeztetett fülre csakis bántólag hathat.

Nem folytatta tovább.

– Ki ez? – kérdezte gorombán a százados, akinek a homlokán kidagadtak az erek.

– Migazzi, a bécsi kardinális és váci püspök, – suttogta Gvadányi.

– Ej, szent atyám, hát a magyar püspökség pénzének nincs pórias csengése? Az nem bántja finom idegzetű, hogy úgy mondjam, elkényeztetett zsebét?

A kardinális tág szemekkel tekintett Tiborra, aztán éghez emelte két kezét és egy hirtelen fordulattal kisuhogott a szobából. Metastasio követte.

Néhány öregebb magyar úr arcán meglátszott ugyan, hogy a hallottak fölött titkos megelégedést éreznek, a többiek azonban, köztük főleg több bécsi katonatiszt, fenyegetőleg csoportosultak a rendzavaró körül.

E pillanatban egy rózsás arcú, karcsú uracs tünt föl az ajtóban, kevélyen visszavetett fővel közeledve a százados felé.

– Honnan veszi ön a bátorságot, hogy az én jelenlétemben botrányt rendezzen?

Tibor a cukrászlegény formáju úrban ráismert Kaunitzra. Éppen jókor!

– No nézd, hogy feszít a cingár németje!

– A kancellár! – suttogta valaki rémülten.

– Eb ura a fakó! – kiáltotta Tibor dühösen, – nekem ugyan nem imponál! Mit kancellár! Mondhatom: helyre egy kancellár! Jól érti a mesterségét! Szövetkezik a franciákkal, hogy majd így visszaszerzi Sziléziát? Nos, meglássák, hová lyukad ki a francia komaság! Sziléziát nem kapják vissza száz év múlva sem, – azt a szegény szép királyleányt pedig lenyakazzák a szövetségesei…

– Őrült! – suttogta valaki.

– Részeg! – mondta egy hórihorgas vasas tiszt, félig kivont kardját visszacsapva hüvelyébe.

Tibor Ákos úgy érezte magát, mintha egy óriási, forrongó tölcsér közepén állana. Gvadányi békítőleg karonfogta.

– Ne félj, – mondta a százados, – nem nyúlok kardhoz. Ha boros vagyok is, azért ember vagyok, – ezek meg csak afféle lidércek, hazajáró lelkek, selyem rongyokba csavart bábok, amelyekbe Szergiusz mester fujt egy kis életet, hogy bókoljanak, tipegjenek előttem… Nem kell már, elég volt! Nem tudtok semmit, csak selypíteni, vigyorogni, bókolni! Német beszéd, francia ruha, olasz tányérnyaló, néger inas, – csak ami magyar, az rossz. Ostobaság! elég volt! takarodjatok vissza skatulyátokba!

A kancellár elhagyta a szobát, a többiek követték. A százados körülnézett: már csak Gvadányi volt mellette.

– Nyeld le a mérgedet! – mondta Gvadányi, az asztalon álló kupákba töltve.

Tibor jó ideig nagyokat fujva járt föl-alá, aztán koccintott.

– Szervusz, peleskei nótárius! – mondta nyugodtabban. – A többiek dühbe hoztak, hanem te jó cimbora vagy. Mondok egyet. A tizenkilencedik századba már nem megyek vissza, ott a hitelezőim leselkednek rám… Majd itt maradok veled. Hanem így a ti századotok fabatkát sem ér, – csak a kis Zina ér valamit benne… Át kell azt alaposan alakítani, már mint a századot. Persze az én fejemből nem telik, hanem majd megkérem reggel Szergiusz tanárt, küldje el a nagy lexikonomat, abban benn van minden a világon… Onnan kiollózzuk a vasútat, a gőzhajót, a telegráfot, az országgyűlést és az egész haladást… A hadseregnek adunk hátultöltőt és uháciust, aztán meghódítjuk az egész világot.

Tibor meg akarta ölelni Gvadányit, de már az is eltünt mellőle. Utána akart sietni, de úgy találta, hogy az ajtókat rázárták. Most a folyosóról egy szolga nyitott be, jelentve, hogy hálószobája készen áll.

– Elkotródjál! – rivalt rá a százados, azután egyedül nekiindult a folyosónak, hogy visszataláljon a társasághoz. Nem volt kedve még abban hagyni a mulatságot.

Jó ideig kongó léptekkel, a Ráró lovam nótáját fütyörészve, tévelygett a boltíves folyosók tömkelegében, végre hídon át az épület egy mellékszárnyába ért. Itt is sötét és kihalt volt minden.

Mi volt ez? Az óriás palota sötét méhéből egy fájdalmas elfojtott sikoltás ütött fülébe… A kapitány felriadt, aztán lihegve, hideg verejtékkel homlokán botorkált tovább. Egy újabb sikoltás, – most már egészen közel hozzá, a szomszéd ajtó mögött… Zina hangja volt!

– Utálom, gyűlölöm, megvetem! – zokogta odabenn.

Egy mély orgonahang felelt rá:

– Köszönöm őszinteségét! Így legalább tudom, hogy jóakaratától nem várhatok semmit s hogy erőszakhoz szabad nyúlnom…

– Erőszak? Gyáva, gyáva!

– Rossz logika! Az erőszakoskodó nem lehet gyáva.

– Ne nyúljon hozzám! Kiáltani fogok, – neje meg fogja tudni!

– Kiáltson kedve szerint. Akarom, hogy botrány legyen, azért hagytam nyitva az ajtót. Ha ránk nyitnak, senki sem fogja elhinni, hogy nem ön eresztett a szobájába. Ami pedig a hercegnőt illeti, az nem törődik apró kedvteléseimmel, valamint én sem az ő multjával…

– Segítség!

Az ajtó megnyílt, Tibor Ákos szikrázó szemekkel – most már teljesen kijózanodva – lépett a szobába. A signorina fölbontott hajjal ült a kereveten, a generális selyem hálókabátban térdelt előtte. Két karjával leszorítva tartotta Zina kezeit s átölelte termetét, úgy, hogy nem mozdulhatott.

A következő pillanatban a térdelő generális halántékát kemény ökölcsapás érte. Mikor szédülve emelkedett föl, egy izmos kéz torkon ragadta és kilódította az ajtón. Az óriás vérben forgó szemekkel akart ellenének rohanni, – Tibor Ákos kardja hegyével fogadta.

– Leütlek, ha közelembe jösz!

A generális fegyvertelen volt; a falnak támaszkodott és két kezébe fogta fejét.

– Ezt nekem! – hörögte.

– Rendelkezésedre állok, amikor akarod, – mondta a százados; úgy találta, hogy egy Tibornak elég volt ennyi a megaláztatásból.

– Igen, ha nálam is lesz kard! – kiáltotta Tibor Gergely villogó szemmel.

– Mikor?

– Reggel, amint kivilágosodik, – hét óra után.

– Hol találkozunk?

– Künn, – az országúton, – a réten, – a három nyárfa alatt…

– Ott leszek.

A generális távozott, néhány lépés után visszafordult.

– Ha nem leszel ott, lófarkon hurcoltatlak ki! – mondta összeharapott fogakkal.

A százados egy megvető kézmozdulattal válaszolt csak.

Zina a rémülettől mereven, tágra nyitott szemekkel ült a kereveten. A kapitány halkan közeledett hozzá, aztán szelíden fölemelte fejét. A leány állán egy apró, véres karmolás látszott, szeméből egy nehéz könnycsepp gördült alá.

– Ne féljen, gyermekem, – mondta Tibor Ákos, – nem fogják már bántani.

Zina megfogta a simogató kezet és lángoló arcához szorította.

– Most már jól van minden, nem félek, – hallatszott csöndes zokogásából. – Nem fog elhagyni?

– Mellette maradok, míg elhagyja a kastélyt. Egy óra múlva úgy is ki fog világosodni.

Azzal elzárta az ajtót, az asztalra tette meztelen kardját. Nem bizott túlságosan ősapja lovagiasságában.

– Meg fog vívni azzal az emberrel? – kérdezte a leány hirtelen rémülettel.

– Ne féltsen! – mondta Tibor mosolyogva, miközben leült melléje, – értek kissé a vívás mesterségéhez.

A leány öntudatlanul a százados keze után nyult, amelyet fogva tartott.

Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az örökkévalóságot. A szoba csöndjét egy óra ketyegése zavarta csak, az ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a mélyen leégett viaszgyertyák fényével. Zina feje lassan lesiklott a kerevet karjáról és megpihent a férfi vállán. Tibor azt hitte, hogy elnyomta az álom, – amikor azonban föléje hajolt, szeme találkozott a leány tiszta tekintetével.

– Ha meghal, én is meghalok, – szólt fátyolozott, panaszos hangon.

– Mért meghalni? – kérdezte a százados, akit kissé ellágyított a különben oly energikus Zina megindultsága.

Az ablakon át a fölkelő nap egy villogó sugara verődött a szoba mennyezetére. A százados a leány arca fölé hajolt: Zina szeme határtalan odaadással, szerelemittasan kereste az ő pillantását. Tibornak szíve hallhatóan dobogott, a leány ama különös mondására gondolt: Akit nem szeretek, annak a felesége sem tudnék lenni, de ha valakit szeretnék, annak a kedvese is tudnék lenni…

E pillanatban kopogtatás hallatszott az ajtón. A komorna szemtelen mosollyal jelentette, hogy a signorina kocsija előállott.

A százados lekísérte Zinát, aztán utána szállt a kocsiba.

– Útja a három nyárfa mellett halad el, – majd ott kiszállok…

Szótlanul ültek egymás mellett, míg aztán a leány megfogta Tibor kezét és a keblére vonta. A szíve szinte félelmetes hangosan dobogott.

– Az ön hazájába akarok menni, – mondta. – Elvisz magával?

A százados fejével bólintott.

– Elviszem, Zina… Majd szólok Szergiusznak… És ha nem lehet, akkor sem hagyom el, itt maradok önnél…

A három nyárfa mellett cserjés állott. Tibor itt megállíttatta a kocsit. A harmatos gyöpön állott, a kocsinak támaszkodva, amelyben Zina ült, némán és sápadtan, szemét egy pillanatig le nem véve a százados arcáról.

Most távoli lódobogás hallatszott. Tibor ajkához vezette Zina kezét s a nyárfák alá lépett. A generális lóháton jött, négy fegyveres csatlós kíséretében.

A századosnak, miközben a vetések közt vágtató lovasokra figyelt, különös ötlete támadt… Mi lesz akkor, ha a párbajban meg találná ölni ükapját? Tibor Ákos a generális második fiának véréből eredt… Ha most megöli Tibor Gergelyt, házasságának első hetében, sohasem szülhetik második fia, s ez esetben ő sem születhetett meg… A százados érezte, hogy nem szabad ükapját megölnie, hacsak nem akarja magát kitenni egy súlyos anakronizmus következményeinek. Elhatározta tehát, hogy ellenfelét lehetőleg csak harcképtelenné fogja tenni.

Vagy harminc lépésnyire tőle a lovasok megállottak; hárman a legények közül nyeregből szöktek s kardot vontak, a negyedik a lovakat fogta.

– Azt az aranyzsinórosat, – mondta a generális Ákosra mutatva. – Vágjátok le!

– Ej, nagyapó, hisz te utonálló vagy! – kiáltotta a százados, szintén kardot rántva.

A három csatlós dühös szitkok közt rohant neki. Kardja szikrázó ívet írt le a levegőben, aztán meghátrált, – az egyik csatlós bezúzott halántékkal szédült a gyepre. A másik kettő meghökkenve állt meg.

– Üssétek le a kutyát! – üvöltötte a generális.

A pengék sisteregve fonódtak össze: a két csatlós vad kiáltásokkal biztatta egymást. Az egyik most kiejtette a kardot megsebzett kezéből. A százados heves támadással szorította vissza másik ellenét, aztán hirtelen a lefegyverzettre vette magát és ketté hasította arcát.

Mielőtt azonban ismét kardja alá kaphatta volna fejét, egy vágás lesodorta tarkójáról a parókát, egy második vágás vállát érte. A generális diadalmas kiáltást hallatott.

– Vágjad, Ripacs, húsz arany az ára!

A százados érezte, hogy karja zsibbadni kezd. Homlokát egy irtóztató ütés érte. Most már nem gondolt védelmére, hanem előre szökve, markolatig döfte pengéjét ellenfele mellébe. A legény hang nélkül összerogyott.

Tibor Ákos szétvetett lábakkal állott a harctéren s lihegve törülte szemeiről a vért. Lábainál két halott feküdt, a sebesült a gyepre kuporgott, két markába fogva arcát. A negyedik csatlós káromkodva vesződött lovaival és nem mutatott valami nagy kedvet, hogy társait megboszulja. A százados végigtörülte véres kardját az egyik halott dolmányán s a generális felé tisztelgett. Valami isteni diadalmámor szállotta meg…

– Eh, nagyapó, nem vennél tőlem egy vívóleckét?

A generális két hosszúcsövü pisztolyt vont ki kápája mellől és rövid galopban feléje lovagolt.

– Ezt parirozd! – mondta, – fegyverét unokájának szegezve.

Tibor Ákos leeresztette a kardját.

– Igazán lator vagy, Tibor Gergely! Szégyenlem a rokonságodat!

A cserjés felől gyönge sikoltás hallatszott…

Mielőtt azonban a halálthozó lövés eldördült volna, a magasságból félelmetes gyorsasággal növekedő búgás hallatszott. Egy óriási madár csapott le a fellegek közül. Most kiterjesztett szárnyakkal függött a fák koronái fölött. Harsogó szózat hallatszott:

– Hozzá ne nyuljatok, ő nem közületek való!

– Éppen jókor, – mormogta a százados, aki érezte, hogy feje kábulni kezd.

A lovak remegve ágaskodtak; a csatlós halálra rémülten vágta magát arcra; a generális vadul nyerítő paripája nyakára vetette magát és szélsebesen a kastély felé vágtatott.

Tibor Ákos már csak annyit érzett, hogy két izmos kar átöleli s hogy a lábai alatt süpped a talaj. Még csak annyit kiáltott: Zinát! Vigyük magunkkal Zinát! – Aztán letargikus álomba merült. De azért tisztán hallotta a Sziriusz gépezetének ritmikus, egyhangú búgását… Néha úgy is rémlett neki, mintha Zina és a tanár hangját hallaná. És félájulásában is édes örömmel töltötte el a sejtelem, hogy Zina mellette van.

Maga sem tudta, hogy meddig feküdt így, másfél percig vagy másfél évszázadig.

– Mindjárt itthon leszünk, – hangzott Szergiusz hangja.

– De most – mi volt ez?

A tanár egy irtóztató ordítást hallatott: – Végünk van! neki megyünk a meteornak!

Egy fülhasító csattanás, – az egész mindenség egy pillanatra lángban áll, – aztán egy óriás fekete gömb zuhan a századosra, eltemetve, szétlapítva, összezúzva minden csontját.

– Ez a logikájából kiforgatott világrend! – volt a százados utolsó gondolata.

III.

– Hamar! Utána kell futni! Leesett a völgybe! – kiáltotta a Szergiusz-nyaraló kertjében az igazgató, amikor a Sziriusz eltünt a torony mögött…

Az igazgató, a szolgákkal versenyt futva, megkerülte az épületet, az egyetemi orvos pedig, akinek nem voltak annyira edzett idegei, mint kartársának, maga is megdermedt térdekkel maradt a rémülettől megdermedt Rózsa mellett.

Hosszú negyedóra telt el így kínos várakozás közepett, míg végre egy kertész jelentkezett a nyaralóban, akit az igazgató matrácokért és párnákért küldött.

A legény azt mondta, hogy a gép romjai ott hevernek vagy ötven lépésnyire a lejtőn, egy barackfa tövében, amelyet gyökeréből kifordított; a tanárról annyit tudott, hogy eszméletlen állapotban vették ki a szétlapított vaspántok közül.

Rózsa görcsös zokogásra fakadt. Az orvos szelíd kényszerrel szobájába vitte, ahol komornájára bízta és rázárta az ajtót.

Később döngő léptek hallatszottak a folyosón. Egy végtelen hosszú félóra mulva az orvos nyitott be Rózsához, felgyűrt kabátujjal és élénk karbolszagot terjesztve.

– Legyen nyugodt, Rózsa, nagyobb baj is eshetett volna! Atyja még eszméletlen ugyan, de komolyabb sérüléseket nem szenvedett. Hanem tudja, micsoda fölfedezést tettünk? Atyja nem volt egyedül, a gépben találtunk egy másik eszméletlen férfit is!

– Egy másikat?

– Valami katonatiszt. Senki sem ismeri, azt sem tudják, hogyan került az ördöngős masinába. A szegény rosszabbul járt, mint atyja, – az esés alkalmával fejjel belezuhant a gép üveg- és rézalkatrészeibe és rútul összevagdalta magát. Hanem úgylátszik, megszokta már az ilyféle koppanásokat, a teste tele van régi sebforradásokkal…

Mialatt még azon tanakodtak, vajjon ki lehet a rejtélyes idegen, a betegszobából vad lárma hallatszott.

Szergiusz visszanyerte eszméletét és harsogó hangon követelte a körülállóktól, boruljanak térdre és hallgassák meg az új revelációt, amelyet Isten szelleme sugalt neki, amikor a teremtés ködében mellette lebegett a vizek fölött.

A százados, akin erős sebláz vett erőt, azalatt eszméletlenül feküdt a mellékszobában; álmában egyre egy nevet emlegetett: Zina!

A nyaralóbeliek rossz éjt töltöttek. Rózsa az éj első felében ott virrasztott atyja mellett. Hajnal felé a tanár kiszökött ágyából és az égbolt felé tekintve, amelyen már csak a sarki csillag ragyogott, a Sziriusz szót hangoztatta, – az ápolók még jókor elfogták.

Az orvos belátva, hogy a halasztás még veszedelemmel járhat, Szergiuszt korán reggel legnagyobb csendben átszállította az intézetbe.

A leány bús megadással értesült a történtekről. Nem affektált valami nagy fájdalmat, tíz viharos esztendő alatt volt ideje hozzátörődni atyja betegségéhez.

A délelőtt folyamán a százados is magához tért és miután sokáig csodálkozva tekintett végig orvosán, azt a kérdést intézte hozzá, kihez legyen szerencséje?

Az orvos mosolyogva nevezte meg magát és visszaadta a kérdést.

– Tibor Ákos vagyok… De mondja, kérem, miért nem visel ön parókát?

Az orvos felelet helyett megtapogatta a beteg üterét, a százados arcát pedig hirtelen pír futotta el.

– Bocsánatot kérek, – hebegte zavartan, – nem tudtam, hogy a tizenkilencedik században méltóztatik élni…

Azzal a falnak fordult és egészséges álomba merült. Az orvos diadalmasan sietett Rózához.

– Megvan! Most már tudjuk kicsoda, – Tibor Ákos gróf.

– Az oroszlánvadász?

– Az oroszlánvadász, a léghajós, a lóidomító, a tonkingi önkéntes, – szóval a nemzetközi vészmadár, aki ott van mindenütt, ahol fejbetörésre kerül a sor. Csodálom, hogy első pillanatban rá nem gondoltam!

Délután a sebesült felkönyökölt ágyában. Először kiváncsian megtapogatta fején a kötést, aztán sokáig figyelmesen szemlélte a szoba berendezését, végül megakadt a szeme a vöröskeresztes ápolónőn.

– Tetszik valami? – kérdezte az ápolónő.

– Legyen szíves, mondja meg, minő dátumot írunk? – kérdezte a százados óvatosan.

– 1885-ik évi október 20-ik napját, – felelt az ápolónő, aki megszokta már, hogy lázbetegei csodálatosnál csodálatosabb kérdéseket intéznek hozzá.

– És mi történt velem?

Az ápolónő elmondott mindent, úgy, ahogy tudta.

– Beszálltak abba a gépbe, a gép pedig leesett a toronyról és legurult a zöldséges kertbe… Úgy hozták fel önöket matracokon… Ennyi az egész…

A beteg hitetlenül rázta fejét, jósokára újra megszólalt:

– Ugy-e bár, a fejemen két vágás van? Egyik mély, – ez a homlokomon meg lapos?

– Igenis, méltóságos úr.

– A vállamon is megsebesültem?

– Igen!

– Lássa! Most huzza ki a kardomat hüvelyéből és nézze meg, mit lát a pengén?

Az ápolónő megtette a kivánságot.

– Egy barna foltot.

– Vér!

– Azt hiszem, rozsda…

A sebesült figyelmesen nézte a pengét, majd azt mormogta:

– Hat órai kurta vasat a zsiványnak!

Azzal kedvetlenül fordult a falnak. Később újra fölriadt, – eszébe jutott valami.

– Nézze meg, kérem, mi van az atillám zsebében.

– Szivartárca, – fehér selyemkendő, – pénz, – lám! egy női keztyű… rózsaszínű selyemkeztyű!

– A keztyűt! A keztyűt!

A százados csillogó szemmel, lángvörös arccal ült ágyában. Sokáig nézte a keztyűt, aztán beszívta illatát.

Mikor az orvos később meglátogatta, kiküldte az ápolónőt.

– Hol van Szergiusz tanár? – kérdezte.

– Az őrültek házában.

– Helyes, nagyon helyes; kérem, doktor úr szállíttasson engem is oda és adasson rám kényszerzubbonyt…

– És ugyan miért?

– Mert kötni való bolond vagyok. Nem hiszi el? Majd bebizonyítom! Ugy-e bár, a Sziriusz indulása és esése közt nem sok idő telt el?

– Alig egy másodperc. A gép fölágaskodott és lebukott a toronyról.

– Én pedig az idő alatt egy hosszú kalandot éltem át…

– Álom, százados úr, lázas álom, semmi egyéb. Az alvó érintése, – valami illat, amely az orrába csap, – a zaj, amely fölébreszti, – ez néha elég arra, hogy képzelete egy pillanat alatt a megelőző események hosszú láncolatát dolgozza ki…

– Jól van, de a keztyű! Álomban találtam és ime itt van!

Az orvos kezébe vette a keztyűt és elmosolyodott.

– Gondolkozzék csak, hol járt, mielőtt ide jött?

– Lássuk! Azelőtt való éjjel a kaszinóban játszottam, – sokat nyertem, – aztán mulattunk… nagyon mulattunk… Cigány, bakatori, Szt. Julien-pezsgő, – sok pezsgő, – Giza, Mili – eh.

Hirtelen elhallgatott.

– Azt hiszem, – mondta később, – mégis csak álom lehetett.

Az orvos azt mondta a házikisasszonynak, hogy a sebesült állapota már annyira megjavult, hogy le lehetne szállítani a helyőrségi kórházba.

– Nem, – mondta a leány, – a gróf maradjon itt, amíg kedve tartja. Ő részese volt atyám rögeszméjének, – szeretném, ha némi elégtételt nyujthatnánk neki…

Néhány nap mulva a beteg már cigarettázva sütkérezhetett az ablakon beáradó verőfényben.

– Álom volt, vad álom! – ismételgette magában.

Egyszerre a szemét kezdte törülni… Mi ez? Nappal is kisértenek már a szellemek? Az az elbűvölő álomkép, Rozina, a velencei Zina, világos nappal megjelent előtte. Egy percre megjelent a szemben levő ablak függönyei közt, – élve, virulva, bájos közvetlenségben, rávetette szemét, virágaival babrált, aztán megint eltünt a szoba méhében…

Tiboron babonás izgatottság vett erőt. Nem szólt senkinek, de a nap hátralevő részét az ablak függönye mögött töltötte, este pedig, miután a kedves kisértet nem akart többé mutatkozni, kedvetlenül feküdt ágyába.

Izgatottsága még másnap is tartott, az orvos egy csepp lázt észlelt rajta.

Két nap mult el így. A százados már-már megbarátkozott a gondolattal, hogy túlizgatott képzelete ismét valami hallucinációval fogott ki rajta, amikor estefelé a titokzatos ablak mögött halk énekhangot hallott. Egy lágy női althang dudolta:

La biondetta!

A százados lehunyt szemmel, egész testében remegve, állott az ablaknál és visszafojtott lélegzettel szívta magába a dallam minden akkordját.

– Rummal parancsolja a teát? – kérdezte a háta mögött az ápolónő, a csészével csörömpölve.

Tibor ajkához emelte ujját.

– Csitt! hallja!

– Igen, a kisasszony dalol.

A százados zavartan tekintett reá.

– Miféle kisasszony?

– Rózsa kisasszony.

– Rózsa, – Rozina, – Zina.

Tehát itt van, eljött, ő az! Ez őrültség ugyan, de boldog őrültség!

A zene elhallgatott.

– Mióta van itt Rózsa kisasszony? – kérdezte a százados.

Az ápolónő csudálkozva nézett reá.

– Amióta született, hiszen az apja háza!

– Biztosan tudja ezt?

– Évek óta ismerem Szergiusz kisasszonyt!

– Szergiusz kisasszony? Adja rám az atillámat, – mondta Tibor rekedt hangon, – át kell mennem hozzá, a végére kell járnom a dolognak…

Botjára támaszkodva, gyors léptekkel bicegett át és bejelenttette magát.

A házikisasszony nyugodt szeretetreméltósággal fogadta. Meglátszott modorán, hogy gyerekkora óta egy amerikai lady szabadságát élvezte.

A százados egy székre támaszkodott és tág szemekkel bámult reá… Semmi kétség – ő az! Ugyanez a délceg termet, az a tömör, kissé barna arc, ugyanazok az okos szemek… S ami meglepő, majdnem lesujtó hatást gyakorolt reá, az egy apró, kerek angolflastrom volt a leány állán, ugyanazon helyen, ahol Zina a karmolást kapta, amikor a generális gyalázatos támadása ellen védekezett…

– Annyira sápadt, rosszul érzi magát? – kérdezte a leány aggódva.

– Semmi, köszönöm, egészen jól vagyok!

A nevelés hatalma, a társadalmi szokás, de főleg egy határozott, tiszteletet parancsoló vonás a leány modorában, – mindez oly erősnek bizonyult, hogy a százados képes volt rátérni a közönyös beszédtárgyra, amelyet Rózsa megpendített.

A leány később észrevette, hogy vendégének szeme folyton arcára van szegezve, s azt mondta:

– Lássa, én is megsebesültem, a papagályom megkarmolt.

Azzal kerek állához szorította kendőjét. Tibornak úgy rémlett, mintha a kendő alá egy könnyü mosolyt rejtett s mintha e mosolyban volna egy csöpp szeretetreméltó impertinencia.

Végre távoznia kellett. A folyosón megállott, – a megoldatlan kérdések egész raja ostromolta. Zina él, a bájos álomkép testet öltött, – de miért nem akar ráismerni? Amaz emlékezetes éjjel azt mondta neki a Tibor-kastély tavának partján: viszont fogjuk egymást látni és meg fogjuk egymást érteni.

Igéretének felét beváltotta, mikor fogja beváltani másik felét?

E pillanatban zongorahangok szólaltak meg odabenn, aztán megint az a dal: la biondetta!

Ah! Zina hát megelégelte már a bujósdit s most e dallal akarja visszacsalni, hogy aztán kacagva boruljon a nyakába…

A százados maga sem tudta, mit tesz, amikor már újra benyitott a szobába.

A leány csodálkozva emelkedett föl a zongora mellől…

– Zina! – kiáltotta Tibor.

A leány nem futott a nyakába, hanem meghökkenve, zavartan, lángvörös arccal hátrált meg. Szeme a csengetyü gombját kereste. Aztán meggyőződhetett, hogy nincs mitől félnie, a százados megszégyenülten, alázatos magatartásban állott előtte.

– Ön rosszul van, százados úr?

– Bocsásson meg, – az a dal! – de már elmult…

A leány aggódva tekintett reá.

– Talán jó volna, ha értesítenők a rokonait, vagy – Zinát?

– Zinát? Tehát itt van? Ön tud róla?

– Az orvosok, az ápolók mondták, hogy lázában egyre Zinát emlegette. Nem tudom – talán a huga vagy a jegyese…

Tibor fejét rázta, valami indokolatlan keserűség lepte meg. Jó ideig elgondolkozott, aztán elszántan kérdezte:

– Kisasszony, józan eszem érdekében kérem, mondja meg: ismeri a Beppo Rozina nevet?

– Ismerem, – mondta Rózsa elcsodálkozva; – hisz a dédanyám neve!

Tibor rémülten tekintett reá, gondolatai végleg megzavarodtak.

– Szergiusz Lőrinc vette el, – folytatta a leány, – aki Mária Terézia idejében kancelláriai hivatalnok volt. Azt mondják különben, hogy nagyon hasonlítok dédanyámhoz…

– Nagyon hasonlít hozzá! – visszhangozta Tibor tompa hangon.

Rózsa egy a falon függő, megbarnult képhez lépett.

– Lássa, ez az arcképe, ha pudert hintenék a hajamba, azt hihetné, hogy én vagyok. A kép azelőtt atyám tornyában függött, – valószinüleg ott látta?

A százados felszökött helyéből és a képhez lépett. A keret fején két angyal egy cartouchet emel, amelybe e szavak vannak írva:

Rozina Beppo – Venezia 1746.

Most már visszaemlékezett, hogy látta. Látta, még reá is köszöntötte poharát. Még valami jutott eszébe.

– Énekesnő volt Rozina Beppo?

– Nem tudom, meglehet, hogy édesatyám tudná megmondani.

Tibor kezdett magával félig-meddig tisztába jönni. De a dal! a dal!

Rózsa erre is készségesen megadta a választ.

– Gyermekkoromban ragadt reám, amikor atyámmal Velencében jártam. Nemrégiben, magam sem tudom, hogy miért, ismét eszembe ötlött. Valami ragadós dallama van, folyton a fülembe csengett, szinte üldözőbe vett. Gyakran szoktam dalolni, csak hogy szabaduljak tőle… Mert a zenéről, egyedüli szórakozásomról, nagy bajaink közepett sem mondtam le.

– Úgy kell lenni, hogy akkor is dalolta, amikor a nyaralóba jöttem. Kezdem érteni!

Rózsa kérdőleg tekintett reá, ő még semmit sem értett az egészből.

A százados, aki még most sem nyerte vissza hidegvérét, nem vette észre, mekkora udvariatlanságot követett el, midőn magyarázat nélkül elbúcsúzott és szobájába bicegett. Belátta, hogy nem alkalmatlankodhatik tovább is a háziaknak és hogy reá nézve is tanácsosabb, ha e titokzatos ház légköréből mielőbb távozik.

Másnap elküldött inasáért, becsomagoltatta kevés holmiját, kocsit hozatott és este búcsúlátogatásra jelentkezett a házikisasszonynál.

Rózsa kalappal fején fogadta, éppen hosszú keztyűivel babrált.

– Én is lemegyek a városba, – mondta búsan, – nincs már mit keresnem e szomorú házban. Az orvos ma végre megengedte, hogy meglátogassam szegény atyámat, – atyám egyre ön után kivánkozik.

– Akkor el fogom hozzá kísérni.

A leány fejével bólintott.

– Nem mertem önt megkérni, de vártam, hogy velem jön. Köszönöm. Meglehet, hogy jelenléte megnyugtatja atyámat.

Vagy egy óra mulva becsöngettek a nyaralószerü épületbe.

A beteg egy barátságos szobában feküdt; már huszonnégy órája, hogy kevés megszakítással folyton aludt.

Mikor a fiatalok benyitottak hozzá, mintegy titokzatos érintésre fölriadt.

– Vigyázzatok – suttogta – vigyázzatok, mert kémekkel vagyok körülvéve. A világ urai féltik tőlem hatalmukat és ártalmatlanná akarnak tenni… De én nevetem erőlködésüket. Én meghalok, de az eszme él és élni fog te benned, Tibor Ákos!

Aztán leültette maga mellé a századost és nagy tűzzel közölte vele a jövőre vonatkozó terveit, meghagyva neki, minő javításokat eszközöljön a Sziriusz szerkezetén. Tibor szórakozottan hallgatta a beteg tudós fellengős képtelenségeit. Ha hébe-korba fölpillantott, szeme találkozott Rózsa könnyes tekintetével, aki mozdulatlanul állott az ágy fejénél.

Szergiusz később ismét elálmosodott; az orvos e jelenségből egy közeledő krizisre következtetett. Rózsa letette kalapját és kijelentette, hogy atyja mellett fog virrasztani; a százados pedig úgy érezte, hogy neki sem szabad még távoznia.

Az orvos és Rózsa a beteg ágya mellett maradtak, Tibor a mellékszoba kerevetén ült. A beteg lihegése áthallatszott hozzá.

Hajnal felé Szergiusz hirtelen fölriadt mély álmából és a századost kivánta.

– Megesküdtetek már? – kérdezte.

Rózsa megütközve tekintett reá, Tibor ajkába harapott. A beteg dühösen fakadt ki.

– Ej, így vagyunk? Kicsaltad titkomat, megosztottad velem dicsőségemet s most nem akarod elvenni a leányomat?

Az orvos egy kérlelő pillantást vetett a századosra; Tibor megértette s azt mondta:

– Nem rajtam mult, hiszen beteg voltam!

– Fogjatok kezet! – parancsolta Szergiusz kevés gondolkozás után. – Most Isten és a világ előtt eljegyezlek egymásnak, atyai hatalmamnál fogva… Fiam, öleld meg menyasszonyodat!

A százados karjaiba zárta a leányt és ajkával könnyen megérintette haját.

Rózsa aztán vizet adott atyjának, a százados pedig ismét átment a mellékszobába. A leány kis idő mulva utána jött. Zavartan megigazította haját a tükör előtt, aztán lángvörös arccal, de bátran leült Tibor mellé.

– Szegény barátom, ön nagy keresztet vállalt magára, amikor ily szerencsétlen emberek közelébe jött, minők mi vagyunk. Megbocsát szegény atyámnak?

– Mindig áldani fogom emlékét, – mondta Tibor komolyan.

A leány meghökkenve pillantott rá, de nem válaszolt, mintha nem akarná vagy nem merné megérteni e szavak rejtett értelmét.

Jó ideig ültek így, mialatt a beteg odaát nyugodtan aludt. A leány is küzködött már az álmossággal, Tibor pedig figyelmesen szemlélte Rózsa arcát. Ez az arc komoly volt, okos és jóságos. A nagy szenvedések, a lemondások hosszú láncolata, amelyekből a leány eddigi élete állott, nem voltak képesek lelkének tiszta nyugalmát megzavarni.

– Áldani fogom atyja emlékét, – ismételte Tibor halkan, – mert neki köszönhetem életem boldogságát.

A leány most fölemelte a fejét.

– Mit mond? Egy elgyötört, beteg agy ötlete… Hiszen mi nem ismerjük egymást!

– Én régóta ismerem. Mit akar? Arcára van írva, hogy jó, nem, tiszta, – én nem vagyok az, de tudnia kell, hogy ön mellett én is azzá lehetek.

Rózsa zavartan nézett reá.

– Tudja, hogy nem vagyok gazdag?

A százados kicsinylő mozdulatot tett a kezével… Bánta is ő! Jól tudta, hogy a dúsgazdag családja, amelyet gyakran vérig kínzott és kétségbeejtett kalandos hóbortjaival, készségesen nyitná meg előtte szívét és pénztárcáját, ha – akár egy mesalliance árán is – józanabb életmód folytatására tökélné el magát.

Rózsának eszébe jutott valami.

– Gondoljon arra, akit annyira szeret, gondoljon Zinára!

– Zinára gondolok. Tudja ki az? Elmondom. Egyszer – álmomban vagy ébren, az most már egyre megy – egy csodálatos mesevilágban jártam, – ott föltaláltam Zinát. Mit mondjak? Szép volt, jó, édes – mint maga. Éreztem, lelkemből mint emelkedik a fölszínre az a kevés jó tulajdonság, ami bennem még megmaradt. Ő szegény volt és alacsony származásu és én meg akartam érte halni; amikor pedig sajgó szívvel visszajöttem a valóságba, megláttam önt és fölismertem önben Zinát. Térdre akartam borulni, azt akartam mondani: itt vagyok, szeretlek, nem eresztelek többé! Akkor történt meg velem először, hogy gyáva voltam egy nővel szemben…

A százados, akit tüze szokatlan ékesszólásra ragadt, hirtelen elhallgatott. Most vette csak észre, hogy kezében tartja a leány kezét. Rózsa néhány eredménytelen kisérletet tett, hogy kiszabadítsa ujjait, aztán visszavetette fejét a pamlag támlányára és mozdulatlanul nézte a szoba tetejét.

– Nem vagyok babonás, – mondta Tibor halkan – de lássa, én azt hiszem, ereinkben két régóta elhalt szerelmes vére folyik, akik új életre ébredtek, hogy szerelemmel tegyék jóvá a mult szenvedéseit…

Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az örökkévalóságot. A szoba csendjét egy óra ketyegése zavarta csak, az ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a lámpa fényével. Rózsa feje – mintha egy ellenállhatatlan kényszernek engedne – lassan lesiklott a kerevet támlányáról és megpihent a férfi vállán. Tibor azt hitte, hogy elnyomta az álom, – amikor azonban föléje hajolt, szeme találkozott a leány tiszta tekintetével.