V.

Mikor beléptek az Eriksenné zeneszobájába, az asszony a zongorához támaszkodva állt és Mencsikoffal beszélgetett. A házi úr a szürke divány sarkában ült két nő között, a kik közel hajolva hozzá, épen hangosan nevettek valamin. Az egyik egy amerikai hegedűművész felesége, szép volt, mintha egy Mackart-képből vágták volna ki a fejét. Göndör, barna haj fogta körül kicsit sárgásbőrü, erősen rózsás arczát. A másik egy hatalmas termetű német énekesnő égszinkék selyem ruhában, nagy volt, lenhajú, kékszemű és széles piros ajkait mindig egy kicsit szétnyitva tartotta.

Mary és Oszkár idegenek voltak ebben a társaságban, mindenki csak zenéről és művészi sikereiről beszélt. Az asztalnál is többnyire szótlanul ültek egymás mellett. Körülöttük élénken folyt a társalgás, mindenki alig várta, hogy szóhoz jusson és magáról beszélhessen, leszámitva az amerikai nőt, a ki távollevő férje helyett dicsekedett.

Nagyon kedves volt a társaság, épen olyan mint mindig, ha művészek vannak együtt. Mary egész otthonosan is érezte magát, neki csak a téma volt idegen, mert egyáltalán nem értett a zenéhez.

Oszkár azonban még sohasem volt ilyen társaságban, neki különös és új volt a nagyúri, fényes ebédlőben az a bizalmas, szókimondó modor, melylyel itt az emberek egymással beszélgettek. Csodálkozva nézte Eriksennét, a kit Lahmannál egészen másnak ismert, nagyon finomnak, ábrándosnak és halkszavúnak, most hangos volt, vidám, sokat nevetett és feltünően kaczérkodott Mencsikoffal.

A legtöbbet a háziúr beszélt, erőltetetten kedélyeskedő modorban adta elő hangversenyéleményeit.

– Igen – fejezte be egyik apró történetét – a művészek gyakran merész turpiságokkal élnek, hogy a sikert biztosítsák maguknak.

– De mennyire szükséges is nem egyszer – mondta Mecsnikof – magam is…

– Pardon – Eriksen szavába vágott – most jut eszembe a legjobb, a mit megértem. Egyszer Frankfurtban jártam üzleti ügyben és a milyen zenebolond vagyok, az estét persze hangversenyben töltöttem. Valami lengyel zongorista, egy híres Liszt-játékos solo-estélye volt. A mint a drágapénzen váltott helyemet elfoglaltam, egy hely húsz korona volt, csodálkozva látom, hogy a zongorán két hatalmas gyertyatartó áll. Kénytelen voltam azonban belenyugodni a dologba, már nem értem rá felvilágositást kérni, mert megjelent a művész és játszani kezdett. Kitünően értette a dolgát, meg kell adnom. Teljesen átengedtem prózai lényemet a zene varázsának, mikor egyszerre óriási robaj ijeszt fel álmodozásomból és látom, hogy az egyik gyertyatartó a legmerészebb futam közben leesett. Az egész közönség összerezzen, több hölgy sikolt, néhány el is ájul, de az én művészem nyugodtan játszik tovább és egy pillanatra sem hagyva abba a nehéz rapsodiát, lehajol, felemeli a gyertyatartót és a helyére állitja.

Mindenki ámulva nézi, a darab végéig síri csend és áhitatos némaság uralkodik az egész teremben, de mikor a művész befejezte játékát, olyan tapsvihar és tombolás tört ki, a milyet még életemben nem hallottam.

Magam is elragadtatva csudáltam a nagy férfiú lelkinyugalmát, a míg később egyszer valahol elmeséltem az esetet és akkor megtudtam, hogy ez egy állandó trükkje volt, a melylyel a legkényesebb közönség előtt is biztosította mindig a sikerét.

Eriksen elégedetten dőlt hátra karosszékében és programmszerűen, hangosan kaczagott.

– Nekünk is ki kell találnunk valamit, ha együtt megyünk majd hangversenykörútra – mondta Lolo Mencsikofnak.

– Nekünk megvan már az, a mi feltétlenül biztosítja sikerünket.

– Nos és mi az? – kérdezte Eriksen – halljuk! Én mint férj jogosan érdeklődhetem.

– Hogy lehet ilyet még kérdezni is, hát nem elég biztositék, a nagyságos asszony meglepően gyönyörü megjelenése.

– Ezt már igazán nem tűrném – kiabált a szőke nagy énekesnő, – hogy így udvaroljanak jelenlétemben a feleségemnek.

– Én nyugodt vagyok a Lolómat illetőleg – ez volt a háziúr egyik legkedvesebb, sokat hangoztatott kijelentése.

Lolo megsimogatta az ura rövid ujjú, kövér, fehér kezét. – Igazad van édes piczikém – hizelgett kedvesen.

– Isten tartsa meg a nyugalmát – mondta gúnyosan a szőke.

Oszkár ránézett az asszonyra, aztán az urára, aztán a szép Mencsikofra és saját tapasztalatai jutottak eszébe. Vajjon ez a kis ember csakugyan bízik a feleségében, vagy neki csupán dísztárgynak kell, a ki bármi áron, de biztosítsa neki, az ambicziózus kis zsidónak, hogy művészek, írók, szóval nevezetességek forduljanak meg a házánál?

Nagyon furcsa volt mindez az Oszkár szemében és egyszerre az asszonynyal eltöltött tavaszi idilljét is egészen más színben látta.

A háziúr felemelte a poharát. – Engedjék meg, hogy ezt az aranyszínű rajnai bort a Mary barátnőnk egészségére üritsem.

Koczintott a leánnyal és hogy jobban megnézte őt, rajta is felejtette a szemét. Nagyon szépnek találta a sötétzöld ruhában, a mely kicsit halaványnyá tette, de annál finomabban tüntette fel a vonásait.

– Milyen gyönyörű virágai vannak – jegyezte meg aztán, mintha azokban gyönyörködött volna.

Marynak egy csomó lila-rózsaszin orchidea volt az övébe tűzbe.

– Ilyet még csak kirakatban láttam, – mondta az amerikai asszony, – soha sem volt még olyan heves bámulóm, a ki ezekkel a drága virágokkal ajándékozott volna meg.

– Valld be Mary, kitől kaptad – és Lolo jelentőségteljesen nézett Oszkárra.

– Magam vettem – felelte Mary egyszerüen.

– Mutasson egyet – kérte Mencsikof.

Mary kihúzott egy szálat a csokorból és átnyújtotta Mencsikofnak.

A művész egy ideig a lámpa felé emelve nézte, a mint a villany fénye átvilágitott a finoman erezett szirmokon.

– Ez a legszebb virág – mondta – titokzatos, csudálatos, szelid és buja egyszerre. Olyan mintha egy szőke, hideg leány valahol az indiai templomokban, a tarka pompa között, a hol fényes szemű, sötét bőrű, ékkövekkel telerakott nők csábítják a férfiakat, vad, keleti tánczba kezdene a forró éjszakában, disztelenül, karcsún, fehéren, egy nagy, kétségbeejtő érzelem hatása alatt.

Sápadt arcza kipirul, tiszta bőre ég, szőke haja leomlik a tánczközben és szemérmesen eltakart válláról lecsúszik szűzi ruhája.

Nem látják mindezt a rózsaszínű, halaványeres, különösre kinyilt szirmokon? Milyen üde most még és milyen hirtelenül fog elhervadni, a mint az én szőke nőmnek is hirtelen kell meghalnia a táncz után, megöli a szégyen, a mint abbahagyja és tudatára ébred mezitelen vállainak, égő arczának. Szegény, szép fehér leány mereven, hidegen alszik az ezer csillagos, indiai éjben. Ezt a virágot szeretném elmuzsikálni és azt a lányt. Majd egyszer megcsinálom.

– Kegyedhez nagyon jól illenek az orchideák – tette hozzá Maryhez fordulva.

– Egy dalt írjon róla és én majd eléneklem – mondta Lolo és ajkához emelte a virágot.

– Oh kedves barátnőm, nem talál magához ez a furcsa virág, sokkal egyszerűbb, illatosabb diszt és hangulatot kiván a maga lénye.

Az asszony engedelmesen tette le az orchideát, a melyet a férje vett a kezébe, egy ideig nézte, de minthogy semmi találó sem jutott eszébe, hármat köhintett, visszaadta Marynak és a boráról kezdett mesélni, hogy hol, mikor és mennyiért vette.

Mary hosszú, fehér kezében tartotta az orchideát. Mencsikof áthajolt az asztalon és halkan mondta. – Tűzze a szép hajába.

– Sohasem tűzök virágot a hajamba – felelte Mary és elengedve az orchideát, önkénytelen mozdulattal a kontyához nyúlt.

Oszkárt boszantotta a Mencsikof bizalmaskodása, felvette a virágot és mikor a leány beleegyezőleg bólintott, a gomblyukába tűzte.