BUDAI SÉTA

Mióta a csillagos hálósipka, a pázsitzöld nyakkendő meg a kávészinü frakk divatba jött, hirtelen megszaporult azoknak a száma, akik Budára mennek, a görbe utcákba, a törpe házikókba, egy kis hangulatért. Azelőtt – alig pár éve – egészen egyedül bandukoltam ezeken az utcákon. Mostan már seregestül törtetnek utánam a széplelkek, az esztéták, a smokkok. A Biedermeier idők visszatérte aktuálissá tette a legrongyosabb közt is és ideszabaditotta a közönyösöket, a filisztereket, s a levegőző családapákat, akiknek ehhez a cukros és tipegő intimitáshoz semmi közük. Idegenek dulják minden kedves fészkünket. A csöpp vaserkélynél, amelyet órákig simogattunk a szemünkkel, bámulók állnak, a büvös kis ház előtt betegarcu müvészek, pedig mintha csak a mi titkunk lett volna valamikor és a cukrászdában, a csendes elhagyott, előkelő várbeli skatulyában is társaságok ozsonnáznak. Csak a Baedecker és a cicerone hiányzik még.

Most pedig jó lenne egyedül lenni. Nehéz aranyak hullanak a kabátomra, a zsebeimre, az arcomra. A levegő oly tiszta és átszürt, hogy kortyintani, szürcsölni kellene, metszett kristálypohárból kellene inni, mint a drága és tüzes bort. Buda föl van fedezve, de ezen a délutánon ujra fölfedezzük magunknak. Minden demokrata élvező ellenére is a mienk lesz. Mit félsz, szivem? Mi ketten ugy tudunk Budát játszani, mint senkise. A hidfőnél még 1910-et irnak. Később azonban minden dobbanásod egy percet jelent, minden lépésem egy év és minden utca egy század. Mire leszáll az este, mi ketten már a tizenhetedik században leszünk, vagy még távolabb és valamely kert előtt sápadva és csodálkozva hallgatjuk a villamos csengetését, amely hihetetlenül csörömpöl át hozzánk, messziről, több század távolságából.

Még mindig nem értem célhoz. Ezek az emberek még érdeklődnek irántam és a lépésem neszére még mindig fölfigyelnek és kidugják a fejüket a csendből és a magányból. Távolabb kell mennem. Oda, ahol már egészen közönyös vagyok, akol a lét oly csendeskésen és álmatagon folydogál, hogy az emberek össze se rezzennek, de szinte belemerülnek az életük unott szövetébe, a kép egyöntetü és aszu harmóniájába. Egy görbe hegyi utcán kell elcsapódnom. Itten áll egymás mellett négy-öt pofoncsapott tabáni ház és egy fuldokló petroleumlámpa, levegőért kapkodva a szélben. A kerités mögül pompásan megfigyelhetem a lakókat, akárcsak a nézőtérről a szinészeket.

Vajjon tudják-e, hogy szinházat játszanak és bámulja öket valaki, sóváran, elirigyelve tőlük az életet és az idillt? Közönyösen ülnek, lógó kezekkel, tágranyitott szemekkel és semmitse csinálnak, semmire se gondolnak, csak élnek. Ez a tiszta élet, a netto-élet, minden idegen anyagtól megtisztitva, az esszenciák esszenciájával. Vajjon érzik-e ugy, ahogyan én? Mostan egyszerre megmozdulnak, mint a bábok és kotorászni kezdenek a vasrács mögött, végigjártatva szemüket az üres kalitkán – hová röpült belőle a madár? – a göröngyös és vásott lépcsőkön, a gyékényen, a folyosón, amelybe megrekedt az évszázados csönd. Lassan feküdni mennek, mert későre jár, hét óra van már. Vajjon mit szólna az a fehér nénike, vagy az az öreg ur, ha gyengéden megkocogtatnám az ablakát? Talán-talán meg is repedne az ő gyenge szivecskéjük. Igy az estében és az árnyékban a bő kabátommal és a feléjük feketedő keménykalapommal barátságtalan vendég lennék nekik, ismeretlen, idegen, ördögi vendég. Vajjon egyáltalán megértenének-e? Ugy vettem észre, hogy ezeken a sétákon mindenütt sanda szemek kisérnek, tartanak tőlem, mint egy tolvajtól, hiszen mit is kereshet itt az, akinek otthon kényelmes lakása van vizvezetékkel és villanyvilágitással, mit kereshet mást, mint aranyat és vért. A szél a lámpalángon fantasztikus gyilkosságok gondolatát táncoltatja.

Ezek a jámbor és bölcs emberek nem ismerik el, hogy van más szükségletünk, mint a béke, a kávé és az álom.

Nekem is okosabb lesz gyorsan kereket oldanom.

Egy erre vetődő rendőr figyelni kezd…

MÉCS

Multkor este hét és nyolc között, hogy a sötét fasorban bandukoltam, egyszerre olyan érzés lepett meg, mintha hónapok óta először mennék haza. Egy esőcsepp bukfencezett le az égből, éppen az orrom közepére. Azután jött a második, a harmadik és a negyedik. Lassanként az egész alkony összekuszálódott s nedves esernyőhangulat terjesztette ki fekete szárnyát a város fölé. Mire hazaértem, már millió és millió fürge cseppecske táncolt az udvaron. Belenéztem a kékes-szürke derengésbe és ugy láttam, hogy a hosszu esőfonalak hangjegyekké kampósodva, sürün aláhuzdalt nyolcadokban, tizenhatodokban és harminckettedekben kapcsolódnak bele a szeptemberi szonátába. Még a házmester is megfeledkezett méltóságáról s egy pillanatra kidugta fejét a daloló esőbe. Az ablakomon pedig remegő dobolás hangzott, cirpelő üveghangok, titkos percegések, az esőcsatornák nedves locsogásba halkuló pianisszimói, majd a fák nyögése s a megereszkedő ajtók sóhajai. Egy darabig, vállamon a felöltővel, kezemben a bottal, mozdulatlanul hallgatom az őszi koncertet. Azután egy pityergő, szentimentális cseppecske átvette a vezetőmotivumot.

– Csakhogy megjöttél valahára – szólott s nyomban könnyé olvadt az elhomályosuló üvegtáblán. – Csakhogy itthon vagy te is, kávéházak nomádja, aszfaltok beduinja. Egész nyáron vártunk reád. De nem jöttél és inkább táboroztál idegen szobákban, vagy kék azurból szakitottál magadnak sátort, semhogy haza nézz. Ma azonban az első őszi estén, először annyi idő után, visszatértél és észreveszed, hogy itthon vagy. Mit tétovázol még?

Sok apró csepp verődött izgatott staccatóban az ablaktáblához.

– Vedd le a kalapod!

– Akaszd fel a botod!

– Vetkőzz le!

– Ülj a karosszékbe!

– Ülj le, ülj le!

Ismételte az esőcsepp és tovább pityergett.

– Nem veszed-e észre, mennyire átalakult a ház? Még tegnap nyitott ablakokon keresztül gondtalanul léphetett be minden szobába az este. Ma mindegyik ablak be van csukva s mi szorgalmas esőcseppek összemázoljuk az üveget, hogy semmi se zavarja a szobák alkonyatát. Azt mondhatnám, hogy az őszi intimségben ti a téglák hus-anyaga vagytok és most visszahengeredtek oduitokba, akár a csiga a maga héjába s csak ebben a barátságos összeszorultságban érzitek egymást igazán. Vagy megláttad-e volna máskor azt a vasalót tüzesitő cselédleányt, aki a második emeleten vörös köröket cirkalmaz a levegőbe? Ez már az ősz leánya. A lámpa is több szeretettel világitott eléd, hogy feljöttél a lépcsőházban. Ezen az estén jól teszed, ha leveted léha nyakkendőd, ha elfelejted az operettmelódiákat és minden nyári ürességet s szétrakva holmidat, belemelegszel szobád hangulatába. Ereszd le a függönyöket.

Leengedtem a fehér csipkefüggönyt és meggyujtottam a lámpám. A botom és a kalapom felakasztottam a fogasra. Leültem a karosszékbe. A szeptemberi szonáta zajongó sforcatókkal tovább dobolt az ablakon.

– Emlékszel-e a gyerekkorodra? Ezek azok a felejthetetlen esték, melyek a kalendárium szerint a nyárba esnek még, de valóban már ősziek. Gondos kezek ilyenkor lopják be hüvösödő verandákrol a székeket és ilyenkor vacsoráztok a szokottnál is hangosabban, hogy meg ne halljátok a korai harangszót. A macska, a spiritus familiaris halk dorombolásával néhány taktust illeszt a szeptemberi szonátába. A feltornyozott vánkosok árnya pedig végignyulik a falakon, mintha maga az élet játszana laterna magicá-t. Ezek a hangok, ezek a szinek és az otthon illata mind beleolvad a szonátába, az elmélyülő magány végtelenségébe, amelyet csak néha érezhetsz s most, mikor mi apró vizcsöppek ütemekre szedjük és kiverjük az ablak üvegklaviaturáján. Hasonlókról beszél az a magányos petróleumlámpa, kis állomásokon valamelyik sötétbe vesző uton, amelyik évek egyhangu bánatáról egyszerre lebbenti fel a fátyolt. Vagy az a kutyaugatás, melyet a röpülő vonatról hallasz falukból didergő hajnalokon. Egy egész élet szomoru intimsége van ezekben a motivumokban. Emlékszel-e még reájuk?

Az esőcsepp siró triolákban patakzott szét az ablaktáblán.

– Most ilyen pillanatok várnak reád. Ezért ne menj el hazulról. Ma este először hallod meg az óraketyegést és az órát, régi jóbarátodat nem tekinted többé holmi időmérő-szerszámnak, mint nyáron, hanem a szeptemberi szonáta hangszerének. A sötét folyosókon átsóhajtó zongoraszó is lelkedhez ér. A butorok se lesznek többé tárgyak. Asztalod, széked, ágyad megelevenül és oly biztonsággal tölt el, mintha gyökeret vernének a padlóban s téged is körülhálóznának sok, sok láthatatlanul finom hajszálgyökerükkel. Dobd el tehát a ficsuras cigarettát, keresd elő dohányszitád és markolj bele a leányosan szőke dohányba. Melegitőd ma is kibontja lila tüzvirágait. Azután huzd füledre a paplant és melegedjél át, ha pedig félsz, veszsz el a nyugalomban, a csendben és az emlékekben. De ne menj ki a kertbe, ne menj a haldokló rózsák közé, maradj itthon.

Az eső dörgő fortisszimója rázta ablakomat:

– Ne menj ki! Ne menj!!

A szeptemberi szonáta végéhez közeledett. Néhány békülékeny vizgyöngy már a szeptimenakkordot pedzette az átlátszó függöny mögött. Az ablak nedvesen és maszatosan, de szelid nyugalommal nézett reám, mint két kisirt szem. A gyorsforraló szeszgőzei széles lángbokrétává gyulladtak. Aranyos nyugalom hullámzott végig a szobán s bélelt otthoni cipőmet felhuzva, kezemben egy elhájasodott konzervativ lappal, végigfeküdtem a divánon és ábrándos pipaszónál csendesen olvasni kezdtem.

– Kipp-kopp, jó estét! – dalolta a szeptemberi eső.