← Table of contents
Nagy magyarok élete (2. kötet)

MÁTYÁS KIRÁLY.

Reading edition

I.

Áll még a ház Kolozsvár legrégibb városrészében, az Ó-várban, hol a törökverő Hunyadi János második fia, Mátyás született. Ez a ház nem volt a Hunyadi Jánosé. Szállóháznak használta a Hunyadi-család, ha Kolozsvárt időzött. Itt szállott meg az 1440-ik esztendő telén Szilágyi Erzsébet Hunyadi János felesége. Itt, Méhffi Jakab jómódú szőllősgazda házában született 1440. (némelyek szerint 1443.) február 23-án Mátyás, a nagy király. Innét indul ki az a ragyogó fényes, az a dicsőséges pálya, melyhez hasonlatost keveset ismer a történelem. Apja, a volt köznemes, akkor még csak szörényi bán: álmodhatta-e vajjon, hogy őt magát a nemzet bizodalma az ország kormányzói székébe, halála után pedig a fiát a királyi trónra ülteti?

Valóban, csodás, tüneményes pálya az, melyet Hunyadi Mátyás megfutott. Alig tizennyolc esztendős korában Magyarország királya. Tíz esztendő mulva már Csehország királya is. Élete vége táján »nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára«.

A ma oly hatalmas német császár ősei, a Hohenzollern fejedelmi családok tagjai, évi fizetést fogadtak tőle el. Szives örömest adta hozzá feleségül leányát a nápolyi király, s szives örömest lett törvénytelen fiának, János hercegnek felesége Sforza Blanka milanói hercegnő. Fent Budavárában, az ő idejében volt legfényesebb a királyi palota: híres művészek, építőmesterek alkotásai világhírre emelték a magyar király palotáját, mely állandó találkozója volt külföldi és hazai nagy tudósoknak, költőknek, művészeknek s melyet áradozó lelkesedéssel nevez egy olasz követ földi paradicsomnak!

Ha Hunyadi János nem is álmodhatá, hogy egykoron Mátyás fején ragyog Szent István koronája, ő, ki csak férfikorában tanulta meg az írást és olvasást, királyi nevelést adott a fiának. Gyermekéveit Kolozsvárt, szülővárosának falai közt élte Mátyás, »ott vitték – írja Heltai Gáspár – legelőször is az oskolába«. Nem is feledkezék meg sem szülőházáról, sem szülővárosáról, midőn »annak utána magyar királlyá lőn«, írja ugyancsak a derék Heltai Gáspár. »Nagyon megajándékozá a gazdát és jeles szabadsággal meglátogatá. És örök emlékezetre megajándékozá az várost is igen nagy és jeles privilégiummal és szabadsággal«.

De azt mondám: királyi nevelést adott fiának a törökverő Hunyadi János. S valóban ennek a kornak a legműveltebb magyar embere, zrednai Vitéz János püspök volt a mestere. Az a Vitéz János, ki leghivebb embere volt Hunyadi Jánosnak; aki szebbnél szebb leveleket írt külső országbeli fejedelmeknek Hunyadi János nevében. Ez a férfiú vezette a gyermek Mátyás tanítását a világi tudományokban; ő és a melléje rendelt mesterek ismertették meg vele a régi görög és latin írók remek műveit s állították fejlődő lelke elé példaképül az ó-kor nagy hőseinek elmetermékenyítő, nagy cselekedetekre serkentő tetteit. És ott volt oldalán Kapisztrán János, a szent szerzetes, a nándorfehérvári diadal egyik hőse; és ott volt a szintén olasz Karvajal János bibornok: mindakettő szent életű, tudós pap. Ezek és az édes jó anya, Szilágyi Erzsébet, a magyar női erények példaképe, csepegtették a gyermek lelkébe a vallásosságot, azt a mély, erős vallási érzést, mely a megpróbáltatások nehéz óráiban lelkét felemelte, a gonoszok, a megtévelyedettek iránt szívét kegyessé, elnézővé, irgalmassá tette. A jeles tanítómesterek nevelőmunkáját kiegészíti, megkoronázza a valamennyi közt legnagyobb mesternek, az apának példája. Nemcsak Magyarországnak, de az egész világnak ez időben legnagyobb hőse, legjelesebb hadvezére volt Hunyadi János. A gyermek esze, képzelete bizonyára a valóságosnál is magasabbra emelte apjának hatalmas alakját. Gyermekszíve sóvárogva néz a hadba induló hős s daliás vitézei után s szeme könybe borul, hogy ő még gyermek; gyönge karja még nem birja a kardot, nem követheti apját a törökverő csatákba. Diadalok és vereségek váltakoznak, de a vereségek is emelik Hunyadi János nagyságát. Midőn a várnai gyászos csatavesztés után híre jön, hogy elesett a király s eltünt maga a hadvezér is, nemcsak a Hunyadi-ház, de az egész ország gyászba borul. A Hunyadi-ház a család fejét, a nemzet legnagyobb hősét siratja s im, az egész ország visszhangzik a lelkes, ujjongó örömtől, midőn a hős élve kerül vissza a haza szent földjére, övéinek ölelő karjai közé.

Vitéz János.
Vitéz János.

Vitéz János.

Még nem volt öt éves Mátyás, mikor a nemzetet a várnai gyászos veszteség érte. Tizenegy éves, mikor, a rigómezei szerencsétlen ütközet után, apja Brankovics szerb fejedelem fogságába kerül s a váltságdíj egy részét vele fizetik le: eljegyzik Brankovics unokájával, a gyűlölt Cillei Ulrik gróf leányával. Akárcsak királyfi volna, úgy kötik le a gyermeket egy másik gyermekkel, akit sohasem látott. Lekötik egy egész életre… Az éles eszű gyermek már tudja, hogy apja révén nevezetes személy ő; hogy saját álmait, vágyait el kell nyomni, ha az ország érdeke úgy követeli. Csoda-e, ha korán érik lelke? Érleli a mesterek tanítása, érleli a körülötte történő események folyása. Serdülő ifjú, midőn dicsőség és gyász híre egyszerre száll be a Hunyadi-ház kapuján: Nándorfejérvárnál tönkre verte apja a törökök rengeteg hadát, de közvetlen a diadalmas csata után a törökverő hős lelke égbe száll. És a nagy hős halála után szörnyű hirtelenséggel következik bátyjának, Lászlónak a lefejeztetése, az ő fogsága, apja emlékének meggyalázása – – csoda-e, ha lelke időnek előtte megérlelődött s meg is edződött? Hunyadi Lászlót lefejezték, de a gyermek Mátyással már nem merték ugyanezt cselekedni. A nemzeti felháborodás elől Bécsbe menekült V. László király s vitte magával Mátyást is. Tudta jól, hogy a nemzettel szemben legerősebb fegyver a kezében: Hunyadi János fia. Azzal gyanusították a Hunyadi-házat ellenségei, hogy magának akarja a királyi hatalmat s a fogoly Mátyást ezzel gúnyolják Bécsben az őrök. »Várjatok, majd még a ti királyotok leszek!« – felelt a csúfolódóknak az ifjú Mátyás büszkén, dacosan. Mert hiába vítte magával a gyáva V. László, hiába vetette fogságra, Mátyás tudta, hogy egész nemzet áll mögötte s csakhamar megnyilnak börtönének ajtai. Hirtelen halállal halt meg V. László s Mátyás Bécsből Prágába került, Podjebrád György kormányzó udvarába. Fogoly volt itt, fejedelmi fogoly, aki Podjebrád asztalánál ült, ha az asztal végén is. De »az utolsókból lesznek az elsők«, mondja a Szentírás s Mátyás csakhamar az asztal fejére került. Özvegy Hunyadiné egyszerre gyászolta férjét s fiait, a halottat és a fogolyt, de magyar nő volt minden izében, nem engedte át magát a semmittevő busongásnak: talpra állította házának híveit, testvére, Szilágyi Mihály toborzotta a zsoldosokat s most már nem volt titok, hogy a Hunyadi-házon ejtett gyalázatos sérelemnek csak egy megtorlása lehet: Mátyás királlyá választatása! Közben az édes anya folyton küldözgeti leveleit Prágába fogoly fiához: ne csüggedj, velünk a nemzet. Csudálatos mesék támadnak a nép ajkán: olyan hírvivő szolgája van Hunyadinénak, aki hat óra alatt teszi meg az utat Prágába meg vissza. Bizonyosan a gonosz szellemek repítik a hírvivőt a levegőn keresztül! Ismeritek Arany János gyönyörű költeményét, Mátyás anyjá-t: meghatóan írja meg ebben az anyai szív feljajdulását, midőn a leggyorsabb hírvivő is csak annyit igérhet, hogy három nap alatt hozza meg levelére a választ Mátyástól.

Istenem, Istenem, Mért nem adál szárnyat, Hogy utól- Érhetném Az anyai vágyat!

És ekkor lecsap »fekete szélvészből« egy fekete holló, kikapja az anya kezéből a levelet, szalad utána a sokaság, hogy lelőjjék. Százat is meglőnek, csak az igazit nem. Ez elvitte a levelet Prága városába s meg is hozta a választ estére. »Piros a pecsétje, finom a hajtása, oh áldott, oh áldott a kezeírása!«

Podjebrád György.
Podjebrád György.

Podjebrád György.

Így születnek a mesék Mátyás király alakja körül már gyermekkorában, jeléül a nagy szeretetnek, mellyel a nép Hunyadi Jánoshoz s egész háza népéhez viselteték.

Bonfini Antal, az olasz tudós szerint, ki 1486-ban került Mátyás király udvarába s ki Mátyás megbizásából megírta a magyar nemzet történetét, ennek egyik fejezetében a királyválasztás történetét is – maga Mátyás mondta el egy izben, midőn a bűvészetről vitatkoztak, hogy az anyja milyen gyors hírvivővel küldötte leveleit Prágába. Oda-vissza hat óra! Az ő könyvében olvassuk, hogy a jó édes anya »a hű és okos Vitéz Jánost oly meghagyással küldötte Csehországba, hogy egy tapodtat se mozduljon Prágából, míg csak fiának szabadulását bármi módon ki nem eszközli. Amint azután ez a cseh királyi udvarba érkezett, úgy látta, hogy a király puszta nyereségvágyból tartja fogságban Mátyást. Mikor pedig látta, hogy a cseh király pénzszomja arannyal könnyen csillapítható, megalkudott vele s visszatért az anyához. Legtöbben 60 ezer, mások 40 ezer aranyat említnek a váltság díjául. Magyarországra visszatérve, még a királyválasztó országgyűlés előtt Szilágyi Mihály és Erzsébet elé terjesztette az alku feltételeit s mikor ezek szivesen elfogadták azokat, a tapasztalt és megfontolt Vitéz Szilágyi Mihállyal és Erzsébettel együtt a királyválasztásra s szavazatok szerzésére fordította figyelmét.«

Az 1458-ik esztendő január hónapjára volt kihirdetve a királyválasztó országgyűlés. Nemcsak idegenek, de magyar főurak is tartottak számot a magyar koronára, ám a nemzet akarata oly hatalmas erővel nyilatkozott meg, hogy a trónkeresők mind háttérbe huzódtak. A gyászos emlékű Lászlónak két leánytestvére volt, az egyik Vilmos szász hercegnek, a másik Kázmér lengyel királynak a felesége: mindakettőnek volt némi pártja, de a nemzet zöme többé hallani sem akart idegenről. Szemet vetett a koronára Garai László, a nádor, Ujlaki Miklós, az erdélyi vajda is, de a Hunyadi-család népszerűségével egyik sem mérkőzhetett. A szent korona Frigyes császár kezében, de nem volt mersze, hogy fejére tegye: a nagy Hunyadi János fiának, Mátyásnak nevétől visszhangzott az ország, ő mellette dobbant meg minden igaz magyar szív.

Magát a királyválasztást így örökíti meg a derék Bonfini, az ő választékos nyelvén: »Mikor tehát Pest alatt, a Rákos mezejére, a szokásos módon a királyválasztó gyűlést kihirdették, mindenekelőtt Szilágyi Mihály érkezett meg nagy csapatokkal s a fő- és köznemesek nagy sokaságával. Szilágyihoz a következő főnemesek csatlakoztak: mindenekelőtt Székely Tamás auraniai perjel, Rozgonyi Sebestyén, Kanizsai László, Szentmiklósi Pongrác, s még sok erdélyi és délvidéki nemes, kiket Hunyadi János régebben békében s háborúban lekötelezett magának. Ez a hálás sokaság, jótevője halála után méltó módon akarja leróni háláját, s ehhez járult még, hogy a Hunyadi-ház sorsát valamennyien a magukéval elválaszthatatlanul azonosnak tekintették. Az ellenpárti főurak pedig Budán gyülekeztek; köztük legkiválóbbakként emlegetik Garai László nádorispánt, Ujlaki Miklós erdélyi vajdát, a nagy hatalmas urat, a Hunyadi-ház versenytársát, lendvai Bánfi Pált, a királyi főajtónálló-mestert, s rajtuk kívül ott volt a nemesi rend nem csekély része, kiváltképpen azok, kik a Hunyadi-ház esküdt ellenségei voltak. Ezek valamennyien magába a budai várba gyülekeztek. Szilágyi Mihály ereje, belátása s vitézsége nagyon megfélemlítette őket, – lelkiismeretük is nyugtalankodott, mert László gróf erőszakos halálának nemcsak tudói-látói, hanem köztudomás szerint egyenesen szerzői voltak. Félelmüket fokozta a Duna váratlan befagyása is, tudva azt, hogy így az ellenfél sokkal veszedelmesebb rájuk. Február 10-én ugyanis (valójában február 20-án), a Szilágyi Mihály érkezését követő éjszakán, a Duna a nagy hidegtől általános meglepetésre teljesen befagyott és jégkérge mindenki előtt biztos utat nyitott. Látták, hogy ellenfelük számra, fegyverben, lóban, vitézségre jóval felettük áll, s ezt az eredmény is mutatta. Sőt a Hunyadi-pártból egy nagy rész a Dunán keresztül Budára ment, hogy a budaiakat erővel a gyűlésre hurcolják. Félelmüknek Mihály rendelete vetett véget: egy kiáltványban kihirdette a gyűlés szabadságát, s gyakori követváltásával, becsületszavának lekötésével a budaiakat mind a nemzetgyűlésbe csalogatta.«

»Másnap azután (a Budán tartott) titkos tanácskozáson valamennyien egyhangúlag Mátyást kiáltották ki királlyá, amit a nép és a pesti gyermekek már úton-útfélen napokkal azelőtt kiáltottak. Mikor az ellenpártiak ezt hallották, úgy vélekedtek, hogy a nép szavának, mint Isten szavának nem szabad ellentállani. Azt is igen csodálatos dolognak tartották, hogy mikor még Mátyást az országgyűlésen a főpapok, a főnemesek, nemesek és követek ki sem kiáltották királlyá, a pesti főtemplomban a papság, mintegy isteni intésre, máris örvendve adott ezért hálát az Úr Jézusnak, a Szűz anyának és a többi védőszenteknek. Miután pedig nyilvánosan királyul jelentették ki, egész Magyarország nagy örömmel ünnepelte őt. A falvakban és városokban öregek és ifjak az örömnek nyiltan oly sok jelét adták, aminővel azelőtt egyetlen egy királyt sem illettek. Kürtökkel, dobbal és síppal, továbbá tánccal és énekkel örvendeztek s napokon keresztül örömkiáltásokat hangoztattak.«

Az 1458-iki esztendő január 24-én történt meg Mátyás királlyá választása, miután az előző napon a Hunyadi-ház az ellenségeivel ünnepélyesen kibékült. A főurak Budán tanácskoztak, a köznemesség pedig a Rákos mezejéről a befagyott Duna jegére vonult: itt várta türelmetlenül az eredményt. S mert sokáig tartott a tanácskozás, a nemesség nagy izgalmában egyre sűrűbben kezdette éljenezni Mátyást, mire az urak is befejezték a tanácskozást s Mátyást megválasztott királynak jelentették ki. Egykoruak feljegyzése szerint negyvenezer ajkról hangzott fel a Duna jegén: éljen Mátyás király! És felzendült a lelkes dal a Duna partján:

Mátyást mostan választotta Mind az ország királyságra, Mert az Isten adta nekünk Mennyországból oltalmunkra.

És ment a levél Szilágyitól Podjebrádnak, Prága városába s mentek a követek is, hírül adni, hogy Mátyást Magyarország királyává választották. »Mikor a cseh király – írja Bonfini – ebédközben hivatalos levélben értesült arról, amit szóbeszédből már hallott, az asztal végén ülő Mátyást azonnal felebb, az asztal fejére ültette. Ez azonban csodálkozva a dolog szokatlanságán, félt, hogy ez az új dolog gúnyból történik, és midőn kérdezősködött, hogy miért történik az, György megparancsolta neki, hogy csak maradjon a helyén és csak az ebéd végén akarta vele közölni az örvendetes hírt. Az ifjú elhallgatott és reménnyel eltelve nem tudott enni. Az ebéd után a király ezt kérdezte:

– Mit adsz értte, Mátyás, ha egy hallatlan nagy örömhírt adok tudtodra? Nemde ezért az örömért a legnagyobb jutalmat fogod adni és szívesen megadsz mindent, amit csak kérek?

Mátyás így felelt:

– Semmi sem lehet rám nézve, óh király, örvendetesebb a szabadságnál. Ha ezt megadod, fogadom, hogy örök hálával s mindazzal, amit csak kérsz, fizetek értte. Azokat, kik más hatalmában vannak, nem kérni szokás, hanem parancsolni szokás nekik, mikor kényszeríteni lehet őket.

Erre Podjebrád így felelt:

– Üdvözöllek, Mátyás, Magyarország királya, üdvözöllek, magyarok ura, akit nem emberi, hanem isteni akarat tett azzá. A magyarok téged isteni atyádnak halhatatlan érdemeiért, a te kiválóságodért s a beléd vetett megmérhetetlen reményekért királyukká választottak!

E szavakat s utána még jó hosszú beszédet ád Bonfini Podjebrád szájába, ki amint az örvendetes hírt vette, sietett kihasználni a maga javára a kedvező alkalmat. Örök szövetségre szólítja fel az ifjú királyt s ennek megerősítéseül szavát adatja, hogy feleségül veszi a leányát.

II.

Tizenhét esztendős volt Mátyás, midőn Magyarország királya lett s fiatalságára való tekintettel kormányzót választott melléje az országgyűlés Szilágyi Mihály személyében. Ő maga, a kormányzó vezette a küldöttséget Prágába, s ment a követséggel Szilágyi Erzsébet is, hogy mielébb lássa sokat siratott fiát. A magyar követségnek nem kellett Prágáig menni, Magyarország határán, a Morva folyó partján fekvó Strasznic várában találkozott a magyar követség a Podjebrád vezette cseh követséggel. A találkozás megható jeleneteit csakhamar követték a komoly tanácskozások. És igazán nehéz, kínos órákkal kezdődik Mátyás királysága: alig száradtak fel a viszontlátás örömkönyei, Mátyás abba a keserves helyzetbe jutott, hogy meg kellett tagadnia édes anyja kivánságának teljesítését. A Hunyadiak és Garai nádor között kötött békességnek az volt a főfeltétele, hogy Mátyás feleségül veszi a nádor leányát. És ő már lekötötte kezét Podjebrád leányának. Még fejletlen, beteges gyermek volt Podjebrád leánya, nem a szivére hallgatott tehát Mátyás, hanem az ország érdekében vélt cselekedni, midőn kezét lekötötte. És bármennyire fájt szívének, hogy anyját meg kell szomorítania, szószegéssel nem kezdhette uralkodását. Anyja és nagybátyja esküvel kötelezték magukat, hogy Mátyás feleségül veszi Garai leányát, de neki erről csak akkor lett tudomása, mikor már szavát adta Podjebrádnak. Még ott a stasznici várban írásos nyilatkozatban is kötelezte magát, hogy örök barátságot tart Podjebráddal; aki annak ellensége, neki is az, leányát Katalint hitvestársul eljegyzi, őt legkésőbben egy esztendő mulva udvarába hozza, a maga megkoronáztatása után királynévá koronáztatja s véle, mihelyt tizenhetedik évét betöltötte, egybekél. Hasonló nyilatkozatot adott ki Podjebrád is s végül mindketten százezer magyar forintnyi birságot kötöttek ki, ha valamelyik a szerződést megszegné.

Testileg még gyönge volt Mátyás, midőn Magyarország királya lett. A termete alacsony, az orra feltünő nagy, de nyilt, bátor tekintetű s föllépése méltóságos, királyi vala. Tizenhét éves létére férfi volt ő lelkében, önálló a cselekedeteiben. Imé, még át sem lépte az ország határát, meglepő jelét adta férfiasságának: sem anyjának, sem nagybátyjának, sem az érette jött uraknak nem sikerült megtántorítania, ragaszkodott makacsúl az egyezséghez, mit Podjebráddal kötött. Abban a korban ritka műveltséggel lépett trónra az éles elméjű ifjú s a ritka műveltséggel erős akarat, gyámkodásra nem szoruló önállóság párosult. A maga esze s szíve szerint akarja és tudja is kormányozni az országot. Midőn a királyválasztó országgyűlés öt esztendőre kormányzóul választotta Szilágyi Mihályt, mindjárt oly nehéz feltételeket fogadtatott el a kormányzóval, melyeket a fiatal király éppenséggel nem akart tudomásul venni. Azt határozta ez az országgyűlés, hogy a király a saját zsoldosaival védje az országot, a fő- és köznemességet csak a legnagyobb szükség esetén szólíthatja hadba, s a nemesek jobbágyaitól ne szedhessen adót. Csehország felől a husziták pusztították az országot, délről a törökök, kik már be is csaptak a Bánságba. Már most hogy védje meg az országot a király, honnan, miből szerezzen zsoldosokat? Az ország belső állapota, midőn Mátyás a trónra lépett, olyan volt, mint a »szétrongyollott ruha«, a »sebekkel borított test«, a »romba dőlt ház«. Maga Mátyás írta ezt néhány esztendővel később a pápának. Sem pénz, sem hadsereg.

Amilyen nagy lelkesedéssel választotta meg a nemesség Hunyadi János fiát királynak, épp olyan nagy fukarsággal tagadta meg tőle a pénz- és a vérbeli áldozatot. Garai nádor, miután a leányát nem vette feleségül, Mátyást el sem ismerte királynak. S Garaihoz szegődött Ujlaki Miklós, az erdélyi vajda is. És pártot ütött ellene Giskra is, aki pedig kezdetben meghódolt neki. Ám az ifjú királyt nem ijesztette meg e hatalmas emberek pártütése. Jól tudta, hogy az ország többsége vele tart, s mikor látta, hogy ellenségeinek a szép szó nem használ, fenyegetéssel és fegyverrel kényszerítette hűségre őket. Ujlakinak elég volt a fenyegetés, Giskrát pedig egyik hű embere Rozgonyi Sebestyén verte meg Jánospatak mellett. De le kellett számolnia Frigyes császárral is, aki még mindíg kezében tartotta a magyar koronát s azért előbb kétszázezer, majd nyolcvanezer arany forint váltságdíjat követelt. Mátyás nem fogadta el Frigyes feltételeit s Kanizsai László vezérletével négyezer főnyi hadat küldött Frigyes ellen. Nagyon röviden bánik el Garai Lászlóval: megfosztotta a nádori méltóságtól s helyébe Guti Ország Mihály főudvarmestert nevezte ki. Nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak a kormányzói cím marad, az ifjú király nem tűri a gyámkodást s az öreg Szilágyi duzzog, békételenkedik s a vérig sértett Garainak könnyű volt a duzzogó öreget a maga pártjára hódítani. Ujlaki Miklós is háborgott, hogy nem őt, hanem Ország Mihályt nevezte ki nádornak s a három elégületlen főúr: Garai, Ujlaki és Szilágyi a Garaiak tolna-megyei várában, Simontornyán, összebujt, ott »fölbonthatatlan örök frigyet« kötöttek egymással, esküvel fogadták, hogy egymást »bárki ellen« támogatják. »Nyilt« összeesküvés volt ez, mert az urak éppenséggel nem titkolták, hogy a király ellen szövetkeztek. Mátyás csakhamar értesült az összeesküvésről, de a megtorlás helyett az öreg Szilágyit kibékítette. A kormányzói tisztről lemondott Szilágyi s e helyett a besztercei örök grófságot kapta, meg a Hunyadi-ház uradalmainak nagy részét.

Közben jött a hír, hogy a törökök betörtek Szerbiába s megvívták Galambóc várát. Mátyás nyomban közfelkelést hirdetett s ő maga személyesen vezette a hirtelen toborzott hadakat. A törökök a király közeledtének hírére visszahuzódtak, de Mátyás nem elégedett meg ezzel: üzőbe vette az ellenséget, meg is verte s azon gondolkozott, hogy nagyobb hadjáratba kezdjen. Ám erről le kellett mondania, mert hazulról rossz hírt kapott: újra pártot ütött ellene Szilágyi Mihály, újra szövetkezett Garaival és Ujlakival. Nándorfehérvárnál táborozott Mátyás e hír vételekor, október elején. Felháborodással hallotta az újabb összeesküvést s most már példás megtorlásra szánta el magát. Szilágyi Mihályt elfogatta s futó tűzként ment híre az országban, hogy a király saját nagybátyját nemcsak elfogatta, de le is akarja fejeztetni.

Az egész országban mély hatást tett az ifjú király e cselekedete. Az urak megdöbbentek, az elnyomottak fellélekzettek: imé egy király, ki saját nagybátyját sem kíméli, ha ellene, a király ellen fondorkodik s az ország rendjét, békéjét megbontja! Nem fejeztette le ugyan Szilágyit a király, megkegyelmezett neki a pápai követ közbenjárására, s bizonyára nagyot könnyebbült a lelke, hogy kegyelmet gyakorolhatott, de fogságban tartotta Világos várában s ez is elég volt arra, hogy tekintélyét emelje, a nemzet zömében a hitet, a bizalmat megerősítse személye iránt.

E nagy hatású cselekedet után hivta össze az országgyűlést Szegedre, december 6-ikára. A királyválasztó országgyűlés s még inkább a második, melyet a nyár folyamán tartottak, valósággal megkötözte Mátyás kezét a honvédelem dolgában. Lehetetlen, tűrhetetlen állapot volt az, hogy az ország védelmének terhe egyedül a király vállára nehezüljön. Ezeket az oktalan, szűkkeblű törvényeket meg kellett változtatni. És ez az országgyűlés a király, a főpapok és zászlós urak banderiumaiból álló rendes sereg s a rendkívüli esetekben elrendelhető nemesi közfelkelés mellett egy új hadsereg szervezését határozta el: főurakat és köznemeseket minden húsz jobbágytelek után egy jól felfegyverzett lovas kiállítására kötelezett. Az így kiállított lovasok minden vármegyében külön banderiumot alkottak, s e banderiumok, melyeknek kapitányait a király nevezte ki, az ország határain túl is szolgálniok kellett.

A szegedi országgyűlés után Mátyás teljes erővel léphetett fel a fondorkodók ellen. Garai és Ujlaki láthatták, hogy a nemzet ott áll királya mögött. De még mindig nem akarták elismerni Mátyást Magyarország királyának s a hűtlen főurak Frigyes császárnak ajánlották fel a trónt. Elhitették a császárral, hogy Mátyás »illő ellátás« fejében önként visszalép. Ezek az urak nem ismerték, vagy nem akarták ismerni Hunyadi János fiát. A császárral folytatott tanácskozásokról gyorsan értesült a király s azonnal Budára hivta az ország előkelő urait, hadd lássa, tudja, kikre számíthat. És összegyült Budán, 1459. február havában harminchat világi főúr. És eljöttek a főpapok is, az erdélyi püspök kivételével mind. Ezek valamennyien hűséget esküdtek a királynak. Megesküdött Mátyás is, hogy híveit megvédi a lázadók és hatalmaskodók ellenében, a régi jogokat és szokásokat megtartja s azokat csak az ők hozzájárulásukkal változtatja meg, ha úgy kívánná az ország érdeke. De összegyültek a pártütők is Németújvárt s bár kevesen valának: Frigyes császárt megválasztották Magyarország királyának! A választásról értesítették Frigyest, de ez óvatos volt: felvette ugyan a királyi címet, de egyelőre nem merte fejére tétetni a szent koronát.

Amint Mátyás értesült a hirhedett királyválasztásról, Frigyest bitorlónak, »a magyar faj és nyelv ellenségének« nyilvánította s egyben közfelkelést hirdetett a »magyar név« oltalmára. De meg sem várta a nemesség felkelését, saját dandárát Nagy Simon mácsói bán vezérletével a pártütők ellen küldötte. Az első csatában, Körmend mellett, a pártütőknek kedvezett a szerencse, de pár nappal később Nagy Simon tönkre verte őket. Ez idő tájt halt meg a pártütők feje, Garai nádor s társai mind meghódoltak a királynak. De közben Szilágyi Mihály kiszabadult a fogságból s a bosszú vágyától égő öreg úr újra összetoborzotta Mátyás ellenségeit. Erre az időre esik Podjebrád, az »após« kétszínű viselkedése is. Ez a ravasz ember, míg szinleg azon dolgozott, hogy Frigyest és Mátyást kibékítse, titkos szövetséget kötött a császárral, hogy a fegyverszünet letelte után együtt támadnak Magyarországra. Hadi terve pedig az volt, hogy Frigyest is, Mátyást is gyengítse a folytonos háborúskodással s végezetül mindkettő országára rá tegye a kezét. Ily körülmények között Mátyást nehéz helyzetbe sodorta nagybátyjának újabb pártütése. De végre is sikerült az öreg urat sok utánjárással, igérettel kibékíteni. Mátyás azt igérte neki, hogy neki adja a szerb fejedelemséget, ha a töröktől visszahódítják. És Szilágyi Mihály el is indult azonnal Szerbiába. A hadviselés volt az eleme az öreg úrnak, a csaták tüzében érezte jól magát. Elment hát Szerbiába, de alig ért Szendrő közelébe, ott egy nagyobb török csapat körülfogta, s fogolyként vitték Konstantinápolyba, hol a híres törökverőt lefejezték.

De a belső rend még mindig nem állott helyre az országban. A felvidéken még mindig garázdálkodott Giskra, kit valósággal fölbérelt erre Frigyes császár. Ő maga nem merte megtámadni Magyarországot, Giskrát használta eszközéül. Mátyás egyszerre két sereget küldött a felvidékre, majd maga személyesen vezette a hadjáratot Giskra ellen, mígnem sikerült leverni a garázda embert. És itt volt az ideje, hogy végre Podjebráddal is tisztázza a dolgát. Két esztendeje mult már, hogy eljegyezte Podjebrád Katalint s a házasság még mindig nem történt meg. Mátyás az 1461-ik év első napjaiban követséget küldött Podjebrádhoz s május havában el is hozták Budára Katalint: megtörtént a kénytelen házasság. Most már a király joggal számíthatott apósa támogatására s elérkezettnek látta annak is az idejét, hogy Frigyes császártól visszaszerezze a szent koronát. Megkönnyítette a dolgát Albrecht osztrák herceg, ki császári nagybátyja ellen Mátyástól kért segítséget. Ötezer főnyi hadat küldött Mátyás 1461 nyarán Ausztriába, de ütközetre nem került a dolog: Podjebrád, a kétszínű após közbenjárására Albrecht herceg fegyverszünetet kötött a császárral s ehhez hozzájárult Mátyás király is. Közben kiderült, hogy a derék após a fondorkodó magyar főurakkal szövetkezett s meg akarja szerezni fia számára a magyar koronát. Mátyás gyors elhatározással békét kötött Frigyes császárral, aki a szerződés értelmében visszaadja a koronát és Sopron városát, Mátyást fiának fogadja s minden ellenségével, különösen a törökkel szemben támogatja. Viszont Mátyás a koronáért 80 ezer forint váltságdíjat fizet, de Sopron kivételével a császár kezén levő összes magyarországi városokat és várakat ott hagyja s abba is belenyugszik, hogy Frigyes a királyi címet tovább is viseli. De volt e szerződésben mindezeknél egy fontosabb dolog: Mátyás biztosította Frigyest, hogy, ha Magyarország trónja az ő halálával, vagy másként megüresednék, anélkül, hogy Mátyás után fiúgyermek maradna, Frigyes császár vagy valamelyik fiúgyermeke foglalná el a trónt.

Az 1462-iki országgyűlés hozzájárult ehhez a szerződéshez és a váltságdíj lefizetésére minden jobbágytelek után egy forint adót szavaztak meg. A szerződést csak a következő esztendőben írták alá az országos küldöttség tagjai s 1464-ben került haza a szent korona. Ezt a közbeeső időt sem töltötte tétlenül a király. Az 1462-iki év őszén nagyobb hadat vezetett Erdélyen át Oláhországba. Avval a céllal indult, hogy Vlád vajdát, kit a török szultán megfosztott a fejedelemségtől, visszahelyezze a méltóságába. De Brassónál tovább nem ment, itt már várt reá Radul, az új oláh fejedelem. Az oláh bojárok s az erdélyi urak felvilágosították a királyt, hogy Vlád vajdát a kegyetlenkedéseiért űzték el, maga Radul elismerte a magyar király fenhatóságát s Mátyás nemhogy védelmébe vette volna az érdemetlen Vládot, de fogolyként küldötte Budára. Az igazságos királynak önként hódolt meg Oláhország.

Közben arról értesült, hogy a török szultán Boszniára vetette a szemét: ezt a tervet meg kellett hiusítania. Országgyűlést hívott Tolnára, 1463. márc. hónapjára s erre a gyűlésre fejenként hívta meg a nemességet. Ez az országgyűlés a török részről fenyegető nagy veszedelemre való tekintettel, azt határozta, hogy minden tíz jobbágytelek után egy-egy lovast kötelesek hadba indítani a nemesek, ezenkívül személyesen is tartoznak megjelenni. A mely nemesnek tíz jobbágytelkénél többje nincs, azt csak személyes megjelenésre kötelezte az országgyűlés. Magát a királyt sem vette ki a kötelezettség alól a gyűlés: ő is minden tiz jobbágytelek után egy-egy lovast állított elő. Nemkülönben a királyné és a király anyja is. És megkezdődött a hadi készülődés. A király egyedül ötezer gyalogost és kétezer lovast szerelt föl. Jóformán az egész ország talpra állott, hogy a szultánt megakadályozza Bosznia meghódításában. De a szultán sem dugta össze a kezét. Nagy sereget küldött a Szerémségbe, hogy Mátyás seregének útját vágja, s azalatt Boszniára rátegye a kezét. Ám a Szerémségben is, majd Temes megyében is Mátyás hadai megverték a törököt, maga Mátyás vette űzőbe a török sereg maradványát, átcsapott Szerbiába s annak török uralom alatt levő részében tizenötezer keresztyén foglyot tett szabaddá. Dicsőségesen végezte dolgát Mátyás, de ezalatt a török szultán ellepte hadaival Boszniát, a bosnyák királyt elfogta, lefejeztette s minden vár a hatalmába került, mire Mátyás hadaival oda ért. Nehéz feladat várt tehát a királyra, de őt ez nem riasztotta vissza. Ellentállás nélkül haladt hadaival Jajczáig. Ez volt Bosznia legfontosabb vára. Szinte bevehetetlennek látszott ez a vár. A nagyszámú őrségen kívül maga a természet is védte Jajcza várát. Két felől magas sziklafalak; e sziklafalak medrében a Verbász folyó s a beléje szakadó Pilva; harmadik oldalán a kopár Borek hegység zárták el Jajczát s egyik legvitézebb török: Haram bég volt az őrség parancsnoka. De Mátyást nem csüggesztették a nehézségek. Maga vezette az ostromot, életét is többször kockára vetette: nem akart visszatérni Jajcza bevétele nélkül. Katonáit valósággal fellelkesíté a király példája. Hunyadi János fia volt ez a király: apjának méltó fia. És a magyarok vitézsége, csüggedést nem ismerő kitartása meghozta a fényes sikert. Az ágyuk, az ostromgépek szörnyen összerongálták Jajcza várát s Haram bég alkudozásra kényszerült. Üzent Mátyásnak, hogy engedjen neki és vitézeinek szabad elvonulást. Nemcsak a vitézeinek, de a foglyainak is.

Amit erre Mátyás visszaüzent, méltó volt Hunyadi János fiához, méltó a magyar királyhoz. Azt üzente vissza:

– Emberekért, nem falakért küzdünk. A legutolsó szolgát sem hagyhatom kezeitek közt. Foglyaitok megszabadításáért utolsó csepp véremet kész vagyok ontani!

És Haram bég megadta magát. Megelégedett azzal, hogy maga és vitézei elvonulhatnak. Ám vitézei közül többen Mátyáshoz szegődtek: »oly kegyelmesen« bánt velök a király.

Karácsony ünnepén történt Haram bég kivonulása s bár a téli idő éppenséggel nem kedvezett a hadjáratnak, Mátyás folytatta azt, több várat bevett és egész munkát végez, ha közben hírt nem kap hazulról, hogy ismét garázdálkodnak a csehek. Haza kellett térnie. De azzal az elhatározással hagyta el Boszniát, hogy újra visszatér, amint rendet csinál otthon.

Időközben, 1463 nyarán a szent korona visszakerült Frigyes kezéből s Mátyás országgyűlést hívott Székesfehérvárra, hogy magát és feleségét megkoronáztassa. Február havában vonult be Budára a boszniai diadalmas hadjáratról visszatérőben, de a fényes bevonulást nyomban követte a gyász: a király felesége, a különben is gyenge, beteges Podjebrád Katalin meghalt. És meghalt ugyanakkor az újszülött gyermek is. Ám a koronázási ünnepség a haláleset miatt nem maradt el. A szent koronát, melyet oly sokáig tartott kezén az ármányos Frigyes, 1464 március 29-én világra szóló ünnepségek közt tették az ifjú király fejére. Az egykori köznemes fia már nemcsak választott, de koronás királya is Magyarországnak! Mely nagy lelki nagyság kellett ahhoz, hogy ez a csodás, tüneményes emelkedés meg ne szédítse az ifjú király fejét!

III.

Most, hogy fején volt a szent korona, újra egész lélekkel fogott a török ellen való küzdelembe. Joggal számított a keresztyén világ segítségére, de a keresztyén világ ismét csak szép szavakkal, kecsegtető biztatásokkal segítette s ha kapott is némi pénzsegedelmet, valóképen magára maradt. Mátyás megúnta az örökös hitegetést s békét kötött a szultánnal, ki a békére szívesen hajlott. Mert ha a maga erejére is volt utalva a magyar király, a török szultán meglátta benne az erős, veszedelmes ellenfelet s ő küldött 1469-ben Budára békekövetséget. És ha voltak is ezután apróbb betörések, jó ideig nyugodtan élhetett az ország a töröktől. Erre a békére nemcsak az ország belső rendjének helyreállítása végett volt nagy szükség: Mátyásnak a töröknél sokkal veszedelmesebb ellenségei voltak a keresztyén szomszédok, elsősorban Frigyes császár, aztán volt apósa, a cseh király, a lengyel király és a moldovai vajda. Mindannyian állandóan bujtogatták koronás királyuk ellen a magyar főurakat, kik, miután a népet, köznemességet nem tudták megmozdítani Mátyás ellen, idegen uralkodókkal folytatták gyalázatos üzelmeiket.

És csakugyan 1467-ben kiüt Erdélyben a lázadás, de Mátyás nagy hirtelen ott terem s íme, a pártütők »gyáva vadak módjára futottak szét, mihelyt az oroszlánt meglátták«. Az összes vezérek térden állva kértek kegyelmet és Mátyás nagylelküen meg is bocsátott a lázadóknak. De meg sem pihent, sietett Moldvába, hogy a vajdát, az erdélyi lázadás igazi lelkét megfenyítse. November havában, hadviselésre igen kedvezőtlen időben tört át az eltorlaszolt gimesi és ojtozi szorosokon, betört Moldvába, több várost elpusztított s a hűtlen vajda, ki a lengyel királyhoz pártolt volt, megalázkodva küldötte hozzá követeit, hogy békét kunyoráljanak tőle. Ám míg a tárgyalások folytak, tizenkétezer oláh fegyveres éjnek idején meglepte a magyar tábort. Moldvabányát, hol a király táborozott, több ponton felgyujtották, s az alvó seregre ütöttek. Rettentő viadal kerekedett a felgyujtott házak rémes világa mellett. Maga Mátyás király is részt vett a viadalban. Nyilvánvaló volt a szándék: végezni akartak a magyar királlyal, villogtak a kardok körülötte, de ott volt a király oldalán a vitéz Bánfi Miklós, ez kardjával fölfogta a királynak szánt halálos csapásokat. De így is kapott sebet a király. Egy nyíl a vállába furódott, egyik karját lándzsa sebesítette meg. Szörnyű fájdalmakat szenvedett, de eltitkolta, nehogy vitézei elcsüggedjenek. Saját kezével akarta kitépni a nyilat, de csak a nyelét törte el, három ága bennakadt a testében. Mind a két fél kimerült a kétségbeesett viadalban, s a király nem torolhatta meg szíve szerint az árulást, a nehéz sebektől elgyengülten, hordszéken szállították el Moldovából. Ám a vajda mégis csak meghódolt Mátyásnak, aki most meg a cseh király ellen fordult, hogy vele is leszámoljon. Mert nemcsak hogy megujultak a betörések Csehország felől, de a cseh király szövetkezett is Frigyes császárral, egyenesen azzal a céllal, hogy Mátyástól elragadják a magyar koronát. Mátyás erre azzal válaszolt, hogy ő meg a cseh korona szerzését tűzte ki céljául. De nagyobb célokat is forgatott elméjében: világhatalommá akarta emelni a magyar királyságot. Ki akarta emelni Magyarországot ama szerencsétlen helyzetéből, melyet két hatalmas, a keleti és a nyugati császárság közé ékelődése teremtett. Az ő éles szeme látta, hogy az ország két malomkő közé került, s csak összemorzsolódás lehet Magyarország sorsa. Azt hitte, midőn Frigyes császárral szövetséget kötött, hogy ez a szövetség javára válik az országnak, de csakhamar meggyőződött, hogy Frigyes császár éppenséggel nem törődik Magyarország érdekeivel, tőle ugyan ráülhet a török Magyarországra. Ez a keserves tapasztalat érlelte meg Mátyás lelkében a merész gondolatot, hogy megszerezze magának a német császári trónt.

Midőn Mátyás a cseh király ellen készülődött, maga a pápa is Mátyást látszott támogatni, mivelhogy elégedetlen volt a csehországi állapotokkal, hol az eretnekség erősen elhatalmasodott. Frigyes császár, ki kezdetben nagy barátságban volt a cseh királlyal, időközben hajba kapott vele. Kitört a háború a két jó barát közt s Frigyes magához Mátyáshoz fordult segedelemért. Nagyon meg lehetett szorulva a császár, mert rendkívül nagy igéreteket tett Mátyásnak. Nevezetesen, lemond a magyar királyi címről, visszaadja egészen a kezén levő magyar területet, Mátyást megválasztatja német királynak, sőt a császárságról is lemond s fiának, a gyermek Miksának Mátyást teszi meg gyámjává. Mindezekről a nagy igéretekről írást is adott, de ez éppenséggel nem akadályozta meg a silány lelkű császárt, hogy Mátyás ellen dolgozzék alattomban. Már rá is birta volt a pápát, hogy ne Mátyást, de Kázmér lengyel királyt bízza meg a cseh királynak a tróntól való megfosztásával, de a lengyelek nem engedték királyuknak, hogy elfoglalja az idegen trónt s végre is a pápa kénytelen volt Mátyásra ruházni a feladat végrehajtását. És Mátyás 1468-ban megüzente a háborút a cseh királynak. Ausztriából kiverte a cseheket, onnét hadaival bevonult Morvaországba.

A fondorlatok valóságos szövevénye fonódott Mátyás körül. Frigyes csak arra várt, hogy Mátyás kiverje Ausztriából a cseheket, most meg mindent elkövetett, nehogy a cseh korona Mátyás fejére kerüljön. Maga a pápa is csak eszköznek nézte Mátyást, s midőn a cseh katholikusok Mátyást 1469-ben cseh királlyá választották, a pápa többé nem is rejtegette addig titkolt célját: arra kellett Mátyás s a magyar haderő, hogy Frigyes császárnak megszerezze Csehországot. Maga a cseh király, semhogy Mátyásé legyen Csehország, bár voltak fiai, a lengyel király fiát, Ulászló herceget választatta meg trónja örököséül. Egyszerre hárman szövetkeztek Mátyás ellen: Frigyes császár, György cseh és Kázmér lengyel király, s hogy annál sikeresebb legyen a szövetkezésük, Magyarországban is számos hivet szereztek maguknak a főurak közt, kiknek élén maga Vitéz János esztergomi érsek állott, Mátyás egykori nevelője, Hunyadi Jánosnak egykor leghívebb embere. A király, mikor hírül hozták, hogy otthon összeesküvés szövődik ellene, s a lengyel király fia nagy sereggel készülődik Magyarországba, a hírhordókat azzal utasította el, hogy »ne alkalmatlankodjanak neki sörházakból kikerülő kósza hirekkel.« És midőn meggyőződött a »kósza hirek« valóságáról, tudott uralkodni lelke háborgásán s megérkezvén Budára, a legnagyobb szivességgel fogadta az összeesküvés főbbjeit, sőt mindenféle kedvezésekben részesítette őket. Igy Geréb Péternek visszaadta Fogaras várát, melyet valami okból elvett volt tőle, Ujlaki Miklóst meg kinevezte Bosznia királyává s megengedte, hogy a nagyravágyó ember Jajczában megkoronáztassa magát. Egyben országgyűlést hirdetett s arra fejenként hívta meg a nemességet.

Ezen az országgyűlésen láthatta Mátyás, hogy az országban csakugyan nagy az elégedetlenség. Nagy áldozatokat követeltek azok a nagyszabású tervek, melyeket Mátyás elméjében forgatott és sűrű panaszok emelkedtek a törvénytelenségek, az önkényeskedések, a nagy terhek miatt. De Mátyás kiváló egyénisége hamar lecsendesítette a lelkek háborgását. Oly törvényeket hoztak ezen az országgyűlésen, melyek meglehetősen korlátozták a király hatalmát, csökkentették a királyi tekintélyt, de Mátyás szemet húnyt, mert engedékenységével trónját mentette meg. A panaszoknak, méltatlankodásoknak vége, hossza nem volt ezen a gyűlésen s egész sorát alkották a nemzet jogait biztosító törvénycikkeknek, de ugyanekkor készséggel hoztak újabb áldozatokat s ünnepélyes nyilatkozatban fejezték ki ragaszkodásukat Mátyás iránt. Erre az országgyűlésre érkezett meg a lengyel királyfi hadüzenete, melyben a királyfi »Magyarország természetes urának és örökösének« nevezi magát, Mátyást pedig »a királyi címet bitorló zsarnoknak«. És kísérte a hadüzenetet egy emlékirat, mely azt bizonyítgatta, hogy Mátyás jogtalanul foglalta el a trónt, s hogy az őt illeti meg leányági örökösödés útján. Erre az emlékiratra méltóságos választ adott az országgyűlés. Megmagyarázták Kázmér hercegnek, hogy Magyarországon a fennálló törvények értelmében az uralkodók leányait a trónöröklés joga nem illeti meg. Kijelentik, hogy Mátyáshoz és örököseihez minden időben hűségesen fognak ragaszkodni és őt »végső lehelletükig, akár az egész világ ellen is« támogatni fogják.

Kázmér herceg mégis szerencsét próbált, bejött az országba 12 ezer főnyi sereggel, de kénytelen volt visszafordulni, mivelhogy az országban alig szegődött hozzá valaki. Közben meghalt a cseh király (1471) s a csehek a lengyel király fiát, Jagello Ulászlót választották királyukká, aki folytatta a harcot Mátyás ellen, mígnem azzal vetettek véget a háborúnak, hogy megosztozkodtak a cseh királyságon: Ulászlóé lett az anyaország, Mátyásé a melléktartományok. De a béke nem tartott sokáig. Frigyes bujtogatására Ulászló újra harcba kezdett, 60–70 ezer főnyi haddal betört a cseh melléktartományokba s ostromolni kezdette Boroszlót, mely Mátyáshoz hű maradt. Mindössze tízezer főnyi serege volt Mátyásnak, de anélkül, hogy nagyobb ütközetre került volna a sor, Mátyás kiverte a fegyvert az ellenséges had kezéből: nagy ügyességgel elszedte előle az élelmiszereket s ezzel a nagy haderőt harcképtelenné tette. Ulászló és atyja személyesen jelentek meg Mátyás előtt, hogy békét kérjenek. És megkötötték a békét újra: Ulászlóé maradt Csehország, Mátyásé a melléktartományok.

Szívesen hajlott a békére Mátyás, mert míg a csehekkel hadakozott, újra megmozdult a török, a Száva mellett hatalmas várat épített: Szabács várát s annak védelme alatt több ízben betört az országba, sőt Nagyváradot fel is égették, temérdek kincset raboltak, férfiakat, nőket rabságba hurcoltak el, anélkül, hogy valahol ellentállásra találtak volna. Ugyanakkor egy másik török had Moldvába tört be, hol azonban Magyar Balázs erdélyi vajda hatalmasan megverte a számban ötszörte nagyobb haderőt, 1475-ben, télvíz idején. És készült a király is, óriási ágyúkat, ostromgépeket készíttetett s hatalmas sereget toborzott össze. Mikor II. Mohamed szultán értesűlt Mátyás nagyarányú készülődéseiről, fegyverszünetet ajánlott s mindenféle kedvező ajánlatokat tett. De Mátyás az ajánlatokra ezt felelte: »Ha életemet is kell feláldoznom, harcolni fogok. Ám tudja meg a világ, hogy a keresztyénség megmentése nem rajtam mult!«

És indult egyenesen Szabácsnak, melyet a török négy esztendővel elébb épített. Ebben a várban halmozták össze a törökök az elrabolt kincseket, itt senyvedtek a magyar foglyok. Ennek a várnak védelme alatt törtek be újra meg újra hazánkba a törökök. Az 1475-ik esztendő októberében indult Mátyás Szabács megvételére s az ostrom 1476 első napjaiban kezdődött. Hat hétig tartott az ostrom, akkor az őrség megnyitotta Mátyás előtt a vár kapuit, sőt szolgálatába is állott. És tovább akarta folytatni a háborút a török ellen, ám az ármányos Frigyes császár megakadályozta e szándékában. Újra megkezdette a bujtogatást az országban s magát a hercegprímást, a sziléziai származású Beckensloer Jánost, az időközben elhúnyt Vitéz János utódát szerezte meg cinkostársának. Azzal ámította a prímást, hogy megválasztatja pápának s a nagyralátó ember, mig a király Szabácsot ostromolta, kiszökött az országból, még pedig nem üres kézzel: temérdek pénzt vitt magával. Most már csordultig telt a pohár. Mátyás félbeszakitotta a törökkel való hadakozást és sietett vissza, hogy Frigyes császár alattomosságait példásan megtorolja. De mielőtt a megtorlás munkájához fogott, egy régi adósságot kellett lerónia, adósságot, mellyel nemzetének tartozott.

IV.

Tizenkét esztendeje élt már özvegyi állapotban Mátyás s a nemzet méltán aggódott, hogy a nagy király majd örökös nélkül fejezi be dicsőséges pályafutását, s az ország trónjára újra idegen uralkodó kerül. Nem Mátyáson mult a házasság. Frigyes császár hugánál is próbált szerencsét, de csak ámították, komolyan nem gondoltak a vele való atyafiságra. Majd a Jagello házból akart feleséget, ez a szándéka sem sikerült. Így terelődött a figyelme Nápoly felé s kérte meg 1474-ben a nápolyi király leányának, Beatrixnak, ennek a nagyeszű, nagyműveltségű és szép leánynak a kezét. A nápolyi király szívesen fogadta Mátyás király leánykérő követeit, az eljegyzés megtörtént, de maga a házasság csak két esztendő mulva, 1476-ban köttetett meg. Ennek az esztendőnek májusában küldötte szét követeit Mátyás a különböző fejedelmi udvarokhoz a lakodalmi meghivókkal, s ugyanakkor indult Beatrixért is a fényes követség. A váradi püspök vezette a követséget, melyben nagy számmal valának főurak s nyolcszáz lovas kísérte a követséget, köztük húsz török vitéz. Szemkápráztató látványosság volt ez a kis hadsereg, volt mit bámulni az olasz városok népének. A főurak, a kíséret, legszebb, leggazdagabb ruháikban pompáztak, rengeteg kincset vittek magukon és magukkal, drága ajándékokat a magyar király menyasszonyának. S míg a követség oda járt, azalatt Mátyás királyi pompával várta a leendő királynét. A budai királyi palotát kijavíttatá, újabb épületekkel nagyobbítá, mesébe illően feldiszítteté s ezer meg ezer kéz dolgozott serényen, hogy minden ékes, ragyogó legyen s a rendezendő mulatságokban a bájos arának öröme teljék.

Mátyás király.
Mátyás király.

Mátyás király.

Téli időben indult Beatrix új hazájába s az ország határán főuri nők küldöttsége fogadta Magyarország leendő királynéját, a küldöttség élén az agg Szilágyi Erzsébet várta ölelő karokkal szép menyét. És pár nappal később elindult Mátyás is nagy vendégsereggel Székesfejérvár felé, hogy ott, az ősi koronázó városban fogadja menyasszonyát. Háromezer lovas kísérte a királyt Székesfejérvárra, hol már a külföldi és magyarországi vendégek óriási tömege hullámzott. Frigyes császár nem jött el, még követet sem küldött. A német fejedelmek sem jöttek el személyesen, csak egyik-másik küldött követet. De személyesen jött el Kristóf bajor s Frigyes liegnitzi herceg, Boroszló városából három tanácsúr negyven cifra lovassal jelent meg. Legtöbben jöttek Csehországból: hercegek, grófok s köznemesek.

Beatrix.
Beatrix.

Beatrix.

December 9-én reggel érkezett Mátyás Székesfejérvárra s jött már a futár, hogy közeledik a menyasszony. Mátyás a kíséretével a várostól egy félmértföldnyire lovagolt a menyasszony elé. Ott a násznép számára pompás sátrakat vertek, a sátrak előtt tizenkét darab széles, kék szőnyeget terítettek le, ott foglalt helyet a király és fényes kísérete. Körös-körül hatalmas máglyák tűze lobogott, mivelhogy kemény hideg vala.

És jött a menyasszony. Elől Bánfi Miklós, aki a menyasszony nevében bokrétát nyujtott át a királynak, a bokrétán arany gyűrű, óriási gyémánttal. A menyasszony Szilágyi Erzsébet oldalán ült aranyozott hintón. Zöld bársonynyal voltak bevonva a hintó vánkosai. S zöld bársonynyal valának bevonva a lovak, a kocsisok, a fullajtárok is. Hét hintó követte a menyasszony hintaját, mind a hét előtt hat paripa, egy előtt tiszta fehér mind a hat, más előtt tiszta fekete s így tovább, minden hintó előtt egyszinű paripák. S a főrangú hölgyek, kik e hintóban ültek, mind hófehér ruhában, melyek ragyogtak az aranytól, gyémántól. Bánfi Miklós és Pongrácz János vezették a menyasszonyt a király elé, aki elébe sietett. Beátrix mélyen meghajolt, térdre ereszkedett, de a király gyöngéden felemelte, nyájasan üdvözlé, s kezén fogva bevezeté a sátorába. Utánok haladott Szilágyi Erzsébet, húsz fiatal nővel. És jöttek egymás után a nápolyi nők, a nápolyi herceg (a menyasszony testvére), Bosznia királya, a külföldi követek s a magyarországi urak. Mikor a fényes vendégsereg elhelyezkedett a sátorban, az egri püspök szép olasz beszédben üdvözölte a menyasszonyt, és jöttek sorban a követek, kik külön-külön üdvözölték. Akkor kint megperdültek a dobok, felharsantak a kürtök, a násznép kivonult a sátorból, a király barna paripára, Beátrix hófehér paripára ült s elindult a nászmenet a város felé. A város kapujában a papság fogadta a királyt s menyasszonyát, s elől szent István jobbjával, elindult a hatalmas menet az első magyar király templomába. Bent a templomban felzendült a hálaadó ének, melyet a király és menyasszonya állva hallgattak végig. Így végződött az ünnepségek első napja.

Itt, Szent István templomában tette Beátrix fejére a szent koronát a veszprémi püspök. Szilágyi Erzsébet vezette a templomba a menyasszonyt, ki piros szinű, aranyszálakkal átszőtt ruhát viselt s fölötte kivágott ujjú fehér prémes mentét. Kibomlott haját elől két sor igazgyöngyből font koszorú tartotta össze. Mise alatt Beátrix az oltár elé ment, ott a mentét leemelték válláról, s felöltöztették az arany szövetű piros palástba: ezt szokták viselni a királynők koronázás alkalmával. Most a bosnyák király, arany almával s királyi pálcával a kezében, Mátyás elé lépett s felkérte, hogy jöjjön az oltár elé. Mátyás az oltár elé lépett. Fején a korona, vállán Szent István palástja. Az oltár előtt menyasszonyával együtt térdre borult s a himnusz elhangzása után elébe lépett az ország nádora s kérdezé: Akarod-e, felséges úr, hogy menyasszonyod megkoronáztassék? – Akarom, felelt a király. Akkor a veszprémi püspök megeskette a menyasszonyt, hogy a keresztyén egyházat soha el nem hagyja, de sőt pártolja minden ellenségével szemben, s ismét a nádor lépett elő. – Akarod-e, felséges király, – kérdezé – hogy a korona menyasszonyod fejére tétessék. – Akarom, válaszolt a király.

A püspök ősi szokás szerint a menyasszony jobb karját és vállait megérinté a szentelt olajjal s a tárogatók harsonája közt föltevé fejére a koronát. A király az oltár előtt egy díszes széken ült és koronázás végeztével sorba járultak eléje a külföldi hercegek, grófok, kiket Mátyás Szent István kardjával lovagjaivá ütött.

Megkoronázván a menyasszonyt, a rengeteg násznép pár nap multán Budára indult, hová vasárnap reggelén érkezének meg. Egy egész hadsereg volt ez a menet, ragyogó, szemkápráztató. Ehhez hasonló pompát sem azelőtt, sem azóta nem látott Budavára. A menetet huszonnégy trombitás nyitotta meg színes damaszt- és posztóruhában, mellükön aranyozott paizs, a király hollós címerével. A trombitásokat díszlovasok követték, ezeket kilenc királyi kamarás, selyem dolmányban, melynek alját aranyszálakkal hímzett ékes mondatok diszítették. A kamarások után kilenc apród lovagolt, kis fiúk óriási lovakon. Jöttek utánok a külföldi fejedelmek s követek, a bosnyák király, a nápolyi király fia, a magyar és idegen főurak. A főurak után léptetett a király hófehér paripán, melynek minden szerszáma színarany vala. A király nyomában egy apród, ragyogó ékszerekkel terhelt paripán s az apród után a királyné, kinek paripája tetőtől talpig arany szövetbe volt vonva, ő maga sárga selyem palástban, fején korona. A királyné után haladtak a mesébe illő hintók. Az első hintóban Szilágyi Erzsébet ült. A hintók sorában magának a királynénak nyolc aranyozott hintaja volt, mind a nyolc előtt hat hófehér paripa. És minden kocsi körül síposok, trombitások, zenészek, bohócok. És bezárta a menetet fő- és köznemesek fényes sora s a nép beláthatatlan tömege ünneplő ruhában.

Ezt a mesebeli káprázatos menetet óriási tömeg fogadta Budavár kapuja előtt. A sort díszruhás zsidók nyitották meg. Ezeknek a csapatját egy agg zsidó vezette lóháton, ezüst kard a kezében, s a kardról egy ezüst pénzzel teli edény függött. Mellette egy ifjú lovagolt, ennek is ezüst kard és edény a kezében. Utánok huszonnégy zsidó barna-piros öltözetben, structollas süveg a fejükön. Kétszáz zsidó gyalogszerrel követte őket piros zászló alatt s midőn a királynő közelébe érkeztek, nagy énekszóval és kiáltozással mutatták be a tízparancsolat tábláját meg az ajándékokat s esdekelve kérték a királynő pártfogását. Most a budavárbeli papok üdvözölték a királynőt s a menet élére állva, himnuszok éneklése közt vonult a menet a Boldogasszony templomába. Másnap volt a királyi palota egyik legnagyobb termében az ünnepi lakoma, melynek fénye, gazdagsága méltó csudálatra kelté az idegeneket. Az ebédlő-terem falai arannyal áttört piros selyemmel voltak bevonva s ezek a drága szőnyegek telehintve gyöngyökkel és drágakövekkel. A királyi pár asztala mellett arany szőnyeg folyt le a mennyezetről s az asztal három hosszú selyemszőnyeggel volt beborítva. Sárga atlasz mentét s alatta cobolyprémes dolmányt viselt a király, cobolyprémes arannyal szőtt piros selyempalástot a királynő. A királyi pár asztalánál ültek: a nápolyi király fia, a barii érsek, a nápolyi főurak, Kristóf bajor herceg, a pfalzi és szász választófejedelmek követei és a bajor követek. A többi asztaloknál a magyar és idegen egyházi és világi főurak és hölgyek ültek, köztük Szilágyi Erzsébet a maga és a királyné udvarhölgyeivel.

A terem közepén, a király asztala előtt, szőnyegekkel bevont, négy oldalú, nyolc lépcsőjű pohárszék állott: ezen voltak elhelyezve az evő- és ivóedények, termetes ezüst korsók, karcsú serlegek, fedeles kancsók, lábas csészék, öblös kupák, tálak, tányérok, csupa arany és ezüst. S a padlózaton, az asztal előtt ezüstből vert, aranyozott szökőkút állott, mellette öt ezüst kenyérkosár. Odább egy kétakós ezüst hordó függött a mennyezetről, mely belül több részre volt osztva, különféle drága ó-boroknak. S közelebb, távolabb még nyolc más asztal állott, ugyanannyi pohárszékkel, mindeniken az ezüst edények nagy sokasága. Összesen 980 ezüst edény volt a pohárszékeken. És tele voltak rakva az asztalok is drágánál drágább evő- és ivóedényekkel. A király és királyné előtt egy nagy lovat ábrázoló, színarany edénytartó állott, rajta tálak, serlegek, csészék s mindenféle edények, színaranyból. Természetesen az egyes fogásokat csupa nagy urak hordották fel. A királyi pár étekfogói előtt a bosnyák király, Frigyes liegnitzi herceg, Hinko herceg és János, Szilézia hercege jártak.

Az ebéd alatt mutatták be a királynénak szánt ajándékokat. A német krónikások százezer akkori forintnál többre becsülték az ajándékok értékét, melyeket egyesek és testületek hoztak. Ebéd után széthordták az asztalokat, pohárszékeket s kezdődött a tánc.

Az első kört a német választófejedelmek és más német hercegek követei járták; a másodikat Kristóf bajor herceg vezette, a harmadikat a király és a királynő. Külön táncot járt el a nápolyi herceg nővérével, a királynővel, mely egy egész óráig tartott el.

Másnap ismét nagy ebéd volt a királyi palotában s akkor a király a külföldi követekkel ült egy asztalnál s evett egy tálból. Estefelé lovagi tornajátékok voltak. Maga az esküvő a következő vasárnap ment végbe. Az urak és a hölgyek a király elfogadó termében gyűltek össze. Aztán belépett a király, nyájasan üdvözölte az egybegyülteket. Innét kimentek a palota udvarára. Ott találkozott a király s a királynő. Mindketten lóra ültek s úgy vonultak a Boldogasszony templomába, ki lóháton, ki hintón. A templomban, a nagy oltár előtt, két űlőhely volt szembeállítva, ezeken foglalt helyet a király s a királynő. Fejük fölött aranyos bársonymennyezet volt kifeszítve, melynek nyelét hat magyar és cseh főúr tartotta. Most elélépett Gábor egri püspök, szentelt vízzel behinté a mátkapárt, aztán kézen fogva oltárhoz vezeté őket s összeesketé. A király és királyné esketés után visszaültek helyükre s először is Szilágyi Erzsébet lépett hozzájuk áldást, szerencsét kívánva frigyükhöz. És jöttek sorba a fejedelmi személyek, követek. A szerencsekivánatok után kezdődött a szent mise. A püspök csókra nyujtá a szentírást a királyi párnak, aztán ismét az oltár elé vezette őket s úgy áldotta meg a térdepelő királyi párt. Az esküvő ezzel véget ért s a ragyogó menet visszatért a királyi palotába, hol az elsőhöz hasonló nagy ebéd várta a vendégeket. És ekkor átadták a külföldi vendégek is az ajándékokat. Ebéd után lovagi tornajáték s népmulatság következett, melynek különösen kacagtató része volt az a tornajáték, melyet bohócruhába öltözött tizennégy ifjú rendezett, kik lóháton s piszkafával rohantak egymásra. És vége-hossza nem volt a különféle mulatságoknak. Vízkereszt napjáig (1477. január 6.) tartott a lakodalom, ekkor kezdettek oszladozni a vendégek, megrakodva a király ajándékaival, feledhetetlen emlékekkel, hirdetve mindenfelé Mátyás király udvarának fényét, gazdagságát, meseszerű pompáját…

Akkorbeli krónikások írták le Mátyás menyegzőjét, ennek szemkápráztató fényét s én tovább adom e könyvben is a mai és a késő nemzedéknek: hadd teljék meg a lelke a multnak ragyogó fényével. Nem hivságos ragyogás, vagyonmutogatás volt az a fény, az a pompa, mit Mátyás király ez alkalommal az idegeneknek mutatott: a nagyeszű, az elméjében nagy terveket forgató király a maga és országa nagyságát, gazdagságát adta tudtul mindeneknek, akiket illet, a fényes ünnepségekben.

V.

Hiába nem jött el Frigyes császár Mátyás menyegzőjére, hallania kellett hírét annak a pompának, melyhez hasonlót akkor tán egyetlen fejedelmi udvar sem tud vala kifejteni. Ám ennél mindenesetre jobban bántotta Frigyes lelkét magának a házasságnak ténye. Ha Isten fiúgyermekkel áldja meg e házasságot, semmivé lesz az alkú, mely szerint Frigyes vagy valamelyik fia örökli a magyar trónt, ha Mátyás utódok nélkül hal meg. Mindenáron megfosztani Mátyást a magyar tróntól, ez a törekvés dolgozott hitvány lelkében s ő, ki annak idején könyörögve kért segedelmet Mátyástól az »eretnek« cseh király ellen, most nyilvánosan elismerte Ulászlót Csehország királyának, sőt fel is biztatta, hogy hadat indítson Magyarország ellen. Ulászló be is tört Magyarországba, de Mátyás kevésbe vette ezt a betörést, neki Frigyessel volt nagy számadása. Egyenesen Frigyes ellen indult, sorban foglalta el az osztrák várakat és városokat, eljutott Bécsig s ostromolni kezdte azt. A megszorult császár könyörgésre fogta a dolgot, lemondott a magyar királyi címről (most már másodízben), elismerte Mátyást Csehország királyának s százezer arany hadi kárpótlás fizetésére kötelezte magát. Majd békére kényszerítette Mátyás Ulászlót is, Kázmért is, amanak kezén hagyva Csehországot, viszont a melléktartományok Mátyás birtokában maradtak s egyben tovább viselte a cseh királyi címet is.

Olmücben, 1479-ben kötötték meg a békét s Mátyás most ismét a török ellen fordulhatott, a minthogy a török ez évben újra betört az országba. Ebben a betörésben része volt Velencének is, mely arra számított, hogy míg Mátyás a törökkel hadakozik, szépen elfoglalja a magyar tengerpart vidékét. Ezúttal Erdélybe ütött be a török, de csakhamar ki is takarodott. Báthory István erdélyi vajda egymaga ugyan nem volt képes a 43 ezer főnyi török had kiverésére, de Mátyás segítségül küldte Kinizsy Pált, a volt molnárlegényt, most temesi főispánt, annak a kornak egyik legnagyobb vitézét. A török sereg éppen hazatérőben volt óriási zsákmánnyal, mikor Báthory és Kinizsy egyesült hadai Szászváros közelében, a Kenyérmezőn rajta ütött. A nagyerejű Kinizsy Pál két kezében két karddal vágta, szabdalta a törököt. Eszeveszetten szalad a török, elhányva az összeharácsolt prédát, még hírmondó is alig maradt a török seregből, halomban hevertek a holttestek s a diadaltól mámoros Kinizsy, midőn vége volt a harcnak, szertelen kedvében foga közé kapott egy törököt és úgy járta a táncot… Fényes diadal volt a kenyérmezei diadal, a magyar vitézségnek dicsőséges napja 1479. október 13-ika. És diadal után diadal követte a magyar fegyvereket. A következő évben Mátyás visszafoglalta Jajca várát Boszniában, több győzelmet aratott Szerbiában s mind idegen segítség nélkül. Nemcsak hogy nem segítették a keresztyén hatalmasságok Mátyást e diadalokban s e diadalok kihasználásában, de valósággal ellene dolgoztak. Míg ő a törököt verte, Velence elfoglalta Veglia szigetét, s a pápa Velencének adott igazat. Hiába figyelmeztette Mátyás a pápát, hogy a török nemsokára megtámadja Olaszországot is, hiába háborgott lelke a méltatlanságon, az oktalanságon, szavát, tanácsát figyelembe nem vették. A töröknek rá kellett lépni az olasz földre, hogy Mátyás szavát elhigyjék. És csakugyan az 1480-ik év tavaszán hatalmas török sereg tört be Dél-Olaszországba, elfoglalta Otranto városát s pusztított szerteszét. És most jön a java: egyenesen Mátyáshoz fordultak segedelemért, ugyanazok, kik nemcsak nem segítették az egész keresztyén világot fenyegető törökség ellen, de sőt mindenképpen gáncsot vetettek útjába. És Mátyás elküldött Magyar Balázs vezérletével 700 huszárt s a 8000 főnyi török őrség (a főhad még azelőtt eltávozott) a magyar huszárok jöttének hírére kitakarodott Otrantóból!

Csak 700 huszárt küldött Mátyás Otrantóba, mert nem küldhetett többet. Ő ez időben már újra Frigyes császárral hadakozott. Frigyessel, aki százezer arany hadisarc fizetésére kötelezte volt magát, de csak azt várta, hogy Mátyás eltávozzék, megfeledkezett a fizetésről. A magyar királyi címet, melyről két ízben mondott le, újra használni kezdette, a hadisarcból kifizetett 80 ezer aranyat, de a többinek a kifizetését nemcsak hogy megtagadta, hanem még be is tört az országba. S még ez sem elég, Mátyást mint cseh királyt hűbéresének mondotta! Mátyás a Frigyes hűbérese! Ám ez csak addig tartott, míg Mátyás a hadával megjelent. Azzal kezdette a megtorlást, hogy Regede nevű stiriai várat lefoglalta a hadisarc fejében. Erre aztán megindult az alkudozás. Közbelépett a pápa, folyt az egyezkedés, ami csak arra volt jó, hogy teljék az idő, hátha közben történik valami? De Mátyás átlátott a szitán, teljes erővel megindította a háborút konok ellensége ellen, sorba foglalta el az osztrák várakat és városokat s végezetül magát Bécset is. 1485. június 1-én bevonult a magyar király »Bécsnek büszke várába,« Szent István templomának tornyán megjelent a diadalmas magyar zászló! A magyar király a császári várban fogadta az osztrák urak hódolatát, magyar embert nevezett ki Ausztria kormányzójának: Zápolyai Istvánt s szintén magyar embert bécsi püspökké: Dóczi Orbánt.

Elérkezettnek látszott az idő, hogy Mátyás a magyar nemzet e megátalkodott ellenségét megtörje. E célból egy nemzetközi szövetség létesítésén munkált. Ám e munkájában nem volt szerencsés a nagy király, jóformán mindenütt akadályra talált, mivelhogy egy ország sem nézte jó szemmel a magyar király hatalmának szertelen növekedését. A pápa is csak akkor volt barátja, ha rászorult, egyébként Frigyest támogatta. Frigyest, ki a maga erejéből semmire sem tudott menni s ki valóságos babonás hittel számított arra, hogy a nálánál jóval fiatalabb Mátyást túléli s akkor majd fejére kerül a magyar korona! És hiába alázta meg Frigyest a nagy király, ennek az embernek szüntelen való fondorkodása megakadályozta sok nagyszabású tervének végrehajtásában. Mikor Mohamed szultán halála után elkövetkezett a kedvező alkalom arra, hogy döntő csapást mérjen a szultánfiak trónviszálya miatt megoszlott törökre, békét volt kénytelen kötni, mivelhogy a töröknél is veszedelmesebb ellensége, Frigyes és társai megakadályozták a kedvező alkalom kihasználásában. És Frigyes császár, ha nem is érte meg, hogy fejére kerüljön a magyar korona, csakugyan túlélte Mátyást!

VI.

A nagy király 1485-ben kezdett betegeskedni s 1490. április 6-án nagy kínok közt meghalt. Április 4-én, mely virágvasárnapra esett, még jelen volt az istentiszteleten, s annak végeztével a velencei követet lovaggá ütötte. Déltájban nagyon fáradtnak, éhesnek érezte magát s hogy éhségét csillapítsa, fügéket hozatott. Megevett egy fügét s szörnyű haragra lobbant, mivelhogy romlott volt a füge. A királyné rémülten szaladt hozzá, mindenféle ételekkel kínálta, de a király semmit sem fogadott el. Szeme elhomályosodott, a feje szédült s bevitték a hálószobájába, ott lefektették. Alkonyattájban elvesztette az eszméletét s kínosan nyögött, jajgatott, Jézus nevét kiabálta. Az orvosok tehetetlenül állottak ágya körül, nem tudták enyhíteni a fájdalmat. A királyné erőszakkal nyitotta fel a haldokló király ajkát s úgy öntött a szájába mindenféle gyógyító folyadékot, de hiába. Éjjel még rettentőbbek lettek a fájdalmai »s mint az oroszlán úgy ordított«. Hajnalban néhány órára elaludt. Reggel felébredt, de egész nap félig aléltan feküdt. Közbe-közbe minden erejét összeszedte, hogy beszéljen, de csak a tekintete beszélt, értelmes szó nem jött az ajkára.

Harmadnap reggelig tartott a rettentő küzdelem a halállal: április 6-án, a nagyhét keddjén reggel hét és nyolc óra közt kiszenvedett.

A halálos ágy mellett zokogott egy ifjú is, ki egy szép boroszlói polgárleánnyal szövődött szerelmi frigynek volt a hajtása s kinek Korvin János nevet adott a király. Harminchat éves volt Mátyás, mikor tizenkét esztendei özvegység után feleségűl vette Beatrixet, de házasságát Isten gyermekkel nem áldotta meg. Mikor megházasodott, akkor a kis János herceg negyedfél éves volt. Boroszlóban 1469-ben szerette meg egy előkelő polgár leányát, kit magával hozott Magyarországba. De a szép nő sohasem élt a királyi palotában. Szerényen visszahuzódott s egyedül fia nevelésének élt. Még a családi neve sem ismeretes. Csak később tűnt ki, hogy Borbála volt a keresztneve. János herceg 1473 április 2-án született s a keresztségben nagyapja, a törökverő Hunyadi János nevét nyerte. Hat esztendős koráig anyjával élt, csendes magányosságban. Ám a midőn Mátyás látta, hogy házasságuk gyümölcstelen marad, elhatározta, hogy törvényesíti a fiát s hercegi rangra emeli. Ezt meg is tette 1479-ben. Három birtokot adományozott neki Erdélyben s az adománylevélben liptói hercegnek és hunyadi grófnak címezi. Az apa mélységes szeretete szólal meg az adománylevélben, mondván: »Midőn királyi méltóságunkból és bőkezüségünkből mindenkinek érdemeit adományokkal és királyi kegyelmünkkel jutalmazzuk, még inkább kell a természet rendelése szerint jótékonyságunk és bőkezüségünk teljességét éreztetni azzal, aki életének csiráját a saját vérünkből kapta. A természet ösztöne és sugallata megtanítván, hogy méltóságos János liptói herceget és hunyadi grófot, mint egyetlen szülöttünket, szeretni kötelesek vagyunk, szivünknek iránta táplált legforróbb szeretetétől sugalmazva, különös jótéteményekkel és a királyi adományoknak királyi sarjat megillető teljesítésével kivánjuk elhalmozni.«

Az adományozás a királyné beleegyezésével és hozzájárulásával történt, Szilágyi Erzsébet pedig, a nagyanya, végrendeletében János herceget tette örökösévé. És a széptehetségű fiú, ki feltünően hasonlított Mátyáshoz, királyfihoz illő nevelésben részesült. Magyarország leendő királyának nevelte Mátyás János herceget s idejében egyengetni kezdette az utat, hogy a nemzet elismerje őt királyi utódjának. Jól tudta, hogy nagy dologba kezd, hogy a nemzet nem szívesen lát az ország trónján törvénytelen származású királyt; de viszont bízott abban, hogy a nemzet jobbjait meghódítja tervének. Hisz e terv megvalósításán fordult meg, hogy Magyarország az ő halála után megmarad-e független nemzeti királyságnak. Ő maga még férfikora delén, arra számított, hogy fiát valamelyik fejedelmi nővel házasítja össze, ennek a frigynek a szülöttje már nem lesz törvénytelen s így még az ő életében az egész nemzet megnyugvására rendezheti a trónöröklés dolgát.

Maga a királyné volt e terv legnagyobb ellensége. Egyrészt remélte, hogy még születhetik fia, másrészt úgy gondolkozott, hogy, ha nem is lesz fia, Mátyás halála után ő lép az örökébe. És ezzel beköltözött a királyi palotába az egyenetlenség ördöge. Akik közelebbről látták Mátyás és Beátrix egymáshoz való viszonyát, világosan látni vélték, hogy a küzdelemben Beátrix lesz a győztes. A másként hatalmas, erős, zsarnoki hajlamú Mátyás életében nevezetes fordulatot jelent a házassága. Mindjobban előtérbe lép a nagyeszű, nagyműveltségű, szépsége, kedvessége varázsával hódító királyné, részt követel magának a hatalomból, beleszól nagyfontosságú dolgok intézésébe s otthon, a királyi palotában is megváltozik a régi rend: mióta Beatrix a királyné, nincs többé szabad bejárása az ügyes-bajos embereknek, az udvari szertartásosság befészkelődik a királyi palotába. Már-már rávette a királyné arra is Mátyást, hogy János herceget papnak nevelje. De Mátyásban mégis győzedelmeskedett az apa s a nemzet érdekeit szívén viselő király. Az udvari ünnepségeken mindig jobbjára ülteti János herceget, hogy a nemzet szokja meg a leendő magyar királyt látni benne.

És tudtára adta Frigyes császárnak is, hogy ne bizakodjék az 1462-iki szerződésben, mert abban nincs kimondva, hogy a fiúörökösnek törvényes házasságból kell származnia. S mikor aztán bevette Bécset s a polgárok hűséget esküdtek neki, János herceg kezébe is letétette a hűségesküt. Ezzel nyiltan megmondta az egész világnak, hogy János herceg az ő trónjának az örököse s nem más. Azt, hogy János herceget fejedelmi nővel jegyezze el, Beatrix sem ellenezte és el is jegyezte a tizenkét éves fiúnak Sforza Blanka Máriát, a milanói fejedelem leányát 1485-ben. De Beatrix szinlelt, mikor az eljegyzést nem ellenezte. És Mátyás tudta ezt jól. Annyira tudta, hogy titokban, Beatrix híre nélkül történt meg az eljegyzés. Mikor aztán Beatrix értesült az eljegyzésről, mindent elkövetett, hogy azt megsemmisítse. Hamis rendeleteket küldött a Milanóban tartózkodó követhez, ami szörnyű haragra lobbantotta Mátyás királyt. A házassági szerződést 1487-ben aláírták Milanóban, de Beatrix még ekkor sem mondott le a küzdelemről. Mindenféle tudósításokat küldetett a milanói udvarba, hogy ott a házasságtól visszalépjenek. Így el akarta hitetni, hogy János herceg nem számíthat a trónra s a menyasszonnyal el is hitette, hogy vőlegénye »valóságos torz-alak«. És közben »sohajtásaival, könyeivel és indulatos kifakadásaival« folyton ostromolta Mátyást, hogy a maga részére biztosítsa a trónt. De Mátyás hajthatatlan maradt. A nápolyi udvarnak, mely Beatrix érdekében közbejárt, őszintén megüzente: »A magyarok készebbek magukat egy szálig levágatni, mint asszony uralma alá adni. Nagyon jól emlékeznek arra, és még ma is szájukban van az íze, hogy hajdan nőuralom alatt az ország milyen rossz állapotba jutott! Különben is a királyné alattvalóinak szeretetét nem bírja és talán arra, hogy iránta rokonszenvet tápláljanak, okot sem igen szolgáltat.« És tudtul adja a nápolyi udvarnak, hogy a nemzet úgyszólván biztatja arra őt, hogy még életében királlyá választassa a fiát. De bevallja azt is, hogy, ha ez életében meg nem történik, halála után nem képes biztosítani fia megválasztatását. »Egyedül a szivek vizsgálója, Isten az, ki tudja, hogy az emberek mit rejtenek szívökben. Meglehet, hogy a rendek többsége a mi jótéteményeinkről megfeledkezik s háládatlanságában az ország halálos ellenségét választja meg, akinek aztán első dolga lesz, hogy a királynét és fiunkat javaiktól megfossza, az országból kiűzze; sőt a beálló zavarok alatt a királyné életét is veszély fenyegetheti… A magyarok természetét bizonyára senki olyan jól nem ismerte, mint mi, akik sok esztendő óta féken tartjuk őket!«

… Meghalt a nagy király, mielőtt a trónt fiának biztosíthatja vala. »Halálát – írja Bonfini – sok csodajel hirdette. Először is, az előbbi év telén, január elején megdördült az ég; továbbá halála után a Duna szokatlanul megáradt s sok falut és várost elöntött, hogy, ha már meghalt az ország védelmezője, a vízáradás védje az országot a török betörései ellen. A Budán tartott oroszlánok is valamennyien megdöglöttek ugyanazon a napon, amelyen a király meghalt. Továbbá az időben Budán egyetlen hollót sem lehetett látni (a holló a Hunyadi-ház címere), Székesfejérvárott azonban, ahol a magyar királyok sírjai állanak, a versenyt károgó hollók oly roppant tömegét lehetett látni, hogy ebből mindenki könnyen megjósolhatta a király halálát. Az álommagyarázók és számfejtők sem hallgatták el, hogy még ez évben meg fog halni. Azonfelül kevéssel azelőtt, hogy Bécsből Budára indultunk, s a király Komáromnál megállott, a várkapu felett emelkedő torony csúcsán egy gólyafészket láttunk, amelyből négy más gólya kizavarta a fészek lakóját és egymással marakodtak érte. A király meghagyta, hogy néhány udvari emberével együtt nézzem meg, mi történt ott, s én akkor – mintegy isteni sugallatra – megjósoltam barátaimnak, hogy Magyarország nyugalma még azon évben megzavarodik, mert közel a király halála, Magyarország pedig négy pártra fog szakadni, mert négy király is fog harcolni uralmáért; s a király gyengélkedése megerősítette jóslatomat.

»Másnap, a király halála után, a holttestet feldíszítették királyi dísszel és pompával, bíborral borított ravatalt raktak és a nagy ebédlőben állították fel, hogy mindenki láthassa; azután pedig, mikor már belső részeit kiszedték, szurkos koporsóba tették s megbizták a kiváló Aladárt és Bodó Gáspárt, hogy a Dunán Székesfejérvárra szállítsák.

»Beatrix pedig és Korvin János, a király halála után, a várba gyüjtötték az urakat s az egész udvari néppel keservesen megsiratták a királyt. Sűrű könyekkel gyászolták meg az urak az isteni Mátyást, mint legjobb királyukat, legyőzhetetlen fejedelmüket. Különösen akkor áradt meg a köny mindegyikük szemében, amikor látták, hogy a még ifjú Korvin herceg, elvesztvén annyira kiváló atyját, önként a királyné lábai elé borult és térdeit átölelve kérte, hogy ne hagyja el őt gyermekségében, ne feledje el, hanem mindig híven ápolja kegyes atyjának emlékét, aki a királyné iránt is mindig annyira jó volt; tekintse őt fiának, mint ahogy atyjának gyakran megfogadta, amikor megigérte, hogy kegyes anyja helyett anyja lesz neki. S minthogy neki magának nincsenek édes gyermekei, szeresse őt szívéből. A főurak valamennyien térdre ereszkedve ugyanezt kérik a királynétól s versenyt ajánlják kegyeibe az ifjú herceget.

»Amint a siránkozás valamennyire megszünt, hogy az ország kormány nélkül veszendőbe ne induljon, valamennyien önként esküt tesznek a királyné és Korvin herceg kezébe… Mint a hogyan nap hunytával a holdra vetjük tekintetünket, úgy vetették mindnyájan reményüket és bizodalmukat a király halála után Beatrixba és Korvin hercegbe. A királyné megcsókolta az előtte könyörgő Korvin herceget, és megigérte, hogy mindig fiául tekinti és minden erejével támogatni fogja, hogy méltóságát megtarthassa. Őt is, magát is a főpapok és urak jóindulatába ajánlotta. Elfogadta önként felajánlott hódolatukat s megfogadta, hogy sohasem hagyja el az országot. Azután a roppant siránkozástól kimerülve, össze-visszatépett hajjal, körmeivel felhasogatott arccal belső termeibe vitték.

»A király kincstárát és minden készletét, amit a legtöbben 400 ezer aranyra becsültek, a főurak határozatából és a királyné jóváhagyásával János hercegnek adták át, akinek atyja még életében átadta az összes megerősített várakat s a királyi jelvényeket, s akinek kezébe nem csupán a várkapitányokat, hanem az urak közül is sokat esküre kötelezett, hogy miként neki, fiának is hűséggel szolgáljanak s halála után őt tegyék meg királyukká Többen elhárították magukról az eskü kötelezettségét s ravasz fondorlattal valami kibuvót kerestek. De hogy az új király megválasztásáig valaki hamis pecsét alatt királyi levelekkel csalást, gonoszságot vagy ravaszságot el ne követhessen, az urak tanácsának szine előtt, a királyné és Korvin elnöklete alatt, széttörték a király pecsétjeit. Csupán a királyné pecsétjét tartották meg, s ezzel pecsételék meg a hivatalos iratokat s alája tették a főurak pecsétjeit.

»A főurak tanácsa úgy határozott, hogy a boldogult királynak kettős temetést rendeznek, az egyiket Bécsben, a másikat Székesfejérvártt; ott ravatalt, itt pedig királyi méltóságához illő sírt emelnek neki. Bécsben tehát a katonatisztek vállukra emeltek a koporsót, mások az aranylepellel borított gyászravatal rojtjait fogták köröskörül, s ily módon a palotából páratlan pompával, a polgári és katonai főtisztek kiséretében Szent István templomába vitték a holttestet. A főpapok s a város minden rendű lakosai gyászruhában kisérték a menetet. Nem volt senki, aki igaz könnyel meg ne tisztelte volna e kegyes király tetemét, még az a nép sem tudta elfojtani könnyét, amelyet a szörnyű éhség kényszerével hatalma alá hajtott. Akik csak körülállották, mindannyian elmondták igen jó királynak, győzhetetlen hadvezérnek, a legkegyesebb uralkodónak, a keresztyénség oltalmazójának; némelyek a királyok királyának, a földkerekség legfélelmesebb vezérének, mások a két császár (a német s a török) egyedül diadalmas ellenfelének, s minden kiválóság mintaképének. Mások őt nevezték a nagylelkűség és dicsőség egyedüli példaképének. A katona mint bőkezű, nyájas vezérét gyászolta, a polgár mint kormányzóját, a nép és a parasztság mint kegyes s a néppel törődő urát siratta. Meggyászolták a külföldiek is, mélységes fájdalommal, mint a török hatalma ellen szegzett védőbástyát, mint a magyarok vadságának szelidítőjét, mint a csehek megfékezőjét s mint a németek gőgös kevélységének megalázóját és mint minden tudományt és művészetet bőven pártoló fejedelmet. Elmondták, hogy Magyarországot a tudományok és művészetek által műveltté tette, a magyarok hadi fegyelmét megjavította, különféle hadi gépet és fegyvert talált fel és országának becsülést szerzett. És az általános gyászban az látszott legkülönösebbnek, hogy bár annyi mindenfélét beszéltek, mégsem mondott senki sem hazugságot.«

Husvét másodnapján indult el Bécsből a gyászmenet. A nagy király holttestét gyászfeketével bevont hajó hozta a Dunán s követte ezt ötven hajó: feketébe vonva valamennyi. És ellepte a Duna két partját a nép s keserves sírás, zokogás volt a halotti ének. Feltör a keseredett szívekből a fájdalmas kiáltás: meghalt Mátyás király, oda az igazság! Rengeteg nép verődött össze Székesfejérvártt. A boldogságos Szűz bazilikájának közepére helyezték a ravatalt, s a lovasok, kik a király zászlait vitték, a főoltár előtt búsan dobálták földre az összes jelvényeket, mintha a király halálával minden győzelem s minden meghódított tartomány elveszett volna. E látványra valamennyien sírva fakadtak. Itt a bazilika közepére helyezték el a holttestet ideiglenes sírban, minthogy az a mauzoleum, melyet a király a bazilika első boltozata alatt maga számára építeni kezdett volt, közbejött halála miatt nem készülhetett el teljesen.

VII.

Három hónapi nyilvános gyászt tartott az egész ország a nagy királyért, kit halála után csakhamar ezzel siratott népe: »vetne bár esztendőként háromszoros adót, örömest elszenvednők, csak visszahozhatnók sírjából!«

Tenger pénzt emésztett fel sűrű sok hadakozása a külső országokban, újabb meg újabb terhek nehezedtek a népre, s íme, a nép visszasírja a nagy királyt. Az egész nemzet látta, érezte, hogy nem hiú, tünő dicsőségért hozta a nagy áldozatokat, de az ország erejének nevelésén, a nemzet jólétének gyarapításán munkál valójában, midőn kifelé is emeli az ország tekintélyét, gyűjtögeti az erőforrásokat a haza védelmére – idegen földön is.

Mátyás szervezte az első állandó magyar hadsereget hazánkban: a 40 ezer főből álló fekete sereg ez. Egységes volt ez a hadsereg, jóllehet a magyaron kívül az idegen vitézek ezrei, csehek, németek s egyéb nemzetbeliek alkották azt. Alföldi magyar fiúk voltak a seregben a könnyű lovasok, a huszárok, cseh és német vitézek a vasas, nehéz lovasok s székelyek az ijászok. Ezzel a sereggel aratta legfényesebb diadalait, ez a sereg tette lehetővé, hogy a nagy urak segedelmére nem szorult s mert Mátyás a születésnél az egyéni kiválóságot többre becsülte: lett légyen valaki bármely alacsony sorsbéli, személyes jelességei útján felemelkedhetett a legelsők közé. Így emelkedett ki a porból Kinizsi Pál, a nagyvázsoni molnárlegény, a köznemesek közül Zápolyai István, Magyar Balázs, Báthory István, Thurzó Tamás s még többen. Az alsó néposztályból emelkedett ki több főpap, nevezetesen Váradi Péter kalocsai érsek, az árva jobbágyfiú, Dóczi Orbán, egy izben bécsi püspök, Bakócz Tamás esztergomi érsek és még sokan. Nagy hadvezérek, főpapok, jeles tudósok, költők, művészek egész serege vette körül a nagy királyt, ki legnagyobb volt valamennyi között. Budavára volt az ország szíve: ennek szépítésére áldozott legtöbbet, kezdve a királyi palotán, mely állandó találkozóhelye volt az ország és a külföld nagyjainak. Újra építtette a királyi palotát, mely pompás, díszes volt külsejében és belsejében egyaránt. Olaszország híres építőmesterei, szobrászai, festői, műiparosai dolgoztak a palotán, melyről 1483-ban ezt írta a pápai követ: »Olaszországban sincs fényesebb és nagyobb palota a budainál. Bölcs Salamon udvara sem lehetett fényesebb.«

Mátyás király az élete módjában maga volt az egyszerűség, de maga körül szerette a fényt, a pompát, különösen ha idegeneket látott vendégül az udvarában. Volt is, amit megcsodáljanak. A palota belseje valóságos kincses ház volt s csak az arany és ezüst edény elszállítására nem lett volna elég ötven szekér. És a szobrok, festmények, mindenféle díszek, szőnyegek, selymek nagy sokasága! És a gazdag könyvtár, a királyi palota legértékesebb kincse, büszkesége. Két nagy teremben ékeskedett a 2–3000 darabból álló könyvtár, az időben tán legnagyobb az egész világon. Kevés volt közöttük a nyomtatott könyv, hisz a könyvnyomtatás mesterségét csak akkoriban találták fel. Pergamenre nyomott, nagy gonddal festett képekben gazdag, bársonyba vagy bőrbe kötött kézírásos könyvek tették a könyvtár nagy részét, mely, fájdalom, a török uralom idején elkallódott s melyből csak kevés került vissza Konstantinápolyból az újabb időkben. Csupa latin könyvek, magyar egy sincs köztük. A nagy király idejében, 1473-ban jelent meg nálunk az első nyomtatott könyv: a magyar nemzet története, melyet Thuróczi János itélőmester állított össze a régi krónikákból. Magyar és idegen tudósok munkálkodtak a királyi palotában, nevezetesen az olasz Galeotus Martius, aki a király jeles mondásait írta össze; Bonfini Antal, olasz tudós, ki Mátyás egyenes rendeletére írta meg Magyarország történetét s egyben mint szemtanu írta meg Mátyás uralkodását; Vitéz János érsek, a király egykori nevelője, Csezniczei János pécsi püspök, írói nevén Janus Pannonius (Vitéz János öccse), ki temérdek verset írt latin nyelven, Mátyás nagy nevét, dicsőséges tetteit hirdetvén a világnak. De bár tudósok és költők latin nyelven írtak akkor, kétségtelen bizonyítékaink vannak arról, hogy a magyar nyelvnek és irodalomnak is voltak művelői. Ebéd alatt szívesen hallgatta a nagy király a hegedősök énekeit s ezek közül egy meg is maradott: a Szabács megvételéről szóló ének. A templomokban tért hódított a magyar szó s Temesvárí Pelbárt, korának legnagyobb szónoka, többnyire magyar beszédet mondott s csak később fordította le azokat latinra. Ebből a korból maradt fenn a Miatyánk magyar fordítása s le voltak fordítva magyarra az egyházi énekek is. A magyar ifjak közül sokan jártak külföldi egyetemekre, de népes volt a pécsi főiskola is s Mátyás egy második főiskolát is alapított Pozsonyban, 1467-ben. Sőt fel akarta állítani a harmadikat is Budán, ám nagyszerű tervét nem valósíthatta meg egészen, csupán a papnevelő intézet létesült.

Galeotus Martius.
Galeotus Martius.

Galeotus Martius.

Nagy volt Mátyás király minden dolgában s az általa alkotott törvények egész tömege tanúskodik arról, hogy igazi király volt, népének édes atyja. Világhatalomra törő nagy terveiben, vállalkozásaiban is mindig egy nagy gondolat vezérelte: emelni országa erejét, népe jólétét s ez a gondolat vezérelte törvényalkotó munkáiban is. A hadi erő szervezése s fentartása nagy áldozatokat követelt a nemzettől, de viszont a kormányzás minden ágában bölcs és igazságos törvényekkel igyekezett egyhíteni a nagy terheket. Különösen kiválik a törvények nagy tömegéből az 1486-iki, melynek bevezetésében önérzetesen adja tudtul a nemzetnek, hogy: »levervén összes ellenségeit«, minden időkben fenmaradó törvénnyel akarja megajándékozni nemzetét. És szabályozta a törvényben a főbb tisztviselők, a nádor, a tárnokmester s a többiek hatáskörét; eltörölte a megyei székhelyeket, »ahol hallatlan botrányok szoktak előfordulni«; minden esztendőben kétszer, Szent György és Szent Mihály napján rendes törvényszéket tart Budán s azon első sorban a büntető ügyeket intézik el. Szolgabirákká csak derék és vagyonos embereket lehet választani, kik személyre és rangra való tekintet nélkül szolgáltatnak igazságot. Megvédi a jobbágyot földesura ellen: nagy birsággal sújtja azt, ki a jobbágyot szabad költözködésében megakadályozza. Kiterjedett a figyelme az ügyvédekre is, szabályozván a pörösködést. Lemásoltatta a törvényeket, szétküldötte mindenfelé, hadd ismerjék. S az ő törvényei nem maradtak papiroson: végre is hajtotta és hajtatta azokat.

A derék Bonfini, ki közvetetlen közelből láthatta a nagy királyt, látta vagy szemtanuktól hallotta a nagy király tetteit, könyvében külön fejezetet szentel Mátyás jellemzésének. Természetesen, van ebben a jellemzésben túlzás is, de viszont nagyban emeli Bonfini írásának értékét, hogy mindazt, mit Mátyásról ír, a nagy király halála után írta, amikor éppenséggel nem állott érdekében a hízelkedés. Nemcsak lélekben látja nagynak, de testben is, közepesnél valamivel nagyobbnak, szépnövésű embernek írván, holott más hiteles forrás szerint Mátyás alacsony termetű volt. Aztán így folytatja a király külsejének leírását: »tekintete nemes és lelki nagyságra valló; arca piros volt s a haja szőke; kerek szemöldöke, élénk sötét barna szeme és hibátlan orra szintén díszére volt; szabad és egyenes volt a tekintete s mint az oroszlánok, nézés közben sohasem pislogott. Tetszését merev nézésével árulta el, ha pedig valakire ferdén nézett, azt jelentette, hogy az illető nem kedves előtte. Nyaka és álla kissé előre hajlott s kissé széles volt. A feje jól illett azokhoz, sem kicsinynek, sem nagynak nem látszott; homloka kissé széles volt. Hatalmas testrészei arányosak voltak egymáshoz, a karja izmos, a kezefeje hosszúkás, a válla széles, a melle hatalmas volt. A lába kissé másféle s a lovaglásra igen alkalmas volt. A teste tehát szép volt, testszíne fehér volt pirossal keverve. Szemének formás volta és gyors mozgása nagyon hasonlított Nagy Sándoréhoz, akit mindenben követendő mintaképének tekintett.

»Ifjúságától fogva csodálatos volt fürgesége és testi ereje, mérhetetlen nagylelkűsége és ezzel együtt dicsőségvágya. Testi és szellemi ereje akkora volt, hogy semmiféle szellemi vagy testi munka nem birta kifárasztani. Teste fáradhatlan volt, a hideget, meleget és étlenséget igen könnyen tűrte. Semmit sem kedvelt annyira, mint a harci fáradságot, semmit sem gyűlölt annyira, mintha tétlenül otthon kellett ülnie. Az emberi élvezetekről sem könnyen mondott le, gyakran sokáig mulatott barátaival bor mellett, hogy gondjait feledje. Könnyen tett igéretet, könnyen haragra lobbant; szelleme elfogulatlan volt és nagyravágyó és minden kiváló dologra könnyen hajló; nem volt kegyetlen s hiányzott belőle a barbár embertelenség. Megvolt az a hibája, hogy barátait nem szerette állhatatosan s közülük igen sokat elbuktatott. Hanem azért, akit nagyon magasra emelt, sohasem tette le állásából, sőt első izben hibázó barátait nem is büntette meg, de ha újra hibáztak, annál szigorúbban bánt el velük szemben. Barátaiban néha szerencsétlen volt, mert akiket nagy vagyonnal és méltósággal tüntetett ki, néha még azok is fellázadtak ellene. Sokakat felemelt alacsony sorsból, ezekkel azután szerencsésebb volt.

»Egyébként – írja tovább Bonfini – a szerencse mindig tenyerén hordotta. A cseh háború idején egy alkalommal elfogyott a pénze, és így napról-napra szóbeli igéretekkel tartotta seregét. Mikor a zsoldfizetés határnapja elérkezett, amelyen túl a fizetést igérgetésekkel már nem halaszthatta, lovas és gyalogos tisztjei meghivták, hogy kockázzék velük. Egész éjjel játszottak s a király oly szerencsésen játszott, hogy az éj folyamán tízezer aranyat nyert s addig fel sem kelt helyéről, míg a zsoldot ki nem fizette.

»Ritkán kezdett meg valamit, amit szerencsésen végre nem hajtott volna. Királyi tekintélyét és a szemlélők bámulatát nagyban növelte, hogy méltóságát nem gőg, felfuvakodottság, palotájának elzárása és az ajtónállók szemtelenkedése által iparkodott megszerezni, hanem akkora volt benne a nyájasság, hogy senki sem járult eléje anélkül, hogy nem csupán ügyének kedvező elintézésétől, hanem puszta látásától is boldognak ne vallotta volna magát. Beatrix megérkezése után nyomban nehezebben lehetett hozzája bejutni s alattvalóival többé nem érintkezett annyiszor.

»Jótékonysága mindenkit bámulatra ragadott. Az összes szépművészeteket szeretettel ápolta, a tudós férfiakat a távoli országokban is felkerestette; minden kiválóságot nagyon megbecsült. Magyarországon irtotta a műveletlenséget, s a művelt életmód mestereit, akiket csak találhatott, országába hívta. Szelidebbé tette az ősmagyar szokásokat, megtörte a magyarok szertelen büszkeségét. Attila óta ő volt az első, aki a kemény nyakú magyarokat engedelmes szolgálatra tudta kényszeríteni. Ezenfelül nagy volt a vallásossága, sokat tett az isteni tisztelet fényének emelésére, úgy hogy, mint Nagy Sándor, békében, háborúban jobb kezében az Isten képét, baljában fegyverét tartotta; az égieknek és földieknek egyaránt megadta a magukét. Könnyen hajlott a nagyszabású tervekre, – bölcsessége, bátorsága és kitartó munkássága nem hiányzott hozzá, s a szerencse híven kisérte.

»Nem volt meg benne az a királyi gőg, ami századunk oly sok királyát elfogta. Nem hordott örökösen aranyos bíbor palástot, ebédlője és trónterme nem volt állandóan díszben, hogy a belépők szemét elkápráztassa; nem volt palotájában a szolgáknak és ajtónállóknak egész serege s nem állott mellette száz meg száz íródeák, akik hosszas kérések után is nagynehezen írásbelileg méltóztatnak felelni. Rendszerint egyszerű házi ruhában járt, de ha valami különös alkalom követelte, igen gondosan öltözött. Beszéde lassú, komoly, rövid, de mély tartalmú volt, gondolatainak élét arányosan és fokról fokra haladva fejezte ki, izetlenséget sohasem lehetett tőle hallani. Vitatkozás közben ellenfelét röviden szokta megcáfolni és legyőzni. Katonái előtt hévvel beszélt. Sok nyelvet tudott: a török és görög kivételével az összes európai nyelveket beszélte. Emlékező tehetsége nem volt kisebb, mint Scipioé, Mithridatesé, vagy Simonidesé. (Az ennek a mondatnak az értelme, hogy Mátyás minden katonájá-nak tudta a nevét.) Az élceket és tréfákat nagyon kedvelte s néha annyira leereszkedő volt, hogy mikor barátaival otthon étkezett, még a főzésnek is utána nézett.

»Ifjúságától fogva nagy örömmel vett részt a lovagi játékokban és kocsi-versenyekben. Budán és Bécsben gyakran vett részt a küzdőtéren a lovagi mérkőzésekben.

»Mátyás mindent mindig nyilvánosan, mindenkinek szeme láttára cselekedett, nyilvánosan kegyesen meghallgatott mindenkit, nyilvánosan mulatozott és beszélgetett, mert úgy tartotta, hogy csak a rossz cseledethez való a sötétség, a tisztességes életnek azonban a napfény csak díszére válik. Mindenkit könnyen bebocsátott magához, ügyeiket azonnal elintézte, nem halogatta a kérelmezők reményeinek teljesítését, és nem az udvari szolgák különféle rendei útján intézkedett, hanem mindent maga végzett. Ellenségeit is, mint barátait, boszúállás helyett jószívűséggel győzte le; szerencséjében nem bizakodott el, hanem hálát adott az Istennek, mert többet bízott abban, ha szerencséje idején imádkozik, mintha csupán csak a szerencsétlenség napjaiban tesz fogadalmakat. Szorult helyzetében vidámságot szinlelt, szerencséjében komoly és jóságos volt. Nem haragudott, ha valaki nyiltan megmondta az igazat; kinevette a kérkedőket, de a bohócokat és tudákosokat kelleténél többre becsülte. Csak az igazán megérdemelt dicséretet fogadta el, a bölcsességet inkább tettekkel gyakorolta, mint szóval. Barátaihoz igen jó volt a szíve, ellenségei iránt rettenetes.

»A harcban vakmerő katona, békében a kérésre könnyen hajló fejedelem volt; az érdemeseket méltóan jutalmazta. A katonai ügyekben rendkívül jártas volt. Nem csupán a kijelölt napokon, hanem gyakran alkalomadtán útközben s a legrettenetesebb viharban is rátámadt az ellenségre, amikor az egészen biztosságban hitte magát. Hadjárataiban olyan módszereket használt, amelyeket addig mások nem ismertek. Nem lehet eldönteni, óvatossága vagy vakmerősége volt-e nagyobb, mikor rövidebb háborúra vállalkozott. Az igaz, hogy semmit sem kezdett a csillagok állásának megfigyelése nélkül. Hihetetlen rövid idő alatt tett nagy utakat. Néhány nap alatt százezer lépésnyi utat is megtett gyorskocsin. A munkát és éjjelezést igen birta; katonáival szemben a körülmények szerint majd keményen, majd szeliden bánt. A szökevényeket és alattomos cselszövőket súlyosan büntette; másokkal szemben nehezen gyúlt haragra, de ha egyszer haragra gerjedt, nagy nehezen lehetett megengesztelni.«

Bonfini e gyönyörű jellemrajzát száz meg száz történet igazolja s a való történetek mellett a nép mesecsináló képzelete egész tömegét teremtette a nagy királyt jellemző meséknek, adomáknak. Szájról-szájra jártak a király pártatlanságát, szigorú igazságosságát hirdető esetek s ezeknek nyomán csak úgy termettek a nép lelkében a kedvesnél kedvesebb történetek a királyról, ki gyakran jelent meg álruhában, rendszerint mint Mátyás deák, a nép között, meghallgatta panaszaikat mint deák, s orvosolta mint király. Még saját edés anyjával szemben is megmaradt az igazság ösvényén. Mikor Besztercevárosa, a királytól nyert kegyúri jog alapján, papot jelölt a szentdemeteri plébániára, a püspök, Hunyadiné ajánlatára, az ő kancellárjának adta a plébániát. De a király nem engedte meg a törvénytelenséget s a püspöknek a város jelöltjét kellett beiktatnia.

Hát a korponai eset! A király 1474-ben, Sziléziából Budára utaztában, egy nap megállapodott Korponán. Az ország leghatalmasabb urai voltak kiséretében: Országh Mihály nádor, Báthory István országbíró s az esztergomi érsek meg a váci püspök, ugyanazok, akikre éppen panaszuk volt a korponai polgároknak. Az volt a panaszuk, hogy ezek az urak vámot szednek tőlük az ők birtokaikon, holott ők is, mint a többi városok, már a régi királyoktól vámmentességi kiváltságot nyertek. A király még ott a helyszinén igazságot tett: írásos rendeletet adott ki a négy főúrnak, hogy a korponai polgároktól vámot szedni »ne merészeljenek«.

Ha az állandó hadviselések rákényszerítették, hogy a népre nagy adót vessen, meg is becsülte a népet s annak nehéz munkáját. Ki nem ismeri a gömöri esetet (Garay János versben is megörökítette), midőn a király az urakkal kimegy a szőlőbe, kiveszi a paraszt kezéből a kapát s parancsára vele együtt kapálnak az urak is? A király győzi a munkát, de az elkényesedett urakról csak úgy csurog a verejték s már-már kidülnek, ha a király meg nem könyörül rajtuk.

– Lássátok, – mondá – mely nagy nehéz munkával szerzi meg a nép, mit ti könnyelműen elprédáltok. Becsüljétek meg s bánjatok vele kimélettel!

És a kolozsvári bíró esete! Amikor a király maga is beáll a parasztok közé s hordja a fát a bírónak. Még meg is ütlegeli a hajdú. De aztán példásan meg is bünteti a nép sanyargatóját.

Majd Benet úr, a szegény háromszéki nemes házához vetődik Mátyás deák képében. A szegény nemes megosztja vele egyszerű vacsoráját s poharazás közben áradozva beszél a dicső Mátyás királyról. Egyszer aztán fölmegy Budára, hadd látogassa meg Mátyás deákot s ím – a király előtt áll. Az volt az ő vendége. A király szeretettel fogadja Benet urat s mert Benet úr, mikor Mátyás deák nála vacsorált, a lencsét »megtrágyázta« volt zsírral, a tréfát értő király behozatott egy tányér ezüstöt s egy tányér aranyat. Aztán hozatott egy tálat, abba beléöntötte az ezüstöt, rá az aranyat, mondván:

– No, Benet uram, én is megtrágyázom az ezüstöt aranynyal, mint kigyelmed a lencsét zsírral.

Az urak tódították a tréfát s az egyik ráakasztotta aranyos, gyémántos mentéjét:

– Elbírja-e Bereczkig?

– El én tovább is, mondotta Benet.

Ahányan voltak, mind nyakába akasztották a mentéjüket.

– De már ehhez a drága mentéhez illik a kard is, mondotta a király s gyönyörű szép kardot adott Benet uramnak.

Minden történet, minden adoma a népnek kedvez s rendszerint az urak kudarcával s megszégyenülésével végződik. S ez természetes, hisz a nép tanuja volt a küzdelemnek, melyet Mátyás a féktelenkedő, az ellene mindegyre összeesküvő, fellázadó urakkal folytatott; s tanuja volt annak is, hogy a király nemcsak az ellene lázongó, de a szegény parasztokat sanyargató urakat is példás szigorral bünteti. Mihelyt a nép igazságot tapasztal, könnyebben viseli a terhet. S nem szabad felednünk, hogy Mátyás törvényei nemcsak újabb meg újabb adókról gondoskodtak, de ugyanakkor lehetőleg megvédték a nép édekeit, előmozdították boldogulását. Már az 1464-iki törvény szabályozta a tizedfizetést. A paraszt – a törvény szerint – megesküszik a kiróvó kivánságára, hogy ennyi meg ennyi gabonája termett, ennyi meg ennyi akó bort szüretelt. Ha a tizedróvó nem hisz az eskünek, megszámlálhatja a csomókat, s ha többet talál, a fölösleget elveheti; de viszont, ha a paraszt vallomása igaz volt, a kiróvó egy aranyat köteles fizetni a parasztnak a szükségtelen vizsgálatért, s ha azt nem akarná fizetni, a parasztnak joga van a lovát elvenni tőle.

A népmonda ezt már kikerekíti azzal, hogy a király személyesen is eljárt a mezőre, hadd lássa, nem zsarolják-e a népet. Ilyen alkalommal játszódhatott le az az érdekes történet, mely mai nap is mese formájában a nép száján forog.

Egyszer – mondja a mese – Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az országban, hadd lássa, milyen dolga van a szegény népnek, egy falu mellett kiment a mezőre s ott szóba állott egy öreg szántó-vető emberrel. Vele volt a kisérete is: hatalmas nagy urak. A király megismerte az öreg szántó-vetőt, aki neki hajdanában katonája volt.

– Tisztességgel, öreg! – köszönt a király.

– Köszönöm az asszonynak, – felelt az öreg.

– Hány pénzért dolgozik kend?

– Hatért, felséges királyom.

– S hányból él kend?

– Kettőből.

– S négyet hová tesz kend?

– Azt a sárba dobom.

– Hát aztán hány még a harminckettő?

– A’ bizony, felséges királyom, már csak tizenkettő.

– Hát a bakkecskéket megtudná-e fejni?

– Meg biz én, felséges királyom.

– Na, öreg, az Isten áldja meg. Hanem, hallja kend, addig senkinek meg ne magyarázza az én kérdéseimet, míg a képemet nem látja.

Ezzel tovább ment a király s mondta az uraknak:

– Halljátok, urak, aki az én kérdéseimet megmagyarázza, annak egy uradalmat adok.

Bezzeg szerették volna az urak kitalálni, de hiába törték a fejüket, nem találták ki. Mit volt, mit nem tenni, lopva visszakullogtak az öreghez, körülfogták, kérték, magyarázza meg a király kérdéseit.

– Jól van, mondta az öreg, de elébb számoljának a markomba tíz aranyat.

Mindjárt a markába nyomták a tíz aranyat.

– Nos, mikor a király azt mondta: »tisztességgel, öreg«, miért válaszolta kend, hogy: »köszönöm az asszonynak«?

– Azért, mert az asszony mossa a ruhámat, a tiszta ruha pedig tisztesség.

– Ez igaz, mondták az urak. De hogy veti kend a pénzt sárba?

– Hát úgy, hogy kettőből magam élek, négyet pedig a fiamra költök. Az pedig annyi, mintha sárba dobnám, mert sohasem látom.

– Hát az mi: »hány még a harminckettő?«

– Megmondom, ha leolvasnak a tenyerembe tíz aranyat.

Leolvasták.

– Ennek az a magyarázatja, hogy fiatal koromban harminckét fogam volt, most csak tizenkettő.

– No lám, hogy ez nem jutott eszünkbe! Hát a bakkecskéket, hogy fejné meg?

– Azt is megmondom tíz aranyért.

Leolvasták azt is s mondta az öreg:

– Úgy fejem meg a bakkecskéket, ahogy most az urakat megfejtem.

Szégyenkeztek, boszankodtak az urak s megfenyegették az öreget:

– No, megálljon kend, megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a kérdéseit, pedig a képét még nem látta.

– Nem-e? Én nem láttam a király képét? De bizony láttam. Itt van, ni, – s megmutatta az aranyon a király képét. Mert úgy tudják meg az urak, így értette a király is, hogy addig ne magyarázzam meg a szavát, míg pénzen nem látom a képét.

De most már az uraknak nem volt több szavuk. Nagy szégyenkezve a király után kullogtak.

Sok mindent bizonyít e mese. Nemcsak azt, hogy Mátyás érdeklődik a nép sorsa iránt, de azt is, hogy mintha csak a nép közt élt volna, ismeri a nép esze- s szavajárását s szándékosan hozza az urakat oly helyzetbe, hadd lássák, hogy az egyszerű ember esze túljár az urakén s ráadásul az iskolázatlan ember bölcsességét megfizetteti az urakkal.

S valóban, mintha egyik mese a másik folytatása volna, mindenütt a népnek, királynak kölcsönös vonzódása, szeretete az a lélek, mely a mesékben lakozik. A nép bízik a király igazságosságában, a király a nép becsületességében. Egyik mese szerint Mátyás király »fele országában« fogad a burkus királlyal, hogy az ő juhásza nem hazudik s meg is nyeri a fogadást.

A való és költött történeteknek, meséknek, adomáknak egész tömege maradott fenn Mátyásról, s ezek a mesék folyton fogannak a nép lelkében, jeléül annak a nagy, annak a példátlan szeretetnek, mellyel a nép a nagy király alakját körülveszi. Nemcsak tréfás, elmés, de vitézi tetteinek is nagy serege forog a késő utódok ajkán. Paloták és kunyhók lakói lelkesülten olvassák, hallgatják újra meg újra, mint győzte le lovagi játékban a rettenetes erejű Holubárt Budavárában, mint járta körül Szabács viadalánál éjnek idején, csónakon, ezer veszedelem közt a várat, hogy annak gyengéit kipuhatolja. Bécs ostromakor sváb paraszt ruhába öltözött, s fején egy kosár tojással besompolygott a városba, hol a tojás árulása közben mindent megvizsgált. Máskor a török szultán sátoráig merészkedett török ruhában, egész nap árulta az élelmi szert a sátor előtt. És délben, mikor a szultánnak felhordták az ételeket, megszámlálta azokat s visszajutván a maga táborába, levelet küldött a szultánnak: »Rosszul őrzöd a táborodat, császár, s rosszul őriznek téged is! Mert tegnap reggeltől estig ott ültem sátrad előtt és árultam. És kikémléltem táborodat. Hogy pedig ebben ne kételkedjél, ime, elmondom: hányféle ételt szolgálnak fel neked ebédre.« A szultán annyira megijedt e levéltől, hogy táborával elhuzódott s a csata elmaradt.

De ki győzné elmondani mindazokat a jóizű, elmés történeteket, melyeket Mátyásról összeírtak a krónikások s költött róla a nép mesemondó lelke!

»Meghalt Mátyás király, oda az igazság!« Ez a fájdalmas kiáltás tört ki milliók szívéből, midőn Mátyás, az igazságos, örök álomra hunyta le szemét. És ím az első igazságtalanságot a véréből való vérnek: Korvin Jánosnak kellett tapasztalnia. Azok az urak ütöttek pártot ellene, kik Mátyásnak esküvel fogadták, hogy halála után Korvin Jánost választják Magyarország királyává. A fényes, a dicsőséges idők után ismét szomorú, gyászos idők következnek. Idegen, gyámoltalan király, Dobzse László ült Mátyás székébe s rövid időn szertezüllődtek a nagy király alkotásai. A tizenhetedik század legyengült, szendergő magyarját, melynek vérét török és német egyszerre szívta, Mátyás nevével ébresztgeti Zrinyi Miklós, a költő. »Az ő élete – írja Zrinyi Miklós – merő bátorság volt és minden gondolatja vitézség; az ő elméjében és szájában mindenkor ama híres római generálisnak szava volt: bátorság és cselekvés erősítette a magyart, nem habozó tanács, mit a félénkek óvatosságnak neveznek… Sok száz esztendeig kell a természetnek fáradni, amíg oly embert alkothat, minő Mátyás volt!«

Négyszáz esztendeje mult, hogy Mátyás örök álomra hunyta szemét s a természet nem alkotott hozzá mérhető nagy királyt. A magyar lélek ájtatos kegyelettel őrzi emlékét s alakja nő folyton az idők mulásával. Halála után négyszáz esztendővel emelt szobrot emlékének a nemzeti hála, Kolozsvár főterén, hirdetvén az egész világnak, hogy a késői nemzedék szemében a nagy király nagysága teljes épségében megmaradott. A magyar nép véréből való vérnek, Fadrusz Jánosnak az alkotása a fenséges szép szobor, mely egyszerre tette halhatatlanná alkotójának, a nép lángeszű fiának nevét. Mely fölemelő érzés! A nép fiának lelke, keze alkotja meg ércemlékét ama királynak, kit századok multán is visszasír a nép! Akinek neve, emléke, szobor nélkül is élne mindörökkön örökké, mert »az ő élete merő bátorság volt és minden gondolatja vitézség«; mert az ő idejében nagy hatalmas volt Magyarország, minő sem azelőtt, sem azóta; mert ő igazságos király vala, minő nem volt sem azelőtt, sem azóta!

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings