MIRE MEGVÉNÜLÜNK (continued 3)

Ez az éj, nagyon jól tudom, egyik forduló pontja volt életemnek.

Két nap mulva vasárnap volt; Pepivel találkoztam az utczán.

– No öreg. Eljösz ma a kis Melaniehoz? Nagy tánczpróba lesz.

– Nem mehetek. Sok tanulni valóm van.

Pepi nagyot nevetett. «Jól van, öreg.»

Nevetése még csak nem is fájt.

– De hát azután, ha megtanultad az egész világot, csak eljösz?

– Nem. Mert akkor meg anyámnak írok levelet.

Valami jó szelleme megsúghatta ennek az embernek, hogy e szónál el ne nevesse magát, mert olyan pofoncsapást még nem anticipáltak neki jövendő bűneiért, mint a milyet én szántam neki, azért, hogy én csak syntaxista voltam, ő pedig első évi jogász.

Egy este Loránd jött el hozzám, s egy csomag apró betűs írást tett elém, e szókkal:

– Ezt itt másold le holnap reggelig szép tisztán, az eredetit ne mutasd senkinek, s ha készen vagy vele, a másolattal együtt zárd el ládába, míg érte jövök.

Rögtön neki ültem s fel sem keltem mellőle, míg le nem írtam. Lehetett egy sűrűn írott ív.

Másnap reggel eljött érte Loránd, átolvasta, azt mondta: jól van, s adott két huszast.

– Mit akarsz?

– Csak vedd el: mondta ő. Nem én adom, valaki más; nem is ajándék, hanem szerződött díj. Tisztességes munkáért tisztességes fizetés. Minden ívért, a mit lemásolsz, kapsz két huszast. Nem csak magad teszed: sokan benne vannak iskolatársaid közül.

Most már örültem a két huszasnak.

A milyen nyomasztó volt rám nézve mindig, ha valaki ajándékot akart adni, az erre egyedül jogosult szülőimet kivéve, ép oly jól esett az első keresmény birtoka.

Az a tudat, hogy képes vagyok már valamit megérdemleni, hogy van már olyan gyümölcs az élet fáján, a mit én elérek és magam leszakíthatok.

Elfogadtam a munkát és ajánlatot.

Azontúl Loránd minden másodnap este hét órakor pontban eljött hozzám, átadta a lemásolandó iratot, melyben saját kéziratára ismertem, s másnap reggel eljött a másolatért.

Éjszaka írtam, mikor már Henrik aludt; de ha ébren lett volna is, nem tudhatta volna meg, mit irok? mert magyarul volt.

S mik voltak e titokban írt, rejtve szaporított iratok?

Az országgyűlési napló.

1836 volt az év. Az országgyűlésen tartott beszédeket még akkor nem lehetett nyomtatásban olvasni: előleges censura volt s az egy pár tengődő hazai hirlap Zummalacarregni viselt dolgaival táplálta olvasó közönségét.

A közönség aztán segített magán.

Minthogy még a gyorsirászat nem volt nálunk ismeretes, négy-öt gyorskezű fiatal ember elfoglalt egy padot az országgyűlési karzaton, s akkori műszó szerint «rápiálta» a hallott beszédeket. Gyűlés végével összetették ragadományaikat; az egyikben megvolt az, a mi a másikból kimaradt: így kiegészítették a beszédeket; akkor maguk leírták azt négyszer, azután mindegyik külön gondoskodott róla, hogy saját példányát leírassa még negyvenszer. Az ilyen írott országgyűlési naplókat az akkor összegyűlt honatyák tartották – s tán még most is tartogatják.

A mai kor embere, a ki a boldog múlt idők után sóhajtoz, nem fogja azt érteni, minő veszélyes vállalat volt «nemesi szabadságunk dicső korszakában» az a merénylete néhány ifjú embernek, hogy az országgyülési beszédeket kézirat alakban megismertette a közönséggel.

Rám újjáalakító hatásuk volt ez iratoknak.

Egészen új világ nyilt meg előttem; új fogalmak, új ösztönök támadtak bennem.

Annak a világnak, a mi előttem megnyílt, az volt a neve, hogy «haza».

Csodálatos azt hallgatni, hogy mit beszél a haza?

Eddig fogalmam sem volt felőle, most mindennap azzal töltöttem éjszakáimat: – a sorok, miket éjjelenkint leírtam, épen úgy lettek felírva azokra a fehér lapokra, a mik egy gyermek lelkében üresen vannak hagyva. S nemcsak magam voltam így.

Még most is mélyen emlékembe van vésve az a gerjesztő hatás, mely ez írott lapok által az akkori ifjúság szellemét átalakítá.

Az országgyűlési ifjúságot nem lehete tivornyákon látni, a helyett komoly arczokkal, komoly tárgyakról vitatkoztak s ez ragadt a nagyobbakról a kisebbekre; a lapdázó helyről elszoktunk, társulatokat alakítottunk, a hol parlamenti rend szerint vitattuk meg a nap eseményeit, írtunk verseket, azokat megbíráltuk, s törtünk pálczát az ingadozó hazafiak fölött; szavaltunk napvilág-nemlátta költeményeket, eljártunk éljenezni a fáklyás-zenékre s viseltünk gyászt kalapjaink mellett a többi fiatalsággal, mikor Kölcsey azt mondta, hogy ideje van a gyásznak.

Egy hónap múlva már nem álmodoztam arról, hogy valaha udvari tanácsos lesz belőlem; – s akkor nem is tudom, hogy fogom Melanie hugomat megközelíthetni?

Egyszer aztán az iskolai hatóságok rájöttek arra, hogy az országgyűlési szónoklatokat hol nyomtatják? Maga az iskolai fiatalság, a százkezű typographia.

A veszély messze el volt már harapózva; ime le a tizenkét éves gyermekig elszivárgott már az, a mi rendes útján nem folyhatott le; a gyermekek kezei pótolták a sajtót.

Nagy volt az ijedelem.

Néhányra az írásról ráismertek, azok között voltam én magam is.

Az iskolai törvényszék elé lettünk idézve.

Már én akkor annyira voltam, hogy meg sem tudtam ijedni. A nagyobbakat nagyobb dolgokkal ijesztik, s azok még sem hagyták el helyeiket; rosszabb én sem fogok lenni.

Mind azt gyermekészszel is képes voltam felfogni: ránk, kik egyszerűen lemásoltuk pénzért, a mit elénk adtak, nem nagy bűnhődés hárulhatott. Talán nem is értettük, mi lehet az előttünk fekvő iratokban? csak raktunk betűt betű után; de a veszély neheze azokat fenyegeté, kik ez iratokat elénk tették.

Huszonketten voltunk idézve a lyceum növendékei közül.

Azon a napon fegyveres katonaság zárta el a tanodákhoz vezető utczákat, mert az a híre járt, hogy az országgyűlési fiatalság ki akarja szabadítani, a kiket netalán el fognak itélni.

Ezen a napon nem is volt felolvasás. Csupán a vádlottak és a bírák voltak jelen az iskola-épületben.

Különös, hogy én még akkor sem féltem, mikor a pedellus őrizete alatt az iskolai törvényszék előszobájában kellett várakoznom. Pedig jól fel tudtam fogni, hogy mi fenyeget? Vagy engem, vagy Lorándot ki fognak tiltani az iskolából.

Ez eszme rettenetes volt előttem valaha.

Hallottam rémes történeteket iskolából kicsapott diákokról. Hogy húzták meg olyankor a repedt harangot, mely egyedül arra a czélra szolgált, hogy mikor azt kongatják, tudja meg az egész város, most egy kicsapott diákot kisérnek ki társai a városból, penitencziás énekszóval. Hogy lett azután abból teljes életére csavargó, peregrinus; kit semmi iskola be nem fogad, ki szülői házába visszatérni nem mer.

Most vállat vontam rá, ha eszembe jutott.

Máskor a legkisebb dorgálás levert, kétségbeejtett; most – el voltam szánva nem kérni kegyelmet.

Az előszobában várva, találkoztam egyenkint a tanárokkal, a mint a tanácsterembe szállingóztak. Illedelmesen üdvözöltem őket. Némelyik rám se nézett. Mikor Schmuck úr ment keresztül, az meglátott, nagy nyájasan odajött hozzám, megczirógatta az orczámat.

– Ej, ej no, kis fiam, hát te is ide jutottál. No ne félj semmit: csak én rám nézz mindig: én minden kitelhetőt el fogok érted követni; a hogy megigértem kedves nagymamádnak. Oh az áldott jó nagymama, ha tudná, hogy minő helyzetben vagy, hogy megsiratna. No, no, de ne sírj; ne félj semmit. Én úgy fogok veled bánni, mintha atyád volnék, csak én rám nézz mindig.

Szerettem, hogy elment. Bosszus voltam érte, hogy el akart érzékenyíteni. Nekem ma erősnek kell lenni.

A direktor is észrevett, a mint végig ment a szobán. Rám kiáltott nyers hangon:

– No, te híres hegedűs: aztán majd most megmutasd, hogy milyen czigány vagy?

Ez jobban esett.

Nem leszek czigány!

A vizsgálat megkezdődött; társaimat, kiket nagyobbrészt nem is ismertem; mert felsőbb osztályok hallgatói voltak, egyenkint szólongatták be a törvényterembe, s egyenkint eregették őket ismét vissza, de már akkor mindegyiket a pedellus vezette más szobába, nehogy a kinlevőknek elmondhassák, miket kérdeztek tőlük, s miket vallottak ők odabenn.

Nekem elég időm volt a kijövők arczait tanulmányoznom.

Mindenik szokatlanul fel volt hevülve s azt a benyomást hozta ki magával, a mit odabenn felvett.

Egyik daczos volt, másik csüggeteg. Némelyik keserűen nevetett; másik nem merte szemeit társaihoz felemelni. És valamennyin volt valami ideges izgatottság, a mi oly kirívóvá tette arczát a kinn ácsorgó fagyos képek között.

Hogy Lorándot nem láttam a vádlottak között, az nagyon megvigasztalt. A titkos iratok egyik fő indítóját nem ismerik.

Hanem azután, hogy engemet utoljára hagytak, arra a gondolatra hozott, hogy mégis nyomon vannak: a leírók egymás után vallottak, ki kitől kapta a lemásolandót? a láncz utolsó szeme én vagyok, s mögöttem áll azután Loránd.

Hanem a láncz itt ketté fog szakadni, s én utánam nem találnak rá Lorándra.

Erre az egyre voltam készen. – Végre, hosszú várakozás után, rám is került a sor.

Oly fásult voltam, mintha én már mind ezen egyszer keresztülestem volna.

Nem jutott eszembe sem anyám, sem nagyanyám, csak az az egy, hogy nekem Lorándot kell testemmel, lelkemmel fedeznem; s akkor úgy éreztem, hogy testem, lelkem kőből van. Tessék ráütni.

– Desiderius Áronffy! – szólt a direktor; mondsza, kinek az írása ez?

– Az enyim, – feleltem rá nyugodtan.

– No, azt szeretem, hogy mindjárt bevallottad, nem kellett még a kézirataiddal utánad bizonyítgatni, meghazudtolgatni, mint a többieknél. – Miért írtad ezt?

– Pénzért.

Egyik tanárbíró elnevette magát, a másik bosszúsan csapott öklével az asztalra; egy harmadik tollat faragott, Schmuck úr érdekes mosolylyal ült székében s kezét összetéve, a két hüvelykujjával malmot játszott.

– Nem látszottál érteni a kérdést, fiam: szólt a director nyers, száraz hangon. Nem azt akartam megtudni, hogy mennyiért írtad ezt a firkát? hanem, hogy mi oknál fogva.

– Jól értettem és úgy feleltem. Lemásolni való iratokat adtak elém, megfizettek érte; én elfogadtam az ajánlatot, mert tisztességes kereset volt.

– Nem tudtad, hogy ezek tilalmas iratok?

– Nem tudhattam, hogy azt leírni tiltott dolog, a mit a nádor és a király személynök jelenlétében az egész közönség hallatára elmondani szabad volt.

E válaszomra egyike a fiatalabb tanároknak olyan hangot hallatott, mely nagyon hasonlít az elfojtott nevetéshez. Az igazgató szigorúan nézett rá, tekintetével leszidva a rokonszenvű nyilatkozót, azután mérgesen rám rivalt:

– Ne okoskodjál!

Ezzel aztán azt nyerte, hogy még jobban a szeme közé néztem s most már elszántam magamat, hogy ha négylovas szekérrel hajtat is nekem, nem térek ki neki. Ki előtt remegve álltam, mikor a hegedülésemért megszidott, most, mikor igazi baj volt a fejemen, nem sütöttem le a szememet előtte.

– Arra felelj, hogy ki adta a kezedbe azt a írást, a miről ezt lemásoltad?

Összeszoritottam a fogamat. Nem fogok felelni; ketté vághat, de akkor sem találja meg bennem, a mit keres.

– Nos, fogsz-e kérdésemre felelni?

Hát hiszen mi lett volna könnyebb, mint elmesélnem, hogy egy úr járt oda, a kit én nem ismerek, térdig érő szakálla volt, pápaszemet viselt és zöld köpönyeget; keressenek aztán ilyen embert, ha találnak; – de akkor – nem nézhettem volna többé a kérdező szemébe.

– Nem! Nem fogok hazudni. – De nem is árulkodom.

– Felelsz-e, kiálta rám harmadszor is az igazgató.

– Nem felelhetek.

– No, ez szép szó! Nem ismered tán azt az embert?

– Ismerem; de nem árulom el!

Azt hittem, hogy a direktor e szónál nem fog kevesebbet tenni, mint felkapja a kalamárist, s úgy vágja a fejemhez, hogy csupa szerecseny leszek tőle.

Nem azt tette: a burnót-szelenczéjéhez nyult; nagyot szippantott belőle s félre nézett a mellette ülő Schmuck úrra, mintha ezt mondaná: «ezt vártam tőle».

Erre Schmuck úr abbahagyta a malomjátszást s nyájas orczával fordult felém, kenetteljes hangon intézve hozzám jóakaratú mondatait.

– Kedves Dezidér; ne légy megrémülve oktalanul. Ne gondold azt, hogy akár reád, akár arra, kitől az iratot kaptad, valami szigorú büntetés vár. Tévedés volt az igaz, de nem bűn, a mit elkövettetek, s bünné fogna válni csak az által, ha daczosan eltagadnátok belőle valamit. Hidd el, hogy én mindent elkövetek, hogy semmi baj ne érjen benneteket, de arra nézve szükséges, hogy te is szeliden felelj kérdéseinkre.

Ez a biztató szó szinte eltántorított. Olyan édesdeden volt mondva, hogy szinte hinni kezdtem benne.

Azonban a direktor hirtelen közbevágott:

– Sőt ellenkezőleg! Kénytelen vagyok tisztelt tanár úrnak ellentmondani, és tagadni azt, a mit e bűnös ifjak védelmére felhozott. Súlyos és nagy hatású a vétek, melyet elkövettek, s azoknak főokozói a törvény teljes szigorával fognak sujtatni!

A harag, a kérlelhetlen szigor hangján voltak e szavak mondva; de nálam egyszerre világosság támadt: ez a szigorú ember az, a ki minket ki akar segíteni a partra, s amaz a biztató, nyájas paterfamilias, a ki el akar meríteni.

Schmuck úr folytatta a malmot.

A direktor aztán újra hozzám fordult.

– Miért nem akarod megnevezni, a ki ez iratokat rád bízta lemásolás végett?

Csak ez az egy válaszom lehetett:

– Mikor ez iratokat lemásoltam, nem tudhattam, hogy tiltott munkát végzek. Most már tudtomra van adva, hogy az súlyos vétség volt. Még most sem értem, miért? de úgy kell hinnem. Azért nem fogom megnevezni a leiratás megbízóját; mert sokkal könnyebb nekem bűnhődnöm, ki nem tudtam a czélt, mint annak, a ki azt ismerte.

– De gondold meg, édes fiam, minő veszélyt vállalsz el saját fejedre, szólalt fel kegyes hangon Schmuck úr; gondold meg, hogy megátalkodásoddal bűnrészessé teszed magadat abban, a miben eddig ártatlan voltál.

– Tanár úr! – mondék, felé fordulva; – nem önmaga tanított-e meg engem Mucius Scaevola hőstörténetére; nem önmaga tanítá-e szavalnom a «Romanus sum civis»-t? Tessék velem tenni akármit: én nem árulkodom; s ha volt bátorsága a rómainak elmondani, el merem mondani én is: «longus post me ordo idem petentium decus!»

– Takarodjál innen! – rivallt rám az igazgató; a pedellus azután elvezetett.

Két óra után tudtomra adták, hogy haza mehetek; fel vagyok mentve. Épen az a kegyetlen haragos igazgató tette ki magát legjobban a mellett, hogy fölmentsenek bennünket. Egy pár primanust, a ki nagyon vastag hazugságokkal mulattatta az iskolai törvényszéket, néhány napi carcerre büntettek. Ez volt az egész.

Én azt hittem, hogy most ezzel vége van a tréfának.

A mint szabadulhattam, siettem Lorándhoz.

Büszke voltam abban az öntudatban, hogy ezúttal bátyámat nekem sikerült megmentenem.

Ő nagysága, a szép Bálnokházyné, épen papagályával játszék, midőn ő nagysága, az udvari tanácsos úr belépett a szobájába.

Ez igen kedves állatja volt az asszonyságnak: tudniillik a papagály.

– Nos, kedves, – szólt Bálnokházy úr, hát megtanulta-e már a Kokó Loránd nevét kimondani?

– Még nem.

– No majd megtanulja. Hát, kedves, tudja-e már, hogy az országgyűlés eloszlik? Bálnokházy úr bizalmasan bocsátkozék le neje mellé a pamlagra.

– Miattam eloszolhatik.

– De talán önt is fogja annyiban érdekelni, kedves, hogy a sok jó tánczos haza megy. Az országgyűlési fiatalság haza széled.

– Én nem tartóztatom fel őket.

– Úgy-e, nem? Hiszen itt marad Loránd. Hanem Loránd is bajosan fog itt maradhatni, kedves. Neki ugrani kell.

A szép Bálnokházyné épen papagályával játszék.

– Mit beszél ön?

– A mit nem volna szabad kibeszélnem. Nem is mondanám másnak, csupán kegyednek, kedves. A hogy egymással megegyeztünk? Érti, úgy-e?

– Félig meddig. A titkos hirlapírás ügyére czéloz ön?

– Arra, kedves, és még egyebekre is, a miket szintén öntől hallottam.

– Igen, tőlem. Én elmondtam önnek, a mit nekem Loránd bizalmasan tudtúl adott, azt vélve, hogy lelkesült eszméit osztom. Azért mondtam el önnek, hogy a miket megtudott, saját emelkedésére használja fel. Önre nézve ezek becses adatok voltak, de kikötöttem a mellett, hogy viszont ön azt, a kitől ezt tudom, semmi bajba ne keverje, s ha valami feszély fenyegetné, azt tudassa velem. Van ilyen veszély Lorándra nézve?

Bálnokházy közelebb hajolt nejéhez és fülébe sugá:

– Az éjjel elfogatások fognak történni.

– Kikre vonatkozik az?

– Több vezetőjére az országgyűlési ifjuságnak. Különösen az írott hírlap terjesztőire.

– Mi baja lehetne ebben Lorándnak? Ő minden írását elégette, semmi papirdarab szobájában nem található. A hirlaptöredékek, ha idegen kézbe jutottak, kéziratával össze nem hasonlíthatók. Ha eddig előre döntött betűkkel írt, ezután hátrafelé fogja azokat dönteni; senki a kéziratok ugyanazonosságát rá nem bizonyíthatja. Öcscse, a ki lemásolta, nem vallott ellene semmit.

– Ez mind igaz; de nekem mégis úgy tetszik, hogy nem mindent semmisített meg, a mit ebben a városban írt. Valami jó barátjának az albumába jegyzett valaha néhány sort. Egy verset, vagy valami ilyes fadesset; s az az album valahogy a biróság kezébe jutott.

– S ki adta azt oda? – Kérdé indulatosan a hölgy.

– Alkalmasint maga az album tulajdonosa.

– Gyáli?!

– Kitalálta, kedvesem. Ez is gondolt arra, hogy az embernek szüksége van a jó barátja vállaira, hogy magát fölemelje.

Bálnokházyné szép ajkait vérig harapdálta.

– Nem tud ön segíteni Lorándon többé? – kérdé hirtelen odafordulva férjéhez.

– Sőt inkább épen abban fáradok.

– Ki fogja őt menteni?

– Azt nem, hanem meg hagyom őt szökni.

– Szökni?

Bizony nincs egyéb választása, mint vagy elfogatni magát, vagy szökve menekülni.

– De hiszen mi nem így egyeztünk egymással. Ön nem ezt igérte nekem.

– Kedvesem; a nagy urak igéreteire ne adjon semmit. Az egész világon csalásból áll a diplomatia: ön megcsal engem, én megcsalom önt; ön megcsalta Loránd bizalmát: s Lorándnak úgy kell, minek volt önhöz oly bizalmas? Azt csak nem tagadhatja ön el, hogy én a legudvariasabb férj vagyok a világon. Egy fiatal ember udvarol a nőmnek: én látom, tudom; nem dühösködöm érte; nem ugratom ki az ablakon, nem állítom pisztoly végére, csupán adott alkalommal ráveregetek a vállára, s azt mondom neki: uramöcsém, önt az éjjel az ágyában elfogják, «illa-berek, nádak, erek!» De hát hiszi-e azt valaki, hogy én azon nevetni tudok, mikor azt látom, hogy valaki megszökik innen, a nélkül, hogy «én» kergetném?

Bálnokházy olyan jovialiter tudott nevetni az ilyen tréfás ötleten. Egész szép fehér fogsora meglátszott kaczagás közben (még az aranysodronyok is a fogakon).

Hermine nagysád pedig fölkelt mellőle és igen boszusnak látszott.

– Ön csak előttem játsza itt az ártatlant; de bizonyosan tudom, hogy ön biztatta Gyálit, hogy adja át a fiscusnak azt az albumot.

– Ön ezt csak azért akarja most magával elhitetni, kedves, hogy Gyálira ne legyen kénytelen haragudni, ha Loránd eltünik a háztól, hanem én rám; mert hiszen valakinek csak kell maradni a háznál.

– Ön képtelen engem megsérteni.

– Nem is szándékom. Nekem minden törekvésem az volt és lesz mindig, hogy kegyed életét, kedves, mentül kellemetesebbé tegyem. Féltékenykedtem-e valaha? Nem úgy viseltem-e magamat kegyed irányában, mint egy apa, a kinek férjhez menendő leánya van?

– Oh uram, ezt ne emlegesse. Ez önben a legkegyetlenebb vonás. Igaz, hogy ön maga vezetett be házunkhoz ifjakat a társaság minden osztályából. Igaz, hogy nem őrzött tőlük; – hanem azután egy kis idő mulva, mikor kezdte észrevenni, hogy valamelyik iránt becsülést érzek, akkor talál ön mindig válogatott módokat, hogy azokat meggyűlöltesse, megutáltassa velem. Ha bezárt volna ön, ha kolostori szigorral őriz, nagyobb irgalmat mutatott volna hozzám. De veszélyes játékot űz ön, uram; jöhet egyszer, hogy azt, a kit meggyűlöltem, nem dobom el!

– Hát az is az ön dolga lesz, kedvesem. Most azonban legelső az, hogy tudassa Loránd rokonunkkal, hogy az esteli tíz óra őt itthon ne találja, mert akkor elfogják.

Hermine haragosan járt fel s alá szobájában.

– Ez mégis az ön műve: hiába menti magát; szólt végre, lehajítva férje kalapját a karszékről, s azután kedvetlenül belevetve magát.

– Hiszen épen nem mentem magamat, – szólt Bálnokházy, kedélyesen fogva fel messzeguruló kalapját. Persze, hogy volt benne egy kis részem; de hisz azt kegyed nagyon jól tudja, kedves. Az embernek első dolga carrieret csinálni. Nekem emelkednem szükséges; ezt ön maga is helyesli; az ember tartozik felhasználni minden körülményt, a mi keze ügyébe akad. Ha ezt nem tettem volna, most sem lennék egyéb, mint egyszerű szolgabiró, valahol Szabolcsban, a ki minden három esztendő végén sorba csókolja a tekintetes rendeket, hogy el ne csapják a hivatalából. A mostani kanczellár, Reviczky Ádám, egy osztálylyal tanult előttem az iskolában. Ő is mindig első eminense volt az osztálynak, mint én. Minden évben az ő helyére kerültem; minden padban, a hol az első helyre ültem, az ő nevét találtam befaragva, mindig kifaragtam azt onnan, s a magamét vágtam helyébe. Ő odáig eljutott, a hol a parabola legmagasabb, s kezd hirtelen aláhajlani. Ki tudja, mi történhetik még? Ilyenkor nem törődünk azzal, hogy egy vagy két éretlen eszű suhanczot, a kit máskor észre se vettünk, a magunk hasznáért nevezetes emberekké tegyünk.

– De gondolja meg ön, hogy Loránd rokonunk.

– Csak nekem az. Önnek nem.

– Az mégis iszonyú, egy fiatal ember életpályáját így összetépni.

– Hiszen mi történik vele? Elfut falura valamelyik rokonához, a hol senki se fogja keresni. Legfeljebb az ügyvédi vizsga letételétől lesz eltiltva. Hanem ez nem fogja akadályozni, hogy azért a legelső tisztújításkor megválaszthassák esküdtnek a vármegyén. Egyébként: Loránd szép fiú; a mit a férfiak üldözése elrontott nála, majd helyrehozza a nők pártfogása.

– Jól van uram, hagyjon magamra, majd gondoskodni fogok róla.

– Igen lekötelez vele. De kérem, az esti tíz óra itthon ne találja a – kedves rokont.

Hermine nagy tüntetéssel sietett ékszeres szekrényéhez. Bálnokházy az ajtóban visszafordulva még láthatta, mily hevesen nyitotta fel annak ajtaját s hánytvetett ékszerei között.

A férj mosolyogva távozott. Az mégis szép constellatio a sorstól, mikor egy nő abba a helyzetbe jön, hogy tulajdon ékszereit küldje zálogba, azért, hogy valakit, a kit nagyon szeretett és szeretne még ezután is maga körül látni, minél előbb megszöktesse – száz mérföldnyi távolba magától.

Hermine csakugyan ékszereit szedte össze s tokjaikból kihányva, egy utitáskába dobálta bele.

Azután leült íróasztalához s finom lilaszín levélpapirra, melyben nevének első betűi voltak vízjegygyel beírva, nagy sebesen írt valamit, azt összehajtogatá, lepecsételte, s leküldte a komornyiktól Loránd szobájába.

Loránd még ez nap nem volt ki a házból; nem tudott felőle semmit, hogy az országgyűlési ifjak egy része, ki az elfogatásokról neszt fogott, sietett elutazni.

Midőn az udvari tanácsosné levelét elolvasta, arra kérte a komornyikot, hogy menjen el Gyáli úrhoz s kérje fel nevében, hogy látogassa meg rögtön; ő maga gátolva van a kimenetelben, pedig okvetlen szólnia kell vele.

A hogy a komornyik elment, Loránd elkez dett sebesen fel s alá járni szobájában. Valamit keresett, a mire nem tudott rátalálni: egy gondolatot.

Meg ismét leült, kezét tenyerébe hajtá; újra felugrott, az ablakhoz sietett, mintha nyugtalanul várná az érkezőt.

Egyszer azután mégis gondolt ki valamit: elkezdett keztyűt húzni. Mind a két kezére keztyűt húzott, szép fehér báli keztyűt. Azután megpróbálta benne összeszorítani az ökleit, nem reped-e szét.

Tán nem akar puszta kézzel nyulni ahhoz, a kit vár?

Most az utczaajtó nyílik s a léptek egyenesen az ő ajtajához közelítenek.

Jer csak! Azonban nem egyedül az jött, a kit várt; legelől is nem Gyáli Pepi nyitott be hozzá, hanem az öcscse, Dezső. Véletlenül találkoztak össze.

Loránd nagyon kedvetlenül fogadta öcscsét. Nem őt akarta most látni. Az pedig diadaltól ragyogó arczczal sietett őt átölelni.

– Nos hát, mi történt, a miért úgy ragyogsz?

– Az iskolai szék elbocsátott; pedig mindent magamra vallottam, rád semmit.

– Remélem, sértésnek vennéd, ha ezért megdicsérnélek. Minden közönséges becsületes ember ezt tette volna. Árulónak nem lenni, épen olyan kicsiny erény, mint a milyen nagy gyalázat annak lenni. Nemde, Pepi – barátom?

Gyáli Pepi még ekkor azt hitte, hogy árulását nem fogja Loránd hamarább megtudhatni, mint mikor már nagyon biztos helyre lesz eltéve, s természetesen azt felelte rá, hogy bizony annál nagyobb gonoszság nem terem a földszínén.

– Különben miért hivattál oly sietve, kérdé, bizalmasan nyújtva kezét Lorándnak. Az engedte kezét megszorítani: – keztyű volt rajta.

– Azt akartam tőled kérdezni, hogy ma este a búcsúlakomát követő bálban akarsz-e lenni vis-à-vis-m?

– Igen szivesen. Ezt kérdezned sem kellett volna. A hol te vagy, ott én nekem is ott kell lennem.

– Eredj fel, Dezső, kérlek, a nevelőnőhöz és kérdezd meg tőle, hogy ő is el fog-e jönni a mai tánczvigalomba, vagy az udvari tanácsosné egyedül megy?

Dezső kedvetlenül sompolygott ki a szobából.

Azt gondolta magában, hogy tán ez a mai nap még sem egészen alkalmatos arra, hogy tánczvigalommal végződjék, hanem azért csak felment a nevelőnőhöz.

A kisasszony azt válaszolta neki, hogy ő nem megy, mert épen egy nagy cavatinát kell betanulnia Melanie kisasszonynyal az este; de a nagyságos asszony készülődik; s a kövér tante fog vele menni.

Ezt a kövér tantot csak olyankor emlegették, mikor Hermine meg volt szorulva női kisérő dolgában.

A mint Dezső becsukta maga után Loránd ajtaját, Loránd odaállt összefont karokkal a piperkőcz elé s azt mondta neki:

– Tudod-e, micsoda tánczra hittalak mostan átellenesemnek.

– Nos, micsodára? – kérdezé az enyelgő arczczal.

– Olyan tánczra, a hol az egyik meghal!

Azzal odatartá elé a lilaszín levelet, a mit Hermine írt neki: «olvasd».

Gyáli e sorokat olvasá:

«Gyáli kézbe adta az albumlevelet, melyet ön írt neki. El van árulva minden.»

A piperkőcz mosolygott és hátratette a kezeit.

– Nos, hát mit akarsz már most velem? – kérdé hideg elbizottsággal.

– Mit gondolsz, hogy mit akarok?

– Össze akarsz szidni? Ketten vagyunk, nem hallja senki. Ha gorombáskodni akarsz velem, lármát csapok, hogy összecsődül a nép az utczáról s az is neked lesz baj.

– Oh, egyiket sem teszem. Látod, keztyűt húztam, hogy még csak be se szennyezhessem magamat veled. Hanem azt csak elképzeled, hogy az ilyen tartozást odaajándékozni nem szokás.

– Párbajt akarsz velem vívni?

– Még pedig rögtön; el sem bocsátlak szemem elől, nehogy ezt is feljelenthessed.

– Oh, azt ne várd. Azért, hogy te egy Hercules vagy, a ki túlteszesz Rappón, én pedig egy czinege, azért ne hidd, hogy visszaijedek hunyorgató szemöldöködtől. Ha neked úgy tetszik; én készen vagyok.

– Ezt szeretem.

– Hanem azt tudod, hogy mint kihivottnak, nekem van jogom a fegyver és vívás nemét meghatároznom.

– Tedd.

– S azt is igen természetesnek fogod találni, hogy én veled, ki képes volnál olyanforma emberkét mint én, kenyérre kenni és úgy felfalni, egy szál fringiára kimenni nem fogok.

– A hogy kivánod. Lőhetsz kendővégről, ha tetszik.

– Még azt sem teszem. Én amerikai párbajt ajánlok. Kalapba vetjük neveinket, a melyiké ki lesz húzva, az kötelezi magát főbe lőni.

Loránd visszarettent. Eszébe jutott az az éjszaka a családi sírboltban.

– Egyikünknek meg kell halni; azt mondtad, – szólt Gyáli. – Jó, én nem ijedek meg tőle. Húzzunk sorsot, s aztán haljon meg, a kit végzete ér.

Loránd maga elé mereszté szemeit, mintha mérföldeken túl eső tárgyakat nézne.

– Én értem habozásodat; vannak mások, a kiket kimélsz. Tehát szabjunk határidőt a meghalásra. Meddig élhetnek azok, a kikre gondolsz? Mondjuk: tíz esztendeig. A kinek a neve ki lesz húzva, főbe lövi magát – mához tíz esztendőre.

– Ejh, – kiálta fel Loránd boszusan, ez csak gyáva egérút tőled, a melyen menekülni akarsz.

– Te, bátor oroszlán, épen csak akkorát esel, ha meghalsz, mint az egér. Egész vitézséged abból áll, hogy egy ilyen apró kis pillét, mint én, gombostűvel oda tudnál tűzni egy skatulya fenekéhez, de ha olyan ellenségre találsz, mint saját magad, az elől kitérsz.

– Jól van, nem térek ki! – szólt ingerülten Loránd, s eltüntek lelke elől mindazok az alakok, a mik ujjaikat fenyegetőleg feltartva a föld mélyéből fölemelkedtek előtte. Fej nélküli rémek megtértek a hét hideg ágyba. A nyolczadik is vetve.

– Legyen úgy, mondá Loránd, írjuk fel neveinket.

És azzal elkezdett papirost keresni. Egy szelet sem volt szobájában: mindent elégetett, még a tiszta papirt is; hogy a gyárjegy árulója ne lehessen.

Utoljára Hermine levélkéje akadt kezébe. Nem volt más. Azt kétfelé repeszté; felét odadobta Gyálinak, másik felére saját nevét jegyezte fel.

Azután összesodrották a papirokat s belevetették egy kalapba.

– Ki húzzon sorsot?

– Te vagy a kihívó!

– De te ajánlottad a vívásmódot.

– Megállj. Bízzuk a sorshúzást egy harmadikra.

– Kire?

– Itt van öcséd, Dezső.

– Dezső? – Lorándnak a szíve elfacsarodott; – tehát még ez is! hogy tulajdon testvére húzza ki a halálsorsot!

– Neki ártatlan keze van még. Nem is fogja tudni, mire húz? Majd én mesélek neki valamit. Így mindegyikünk meg leend nyugodva a sorshúzásban.

Épen nyitotta az ajtót Dezső.

Elmondta, hogy a nevelőnő nem megy, hanem a vastag tante kiséri el a nagynénit a bálba. Még egyebet is izent a kisasszony, leküldte Lorándnak az írott tánczrendet; hanem azt Dezső az úton eltépte.

Eltépte azért, mert haragudott érte, hogy mit léháskodnak ilyenkor más emberek, mikor ő maga ily ünnepies hangulatban van. Csak azért sem adja oda neki a tánczrendet.

A vastag tante hírére felkaczagott Pepi s aztán szörnyűködni kezdett.

– Hüh! Loránd; ott lesz a bányakemencze; az ótestamentomi hét kövér tehén egy személyben: s ezzel a földglobussal egyikünknek tánczolni kell. Egyikünknek vállalkozni kell rá, hogy kimozdítsa helyéből azt a hegyet, a mit Mohamed sem bírt megmozdítani, s keringőt tánczolni vele. Kérlek, vállald magadra az én barátságomért.

– Ejh! – Lorándot boszantá a helytelen tréfa, melyet nem értett.

– Hát bizony én csak magam nem lehetek az áldozat, vagy te, vagy én. Nem bánom, húzzunk rá sorsot, hogy melyikünk tánczoljon ma este a szent István tornyával?

– Úgy? Jó. – Most már értette Loránd, hogy mit akar a másik.

– Dezső lesz oly szives, hogy számunkra sorsot húz.

– Igen. Lépj ki öcsém egy perczre az ajtón, hogy ne lásd, melyikünk neve melyik papirra lesz írva. Dezső kilépett.

– Nem szabad neki észrevenni, hogy a névjegyek már készen vannak. Dörmögé Loránd. – Bejöhetsz.

– Itt a kalapban mind a két név, – szólt Gyáli, Dezső elé tartva a kalapot; húzz ki egyet belőle; bontsd fel, olvasd fel, s azután mind a két nevet vesd a kandallóba. A melyikét kihúztad, azé lesz a cochinchinai császár fehér elefántja.

A két ellenfél visszavonult az ablakba. Loránd kibámult az ablakon; Gyáli az óralánczával volt elfoglalva.

A gyermek gyanutlanul lépett a sors urnáját képező kalaphoz, s kihuzott egyet a papirdarabok közül.

Szétbontá és olvasá a nevet.

«Áronffy Loránd».

– Vesd a tűzbe; mondá neki Gyáli.

Dezső a két lilaszín papirdarabot a kandallóba veté.

Hideg májusi napok voltak, ott kinn megbomlott a természet tisztes rende: fagyott; Loránd kandallójában égett a tűz. A papirdarabka egyszerre lobbot vetett.

Csakhogy e papirdarabok nem azok voltak, a mikre a két fiatal ember neveit felírta. Dezső észrevétlenül felcserélte azokat a kettéhasított tánczrenddel és azt veté a tűzbe. A két végzetes névaláírást megtartá magánál.

Nagyon jó oka volt rá, hogy ezt tegye; s még jobb oka volt, hogy ezt elhallgassa.

Loránd azt mondá neki:

– Köszönöm, Dezső.

Megköszönte neki ezt a sorshúzást.

Gyáli Pepi pedig vette kalapját s tréfás enyelgéssel mondá Lorándnak:

– Tiéd a fehér elefánt. Jó éjszakát.

S tovább ment szárazon maradt bőrrel.

– No, kedves Dezső, most már te is eredj haza. Mondá Loránd, öcscse kezét gyöngéden megszorítva.

– Hiszen csak most jöttem.

– Nekem sok dolgom van, a mit még ma el kell végeznem.

– Hát végezd, én leülök egy szögletbe s nem szólok egy szót sem. Azért jöttem, hogy lássalak. Hallgatok és nézlek.

Loránd megölelé öcscsét és megcsókolá.

– Nekem valami látogatást kell tennem, a hová te nem jönnél velem.

Dezső kedvetlenül nyúlt sipkája után.

– Pedig én ma este együtt akartam veled lenni.

– Majd holnap.

Loránd attól félt, hogy minden perczben jöhetnek érte, a kik elfogják. Magáról nem aggódott már; de öcscsét el akarta távolítani.

Dezső szomorúan kullogott haza.

Loránd magára maradt.

Magára? Oh nem. Ott voltak körüle a többiek – heten; azok a halottak, a kiknek nincs fejük.

Tehát a végzet kikerülhetetlen.

A családi baj öröklő. Egyiket megöli a családi kór, másikat az átkos hagyomány.

És ismét ez a «fájdalmas föld itt alattuk» az oka.

Nincs menekülés előle.

Rettenetes hagyomány az önkéz ontotta vér, mely a fiak és unokák fejére szertefecscsen!

Ez az ő örökségük. A pisztoly, melylyel az apa magát megölte.

Hiába volna itt az egész mennyország a földön, itt kell hagyni, oda kell menni, a hová a többiek mentek.

A nyolczadik fülke még üres, de már le van foglalva.

A később jövőnek már csak a temetőárokban van helye.

És még tíz év van hátra ezt végig gondolni.

De tíz év hosszú idő. Jöhet ez alatt, hogy megnyílik a mező, a hol a becsületes halál kétkézre fogott kaszával vág rendet a fegyveres vitézek soraiból – a hol a síró anyák gyermekeit összetapossák a lovak patkói; – a hol az első szülötteket megcsonkított testtel hányják a közös sírba. Ott! ott, talán megtalálja a fiú, a mit az apa hiába keresett: – a menedéket az elől a szomorú ház hálószobája elől, melynek homlokán minden emberöltő időn befutja a folyondár ezt a mondást:

«Ne nos inducas in tentationem».

Oh milyen szép ifjunak lenni! Oh milyen szép a tavasz!

Tietek az élet, az öröm, a remény; ti nektek virággal kedveskedik a mező, titeket gloriával vesz körül a föld szép sugára, a szerelem; ti rátok bízza jövőjét egy nemzet, egy hon, az emberiség; ti rátok büszkék az öregek; titeket szeretnek a nők: tietek az ég minden derült napja.

Oh mint szeretem én a tavaszt: oh mint szeretem én a fiatalságot!

Amabban újra látom élni Isten legszebb művét, a földet; emebben újra látom élni az ember legszebb művét, – a hazát.

Még «akkor» magam nem is tartoztam a fiatalsághoz; gyermek voltam.

Soha szebben induló tavaszra nem emlékezem, mint azon évben; soha lelkesebb fiatalságban nem gyönyörködtek az öregek szemei, mint az akkori volt.

A tavasz igen korán kinyílt; már február végén zöld volt a mező, ligetek siettek felölteni lombos szárnyaikat, virág sietett nyilni és lehullni; május elején már diónyi gyümölcsök voltak az almafákon s az utczákon koránérett cseresznyéket árulgattak, elkésett ibolyabokréták mellett.

Azon év ifjúságáról pedig ezt mondja a történetíró: «ezen ifjúság általában igen komoly, a hazafiság érzelmeitől túláradó, szabadságért, népfenségért lángoló, lelkesedett vala. Az új irány, mely nemzetünkben oly élénken nyilatkozott, minden nemes sóvárgásaival, minden erényeivel s túlságaival hatványozva tükröződött vissza fogékony, heves kedélyéről. Az elébb divatos könnyelmű időtöltést, hiú vagy kicsapongó mulatságokat általában szorgalmas olvasás, ismeretgyűjtés, a külesemények tanulmányozása váltá fel köztök. Magoknak is volt már véleményük, mely nem ritkán meglepő merészséggel nyilatkozott».

– Én ez arany sorokat csak irigyelhetem; rám egy parány sem esik azokból, még gyermek voltam.

Egy szép májusi napra következő éjjel azután egyszerre csak megfordult az idők rende; a tél, a ki elnézte uralkodása napjaiban, hogy játszanak a meleg szellők a fák virágcsengetyűivel, egyszerre visszatért; teljes boszúálló szigorral, s három nap elpusztított mindent, a miben ember örömét lelte; az utolsó falevél is lefagyott a fákról.

E három májusi téli est legzordonabbikán egyedül állt ablakánál Loránd s az ablak jégvirágain keresztül az utczára kibámult.

Épen ily jégvirágok voltak fagyva lelke elé is.

A végzetes sorshúzás kiszabta eléje: tíz évig tart az élet; akkor meg kell halni.

Tizenhéttől huszonhétig épen legszebb az élet. Sokan egész életpályát befutottak már ez idő alatt.

Hát ő reá mi vár?

Túláradó szabadságvágya, vakmerő kezdeményezései, s azok mellett rosszul őrzött bizalma; a baráti árulás, s a rákövetkezett fagyasztó szigor hova juttaták?…

Minden levél lehullt a fáról!

Tíz éve van csak élni. Ez meg nem másítható.

Ellenségtől, a kit megvetünk, ajándékba sem lehet elfogadni azt, a mihez egyszer jogot adott neki a sors. És ez a tíz év mivel fog kezdődni?

Talán egy hosszú fogsággal?

Az idő, mely oly rövid, – (könnyű tíz év!) hosszúra fog nyulhatni ott! (Nehéz tíz év!)

Nem jobb volna-e be sem várni belőle az első napot. Azt mondani: ha tied lett, vedd el: haszonbérbe ne birjam tőled a napokat.

Az utált, fagyos napokat.

Hiszen mikor a természet így meghal, az ember maga is szeretne utána halni.

Csak ne volna az a síró arcz otthon! Az a fehér hajú fő otthon! Az anya és nagyanya.

Hiába! A végzet kikerülhetetlen. A nyolczadik ágy is vetve van már; – de azt ne tudja meg tíz évig senki. Ha megtudná valaki, még megtehetné azt a boszút, hogy elfoglalná előle a családi sírbolt nyolczadik üregét s az utóbb következőnek már nem marad más, mint a temetőárok.

Minő eszme, egy ifjú tavasz ily elfagyott lombokkal!

Nem gondolt a következő perczre.

Akármi jön, jöhet. Érdemes-e a végzetet kerülgetni, mely úgy is lecsap? Hadd csapjon. A boltozat zárköve ki van véve, utána fog omlani az egész.

Szobája besötétült már s ő még nem gyujtott világot. A kandalló tánczoló lángja a parázs fölött nézett ki néha kiváncsian, mintha tudni akarná, hogy él-e még valaki itt? s meg-meg elaludt.

E félhomályban az előtte elmentekről gondolkozott Loránd.

Az a csontarczú alak, a kinek a halál angyalát festik, rendes arczulatával is elég rémületes, az üres szemgödrök, mikbe félelem nézni: – hát még ha e két odú között egy harmadik is sötétlik: a homlokot talált golyó helye!

Loránd most tudta meg, mily iszonyút kellett szenvedniök azoknak, kikről e szomorú hagyomány rámaradt, míg elhatározták magukat arra, hogy önkezüket életük ellen fölemeljék, minő erős Istennel kell akkor harczolni, minő erős dæmonnal kell akkor szövetkezni!

Oh bár jönnének már érte!

Kik?

Azok, a kik leszedik a gyümölcsöt, hogy mert ilyen korán megérni?

Inkább azokat lássa jönni, mint e csöndes, vértelen arczokat, véres ruháikban. Inkább azokat, a kik csörömpölve jönnek, fegyverrel zúzva be az ajtót, mint a kik hallatlan léptekkel lopóznak elő, csöndesen nyitják az ajtót, suttogva beszélnek és nevét reszketve mondják.

«Loránd!»

– Hah! ki az?

Nem egy a halottak közül, bár ruhája fehér; azoknál sokkal rosszabb: – egy szép asszony.

Hermine volt az, a ki oly csöndesen, nem hallott léptekkel nyitott be Lorándhoz. Báli ruha volt rajta; tánczvigalomnak öltözött odafenn, úgy jött le.

– Készen van-e már ön, Loránd?

– Ah! jó estét. Bocsánat. Rögtön gyertyát gyujtok.

– Hagyja el, hagyja, suttogá a nő. Elég világos van így. Ma nem szabad e szobában gyertyának égni.

– Kegyed bálba indul; – szólt Loránd jókedvvel álarczozva lelke boruját; kivánja, hogy elkisérjem?

– Oh dehogy, hogy jutna most eszembe tánczvigalom? – szólt Hermina oly közel lépve Lorándhoz, hogy fülébe suttoghasson. Kapta ön levelemet?

– Köszönöm. Legyen nyugodt, nincs semmi veszély.

– Oh van; én jól jutom. A veszély Bálnokházy kezében van; tehát bizonyos.

– De hát mi nagy dolog történhetik velem?

Hermine odatette kezét Loránd vállára s reszketve sugá:

– Önt elfogják az éjjel.

– Azt megtehetik.

– De nem tehetik! Az égre! Azt nem fogják megtenni. Önnek menekülnie kell. Rögtön, még ez órában.

– Önt elfogják az éjjel.

– Bizonyos, hogy elfognak?

– Higyjen nekem.

– Akkor épen nem mozdulok helyemből.

– Mit mond ön? Miért? Miért nem?

– Mert szégyenleném, ha az, kinek szüksége van rám, az anyám házában elbujva az ágy alól huzna elő, mint valami kárt tett gyereket.

– Ki szól itt anyja házáról? Önnek messze kell futnia; ki a külföldre.

Loránd igen fagyosan kérdezé:

– Minek?

– Minek? Oh Istenem, milyen kérdéseket tesz ön? Azt sem tudom, hogyan feleljek? Hát nem látja, hogy kétségbe vagyok esve, hogy reszket minden tagom a félelemtől ön miatt? Hiszen csak nem engedhetem, hogy önt szemem láttára elvigyék, hogy évekig elzárják, hogy soha ne lássam többet.

És hogy annál jobban érezhesse Loránd, mennyire reszketnek kezei? letépte szép báli keztyűit, s két kezébe szorítá Loránd kezét, úgy könyörgött előtte.

Loránd e kézszorításra kezde az eddigi síri hidegség helyett valami észháborító hőséget érezni agyában, mintha a halál hideg csontkeze egy másik ismeretlen dæmonnak adta volna át kezét.

– Mit keressek én külföldön? Senkim, semmim, semmi utam oda. Minden, a kit szeretek, itt van, ezen a földön. Odakinn meg kellene őrülnöm.

– Nem fogsz egyedül lenni ott, mert az, a ki legjobban szeret a földön, a ki mindenek fölött imád, a ki üdvénél, lelkénél, a mennyországnál jobban szeret, az veled megy, és nem távozik el tőled soha.

S hogy semmi kétsége ne lehessen az ifjúnak a felől, kit értett az alatt, Hermine átfonta karjaival az ifjú nyakát és arczát elhalmozta csókjaival.

Loránd nem volt magáé többé. Egy óra alatt elveszté hazáját, jövőjét és szivét.

Késő este volt már, midőn Bálnokházyék komornyikja egy levelet hozott hozzám, s azután sietve eltávozott, mielőtt a levelet elolvastam volna.

Bátyám írása volt. Rövid volt; ennyiből állt:

«Kedves öcsém!»

«El vagyok árulva, menekülnöm kell; vigasztald meg kedves szülőinket, Isten veled.»

Én felugrottam ágyamból; – már feküdtem, hogy holnap korán keljek; – s hirtelen felöltöztem.

Első gondolatom az volt, hogy elmegyek Bálnokházyhoz. Ő urambátyám, rokonunk, bennünket igen szeret; aztán nagy befolyású ember; mindent kivihet, ha akar; elmondok előtte mindent, őszintén; s megkérem, hogy tegyen meg bátyámért, a mit tenni képes; – eszközölje ki, hogy ne üldözzék, ne fogják el: ha vétett, adjanak neki kegyelmet. Hisz ilyen nagy úrnak mi volna lehetetlen?

Kértem az öreg Mártont, hogy bocsásson ki az ajtón.

– No no! Discipulus negligens! Már meg éjszaka is elkószálni a háztól; az nem járja. A ki éjszaka jár, az nem viczekspán: az ha hivatalos ember, legfeljebb bakter.

– Oh ne tréfáljon most; a bátyámat üldözik! neki kell segítségére mennem.

– Ah! hát miért nem mondja mindjárt? Üldözik? Hát ezt kellett volna mondani. Kik? Tán a mészáros legények? Akkor megyünk mind a hatan dorongokkal a segítségére.

– Oh nem mészáros legények! Hová gondol?

– No mert a mult esztendőben sokat verekedtek a jurátusok a mészáros legényekkel tudja: hát azt gondoltam.

– El akarják fogni: – sugtam neki. Börtönre akarják vetni, mert az országgyűlési ifjak társaságában volt.

– Aha! – mondá Márton, s nagyon sokszor köszöntgetett, az egész skalpját előre-hátra tolva. Így vagyunk? No már ezen én nem segíthetek. Hát maga mit tehet?

– Bálnokházy urambátyámhoz akarok menni, megkérni, hogy vesse közbe magát.

– No, az bizony okosan lesz. Már így én is magával megyek. Nem azért, mintha maga éjszaka félne magában járni, hanem azért, hogy elmondhassam majd az öreg úrnak, hogy maga jó helyen járt.

Az öreg legény hirtelen kabátot öltött magára, csizmát húzott, s eljött velem Bálnokházyékig.

Oda nem akart bejönni, azt mondta, hogy majd ha visszatérek, koczogtassak be a szöglet lebujkorcsma ajtaján, ott fog rám várni.

Siettem fel Bálnokházyékhoz.

Olyan rosszul esett, hogy bátyám ajtaja most zárva van; máskor ide szoktam mindig elébb betérni.

A teremből zongorahang ütötte meg füleimet; oda nyitottam be.

Melanie húgom zongorázott a nevelőnővel.

Nem látszottak csodálkozni rajta, hogy ilyen késő órában jövök; csak annyit vettem észre, hogy kissé feszesebben viselték magukat irántam, mint máskor.

Melanie húgom igen el volt merülve a hangjegyek tanulmányában.

Kérdeztem, hogy nem beszélhetnék-e nagyságos urambátyámmal.

– Még nem jött haza a kaszinóból: – válaszolt a nevelőnő.

– Hát kedves asszonynéném?

– Ő elment a bálba.

Ez bántott egy kissé.

– S mikor jönnek haza?

– Az udvari tanácsos úr tizenegy órakor, addig szokott whisztezni, a nagyságos asszony pedig valószinüleg éjfél után. Meg akarja várni?

– Míg urambátyám visszatér.

– Akkor velünk vacsorálhat.

– Köszönöm, én már elvégeztem.

– Olyan korán vacsorálnak a péknél?

– Ilyen korán.

Én aztán leültem a zongora végéhez, s egy óra hosszat gondolkoztam azon, hogy milyen ostoba műszer ez a zongora; az embernek ha tele van is a feje gondolattal, mind kiveri belőle.

Pedig olyan sok végiggondolni valóm volt. Mit mondjak majd urambátyámnak, ha megjön? Min kezdjem? Hogyan adjam elő, a mit tudok? Mire kérjem tulajdonképen?

De hogy is lehet az, hogy ilyen válságos időben egyik sincs itthon a háznál? Hisz az ilyen balesetről csak lehetnének előre értesülve.

A nevelőnő előtt nem mertem Lorándot előhozni. Ki tudja, kiben mi lakik?

Aztán nem is volt hozzá semmi hajlandóságom. Nekem igen csélcsap volt egy nevelőnőben.

A teremben volt egy nagy óra; ezzel volt legtöbb bajom. Ez is milyen lassan tud közeledni a tíz órához. Aztán mikor üt, ez is olyan arisztokratikus orrhangon szól, mintha neki is meg kellett volna már azt szokni.

Néha a nevelőnő elnevette magát, ha Melanie valami furcsa hibát követett el; olyankor Melanie is nevetett s kikacsintott a hangjegytámla mögül, hogy hát én nevetek-e?

Volt eszemben!

Azután szép húgom ajkpittyesztve vonta vissza fejét, s hátravetette fürtös haját, mintha boszankodnék rajta, hogy most már én kezdem irányában a közönyöst játszani.

Végre valahára csöngettek az utczaajtón. Hallottam a léptekről, hogy urambátyám érkezett meg. Oly méltóságos hangzású léptei voltak!

Nemsokára benyitott a terembe a komornyik s mondá, hogy beszélhetek már a nagyságos úrral, ha akarok.

Én egész testemben remegve, vettem kalapomat és jójczakát kivántam a hölgyeknek.

– Hát nem jön vissza a cavatinát végig hallgatni? – Kérdezé Melanie húgom.

– Nem lehet, mondám, és ott hagytam őket.

Urambátyám dolgozó-szobája a folyosó tulsó oldalán volt; a komornyik lámpával vezetett odáig. A lámpát letette a szekrényre, hogy vissza is találjak.

– Nos, hát, kis öcsém, mi kell? kérdezé urambátyám, azon a vidám, enyelgő hangon, a milyennel gyermekek irányában szoktuk kifejezni, hogy még velük nem sokat törődünk.

Én elfogultan, mintha egy sírkő feküdnék mellemen, válaszolék:

– Kedves urambátyám, Loránd elhagyott bennünket.

– Hát már tudod? – kérdezé tőlem, s hálókabátot vett magára; tarka, világos kelméjű hálókabátot.

– Szintén tetszik tudni? – kérdezém én, elámultan.

– Hogy Loránd megszökött? – mondá urambátyám, hidegvérrel csombókolva össze hálókabátja selyemzsinórjait; de bizony még többet is tudok; – azt is tudom, hogy vele szökött a feleségem is, és a feleségem ékszerei mind s a mi pár ezer forint volt a háznál, azok is mind Loránd bátyáddal együtt szöktek.

Hogy én ezen szavak után hogy jutottam ki az utczára? nyitottak-e előttem ajtót? vezettek-e? kergettek-e? azt bizony nem tudom; csak arra neszeltem föl, mikor Márton legény kinn az utczán megfogta a karomat s rám kiáltott:

– No, Herr viczekspán! hát úgy elmegy előttem, hogy meg se lát. Eluntam várni a korcsmában; már azt hittem, hogy magát is becsípték. No, mi baja? De támolyog!

– Oh Márton, – - rebegém én, nagyon rosszul vagyok.

– Hát mi történt?

– Oh azt meg nem mondhatom senkinek.

– Senkinek? senkinek! Nem ám a Herr «Brodfesser»-nek (így hítta a professor-t), meg a Herr «Komiszernek»: de a Mártonnak, az öreg Mártonnak. Hát beszélt ki valaha valamit az öreg Márton? Az öreg Márton sokat tud, a mit érdemes volna elmondani: hát hallotta maga, hogy az öreg Márton valaha pletykázott volna? Árulkodott magára, vagy másra, vagy legényekre az öreg Márton? Hátha «én» tudnék valamiben segíteni.

Annyi őszinte jó szív volt e szemrehányásában; s nekem csakugyan a legelső szalmaszál után is kellett kapnom, hogy menekülést találjak.

– Nos, hát mit mondott a vén kolléga? – Tudja, csak azért hivom kollégának, mert az én hajam úgy tesz, mintha paróka volna, az ő parókája pedig úgy tesz, mintha haj volna.

– Azt mondta, – rebegtem én a péklegény karjában fogózva, hogy többet tud, mint én. Loránd nemcsak elszökött, de elrabolta nagybátyám nejét.

Erre a szóra Márton elkezdett kaczagni; kétrét görnyedt, a hasára nyomta két kezét, úgy kaczagott, azután a másik oldalra fordult, mintha az utcza tulső felét is meg akarná nevettetni: áhhahhahá! s azután azt mondta, hogy ez nagyon jó tréfa volt tőle: a min én eléggé megbotránkoztam.

– De még azonfelül azt is mondta, – hogy elrabolta a pénzét.

Erre a szóra aztán kiegyenesedett Márton s nagyon komolyan emelte föl a fejét.

– No ez már rossz. Ez már «malom», mondaná Fromm papa diákul. Hát már most mit gondol, úrfi?

– Azt gondolom, hogy ez nem lehet igaz: és föl akarom keresni bátyámat, akárhova lett a világban.

– És azután, ha megtalálta?

– Azután, – ha az a nő fogja az egyik kezét, megfogom a másikat s akkor majd meglátjuk, hogy melyikünk lesz erősebb!

Márton legény nagyot ütött a hátamra kettőt, «Teufelskerl!» mondá. Mik jutnak eszébe? – Bánná más gyerek a bátyját akárhová viszi is egy szép asszony? Ez meg közéjük akar állni. Nagyon jól van. Hát fölkeressük a Loránd úrfit úgy-e? Hogyan fog hozzá kezdeni.

– Azt nem tudom.

– No hadd látom: mit tanult az iskolában? Mit tud csinálni, ha hirtelen segíteni kell magán? Merre indul el? jobbra, vagy balra? Kiabálni fog-e az utczán, hogy «ki látta a bátyámat?»

Én igazán nem tudtam, hogy mit fogok kezdeni?

– No hát, – lássa, hogy az öreg Márton legénynek is lehet néha-néha hasznát venni. Bízza csak magát rám. Ide hallgasson most, mintha én volnék a Brodfesser. Ha ketten szöktek, úgy-e bár kocsin szöktek? A kocsi fiakker volt. A madamenak egy bizonyos bérkocsisa van, a nro 7. Azt pedig én jól ismerem. Hát legelőször is felkeressük a Móczlit: az a hetes fiakker. Lakik a Zuckermandelen. Átkozott messze van; de mire oda érünk, annál bizonyosabban otthon találjuk.

– Ha őket vitte?

– Csak ne okoskodjék most, studiosus úr! A fiakker lovát én ismerem; az nem visz el senkit az operencziáig. Az elvitte őket legfeljebb valamelyik vendégszállásig, a hol gyors parasztok szoktak szállásozni s a szökevények most ott várnak rá, míg a fiakker megint visszatér.

Én bámulva kérdezém, hogy miből gyanítja mindezt? Hiszen a gyors parasztokkal azóta elvágtathattak már a túl határon.

– Herr viczekspán! Herr viczekspán! Dorgálózott Márton legény; – hogy beszélhet ilyeneket? Viczekspán akar lenni, s még annyit sem tud hogy a ki a határon át akar menni, annak passusának kell lenni. Pozsonyból Bécsbe útlevél nélkül nem mehet az ember, ha még úgy kergeti is a szeretőjének a férje. A madame bizonyosan visszaküldte már azóta a Móczlit, hogy vigye el hozzá azt az urat, a kinek az útlevelével majd odább szöknek.

– Micsoda urat?

– Hát egy szinészt innen a theatrumtól, a ki aztán majd úgy elmaszkirozza az úrfit, hogy az ő passusával keresztül mehet a vámon.

– De hát honnan számíthatja azt ki mind ilyen pontosan?

Márton legény egy perczre megállt, csúnyául félre húzta száját, összehúzta a bal szemét, egyet szítt a fogán, mintha mindezzel azt akarná kifejezni, hogy vannak dolgok, a mit gyerekeknek nem lehet az orrukra kötni.

– No de utoljára is! Hát maga vármegye ura akar lenni, biró, vagy afféle. Tudnia kell az ilyesmit, mikor majd vallatni fog. Hát megmondom. – Onnan tudom, mert már egyszer Móczli egy ilyen történetet mesélt el nekem a madameról.

Már egyszer!

– Bizony már egyszer. – Szólt hamisan kunczogva magában, Márton. Hohó! A nagyságos asszony hamis menyecske. Hanem azt nem tudja senki: – csak én, meg Móczli; meg a madame férje. A férje megbocsátott neki érte: Móczlit jól megfizették érte, s az öreg Mártonnak mi köze hozzá? Tehát mind a hárman hallgattunk, mint a sült hal. Hanem biz ez nem először történik már így.

Nem tudom miért; de ez a felfedezés valamit könnyített a keserűségemen. Kezdtem azt sejteni, hogy nem Loránd viseli a bűn súlyosabb felét.

– Hát csak menjünk most legelébb is a Móczlihoz, biztatott Márton; hanem egyet kötök ki csak az úrfitól. Maga ne szóljon egy szót se; csak hagyjon engemet beszélni. Mert átkozott furfangos legény ám az a Móczli. Ha észreveszi, hogy vallatni akarják, úgy fog hazudni, mint az írás; hanem én csak egyszerre megrohanom, ráhajtok, hogy azt se fogja tudni, jobbra térjen-e ki, vagy balra? Ráfogok valamit, mintha bizonyosan tudnám; mikor meg lesz ijedve, lélekzethez se hagyom jönni, kigyomrozom belőle az utolsó cseppig a titkot. Majd maga csak vigyázzon rám, valaha még hasznát veheti, ha viczekspán lesz, – hogyan kell a gyanus ficzkókból kicsavargatni az igazságot?

Azzal folyvást sietve vitt magával a Dunaparton végig, a hideg szél ellen kabátja szárnyával takargatva és iparkodott velem elhitetni, hogy milyen válogatott nevetséges tréfa az, a miben mi most fáradozunk, mennyit fogunk még azon valaha mulatni.

A várhegy tövében, a Dunapart mentén van egy csoport roskadozott házsor. Hogy is ne lennének roskadozottak, mikor minden tavaszszal, jégzajláskor kicsap közéjük a Duna? Itt laknak a bérkocsisok. A rozzant istállókat, miket szedett-vedett deszkákból tákoltak össze, a bérkocsislovak lakják; hajdan paripák, úri hintók előfogatai, most az állatkínzás elleni egyletek távoli védenczei, kik ott a sovány abrak mellett ábrándoznak boldog ifjúkorról s tünődnek azon a mérhetlen súlyú eszmén: «mire megvénülünk».

Bál éjszakája volt; a rozzant házak ablakaiban gyertyavilág égett; a bérkocsisok várják az éjfélt, hogy újra felszerszámozzanak, s ismét visszatérjenek a megrendelő uraságokért a bálterembe. Egy ilyen kivilágított ablakon betekintett Márton; még pedig kapaszkodnia kellett hozzá, mert a földszint magasan esett, hogy a víz ne járjon be mindig az ablakon.

– Itthon van, – mondá ismét leszállva, – de nyakába van a köpenyeg; nyilván megint útra készül.

A kapu nyitva volt: a kocsi az udvaron s a lovak pokróczczal beterítve, a hintóba fogottan, lógatták alá fejeiket, a miken még rajt voltak az üres abrakos tarisznyák.

Ezek le sem voltak szerszámozva; most érkezhettek s tovább kell menniök.

Márton intett, hogy csak maradjak a sarkában, mikor ő a házba beront.

Egy olyan ajtónak mentünk neki, melyet ha ki akart valaki nyitni, előbb a kilincset le kellett nyomni, azután az egészet fölemelni, a vállát neki feszíteni, s végre térdével egyet taszítani rajta, különben nem nyílt ki. Márton legény már ismerni látszott az ajtó zárának ezen angol sajátságait, mert egy rúgásra szerencsésen kinyitotta a boszorkányos ajtót s azzal benn voltunk egy rémítő kulimászszagú, kicsiny, szűk szobácskában. Egy asztalon, mely törött lábával a falnak volt támasztva, volt egy üres söröskorsó, melynek szűk torkába egy égő gyertya volt belefojtva, a mellett ült Móczli és vacsorázott; nagy mohósággal tömve szájába váltogatva egy nagy darab véres hurkát, meg egy még nagyobb darab sós kenyeret, melyet diák műnyelven «biklá»-nak neveztek a contemporaneusok.

Hétgallérú tubákszín köpenye fel volt öltve széles termetére, s nagy karimájú kalapja azon módon volt szemébe nyomva, a hogy a szép májusi éjszakán ráfagyott a zuzmaráz. A hideg, nedves szobában semmi oka sem volt annak leolvadni. Inkább még a falak is úgy csillogtak, mint valami cseppkőbarlang oldala.

Móczli jól táplált, húsos képű legény volt, erősen kiülő szemekkel, a miket még jobban ránk meresztett, a mint így koczogtatás nélkül berohantunk hozzá.

– Nos, hol «ég?» Ez volt az első szava Mártonhoz.

– Lassan, öreg; ne csörömpölj. Más baj van. El van árulva minden. Az úrfit elcsipik a vámnál!

Móczli egy perczre nagyon megrettent. A szájába dugott háromszögletű nagy darab kenyér megállt a félképében s az is ijedten meredt ránk, mintha még egy orra akarna nőni az arczán; hanem azután csak magához tért megint Móczli; folytatá a rágás műtételét s nagyot nyelt utána, arra megint nagyot ivott egy öblös pohárból, miközben meredt szemeivel folyton rám nézett.

– Én biz azt hittem, hogy valahol tűz van, s megint kell a lovaimmal menni fecskendőért. – Mindig nekem kell menni a fecskendőért, ha tűz üt ki valahol. Még ha a malomligetben van is a tűz, csak engemet hajtanak el: minek nem tart a város maga lovakat?

– Hallod-e Móczli, vágott szavába Márton, ne beszélj te nekem most a város tűzi fecskendőiről; a torkodat se nagyon fecskendezd, mert nem ott ég, hanem a hátad ég mindjárt, ha rám nem hallgatsz. Az asszonyság férje mindent megtudott! Az úrfinak elejbe kerültek; a határon feltartóztatják és visszahozzák.

Móczli még nyugodt képet iparkodott mutatni, egyébiránt a szemei nagyon elárulták.

– Micsoda úrfiról beszélsz nekem, meg micsoda asszonyságról?

Márton odahajolt füléhez.

– Móczli: csak nem akarod előttem bolondnak tettetni magadat. Nem te hoztad el hazulról a nagyságos Bálnokházy úr feleségét egy ifjú úrral együtt? A hátadon van numeród, azt gondolod: azt senki sem látja?

– No ha elvittem, hát hova vittem? A bálba vittem.

– Szép kis bálba. Hiszen tudod, hogy a jurátust el akarják fogni! Majd keresi az most neked, hogy hol muzsikálnak jobban? Itt van az öcscse ni: most jön a nagyságos úrtól. Az megmondta neki, hogy a felesége megszökött az úrfival: most aztán kerestetik mindenfelé.

Móczlira nagyon ráérkezett e közben a fogpiszkálás. Először a nyelvével, azután a körmeivel segített magán, míg csakugyan talált egy szalmaszálat, a melyikkel a fogát boszantsa, s melybe egyúttal mint végső menedékbe kapaszkodjék.

– Hát aztán? Bánom is én: keressen akárki akárkit. Én nem láttam senkit, én nem vittem senkit. Ha vittem volna is valakit? mit tartozom én tudni, hogy annak mi dolga volt a másikkal? s ha épen tudnám is, hogy szökteti valaki a más ember feleségét, mi közöm nekem hozzá? Nem vagyok én syndicus, hogy erről kérdezősködjem; én a tarifa szerint szállítok asszonyt, férfit, a ki fizet. Egyébiránt nem tudok semmiről semmit.

– No, úgy hát áldjon meg az Isten Móczli, szólt Márton sietséges czihelődéssel; ha te nem tudsz róla, akkor másnak kell róla tudni. Mi pedig nem azért jöttünk ide a ti fertelmes barákjaitok közé, hogy a te kalapácshal-szemeid közé nézzünk, hanem hogy ennek az úrfinak a bátyját megszabadítsuk; hát majd végig kopogtatunk itt a többi fiakkereken; a míg az igazira ráakadunk; mert főben járó dolog ám ez; s ha azt a fiakkert megkapják, a ki ebbe belemártotta magát, s ha az úrfit másfelé el nem szöktethetjük, nem szeretnék annak a bőrében lenni.

– Kinek nem? – kérdé rémüldözve Móczli.

– Az úrfinak a bőrében épen nem; de a fiakkerében még inkább nem. No szervus Móczli.

Erre a szóra Móczli felugrott a lóczáról, utána ugrott Mártonnak.

– Halt! megállj! Ne bolondulj! Jertek velem. Üljetek fel. Hanem aztán az ördög engemet vigyen el, ha láttam, hallottam, vagy szóltam valamit.

Azzal sebbel-lobbal lekapkodta lovai fejéről az abrakos tarisznyákat; engem betuszkolt a hintóba, Mártont felvette maga mellé a bakra; s hajtott lóhalálában a Dunaparton végig.

Én sokáig láttam a hajóhíd lámpásait a víz tükrén fényleni: egyszer aztán félre kanyarodott az út s a fedett kocsi szertelen hánykodásairól s a mély sötétségről azt kelle következtetnem, hogy valamely sikátorba térhettünk be, melyben még az utczakövezést a czivilizáczió átkai közé számítják, az utczai lámpásokat pedig a jövő nemzedék gondjaira bízták.

A kocsi egyre nehezebben haladt; tán hegynek föl mentünk; az ostor mindig sűrűbben működött a lovak hátain; egyszer aztán megállt a kocsi velünk.

Móczli elkezdett fütyörészni, mint a hogy szoktak: fuvarosok, kocsisok lovaik magánmulattatása végett alkalmilag fütyölgetni; erre valami kapú nyikorgás hallatszott és egy udvarra hajtottunk be.

Mikor megállt a kocsi, a bérkocsis leugrott a bakról s beszólt hozzám a kocsiablakon.

– Itt volnánk. Az udvar végén van egy kis szoba. Gyertya ég az ablakon. Ott van az úrfi.

– A nő is vele van? kérdezém én halkan.

– Nincs. Az a «fehér farkas»-ban vár a gyors parasztfogattal, míg azt az urat elhozom, a kivel előbb beszélnie kell.

– De az még nem jöhet, mert az előadásnak nincs vége.

Móczli még jobban kimereszté szemét.

– Hát már azt is tudja?

Én siettem a hosszú, sötét udvaron végig s benyitottam a mondott kis szobába. Egy fej látszott a világitott ablakban. Loránd állt ott, lehelletével melengetve föl az ablak jegét, hogy kilásson rajta, mikor az érkezik, a kire vár.

Oh mint kell neki őt szeretni! Oh mily nehéz küzdés vár itt reám!

A mint engem meglátott az ablakból, eltűnt onnan: elém sietett.

Az ajtónál szemközt találkozott velem s bámulva kérdezé:

– Hogy jutottál te ide?

Én nem szóltam semmit, hanem átöleltem s azt fogadtam magamban, hogy most már, ha darabokra vágna, sem válok el tőle.

– Miért jöttél utánam? Hogy találtál ide?

Láttam jól, hogy boszús. Nem tetszik neki, hogy itt vagyok.

– Utánad igazítottak, a kik láttak kocsira ülni.

Láthatólag összerezzent.

– Ki látott?

– Ne félj. Az, aki el nem árul.

– De hát mit akarsz? Miért jöttél utánam?

– Tudod, kedves Loránd, mikor hazulról eljöttünk, édes anyánk azt súgta fülembe: «vigyázz Lorándra». Mikor öreg anyánk itt hagyott bennünket, azt súgta fülembe: «vigyázz bátyádra» Ők számon fogják tőlem kérni; hogyan szerettelek? S mit mondjak nekik, ha azt kérdik, hol voltál, mikor Loránd legnagyobb veszélyben forgott?

Loránd meg volt hatva. Magához szorított.

– De hát mit segíthetsz most rajtam?

– Nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy a hová te mégy, oda én is megyek.

E nagyon együgyűnek látszó válasz Lorándot haragba hozta.

– Jösz a pokolba velem! Kell én nekem ilyenkor a nyakamra még czölönk, a mit czepeljek, mikor magam sem tudom, merre fussak? Magamat sem tudom oltalmazni s még téged is oltalmazzalak?

Loránd erősen pattogott s iparkodott lerázni magáról. Én azonban nem tágítottam tőle.

– Hátha én foglak oltalmazni téged?

– Te? szólt ő, végig nézve rajtam, ökleit mély zsebeibe dugva. Ugyan mit védelmezhetnél te én rajtam?

– A becsületedet, kedves bátyám.

Loránd megdöbbent e szóra.

– Az én becsületemet?

– És a magamét. – Tudod, hogy egyet hagyott ránk apánk, a min nem osztozhatunk meg; tiszta nevét. Ez az enyim egészen, úgy, mint egészen a tiéd.

Loránd egykedvűleg vállat vont.

– Hát legyen egészen a tiéd, átengedem.

E közöny a legszentebb eszmék irányában engem egészen elkeserített. Magamon kívül jöttem. Ki kellett törnöm.

– Igen! Mert vándorszinész nevet akarsz felvenni s szökni akarsz egy asszonynyal, a kinek férje van!

– Ki mondta ezt neked? Kiálta rám Loránd, s elém állt összeszorított ököllel.

Távol voltam attól, hogy most valakitől megijedjek; hidegen feleltem neki:

– Annak a nőnek a férje.

Loránd erre elhallgatott s hevesen kezdett el alá s fel járkálni a szűk, rövid szobácskában. Egyszer megállt, s félvállról odaszólt hozzám, még mindig indulat-zaklatta hangon.

– Dezső! Te még gyerek vagy.

– Tudom.

– Vannak olyan dolgok, a miket még neked nem lehet megmagyarázni.

– Azokat hallgasd el.

– Te beszéltél annak a nőnek a férjével?

– Ő mondta, hogy feleségét elszöktetted.

– S te azért jöttél utánam?

– Egyenesen azért.

– És most mit akarsz?

– Azt akarom, hogy hagyd el ezt a nőt.

– Elment az eszed?

– Az enyim? Még nem.

– Azt akarod vele mondani, hogy talán az enyim ment el. Az meglehet. Az nagyon meglehet.

Azzal leült az asztal mellé s arczát két tenyerébe fektetve, elkezde a gyertyavilágba bámulni, mint egy valódi őrült.

Én odaléptem hozzá s vállára hajtottam fejemet.

– Kedves Loránd, te megharagudtál én rám.

– Nem. Csak beszélj. Mit tudsz még?

– Ha kivánod, itt hagylak és visszamegyek.

– Tedd, a mit akarsz.

– S mit mondjak édes anyánknak, ha felőled kérdezősködik?

Loránd kedvetlenül fordította el tőlem a fejét.

– Azt írtad nekem, hogy vigasztaljam meg anyáinkat; – mondd hát, mit írjak nekik, ha kérdezősködnek rólad?

Loránd daczosan felelt:

– Írd azt: hogy Loránd meghalt.

E szóra felforrt bennem a vér. Megragadtam bátyám kezét s azt kiáltottam neki:

– Loránd! Eddig az apák voltak öngyilkosok családunkban, azt akarod, hogy most már az anyák is elkezdjék a sort?

Ez kegyetlen mondás volt tőlem, jól tudom. Loránd elkezdett reszketni: éreztem. Felállt előttem és olyan halovány lett.

Szelidebben akartam volna szólni.

– Kedves Lorándom; kedves bátyám; el tudnád te felejteni egy anyáért, a ki gyermekét elhagyja, azt az anyát, a ki gyermekéért meghal?

Loránd kezeit csüggedten kulcsolá össze s lehajtá fejét.

– Oh ha tudnád, miket mondasz most nekem? szólt olyan fájdalmas szemrehányással, hogy azt soha nem felejtem el.

– Pedig még nem mondtam el mindent, a mit tudok.

– Mit tudsz te? Te még boldog vagy; – játék az életed; – szenvedély nem bánt. – Én pedig már el vagyok veszve. A miről neked fogalmad nincsen; ne is legyen soha.

Nagyon szereti ezt az asszonyt!

Kevés szavamba kerülne, hogy meggyűlöltessem őt vele, de nem akartam összetörni a szívét. Volt más eszközöm, a mivel megaczélozzam szívét, hogy mint mámoros álomból, más életre ébredjen.

Hisz nekem is volt ábrándom zongorázó szépemről; de azt az ideált, a ki zongorázni tudott, midőn tudta már, hogy anyja megszökött, az örökkévalóságig elfelejtettem már. – Hanem ez hát gyermekszerelem, gyermekgondolat; – ámde van valami a szívben, a mi korábban ébred, s későbben hal meg, mint a szenvedély: ez a becsvágy; s ez nekem is annyi volt már, mint Lorándnak, hadd beszéljenek ezek egymással.

– Loránd! én nem tudom, minő bűbáj volt, a mivel ez a nő maga után tudott vonni? de azt tudom, hogy nálam is van egy varázs-szó, mely tőle elszakaszt.

– A te varázsod? – Anyánkról akarsz beszélni. Az ő nevével akarsz utamban megállítani. – – Teheted. – – Annyit elérhetsz vele, hogy ha nagyon kínzasz, itt előtted lövöm magamat főbe: de attól a nőtől el nem szakíthatsz.

– Nem fogok szegény anyánkról beszélni. Más az.

– Mi? és ki?

– Bálnokházy az, a ki miatt el fogod hagyni e nőt.

Loránd vállat vont.

– Azt hiszed, hogy félek Bálnokházy üldözésétől?

– Ő nem fog téged üldözni. Ő igen elnéző neje iránt hasonló esetekben. No, ne ránczold össze szemöldöködet; nem szólok én nejéről, egy szót sem. Asszonyra nem árulkodom. Bálnokházy nem üldöz téged, csak elmondja a világnak azt, a mi vele történt.

Loránd némi zománczával a gúnymosolynak, kérdé tőlem:

– Mit fog elbeszélni a világnak?

– Azt, hogy neje feltörte szekrényeit, meglopta ékszereit, készpénzét; s egy fiatal emberrel megszökött.

Loránd, mint a kit a kigyó csípett meg, fordult hirtelen felém:

– Mit mondott?

– Azt, hogy hűtlen neje egy ifjúval, kit ő, mint gyermekét, tartott házánál, megrabolta pénzét, és elszökött mint tolvaj, – tolvaj-czinkosával!

Loránd tántorogva kereste az asztalt kezével, hogy rá támaszkodjék.

– Ne mondd! Ne mondd tovább.

– Mondom tovább! Láttam a feltört üvegszekrényeket üresen; a mikbe máskor családi kincsek voltak kirakva. Hallottam a bérkocsistól, ki az úti táskát utána emelte: «annak tele kellett lenni aranynyal: olyan nehéz volt.»

Loránd arcza most már égett, mint az alkonyi viharos ég felhői.

– Volt-e kezedben ez az úti táska? kérdezém tőle.

– Egy szót se szólj többet! kiálta rám, s úgy megszorította karomat, hogy fájt. Nem fog engem ez az asszony látni soha!

Ezzel leborult az asztalra és zokogott.

Oh milyen jól esett nekem, hogy így megríkathattam.

Nem sokára fölemelte könyes arczát, fölkelt, odajött hozzám, megölelt, megcsókolt.

– Győztél! – Most már mondd, hogy mit akarsz velem tovább?

Én nem voltam e szónak ura: úgy elfogult a szívem örömömben, fájdalmamban. Hisz ez nem gyermeknek való munka volt. Ilyen harczot nem szokott bízni a sors egy gyermek kezére.

– Kedves bátyám! Többet nem bírtam mondani: úgy voltam, mint egykor ő, mikor a Duna fenekéről felhúzott, mint vízbe halót.

– Te nem fogod engedni, suttogá ő, hogy felőlem ezt a rágalmat mondja valaki.

– Bizonyos lehetsz felőle!

– Anyánk előtt nem engeded, hogy gyalázzanak.

– Oltalmazni foglak. Látod, hogy mégis oltalmazhatlak én! – Hanem most már drága az idő; – téged másért is üldöznek, tudod. Itt már a menekülés kötelesség. Nincs elveszteni való pillanatod. Siess.

– Hová? Anyánk házához nem vihetek új szerencsétlenséget.

– Én gondoltam valamit. Nekünk van egy sokat emlegetett rokonunk, messze, az ország belsejében, a kinél senki sem fog keresni, mert mi nem szerettük őt soha: Topándy bátyánk.

– Az istentagadó? kiáltá fel Loránd; s azután keserűen mondá: ez jó ötlet volt tőled; nekem most igen jó helyem lesz egy atheista házánál, a ki az egész földdel, azonfelül még az éggel is meghasonlva él.

– Ott jól fogsz rejtve lenni.

– Jól és örökre.

– No, ne mond ezt. Ez a veszély valaha csak el fog vonulni.

– Hallgass rám Dezső, szólt Loránd elfásultan; én ráállok arra, a mit mondtál; elmegyek; nem nézek többé vissza; eltemetem magamat; de egy feltétel alatt; a mit vagy megigérj, vagy ha nem, akkor megyek a legelső kaszárnyába s följelentem magamat.

– Mit kivánsz?

– Azt, hogy anyánknak és nagyanyánknak meg ne mondd, hova lettem!

– Soha sem? – kérdezém én megrettenve.

– Nem. Csak tíz esztendeig ne. E mai naptól számítsd a tíz esztendőt.

– Miért?

– Azt ne kérdd; csak add szavadat arra, a mit kértem tőled. Ha azt nem tennéd, mind rám, mind családunkra nagy, nagy gyászt hoznál vele.

– De ha változnak a körülmények?

– Mondtam, hogy tíz évig nem. S ha az egész világ tánczolna örömében; te akkor is hallgass és engem elő ne híjj, és nyomomba anyámat ne utasítsd. Nagy okom van ezt kivánni, s azt neked meg nem mondhatom.

– De ha ők kivánni fogják; ha sírni fognak előttem?

– Mondd nekik, hogy semmi bajom, jó helyen vagyok. Én más nevet veszek fel; nevem lesz Tátray Bálint. E név alatt fog ismerni Topándy is. Beszegődöm hozzá ispánnak, cselédnek, a minek elfogad s aztán neked minden hónapban írni fogok. Te elmondod az én kedveseimnek is otthon, mit tudsz felőlem, s tégedet azok kétszeresen fognak azért szeretni. Helyettem is téged.

Én tétováztam. Ez nehéz igéret volt.

– Ha engemet szeretsz, ezt meg kell fogadnod értem.

Én ölébe dőltem s azt mondtam, hogy elvállalom a titoktartást. Tíz évig nem fogom anyám és nagyanyám előtt kimondani, hova lett legkedvesebb fiuk!

Érik-e ők e tíz évnek végét!?

– Fogadod ezt – becsületszavadra? szólt Loránd, merőn szemembe nézve. Arra a becsületre, a mire az imént olyan büszkén hivatkoztál? nézd, most az egész Áronffy nevet egymagad viseled. Az egész név tisztaságára fogadod nekem, hogy anyám és nagyanyám előtt soha el nem mondod e titkot?

– Fogadom – - becsületemre.

Ő megszorította kezemet. Olyan sokat adott erre a szóra!

– Mostan tehát siess. A bérkocsi vár.

– Bérkocsi? Azzal én nem utazhatom messzire. Szükségtelen is. Van két jó lábam, az elvisz, ha kell, a világ közepéig is, aztán fizetést se kér.

Én egy kis tárczát vontam elő zsebemből, a minek lapját édes anyánk hímzette, s észrevétlenül akartam Loránd oldalzsebébe csúsztatni.

Rajta kapott.

– Mi ez?

– Egy kevés pénz. Gondoltam, hogy szükséged lesz rá az úton.

– Hogy jutottál te pénzhez? kérdé ő bámulva.

– Hiszen tudod, te magad adtad, két huszast ívenkint, mikor azokat a bizonyos iratokat lemásoltuk.

– S te ezt megtartottad? – Loránd kibontotta tárczát, s látott benne vagy húsz forintot. Ezen elkezdett nevetni.

A milyen jól esett nekem az, hogy ő most nevet, azt én ki nem mondhatom. Nevetése rám is ragadt, nem tudom miért? Aztán együtt kaczagtunk: nagyon jóízűen. Még most is, hogy ezt leirom, szemembe a köny: úgy nevettem.

– Hiszen te most engem miliomossá tettél.

Azzal jókedvűen zsebébe tette tárczámat. És én nem tudtam hová lenni örömömben, hogy Loránd elfogadta a pénzemet.

– Most már, bajtárs, a világ végéig el tudnék menni. Nem kell az útban «armer Reisender»-t játszanom.

Mikor az alacsony ajtón ismét kiléptünk a szűk sötét udvarra, Márton legény és Móczli bámulva álltak előttünk. Látszott rajtuk, hogy nem tudják megfogni azt, a mit az ablakon keresztül leskelődve kivehettek.

– Én vagyok itt, ifjúúr; szólt Móczli, kalapja karimájához nyulva. Hová hajtsak?

– Te csak hajts oda, a hova küldtek, szólt Loránd; vidd el azt, a kiért küldtek, ahhoz, a ki érte küldött. – Én másfelé megyek.

E szónál Márton legény olyat csípett a karomon, majd elordítottam magam. Ez nála sajátságos neme volt a tetszés-nyilvánításnak.

– Jól van, ifjuúr; mondá Móczli, s nem kérdezősködött többet; hanem kapaszkodott fel a bakra.

– Megállj! – kiálta rá Loránd, s elővette erszényét. Ne mondja azt senki, hogy olyan szolgálatért, a mit nekem tettél, más pénzével fizettek ki.

– Mi-it? hőrögetett alá gorombán Móczli. Nekem fizetni? Hanák fuvaros vagyok-e én, hogy nekem fizessen valaki, mikor jurátust szöktetek? Ez még nem volt a világon. Agyiö!

Azzal lovai közé vagdalt, s kihintózott az udvarból.

– Ez aztán a ficzkó! szólt röhögve Márton. A Móczli! Ismerem én a Móczlit. Ménkű gyerek. Nála nélkül soha ide nem találtunk volna. Hanem hát most már, úrfi, merre?

Ez a szó Lorándnak volt mondva.

Bátyám ismerte a tréfás öreg legényt, sokat hallgatta bohó adomáit, mikor hozzám eljött.

– Legelébb is ki Pozsonyból, öreg.

– No de melyik úton? Én azt hiszem, legjobb volna a hidon, meg a ligeten keresztül.

– Arra még nagyon sok ember jár. Valaki felismerhetne.

– Hát akkor csak egyenesen a Duna mentében lefelé; reggelre a mühlaui révhez ér az úrfi, ott átszállítják két garasért. Van-e apró pénze? Az mindig legyen. Gyalogjáró ember mindig rézpénzzel fizessen, különben gyanuba veszik. Kár, hogy hamarább nem tudtam. Vándorkönyvet adhattam volna kölcsön. Mehetett volna vele, mint péklegény.

– Majd utazom mint legátus.

– Az is jó lesz.

Eközben kiértünk az utcza végére. Loránd búcsút akart tőlünk venni.

– Ohó! mondta Márton, de bizony elkisérjük a város végéig. Magában nem eresztjük, a míg biztos helyen nincsen… az országúton. Tudják mit? Maguk ketten menjenek előre, én egy kicsit hátrább maradok, s úgy teszek, mintha egy kicsit részeg volnék. Patrolok járnak az utczán. Ha nagyon fogok dalolni, majd rajtam vesz a figyelmük, s magukat nem veszik észre. Ha kell, majd egy kicsit beléjük is veszek, s míg engemet bevisznek, addig maguk tovább mehetnek. Magának pedig, Loránd úrfi, odaadom a botomat az útra. Jó, derék bot, egész Németországot bejárta velem. No, Isten áldja meg.

Az öreg legény megszorongatá Loránd kezét kérges tenyereivel.

– Tudja. Mondanék én valamit. De nem mondok semmit. Hanem nagyon jól van. Így van jól, a hogy van. Nem szólok semmit. Isten áldja meg, úrfi.

Azzal hátra maradt az öreg és elkezdett torokszakadtából valami jodlirozó nótát énekelni végig az utczán s hozzá a kapukat döngetni öklével, mint valami igazi részeg ember, a ki okvetetlen azzal akarja a napot bevégezni, hogy megveresse magát.

«Hai-dia-dő!»

Mi egymás kezét fogva siettünk előre. Itt már nagyon sötétek az utczák.

A város vége felé kaszárnyák vannak, mik előtt el kell haladni; az őr kiáltása hangzott a távolból: «ki vagy? őrjárat el!» S nem sokára hátunk mögött hallottuk a lovas czirkáló csapat kopogását a kövezeten.

Márton csakugyan megtette, a mit megmondott. Beleveszett az őrjáratba. Nem sokára hallottuk álomverő ordítozását, a mint a fegyveres hatalommal szóbeli vitába ereszkedett.

«Én polgár vagyok! Csendes, békességes polgár! Fugias Mathias! (Ez a műszó nekünk volt mondva.) Tíz kancsó sör még nem a világ. Én polgár vagyok. A nevem Fugias Mathias! Megfizetek én mindenért. Ha palaczkot törtem, megadom az árát. Ki mondja azt, hogy én ordítok? Én éneklek. Hai-dia-dő! A kinek nem tetszik, énekeljen szebben.»

Már a városon kívül voltunk s még mindig hallottuk rettentő lármáját, a mit irántunk való önfeláldozásból követett el.

Hogy a szabadba kijutottunk, könnyebben lélekzettünk mind a ketten; jó oltalom a csillagos ég!

A hideg is kényszerített, hogy siessünk. Jó félórát gyalogoltunk már a szőlőskertek között.

Egyszerre Lorándnak valami jutott eszébe.

– De hát te meddig akarsz engemet kisérni?

– A míg megvirrad. Ebben a sötétben nem mernék egyedül a városba visszatérni.

Most ő is megijedt. Mit tegyen velem? Éjféli időben e rosszhírű külvárosi háztömkelegen keresztül egyedül bocsásson-e haza? vagy magával vigyen mérföldnyi útra? onnan megint csak egyedül kell visszatérnie.

Loránd tétovázva állt meg az útfélen.

Ekkor egy hintó közelített sebes vágtatva s a mint előttünk elhaladt, a hátulsó bakról valaki lehömpölyödött elénk s kaczagva jött oda, a hol mi álltunk, a kerítés mellett.

Az öreg Mártont ismertük meg benne.

– Mégis csak rájuk találtam, szólt az öreg nevetve. Jaj, be jó mulatságom volt. Csakugyan elhitték, hogy részeg vagyok. Összevesztem velük. Az volt a gaudé! Húztak, vontak, még jól a hátamra is húztak a kardlappal; az valami dicső volt!

– Hát aztán, hogy szabadult meg? kérdezém én, ki nem találtam olyan dicsőnek azt a kardlappal készült mulatságot.

– Hát a mint egy hintót látok közelíteni, egyszer csak kiugrom közülük, a bakra felkapaszkodom; – azok se kergettek tovább; magukat is utólértem nagy hamar: tudtam én azt.

A jó öreg egészen meg volt elégedve azzal a jó mulatsággal, a mit magának szerzett.

– Hanem már most igazán búcsúzzunk ám el egymástól, Loránd úrfi. Aztán maga ne menjen arra felé, a merre az a hintó ment: hanem vágjon neki itt a hegyeknek a mély úton; a bimbóháznál reggelizhetik, akkorra odaér, mire megvirrad, aztán csak mindig arra, a honnan a nap kél.

Mi összeölelkeztünk. El kelle válni. S ki tudja, mennyi időre?

Márton rángatott már. Menjünk, menjünk. Loránd is hadd siessen a maga útjára.

Oh hiszen tíz év elég hosszú út még. Akkorra meg is vénülünk.

– Szeresd helyettem is anyánkat. Aztán adott szavadra emlékezzél. Loránd e szót sugta még. Aztán megcsókolt és néhány percz múlva a mély hegyi útban eltünt előlem.

Ki tudja, mikor látom őt újra?

Mélázásomból Márton legény kunczogása vert föl. Az öregnek valami fúrta az oldalát, a min szörnyen nevethetnékje volt.

– Tudja, hogy – – kérdezé tőlem nevetésre hajló hangnyomattal; tudja maga, hogy – hahaha! tudja maga azt, hogy miért mondtam Loránd úrfinak, hogy ne menjen arra, a merre az a hintó ment?

– Nem én.

– Hát nem ismert rá a kocsisra? Az volt a Móczli.

– A Móczli?

– Hát azt tudja, hogy ki ült a hintóban? Találja ki. – Hát a madame.

– Bálnokházyné?

– A bizony. – Meg az a bizonyos aktor.

– A kinek az útlevelével Lorándnak kellett volna szökni?

– Hát ha az ember szökésben van, – mindegy: – útitársának csak kell lenni. Ha egynek nem, hát másnak.

Mese volt ez előttem. De olyan rémes mese, hogy a hideg borzongatott tőle végig.

– De hát hová mehetnének.

– Hová? – No az operencziáig talán nem, legfeljebb odáig, a meddig az a táska üres lesz, a mit a Móczli a nagyságos asszony után emelt a kocsiba. – Hai-dia-dő!

Most már a vén Márton igazán jó kedvéből kezdett el jodlirozni: «hai-hai-dia-hia-dő!»

Még tánczolt is a poros úton – galoppot.

De hát lehetséges-e ez? Azzal a madonna-arczczal, a minél én szebbet, bájolóbbat nem láttam soha, – sem azelőtt, sem azóta!

Két nap múlva Loránd eltünése után úti hintó állt meg Frommék háza előtt. Az ablakból ráismertem kocsira, lovakra és kocsisára: a mieink voltak.

Valaki érkezett tőlünk!

Futottam le az utczára, hol már akkor, midőn én leérkeztem, Fromm papa nagy igyekezettel iparkodott felcsatolni a hintónak körül lekapcsolt bőrfüggönyeit.

Oh nem «valaki»: az egész család volt itt! a mennyi még otthon maradt, mind. Anyám és nagyanyám és Frommék Fannyja.

Még anyám is eljött. Szegény anyám!

Úgy kellett leemelni a kocsiról; nagyon össze volt törődve. Tíz évvel idősebbnek látszott, mint mikor utóljára láttam.

Mikor leszállt, Fannyra támaszkodott egyfelől, másfelől én rám.

– Csak be, be a házba, sürgetett bennünket nagyanyám, attól tartva, hogy szegény anyám az utczán talál összeroskadni.

Nagyon csendesek voltak mind, a kik érkeztek, alig váltottak velem szót, midőn üdvözlém őket. Anyámat felvezettük a terembe, a hol legelőször fogadtak bennünket.

Fromm mama és nagymama ez alkalommal nem kötöttek harisnyát; úgy tetszett, mintha erre a jelenésre vártak volna. Ők is igen csendesen, ünnepélyesen fogadták szüleimet; mintha minden ember attól tartott volna, hogy a legelső szó, melyet e roskadozó, kézen vezetett alakhoz intéz valaki, azt rögtön hamuvá fogja omlasztani, mint az ó-sírboltokon talált alakokról regélik.

És ő mégis eljött erre a hosszú útra! Nem várta, míg az idő átmelegszik. A zord fagyos tavaszi szélnek szembeindul, arra a hírre, hogy Loránd elveszett.

Oh ha volna mérték, mely az anyai szeretet mélységét ki tudná fejezni!

Szegény anyám pedig úgy iparkodott erőt mutatni! Úgy meglátszott rajta, hogy törekszik visszatartani ideges rohamait, épen e perczben, mely minden emléket fölidéz lelke előtt.

– No csak csendesen, leányom; – csendesen; szólt nagyanyám. Tudod, mit fogadtál? hogy erős fogsz lenni. Tudod, hogy arra szükséged van. Ne engedd át magadat az indulatnak. Ülj le.

Anyám le is ült, az asztal mellé, hova vezették és ott lefektette fejét két karjára és mivel megigérte, hogy nem sír, – tehát nem sírt.

Oh mily keserves volt ez alakot látni, a ki ide jött ez idegen házhoz s itt leborult némán, hogy ne sírjon, mert úgy igérte.

Mindenki távol állt tőle: a nagy fájdalom nagy tisztelet! csak egy alak mert közelében maradni, a kire én eddig nem is ügyeltem, a kit észre se vettem: Fanny.

Mikor úti gúnyáját leveté, egészen kék ruhában maradt. Valaha szegény anyámnak volt ez kedvencz színe, apám is nagyon szerette azt.

Ő állt anyám mellett s valamit suttogott fülébe, mire anyám felemelte fejét s mint ki a túlvilágról tér vissza, nagyot sóhajtott, magához jönni látszott s nyugodt mosolygással megszólalt, a háziakhoz fordulva:

– Bocsánat! Nagyon el voltam fogulva.

Csakhogy beszél már! Ez a hallgatás kínoz engemet nagyon.

Azután Fannyhoz fordult, azt megölelte, megcsókolta kétszer is a fejét s azt mondta Fromméknak:

– Ugy-e bár, megengedik, hogy Fanny tovább is nálam maradjon? Ő már olyan, mintha az én gyermekem volna.

Én nem voltam többé Fannyra irigy. Láttam, hogy anyám mennyire boldog az által, hogy őt ölelheti.

Fanny ismét sugott valamit anyám fülébe, mire ő fölkelt, egészen erőhöz látszott jönni; Frommnéhoz közelített, szilárd, nem ingadozó léptekkel, megszorítá mindkét kezét és azt mondá neki: «köszönöm». Még egyszer ismétlé suttogva: «köszönöm».

Mindezt én némán néztem egy szegletből. Úgy féltem anyám tekintetétől.

Ekkor nagyanyám közbeszólt:

– Nekünk sietős útunk van, leányom. Ha képes vagy rögtön jönni, jer.

Anyám helyeslőleg inte fejével s folyvást Fannyra nézett.

– Fanny azalatt itt marad, monda nagyanyám; Dezső pedig velünk jő.

Anyám e szóra rám tekintett, mintha most jutott volna eszébe, hogy hiszen én is itt vagyok még, hanem azért csak Fanny szőke hajfürtjeit simogatá.

Fromm papa sietve küldé Henriket bérkocsiért. Senki sem kérdezte tőlünk, hová megyünk? Mindenki gondolta azt, hová? miért? mi járatban? Hanem azt, hogy mi lesz ennek a mai járatnak a vége? azt csak egyedül én tudtam.

Nem tolakodtam vele. Vártam, míg rám kerül a sor. Tudtam, hogy nem történhetik az nálam nélkül meg.

A bérkocsi előállt, Frommék levezették anyámat a lépcsőn. Őt ültették fel legelébb s mikor mind benn ültünk, Fromm papa azt kiáltá a bérkocsisnak:

– A Bálnokházy-házhoz!

Tudta jól, hogy oda kell most mennünk.

Egész odáig nem váltottunk egy szót sem; mit mondhattak volna ők ketten én nekem?

Mikor Bálnokházy lakása előtt megálltunk, úgy tetszett nekem, mintha anyám egész ifjúi erővel lett volna megáldva; elől ment, arcza égett, léptei ruganyossággal birtak és fejét fenhordozta.

Nem tudom, szerencsénk volt-e, vagy előre tudatva volt szülőim jövetele? az udvari tanácsos épen otthon volt, midőn kerestük.

Kiváncsi voltam rá, vajjon milyen arczczal fogad bennünket?

Sokat tudtam már felőle, a mit nem kellett volna soha megtudnom.

Midőn szobájába léptünk, elénk jött, több udvariasság, mint szívesség látszott arczán, némi neheztelés is iparkodott azon kitünni, de az olyan volt, mintha órahosszat tanulta volna tükörből: mesterkélt, ráfogott, kiszámított neheztelés.

Anyám egyenesen odasietett hozzá s megfogva mind a két kezét, e szóval köszönte be indulatosan:

– Hol van Loránd fiam?

Nagyságos urambátyám hátraszegte az állát magas nyakravalójába s nagyot szíva fogain, kegyes elnézéssel válaszolt ez anyai kitörésre:

– Kedves asszonyhúgom, e kérdést nekem kellene legjobban erőltetnem; mert nekem feladatom kegyed fiát üldöznöm. S ha azt felelem: nem tudom, hol van? úgy hiszem, legtöbb atyafiságot tanúsítottam irányában.

– Miért üldözni fiamat? szólt anyám reszketve. Egy ifjúkori botlás miatt lehet valakit örökre semmivé tenni?

– Engem nem egy, de több ifjúkori botlás jogosít föl erre; nem mint hivatalnok csupán tartozom őt üldözni.

Bálnokházy e szónál élesen reám szegzé szemeit. Nem sütöttem le előtte az enyéimet; tudtam, hogy jogom és hatalmam van kiállni tekintetét. Majd rám is kerül a sor.

– Hogy? – kérdezé anyám. – Mi oka lehetne még üldözni?

Bálnokházy nagyon vonogatta a vállát, keserű mosolyra vonta félre félszáját, félbajuszát.

– Alig tudom, valóban, hogyan adjam ezt kegyeteknek tudtokra, ha még nem tudják. Én azt hittem, mindenről értesülve vannak. A ki tudatta kegyetekkel az úrfi eltüntét, talán megírta annak okait is.

– Igen, szólt anyám; tudok mindent. A szerencsétlenség nagy; de gyalázat nincs vele összekötve.

– Nincsen-e? szólt Bálnokházy, vállait gúnyosan felhúzva s fejét féloldalt alákonyítva. Ah, azt nem tudtam, hogy ezt nem tartják a provinczián gyalázatnak? Ezt igazán nem tudtam. Hogy egy fiatal ember, egy jurista, alig több mint suhancz, egy rangbeli férfinak, ki őt, mint rokona, házába fogadta, családja tagjává tette, atyai gondjait azzal hálálja meg, hogy nejét elcsábítja, elszökteti, pénztárát feltörni, ékszereit elrabolni segít s a becstelen nővel együtt az ország határán túlszökik. Valóban nem tudtam, hogy ezt nem tartják üldözésre méltó bűntettnek.

Szegény anyám, mintha ismételt villanyütés érte volna, úgy rázkódott össze a kétszeres vádra s sápadtan kapott nagyanyám keze után, ki maga is fehér lett e pillanatban, mint ősz haja. Ő fogta fel a szót anyám helyett, ki nem volt arra többé képes.

– Mit mond ön? Loránd nőcsábító?

– Fájdalom, hogy az. Elszökteté nőmet.

– És tolvaj! – Keserű szó, de nem tudok neki más nevet adni.

– Az Istenért, csendesen, uram.

– Hiszen láthatják, hogy egész eddig igen csendesen viselém magamat; még csak zajt sem ütöttem a kárból. Pedig a becstelenségen kivül károm is van. E hűtlen tett engem és leányomat ötezer forintig megkárosított. Ha csak magamról volna a szó, megvetéssel hallgatnék róla; de ez összeg kis leánykám takarékpénztára volt.

– Uram, ez meg lesz önnek térítve; szólt nagyanyám, de kérem, ne szóljon ez asszony előtt tovább e tárgyról. Láthatja, hogy megöli őt vele.

Bálnokházy e beszéd alatt egyre engemet nézett s nézésében sok kérdés volt, a mire én mind igen jól tudtam volna felelni.

– Azon bámulok, szólt végre, hogy ezek a fölfedezések kegyetekre nézve mind újak. Én azt hittem, hogy ugyanaz, ki kegyetekkel Loránd eltünését tudatta, egyúttal azon kényes körülményeket is fölfedezte, a mik között az eltünés végbement, miután én azt vele magam tudattam.

Most azután anyám és nagyanyám is reám fordíták tekintetüket.

Bizonyos tudomásom volt róla, hogy ez a vád alaptalan.

– Te erről nekünk nem írtál semmit; szólt hozzám nagyanyám.

– Nem.

– És itt sem említél róla semmit, míg jöttünk!

– Pedig én megmondtam azt az öcsémnek magam.

– Miért hallgattad ezt el? – kérdé most nagyanyám indulatosan.

Anyám nem tudott szólni, csak a kezeit tördelte.

– Azért, mert bizonyos tudomásom volt róla, hogy ez a vád alaptalan.

– Ohó! fráter! szólt büszke, dölyfös hangon Bálnokházy.

– Elejétől végig alaptalan, ismételtem én nyugodtan; bár minden ízem reszketett az izgalomtól.

Hanem azt kellett volna látni, mint fogtak egyszerre körül, hogy rohant hozzám anyám és nagyanyám? hogy fogta meg egyik jobb, másik balfelől kezemet, mint megfogják a vízbefúlók a mentő kezet; s hogy állt elém villogó szemekkel a büszke haragos úr? Mind a hármat elhagyta minden józansága, egyszerre kiáltottak hozzám minden hangján az indulatnak, a dühnek, az őrültségnek, a reménynek, az örömnek: «beszélj! mit tudsz? beszélj!»

– Hát beszélek. – A mint ő nagysága tudtomra adá e két rettenetes vádat Loránd ellen, én rögtön elindultam, hogy bátyámat fölkeressem. Akadt két becsületes szegény ember, a ki segítségemre jött, hogy őt feltalálhassam; két szegény iparos, ki munkáját hagyta abba azért, hogy egy elvesztett életet megmentsen. Ugyanezek lesznek tanúim arra, hogy a mit mondok, mind igaz és úgy történt; az egyik Braun Márton, a péklegény, a másik Fleck Mátyás.

– Az nőm bérkocsisa, szólt közbe Bálnokházy.

– Igen. Ő vitt el oda, a hol Loránd ideiglenesen el volt rejtve. Ő tudatta velem, hogy a nagyságos asszony másutt van. Ő vitte keresztül a határon a nagyságos asszonyt – testvérem nélkül. Bátyám pedig elindult ugyanakkor gyalog, pénz nélkül, Magyarország belseje felé; én és Márton kisértük el a hegyekig, az én zsebpénzem volt egyedüli útiköltsége, mit tőlem elfogadott s Márton legény vándorbotja egyedüli útitársa, a ki őt tovább kisérte.

Azon vettem észre, hogy anyám mellettem térdepel és megcsókol.

Ezt a csókot Lorándért kaptam.

– Ez nem igaz! ordítá Bálnokházy; nőmmel szökött. Nekem bizonyos tudósításaim vannak róla, hogy e nő a határszélen egy fiatal sima arczú férfival kelt át s azzal együtt Bécsbe is megérkezett. Az Loránd volt.

– Az nem volt Loránd, hanem más.

– Ki lett volna?

– S nem tudná azt nagyságod? Hát én megmondhatom. Az a sima arczú férfi volt Bleinberg német szinész, ki ő nagyságát Bécsig elkisérte: – – s nem ezúttal először.

Hah! A szívéig döftem neki; a mája közepéig, a hol a dölyf lakik. Olyan nyilat törtem bele, a mit sohasem fog onnan kihúzhatni. Nem bánom, ha agyonüt is már most.

Azt hiszem, ehhez lett volna is kedve: de próbálta volna most meg! Mikor egyfelől anyám, másfelől nagyanyám álltak mellettem. Nem két asszony volt az; – két nőoroszlán. Széttépték volna értem!

– Jerünk; szólt anyám, megragadva kezemet. Semmi dolgunk itt többé. – Azzal anyám előre sietett, engem közrefogtak, nagyanyám hátrafordultában egy kategorikus «alászolgájá»-t mondott Bálnokházynak s azzal otthagytuk magára.

Melanie húgom most is játszotta a cavatinát, a mit akkor nem akartam végighallgatni; mégis okos gondolat az a zongora: nem hallatszik ki tőle az utczára, mikor pörpatvar van a háznál.

A mint ismét benn ültünk a kocsiban, anyám szenvedélyesen magához ölelt és csókjaival elhalmozott.

Oh mint féltem én az ő csókjaitól! Most mindjárt Loránd felől fog kérdezősködni, azért csókol így. És én nem fogok neki felelhetni rá.

– Szót fogadtál. Vigyáztál szegény bátyádra. Segítettél neki. Kedves fiam. – Így suttogott folyvást hozzám.

Nem mertem elérzékenyülni.

– Mondd meg hát most, hogy hol van Loránd?

Tudtam, hogy azt fogja kérdezni. Szorongva húzódtam el tőle és tekintgettem magam körül.

– Hol van Loránd?

Nagyanyám észrevette szorongásomat.

– Hadd ezt most; inté anyámat. Nem vagyunk még elég biztos helyen: a bérkocsis meghallhatná. Várj vele, míg hazaérünk.

Tehát addig van csak időm, míg hazaérünk. Mi fog történni ottan? Hogyan tagadjam meg a választ erre a kérdésükre?

Alig érkeztünk vissza Frommékhoz, alig vezetett Fanny azon szobába bennünket, mely szülőim számára volt berendezve, midőn szegény anyám újolag nyakamba borult és bánatos örömmel kérdezé tőlem:

– Te tehát tudod, hol van Loránd?

Milyen könnyű lett volna azt felelnem, hogy «nem tudom». De mit értem volna el vele? Így sohasem mondhattam volna el neki, hogy Loránd mit ír a távolból, hogy üdvözli, hogy csókolja őket ezerszer!

– Tudom, kedves anyám.

– Oh, mondd sietve, hol van?

– Jó helyen van, kedves anyám; vígasztalám én és siettem elmondani mind azt, a mit tudatnom szabad volt. – Loránd benn van a hazában, biztos helyen, hol nincs mitől tartania; rokonunknál, a ki őt szeretni és oltalmazni fogja.

– De hát mikor fogod már megmondani, hogy hol?

– Majd egyszer megmondom, édes anyám.

– De mikor? Mikor? Miért nem mindjárt? Mikor?

– Majd – tíz év múlva. – Alig mertem e szót kimondani.

Mindketten elszörnyedtek e szavamra.

– Dezső! Tréfát akarsz-e velünk űzni?

– Oh, bár tréfa volna. Ez való; nagyon nehéz való. Én Lorándnak megfogadtam, hogy tíz évig nem mondom meg sem anyámnak, sem nagyanyámnak, hogy ő hol tartózkodik.

Nagyanyám érteni látszott a dolgot: szemével inte Fannynak, hagyjon bennünket magunkra; azt hitte, ő előtte nem akarom e fölfedezést tenni.

– Ne menj ki, jó Fanny; szóltam én hozzá. Én távollétedben sem fogok többet mondhatni, mint eddig mondtam.

– De hát esztelen vagy-e? förmedt rám nagyanyám, ki azt hitte, hogy kemény szóval velem sokra lehet menni. Előttünk akarsz-e titkolózni? Azt csak nem hiszed, hogy mi fogjuk őt elárulni?

– Dezső! szólt anyám, azon szelid, mindig édes hangon. Légy hát jó.

Hm. Mennyire csalatkoztak bennem. Én már nem voltam az a jó gyermek, a kit erős szóval meg lehet ijeszteni és édes szóval megszelidíteni. Kemény, érzést el nem áruló gonosz fiúvá lettem; – engem kivallatni nem lehet.

– Azt nem mondhatom meg.

– Miért nem? Nekünk sem? kérdék kétfelől.

– Miért nem? Azt magam sem tudom. De tinektek sem. Loránd becsületszavamat adatta velem, hogy hollétét épen anyánk és nagyanyánk előtt el nem árulom. Azt mondta, nagy oka van kivánni, azt mondta, nagy szerencsétlenség lenne belőle, ha ezt meg nem tartanám. Én szavamat adtam neki rá s szavamat meg kell tartanom.

Szegény anyám odatérdelt le elém, átölelt, összecsókolt, úgy kért, mondjam meg neki, hol van Loránd? Kedves «egyetlen» fiának nevezett; ezen azután sírva fakadt és én elég kegyetlen tudtam lenni, hogy minden szavára azt feleljem: «nem, – nem, – nem».

Képtelen vagyok e jelenetet végig leírni, képtelen vagyok végiggondolni rajta. Utoljára anyám elájult, nagyanyám megátkozott s én kimentem az ajtón és azután odatámaszkodtam a másik szobában az ajtófélhez.

E leírhatatlan jelenet alatt a háziak mind összefutottak anyám ápolására, ki iszonyú kinokat szenvedett s onnan egyenkint jöttek ki hozzám, ki folyvást az ajtófélen álltam s ott próbálgatták rajtam sorban rábeszélő tehetségeiket. Először kijött Fromm mama, igen szépen kérlelni, hogy mondjam ki azt az egy szót, a mi anyámat rögtön meggyógyítja; azután jött Fromm nagymama, iszonyú fenyegetőzésekkel veszekedni; majd megint Fromm papa, ki igen bölcs okoskodásokkal iparkodott rám beszélni, hogy akkor volnék tulajdonképen a legbecsületesebb ember, ha most a szavamat megszegném.

Beszélhettek nekem!

Hiszen úgy kérni csak nem tudott senki, mint előttem térdelő anyám kért! úgy átkozódni nem tudott senki, mint rettenetes nagyanyám tevé, s oly jól nem tudta azt senki, hogy milyen rossz ember vagyok én, mint saját magam.

Hagyjanak nekem békét. Nem mondhatom meg.

Utoljára kijött hozzám Fanny; odahajolt vállamra s elkezdte fejemet simogatni.

– Kedves Dezső.

Egyet rántottam a vállamon, hogy eltávolítsam magamtól.

– Dehogy vagyok én «kedves Dezső». – Nevezz inkább «infámis, rossz, átkozott Dezsőnek». – Az vagyok.

– De hát miért vagy az?

– Mert nem lehetek más. Megigértem, mert meg kellett ígérnem; s már most megtartom, mert megigértem.

– Szegény anyád azt mondta, hogy meghal, ha nem tudatod vele, hol van Loránd?

– Lóránt pedig azt mondta, hogy meghal, ha tudatom vele azt. Azt mondta, hogy a mint anyámnak vagy nagyanyámnak fölfedezem hollétét, ő vagy följelenti magát a legközelebbi hadparancsnoknál, vagy főbelövi, a mint épen kedvében lesz. S a mi családunkban az ilyen igéretek nem szoktak a levegőben eloszlani.

– De hát mi oka lehetett rá, hogy tőled ilyen igéretet csikarjon ki.

– Azt én nem tudom. Hanem azt tudom, hogy ok nélkül nem tette volna. Kérlek, eredj innen.

– Megállj Dezső, szólt ekkor Fanny elém állva. Te azt mondod: Loránd megfogadtatá veled, hogy sem anyádnak, sem nagyanyádnak meg nem mondod: hova lett? Másnak nem tiltotta meg, hogy elmondd?

– Az természetes: feleltem rá ingerült dölyffel. Mert azt a nélkül is jól tudta, hogy még az a más valaki nem született a világra, a ki azt tüzes harapófogókkal is ki birja csikarni tőlem.

– De igenis született, szólt Fanny dévaj komolysággal. Még pedig ép tizenkét év, nyolcz hónap és öt nap előtt született.

Ránéztem.

– «Te neked» mondanám meg? azt gondolod?

Bámultam ezen a vakmerőségen.

– Igenis, nekem. Minthogy adott szavad csak anyádnak és nagyanyádnak tilt nyilatkoznod. Megmondhatod nekem; én megmondom ő nekik. Te nem szóltál senkinek semmit; és ők mégis megtudtak mindent.

– De hát «senki» vagy-e te?

Fanny szemembe nézett, elkomolyodott s reszkető szóval ezt mondá:

– Ha te kivánod, – hát senki vagyok. Olyan senki, mint a ki rád nézve nem született.

E pillanattól fogva kezdett rám nézve Fanny «valaki» lenni.

Ez az ő sophismája tetszett nekem. Megálljunk. Ezen az alapon talán csak ki lehetne alkudni.

– Nehéz dolgot kivántál tőlem Fanny; de nem lehetetlent. Hanem hát várj egy kissé, hadd gondolkozzam rajta. Addig is légy közbenjáró közöttünk. Eredj be és mondd meg nagyanyámnak, hogy mit ajánlottál nekem, s hogy én arra azt mondtam: «jól van.»

Ravasz voltam. Alattomoskodtam. Arra gondoltam e perczben, hogy ha Fanny gyermekes örömmel fog berontani a szomszéd szobába s diadalmas hangon mondja el, a mit tőlem engedélyül kicsikart, akkor majd ha visszajön, mondok neki valami helynevet, a mi nem igazi, s ezzel lerázom a nyakamról.

De nem azt tette.

Csendesen ment vissza és sokára tért meg, mikor szülői a tulsó ajtón eltávoztak; akkor is sugva mondá:

– Sokáig késtem. Nem akartam anyám előtt beszélni. Most a tieid egyedül vannak, szólj.

– Még valamit elébb. Eredj vissza Fanny, és mondd meg, hogy csak azon feltétel alatt mondom meg neked a valót, ha anyám és nagyanyám megigérik, hogy a míg én nekik Loránd írását nem mutatom, a melyben őket magához hívja, őt sem maguk fölkeresni, sem mással fölkerestetni nem fogják, s ha levelet akarnak hozzá intézni, azt elébb nekem adják, hogy én küldjem el neki és senkinek még csak egy tekintettel sem fogják mutatni, hogy tudnak Loránd hollétéről valamit.

Fanny helybenhagyólag inte fejével s visszament a mellékszobába.

Néhány percz mulva ismét kijött s feltárta előttem az ajtót.

– Gyere be.

Én beléptem, ő becsukta utánam az ajtót, s azután kézenfogva odavezetett anyám ágyához.

Szegény jó anyám most már nyugodt volt, és olyan halovány. Szemeivel szinte vonni látszott magához. Én odamentem hozzá és megcsókoltam a kezét.

Fanny odahajolt hozzám és arczát közel tartotta ajkamhoz, hogy sugjam fülébe azt, a mit tudok.

Mindent megmondtam neki röviden.

Ő viszont odahajolt anyám vánkosára s fülébe súgta, a mit tőlem hallott.

Anyám fölsóhajtott és meglátszott rajta nyugodni.

Azután nagyanyám hajolt oda édes anyámhoz, hogy megtudja tőle a mondottat.

Mikor meghallotta azt, az ősz alak fölegyenesedett s két kezét feje fölé kulcsolva, rebegé izgatott látnoki elragadtatással:

– Oh, én uram Istenem! ki gyermekekre bizod a te akaratodat; legyen meg, a mit elvégeztél!

Azután odajött hozzám és megölelt.

– Te tanácsoltad Lorándnak, hogy odamenjen?

– Én.

– Nem tudtad, hogy mit cselekszel? Isten akarta így. Most már minden nap imádkozzál testvéredért.

– Ti pedig hallgassatok érte. Mert a mint fölfedezitek őt: elvész bátyám, és én nem élem őt túl.

A vihar elcsendesült, ismét kibékültek velem. Szegény anyám néhány percz mulva elaludt, és szunnyadt édesdeden.

Nagyanyám inte Fannynak és nekem, hogy hagyjuk őt most magára.

Mi leeresztettük az ablak-függönyöket s kimentünk a szobából.

Mikor kiléptünk, azt mondtam Fannynak:

Most már becsületem a te kezedbe van letéve: úgy viseld gondját.

A leány égő lelkesüléssel nézett szemembe és azt mondá:

– Ott fogom azt őrizni, a hol a magamét.

Ezt már nem a gyermek mondta; – hanem a szűz.

Mintha két elátkozott daemon harczolt volna a föld felett, egyik tűz-, másik jégfegyverrel, oly gyorsan változott az időjárás. Május közepén már olyan rekkenő meleg lett, hogy a mult héten még csonttá fagyott föld most már repedezni kezdett.

A szemünk elől elveszett vándort megtaláljuk azon az alföldi rónán, a hol még a hány kocsinyom, annyi országút.

A sík rónán este van már, a nap nemrég áldozott le, felhőtlen piros eget hagyva maga után; a láthatáron két-három helység tornya látszik, mind sokkal távolabb, mint hogy az a vándor, ki előttünk siet, éjszakára gyalog beérhetne valamelyikbe.

A por nem lepte még annyira be, a nap nem sütötte el annyira arczát, hogy e szép nemes vonásokban a pozsonyi ifjúság büszkeségét, Lorándot fel ne ismerhetnők.

A hosszú út, a mit idáig tett, nem lankasztotta el izmai erejét: ugyancsak iparkodni kell annak a lovasnak, ki háta mögé jön, hogy koczogva beérje.

A lovas kurtára húzott kengyelben ül, huszárok módjára, öltözete ezüstgombos mente, zsíros kalap, rongyos veres nadrág; s félvállra vetett kopott farkasbőr-kaczagány; oldalán széles tüszőt visel, s abból két pisztoly agya látszik elő, csizmaszárába ezüst-veretes kés van dugva. Lova szerszámán is úgy csillog az ezüst, mint gazdája rongyos, foltos ruháján.

A lovas rég közelít már ügetve a gyalog utazó felé, a ki még csak arra sem méltatta eddig, hogy visszanézzen, ki jön a háta mögött.

Mikor aztán utólérte, odarúgtatott mellé.

– Servus, diák!

Loránd feltekintett rá, s hasonló kötekedő hangon fogadta a szót.

– Servus, czigány!

A lovas e szónál ellökte melléről a féloldalt fityegő kaczagányt, hogy a pisztoly agyát láthassa a diák s gondolhassa felőle, hogy ha czigány is, de valamivel több, mint muzsikus.

Loránd pedig annyi megszeppenést sem tanúsított, hogy görcsös botját levetette volna a válláról, melyre csizmái voltak felakasztva. Mezítláb utazott. Így még olcsóbb.

– Ej ha! De kevély vagy a piros csizmáidra; gúnyolódék a lovas, Loránd mezitelen lábaira kacsintva.

– Könnyű neked onnan a deresről, – vágott vissza Loránd.

Jelent pedig a «deres» olyan négylábú állatot is, a mit ez a lovas nem örömest hallott emlegetni.

– Magam nevelése! szólt büszkén s némileg mentegetőzve e vágásra.

– Tudom. Ismertem még kis kutyakölyök korában.

– Hát aztán hová baktatsz most, diák?

– Megyek Csegére, papolni, czigány.

– Aztán mit kapsz a legátióból, diák?

– Húsz ezüst forintot, czigány.

– Hát tudod mit? diák; mondok valamit, – ne menj te most Csegére; térj ki ide a juhászhoz, a hol azt a cserényt látod, aztán várj reám ott holnapig, akkor én visszajövök, ott aztán mondd el nekem a prédikácziódat, én még soha sem hallottam olyat. Én adok neked érte negyven forintot.