Az örökség.

I.

Bár még nem volt tíz óra, a hivatalnokok áradva özönlöttek a tengerészeti minisztérium nagy kapuíve alá, sietősen gyülekezve Párizs minden zugából, mert közeledett újév napja s ez a kettőzött buzgalom és az előléptetés időszaka volt. Szapora lépések kopogása töltötte meg a labirintmódra tekervényes, hatalmas épületet, melyet bonyodalmas folyosók kereszteztek, számtalan ajtótól szaggatva meg, amik a hivatalok bejáratai voltak.

Mindenki belépett a maga rekeszébe, kezet szorított a korábban érkezett kollégákkal, levetette a kabátját, fölhúzta az ócska munkazubbonyt s leült asztala mellé, melyen halomba rakva várták a mindenféle papírok. Aztán átszállingózás kezdődött a szomszéd szobákba, híreket hallgatni. Először kiki afelől érdeklődött, bent van-e már a főnök, jó hangulatban van-e és hogy a napiposta terjedelmes-e?

Az »általános anyag«-ot lajstromozó rendtiszt, César Cachelin úr, aki valaha alacsony sarzsi volt a haditengerészetnél s csak az idők hosszú során vitte föl a főtisztviselőségig, egy nagy könyvbe iktatta bele mindazokat az iratokat, amelyeket az osztálybeli szolga behozott neki. Vele szemben az »expedíciós« Savon apó, akinek elbutult öreg fejét minisztériumszerte hírhedt házaséleti baleseteiről ismerték, lassú kézzel másolta a főnök egy táviratát, miközben oldaltfordult testtel, rézsút nézéssel, az aprólékosan pepecselő másolók merev tartásába dermedt.

Cachelin úr nagy darab ember volt, fehér és rövidre nyírt haja kefemódra sörtéllett a fejebúbján s a napi munka végzése közben egyre beszélt:

– Harminckét sürgöny Toulonból. Ez az egy kikötő több munkát ad, mint a többi együttvéve.

Aztán feltette Savon apónak azt a kérdést, melyet egyetlen reggel sem felejtett el:

– No, Savon apó, hát a kedves neje hogy van?

Az öreg, félbe sem szakítva munkáját, felelte:

– Hagyja, Cachelin úr, hiszen tetszik tudni, nekem nagyon kínos ez a téma.

És a rendtiszt nagyot nevetett, mint minden reggel, valahányszor ugyanezt a feleletet hallotta.

Nyilt az ajtó s Maze úr lépett be. Szép barna fiú volt, túlzott elegánciával öltözködve, aki hivatalnoki helyzetét lealacsonyító valaminek érezte, külsejéhez és uras szokásaihoz méltatlannak. Vastag gyűrűket viselt, hatalmas óraláncot s – mivel a chic így kívánta – monoklit is, melyet munka közben mindig letett. Gyakran rántott egyet-egyet csuklóin, hogy ragyogó és nagy gombokkal díszes kézelői jól láthatókká váljanak.

Már az ajtóban megkérdezte:

– Sok munka van-e mára?

Cachelin válaszolt:

– Mindig Toulonnal vagyunk nyakig. Látszik, hogy közel van az újév: a fickók odalenn ugyancsak megerőltetik magukat.

Az ajtóban azonban máris újabb érkező jelent meg, Pitolet, a tréfacsináló és széplélek. Nevetve jegyezte meg:

– Mintha bizony mi is nem éppen úgy buzgólkodnánk mostanában!

És óráját előhúzva, kijelentette:

– Hét perc mulva tíz s már mindenki a helyén! Maze úrfi, mit szól ehhez? Fogadok, hogy őkiválósága, Lesable úr, már kilenckor itt volt, akár csak illusztris főnökünk!

A rendtiszt abbahagyta az írást, füle mögé dugta a tollat, – így mondta, rákönyökölve a pulpitusára:

– No, ha az előre nem rukkol, nem a stréberségén fog múlni!

Pitolet az asztal sarkán ülve lógatta a lábait:

– Dehogynem fog az rukkolni, Cachelin papa! Csak legyen egészen nyugodt! Húsz frankot teszek egy sou ellen, hogy tíz éven belül osztályfőnök lesz belőle!

Maze, aki combjait melengette a tűznél s cigarettát sodort, közbeszólt:

– Püff neki! Én bizony inkább megmaradnék egész életemben a kétezernégyszáz mellett, semhogy úgy tönkrenyúzzam magam, mint ő!

Pitolet fordult egyet a sarkán s ingerkedve mondta:

– Ami viszont mind nem akadályozza meg önt, kicsikém, abban, hogy ma, december 20-ikán, már tíz óra előtt itt tartsa az orrocskáját!

Hivatalnoktársa azonban közönyösen vont vállat:

– Nagyszerű, csak nem hagyhatom, hogy az egész banda átgázoljon rajtam! Miután önök mind idejönnek a hajnal üdvözlésére, én is így cselekszem, bár igen lenézem ezt a nagy tolakodást. Ettől még nagyon messze van az, hogy »kedves jó főnök úr«-nak szólítsam a főnököt, mint Lesable teszi, meg hogy félhétkor menjek haza és különmunkákat cipeljek a lakásomra. Különben is, én társaságbeli ember vagyok s egyéb kötelezettségek veszik el az időmet!

Cachelin abbahagyta a lajstromozást s elmerengett, maga elé ejtett tekintettel. Végre megkérdezte:

– Csakugyan azt hiszitek, hogy még az idén elő fogják léptetni?

Pitolet felkiáltott:

– De még mennyire, öregem! Tízszer bizonyosabb, mint az ellenkezője! Nem ingyenbe megy az a nagy dörgölődzés!

S megint az előléptetések és fizetések örök kérdését kezdték hánytorgatni, mely egy hónap óta fenekestül bolygatta és zsongatta fel ezt a nagy bürokrata-kaptárt.

Találgatták az esélyeket, kombinálgatták a számokat, mérlegelték a jogcímeket s eleve méltatlankodtak az előrelátható igazságtalanságok miatt. Vége-hossza nem volt a tegnapról-mára átnyúló vitáknak, melyek holnap ugyanily változatlansággal lesznek megújulandók, ugyanazokkal az érvekkel és okoskodásokkal, ugyanazokkal a szavakkal.

Még egy hivatalnok lépett be, kicsiny, sápadt, beteges külsejű ember, Boissel, aki mintha állandóan Dumas-père valamelyik regényében élt volna. Az ő számára minden azonnal rendkívüli kalanddá vált s minden reggel elmesélte asztalszomszédjának, Pitoletnek, micsoda különös esete volt az este, milyen drámákat észlelt abban a házban, ahol lakik, s micsoda titokzatos uccai kiabálásokra nyitott ablakot éjszaka 3 óra 20 perckor Mindennap akadtak verekedők, akiket szétválasztott, megbokrosodott lovak, amelyeket megfékezett, asszonyok, akiket nagy veszélyből mentett ki, s noha szánalmasan gyönge fizikuma volt, ki nem fogyott az izmai erejével végbevitt hőstettekből, melyeket vontatott hangján, teljes meggyőződéssel sorolt fel,

Mihelyt meghallotta, hogy Lesable-ról beszélnek, kivágta a nagy szót:

– Egyszer majd még jól megmondom a magamét ennek a taknyosnak s ha fölibém mer kapaszkodni, úgy lepotyogtatom, hogy örökre elmegy a kedve az újabb próbálkozástól!

Maze, még mindig cigarettázva, ugrató hangon mondta:

– Legjobb lesz még ma elkezdeni, mert biztos forrásból tudom, hogy magát az idén félretolják és Lesable kerül a helyére.

Boissel hadonászott:

– Esküszöm, hogy ha…

Újra nyílt az ajtó s egy kistermetű fiatalember sietett be, akiről lerítt a nagy elfoglaltság. Tengerésztisztes, vagy inkább ügyvédes pofaszakállt viselt, nagyon magas állógallérja volt s úgy hadarta el a szavait, mintha sohasem lenne elég ideje elmondani mindazt, amit akar. Úgy osztotta szét a kézfogásait, mint aki nem ér rá sokat ácsorogni s a rendtisztre rontott:

– Kedves Cachelinkém, kegyeskedjék ideadni a Chapelou-dossziét, zsinegelt csomó, Toulon, A. T. V. 1875.

A hivatalnok fölkelt, fölnyúlt az egyik, feje fölött lévő papírdobozért, kivett belőle egy kékfelzetű aktacsomót s átnyujtotta:

– Tessék, Lesable úr. Bizonyára tudja, hogy a főnök úr tegnap már három sürgönyt kivett ebből a dossziéből?

– Tudom. Megkaptam őket, köszönöm.

S a fiatalember sietős léptekkel távozott.

Alig tűnt el, Maze kijelentette:

– No a mindenét, milyen akkurátusan csinálta! Megesküdne az ember, hogy máris főnöknek érzi magát!

Pitolet ráduplázott:

– Türelem, csak türelem! Előbb is lesz osztályfőnök, mint akármelyikünk!

Cachelin sehogy sem tudta újra elkezdeni az írást. Mintha valami rögeszme nyűgözte volna le. Újra megkérdezte:

– Hát csakugyan olyan szép jövő várhat erre a fiúra?

És Maze megvető hangon dörmögte rá:

– Akik nagyra tartják a minisztériumi karriért, azoknak a szemében igen! De másokra nézve – semmi az egész!

Pitolet félbeszakította:

– Maga talán nagykövet óhajt lenni?

A másik türelmetlen gesztussal felelte:

– Nem rólam van szó. Én fütyülök az egészre! De ez nem változtat azon, hogy az egész osztályvezetői állás nem valami nagy izé!

Savon apó, a sürgönymásoló, eddig szünet nélkül tisztázott. Néhány pillanat óta azonban hiába mártogatta be egyre-másra a tollát a tintába s fente oda csökönyösen a kalamárist körülvevő vizes spongyához, egyetlen betűt sem tudott leírni. A fekete folyadék végigfolyt a hegyes acélon s kerek foltot pöttyentve esett a papírosra. A jó ember kétségbeesve és rémülettel nézte másolatát, melyet újra kell kezdenie, mint már annyit bizonyos idő óta s mély és szomorú hangon mondta:

– Már megint hamisított tinta!…

Kacagás csattant elő minden torokból. Cachelin hasától remegő táncra kelt az asztal, Maze kétrét görnyedt, mintha mingyárt bele akarna hátrálni a kandallóba. Pitolet topogott, köhögött, csapkodott a jobbkezével, mintha vizet rázna le róla s maga Boissel is fuldokolt a nevetéstől, noha általában inkább tragikus, mint komikus oldalukról fogta fel a dolgokat.

Savon apó azonban, aki végre is a redingote-ja lebernyegébe kente a tollat, újra megszólalt:

– Nincs ezen mit nevetni. Kétszer meg háromszor is újra kell kezdenem a munkámat!

Mappájából új ívet vett elő, beleigazította a sorvezetőjét s újra kezdte a megszólítást:

»Miniszter úr, kedves kollégám!«…

A toll most nem csöppentette el a tintát s tisztán rajzolta le a betűket. Az öreg rendes keszegtartásába zökkent s folytatta a másolást.

A többiek még mindig nevettek. Pukkadoztak a lefojtott jókedvtől. Már körülbelül féléve csinálták az öreggel ugyanezt a tréfát, anélkül hogy észrevette volna. Néhány csöpp olajat öntöttek a toll tisztogatására szolgáló nedves szivacsra. Az acélt ilyenformán zsíros réteg fogta be s a tinta nem ragadt meg rajta. A másoló-hivatalnok órákig álmélkodott és sopánkodott a dolgon, egész doboz tollakat és üveg tintákat pocsékolt el s végre is oda lyukadt ki, hogy a hivatali felszerelés teljesen megromlott.

A tréfa aztán valóságos hajszává és kínzássá fajult. Puskaport kevertek az öreg dohányába, különféle szereket töltöttek vizes palackjába, melyből időnként inni szokott egy-egy pohárral s elhitették vele, hogy a komműn óta a szocialisták a legnagyobb forgalmú cikkeket meghamisítják, így akarva kellemetlenkedni a kormánynak és újra felidézni a forradalmat.

Savon apó rettenetes gyűlöletet táplált az anarchisták ellen, akikről azt hitte, hogy ott leselkednek és lapulnak mindenütt. Titokzatos rettegéssel félt valami megbúvó és szörnyű ismeretlentől.

Egyszerre azonban csengetyűszó nyilalt végig a folyosón. Jól ismerték: Torchebeuf-nek, a főnöknek a csengője dühöngött így. Mindenki az ajtónak ugrott, hogy elfoglalja a maga rekeszét.

Cachelin ismét nekilátott a lajstromozásnak, majd újra letette a tollat s kezébe hajtott fejjel tünődött el.

Egy gondolat érlelődött meg benne, mely egy idő óta nem hagyta békén. Régi tengerész-altiszt volt, aki háromszori sebesülése után – egyszer Szenegálban, kétszer Cochinchinában sérült meg – szolgálatképtelenné válván, kivételes kegyből a minisztériumba léphetett át. Hosszú, súlyos alárendeltségben telt pályája alatt tömérdek nyomorúságot, durvaságot és megalázást kellett eltűrnie, nem csoda hát, ha a tekintélyt, a hivatalos tekintélyt legszebb valaminek érezte a világon. Egy-egy osztályvezetőt kivételes lénynek látott, aki magasabb légkörben él s azokat a hivatalnokokat, akikről olyasmiket hallott, hogy: »Ez betyár fickó, gyorsan fel fog kapaszkodni!« – más fajtából való, egészen más természetű lényeknek tartotta, mint saját magát.

Lesable nevű kartársával szemben tehát különös megbecsülést érzett, mely már a mély hódolat határán járt s azt a titkos és csökönyös vágyat érlelte meg benne, hogy leányát Lesable-hoz adja feleségül.

A leány egy szép napon majd gazdaggá lesz, nagyon gazdaggá. Ezt az egész minisztérium tudta, mert a Cachelin nővérének kerek egy milliója volt, tehermentes, biztos milliója, amit ez a hölgy, mint mondták, szerelemmel szerzett ugyan, de utóbb kegyes életmódjával ismét tiszta vagyonná tett.

A vén leány, a hajdani könnyűvérű hölgy, ötszázezer frankkal vonult vissza, melyet tizennyolc év alatt duplájánál is többre gyarapított, hála elszánt takarékoskodásának és életmódjának, amely a szerénynél is szerényebb volt. Már jó ideje fivérénél lakott, aki özvegyen maradt s egyetlen leánykájával éldegélt, Coralie-val. Az öreg kisasszony csak igen jelentéktelen pénzecskével járult hozzá a házi kiadásokhoz, kuporgatta és halmozgatta aranyait, egyre hajtogatva Cachelinnek:

– Mindegy az, hiszen úgyis a lányodé lesz a pénz, csak add férjhez gyorsan, mert szeretném már látni az unokaöcsécskéimet. Coralie szerezze meg nekem azt az örömet, hogy egy vérünkből való gyermeket csókolgathassak!

A hivatalnoki kar ismerte a dolgot s nem hiányoztak, akik szerencsét szerettek volna próbálni. Beszélték, hogy még Maze is, a szép Maze, a hivatal arszlánja, látható igyekezettel forgolódik Cachelin apó körül. A régi őrmester azonban, a világ minden táján végigpofozott öreg róka, olyan fiút akart, akinek jövője van, akiből egy szép napon főnök váljék s aki így majd tekintélyt sugározzon vissza őreá is, César-ra, a hajdani altisztre. Lesable csodálatosan megfelelt a szíve vágyának s régóta leste a módját, hogyan csalhatná lépre.

Hirtelen felállt s a kezeit dörzsölgette. Eltalálta a megoldást.

Jól ismerte mindenkinek a gyöngéjét. Lesable csak a hiúságánál, hivatali hiúságánál fogható meg. Protekcióért fog hozzá fordulni, mint ahogy egy szenátorhoz vagy képviselőhöz megy el az ember, valamely magas személyiséghez.

Nem részesülvén már öt éve előléptetésben, Cachelin bizonyosra vette, hogy ebben az évben végre lesz része benne. Úgy fogja tehát megjátszani a dolgot, mintha Lesable-nak köszönné s hálából meghívja magukhoz ebédre.

Mihelyt megfogant a terve, azonnal hozzálátott a megvalósításhoz. Szekrényéből leakasztotta az uccai kabátját, az ócskát levetette, s összeszedve mindazokat a már lajstromozott okmányokat, melyek kollégája munkakörébe tartoztak, belépett abba a szobába, ahol Lesable – különös kegy következtében, buzgalma jutalmául és fontos megbizatásaira való tekintettel – egymaga dolgozott.

A fiatalember nagy asztalon írt, nyitott dossziék és szétszórt, piros meg kék tintával megszámozott papírlapok közepette.

Ahogy megpillantotta a rendtisztet, bizalmas hangon szólította meg, melyből megbecsülés is zengett ki:

– Nos, öregem, sok munkát hoz?

– No, ki lehet bírni! Aztán meg beszélni is szeretnék önnel.

– Üljön le, barátom, hallgatom!

Cachelin leült, köhécselt, zavart képet vágott s elfogódott hangon kezdte:

– A következő ügy vezetett önhöz, Lesable úr. Nem köntörfalazok, őszinte leszek, mint ahogy dukál egy vén katonához. Meg akarnám kérni valamire.

– És pedig?

– Két szó az egész. Az idén soros volnék az előléptetésben. De nincs senkim, aki protegálhatna, hát önre gondoltam.

Lesable elpirult egy kicsit, ámuldozva, de elégedetten is, eltelve büszkeséggel és zavarral. Azonban felelt:

– De hiszen, barátom, én itt nem vagyok semmi. Sokkal kevesebb vagyok, mint ön, aki nemsokára főtiszt lesz. Én nem csinálhatok semmit. Higgye el…

Cachelin tiszteletteljes tiltakozással vágott a szavába:

– Lári-fári! A főnök hallgat önre s ha ön egy jó szót szól nála az érdekemben, kész az előléptetés. Gondolja meg csak, másfél év mulva jogom lesz a nyugdíjba menetelre, ami ötszáz frankommal kevesebbet fog jelenteni, ha január elsején hoppon maradok. Tudom, hogy azt szokták mondani: »Cachelin nincs rászorulva, hiszen a nővérének egy milliója van!« Jó, ez igaz, a nővéremnek csakugyan van egy milliója, de fiadzani rakja a pénzét s nem ad belőle. Majd a lányomé lesz, az is igaz, dehát én, meg a lányom, az kettő. Jól nézek majd ki, ha a lányom meg a vőm szépen világgá pályáznak, nekem meg nem lesz harapnivalóm se. Úgy-e, megérti a helyzetemet?

Lesable bólogatott:

– Helyes, nagyon helyesen beszél. Ön nem építhet a jövendő vejére. S különben is mindig az a jó, ha az ember nem tartozik senkinek. Nos, hát én megígérem önnek, hogy megteszem, ami tőlem telik, beszélek a főnökkel, előadom neki a dolgot s visszatérek rá, ha kell. Számíthat rám!

Cachelin felkelt, elkapva a kollégája két kezét s katonásan megszorította és megrázta őket; közben hebegve hálálkodott:

– Köszönöm, köszönöm. És legyen meggyőződve, hogy ha alkalom kínálkozik… ha valaha is abba a helyzetbe kerülök…

Nem fejezte be, nem találván illő végét a mondatának. Elment s a folyosó csakúgy döngött obsitos-lépéseinek kemény ritmusától.

Távolról azonban idegesen berregő csengetyűszót hallott s futni kezdett: ráismert a csengetésre. Torchebeuf főnök úr hívatta rendtisztjét.

Egy héttel utóbb Cachelin egy reggel lepecsételt levelet talált az asztalán. Ez volt benne:

»Kedves kollégám,

van szerencsém jelenteni, hogy a miniszter, igazgatónk és főnökünk előterjesztésére, tegnap aláírta az ön főtiszti kineveztetését. Holnap kapja meg a hivatalos értesítést. Addig persze semmiről sem tud semmit, úgy-e?

Híve:

Lesable.«

César azonnal fiatal kollégája szobájába futott, hálálkodott, mentegetőzött, lekötelezettségét hajtogatta, olvadozott a meghatottságtól.

Másnapra csakugyan köztudomásúvá lett, hogy ketten, Lesable és Cachelin, előléptetést kaptak. A többieknek kedvezőbb esztendőre kell várakozniok s addig is, kárpótlásul pótlékban fognak részesülni, mely ötven és háromszáz frank között váltakozik.

Boissel kijelentette, hogy valamelyik éjszaka, pontban éjfélkor, meglesi Lesable-t az ucca sarkán s úgy elveri, hogy otthagyja a fogát. A többi hivatalnok hallgatott.

A rákövetkező hétfőn Cachelin, mingyárt érkezése után, ünnepélyesen belépett protektora szobájába s szertartásos hangon mondta:

– Remélem, hogy megtisztel bennünket s együtt ebédel velünk a Háromkirályok örömére. A napot ön választja meg.

A fiatalember kissé meglepődve emelte fel a fejét s farkasszemet nézett kollégájával; aztán, tekintetével még mindig a másik gondolatát kémlelve, felelte:

– De, kedves uram,… nekem jóidőre minden estém le van foglalva…

Cachelin kedélyes makacssággal folytatta:

– No, csak nem tesz velünk ilyen csúfságot, hogy visszautasít, miután olyan nagy szolgálatot tett nekem. Nagyon kérem, családom és a magam nevében…

Lesable zavarodottan habozott. Értette a dolgot, de nem tudott mit válaszolni, nem lévén ideje a fontolgatásra s a pro- és kontra-érvek mérlegelésére. Végre is ezt gondolta: »Az ebéd elfogadásával még semmire sem kötelezem magam«, s kegyesen elfogadta a meghívást a jövő szombatra. Mosolyogva tette hozzá:

– Mivel akkor másnap nem kell korán felkelnem!

II.

Cachelin a Rochechouart ucca táján lakott, egy ötödik emeleti, erkélyes kis lakásban, ahonnan egész Párizst látni lehetett. Három szobája volt: egyik a nővére, másik a leánya, harmadik a saját használatára; az ebédlőt egyszersmind szalónnak is használták.

Egész héten izgult a megtartandó ebéden. Az étlapot hosszasan meghányták-vetették: polgári étkezés legyen, és mégis disztingvált. A következőkben állapodtak meg: erőleves tojással, hors d’œuvre, apró rákok és kolbászkák, homard, finom tyúkhús eltett zöldborsóval, májpástétom, saláta, fagylalt, csemege.

A májat a szomszéd hentesnél vásárolták, a legkitünőbb minőséget könyörögve ki. Az egész tál különben három frank ötvenbe került. A borra nézve Cachelin a sarki borkereskedőhöz fordult, aki kimérve adott neki abból a vörösből, melyet maga is fogyasztani szokott. Nem akart valami nagy üzletbe menni, így okoskodván: »A kicsinyben eladók ritkán jutnak hozzá, hogy finom boraikat forgalomba hozzák. Így aztán sokáig pincézett, nagyszerű bort adnak.«

Szombaton korábban ment haza, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e? A cseléd paradicsomvörös arccal nyitott neki ajtót, mert dél óta egyre a tüzet rakta, nehogy elkéssék valamivel s így az egész napos hőség teljesen megpörkölte, de meg az izgalom is fűtötte.

Cachelin az ebédlőbe vonult, hogy mindennek utánanézzen. A kis szoba közepét a kerek asztal nagy fehér foltja foglalta el, villogva a zöld ernyős lámpa erős fényében.

A négy tányér mellett, melyekre Cachelin kisasszony püspöksüveg-formában tornyozta fel a szalvétákat, ezüst evőeszközök sorakoztak s mindegyik előtt egy nagy és egy kis pohár állott. César nem találta a látványt elég mutatósnak s kikiáltott:

– Charlotte!

Nyílt a baloldali ajtó s egy alacsony, öreg nő jelent meg. Tíz évvel volt idősebb fivérénél és sovány arcát fehér tincsek keretezték, tekercsekbe sodorva. Vékony hangja még apró, görnyedt alakjához is gyönge volt s kissé vontatott járással, álmos mozdulatokkal lépkedett.

És róla mondták valaha, ifjúsága idején: »Milyen pompás kis nő!«

Most elszáradt, vén teremtés volt, még a hajdani megszokás következtében agyontisztálkodva, önkényes, csökönyös, korlátolt lélek, hajszálhasogató kicsinyességű, könnyen izguló. Vakbuzgó vallásosságában, úgy látszik, teljesen elfelejtette az egykori víg napokat.

– Mit akarsz? – kérdezte.

Cachelin felelt:

– Szerintem két pohár nem elég mutatós. Hátha pezsgőt is adnánk… Nem kerülne többe három-négy franknál s fölrakhatnók a pezsgőspoharakat is. Mingyárt másképpen hatna az egész szoba.

Charlotte kisasszony szembeszállt:

– Nincs értelme így kidobálni a pénzt. Különben te fizeted, nekem semmi közöm hozzá.

Cachelin habozott, saját magát biztatgatva:

– De ha mondom: úgy takarosabb lenne minden. És a Háromkirályok kalácsával is jobban sikerülne a móka!

Ez az érv döntött. César vette a kalapját s újra lerohant a lépcsőn, hogy öt perc multán egy palackkal térjen vissza, melynek oldalán széles fehér címke-lap ékeskedett, hatalmas címerdísszel: »Legfinomabb champagne-i pezsgő, de Chatel-Rénovau gróf uradalmából.«

Cachelin triumfált:

– Csak három frank volt s nagyon kitünőnek látszik!

Maga szedte elő a szekrényből a karcsú poharakat s helyezte el a terítékek előtt.

Most a jobboldali ajtó tárult fel. Cachelin lánya lépett be. Nagy darab, kövérkés és rózsaszínű jelenség volt, jó fajtájú, szép teremtés, gesztenyebarna hajjal és kék szemekkel. Egyszerű ruha símult kerek és hajlékony csípőihez, erős hangjában, mely csaknem férfiasan hatott, mély zengések voltak, melyek belebizseregtek a hallgató fülébe. Elkiáltotta magát:

– Nini, pezsgő! Istenem, de jó lesz! – s gyerekes jókedvvel tapsolt.

Atyja figyelmeztette:

– Aztán kedves légy ahoz az úrhoz, aki olyan nagy szolgálatokat tett nekem!

A leány csengő kacagással felelt, mely ezt mondta:

– Tudom!

Megszólalt az előszoba csengője, ajtók nyíltak és csukódtak. Lesable megérkezett. Feketében volt, fehér nyakkendővel és fehér kesztyűkben. Mély benyomást keltett. Cachelin zavart elragadtatással rohant felé:

– De hiszen, drága uram, csak családi körben leszünk: nézze, én hétköznapi gúnyában vagyok!

– Tudom, – felelte a fiatalember, – ön előre megmondta, de én sohasem szoktam este frakk nélkül menni sehová.

Meghajolt, klakkját hóna alá szorítva, gomblyukában virággal. César bemutatta családját:

– Nővérem, Charlotte, – leányom, Coralie, akit meghitt néven csak Corá-nak hívunk.

Kölcsönös meghajlások. Cachelin folytatta:

– Szalónunk nincs. Bajnak baj, dehát így is megleszünk valahogy.

– Sőt, nagyon kedves így! – felelte Lesable.

Elszedték tőle a kalapját, melyet magánál akart tartani. Nekilátott kesztyűi lehuzogatásának.

Leültek. Messziről nézegették egymást, az asztalon keresztül s hallgattak. Cachelin szólalt meg:

– Sokáig maradt benn a főnök? Én korán jöttem el, hogy segítsek a hölgyeknek.

Lesable fesztelenül felelte:

– Nem. Együtt jöttünk el a főnökkel, mert még meg kellett beszélnünk a brest-i hajóvédővásznak kérdését. Nagyon bonyolult ügy, még sok bajunk lesz vele.

Cachelin jónak látta, hogy nővérét beavassa s magyarázva fordult feléje:

– A hivatalban minden nehéz ügyet Lesable úr intéz. Valósággal jobbkeze a főnöknek.

A vénleány udvariasan biccentett s megjegyezte:

– Ó, jól tudom, hogy Lesable úr milyen kitünő tehetségű ember!

A cseléd lépett be, térdével nyomva előre az ajtót s magasba emelt két kezével hatalmas levesestálat emelve. A házigazda elkiáltotta magát:

– Asztalhoz, kérem! Tessék, Lesable úr, nővérem és a leányom közé! Remélem, nem fél a hölgyektől!

És a lakoma megkezdődött.

Lesable kedves volt, némi önteltséggel, sőt szinte leereszkedéssel, – s szeme sarkából nézegette a fiatal leányt, elámulva üdeségén és kívánatos, egészséges szépségén. Charlotte kisasszony, ismerve fivére titkos szándékát, kitett magáért s ébren tartotta a szokványos szólamokhoz tapadó társalgást. Cachelin ragyogott: hangos volt, tréfálkozott, s töltögette a bort, melyet egy órával előbb vásárolt a sarki kereskedőnél:

– No még egy pohárkát ebből a burgundiból, Lesable úr. Nem mondom, hogy valami híres itóka, de jó, – pincéből való és nincs megkeresztelve: erről felelek. Vidéki barátainktól kaptuk.

A fiatal leány, kissé pirulva s félve is egy kicsit, egy szót sem szólt: elfogódottá tette a mellette ülő férfi, akinek sejtette a gondolatait.

Mikor a homard következett, César ünnepélyesen vágta ki:

– Most olyan valaki jön, akivel igen szívesen kötök ismeretséget!

Lesable mosolyogva beszélte el, hogy egy író a homard-t »a tengerek bíborosá«-nak nevezte el, nem tudva, hogy mielőtt megfőznék a rákot, fekete a színe. Cachelin telitorokkal nevetett s ismételgette:

– Oh-ho-ho! ez aztán fura!

Charlotte kisasszony azonban elkomolyodva jegyezte meg:

– Nem értem, hogy lehetett ilyesmit kigondolni. Az az úr legalább is illetlen volt. Én mindenféle tréfát megértek, igazán mindenfélét, de az ellenemre van, hogy a papi méltóságot kifigurázzák előttem!

A fiatalember, meg akarván tetszeni a vénleánynak, élt az alkalommal s hitvallást tett jámbor katolicizmusáról. Rossz ízlésű embereknek nevezte azokat, akik könnyedén kezelik a nagy igazságokat. Így fejezte be:

– Én tisztelem és megbecsülöm atyáim vallását, melyben nevelkedtem s melyhez halálomig hű leszek.

Cachelin már nem nevetett. Kenyérgalacsinokat gyúrva dörmögte:

– Persze, persze…

Aztán fordított egyet a társalgáson, melyet unalmasnak érzett s azoknak az embereknek természetes irányú érdeklődésével, akik mindennap ugyanazt a foglalkozást űzik, kérdezte:

– Úgy-e, a szép Maze úrfi most ugyancsak dühönghet azért, amiért elmaradt az előléptetése?

Lesable mosolygott:

– És aztán? Mindenkinek az jár ki, amire rászolgált.

A minisztériumról kezdtek csevegni s ez a tárgy mindnyájukat élénken lekötötte, mivel a két nő csaknem olyan jól ismerte a hivatalnokokat, mint Cachelin maga, hiszen esténként egyébről sem hallottak. Charlotte kisasszony sokat foglalkozott Boissel-lel, akinek romantikus szelleme és elregélt hőstettei kapták meg, Cora pedig titokban a szép Maze iránt érdeklődött. Egyébként különben még sohasem látták egyiket sem.

Lesable a fölény hangján beszélt róluk, mint ahogy a miniszter mondana bírálatot alantasairól. Figyelték:

– Maze nem haszontalan fiú, de ha az ember el akar jutni valameddig, többet kell dolgoznia. Szereti a nagyvilági életet meg a szórakozásokat. És ez aztán megzavarja a gondolkodását. Az ő hibája, ha nem sokra viszi. Összeköttetései révén talán segédfőnök is lehet belőle, de több semmi esetre sem. Pitolet viszont, meg kell adni, jól fogalmaz, tagadhatatlanul elegáns formában, de nincs magva a munkájának. Nála minden a fölületen mozog. Sohasem lehetne valamely fontos hivatal élére állítani, intelligens vezetés alatt azonban, ha mindent jól a szájába rágnak, igen használható erő.

Charlotte kisasszony megkérdezte:

– És Boissel?

Lesable vállat rándított:

– Ő, szegény feje, afféle letört úr. Semmit sem lát a megfelelő arányokban. Históriákat eszel ki, amiktől állva is elalszik az ember. Ránk nézve ő teljesen értéktelen.

Cachelin nevetni kezdett s kijelentette:

– A legjobb mégis csak Savon apó!

Mindenki vele nevetett.

Aztán a színházakról beszélgettek, az évad darabjairól. Lesable a tekintélynek ugyanazzal a fölényével ítélte meg a drámai irodalmat is, pontosan osztályozta a szerzőket s megállapította jó és rossz oldalaikat, – azoknak az embereknek szokásos biztonságával, akik csalhatatlanoknak s mindenhez egyaránt értőknek érzik magukat.

Végeztek a sülttel. César most leemelte a májpástétomos tál fedelét, szinte áhitatos vigyázattal, sejtetve az edény nagyszerű tartalmát.

– Nem tudom, – kezdte, – hogyan sikerült ez a fogásunk. De rendszerint nagyszerű szokott lenni. Egy strassburgi cousinunktól kaptuk.

S egytől-egyig tiszteletteljes lassúsággal eddegélték a sárga cseréptál hentesremekét.

Mikor a fagylalt következett, az kész csapás volt. Mártás lett belőle, vagy inkább leves, valami világos lé, uszkálva a befőttes tálban. A kis cseléd, aki félt a fagylalthoz nyúlni, a cukrászinast kérte meg, – még hét órakor, mikor a fiú a háznál járt, – hogy vegye ki a formából.

Cachelin elkeseredve akarta visszavitetni az egészet, de aztán lecsendesedett: a Háromkirályok kalácsa jutott eszébe, amelyet misztikus körülményességgel szelt szét, mintha valami főfő titkot rejtene magában. Minden tekintet a szimbólikus tészta-építményre szegeződött s körbe adták a tálat, hogy kiki szemlehúnyva vegye ki a maga darabját.

Kinek a szeletébe lesz belesütve a babszem? Az ajkakon réveteg mosoly jelent meg. Lesable halk »áh«-val álmélkodott el s felmutatta a hüvelyk- és mutatóujja közt tartott nagy, fehér paszulyszemet, amelyre tésztadarabok tapadtak. Cachelin tapsolni kezdett, aztán felkiáltott:

– No, most válassza meg a királynét! válassza meg a királynét!

A »király« szívében rövid habozás dúlt. Nem volna-e politikusabb megoldás Charlotte kisasszonyt választani? Ezzel hízelegne neki, megnyerné, a maga pártjára hódítaná! Azonban azt is elgondolta, hogy igazság szerint Cora kedvéért hívták meg s ostobaság volna a nagynéninek kurizálni. Fiatalabbik szomszédnője felé fordult tehát s a királyi babszemet neki nyujtotta át:

– Kisasszony, engedje meg, hogy felajánljam önnek…

Először néztek egymás szemébe. A leány felelt:

– Köszönöm, uram… – s átvette a királynői méltóság zálogát.

Lesable ezt gondolta magában:

– Igazán csinos kis lány. Nagyszerű szemei vannak. És jóvérű teremtésnek látszik, a kutyafáját!

Durranó hang rezzentette össze a hölgyeket. Cachelin robbantotta ki a dugót a pezsgőből, mely hevesen habzott elő az üvegből s az abroszra folyt. Megtöltötték a poharakat a gyöngyöző itallal s a házigazda nagy hangon jelentette ki:

– Látni rajta, milyen pompás minőség!

Amint pedig Lesable, hogy a pezsgő ki ne fusson a poharából is, inni készült, César elkiáltotta magát:

– A király iszik most! a király iszik! a király iszik!

És Charlotte, aki szintén felvillanyozódott, éles hangon sipította vele:

– A király iszik most! a király iszik!

Lesable a jártas biztonságával ürítette ki poharát s visszatette az asztalra:

– Amint látják, nem kéretem magam!

És Cora felé fordult:

– Most önön a sor, kisasszony!

Cora inni akart, mivel azonban mindannyian kiabáltak, hogy: »Most a királyné iszik! a királyné iszik!«, – elpirult, kacagni kezdett s a poharat visszatette maga elé.

Az ebéd teljes jókedvben ért véget s a király buzgón udvarolt a királynénak. Mikor a likőrre tértek át, Cachelin bejelentette, hogy:

– Most pedig leszedik az asztalt, hogy több helyünk legyen. Ha nem esik, kivonulhatunk egy percre az erkélyre.

Mindenáron meg akarta mutatni a kilátást, bár már sötét éjszaka volt.

Az üveges ajtót tehát kinyitották. Nedves légáram tódult be. Odakünn langyos volt a levegő, mint áprilisban; mindannyian felhágtak a lépcsőfokon, mely az ebédlőt a széles balkóntól elválasztotta. A roppant város fölött csak valami bizonytalan világosság lebegett, mint azoknak a fénykorongoknak a villódzása, amiket a szentek homloka köré festenek. Helyenként ez a világosság élénkebbnek látszott s Cachelin elmagyarázgatta:

– Nézze! Amott az »Éden« ragyog úgy. Errefelé a boulevardok vonala húzódik. Nagyszerűen meg lehet különböztetni őket! Nappal óriási innen a kilátás. Messzire utazhatna, míg szebbet találna!

Lesable rákönyökölt a vaskorlátra, Cora mellé, aki némán, elfeledkezve bámult a semmiségbe, elkapva attól a hirtelen, méla fájdalmú merengéstől, mely néha úgy elzsibbasztja a lelket. Charlotte kisasszony, aki félt a nedves páráktól, visszahúzódott a szobába. Cachelin folytatta előadását, kinyujtott karral döfködve arrafelé, amerre az Invalides-nek, a Trocadéro-nak, meg az Arc de Triomphe de l’Étoile-nak kellett lenniök.

Lesable félsuttogva kérdezte:

– És ön, Cora kisasszony, szereti innen a magasból elnézni Párizst?

A leány egy kicsit összerázkódott, mintha álomból riasztotta volna fel a kérdező s felelt:

– Én?… igen, különösen este. Elgondolom, mi minden történhetik odalenn, előttünk. Mennyi boldog és boldogtalan ember él ebben a tenger sok házban! Ha valamennyit láthatnók, mennyi mindent megtudnánk!

A fiatalember közelebb húzódott, úgyhogy könyökük és válluk érintkezett:

– Holdfény idején tündérszép lehet ez!

A leány suttogott:

– Meghiszem azt! Mint egy Gustave Doré-metszet! Nagyszerű élvezet lenne, ha az ember végigsétálhatna a háztetőkön!

És a fiatalember sorra kérdezte, mi mindent szeret Cora, mikre vágyik, miknek örül. A leány minden zavar nélkül válaszolt, higgadt és okos hajadon módjára, aki nem ábrándosabb lelkű a kelleténél. Lesable nagyon helyes gondolkodásúnak találta s elképzelte, milyen jó lenne átfonni a karját ezen a kerek és kemény leányderékon s hosszú, lassú csókokat hinteni, – ahogy a nagyon jófajta pálinkát kortyolgatja az ember, – erre az üde arcocskára, a fül táján, melyre rátűzött a messzi lámpasugár. Erős vonzódást érzett, elfogta a nő nagy közelségétől fűtött izgalom, az érett és szűzi testért égő szomjúság, a fiatal leány finom csábítása. Úgy vélte, órákig tudna így maradni, egész éjszakákon és heteken át, egyre Cora mellett könyökölve, csakhogy érezze szomszédságát s átivódhassék érintése bűbájától. S valami költői érzésféle is kelt szívében az előtte nyujtózó, nagy, ragyogó Párizzsal szemben, mely most éjszakai életét éli, a kéjek és gyönyörök életét. Azt érezte, hogy most úrként áll a roppant város fölött, nagy magasságokban lebegve. Elképzelte, milyen gyönyörűség lenne estéről-estére itt könyökölni a nő mellett a balkónon, szeretni, ajkon csókolni egymást, összefonódni a hatalmas város fölött és minden szerelem fölött, melyet magába zár, minden közönséges kielégülés, minden olcsó vágy fölött, egészen közel a csillagokhoz.

Vannak esték, mikor a legkevésbé rajongó természetű lelkek is ábrándozni kezdenek, mintha szárnyuk nőne. Lesable talán be is csípett egy kicsit.

Cachelin, aki a pipájáért ment, újra visszajött és rágyujtott:

– Tudom, – mondta, – hogy ön nem dohányzik, azért nem kínálom meg cigarettával se. Pedig nincs annál jobb, mint ezen a helyen füstölni egyet. Én, ha földszinten kellene laknom, tán nem is élnék tovább. Pedig mehetnénk földszintre, mert a ház a nővéremé, csakúgy, mint a jobbról meg balról szomszédos két másik ház. Csinos jövedelme van belőlük. Annak idején persze nem kerültek sokba!

És a szoba irányába fordulva, bekiáltott:

– Mennyit is fizettél ezekért a telkekért, Charlotte?

A vénleány éles hangja kerepelni kezdett. Lesable csak egy-egy mondatfoszlányt kapott el: »… Ezernyolcszázhatvanháromban… harmincöt frank… később felépíttettem… a három házat… egy bankár… legalább ötszázezer frankot megérnek…«

Charlotte úgy beszélte el a szerencséjét, mint ahogy a kiszolgált katona mesél a hadjáratairól. Elsorolta, miket vett, milyen ajánlatokat kapott azóta, hogyan emelkedtek a bevételei, stb.

Lesable nagyon érdeklődni kezdett s megfordult, most már háttal támaszkodva a terasz oszloprácsának. Mivel azonban így is csak szómorzsák jutottak hozzá, hirtelen otthagyta fiatal szomszédnőjét s bement a szobába, hogy mindent jól halljon. Leült Charlotte kisasszony mellé s hosszasan elbeszélgetett vele a bérek valószínű emelkedéséről és arról, hogy a jól forgatott pénz kamatra vagy ingatlanba fektetve jövedelmez-e többet?

Éjféltájban ment el, megígérve, hogy legközelebb újra eljön.

Egy hónapra rá a minisztériumban egyébről sem beszéltek, mint a Jacques-Léopold Lesable és Céleste-Coralie Cachelin kisasszony házasságáról.

III.

A fiatal házasok ugyanazon az emeleten rendezkedtek be, egy ugyanolyan lakásban, mint a Cacheliné és Charlotte-é volt. A régi lakót kidobták.

Lesable nyugalmát azonban zavarta valami: a nagynéni sehogy sem sietett döntő módon biztosítani Cora számára az örökséget. Végül mégis megesküdött, »az Isten szent színe előtt«, hogy végrendelete elkészült s le van téve Belhommenál, a közjegyzőnél. Egyébként megígérte, hogy egész vagyona unokahúgának fog jutni, de csak egy feltétel alatt! Mikor a feltételt tudakolták, megtagadta a felvilágosítást, azonban újra megesküdött, – s jóakaratú kis mosoly kísérte az esküt, – hogy annak a feltételnek könnyű lesz eleget tenni.

Lesable úgy vélte, hogy ezek elől a magyarázkodások s kegyeskedő, vénlányos makacskodások elől ki kell térni s mivel a fiatal leány nagyon tetszett neki, határozatlanságán győzött a vágy s végül is engedett Cachelin csökönyös manővereinek.

És most boldog volt, bár a kétség bele-bele nyilallott. Szerette a feleségét, akivel szemben semmi várakozásában nem csalódott. Élete nyugodtan és egyhangúan folydogált. Egyébként néhány hét alatt beleélte magát az új házasemberi állapotba s továbbra is a régi, tökéletes hivatalnok maradt.

Elmúlt egy év. Újra beköszöntött az újesztendő. Lesable, legnagyobb meglepetésére, nem kapta meg az újabb előléptetést, amelyre számított. Csupán Maze és Pitolet jutottak magasabb fizetési osztályba s Boissel bizalmasan közölte Cachelinnel, hogy a két kollégát tönkre agyabugyálja, majd egy este, mikor hazamennek, még pedig szemben a főkapuval, mindenki szeme láttára. Persze, ebből semmi sem lett.

Egy hétig Lesable aludni sem tudott azon való izgalmában, hogy miért nem lépett elő, noha mindig buzgón dolgozott. Hiszen ökörmódra vonta az igát, vég nélkül helyettesítve Rabot segédfőnököt, aki kilenc hónapja feküdt a Val-de-Grâce-kórházban. Minden reggel félkilenckor érkezett, minden délután félhétkor távozott. Mit akarnak tőle még többet? Ha még ezt a munkát és ezt az erőfeszítést sem tudják be érdeméül, akkor egyszerűen ő is úgy fog dolgozni, mint a többiek. Kinek-kinek fizessenek az érdeme szerint! Hogy lehet az, hogy Torchebeuf, aki eddig úgy bánt vele, mint a fiával, most egyszerre így elejtette? Tisztán akarta látni a dolgot. Be fog menni a főnökhöz s magyarázatot kér tőle!

Egy hétfőn reggel aztán, még mielőtt kollégái megérkeztek volna, kopogtatott a rettegett úr ajtaján.

Barátságtalan »szabad!« volt a válasz. Belépett.

Torchebeuf a mindenféle iratokkal elborított nagy asztalnál ült és írt: apró emberke volt s roppant feje olybá tűnt, mintha azzal nyomtatták volna le az írómappát. Amint megpillantotta kedvencét, üdvözölte:

– Jó reggelt, Lesable, hogy van?

– Jó reggelt, kedves jó főnök úr, nagyon jól, és ön?

A főnök abbahagyta az írást és fordított egyet a székén. Vékony, törékeny, sovány teste, mely igen komoly szabású fekete redingote-ba volt préselve, egyáltalán nem állt arányban a nagy, bőrtámlájú székkel. A becsületrend hatalmas, rikító tiszti gombja, ugyancsak ezerszeresen nagyobbra szabva, semmint viselőjéhez illett, izzó parázsként tüzelt a szűk mell fölött, melyet valósággal agyonnyomott a tekintélyes koponya, mintha az egész ember holmi kucsmagomba módjára nőtt volna ki a földből.

Állkapcsa kihegyesedett, arca beesett, szemei viszont előre dúdorodtak. Ormótlan homlokából hátra volt fésülve a fehér haj.

– Üljön le, barátom, – mondta Torchebeuf, – s mondja el, mi járatban van?

Minden más hivatalnokkal szemben katonás ridegséget mutatott, mert úgy tekintette magát, mint holmi fedélzeten parancsoló kapitányt, az egész minisztérium nem lévén egyéb az ő számára egyetlen nagy hajónál: ez volt az ő szemében az összes francia flották vezérhajója.

Lesable kicsit elfogódottan, kicsit sápadtan dadogta:

– Kedves jó főnök úr, azt jöttem megkérdezni, hogy talán valamily tekintetben elégedetlennek méltóztatik-e lenni velem?

– Dehogy is, kedves barátom, hogy is kérdezhet ilyet?

– Tudniillik engem kissé meglepett, hogy ebben az évben nem kaptam előléptetést, mint más esztendőkben. Engedje meg, kedves jó főnök úr, hogy kifejtsem a mondandóimat s előre is kérem szíves bocsánatát vakmerőségemért. Jól tudom, hogy az ön részéről kivételes kedvezésekben és nem remélt előnyökben részesültem. Azt is jól tudom, hogy az előléptetés csak két-háromévenként jár ki, azonban engedtessék meg rámutatnom, hogy én a hivatalban majdnem négyszerannyit dolgozom, mint más rendes hivatalnok és legalább kétszer annyi időt töltök el. Ha tehát fáradozásaim eredményét, mint munkateljesítményt, mérlegre tennők azzal a másik eredménnyel, melyet díjazásom jelent, az utóbbi bizonnyal igen alatta maradna az előbbinek!

Lesable gondosan főzte volt ki ezt a mondatot, melyet kitünőnek érzett.

Torchebeuf meglepetten keresgélte a válasz szavait. Végül elkezdte, kissé hideg hangon:

– Bár elvben nem engedhető meg, hogy ezeket a dolgokat főnök és alkalmazott egymásközt megbeszéljék, ez alkalommal mégis feleletet adok önnek, tekintettel igen érdemes szolgálataira. Én az idén is, mint az előző években, ajánlottam önt előléptetésre. Az igazgató azonban kihúzta az ön nevét, azon az alapon, hogy önnek a házassága szép jövőt biztosít, sőt oly jólétet és vagyont, amilyenben szerény kollégáinak sohasem lesz részük. Vajjon nem méltányos-e, végeredményben, azt is tekintetbe venni, hogy ki milyen viszonyok közt él? Ön gazdag lesz, nagyon gazdag. Háromszáz franknyi javítás az ön számára semmit sem fog jelenteni, míg mások zsebében ez a csekély többlet vagyont jelenthet. Nos, barátom, hát ez az oka az ön ezidei lemaradásának.

Lesable zavarodottan és ingerülten vonult ki.

Este, az étkezésnél, kelletlenül ült a felesége mellett. Az asszony rendszerint vidám és eléggé egyenletes kedélyű volt, csak akaratos: ha nagyon kívánt valamit, semmiképpen sem engedett. Az első idők érzéki bűvöletét sem érezte már közelében a férj s bár a menyecske üdesége és csinossága mindig újra fel tudta ajzani vágyódását, olykor mégis azon a csömörszerű kiábránduláson kapta magát, mely két lény mindennapi közösségű életében hamarosan ki szokott fejlődni. A lét ezer túlközönséges vagy félszeg részlete, a hanyag reggeli külső, a közönséges, kopott, ócska kelméjű pongyola, a színehagyott fésülőköpeny, – hiszen nem voltak gazdagok! – s mindaz a sok szükséges ez s az, amiket a szegény háztartásokban nagyon is közelről lát az ember, lepattogtatták Lesable előtt a házasság politúrját, elhervasztották azt a virágos és költői színt, amely a jegyeseket, távolról, úgy csalogatja.

Charlotte néni is csak kellemetlenné tette a lakását, mert sohasem mozdult ki tőlük: mindenbe beleavatkozott, mindent dirigálni akart, mindenre volt valami megjegyzése s mivel folyvást remegtek, hogy valamivel megsérthetik, inkább lemondással tűrtek, egyben azonban vad, rejtett elkeseredésük is egyre nőtt.

Öreges, vontatott járásával végigtipegett a szobákon s vékony hangja szüntelenül ismételte:

– A helyetekben ezt tenném, a helyetekben azt tenném!

Mikor a két házastárs magára maradt, Lesable kimerülten kiáltotta:

– A nagynénéd kezd elviselhetetlen lenni. Nekem elég volt belőle! Érted? Elég volt!

Cora nyugodtan felelt:

– De hát mit csináljak vele?

Lesable-ből kitört a düh:

– Undorító egy család az ilyen!

Cora még mindig nyugodtan vágott vissza:

– Persze, a család undorító, de az örökség jó, – mi? Csak ne játszd az ostobát. Neked éppen annyira érdeked csínján bánni Charlotte nénivel, mint nekem!

És a férj elhallgatott, nem tudva mit felelni.

A néni mostanában egyre azzal a rögeszmével gyötörte őket, hogy gyereket szeretne már látni. A sarokba vonta félre Lesable-t és belesuttogta az arcába:

– Öcsémuram, gondja legyen rá, hogy apává legyen, mielőtt meghalok. Látni akarom az örökösömet! Ne akarja velem elhitetni, hogy Cora nem való az anyaságra. Csak rá kell nézni! Mikor az ember megházasodik, öcsémuram, azért teszi, hogy családot alapítson, hogy sarjai legyenek. Szent anyánk, az Egyház, elítéli a meddő házasságokat. Én tudom, hogy maguk nem gazdagok s hogy egy gyerek sok költséggel jár. De én utánam majd semmiben sem fognak szűkölködni. Egy kis Lesable-t akarok, – akarom, megértette?

Mikor aztán kívánsága közel másfél évi házasság után sem vált valóra, kételyei támadtak s elkezdett sürgetőzni. Halk hangon tanácsokat adott Corának, gyakorlati utasításokat, mint olyan nő, aki valaha sok mindent tudott s alkalmilag még ma is vissza bír emlékezni rájuk.

Egy reggel azonban Charlotte néni nem tudott felkelni, rosszul érezte magát. Mivel soha életében nem volt beteg, Cachelin igen felindultan kopogtatott veje ajtaján:

– Szaladj hamar doktor Barbette-ért, a főnöknek pedig mondd meg, hogy, – úgyebár? – ma nem mehetek hivatalba, tekintettel a körülményekre…

Lesable az egész napot izgalmak közt töltötte, képtelenül minden munkára. Nem tudott fogalmazni, nem tudott belemerülni az ügyekbe. Torchebeuf meglepetten szólt rá:

– Milyen szórakozott ma ön, Lesable úr!

És Lesable idegesen felelte:

– Nagyon fáradt vagyok, kedves jó főnök úr; az egész éjszakát szegény néni mellett töltöttem, akinek az állapota nagyon aggasztó.

A főnök azonban hidegen jegyezte meg:

– Ha egyszer Cachelin mellette maradt, az éppen elég lehetne a gondoskodásból. Nem engedhetem, hogy az egész hivatal felborúljon alkalmazottaim személyes ügyei miatt!

Lesable kirakta az óráját maga elé az asztalra s lázas türelmetlenséggel várta az öt órát. Mihelyt a főudvar nagy órája ütni kezdett, elrohant, elsőízben hagyva ott a hivatalt a szabályszerű időben.

Sőt bérkocsiban ment haza, annyira nagy volt az izgalma; a lépcsőn futva ment fel.

A cseléd nyitott ajtót; Lesable hebegve kérdezte:

– Hogy van a beteg?

– Az orvos azt mondja, hogy nagyon rosszul.

Lesable-nak nagyot dobbant a szíve. Elfogódottan állt meg:

– Ah! igazán?

Hátha esetleg éppen most hal meg Charlotte néni?

Nem mert belépni a beteg szobájába, hanem kihivatta Cachelint, aki odabenn őrködött.

Lesable apósa rögtön megjelent, óvatosan nyitva ajtót. Hálókabátban és bojtos sipkában volt, ahogy vidám estéit szokta tölteni a kandallózugban. Halk hangon mormogta:

– Rosszul van, nagyon rosszul. Négy óra óta nincs magánál. Délután már felvette az utolsó kenetet is.

Lesable úgy érezte, hogy valami nagy gyöngeség kúszik le a térdéig. Leült:

– Hol a feleségem?

– Mellette!

– Az orvos mit mondott pontosan?

– Azt, hogy rohama volt. Kilábolhat belőle, de éppen úgy meghalhat még az éjszaka.

– Van rám szükségetek? Ha nincs, jobb szeretnék inkább be se menni. Kínos volna számomra, Charlotte nénit ebben az állapotban látni.

– Ne is gyere be. Eredj csak hozzátok. Ha valami ujság lenne, rögtön hivatlak.

Lesable a szobájába vonult. A lakást egyszerre megváltozottnak látta, nagyobbnak, világosabbnak. Mivel azonban sehogy sem találta helyét, kiment a balkónra.

Július utolsó napjai járták s a nagy napkorong, mielőtt végkép letűnt volna a Trocadéro két tornya mögött, tűzesővel árasztotta el a tetők rengeteg táborát.

Az ég, amely alul égő vörös volt, följebb sápadt arany színeket cserélt, aztán sárga árnyalatokba ment át, majd zöld lett, könnyű, fénnyel áttört zöld, hogy végül kékre váljon, tiszta és üde kékséggé borulva az emberek feje fölé.

Fecskék suhantak át, mint a nyilak, alig szemmelkísérhetőn, az ég bíborára rajzolódó szárnyaik íves és tünő vonalával. S a házak roppant tömege felett, meg a távoli síkság felett valami rózsaszínű felhő is lebegett, valami tüzes köd, melyből mintegy megdicsőülve emelkedtek ki a templomtornyok és az emlékművek karcsú csúcsai. Az Arc de Triomphe de l’Étoile mint roppant fekete tömb tűnt fel a horizont tűzvészében s az Invalides kupolája valóságos második napnak látszott, mely az égről lezuhant egy földi építmény tetejére.

Lesable két kézre markolta a vaskorlátot s úgy szívta a levegőt, mint ahogy a bort issza az ember. Ugrálni, kiáltozni szeretett volna, vad mozdulatokkal könnyíteni magán, annyira megrohanta a mély és ujjongó öröm. Ragyogónak látta az életet, csupa boldogságnak a jövőt! Mit is fog csinálni? És elábrándozott.

Valami zaj rezzentette föl, mely a háta mögül jött. A felesége volt. Szeme környéke kivörösödött, arca kissé megduzzadt s igen fáradtnak látszott. Homlokát csókra nyujtotta férje felé, aztán megszólalt:

– Papánál fogunk ebédelni, hogy a beteg közelében maradhassunk. A cseléd mellette lesz, míg mi eszünk.

Lesable követte feleségét a szomszéd lakásba.

Cachelin már asztalnál ült, várva leányát és a vejét. Hideg csirke, krumplisaláta és egy tál szamóca volt kikészítve a tálalóra, a tányérokban leves gőzölgött.

Leültek. Cachelin kijelentette:

– Ezek azok a napok, amilyeneket nem kívánok gyakran magamnak. Ilyenkor nem valami vidám az élet.

Közöny volt a hangjában s az arcán csaknem megelégedettség. Aztán falni kezdett, nagy étvágyú emberek módjára, kitünőnek találta a csirkét s nagyszerűen frissítőnek a krumplisalátát.

Lesable-nak azonban elszorult a gyomra s ímmel-ámmal, izguló lélekkel evett, egyre a szomszéd szoba felé fülelve, amelyben olyan csönd volt, mintha teljesen lakatlan lenne. Cora-nak sem volt étvágya, dúltan és el-elpityeredve törülgette meg olykor-olykor a szemét szalvétája csücskével.

– Mit mondott a »fő«? – kérdezte Cachelin.

És Lesable részletes beszámolót tartott, mivel apósa apróra kikérdezte, elismételtetve minden szót, mintha legalább egy éve nem lett volna tájékán se a minisztériumnak.

– Csinos feltűnést kelthetett, mikor megtudták, hogy Charlotte beteg, mi?

S arra gondolt, milyen diadalmasan vonul majd be a haláleset után, micsoda képeket vágnak majd a kollégák. Mindazáltal, mintegy titkos lelkiismeretfurdalásának engedve, így beszélt:

– Szegénykének igazán nem kívánok semmi rosszat! Isten a tanum, mennyire szeretném még soká jó egészségben látni. De azért mégis csak nagyot fognak nézni odabenn! Savon apó még a komműnt is el fogja felejteni bele!

Éppen a szamócába fogtak, mikor nyilt a betegszoba ajtaja. Roppant megdöbbentek s azon vették észre magukat, hogy valamennyien felálltak az ebédtől. A kis cseléd jött be, szokott csendes és ostoba esetlenségével. Nyugodtan mondta:

– Má’ nem lélekzik.

Cachelin, asztalkendőjét a tányérok közé dobva, őrült módjára rohant be; Cora dobogó szívvel követte; Lesable pedig ott maradt az ajtóban, messziről kémlelve az ágy sápadt foltja felé, melyet alig világított meg a búcsúzó nap. Látta, hogyan görnyed apósa háta a fekhely fölé, mozdulatlan vizsgálódással. És egyszerre a hangját is meghallotta, amely mintha messziről, nagyon messziről, a világ végéről jönne, valami álombeli hang, a csodákat mesélő álmoké. A hang ezt mondta:

– Megtörtént! nem hallani semmi pihegést.

Látta, hogyan esik hirtelen térdre a felesége, arcát a takaróba rejtve és zokogva. Elszánta magát, hogy ő is belép s amint Cachelin felemelkedett, a vánkos fehérségén megpillantotta Charlotte néni arcát, lecsukott szemű, beesett, merev és fakó arcát, amely olyan volt, mint a viaszbabáké.

Aggódva kérdezte:

– Vége?

Cachelin, aki szintén a halottat nézte, most feléje fordult s egymásra pillantottak.

– Igen, – felelte César s arcát szomorú kifejezésre akarta erőltetni. A két férfi azonban nyomban belelátott egymásba s nem is tudva: miért, ösztönszerűen kezet szorítottak, mintegy megköszönve egymásnak, amit egymásért tettek.

Aztán, nem vesztegetve az időt, buzgón láttak hozzá a halottaknak kijáró teendők végzéséhez.

Lesable vállalta, hogy elmegy az orvosért s hogy a lehető leggyorsabban elintéz minden szükséges eljárnivalót.

Vette a kalapját s futva indult le a lépcsőkön; minél előbb kinn akart lenni az uccán, egyedül maradni, fellélekzeni, gondolkozni, magányosan élvezni a boldogságát.

Mikor elvégezte útjait, hazamenés helyett a boulevardra igyekezett: hajtotta a vágy, embereket látni, belesodródni a forgalomba, az este boldog életébe. Szeretett volna odakiáltani a járókelőknek: »Ötvenezer livre évjáradékom van!« – s zsebredugott kezekkel csatangolt, meg-megállva a kirakatok előtt, nézegetve a drága szöveteket, az ékszereket, a nagyszerű bútorokat, vidáman gondolva el, hogy: »Ezt most már mind megvehetném magamnak!«

Gyászruhabolt előtt ment el s egyszerre megcsapta a döbbenet: Hátha nem is halt meg? Hátha csalódtak?

Meggyorsított léptekkel fordult haza, lelkén ott kóválygott a kétség.

Ahogy megérkezett, első kérdése így szólt:

– Volt itt a doktor?

Cachelin felelt:

– Igen. Konstatálta a halált és megcsinálta a halottkémi jelentést.

Beléptek az elhúnyt szobájába. Cora még mindig sírt, egy karosszékben ülve. Halkan sírt, szinte már minden fájdalom és bánat nélkül, a nők könnyű zokogási készségével.

Mikor aztán hárman egyedül maradtak a lakásban, megszólalt Cachelin csöndesre fogott hangja:

– Most, hogy a cseléd aludni ment, utánanézhetünk, nincs-e valami elrejtve a bútorokban?

És a két férfi munkának látott. Kiürítettek minden fiókot, kiforgattak minden zsebet, széthajtogattak minden apró papirost. Éjfélig semmi különöset sem találtak. Corát elnyomta a kimerültség, horkolt is kissé, szokott csendes módján. César felvetette a kérdést:

– Virrasszunk?

Lesable zavarában ezt tartotta megfelelőbbnek. Erre az após is így döntött:

– Akkor, – mondta – hozzunk be karosszékeket.

És becipelték a két másik kipárnázott széket is, melyek a fiatal házasok bútoraihoz tartoztak.

Egy órával később a család mindhárom tagja aludt, egyenetlen horkolással, az örök mozdulatlanságba dermedt holttest előtt.

Világos nappalra ébredtek fel, mikor a kis cseléd belépett a szobába. Cachelin rögtön elismerte, szemeit dörzsölve, hogy:

– Elszundikáltam egy kicsit, alig lehet félórája.

Lesable azonban, aki azonnal úrrá vált magán, kijelentette:

– Vettem észre! Én egy percre sem bóbiskoltam el, csak csukva tartottam a szemem, hogy pihenjen.

Cora visszavonult a szobájába.

Lesable ekkor színlelt közönnyel kérdezte:

– Mikor menjünk el a közjegyzőhöz, megtudni, hogy szól a végrendelet?

– Hát… akár még ma reggel, ha akarod.

– Szükséges, hogy Cora is velünk jöjjön?

– Talán úgy lesz jobb, mert hiszen végeredményben ő az örökös.

– Akkor megyek, szólok neki, hogy készülődjön fel.

S Lesable ment, szokott gyors lépteivel.

Belhomme úr irodáját éppen nyitották, mikor Cachelin, Lesable és felesége megjelentek, mély gyászban, vigasztalan arccal.

A közjegyző azonnal fogadta és leültette őket. Cachelin vitte a szót:

– Uram, tetszik ismerni, én a Charlotte Cachelin fivére vagyok. Ez itt a lányom meg a vőm. Szegény nővérem tegnap meghalt, holnap temetjük. Minthogy végrendelete önnél van letéve, bátorkodunk megkérdezni, hogy a megboldogultnak nincs-e valami külön meghagyása az elföldelésre vonatkozólag s egyébként is, nincsenek-e önnek közlendői velünk?

A közjegyző kihúzott egy fiókot, borítékot vett elő, feltépte, kihalászott egy papírlapot s jelentette:

– Tessék, uram, a végrendelet másolata, melyet azonnal megismertetek önökkel. A másik példány, mely ezzel pontosan egyezik, kezeim közt marad.

És olvasta:

»Én, alulírott, Victorine-Charlotte Cachelin, a következőkben nyilvánítom végső akaratomat:

Egész vagyonomat, mely körülbelül egymillió százhúszezer frankra rúg, azokra a gyermekekre hagyom, akik unokahúgom, Céleste-Coralie Cachelin házasságából fognak származni, azzal, hogy a jövedelmet az elsőszülött nagykorúságáig a szülők élvezzék.

Az alább következő rendelkezések szabályozzák az egyes gyermekekre jutó részt, valamint azt a részt, amely a szülőké marad halálukig.

Abban az esetben, ha halálom előbb következnék be, semhogy unokahúgom örökösnek adna életet, egész vagyonom közjegyzőm kezei közt marad, három évig, megjegyeztetvén, hogy fentebb jelzett akaratom teljesíttessék, mihelyt ezen idő alatt a gyermek megszületnék.

Abban az esetben azonban, ha Coraliet az Ég nem áldaná meg gyermekkel a halálomat követő három év alatt, vagyonom osztassék szét, közjegyzőm közbenjöttével, a szegények közt és azon jótékonysági intézmények közt, melyek lajstroma alább következik.«

És most mindenféle szeretetház-nevek, számok, rendelkezések és meghagyások végtelen sora következett.

Aztán Belhomme úr udvariasan átnyujtotta az okmányt Cachelinnek, aki elképedve állt előtte.

A közjegyző szükségesnek vélte, hogy maga is szóljon pár magyarázó szót:

– Mikor Cachelin kisasszony – mondta – legelsőízben tisztelt meg azzal, hogy közölje velem ezen értelemben leendő végrendelkezési szándékát, kifejezte azt is, mily végtelenül vágyódik egy véréből származó örökös után. Ellenvetéseimre akaratának mind határozottabb megformulázásával felelt, ami egyébként vallásos érzéseiből sarjadt, mivel, – úgy gondolta, – minden meddő házasság égi átok alatt áll. Nem tudtam rávenni szándéka legcsekélyebb megváltoztatására sem. Élénken sajnálom, tessék elhinni.

Aztán hozzátette, Coralie felé mosolyogva:

– Nem kételkedem benne, hogy az elhúnyt desideratum-a mihamarébb teljesülni fog!

S a három örökségváró távozott, nagy megdöbbenésükben szinte gondolkodni sem tudva.

Mentek hazafelé, egymás mellett lépkedve, hang nélkül, szégyenkezve és dühösen, mintha kölcsönösen megrabolták volna egymást. Még Corának is egyszeriben eloszlott minden gyásza: nagynénje hálátlansága felmentette a siratás kötelessége alól. Végre Lesable, akinek sápadt ajkait görcsbe szorította a bosszúság, odaszólt apósának:

– Adja csak ide azt az írást, hadd ismerjem meg de visu is!

Cachelin odanyujtotta a papírt s a fiatalember elkezdte olvasni. Megállt a járdán s miközben a járókelők neki-nekiütköztek, úgy maradt, beleásva kutató és gyakorlott szemét a sorok közé. A másik kettő pár lépésnyire tőle várt, még mindig hallgatagon.

Végre ezekkel a szavakkal adta vissza a végrendeletet:

– Nincs mit tenni ellene! Szépen lóvá tettek bennünket!

Cachelin, akit reményei pusztulása ingerültté tett, felelt:

– Teringettét, a te kötelességed lett volna gyerekről gondoskodni! Jól tudtad, hogy Charlottenak régesrég ez volt a fővágya.

Lesable válasz helyett rándított egyet a vállán.

Ahogy hazaértek, egész tömeg várta már őket, csupa olyan ember, akiknek mestersége a halottak körül folytatódik. Lesable rögtön visszavonult, semmivel sem akart tovább törődni, César pedig mindenkit végiggorombáskodott, kiabálva, hogy őt hagyják békén s csinálják minél gyorsabban a dolgukat. Úgy érezte, hogy szándékosan késleltetik a hullától való megszabadulásban.

Cora, szobájába zárkózva, meg se mukkant. Cachelin azonban, egy óra mulva, bekopogtatott a veje ajtaján:

– Kedves Leopold, – mondta, – azért jövök, hogy hányjuk és vessük meg a teendőket, mert végre is meg kell állapodnunk valamiben. Véleményem szerint mégis csak tisztességes temetést kell rendeznünk, nehogy a minisztériumban neszét vegyék a történteknek. A költségeket majd elintézzük. Különben sincs veszve semmi. Még nem régóta vagytok házasok s igazán ritka pech lenne, ha nem születne gyereketek. Majd gondotok lesz rá, ennyi az egész! Most intézzük el a legsürgősebb tennivalókat. Te úgye mielőbb bemégy a minisztériumba? Most összeírom, ki mindenkinek kell gyászjelentést küldeni!

Lesable fanyarul ismerte el, hogy apósának igaza van s leültek, szembe egymással, a hosszú asztal két végére, hogy megcímezzék a feketeszegélyes cédulákat.

Aztán első ebéd következett. Cora közömbös arccal jelent meg, mintha mindez egyáltalán nem érintené s az este óta tartó böjt után jól befalatozott.

Étkezés után rögtön visszazárkózott a szobájába. Lesable elment a tengerészeti minisztériumba, Cachelin pedig kitelepedett a balkónra, lovaglóülésben helyezkedve el a széken s pipára gyujtott. Lomha nyári napsütés verte a házfedelek tömegét s egyik-másik üvegtető lángolva izzott, vakító sugarakat szórva, melyeket a tekintet nem tudott elviselni.

S Cachelin, ingujjra vetkőzve, hunyorgó szemmel a fény özönében, a messzi, messzi dombokat nézte, melyek zölden intettek felé, túl a nagy városon, túl a poros külső telkeken. Arra gondolt, hogy locsog most a széles, csöndes és hűvös Szajna a halmok alján, melyeknek lejtőin fák vannak s hogy milyen borzasztóan jobb volna most a lombok alatt, hasalni a fűben, egészen a folyam szélén, a vízbe köpködni s nem a terasz ólomlapján sülni. S rossz érzés kezdte émelyíteni, szerencsétlenségük kínzó gondolata és fájdalmas érzése, a váratlan balsors, amely annál keservesebb és vadabb volt, mert olyan eleven és hosszú reménykedés előzte meg. S hangosan mondta, ahogy nagy lelki megrázkódtatások idején, a rögeszmék kábulatában fakad ki az ember:

– Piszok ringyó!

Háta mögül, a szobából, a temetkezési vállalat embereinek motozását hallotta, a koporsószögező kalapács szakadatlan kopácsolását. A közjegyzőnél tett látogatás óta nem nézte meg újra holt nővérét.

Lassanként azonban a dús nyári nap melege, vidámsága és fénylő varázsa átjárták testét-lelkét: eszébe jutott, hogy még nincs oda minden. Miért is ne lehetne gyermeke az ő leányának? Hiszen még két éve sincs, hogy férjnél van! Veje pedig izmos, kemény, jó erőben levő embernek látszik, ha kicsiny is. Lesz gyerekük, a mindenét neki! Lesz, mert különben is, kell lennie!

Lesable lopva surrant be a minisztériumba s hivatali szobájába. Asztalán papírlap várta, ezekkel a szavakkal: »A főnök kéreti.« Először türelmetlen mozdulatot tett, lázadozva a zsarnokság ellen, mely újra a nyakába ül, aztán vad és heves vágy lepte meg, csak azért is felülkerekedni! Őbelőle is lesz még főnök, és pedig hamar; – aztán előre, még magasabbra!

Le sem vetve kimenő-redingote-ját ment be Torchebeuf-höz. Azzal a lesújtott arccal jelentkezett, amilyet szomorú alkalmakkor vesz fel az ember, sőt mi több, valami mély és igazi bánat jele is ott volt a kifejezésében, az az önkénytelen levertség, melyet a váratlan csapások vésnek a vonásokba.

A főnök vaskos feje, mely most is valami papírlap fölött csüggött, felemelkedett s nyers hang kérdezte:

– Egész délelőtt szükségem lett volna magára. Miért nem jött be?

Lesable felelt:

– Kedves jó főnök úr, csapás ért bennünket, Charlotte nénémet elvesztettük s azért is jöttem, hogy meghívjam önt a holnapi temetésre.

Torchebeuf arca azonnal nyájassá derült. S szinte elismeréssel válaszolta:

– Az már más, kedves barátom. Köszönöm a meghívást s mingyárt szabadságot is adok önnek, mert most bizonyára sok a teendője.

Lesable azonban ragaszkodott a hivatalnoki buzgósághoz:

– Köszönöm, kedves jó főnök úr, de már minden el van intézve s itt fogok maradni a rendes hivatalos időig.

Azzal visszatért a szobájába.

A hír elterjedt s a hivatalokból mindenfelől jöttek az érdeklődők, akik inkább gratulációkkal, mint részvétnyilatkozatokkal halmozták el s kíváncsiak voltak, hogyan viselkedik az új örökös. Lesable elszántan, egy színész álarcával fogadta a frázisokat és tekinteteket, oly kitünően találta el a viselkedését, hogy elbámultak rajta. »Jól tartja magát«, – mondták. »Mindegy, – szóltak közbe mások, – alapjában véve bizonyára nagyon meg van elégedve.«

Maze, aki merészebb volt a többieknél, megkérdezte tőle, a világfiak fesztelen modorában:

– Tudja már a hagyaték pontos összegét?

Lesable tökéletes nyugalommal felelte, mint akit a dolog egyáltalán nem érdekel:

– Nem egész pontosan. A végrendelet körülbelül egymilliókétszázezer frankról szól. Onnan tudom, mert a közjegyzőnek sürgősen közölnie kellett velünk bizonyos kikötéseket, amelyek a temetésre vonatkoznak.

Általános volt a vélemény, hogy Lesable nem marad a minisztériumban. Hatvanezer livre évjáradékkal az ember nem körmöl tovább. Úgy már valaki az ember s tetszése szerint lesz belőle, ami akar. Voltak akik azt vélték, hogy az államtanács felé fog kacsingatni, mások inkább úgy hitték, hogy majd képviselő igyekszik lenni. A főnök várta a lemondást, hogy az igazgató elé terjeszthesse.

Az egész minisztérium kivonult a temetésre, melyet szegényesnek találtak. De híre járt, hogy maga Cachelin kisasszony kívánta így: benne volt a végrendeletben!

Cachelin már másnap folytatta a szolgálatot, Lesable pedig, egyheti gyöngélkedés után, szintén megjelent, kissé sápadtan ugyan, de szívós és lelkes munkaerővel, mint azelőtt. Mintha semmi változás nem történt volna az életükben. Mindössze annyit lehetett észrevenni, hogy tüntetőleg szívtak vastag szivarokat s hogy járadékokról, vasutakról, nagy összegekről beszéltek, oly emberek módjára, akiknek értékpapírok vannak a zsebében. Rövid idő multán annak is híre ment, hogy Párizs környékén villát béreltek s ott fejezik be a nyarat.

Az emberek ilyeneket gondoltak: »Éppen olyan fösvények, mint a vénkisasszony volt; családi vonás; megtalálta zsák a foltját; mindegy, azért mégse úri dolog bentmaradni a minisztériumban ilyen vagyonnal.«

Aztán nem törődtek velük többet. Megmérettek és könnyűnek találtattak.

IV.

Charlotte néni temetése után Lesable egyre csak a millióra gondolt s dühében, mely annál hevesebben marta, minél jobban kellett titkolnia, az egész világot meggyűlölte siralmas balsorsa miatt.

Ő is kérdezgette magában: »Kétévi házasság alatt miért nem született gyermekünk?« S a félelem, hogy családi élete meddő marad, riadtan doboltatta meg a szívét.

És ekkor, akárcsak a suhanc, aki felnéz a magas és zsírosan fénylő mászórúd csúcsára s a kitűzött lepényt szemlélve, keményen teszi fel magában, hogy törik-szakad, de neki lesz ereje és kitartása a sikerhez, Lesable kétségbeesett elszántsággal határozta el, hogy apává kell válnia. Hiszen annyian lettek azzá, miért ne lehetne hát ő is? Talán hanyag volt, gondatlan, talán nem is tudott eleget a dologhoz, hiszen teljesen közönyösen hagyta eddig az ilyesmi. Sohasem érezvén az utódhagyás erős vágyát, nem törekedett teljes lélekkel erre az eredményre. Ezentúl majd megfeszíti minden erejét, nem hagy figyelmen kívül semmit s meglesz a siker, mert így akarja.

Mikor azonban hazament, valósággal rosszul érezte magát és ágyba kellett feküdnie. A csalódás nagyon is nyers volt, nem bírta ki a visszahatást.

Az orvos meglehetősen komolynak találta állapotát s feltétlen pihenést rendelt, mellyel további, jócskán hosszúra szabott önkímélési idő kényszerűsége is járt. Súlyos idegláz veszélye fenyegetett.

Egy hét mulva mégis újra talpraállt Lesable s ismét elfoglalta hivatalát a minisztériumban.

Azonban még mindig betegnek érezte magát s nem mert közeledni a hitvesi ágyhoz. Habozott és reszketett, mint a hadvezér, aki csatára készül, csatára, melytől jövője függ. S estéről-estére a másnapot leste, az egészség, a testi-lelki jóérzés és energia egy olyan órájáért sóvárogva, mikor az ember mindenre képesnek hiszi magát. Minden pillanatban az üterét tapogatta, hol gyöngének, hol túlgyorsnak találva az érverést, izgatószereket szedett, félig nyers húst evett, hazamenés előtt hosszú, edző sétákat tartott.

Mivel sehogy sem kapott erőre úgy, ahogy szerette volna, azt vette a fejébe, hogy a meleg időszak végét valahol Párizs környékén tölti el. S csakhamar megérlelődött benne a hit, hogy a mezők szabad levegője döntő hatással lesz vérmérsékletére. Az övéhez hasonló állapotban csodás, biztos eredményeket szokott hozni a vidéki élet. A közeli sikernek ez a bizonyossága megnyugtatta s újra meg újra elmondta apósának, sokat sejtető hangsúlyozással:

– Ha kinn leszünk a falun, teljesen összeszedem magam s minden rendben lesz.

Már a puszta »falu« szó is valami misztikus jelentőséggel csengett a fülében.

Kibéreltek tehát egy kis házat Bezonsban s mindhárman kiköltöztek a faluba. A két férfi reggelente gyalog lábalt át a síkon a colombesi állomásra s este is gyalogosan tértek vissza.

Cora, akit elbűvölt ez az élet a szelíd folyam mentén, le-leült a lejtős parton, szedte a virágot s szőke és reszkető fűkalászokból kötött nagy csokrokkal ment haza.

Esténként mind a hárman lesétáltak a folyam hosszában a Lazacos-gátig s betértek egy-egy üveg sörre a Hársfa-vendéglőbe. A folyam, megtorlódva a hosszú cöveksoron, átsustorgott a réseken, s vagy száz méternyi szélességben szökellt, dobolt és tajtékzott tovább. A zuhogó hullámok harsogásától rengett a part, a levegőben pedig finom vízpor felhőzött, lengő és nedves pára, mely úgy emelkedett föl a vízesésből, mint holmi könnyű füst, a szétpaskolt hab és a felkavart iszap illatát hintve szét.

Leszállt az éj. Szemközt, messzire, a nagy világosság Párizst hirdette s Cachelin minden este elmondta rá:

– Hű! Mégis csak fene nagy város ez a Párizs.

Olykor-olykor egy-egy vonat, amint áthaladt a sziget végét keresztbeszelő vashídon, mennydörgésszerűen robajlott s csakhamar eltűnt, jobbra vagy balra, Párizs vagy a tenger felé.

Lassú léptekkel fordultak vissza s nézték a felkelő holdat, leülve egy-egy árok szélére, hogy minél tovább láthassák a csöndes folyamba omló puha és sárga fényt, mely mintha együtt úszott volna a vízzel s melyet az ár völgyelései úgy remegtettek át magukon, mint valami tűzből szőtt habselymet. Felzendült a békák rövid, fémes hangú kurjongatása. Éji madarak egymást hivogató hangja hasított át a levegőn. S olykor egy-egy nagy néma árny suhant tova a folyón, megtörve fénylő és csöndes iramlását. Portyázó halászok bárkái voltak, melyekből hirtelen ki-kivetették a hálót s zajtalanul vonták be újra, tág és sötét öblében a villogó és ficánkoló potykákkal, mint valami vízmélyi kincset, ezüst halak élő kincsét.

Cora megindult gyöngédséggel támaszkodott férje karjára, kitalálva a férfi vágyát, noha sohasem beszéltek a dologról. Mintha jegyességük másodvirágzását élték volna, új várását a nászi csóknak. A férj olykor lopva végigsimította a nő füle mögött a nyakszirt kezdődő hajlatát, a lágy formák finom zugocskáját, ahol az első pelyhek selymesednek. Az asszony kézszorítással válaszolt s vágytak egymásra, egyelőre mégis lemondva egymásról, felajzottan és visszakorbácsoltan egy még hatalmasabb akarat parancsától, a millió álomképétől.

Cachelin, akit lecsillapított a maga körül érzett reménykedés, boldogan élt, nagyokat ivott és evett, s alkonyattájt valami költői megszállottságba ringatózott, abba az együgyű ellágyulásba, mely a legtompább lelkeken is erőt vesz egy-egy természeti látványosság előtt: mikor fény záporoz végig a lombokon s a távoli dombok közt lemegy a nap, bíbor visszfényekkel a folyó tükrén. Kibökte:

– Ilyenkor, ha efféléket látok, hiszek az Istenben. Az ilyesmi belém markol, – folytatta, gyomra táját tapogatva – s valósággal megtérek. Egész furcsákat érzek. Mintha valami fürdőbe mártogattak volna, amitől sírni szeretnék.

Lesable pedig kezdte magát jobban érezni, hév ébredt benne, melyet már elfelejtett, futni szeretett volna, mint egy csikó, meghempergőzni a fűben, kiabálni jókedvében.

Elérkezettnek látta az időt. Igazi új nászéjszaka volt az.

Azután a mézeshetek jöttek, tele szerelemmel és reménykedéssel.

Azután tapasztalniuk kellett, hogy minden kísérletük meddő maradt s bizakodásuk hiúnak bizonyult.

Maga volt ez a kétségbeesés, a katasztrófa! Lesable azonban nem veszítette el a bátorságát, emberfölötti erőfeszítéssel makacskodott. Felesége, ugyanannak a vágynak izgalmával s ugyanannak a félelemnek remegésével, egyszersmind pedig a maga izmosabb testiségével is, készségesen engedte át magát férje kísérleteinek, tüzelte csókjait s szűntelenül élesztgette lankadó hevét.

Október első napjaiban tértek vissza Párizsba.

Életük elkomorodott. Szájukon most már kellemetlen szavak csúsztak ki, s Cachelin, kiszimatolva a helyzetet, a maga mérgezett és trágár obsitos-kiszólásaival gyötörte őket.

S szűntelenül üldözte mindegyiküket, vájta és hegyezte kölcsönös dühüket a megkaparíthatatlan örökség gondolata. Corának most már felvágták a nyelvét s agyonkínozta a férjét. Kisfiú volt a szemében, anyámasszonykatonája, aki nem számít. Cachelin pedig minden ebédnél elismételte:

– Nekem, ha gazdag lettem volna, csőstül volna gyerekem… Persze, ha szegény az ember, okosnak kell lennie…

S leánya felé fordulva, még hozzátette:

– Te biztosan olyan is vagy, mint én, dehát ez itt…

És jelentős pillantást vetett a veje felé, megvetéssel teljes mozdulatra rántva a vállát.

Lesable nem szállt vitára, felsőbbrendű emberként, aki parasztcsalád közé keveredett. A minisztériumban úgy találták, hogy rossz színben van. Egyszer a főnök meg is kérdezte:

– Nem beteg ön? Mintha valahogy megváltozott volna!

Felelt:

– Dehogy, kedves jó főnök úr! Talán a fáradtság látszik meg rajtam. Mostanában sokat dolgoztam, hiszen láthatta ön.

Nagyban számított az évvégi előléptetésre s ebben a reményben újra nekifeküdt minta-hivatalnoki robotjának.

Teljesen jelentéktelen jutalomfélét kapott, kevesebbet, mint bárki másé. Apósa, Cachelin pedig semmit.

Lesable, szívén találva, újra bement a főnökhöz s ezúttal elsőízben szólította egyszerűen »uram«-nak:

– Uram, hát érdemes úgy dolgozni, ahogy én teszem, ha az ember nem látja semmi gyümölcsét?

Torchebeuf vaskos feje sértődött mozdulattal ütődött fel:

– Mondtam már önnek, Lesable úr, hogy az ilyfajta eszmecserének nincs helye köztünk. Újra ismétlem, hogy ildomtalannak találom ezt a kérdőrevonást, mivel ön az adott esetben igen gazdag ember szegény kollégáihoz képest…

Lesable nem türtőztethette tovább magát:

– De ha egyszer semmim sincs, uram! Nagynénénk a házasságomból születendő elsőszülött gyermekre hagyta a vagyonát. Én és apósom a fizetésünkből élünk!

A főnök meglepődött, de aztán válaszolt:

– Nos, ha ma még nincs is semmije, legközelebb mégis csak gazdag lesz. És így egyre megy…

Lesable takarodót fújt, jobban lesujtva az elveszett előléptetés, mint a megmarkolhatatlan örökség miatt.

Mikor azonban, pár nappal később, Cachelin megérkezett a hivatalba, a szép Maze ajkán mosoly jelent meg, majd Pitolet lépett be s a szemei csillogtak. Utána Boissel nyomta be az ajtót s fürgén sietett előre, sunnyogó jókedvvel nézve össze a többiekkel. Savon apó tovább másolt, szája csücskében lógó agyagpipájával, magas székén kuporogva, felrakott lábakkal, ahogy a kisfiúk szoktak ülni.

Senki sem szólt egy szót sem. Mintha valamire vártak volna. S Cachelin iktatta az ügydarabokat, szokása szerint hangosan mondva maga elé:

– Toulon. Tiszti csajka-felszerelés a Richelieu számára. – Lorient. Úszóövek a Desaix számára. – Brest. Angol gyártmányú vitorlavászonminták.

Lesable jelent meg. Mostanában minden reggel bejött a rája eső aktákért, mivel apósa nem vett magának annyi fáradságot, hogy a szolgával küldje be őket hozzá.

Miközben Lesable a rendtiszt asztalán heverő papírok közt kotorászott, Maze oldalt sandított rá, kezeit dörzsölve, a cigarettáját sodró Pitolet szájaszélén pedig vidám vonás vetett kis ráncot, a már visszafojthatatlan jókedv hirdetője. A másoló öreghez fordult:

– Úgye, Savon papa, maga sokat tapasztalt világéletében, mi?

Az öreg, tudva, hogy most gúnyolódni akarnak vele s megint a feleségével hozakodnak elő, nem felelt.

Pitolet újrakezdte:

– Maga biztosan rátalált a nyitjára, hogyan kell gyerekeket fabrikálni, mivelhogy több gyereke is volt, úgy-e?

Szegény öreg felemelte a fejét:

– Ön tudja, Pitolet úr, hogy nem szeretem az efféle tréfákat. Szerencsétlenségemre méltatlan személyt vettem feleségül. Mikor megbizonyosodtam a hűtlenségéről, el is váltam tőle.

Maze közömbös hangon kérdezte és nem nevetett:

– Több ízben is megbizonyosodott, nem?

Savon apó komolyan válaszolta:

– Igen, uram.

Pitolet kapta el újra a szót:

– Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy apja ne legyen egypár gyereknek, háromnak vagy négynek is, ahogy hallom.

A jámbor öreg roppantul elpirult, úgy hebegte:

– Ön sértegetni akar, Pitolet úr, de ez sem fog önnek sikerülni. Feleségemnek valóban volt három gyermeke. Okom van feltételezni, hogy az első tőlem való, a másik kettőt azonban nem ismerem el.

Pitolet folytatta:

– Csakugyan, mindenki azt mondja, hogy az első a magáé. Ez elég is. Nagyon szép dolog, ha az embernek van egy gyermeke, nagyon szép dolog és nagy boldogság. Fogadjunk, hogy Lesable sokat adna érte, ha csak egyet is tudna sikeríteni, úgy, mint maga tudott!

Cachelin abbahagyta a lajstromozást. Nem nevetett, noha Savon apó a szokásos, megkínzott pofozógép-arcot mutatta s ilyenkor a szabadszájú tréfák özönét szokta rázúdítani az öreg házastársi viszontagságaira.

Lesable már összeszedte az írásait, de érezve, hogy a támadás neki szól, maradni akart, visszatartotta a dac, egyben pedig zavart és ingerült is volt, próbálta kitalálni, ki adhatott így túl a titkán. Aztán eszébe jutott, mit mondott a főnöknek s nyomban megértette, hogy azonnal a legteljesebb energiát kell tanusítania, ha nem akar az egész minisztérium céltáblája lenni.

Boissel le és föl járt a szobában, szinte vinnyogva. Az uccai kikiáltók rekedt hangját utánozva bődült el: »A gyerekgyártás titka, csak tíz centime, két sou! Tessék, tessék, a gyerekgyártás titka, monsieur Savon szabadalma, töméntelenül borzasztóan érdekes!«

Mindenki nevetett, csak Lesable és az apósa nem. Pitolet pedig odafordult a rendtiszthez:

– Mi baja, Cachelin úr? Hová tette a jókedvét? Azt hinné az ember, hogy nem is mulat azon, hogy Savon apónak mégis csak van egy gyereke a feleségétől. Ez pedig nagyon jó vicc, szerintem. Nem mindenki tudja idáig vinni!

Lesable újra elkezdett a papírjai közt babrálni, úgy tett, mintha olvasna és nem hallana semmit, de sápadt volt.

Boissel megint rákezdte a piaci kikiáltást:

– Használhatja mindenki, aki meg akarja kapni az örökségét, csak tíz centime, két sou, tessék, tessék.

Ekkor Maze, aki alantasnak találta az ilyenfajta elménckedést s aki különben is személyes haragot forralt Lesable ellen, amiért megfosztotta a vagyon reményétől, melyet titokban ott táplált a szívében, közvetlen kérdéssel állt elő:

– Rosszul van, Lesable? olyan sápadt!

Lesable felkapta a fejét s farkasszemet nézett kollégájával. Pár másodpercig remegő ajkkal habozott, valami metsző, de szellemes mondást keresve, de sehogy sem találva. Felelt:

– Kutyabajom. Csak csodálom, mennyi finom puskaport elpazarolnak az urak…

Maze, még mindig háttal a tűznek, redingote-ja két szárnyát maga elé fogta s nevetve mondta:

– Az ember igyekszik, kedvesem. Úgy vagyunk vele, mint ön: nem mindig úgy sül el, ahogy kéne…

Kitörő hahota szakította félbe. Savon apó, aki félhülyén is sejteni kezdte, hogy most már nem őt bántják és gúnyolják, lefittyent szájjal várt, tolla megakadt a levegőben. És Cachelin is várt, készen bármely pillanatban ököllel esni annak, aki éppen a kezeügyébe kerül.

Lesable dadogott:

– Nem… értem… Mi nem sült el?… hogy érti?…

A szép Maze visszaejtette az egyik redingoteleffentyűt, hogy megpödörhesse a bajuszát s finomkodó hangon mondta:

– Jól tudom, hogy önnek rendszerint minden vállalkozása jól sül el. Alapjában tehát nem helyes, hogy önt is szóbahoztam. Különben is Savon papa gyerekeiről volt szó és nem az önéiről, hisz önnek nincsenek is. Hiszen tekintettel arra, hogy önnek minden vállalkozása jól üt ki, nyilvánvaló, hogy gyermekei is csak azért nincsenek, mert nem akarta, hogy legyenek…

Lesable nyersen vágott közbe:

– Talán nem ütné ilyesmibe az orrát…

A kihívó szavakra Maze is felemelte a hangját:

– Kérem, micsoda hang ez? Beszéljen tisztességesen, mert meggyűlhet velem a baja!

De Lesable már reszketett a dühtől s elveszített minden mértéket:

– Maze úr, én nem vagyok holmi léha figura, vagy kinyalt uracs, mint ön. Ha szabad kérnem, kíméljen meg ezentúl a barátságától. Semmi közöm önhöz, és a magafajtájú népséghez.

Kihívó tekintettel kísérte szavait Pitolet és Boissel felé.

Maze hirtelen megértette, hogy az igazi erő a hallgatás és az irónia; azonban hiúsága alapjaiban lévén megsértve, szíven akarta találni ellenfelét s protektori hangon, a baráti jótanács szavával szólalt meg, miközben szemében ott izzott a düh:

– Kedves Lesable, ön túlmegy a határon. Egyébként megértem bosszúságát; gonosz dolog elesni a vagyontól s hozzá még olyan kicsiség miatt, olyan könnyű, egyszerű izé miatt… Nézze csak, ha akarja, én szolgálatára állok, teljesen ingyen, baráti szívességből. Öt perc az egész…

Még beszélt, mikor Savon apó kalamárisa, melyet Lesable hozzávágott, melle közepén találta. Tintaáradat fröccsent szét az arcán, meglepő hirtelenséggel csinálva négert belőle. Előre ugrott, a szeme fehérje forgott, kezét ütésre emelte. Cachelin azonban fedezte a vejét, átnyalábolva a nagy Maze-t, akit jól összerázva és oldalbadögönyözve nekilódított a falnak. Maze vad erőfeszítéssel szabadította ki magát, feltépte az ajtót s visszakiáltott a két emberre:

– Még hallanak rólam!

Azzal eltűnt.

Pitolet és Boissel követték. Boissel azzal magyarázta ki tartózkodó viselkedését, hogy beavatkozás esetén alighanem agyonütötte volna valamelyiket a dulakodásban.

Szobájába visszatérve, Maze azonnal a tisztálkodáshoz látott, de ez sehogy sem sikerült: lila másolótintával fenődött be, amelyet kitörölhetetlennek és eltávolíthatatlannak mondanak. Dühöngve és kétségbeesve állt tükre előtt, vadul dörzsölve arcát hurkára csavart törülközőjével. Csak még feketébb lett, vöröses árnyalatokkal, mert a vér odatódult a bőrhöz.

Boissel és Pitolet utánajöttek és tanácsokat adtak neki. Pitolet azt mondta, hogy tiszta táblaolajjal kell lemosni az arcot, a másik ammóniákot ajánlott. A szolgát gyógyszertárba szalajtották megfelelő szerért. Valami sárga folyadékkal és egy habkődarabbal tért vissza. Semmi eredmény.

Maze csüggedten ült le s így szólt:

– Most már a becsületügyi részt is el kellene intézni. Akartok segédeim lenni s kielégítő magyarázatot vagy fegyveres elégtételt kérni Lesable-tól?

Mind a ketten vállalkoztak s megbeszélték a teendőket. Fogalmuk sem volt az efféle ügyekről, de nem akarták bevallani, s hogy korrekt uraknak lássanak, óvatosan félénk és kerülgető megjegyzéseket tettek. Elhatározták, hogy bevonják a tárgyalásokba a fregatt-kapitányt, aki a szénügyek intézésére volt beosztva a minisztériumba. A kapitány sem volt sokkal okosabb náluk. Némi fejtörés után mindazáltal azt ajánlotta, hogy keressék fel Lesable-t s szólítsák fel két barátja megnevezésére.

Amint kollégájuk szobája felé indultak, Boissel egyszerre csak megállt:

– Nem kellene mindenekelőtt kesztyűt húzni?

Pitolet habozott egy másodpercig:

– Persze, valószínűleg…

De hogy kesztyűt szerezhessenek, el kellett volna menni a hivatalból, a főnök pedig az ilyesmiben nem értette a tréfát. A hivatalszolgát küldték el tehát, hogy hozzon valamelyik boltból választékot. A szín miatt sokáig fennakadtak. Boissel feketét akart, Pitolet szerint ez az árnyalat most nem volt helyénvaló. A viola színben állapodtak meg.

Amint a két ünnepélyes, kesztyűs alak belépett, Lesable felkapta a fejét s riadtan kérdezte:

– Mi tetszik?

Pitolet felelt:

– Uram! barátunk, Maze úr, megbízásából jövünk, hogy magyarázatot vagy fegyveres elégtételt kérjünk azok miatt a tettlegességek miatt, melyeket vele szemben magának megengedett.

A még mindig agyonizgatott Lesable felkiáltott:

– Mit? Ő sért meg, és még ő provokáltat? Mondják meg neki, hogy megvetem, igen, megvetem, akármit üzenget vagy csinál!

Boissel tragikusan lépett egyet előre:

– Uram, Ön arra kényszerít bennünket, hogy az ujságokban olyan jegyzőkönyvet tegyünk közzé, amely Önre nézve igen kellemetlen lesz.

És Pitolet rosszmájúan tette hozzá:

– És amely súlyos ártalmára lehet az Ön becsületének és jövendőbeli előrehaladásának.

Lesable lesujtva nézett rájuk. Mit tegyen? Időt kell nyerni, gondolta.

– Uraim, tíz percen belül megkapják a választ. Lesznek szívesek ezt Pitolet úr szobájában megvárni?

Amint egyedül maradt, körüljártatta a szemét, mintegy tanácsot, védelmet keresve.

Párbaj! Párbaja lesz!

Reszketett, rémüldözött, mint az olyan békés ember, aki sohasem gondolt efféle lehetőségre, sohasem gondolt ilyen kockázatra és izgalmakra, sohasem edzette hozzá bátorságát ily borzalmas esemény víziójához. Fel akart kelni s nyomban visszaroskadt, dobogó szívvel, elgyengült inakkal. Dühét és elszántságát mintha elfútták volna. De amint arra gondolt, hogy mint vélekednek majd a minisztériumban s milyen tereferéket kelt majd a dolog az összes hivatalokban, lankadó gőgje újra felhorgadt s nem tudva, hogyan is döntsön hát, bement a főnökhöz, miheztartás végett.

Torchebeuf úr nagyon meg volt lepve és alaposan zavarban volt. Nem látta feltétlenül szükségesnek a fegyveres mérkőzést és arra is gondolt, hogy ez az egész ügy még rendetlenséget is csinálhat a szolgálati organizációban. Ezt ismételgette:

– Én a magam részéről nem tudok mit mondani. Becsületbeli dologról van szó, ami nem tartozik rám. Szóljak az Ön érdekében Bouc kommandáns úrnak? Ő szakember az ilyesmiben és segítségére lehet Önnek.

Lesable elfogadta az ajánlatot s bement a parancsnokhoz, aki mingyárt párbajsegédnek is vállalkozott. Az egyik főnökhelyettest vette maga mellé társul.

Boissel és Pitolet felkesztyűzötten várták őket. Az egyik szomszédszobából még két széket kértek kölcsön, hogy mind a négyen leülhessenek.

Komolyan üdvözölték egymást, azzal helyet foglaltak. Pitolet kezdett beszélni s vázolta a helyzetet. A parancsnok végighallgatta, aztán ő is megszólalt:

– Súlyos ügy, de nem látom reménytelennek; minden attól függ, hogyan fogjuk fel a sértési szándékot.

A ravasz öreg tengeri fóka mulatott magában.

Hosszú megbeszélés kezdődött, melynek során négy levélfogalmazványt gyártottak egymásután, kölcsönös bocsánatkérésről lévén szó. Ha Maze úr elismeri, hogy elvben nem volt szándéka megsérteni Lesable urat, az utóbbi is készséggel nyilvánítja ki, hogy helytelenül cselekedett, mikor a tintatartót elhajította s bocsánatot kér a meggondolatlan sérelemért.

Ezzel a négy megbízott visszatért a felekhez.

Maze, aki most asztala előtt ült, tele volt a készülő párbaj izgalmával, bár számított ellenfele visszavonulására s közben hol az egyik, hol a másik felét nézegette arcának abban a kis kerek cintükörben, amely ott található minden hivatalnok fiókjában s arravaló, hogy este, távozás előtt rendbehozza előtte az ember a szakállát, a haját meg a nyakkendőjét.

Elolvasta az eléje tett leveleket s látható elégedettséggel mondta:

– Nagyon tisztességes elintézésnek találom. Hajlandó vagyok aláírni.

Lesable a maga részéről ellenvetés nélkül fogadta el segédei fogalmazványát s így szólt:

– Ha Önök így látják helyesnek, én nem tehetek egyebet, mint hogy belenyugodjam.

És a négy meghatalmazott újra összeült. A leveleket kicserélték, komoly üdvözlések következtek s az affér elintéződvén, ki-ki elvonult.

Az egész hivatal rendkívüli izgalomban várt. A tisztviselők új részletekért járkáltak egymáshoz, egyik ajtóból a másikba fordultak, a folyosón tárgyaltak.

Mikor az ügy befejeződött, általános volt a csalódás. Valaki megszólalt:

– No, Lesable-nak ettől se lesz gyereke! A megjegyzés szájról-szájra járt. Az egyik kolléga vicces verset rögtönzött.

Mikor azonban már minden elintéződöttnek látszott, Boissel új nehézséget vetett fel:

– De most már hogy viselje magát a két ellenfél, ha újra szembekerülnek egymással? Köszönjenek egymásnak? Vagy tegyenek úgy, mintha nem ismernék egymást?

Úgy döntöttek, hogy a főnök szobájában fognak találkozni, mintha merő véletlenség volna s Torchebeuf úr jelenlétében néhány udvarias szót fognak váltani.

A szertartásos jelenetet azon melegében végig is csinálták s Maze, miután bérkocsit hozatott, hazahajtatott, végérvényesen lesikálni a bőrét.

Lesable és Cachelin együtt mentek föl a házba, szó nélkül, elkeseredve egymás ellen, mintha a történteknek akár egyikük, akár másikuk lenne az oka. Lesable, mihelyt belépett otthonába, hevesen vágta le kalapját a fiókos szekrényre. Rákiáltott a feleségére:

– Most aztán elég volt, mondhatom! Párbajom van miattad!

Az asszony meglepődve s máris ingerülten bámult rá:

– Párbajod? És ugyan miért?

– Mert Maze megsértett… és te vagy az oka!

Az asszony közelebb lépett:

– Én? Ugyan!

Lesable dühösen vetette magát az egyik karszékbe. Újra kezdte:

– Megsértett… mit magyarázzam tovább!

De a felesége tudni akarta a dolgot:

– Légy szíves, ismételd el, mit mondott rólam?

Lesable elvörösödött, aztán dadogni kezdett:

– Azt mondta, hogy… azt, hogy… igen, a meddőségedet firtatta…

Az asszony összerázkódott, majd elragadta a düh s apai örökségül kapott nyersesége áttört nőiességén. Felcsattant:

– Mit?… Hogy én vagyok meddő! én!… Mit tud az a vadparaszt erről? Meddő… az hát… miattad… mert nem vagy igazi férfi! Ha máshoz mentem volna, akárkihez, érted? – volna gyerekem akárhány! Ah, és még te beszélsz! Én ugyan ráfizettem, hogy egy ilyen löttyedt rongyhoz mentem feleségül!… És ugyan mit feleltél annak a csavargónak?

Lesable hebegett, elrémülve az orkántól.

– Hát… felpofoztam…

Felesége elbámulva nézett rá:

– És ő erre mit csinált?

– Elküldte a segédeit. Így vagyunk!

Az asszonyt most már érdekelte az affér, vonzódott, mint minden nő, a drámai fordulatokhoz s hirtelen szelidültséggel kérdezte, már-már megbecsülést érezve ez iránt a férfi iránt, aki az életét teszi kockára:

– És mikor verekszetek?

A férj nyugodtan válaszolt:

– Nem verekszünk. A segédek elintézték az ügyet. Maze bocsánatot kért.

Az asszony vad megvetéssel meredt rá:

– Fúj! Mélyen megsértettek a jelenlétedben s te hagytad és nem verekszel! Még csak ez kellett teljes gyávaságodhoz!

Lesable felhorkant:

– Azonnal elhallgass! Jobban tudom nálad, hogy mivel tartozom a becsületemnek. Különben itt a Maze levele. Nesze, olvasd el és majd meglátod!

Az asszony elvette a papírlapot, átfutotta, egyszerre kitalált mindent s gúnyos nevetésre fakadt:

– Hát te is írtál egy levelet? Szóval féltetek egymástól! Juj, hogy a férfiak milyen gyávák! Ha mi lennénk a helyetekben, mi, nők!… Ebben az ügyben pláne engem sértettek meg, a feleségedet s te beéred ennyivel! Na, nem is csodálom, hogy nem tudsz eljutni egy gyerekig. Minden összevág. Az asszonyokkal szemben épolyan lágy izé vagy, mint a férfiakkal szemben. Fúj, micsoda remek paprikajancsit szereztem be magamnak!

Most egyszerre a Cachelin hangja és mozdulatai törtek ki belőle, a vén kaszárnyatöltelék mozdulatai és nyers férfihangja.

Így állt, csípőre feszített kézzel, magasra nyúltan, erőtől csattanón, kidagadó keblekkel; arca kipirult, hangja mélyen rezgett, a vér áttüzesítette lányos üdeségű arcát. Így nézte az előtte ülő összezsugorodott sápadt férfit, aki egy kicsit már kopaszodott is és borotvált arcát kurta, ügyvédes pofaszakállka oldalazta. Kedve lett volna megfojtani, letiporni ezt az embert.

És újra meg újra ismételte:

– Mindenre képtelen vagy… mindenre… A hivatalban is mindenkit a nyakadba hagysz mászni!…

Nyílt az ajtó. Cachelin jelent meg, akit a zaj csalt be. Megkérdezte:

– Mi az már megint?

Leánya visszafordult:

– Megmondtam a magamét ennek a figurának!

Lesable felemelte tekintetét s észrevette az apa és leány hasonlóságát. Úgy érezte, mintha fátyol szakadna le előtte, mely igazi mivoltában mutatja meg most itt ezt a két embert, akiket ugyanaz a vér és ugyanaz a közönséges, durva fajiság fűz össze. Elveszettnek látta magát, elkárhozottnak: velük együtt élni végig az életet.

Cachelin is kirukkolt:

– Még ha válni lehetne! Nem valami kellemes lehet kappan úr feleségének lenni.

Lesable talpra ugrott, dühtől remegve s felsebzetten ettől a szótól. Apósa felé indult, sziszegve az indulattól:

– Ki innen!… Ki!… Tudja meg, hogy itt énnálam van!… És én kiutasítom!…

Azzal felkapott a fiókos szekrényről egy teli savanyúvizes palackot, amelyet buzogány módjára forgatott meg.

Cachelin ijedten hátrált kifelé, úgy morogta:

– Hát ezt meg mi leli egyszerre?

Lesable dühe azonban nem csitult: sok volt a jóból. A felesége ellen fordult, aki nem vette le róla a szemét, kissé elámultan a férji düh kitörésétől. Lesable letette a palackot a bútorra, s kiáltva mondta:

– Ami pedig téged illet… téged…

Minthogy azonban nem tudott mit mondani, miért cselekszik így, csak rámeredt az asszonyra, feldúlt arccal, – a hangja elbicsaklott.

Az asszony elnevette magát.

Ettől a vidámságtól, amely csak jobban sértette, egészen nekivadult s előreugorva, balkezével megragadta a nő nyakát, miközben a jobbal vad pofonokat mért rá. Az asszony kétségbeesetten, lihegve hátrált. Nekiment az ágynak s hanyattvágódott rá. Lesable nem engedte el, tovább verte. Majd hirtelen felemelkedett, elfulladva, kimerülten s hirtelen szégyenkezéssel brutalitása miatt, dadogta:

– Na lám… na lám… úgy-e?…

Az asszony azonban, mint akit megöltek, meg se mozdult. Hátán fekve maradt, az ágy szélén, arcát tenyerébe rejtve. Férje közelebb lépett hozzá, kínos érzéssel, hogy most már mi lesz s várta, hogy a nő felfedje az arcát: látni akarta, mi van vele? Pár perc mulva szorongása még nagyobb lett, – súgva szólongatta az asszonyt:

– Cora! hallod? Cora!

A nő nem felelt és nem mozdult. De hát mi baja? Mit csinál? És főleg, mit akar?

Lesable dühe elviharzott, gyorsan, ahogy jött, – undoknak érezte magát, csaknem gonosztevőnek. Megvert egy nőt, a saját feleségét, – ő, a hideg és okos ember, a jólnevelt és mindig józanul gondolkodó, És a visszahatás ellágyulásában a bocsánatkérés vágyát érezte, hogy térdre boruljon, hogy csókolgassa az ütésektől kipirult arcocskát. Ujja hegyével gyöngéden megérintette az asszony kezeit, amelyek láthatatlanná tették a nő arcát. Cora érzéketlennek látszott. Lesable becézgette, ahogy a megvert kutyát szokás simogatni. Az asszony erre se mutatta, hogy érzi. Szólongatta:

– Cora, hallod? én voltam a hibás, hallod?

A nő olyan volt, mint a halott. A férj most megpróbálta lefejteni Cora kezét. Könnyen engedett s Lesable meglátta az asszony egyik szemét, amely kinyíltan tágult rá, nyugtalanítva és zavarbahozón.

Újra rákezdte:

– Cora, értsd meg, elragadott a düh. Az apád vitt a végletekig. Férfiembert nem lehet így megsérteni!

Az asszony nem felelt, mintha nem is hallaná. Lesable nem tudta, mit kezdjen. Megcsókolta a nőt füle környékén s amint felemelkedett, egy könnycseppet látott a Cora szeme sarkában, egy kövér könnycseppet, amely levált és gyorsan végiggurult az arcon: – a szempillák megrándultak, gyors egymásutánban csapódva össze.

Lesable-t erős, fájó indulat kapta el, s kitárt karokkal borult rá feleségére; az asszony másik kezét is lefejtette ajka simulásával s csókokkal borítva a nő arcát, kérlelte:

– Szegény kis Corám, bocsáss meg, no, bocsáss meg.

Az asszony csak sírt, hangtalanul, kitörések nélkül, ahogy mélységes bánatában sír az ember.

A férfi magához szorította, simogatta, gyöngéd szavakat suttogott a fülébe, amit csak tudott. De a nő érzéketlen maradt. A sírása mégis megszűnt. Sokáig pihentek így, fekve és összefonódva.

Jött az este és árnyékkal lepte el a kis szobát. Mikor egészen sötét lett, a férfi nekibátorodott és olymódon kért bocsánatot, amely újraéleszthette reményeiket.

Mikor ismét fölkeltek, Lesable hangja és arca a rendes hétköznapi volt, mintha semmi sem történt volna. Az asszony ellenben meghatottnak látszott, a szokásosnál halkabb hangon beszélt és alázatos, csaknem simogató pillantásokat vetett a férjére, mintha a váratlan fenyítés megenyhítette volna idegei feszültségét s szívét. Férje nyugodtan szólt hozzá:

– Apád biztosan unatkozik odaát egyedül. Átmehetnél hozzá. És különben is, már vacsorázhatnánk…

Az asszony ment.

És csakugyan, már hét óra volt s a kis cseléd máris hívta Lesable-t az ebédlőbe. Kisvártatva Cachelin is megjelent, csöndesen és mosolygó képpel. Együtt jött a lányával. Mind helyet foglaltak az asztalnál s ezen az estén olyan meghitten diskurálgattak, mint ahogy már jórégen nem tették. Mintha mindannyiukkal valami örvendetes dolog történt volna.

V.

Azonban az újra meg újra feltáplált és felajzott remények nem váltak valóra. A hónapról-hónapra szétfoszló várakozások, amelyeken nem segített Lesable állhatatossága, sem élettársának jóakarata, lázas aggodalommal töltötték el őket. Mindegyre egymást okolták a sikertelenségért és a kétségbeesett, lesoványodott, kimerült férj főleg a goromba Cachelin miatt szenvedett, aki otthoni hadakozásaik során már csak »Kakas úr«-nak szólongatta, nyilván annak a napnak az emlékezetére, amikor majdnem egy palack röpült a Cachelin szeme közé, amiért a »kappan« szót merte kimondani.

Leány és apa, ösztönszerű szövetségben, feldühödve az állandó gondolattól, hogy oly nagy vagyon hever a kezük ügyében, amit nem tudnak megragadni, minden lehető módon megalázták és gyötörték a tehetetlent, aki balszerencséjüket okozta.

Mikor asztalhoz ültek, Cora napról-napra elismételte:

– Ma szerény ebédünk van. Bezzeg máskép lenne, ha gazdagok volnánk. Nem rajtam múlik.

Ha Lesable a hivatalba indult, az asszony szobája mélyéből utána kiáltott:

– Vigyél esernyőt, nekem ne gurulj haza olyan sárosan, mint az omnibusz kereke. Különben is, nem én tehetek róla, hogy még mindig ezt a tintanyaló mesterséget kell csinálnod.

Ha pedig ő maga ment el valahová, el nem hagyta volna a mondást:

– Hja, ha más uram lett volna, azóta kocsin járhatnék!

Mindig, minden alkalommal csak ez járt az eszében, szemrehányásokkal csipkedte, szidalmakkal ostorozta a férjét, Lesable volt az egyetlen bűnös, Lesable volt csupán felelős a sok-sok füstbement pénzért, ami őt, Corát illette volna.

Egy este végre, mikor ismét elfogyott a Lesable türelme, felkiáltott:

– De a kutya mindenit, lesz itt egyszer csend? És először is: ha nincs gyerek, az egész csak a te hibád, érted? Mert ha neked nincs, hát nekem van…

Hazudott, mert ez mégis csak jobb volt az örökös szemrehányásnál s a szégyennél, hogy ne tartsák férfinak.

Az asszony végignézett rajta, előbb elképedve, az igazságot kutatva férje szemében, majd, megértve a dolgot, teljes megvetéssel:

– Neked? gyereked?

Lesable szemtelenül erősködött:

– Igen, egy törvénytelen gyerekem, akit Asnières-ben neveltetek.

Az asszony nyugodtan válaszolta:

– Jó. Holnap meglátogatjuk. Szeretném látni milyen.

Lesable azonban fülig pirult, úgy dadogta:

– Ahogy tetszik.

Az asszony másnap már hétkor fenn volt s mikor férje csodálkozott, ezzel felelt:

– Hát nem látogatjuk meg a gyerekedet? Tegnap este megígérted. Vagy talán mára már oda az apaságod?

Lesable kiugrott az ágyból:

– Nem gyereklátogatóba megyünk, hanem az orvoshoz. Az majd megmondja a magáét.

Az asszony felelt, mint aki biztos a dolgában:

– Igazad van. Az lesz a legjobb.

Cachelin vállalta, hogy a minisztériumban beteget jelent veje nevében; a Lesable-házaspár pedig, a szomszéd gyógyszerész útbaigazítására, pontosan egy órakor becsöngetett Lefilleul doktorhoz, több népszerű szülészeti mű szerzőjéhez.

A fehér falú, aranycirádás szalón, melybe léptek, rosszul volt bebútorozva s a székek sokasága mellett is kopárnak, lakatlannak tetszett. Leültek. Lesable zavarban volt, remegett, szégyenkezett. Rájuk került a sor s iroda-szerű helyiségbe jutottak, ahol egy alacsony, kövéres úr fogadta őket, szertartásosan és hidegen.

Várta, hogy szóba kezdjenek; Lesable azonban, fülig elpirulva, nem mert előrukkolni. Végre is a felesége szánta el magát s nyugodt hangon, mint aki mindenre kész, csakhogy célhoz érhessen, megszólalt:

– Doktor úr, azért jöttünk el Önhöz, mert nincs gyermekünk. Pedig emiatt nagy vagyon forog kockán.

A vizsgálat hosszadalmas volt, aprólékos és kínos. Azonban úgy látszott, Corát egyáltalán nem feszélyezte: átengedte magát az orvos figyelmes munkájának, mint olyan nőhöz illik, akit valami magasabb érdek lelkesít és támogat.

Bár csaknem egy teljes óra hosszáig foglalkozott a házastársakkal, a speciálista nem nyilatkozott véglegesen.

– Semmi rendellenességet sem találtam, – mondta, – sem valami különöset. Maga az eset egyébként elég gyakori. A test is annyiféle, ahány a karakter. Mikor annyi házasságot látunk, amelyet a két fél össze nem férő természete ront meg, nem kell csodálkoznunk, ha ismét másutt a meddőséget találjuk, amelynek oka a fizikai inkompatibilitás. A nagyságos asszony, azt hiszem, nagyszerűen fejlett és alkalmas a megtermékenyülésre. Kedves férje másrészt, noha semmiféle rendellenességet nem mutat, inkább legyöngültnek látszik, ami talán éppen annak a következménye, hogy túlságosan is igyekszik apává lenni. Szabad talán kikopogtatnom?

Lesable izgatottan vetette le a mellényét s az orvos hosszasan nyomogatta rá a fülét a tisztviselő mellére meg hátára, majd makacsul kopogtatta véges-végig, gyomortól nyakig, vesétől nyakszirtig.

A szívütés első tempójában némi zavart konstatált, sőt a tüdőt illetőleg is volt aggodalma.

– Vigyáznia kell magára, uram, nagyon vigyáznia. Egyelőre csak vérszegénységről van szó, kimerültségről, semmi másról. De az efféle jelentéktelenségek nagyon könnyen gyógyíthatatlan bajokká nőhetnek.

Lesable, sápadtan a félelemtől, utasítást kért, hogyan éljen? Komplikált életrendre szorították. Vas, félig sült hús, erőleves, testedzés, sok pihenés, nyáron vidéki vakáció. A doktor arra nézve is tanácsot adott, mi lesz a teendő, ha majd jobban lesz. Módszereket írt le, amelyek hasonló esetekben gyakran sikerrel váltak be.

A látogatás az orvosnál negyven frankba került.

Mikor kinn voltak az uccán, Cora tompa dühhel, a jövő minden sötét sejtelmével kiáltotta:

– Na, nekem ugyan kijutott!

Férje nem felelt. Félelem gyötörte, az uccán is az orvos szavait rágta és mérlegelte. Nem csapta be a doktor? Hátha máris elveszett embernek ítélte? Eszébe sem volt most az örökség, meg a gyerek! Az életéről volt most szó!

Úgy rémlett neki, hogy a tüdeje fütyöl és a szíve vadul ver. A Tuilériákon áthaladva, gyengeség fogta el és le akart ülni. Az ingerült asszony, hogy megalázza, állva maradt mellette s fölülről nézett le rá, megvető szánalommal. Lesable kínosan szedte a levegőt, túlozva az izgalmával járó lihegést; – balkeze ujjaival jobbkeze csuklóján, ütőere lüktetését számolta.

Cora topogott a türelmetlenségtől, úgy kérdezte:

– Vége lesz már ezeknek a cécóknak? Mikor készülsz el már?

A férfi felkelt, mint ahogy az áldozatok szoktak s újra elindult, egy szó nélkül.

Mikor Cachelin meghallotta a vizsgálat eredményét, egyáltalán nem fékezte a dühét. Ordított:

– Szépen vagyunk, mondhatom, szépen vagyunk!

És vad szemekkel mérte végig a vejét, mintha rögtön föl akarná falni.

Lesable se látott, se hallott: ő csak az egészségére gondolt, fenyegetett életére. Kiabálhattak ezek, apa meg a lánya, akármit, ezek nem voltak az ő bőrében és ő ezt a bőrt meg akarta őrizni.

Asztalán orvosságos üvegek sorakoztak s minden étkezésnél kiméricskélte orvosságait, amit felesége mosollyal, apósa pedig kitörő hahotával kísért. Lépten-nyomon megnézte magát a tükörben, kezét minden pillanatban a szívére nyomkodta, hogy ellenőrizze a dobogását, ágyát pedig egy sötét szobában vettette meg, holmi lomtár-zugban, hogy elkerülje Corával a testi érintkezést.

Rettegő gyűlöletet kezdett érezni a nő iránt s érzésébe megvetés és undor vegyült. Ettől kezdve a nők egyébként is szörnyetegeknek tűntek fel előtte, veszélyes bestiáknak, akiknek csak a férfiak elpusztítása a hivatásuk; – Charlotte néni végrendeletére pedig már csak úgy gondolt, ahogy holmi puszta, elmúlt balesetre gondolunk, amelybe majdnem odavesztünk.

Ismét hónapok teltek el. Csak egy év volt hátra a végzetes terminusig.

Cachelin az ebédlőben óriási naptárt akasztott ki, amelyen minden reggel áthúzta az elmúlt napot s tehetetlen elkeseredése, a kétségbeesés, amellyel érezte, hogyan siklik messzebb hétről-hétre a nagy vagyon, a düh, arra a gondolatra, hogy tovább kell kínlódnia a hivatalban s aztán kétezer frank nyugdíjból tengődnie haláláig, – mindezek az indulatok iszonyú szavakra ragadtatták, amelyek kis híján, már-már csaknem a tettlegességig fajultak.

Nem tudott ránézni Lesable-ra, hogy meg ne reszkessen az őrjöngő vágytól: ütni, legázolni, összetaposni ezt az embert. Határtalan gyűlölettel gyűlölte. Ha látta, mint nyitja ki az ajtót, mint lép be, mindannyiszor az volt az érzése, hogy tolvaj hatolt be hozzá, aki legszentebb javától fosztotta meg, a család örökségétől. Jobban gyűlölte, mint a halálos ellenséget s ugyanakkor meg is vetette gyöngesége és különösen amiatt a gyávasága miatt, hogy az egészségéért való aggódásban lemondott közös reménységük további hajszolásáról.

Lesable csakugyan még elkülönültebb életet élt a feleségétől, mintha soha semmi kötelék sem fűzte volna össze őket. Közelébe se ment, nem nyúlt hozzá, még a tekintetét is kerülte, – szégyenből is, meg félelemből is.

Cachelin mindennap megkérdezte a leányát:

– Mondd csak, elszánta magát végre az urad?

Az asszony felelt:

– Nem, papa.

Az étkezésnél estéről-estére kínos jelenetek játszódtak le. Cachelin szüntelenül ismételgette:

– Ha valaki nem férfi, jobban tenné, ha felfordulna és helyet engedne egy arravalóbbnak.

És Cora hozzátette:

– Ami igaz, igaz. Vannak haszontalan és alkalmatlan figurák. Nem is tudom, mit lődörögnek a világon, hacsak azért nem, hogy mindenkinek terhére legyenek.

Lesable nyelte az orvosságait és nem felelt. Egy napon végül az apósa ezt ordította az arcába:

– Hát tudod, tudd meg, hogy ha most, amikor már jobban vagy, meg nem változtatod a viselkedésedet, akkor tudom istenem, mit fog csinálni a lányom!…

A vő felemelte a tekintetét: érezte az új gyalázatot és a szemével kérdezett. Cachelin folytatta:

– Mást fog befogadni a helyedbe, nahát! És kutya szerencséd, hogy ez eddig is meg nem esett! Ha valaki ilyen litty-lotty-emberhez megy feleségül, mindent megengedhet magának.

Lesable fakó arccal felelt:

– Én ugyan nem fogom megakadályozni, ha őnagysága követni akarja az apja jeles tanácsait.

Cora lesütötte a szemét. Cachelin pedig, aki homályosan érezte, hogy nagyon is kemény dolgot mondott, egy kissé zavartan hallgatott el.

VI.

A minisztériumban a két férfi látszólag elég jó egyetértésben élt. Valami hallgatag megegyezés alakult ki közöttük, hogy eltitkolják kollégáik előtt családi harcaikat. »Kedves Cachelin«-em, – »kedves Lesable«-om, – így szólítgatták egymást és odáig mentek a színlelésben, hogy együtt nevettek a tréfákon, mint akik boldogok és meg vannak elégedve közös életükkel.

Lesable és Maze viszont úgy viselkedtek egymással szemben, azoknak az ellenfeleknek szertartásos udvariasságával, akik kis híján majdnem megverekedtek. A meghiusult párbaj, melynek izgalmát mégis átélték, túlzott udvariasságot teremtett közöttük, fokozottabb figyelmet s talán a kölcsönös közeledés titkos vágyát is, amelyet holmi új komplikációk homályos félelme is diktálhatott. A többiek észrevették és helyeselték ezt a viselkedést, mint olyan úriemberekét, akiknek lovagias ügye volt egymással.

Már messziről köszöntek egymásnak, kimért komolysággal, keményen és méltóságosan röpítve le a kalapjukat.

Beszélni nem beszéltek egymással, – egyik sem merte vállalni a kezdeményezést.

Egy napon azonban Lesable, mikor a főnök sürgősen hivatta, buzgalmában futva ment végig a folyosón s a fordulónál teljes lendülettel vágódott éppen a hasába egyik kollégájának, aki ellenkező irányból jött. A kolléga Maze volt. Mind a ketten visszahőköltek, majd Lesable zavart és udvarias hadarással tudakolta:

– Pardon, uram, nem történt valami baja?

A másik válaszolt:

– Semmi a világon, uram.

Ettől kezdve illendőnek találták, hogy egy-egy szót váltsanak. Majd, versengve az udvariaskodásban, igyekeztek kölcsönösen előzékenyek lenni, amiből nemsokára bizalmasság, majd valóságos meghitt viszony fejlődött, az a tartózkodással mérsékelt meghittség, amely olyan emberek közt indul, akik előbb félreismerték egymást s most valami félénk habozás bénítja meg a lendületüket; végre az udvariaskodásokból, az egymás szobájában tett vizitekből, barátság nőtt ki.

Most már gyakran csevegtek, mikor a rendtiszti szobában terefere volt. Lesable sokat vesztett stréberes rátartiságából, Maze is félretette világfias modorát; – Cachelin pedig bele-belevegyült a diskurzusba s úgy látszott, érdeklődve figyeli barátkozásukat. Olykor-olykor, a szép kolléga távozása után, mikor az kihúzott derékkal lépdelt odább, homlokát majdnem beütve az ajtó szemöldökfájába, Cachelin mordult egyet, rápislantva a vejére:

– Ez aztán legalább szép szál legény!

Egy reggel, mikor mind a négyen együtt voltak, mert Savon apó sohasem hagyta abba a másolást, a vén díjnok széke, amelyet nyilván valami tréfacsináló megfűrészelt, összetört gazdája alatt s a jámbor öreg végiggurult a padlón, nagyot kiáltva ijedtében.

A három kolléga odarohant. A rendtiszt a kommunisták ármányának minősítette a dolgot, Maze pedig mindenáron látni akarta a sérült testrészt. Cachelin-nel összefogva erővel le akarták vetkőztetni az öreget, hogy, mint mondták, bekötözzék, de Savon apó kétségbeesve ellenkezett és azt kiabálta, hogy nem történt semmi baja.

Amikor a vidámság elült, Cachelin egyszerre csak elkiáltotta magát:

– Nézze csak, Maze úr, mit szólna hozzá, most, hogy így szépen együtt vagyunk, ha meghínám magát hozzánk vasárnapra, ebédre. Mindnyájan örülnénk neki, a vőm is, én is, a lányom is, aki névről úgyis jól ismeri, hiszen otthon sokszor szóba kerül a hivatal. Beleegyezik, mi?

Lesable, noha hidegebben, csatlakozott apósa kéréséhez:

– Igazán, jöjjön el, nagyon örülnénk.

Maze habozott, zavarban volt, mosolygott, a mende-mondák emléke feléledt benne.

Cachelin sürgette:

– Ki vele: jön vagy nem jön?

– Hát jó! elfogadom a meghívást.

Mikor az apa otthon azzal lépett be, hogy: – Mit szólsz hozzá, Maze kolléga nálunk ebédel vasárnap, – Cora első meglepetésében dadogott:

– Maze? – No de ilyet!

És elpirult a haja tövéig; maga sem tudta, miért. Annyiszor hallott beszélni erről az emberről, a szokásairól, a hódításairól, – mert Maze ellenállhatatlan nőcsábász hírében állt a minisztériumban, – hogy már régóta felébredt benne a vágy: megismerni ezt a szép fiút.

Cachelin folytatta, közben a kezeit dörzsölve:

– Majd meglátod, micsoda fenegyerek az és hozzá milyen szép fickó. Magas, mint egy dragonyos, nem hasonlít ám csöppet sem az uradhoz!

Az asszony nem felelt, zavarban volt, mintha kitalálták volna, hogy már álmodozott a kidícsért lovagról.

A lakomát ugyanazzal a gondossággal készítették elő, mint annak idején a Lesable ebédjét. Cachelin megtárgyalta a fogásokat, mindent kitünőnek kívánt s mintha valami be nem vallott, még határozatlan bizakodás támadt volna a szívében, vidámabbnak látszott, valamely titkos és biztos jó sejtelemtől derűsnek.

Az egész vasárnapot az előkészületek lázas ellenőrzésével töltötte, míg Lesable egy sürgős ügyiratot intézett el, amelyet előző nap hozott haza a hivatalból. November első napjaiban voltak, az új esztendő közeledett.

Hét órakor megérkezett Maze, nagyon jókedvűen. Úgy lépett be, mint aki otthon van és udvarias szavakkal nagy rózsacsokrot nyujtott át Corának. A jótársaságban otthonos emberek bizalmas hangján tette hozzá:

– Asszonyom, én valahogy úgy érzem, hogy már ismerem Önt egy kissé, sőt hogy már kislány kora óta ismerem, hiszen édesapja sok éve beszélt már nekem Önről.

Cachelin a virágok láttára felkiáltott:

– Ez aztán előkelő dolog, annyi szent!

És leányának eszébe jutott, hogy Lesable nem hozott virágot annak idején. A szép gavallér pedig szinte elbűvöltnek látszott, nevetgélt, a jó fiú volt, aki elsőízben tesz látogatást régi barátainál. Corát gáláns, diszkrét szavakkal rohamozta meg, amelyektől az asszony arca bíborpiros lett.

Maze nagyon kívánatosnak találta az asszonyt. Cora meg őt nagyon elbűvölőnek. Mikor távozott, Cachelin odavetette:

– No, úgy-e jó pofa? Micsoda csirkefogó lehet ez, te! Minden asszonyt befon!

Cora, kevésbé lelkesedő hangon, de bevallotta, hogy »kedves embernek találja és nem is olyan pozőrnek, mint amilyennek gondolta!«

Lesable, aki a szokottnál kevésbé fáradtnak és rosszkedvűnek látszott, szintén elismert annyit, hogy az első időkben »félreismerte« a barátját.

Maze járni kezdett a házhoz, eleinte tartózkodó módon, majd mind gyakrabban. Mindenki szerette. Hívogatták, kedvében jártak. Cora a kedvenc ételeit főzte neki. És a három férfi meghitt viszonya olyan élénkké vált, hogy nem tudtak meglenni egymás nélkül. Az új barát elvitte a családot a színházba, ujságoktól szerzett páholyokba.

Gyalog szoktak hazamenni, végig a zsúfolt éjszakai uccákon, a Lesable-ék kapujáig. Maze és Cora mentek elől, egyforma lépésekkel, összesímult csipőkkel, ugyanannak a mozgásnak, ugyanannak a ritmusnak a ringásával, mint két olyan lény, akik arra születtek, hogy egymás oldalán járják az életet. Félhangon beszélgettek, mert csodálatosan értették egymást, elfojtott, közös kacajaik voltak. És a fiatal asszony olykor hátrafordult, hogy egy pillantást vessen apjára és a férjére.

Cachelin jóakaratú tekintettel simogatta őket s gyakran jelentette ki, már nem is gondolva rá, hogy a vejéhez beszél:

– Mégis csak nagyszerű egy pár, öröm őket együtt látni.

Lesable nyugodtan felelte:

– Majdnem egyforma magasak.

És boldogan attól az érzéstől, hogy a szíve kevésbé erőszakosan ver, hogy a gyors járástól már nem liheg annyira s hogy általában egész közérzése megjavult, lassanként megenyhült az apósával szemben is, aki különben egy idő óta be is szüntette már epés megjegyzéseit.