ELSŐ RÉSZ Mária (continued 2)

– Ámde ez sem lehetséges, amig felségedet Székesfehérvárott magyar királynénak meg nem koronázták vala, mert törvényeinket áthágni még a királynénak sem lehet. Felséged a fejérvári koronázásig nem a budai királyi palotában lakik, hanem Budán egy másik házban, amelyet Lajos király már meg is vásárolt felséged számára a Keresztelő Szent János-utcában! – szólott Bornemissza olyan határozott hangon, mintha ettől a naptól kezdve nem csak II. Lajos királynak, de Máriának is nevelőapja volna.

– Hm, – mormogta Mária elgondolkozva. – És ki tiltja meg nekem, hogy a budai királyi palotában lakhassam?

– A magyar törvények. A magyar Rendek. Az országgyülés, amelyet a nemesség bármikor összehivathat a Rákosmezejére. A magyar országgyülés a legnagyobb hatalom a világon. Felette áll a királynak.

Mária lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy feltámadó érzelmeit valamiképpen észrevegye az öregember.

Bornemissza, miután befejezte hivatalos szavait, hirtelen urambátyámos nyájaskodással folytatta:

– Most pedig van szerencsém meghívni felségedet arra az ebédre, amelyet Fischer Mihály, a pozsonyi bíró rendez felséged tiszteletére. Lesz tizenhárom font tehénhus, öt kappan, egy nyul, sok alma, zsemlye és bor.

Mária megint lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy a hajózás ideje alatt tartó éhezését Bornemissza észrevegye.

– A pozsonyi bírónak köszönjük a meghívást, valamikor tán meg is szolgáljuk őkegyelmének a nyájasságát. Most még egy kérdést akarok feltenni Bornemissza uram. Ér annyit a magyar forint, mint a rajnai forint?

– Igen, – felelte a királyi követ. – A zsidóknak van a számításukra nézve valamely külön táblázatuk. 2100 magyar forint, amelyet felséged utazására költöttünk: 2625 rajnai forintot kaptunk Fuggertől.

Ezután már valóban nem volt egyéb teendője Máriának, hogy elfogadja a pozsonyi bíró ebédjét, aki, ime, fontokban és számokban közölte vele előre, hogy mit főzetett ebédre. Máriának kedvenc eledele volt a tehénhus tormával.

*

A pozsonyi bíró ebédjén ott voltak mindazok, akik Máriát Magyarországra kisérték: a három Brandenburgi, Logus Tamás és más uraságok is, tehát a pedáns bíró által előre jegyzékbe foglalt ételek és italok az utolsó cseppig elfogytak. Csodálkoztak is a pozsonyi urak Mária étvágyán, – fontszámra fogyasztotta a tehénhust.

– Még növőben van, azért van jóétvágya, – oldotta meg a kérdést a bíró.

Az urak közül csak Sárkány Ambrus szalai főispán hiányzott, aki előresietett nagyszarvasi kastélyába, ahol Mária az éjszakát volt töltendő. Vacsoráról kellett gondoskodni.

A megállapodás az volt, hogy Mária lóháton utazik tovább, hogy a Dunán kivül lásson egyebet is Magyarországból. A bőséges ebéd után Mária nagyon örült, hogy nyeregbe ülhetett, mert a kolostorban is mindig az elhizástól féltették, azért lovagoltatták elég sűrűn, ami ugyan apácáknál nem szokásos. Lovaglásközben Mária módját ejtette, hogy a humanista kerüljön melléje a maga szürkéjével.

– Beszéljen nekem valamit Logus mester ama Szapolyairól, aki ma reggel a hajóra tolakodott.

– Nem igen kell annak tolakodni, mert mindenütt szivesen látják őt ebben a koldus országban. A legnagyobb rabló, aki nem válogatós a pénzszerzésben. Ott veszi el, ahol találja. Lopó, csaló, hamispénzverő. De nagyon gazdag őkelme, tehát senki se mer vele kikötni. Más országban régen kerékbetörték volna, – felelte egykedvüen a humanista.

– A király, a primás?…

– A király gyermek, a primás haldoklik, felségednek kellene rendet csinálni Szapolyaival is, ha érezne magában annyit erőt. Különösen azóta lett nagy pártja Szapolyai uramnak a nemesség között, amióta a lázadó pórokat karóba huzatta, Dózsa Györgyöt tüzesvassal megkoronáztatta. Hitvány ember, király szeretne lenni, pedig csak bocskorosnak született.

– Kemény katonának látszik…

– Az sokkal könnyebb dolog, mint a könyvekkel harcolni. Magyarországon mindenki kemény katona, aki még nem merült el teljesen a részegeskedésben, mint például nádorispán uram maga is, aki reggeltől estig és estétől reggelig részeg. Sajnos, a nemességnek nagy része követi nádorispán uram példáját, – felségednek fogalma sem lehet arról, mekkora ivóedényekből hajtogatják magukba a bort az emberek Magyarországon.

A három Brandenburgi, aki Mária mögött lovagolt: jól megjegyezte magának a humanista szavait. Sohasem lehet tudni, hogy mikor van szükség az ilyesmire.

De már ott is voltak a nagyszarvasi kastélynál, amely inkább valamely megerősített várhoz hasonlított, a parasztok lázadása óta ilyen volt minden urilak Magyarországon. Falak és tornyok és a tornyokban idegennyelvü katonaság, amely nem értette az idevalósi nyelvet.

– Halat főzettem vacsorára, – ujságolta Sárkány Ambrus uram – mert a holnapi, pénteki napra való tekintetből bőségesen elláttak hallal a halászaim. Szereti felséged a halat?

Mária kegyesen mosolygott a bazsarózsás arculatu uriemberre, a kolostori életmód után valóban nagyszerüek voltak azok a változatos ételek, amelyekkel Magyarországon traktálták. Jól esett ez a különös vendégszeretet, amelyről addig fogalma sem lehetett…

Ó, Magyarország, amelyet valaha földi Kánaánnak mondanak: számtalan hibádat, gyengeségedet, tévedésedet tudod felejteni egyetlen mosolyoddal! Ó, Magyarország, mily drágalátos tudsz te lenni, amikor nyájaskodva fogadod az idegent és néki házadat, asztalodat, barátságodat felajánlod! Ó, Magyarország, van-e még föld, ahol nagyobb szeretettel fogadnák a vendéget, mint a te hajlékaidban, – van-e még ország, ahol szivesebben vennék elő vendégük kedvéért az emberek mindazt, amit maguktól megvontak? Ó, Magyarország, tudnak-e még másfelé is ugy lelkendezni, rajongani, boldogoskodni, dédelgetni, simogatni ugy, mint benned, mikor vendégszerető kedvedben vagy…

Mielőtt vacsorához ült volna a társaság, egy mezítlábas, zarándokbotu és kardos szerzetes jelentkezett a várkastélyban. Nyakig poros, bozontos volt, de a hangja harsogott:

– Én most Nándorfejérvár alá megyek. Felszólítok minden magyart, hogy kövessen a veszélyben lévő Nándorfejérvár alá!

– Üsse kő Nándorfejérvárt, mikor olyan szépséges ifju királynéja van a magyarnak, amilyen már régen nem volt, – felelt széles jókedvében Sárkány uram. – Majd elvégzi ott nélkülünk is Tomori uram. Ülj az asztal végére páter és vigyázz halaknak a szálkáira.

Hiába ellenkezett a szerzetes, Sárkány uram lenyomta őt az asztalhoz.

Hát azt meg kell adni, hogy remek vacsora volt. A halászlét a Duna különböző halaiból már akkor is kitünően tudták főzni Magyarországon. A márnák, sügérek, pontyok, kecsegék jóformán csak arra szolgáltak, hogy a lének ízt adjanak, mert az igazi halpecsenye abból a vizából tellett ki, amely a Fekete-tengerből tévedt fel Komáromig és itt a halászok kifogták őkelmét.

Mária el volt ragadtatva a feketetengeri vizától, ilyent még nem evett életében.

Csak a pap nyugtalankodott ott az asztalvégen:

– Hát senki se jön velem Nándorba? – fakgatta a szomszédait.

A házigazda végül egy nagy kupa bort állított elébe, azzal a kikötéssel, hogy addig ne merje kinyitni a száját, amíg egy csepp van az edényben. Mária ekkor látta színről-színre azokat a borosedényeket, amelyekből Magyarországon isznak. Meg kell adni, a hirek nem tulozták az edények nagyságát.

Mária kissé elbágyadt a hatalmas vacsorától, az egésznapi utazástól, mintegy ködfátyolon át látta, hogy a bortól felhevült urak a szarvasaggancsos ebédlőből kivetik a Nándorfejérvárra toborzó zarándokot.

– Már ejtőzni se lehet nyugodtan! – mondta egy bosszus hang.

… Mária elgondolkozva vonult lakosztályába, darabideig nézegette a magas ablakából a messzi Dunában rengő csillagokat, (mintha erre az éjszakára a földre szállott volna az égboltozat) aztán hirtelen elszunnyadt a közeli csalitból hangzó fülemilekoncert mellett. Álmában az anyját látta, ama Őrült Johannát, aki felemelt kézzel tiltólag intett felé. Az álom kapujából akkor lépett vissza, amikor a kastély eresze alatt ezernyi veréb megszólalt, mert bár kőfalakkal, tornyokkal volt kerítve a kastély, tetőzete mégis csak nádból volt. Kelet felé világosodott az ég és szél lengette meg a fák szoknyáit. A messzi Dunáról hajótülök hangzott… Mária megrezzent erre a tülökhangra, pedig még nem tudta, hogy ez a hajó az, amely éppen érte jött.

De már délelőtt tisztelegtek az urak, amint mámorukból kitisztulkodva, kipödörve, kimosakodva felvonultak Mária előtt.

– Felség, a király akarata értelmében a mai napon Komáromból Esztergomba kell mennünk, ahol felséged özvegy Perényi Imréné vendége leend. Dorottya nagyasszony már várja felségedet, – mondá Sárkány uram és csak igen gyönge reggelivel, – amely tejből, tojásból, vajból, mézből, friss gyümölcsből állott – merészelte megkinálni Máriát, mert ebédre Dorottya asszonynál lesznek, ami nem tréfa dolog. (Ettől az özvegyasszonytól mindenki félt az országban.)

Máriának még csak ideje sem volt megnézni a cik-cak alakban épült komáromi várat, amely a Dunára volt építve, amikor az evezősök megint csak rákezdték a maguk monoton dalát és a naszád repült Máriával és kiséretével.

*

Az özvegy nádorispánné, akit az egész országban csak Dorottya néven emlegettek: hatalmas asszonyság volt. Típusa ama régi magyar nagyasszonyoknak, akik akkoriban teremtek Magyarországon, amikor a férfiaknak a török elleni hadakozások miatt mind huzamosabb ideig távol kellett lenni otthonuktól, így tehát az összes gondok az asszonyok nyakába szakadtak.

Dorottyának nagy háza volt Esztergomban, a Perényi-palota messzi vidékről magábafogadta a nemes kisasszonyokat, akik itt a nagyasszony felügyele alatt hasznos nevelésben részesültek. Fonytak, varrtak, himeztek, járatosságra tettek szert minden házimunkába. Olyik kisasszony, még ha nem tartozott is szorosan az atyafisághoz, évekig volt a nagyasszony vendége és a Perényi-házból ment férjhez, miután megvarrta a staffirungját. Boldog lehetett az a magyar férfi, aki a Perényiné kisasszonyai közül kaphatott feleséget.

Most is huszonnégy kisasszony volt a háznál a Thurzó-, Batthiány-, Enyingi Török-, Pekri-, Gyulai-, vingárti Horváth-, Nádasdy-, Erdődy-, Amadé-, Révai-, Istvánffi-családokból, akik éppen egy oltárterítő himzésével voltak elfoglalva, amelyet az esztergomi főesperességnek szántak. Mária már látott ilyesmit az innsbrucki kolostorban, azért egyszerre otthon érezte magát a Perényi-házban. A leányok hetenkint felváltva vezették a nagyasszony konyháját, Dorottyának tehát az volt az első szava, miután házában a királynét kétoldalt megcsókolta az arcán, hogy ezen a héten kik a konyhai sorosok. Pekri Kata és Batthiány Julia jelentkeztek.

– Nem bánom, – mondta a nagyasszony – de vigyázzatok a csörgőfánkra, mert hátrakötöm a sarkatokat. Ne hozzatok szégyent a fejemre.

A nagyasszony végigvezette Máriát a házában, megmutatta neki a mindennap frissen felsurolt, kőporral fehérített szobákat, a mindenféle nőiruhákkal telirakott vasalt szekrényeket, a komótok fiókjainak tartalmát az asztalnemüekkel, sőt még az ágy alatt vonuló fiókokat is kihuzogatta, hogy dicsekedjen az ágynemüjével.

– Egyszerüen élnek Prinijné házában, de van a vendégnek hová lehajtani a fejét, van miben megtörölni a száját…

Ó, te régi boldog Magyarország, amikor a női ambiciók, álmok, remények, boldogságok, mind megtalálták a helyüket a ház körül! Ki láthatta már közülünk azokat a százesztendős ruhákat, amelyeket kegyelettel őriztek a női szekrényekben és tartósságuknál fogva bármikor ujat lehetett belőlük varrni? Ki láthatta, hogy milyenek voltak a régi padlások, ahová még a kisértet sem merte betenni a lábát az ottani nagy rend miatt? És a régi Magyarország dus kamráiba ki nyithatott be közülünk, amely kamarák mindig ugy voltak felszerelve, mintha inséges esztendők következnének? A baromfiudvarok gazdagságáról, a veteményeskertek terjedelmességéről és változatosságáról, (ahol tán még a madárijesztőnek is jódolga volt) a pince bőségéről és a vermek kincseiről ma már csak régi könyvekben olvashatunk. Ó, Magyarország, ha lelked telve volt sebesülésekkel és sötét árnyakkal is: testedet mindig tudtad táplálni, hogy legalább az éhség ördöge kiméljen meg az ezernyi ördög közül.

Mária most látott tőről való nagyasszonyt először életében és ezért nem győzött eleget csodálkozni Perényiné fáradhatatlanságán, gondoskodásán, erélyességén, amint szakadatlanul tett-vett a házában. Bocsánatot kért a felséges vendégtől, hogy darabidőre ottfelejti őt a kisasszonyok között, de bizony utána kell nézni a konyhának, mert hiszen a leányok nem tudhatnak még mindent a konyha müvészetéből. Persze, nem csak a konyhát járta be Perényiné, hanem az egész házat, amely egy órára se nélkülözhette őt. Milyen üresség marad egy ilyen asszony után, ha egyszer az Uristen elszólítani találja!

A kisasszonyok egynémelyike tudott latinul, mert nem volt ez abban az időben olyan nagy ritkaság. Ezen a nyelven beszélt Mária:

– Irigylem tőletek a Dominátokat, bezzeg az innsbrucki fejedelemasszonynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy engem a háztartási dolgokban kioktasson. Mit fogok én csinálni Budán, amikor majd nyakamba szakadnak a háztartás gondjai?

– Elmegyünk mi segíteni a magyar királynénak! – kiáltotta fel Thurzó kisasszony és a többi előkelő hölgy is nyomban ajánlkozott, hogy elmegy Budára segíteni Mária háztartásában.

– Csak egy baj van, hogy én nem vagyok olyan gazdag, mint a nádorné, akinek bizonyosan sok jó magyar forintot tesz ki a jövedelme. Az én évi jövedelmem, amelyet nekem apósom, Ulászló, biztosított, nem tesz ki többet huszonötezer magyar forintnál. És ha meg van még valahol az a kétszázezer forint, amelyet a nagyapám adott jegyajándékul. Hát ebből én nem tarthatnék el ilyen háznépet.

Amint ez már fiatal leányoknál szokás, mert hiszen korban valamennyien a tizenhatodik év körül mozogtak, lett erre nagy fogadkozás, hogy nincs nekik semmi igényességük, megélnek ők verébmorzsákon is, csak a királyné mellett maradhassanak.

Perényiné megérkezése vetett véget a jelenetnek.

– A király majd kijelöli a királyné udvarhölgyeit, mert ez az ő dolga, ti pedig befejezitek az oltárterítőt, mert Oláh Miklós uram már amugy is duzzog érte. Nem szeretek ujjathuzni a papokkal. A királyné pedig nem panaszkodhatik az ő szegénységére, mert ugy tudom, hogy már csak a kelengyéje is olyan, hogy azzal nem vetekedhetik semmiféle magyar nőé. Brüsszeli csipke, brabanti selyem, flandriai posztó… amilyent mi Magyarországon sohasem látunk.

– A kelengyéshajóm elment előre Budára. Vajjon nem éri baj utközben? – kérdezte Mária.

Perényiné önérzetesen felelt:

– Az ország ugyan nagyon szegény, de a királyné holmijára még se váshatik senkinek a foga, ha csak annak a rabló Zápolyának nem, aki előtt semmi sem szent.

Mária ezekből a szavakból megérthette, hogy ennél a háznál Szapolyai uramat szidni szokás. Nem is hozakodott elő a pozsonyi találkozással.

*

Megint csak másnap reggel volt indulóban a naszád, amely Máriát most már végleg Budára viendi, Sárkány uram nem volt barátja a gyors utazásnak. Meg aztán nem is igen lehet olyan könnyen elmenni egy ilyen kedves magyar uriházból. Perényiné örökös ellenség volna.

Csókakalapos, csuklyás, láthatatlan arculatu evezősök vitték most a naszádot, szélgyorsasággal lefelé a Dunán, török hadifoglyok voltak ezek, akikkel Tomori uram kedveskedett Máriának. A pilisi hegyek árnyalakjai borongtak a folyam zöld tükörében, messzire visszhangzott a víz felett járkáló szél a sűrű erdőségekben, egy erdővágásnál Mária őzikéket látott átalfutamodni és a Dunának olyan kanyarodása támadt a hegyek lábánál, mintha örökre eltévesztette volna utját az ősfolyam. A parton vizivár emelkedett, bástyáin görögdinnye-fejü vitézek nézegették naphosszat a Dunát.

Sárkány uram tréfálkozó kedvében volt:

– Ha a magyarok megharagusznak a királyukra: idecsukják.

Mária a fogát szívta:

– Remélhetőleg, ez nem fog velünk megtörténni.

Ezután nem is nézegette Mária többé a tájat, behuzódott a hajóházikóba és mélyen elgondolkozott azokon a dolgokon, amelyek vele az utóbbi napokban történtek.

Tizenhétéves volt, sok csodálkoznivalót látott még az életen.