Front matter

Note: Images of the original pages are available through HathiTrust Digital Library. See https://hdl.handle.net/2027/nyp.33433045376567

Krúdy Gyula

Mákvirágok kertje

Budapest Franklin Társulat

1914

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA

MÁKVIRÁGOK KERTJE.

I. A majális.

Margitvára a Duna mentén feküdt és a Merseházyak kastélyán kívül csupán néhány viskó húzódott meg a parton. Aranymosó parasztok laktak ott, a kik még Mária Terézia királynőtől kaptak engedelmet, hogy a Dunából aranyat halásszanak, midőn a kegyes királynő Margitvárott mulatott.

A kastélyt kívül lőrések és bástyák védték, a felvonóhídnak ugyanazon szerkezete volt, mint Zsigmond király idejében és a Merseházy grófok mindig passziójukat lelték abban, hogy a cselédség – a vár népe – középkorias öltözetben szolgáljon a kastélyban.

Bár csak évente egyszer szokott lenni vadászat a kastélyt körülvevő rengetegben, a várnagy minden este felvonta a hidat és a kapus megfújta a kürtöt, holott ezt nem igen hallotta más, mint a szarvasok.

A legközelebbi plebániáról néha eljött a pap és misét mondott a kastély kápolnájában az elhalt Merseházyakért, valamint a várnép áhítatának öregbítésére.

A szobákat állandóan szellőztették, télen fűtöttek, mintha mindig közelegne az uraság és a szobalányok és inasok takarítottak. Letörölték a képek aranyrámáit és a piros szőnyeget kiporolták a lépcsőházban.

Semmi nagyobb előkészületet nem okozott tehát Milfay Olivér megérkezése, a ki Merseházy gróftól engedelmet kapott, hogy hátralevő életét a margitvári kastélyban nyugalomban és békében eltölthesse.

Poroszkai uram, – a kinek már a szépapja is várnagy volt Margitvárott, – elmagyarázta a vendégnek a keletre és délre fekvő szobák előnyét, hátrányát. Leginkább az úgynevezett Mária-Terézia lakosztályt ajánlotta figyelmébe, a hol a nagy királynő egy éjszaka meghált. Az ágy és a bútorok ugyanazok, a piros selyemmel behúzott falról rózsaszinű arczczal, fehér parókával, virágos szoknyában nézegetett alá a császárnő, míg szemben vele az ifjú József császár keskeny arcza figyelte a látogatót.

A széles diófaágyat megtapogatta Milfay Olivér, a karosszékeket kipróbálta és a kopott aranyozású fürdőkádat szemügyre vette.

– Igen, itt megmaradhatok, – mondta egykedvűen.

A kandallóban, a melyet egy márványból faragott szarvasvadászat díszített, nagy lánggal égett a margitvári uradalom fája. Míg az éjjeliszekrényen, a rózsaszinű gyertyák mellett még ott feküdt ama könyvecske, a mit a királynő elalvás előtt olvasgatott.

Milfay a kezébe vette a könyvet, német versek voltak benne, irta D. Augustiner. A czímlapon virágos koszorúban hempergő kövér angyalkák, a koszorú közepén egy meztelen telt asszonyi váll. A fejből csak a hajfürtök, a kézen karperecz és a karkötőben kis amulett, igen apró, alig látható M. T. betűkkel. Milfay, bár nem volt költő, kitalálhatta, hogy D. Augustiner a nagy királynőnek hódolt e verseskönyvben.

Pengősarkantyús, pirosruhás, leventeképű huszár lépett be.

– Ez János, – mondta a várnagy.

A huszár összeütötte a sarkantyúját.

– Méltóságos úr, parancsát várom.

Milfay legyintett.

– Semmi sem kell.

A várnagy még megtanította arra a vendéget, hogyan lehet az ágyból csengetni a földszinten levő cselédségnek, aztán mély meghajlással elköszönt.

A villamos csillárok a három szobában ragyogva égtek és Milfay sétálni kezdett a piros szőnyegen.

Valamikor kastélyban pillantotta meg ő maga is a napvilágot. Kamarás volt, úr volt, a míg a lovak meg a kártya koldusbotra juttatták. Alig múlott el negyven esztendős, már fulladozott az adósságoktól. Régen agyonlőtte volna magát, de nem volt hozzá elég rosz kedve sohasem. Mindig reménykedett, hogy majd segítségére siet valamely láthatatlan kéz. Vagy únott egykedvűséggel tűrte a pénztelenséget és a pénztelenséggel járó megaláztatásokat. Merseházy ajánlatát elfogadta, mert már a szállása is veszedelemben forgott Bécsben és magában számítgatta a napokat, mikor költözik ki a Práter lombos fái alá.

– Mit fogok én itt csinálni? – kérdezte, midőn levetette magát egy karosszékbe.

Búbánatosan nézett körül a fejedelmi bútorokon, majd kinyitotta az ablakot és kikönyökölt a kora tavaszi estébe. Körül a rengeteg, a fákon túl a Duna búsan csillogott és a kastélyban és kastély körül olyan csend volt, mintha mindenki meghalt volna.

Csengetett a huszárnak.

A jóképű legény eleven léptekkel termett előtte.

– János, vacsorázni akarok.

– Igenis. Már terítettünk az ebédlőben. Tessék parancsolni!

Kitárta az ajtót és a lámpásoktól ragyogó folyosón át az ebédlőbe vezette a vendéget.

Az ebédlő olyan magos volt, mint egy templom. Körül a falakon régen elmúlt urak kergették a rókát vagy űzték a szarvasgimet. Amott egy fátyolos kalapú amazon repül át a sövényen kopói után. Itt kelevézzel állnak szembe a fekete medvével.

Az asztal csillogott az ezüsttől. Középen piros rózsák, az ajtó nesztelenül nyilott és sárgacsizmás fiatal inasok hozták a vacsorát. A huszár a boros edénynyel a vendég háta mögött foglalt helyet.

Olivér egykedvűen ivott-evett. Egy őszfejű kulcsár bőrkötéses könyvben nyújtotta át a borok jegyzékét, Poroszkai, a várnagy szivarosdobozokkal megrakodva jött be az ajtón, egy apródruhás fiú csibukot és dohányt hozott. Mind nesztelenül jöttek és nesztelenül távoztak, mint a mesebeli dsinnek. Milfay Olivérnek valóban nem lehetett olyan kivánsága, a mit látszólag ne teljesítettek volna.

Éjfélre járhatott, a mikor a szobájába tért. A míg a huszár vetkőztette, az ágy előtt a szőnyegen asszonyi kontyból való vas hajtűt fedezett fel.

Csak egy rongyos vas hajtű volt, Milfay Olivér mégis felvette, kezében megforgatta és valami babonás gondolattal a párnája alá tette.

A míg a nagyon széles ágyban elnyújtózkodott, félig lehúnyt szemmel arra gondolt, hogy a hajtűt még a szép királyné felejtette el, tehát véle fog álmodni az éjszaka.

Pedig magában egészen pontosan tudta, hogy a hajtű senki másé nem lehetett, mint az ágyat vető szobaleányé.

*

Merseházy Miklós zseni volt.

Semmi más csupán: zseni. Mert az akart lenni. Még a grófi czímet is elhagyta a neve mellől, legjobban szerette M. M.-nek irni a nevét, s mert hisz azt mindenkinek kötelessége tudni, hogy a két szürke betű őt jelenti.

Fiatal korában fehér nadrágban és kék frakkban járt, szerette az aranycsikos harisnyát félczipője felett, – holott ez már az ő fiatalkorában sem volt divat. Á la Romantique nevü hajviselete volt és költeményt csak azért nem irt, mert lenézte azt a munkát, a mely tollal és papirossal dolgozik. «A szivnek és az elmének kell érezni a költeményt, – mi köze ahhoz más embernek, hogy én mit gondolok és érzek?» – mondta, miután a legszebb verseket elgondolta.

Négy-öt nyelven teljesen folyékonyan beszélt, de állandóan magyarul szólott, még Párisban is. «Olyan gazdag ember vagyok, hogy megengedhetem magamnak ezt a lukszust», – ez volt a véleménye.

A legjobb lovakat tartotta istállójában, de a lóversenyt megvetette. «Én nem tartok érdemesnek senkit, hogy vele versenyezzek», – mondta vállat vonva.

Két vasuti állomás is volt a birtokán, de kedvencz szokása volt a gyorsvonatot az őrháznál megállíttatni. «Megfizetem», – mondta.

A nőkkel temérdek baja volt életében, mert megvetette a nőket.

Szinházat tartott a székvárosban, de a szinésznőknek nem volt szabad vele kaczérkodni. Egyáltalában tilos volt a kaczérkodás.

Párisban vagy Moszkvában hideg tekintettel fogadta a legelső dámák hizelkedését és nem indult meg a legszebb tánczosnői pirouetten sem, ha az neki volt szánva.

Ellenben ismeretlenül és rejtőzködve igen sokat mászkált kis nevelőnők vagy polgár-kisasszonyok után. Álnév alatt bemutatkozni a nőknek, a rendes szokása volt. Olykor pazarló az őrületig, máskor fukar, mint egy uzsorás. Húsz kalapos volt Bécsben egymás mellett, a mely boltokat ő rendeztette be különböző kalapos-kisasszonyoknak. Ellenben egy szegény kis tanítónő, a kit szégyenbe ejtett, a Dunába ugrott és Merseházy Miklós évekig könnyezve gondolt a leányra. «Ha tudtam volna, hogy ennyire tisztességes – feleségül vettem volna.»

Majd a czirkusz világába lépett és nagyon tisztelte azokat a nőket, a kik a trapézon biztosan dolgoztak. Buscheller Helén angol lovarművésznő kedveért Kievtől Irkutzkig utazott egy nyáron. Tom, Tim és Tam sodronyművészeket a csallóközi kastélyában hetekig vendégül látta. Ebben az időben az volt a meggyőződése, hogy csupán azok a nők érnek valamit, a kik a vágtató paripa hátáról keresztül ugranak az abroncson, vagy legalább is tiz ölnyi magasban a kötélhintán mutatkoznak. Majd Pétervárott vítőr-párbaja volt a franczia attaséval Ros’de Nil Excentrique tarlatán szoknyácskájáért és szerencsés megmenekülése emlékére nagyobb összeget helyezett el alapítványképen a Der Artist czímű lapnál szerencsétlenül járt czirkuszi művésznők segélyezésére. És visszaköltözött a nagy Duna mellé, halászott, vadászott, hosszúszáru csizmában járt és a régi Vasárnapi Ujság bekötött évfolyamait lapozgatta. A gólya, mely fészkén kelepelt a kis parasztház tetején, mindig elandalította és alkonyattal Favérrel, az öreg aranymosó paraszttal hosszan elbeszélgetett a folyó lilaszinű partjain. Sűrű fekete szakáll övezte napbarnított arczát, horgas orrával, tollas fövegében igen hasonlított honfoglaló őséhez. Zömök lett, holott azelőtt karcsú frakkpan úgy repült a bálteremben, mint egy jogász. Erejét fiatal fákon próbálgatta, a melyeket tövestől kicsavart, ha rosz éjszakája volt. Talán ugyanezért gondolta a pozsonyi grófné, Seresdy Ilona asszony, hogy itt volna az ideje annak, hogy Miklós gróf régi álmát valóra váltsa: feleségül vegye az ő Pálma leányát. Pálma komtesz ugyanis már tizenhat esztendős kora óta várt egy pozsonyi régi házban Miklós grófra, az esztendők elrepültek, mint szálló madarak, de a reménység egy perczig sem hagyta el az öreg grófnőt és leányát. Pálma grófné az oltárterítőkön kívül csupán Miklós grófnak himzett meglepetésszerű tárgyakat és minden héten imádkozott érte a régi templomban.

Az öreg grófné tehát finoman stilizált franczia levélben tudakozódott kedves unokaöcscsétől, hogy milyenek mostanában az utak a Csallóközben, nem áradt-e ki a Duna és érdemes-e megnézni a sziget gyönyörű ligeteit, a krónikákban emlegetett Magyarország aranykertjét?

A gróf tüstént válaszolt.

A Csallóközben mocsárláz pusztít és az utakat befolyta az áradó Duna.

Nagyobb biztonság kedvéért csónakon egy távoli szigetre vitette magát, a hol csupán egy vadászkunyhó állott és napokig vadászott vizimadarakra. Egy tarisznya patront puskázott el, a míg haza bátorkodott.

– Miklós még nem érett ember, – mondta Pozsonyban a grófné lányának és tovább himezték az oltárterítőket.

Ugyanekkor Merseházy Miklós is elhatározta, hogy szakít magányos életével. Hat kastélya volt a környéken. Tetőtől-talpig berendezve valamennyi, csupán a vendégekre vártak a pompás szobák. Fiatal korában tartott is itt országraszóló mulatságokat, vadászatokat, hol az osztrák főherczegek parasztlányokkal tánczoltak és vizi ünnepélyeket, a hol angol lordok hajtották az evezőt, míg a tündéri yachton csengve szólott a hajós-zenekar és operai művésznők énekeltek a holdsugáros Dunán. Nem vágyódott többé az efféle mulatságra. Azt hitte, hogy már mindent megpróbált az életben, a mulatsággal jóllakott, valami különös, újszerű dolgot kivánt maga körül látni.

Bár zseni volt, sokáig nem jutott semmi az eszébe. Régi Jókai-regények unatkozó földesuraságai és megcsömörlött nábobjai vetődtek minduntalan eszébe, ha azon gondolkozott, hogy mivel szórakozhatna magányában?

Ekkor történt, hogy véletlenségből egy német ujság került a kezébe, a hol az «egyveleg»-ek között azt olvasta, hogy Bécs mellett, a magyar határhoz közel elszegényedett úrihölgyek részére kastélyát átengedte egy Svarczenberg herczegnő. A kastélyban már több előkelő nevű dáma elfoglalta a részére fentartott lakosztályt, a melynek használata azonban örökös özvegységet ró a hölgyekre.

Miklós gróf nevetve csapott a levegőbe, a mi szokása volt, ha zseniális gondolata jelentkezett.

– Ebbe az asszony-kastélyba valóban érdemes volna bepillantani!

De csakhamar eszébe jutott, hogy huszártiszti egyenruhája már nem alkalmas a viseletre és hogy a nők voltaképen mindig és mindenütt egyformák. Az öregek tele vannak rigolyákkal, a fiatalok csalfa szerelemmel, a közepesek… azok a veszedelmesek.

– Ellenben mi volna az, ha én meg letört gavallérokkal népesíteném be valamelyik kastélyomat és összeházasítanám a vén nőket vén férfiakkal? – gondolta magában.

Egy darabig röstelkedett, hogy Svarczenberg herczegnő eszméjét utánozza, de a terv mindinkább tetszeni kezdett magányos csónakozásai alatt. Az evezőt a vizbe eresztette és képzeletében feltűntek letört urak, grófok és bárók, sőt a nemes herczeg Livinszky, a kik Bécsben vagy Budapesten a fogadók előcsarnokaiban mindennap megnézik a vidékről érkezett előkelő vendégek névsorát és gyakran még felbontatlan az útipodgyász, midőn névjegyét már beküldte Milfay Olivér kamarás vagy Xypszy baronett, a kivel hajdanában a rókavadászatnál vagy a kaszinói mulatságon oly pompásan mulattunk. Ugyancsak ők azok, a kik az expresszvonat érkezése idején a Fehérhermelin-fogadó templomszerű előcsarnokában a «Le Figaro»-t vagy a «Jokey»-t buzgón olvassák, mert mindegyiküknek van ismerőse Párisban vagy Angliában, a ki az expressz-vonattal bizvást megérkezhetett. A lóverseny gyepén idegesen feszengenek, de csak ritkán szerencsés a tip, a melyet gazdag barátaik fülében elhelyeznek. Hisz épen azért hordják hároméves redingotjukat, mert a lovak rosszúl futottak és a franczia kártyában a Dame mindig férfikisérettel mutatkozott. (Herczeg Livinszky nem is jellemzi másképen helyzetét, mint e néhány szóval: «az utolsó slágert a porosz háború alatt láttam kezemben, de három point-om már évek óta sem volt együttvéve.» A nagyurak, a kik a kártyához épen úgy értenek, mint a lóhoz, természetesen megsajnálják a szerencsétlen herczeget, holott önök között lesznek néhányan, a kik egy forinttal sem honorálnák Livinszky keservét.) Ők – az egykori lendületből végérvényesen kizökkent urak, a kik felkelés után szinte futólépésben viszik a franczia officzinájába kifelé ütköző fehér szakállukat, ők azok, a kik az öreg virágárus-nőnek kedveskedő szót mondanak, midőn esetleg hitelben tűzi kabátjukra a szezon virágját, ugyancsak ők járnak a nagyoperába a felvonás-közök kedvéért, mert a szünet alatt a szinpadnak hátat lehet fordítani és szemügyre lehet venni a páholyokat és az előkelő széksorokat, a miből gyakran hasznosan megállapítható, hogy kik időznek a fővárosban. Ugyancsak ők azok, a kik a kaszinó kártyaszobájában a nyerő háta mögé húzódnak, – ha ugyan szivarszámlájuk miatt látogathatják a kaszinó termeit. Éjjel szórakozott arczczal pillantanak be az előkelő mulatóhelyek muzsikás éjszakájába és többnyire jó viszonyban vannak a Max-szal, a hirhedt garçon-nal, a ki néha-néha elárulja, hogy kik mulatnak az orfeum elzárt szobáiban. Ők azok, a kiknek gazdag barátok körében nem izlik a pezsgő, sem a mulatság, mert ők nem a pezsgő kedvéért töltik az éjszakát… Mulatni egyedül, kedvükre szoktak, midőn is elrejtőznek a pálmakert rejtett sarkába és szivesen adnak útbaigazítást a kezdő tánczosnőnek a góthai almanach titkaiból. És az ő kalapjuk gyorsan elkopik, mert gyakran megemelik, míg a körmük ragyogó és kifogástalan, bár a gyorsvonat gyakorta nem az ő szerencséjük előmozdítására fut be a főváros állomására. Kis kávéházuk is van tán valahol, a hol pihenni szoktak – egymás között. Roppant ügyesen billiárdoznak és az ecárté-partikat sztratégiai alapon játszák. A szivart megropogtatják, mielőtt rágyújtanának és irigylik Karcsit, a ki egy gazdag öregasszonyt vezet oltár elé, a ki ugyan vagyonát nem a legrendesebb alapon gyűjtötte, de «hiszen lehet Mödlingben vagy Budán is élni, ha az embernek pénze van.» Ugyanebben a kis kávéházban, a hol napközben többnyire békés polgárok, boltosok és nyugalmazott hivatalnokok isszák kávéjukat, éjjel, a «fészek»-nek nevezett oldalhelyiségben néha-néha a franczia pezsgőgyárak kitünően ismert palaczkjai is felbukkannak egy-egy szerencsés nap után. Igaz, hogy a pezsgőspalaczkra rá van ragasztva egy láthatatlan czédula: «csak mértékletesen!», de a visszaemlékezések mégis csak megindulnak és ilyenkor elmondja mindenki élete legszerencsésebb coup-ját. «Izidor», a monarchia egyik legrégibb pinczére hátrafont kézzel áll a társaság mögött és szivesen kisegíti az urakat a visszaemlékezések alá kerülő dátumokban, nevekben, sőt a versenylovak élettörténetében, mert harmincz év óta nem jelent meg olyan ló a monarchia gyöpén, a melyet Izidor úgy ne ismert volna, mint a saját gyerekét. Csupán a gőgös Milfay Olivér szól néha Izidornak:

– Ne fecsegjen, markőr!

Izidor megelégedetten bólint, de búcsúzásnál már a kabátot felsegítvén Olivérünkre, így szólal meg:

– Szervusz, tanár úr.

– Szervusz, Izidor! – felel Milfay, a kit az «Aranygolyó»-nál kártyatudománya miatt «tanár úr»-nak neveztek.

– Az «Aranygolyó»-ba megyek, – mondta egy napon Merseházy Miklós, midőn tervével elkészült.

Szerencsés napon érkezett, – lóverseny volt délután Budapesten, az Aranygolyó «fészkében» az öreg Izidor egyedül tanulmányozta a sportlapokat, miután a «fészekben» sport-lapon kívül egyebet nem olvastak.

Izidor csaknem elájult ijedtében, mikor a csallóközi nábobot a «fészekbe» belépni látta. A legelső gondolata az volt, hogy kirohan a kávéházból és az Aranygolyó előtt posztoló öreg Henrik hordárt a lóversenytérre futtatja a vendégeiért, a kik körülbelül húsz esztendő óta álmodoznak azon a hosszú téli éjszakákon, hogy miképen is történne tovább, ha egyszer Merseházy Miklós beperdülne az Aranygolyóba, mint ifjú huszárhadnagy korában és az atillájának minden zsebében vadonatúj ezresek voltak hanyagul begyűrve… A gróf intett Izidornak.

– Semmi eltűnés, Izidor, – mondta, mintha csak tegnap lett volna az Aranygolyóban. – Az urak hadd szórakozzanak kedvükre a gyepen.

– Kegyelmes uram, – rebegte Izidor, – hiszen egyedül unatkozni fog.

– Maga majd elmulattat, – felelt Miklós gróf. – Hát halljuk, mit csinálnak régi barátaim? Kinek van szerencséje? Kinek van szeretője? És Olivér milyen összegben játsza a piquet-játszma point-ját?

Izidor őszintén felsóhajtott.

– Elverte itt a jég a termést, exczellencziám. Esztendők óta nem markiroztam piquet-kártyát a méltóságos tanár úr számlájára.

– Höhö, – felelt az őszinte szóra Merseházy. – És mely lovat fogadták barátaim a vasárnapi Kancza-díjra?

Izidor most már belezökkent a régi kerékvágásba. Az ujjain számlálta:

– Hát először is Fridolint fogadtuk. Tizenkettő az egyhez adták, – az Isten verje meg azt a ragyás muszkát. Mert, tetszik tudni, törölték Fridolint az oaks-ból. Erre csak jön a kis zsidó doktor Bécsből, hozza, hogy a Kancza-díjra Mályvát fogadta három bécsi kozák a szemeláttára. A felséges czár unokaöcscse erre megesketi a kis doktort a telefonfülkében, beleesünk Mályvába…

– Ki a czár unokaöcscse?

– A Livinszky urat hivjuk úgy egymás között. Utólag kiderült, hogy a kis doktort orosz szertartás szerint eskette, Mályva nem indul, a sok finom fogadást elvitte az ördög…

– Höhö, – felelt nevetve a csallóközi nábob, – mindig hires volt ez a kávéház a balszerencséjéről. A ki az Aranygolyónál issza feketéjét, azt három kilométernyiről megérzik a versenylovak és megtagadják az engedelmességet.

– Dehogy is, exczellenczem, – védekezett Izidor, – csak azóta lettünk malőrösek, mióta ez a csúf vöröshajú fűzőkészítő boltosné a szomszédunkba költözött. Sorba megbabonázta az urainkat a macska-szemével. A «lovászfiú» – pardon, Xypszy baronett – egyszer fehér port akart keverni a szilvóriumába, de a kézikendőmmel kivertem kezéből. Tessék elhinni, drága kegyelmesem, hogy egy ilyen hirtelenvörös fűzős-asszony nemcsak egy kávéházat, de egész városrészeket képes szerencsétlenné tenni.

Izidor még sokáig dohogott volna Mlle Regina vörös hajáról és babonás szeméről, de a gróf hirtelen elkomolyodva intett.

Elővette a jegyzőkönyvecskéjét és így szólott:

– Halljuk, Izidor, kik mostanában az Aranygolyónak, benne az úgynevezett «fészek»-nek a törzsvendégei? Pontosan a neveket, egyet se felejtsen ki.

Izidor homlokára nyomta tenyerét és legelsőnek természetesen kedvenczét, a kinek a kártyajárásáért negyedszázad óta drukkolt, Milfay Olivér urat diktálta a csallóközi főúrnak.

Aztán sorban jöttek mindenféle «Stüsszi vadász», «Kőgazdag Csincsi», «Szénkapitány», «Brooks» nevű urak, a mint évtizedek folyamán az Aranygolyónál kialakult a karakterüket jellemző beczéző-nevük.

– Ki az a Brooks? – kérdezte Merseházy.

– Brooks akadály-jokey volt, jelenleg ez a spitz-náméja gróf Vincellides úrnak, mert a gróf úr még soha életében nem nyert meg egyetlen pártit sem, hogy valami vizesárok közbe ne jött volna. Egyszer pláne a kávéház gyulladt ki, midőn egy rekontra kedvezően állott volna javára. De legtöbbször mégis csupán a mennydörgős menykő szokott belecsapni a telefonvezetékbe.

Merseházy eltette jegyzőkönyvét és az ámuldozó Izidor könyörgő pillantásai ellenére felállott az asztaltól és kabátját begombolta.

– De fenség. Hat óra és tizenöt perczkor, egy másodperczczel sem később, uraink külön villamos kocsin behajtatnak a gyepről…

Miklós gróf egy aranyat nyomott az öreg pinczér kezébe.

– Tiszteltetem őket. Még találkozni fognak velem! – mondta Merseházy és megelégedetten mosolygott bajusza alatt.

Egy kis bokréta készen volt a megalapítandó asylum számára, a melyet magában már elnevezett «alkotmányos jogaikat gyakorolni nem kivánó urak házának», mert Miklós gróf szerette a hosszú czímeket.

Az öreg Izidor babonás mormogással emelte ajkához az aranyat. Souvereign volt, Viktória a szigetország királynője és India császárnője jó aranyfontja.

– Te sem jártál még a Golyóban, mert ismernélek. Én vagyok az Izidor bácsi, – mondta a tallérnak és elrejtette.

*

Milfay Olivér a margitvári vasárnapi csendben valóban hősiesen viselkedett.

A negyven éves férfiú, a ki kora ifjúsága óta a tekegolyók csörgését, a kártyalapok csattogását és a kávéházak, kaszinók elég mulatságos életét ismerte, úgy élt Margitvárott, mint egy szent remete.

Hosszú ideig mulatott azzal, hogy összes adósságait összeirta. Egy hétig tartott a munka és tekintélyes árkusok teltek meg a legkülönbözőbb számjegyekkel. Olivérnek nagyszerű memoriája volt és hitelezőit szinte hipnotizálta, midőn évek múlva is emlékezetükbe hozta a legkisebb tételeket.

«Milfay egy fillért sem felejt el, uracskám, az ő emlékezőtehetségére esküt lehet tenni», – mondta olyan meggyőző erővel, hogy a hitelezők pénzüket is elfelejtették kérni.

A mint évek múltával is emlékezett egyes piquet-játszmákra, a melyeket itt vagy ott játszott, makkdisznóval indult és a zöld királyt a talonba tette, azonképen emlékezett mindenre, a mi vele, körülötte az életben megtörtént.

Tizenöt év előtt megesett beszélgetést szószerint idézett: «én ezt feleltem… ő azt mondta és X. vagy Y., a ki a harmadik Martell-konyakot itta fél pohár vizben, közbeszólott…» Félelmetes volt az a biztonság, a melylyel a múltak eseményeit kezelte. Nem egyszer szolgált jövedelmi forrásául emlékezőtehetsége olyan emberek körül, a kik nem óhajtották, hogy Olivérünk mindenre pontosan emlékezzen.

Az élet nehéz, – és szegény Olivér olykor kénytelen volt odahaza felejteni gyönyörű memóriáját!

Ugyancsak emlékezett minden nőre, a kivel csak egyetlen szót is váltott az életben és körülbelől kétezer nőnek ismerte a viszonyait, a szivvilágát, sőt még az egyéb körülményeket is.

Természetszerűleg Olivérünk ismeretségei úgy a főrangú, mint a félvilág legszélsőbb határai között mozogtak. Volt szerencséje bemutattatni Anna osztrák főherczegnőnek a díjugratásnál, midőn is elszántan idézte Talleyrandot – teljesen szabadon, – a herczegnőkről és a nemes telivérekről való hasonlatban.

– Talleyrand, – felelt Anna főherczegnő és a lorgnettjén át figyelmesen szemlélte meg Milfayt. Majd a díjugratást nézte.

Később, évek múlva Olivér a Grabenen vásárolgató főherczegnőt megpillantva, magában felsóhajtott, hogy nem volt elég előkelő férfiú a protektora és különben is már régen halott volt a jó Talleyrand. «Ki tudja?» vélekedett Olivér és karcsu, arisztokratikus alakját megszemlélte a kirakatok tükörablakában.

Azonban Olivérünk mégis csak legjobban a félvilág hölgyeit ismerte!

Ebben a világban ő szerkesztette a góthai almanachot, huszonöt év óta ismert minden tánczosnőt, dalművésznőt, öltözködő művésznőt és egyszerű kokottot, a ki Bécs vagy Budapest területén megfordult.

Ismerte pedig őket olyanformán, hogy memoriája anyakönyvébe még a szülők foglalkozása és lakhelye is fel volt jegyezve.

Ez volt a metierje.

Azonkívül pontosan tudta barátaik és barátnőik nevét, szabónőjüket és lakásuk czímét másodpercznyi gondolkozás után megmondta. La belle Miczi, szőke Miczi, vörös Miczi, szeplős Miczi, Fiáker Miczi, – csupán a Miczik közül ötvenháromnak nevét irta le egymás után Margitvárott, a midőn elmúlt életére visszagondolt.

Korántsem szükséges nyomban szerelemre gondolni e rengeteg Miczinél. Olivér ismerte őket, egyik-másikat, különösen a régibb évjáratból, szerette is valaha egy hétig, egy napig, ám a legtöbbel csupán a baráti viszonyt tartotta fenn.

A nők elpanaszolták neki bajaikat, bizalmasan elmondták kalandjaikat, regényeiket, útbaigazítást kértek, máskor tipet a futtatásra. Olykor még tavaszi toalettjük szinét is Olivérünkkel beszélték meg.

Olivér a félvilág hölgyeivel mindig olyan udvariasan bánt, mintha született grófnők volnának valamennyien, a termen végig csupán karonfogva vezette őket és a nézőtérről lelkes, bátorító tapssal fogadta a kezdő művészhölgyet. Virágot és pezsgőt ritkábban rendelt a nőknek, mint kis felvágottat vagy fehér kávét, de pártfogásába vette őket zsarolóik ellenében.

Olivérnél népszerűbb ember nem volt a monarchia éjjeli mulatóhelyein. Szürke ruhája, vadgalamb szinű feje, a mint feltünedezett a bársonyfüggönyök mögött, a nők nyomban felélénkültek. Amott a moszkvai szinház csillaga üldögél vagyont érő báli ruhájában, a mint előadás után a zenét hallgatja, – a legforróbb üdvözlet Milfay úr részére, holott néhány perczre két gazdag franczia tőzsér meghivását utasította vissza. Emitt Sziam Valéria, a külföldi királyok tánczosnője, a ki eleven emberrel nem áll szóba sem Bécsben, sem Budapesten, – Olivérünknek mind a harminczkét gyöngyfogát megmutatja és legyezője mögül halkan rákiált:

– Szervusz, Oly!

Az idősebb hölgyekkel a régimódi gavallérok czeremoniális viselkedését tanusította, mert hisz a hölgyek húsz év előtt másképen nevelődtek, – míg a fiatalokkal pajtáskodó viszonyban volt.

– Olivér bácsi, – mondták a teljesen kezdők, ajánljon nekem egy jó susztert. Pénzem nincs.

Milfay nyomban átadta névjegyét és a suszterek Bécsben, Budapesten mindig megvarrták az ilyenformán megrendelt czipőt.

De Olivér szivesen eljárt a telekkönyvi hivatalba is, midőn a vörös Mimi telket akart venni Ó-Budán.

– Oh, mért nem komolyodsz már meg? – kérlelte Olivért néha egy Mitra nevű asszony, a ki a virágárulás jogát bérelte a Szent Simon nevű télikertben és negyedszázad óta szerelmes volt Milfayba.

– Még mindig mindenkié akarsz lenni és nem egygyé, a ki téged halálosan szeret. Szép kis házunk van Mödlingben és már te sem vagy olyan fiatal gyerek, hogy minden éjszaka okvetlen tánczolni kellessen az orfeumban. Visszavonulunk, csendesen megélünk, délután elmégy a kávéházba, de estére hazajössz, mert nem szeretném egyedül tölteni az estéimet. Még lóversenyezni is lehet néha. Telik a vagyonomból.

Olivér haragosan legyintett a kezével:

– Hagyjon békét a szamárságaival, Mitra. Én nem vagyok magához való. Én úr vagyok, keressen magának valami portást vagy zenészt…

Mitra könnybeborult szemmel vonult vissza, de sohasem mondott le a reményről, hogy egykor mégis csak övé lesz Olivér, a kit először szeretett életében. Azok a nők, a kik nem züllenek el végleg a mulatóhelyek éjszakáján, hanem megállnak a lábukon és bizonyos ekzisztencziát teremtenek maguknak, többnyire mély érzésű, fanatikusan szerelmes szivű nők, a kik egyetlen férfit szeretnek halálos elszántsággal egész életükben.

Olivér Mitrát is felvette a jegyzékbe és magában elgondolta, hogy hányszor szólalhatott meg tiz nap alatt az Aranygolyó telefonja, mióta ő Margitvárott időzik.

Körülbelől elkészült már az asszonyokkal is magányában, midőn egy napon begördült Margitvárra Miklós gróf szürke automobilja.

– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte félvállról a zseniális gróf. – Nem vágyódsz még társak után?

– Majd kérni foglak, gróf úr, ha megúntam a magányt, hogy kiket rendelj Margitvárra. Egyelőre végrendeletet irtam, mióta itt vagyok, – felelt Olivér és monokliját vigan szemére illesztette. – Húsz év óta nem voltam egyedül. Szinte jól esett elgondolkozni: életen, halálon, nőkön, játékon és a többi ostobaságon.

Merseházy megcsóválta a fejét.

– Nem ezt akartam. Abból senkinek sem lehet haszna, sem nekem, sem neked, ha Margitváron filozófus-kandidátusok teremnek. A Diogéneszek csak maradjanak hordójukban. Léhaság nélkül nem ér semmit az élet, okosabb dolog a robogó vonatra felugrani, mint esetleg elkésni a szeretővel való randevuról.

– Egész életemben egyebet sem tettem, mint a robogó vonat után futottam, – felelt Milfay. – Mindig elkéstem mindenhonnan. A nők miatt a játéktól. A játékért a nőktől. Most már szeretnék nem törődni az állomásokkal, a melyek mellett vonatom elhalad.

Merseházy komolyan csóválta a fejét.

– Nem, Olivér barátom, nem ez az azilum czélja. Úgy látszik, valahol elhibáztuk a dolgot. Mindenesetre ülj fel az automobilra, elmegyünk a borszkai savanyúvizekhez, a hol ma délután nyílik meg a fürdőszezon a szokásos ünnepélyekkel.

A vezető eleresztette a gépet, a mely szédületes iramban hagyta el a fehér országutakat. Sárga, majd fekete lett az út, egy fahídon szinte átrepültek a mély meder felett, aztán Borszkán voltak, a hol savanyúviz fakad mindenütt, a hol az ember a botját földbe szúrja. Zöld zsalugáteres, salétromos falú fürdőépületek húzódtak meg százesztendős tölgyek alatt. A fákon nagybajuszú czinczér-bogarak mászkáltak, (Milfay fogott is egyet és skatulyába zárta), a vendégszobában csizmahúzó volt az ágy alatt és a gyékényszőnyeg ropogott. Itt még minden olyan állapotban volt, mint száz esztendő előtt. Miklós gróf – a fürdő tulajdonosa, – nem engedett egy szeget sem megmozdítani, mert valamelyik Merseházy egykor nagyon szeretett Borszkán mulatni. Felvidéki kurtanemesek, környékbeli papok, hivatalnokok látogatták a fürdőt, a kik ha megfelelő levelet tudtak irni a grófnak, akár ingyen tölthették a nyarat az eldugott kis fürdőhelyen. Egy jókedvű tiszttartó ügyelt fel a zenészekre és a gróf szakácsai főztek a konyhán. A fürdővizet üstben melegítették és a legutolsó tiz esztendőben mindössze három petroleumlámpás szerepelt a beruházási költségek rovatában.

– Az én tót nemeseim úgyis hoznak magukkal gyertyát, – mondta Miklós gróf.

Az edények között sok volt az ezüst és finom porczellán, a gróf kastélyaiból minden esztendőben kiselejteztek néhány darabot a savanyúvizes fürdő számára és monsieur Pierpier egykor a Montmorencyeknek főzött frank földön, a míg Montmorencyek voltak.

– Nini a Treszka még mindig nem ment férjhez! – kiáltott fel Miklós gróf, midőn a borszkai faóriások alatt egy nevetős szemű, telt szőke leányfélét pillantott meg. Pipacsvirágos kerti kalap volt a fején, a keblén a búzavirág épen olyan szinű, mint a szeme. Fehér ruhában és fehér czipőben sétált, zöld napernyőjén áttört a pünkösdi napsugár.

– Gróf úr, fogadja üdvözletemet, – mondta Treszka kissé tótos akczentussal és bizonyos férfias modorral rázta meg a gróf kezét, a mint a régi kis felvidéki kúriákban éldegélő hölgyek szokták, a kik nyilvános helyen czigarettáznak, térdig felemelik a szoknyájukat, de otthon még mindig legjobb barátnőjük a guzsaly és a fehérruhájukat maguk mossák és vasalják, hogy kifogástalan legyen. Vasalás után tán Anatole France-ot olvassák az ablakmélyedésben, de a vacsorát mindenesetre megfőzik.

– Hát hogy vannak? – kérdezte szétvetett lábbal megállva a gróf és a csipőjére tette a kezét.

– Apus elhozta Borszkára a porosz golyót a lábában, anyám a migrainjét, én meg a tennisz-labdámat, hát így vagyunk… Ugyan kérem, gróf, ne legyen olyan neveletlen: mutassa be a barátját.

– Pardon: von Milfay, – kiáltotta nevetve Miklós gróf. – Azt hittem, ismerik egymást. Magát Treszka kisasszony mindenki ismeri a világon. Maga egy nevezetes hölgy!

– Ugyan miről volnék nevezetes? – kérdezte Treszka és nevetős szemével tetőtől-talpig végigmérte von Milfayt.

Miklós gróf szokása szerint kis szünetet tartott, mielőtt a bölcseségeket vagy az ostobaságokat kimondta volna:

– Maga arról is nevezetes, hogy egy békeállományban lévő zászlóaljat lehetne kiállítani a kikosarazott udvarlóiból.

– A mely zászlóaljnak a gróf úr lehetne a parancsnoka! – felelt gyorsan Treszka. – No de ne legyünk rosszak, – folytatta elkomolyodva és tekintete elmélázott, midőn nem is volt nagyon csúnya a szem kifejezése. – A czigányokat már megtanítottam a legkedvesebb valczeremre, a tiszttartóval szokás szerint haragba estem és a fürdősnek pofonokat igértem, mert a tavalyi lyukak még mindig feltalálhatók a fürdőház deszkafalán.

– Ejnye, lyukak vannak a falon! – kiáltott fel a gróf. – És a házigazda ezt nem is tudta!

Treszka hamisan hunyorított.

– Már beszegeztettem a lyukakat! Elkésett gróf úr. Tudja, hogy én vigyázok Borszkán már évek óta az erkölcsökre. Az a sok hivatalnokkisasszony egész éjjel csónakázna a holdvilágos tavon, ha én rájuk nem szólnék az erkélyről. Menjünk már haza, kisasszonykák, megárt az a sok holdvilág!

– Maga nem szokott csónakázni? – kérdezte Milfay.

– Igen, sport-szempontból. Olyankor magam evezek és kormányzok. Nem szeretném, ha valami tolakodó miatt fel kellene billenteni a csónakomat. Habár én úszni is tudok.

Elbúcsúztak Treszkától és midőn tovább mentek, Miklós gróf megszólalt:

– A majornoki várnagyom lánya. Szegényke, minden nyáron háromszor is megmérgezi magát a szerelem miatt. Szerencsére, már évek óta kéznél van az ellenméreg.

Most özvegy láji Báji Péternével találkoztak, a ki hajdanában a legszebb asszony volt a felvidéken. Az özvegy hervatag vonásain ma is finom asszonyi báj virágzik, a tekintete, mint egy vidéki operett-szubretté és jól szabott ruhája talán épen a legelső szabótól való. Csupán a dekoltált ruháról mondott le már évek óta, de rövid szoknyája alól annál inkább előtűnik szarvasbokája és finom formájú lába, a melynek ma is sok rajongója akad a nyári szezonban Borszkán, a hol a hires savanyúvizek fakadnak.

– Nini, Milfay Olivér! – mondta az asszony, miután hamisan rejtegetett mosolylyal és tettetett alázatossággal mély bókot vágott Miklós gróf felé. – Honnan hozta Olivért, Miklós kegyelmes úr?

Milfay leemelte a kalapját. Hirtelen nem tudott emlékezni az asszonyra, de az gyorsan segítségére sietett.

– Ausztriában, Donau gróféknál voltunk vadászaton. Emlékszik? Ön volt a legjobb lovas a kopófalka társaságban.

Milfay szótlanul meghajolt, bár emlékezete szerint az említett Donau gróf csaknem gyermekkora óta abból él, hogy a roulette-golyót pördíti egy titkos játékbankban.

Miklós gróf nevetve rázta meg az özvegy világossárga keztyűs kezét.

– Olivérhez többször lesz szerencséjük, Margitvárott tölti a nyarat, az közel van ide. (Aztán a szokásos másodpercznyi szünet következett.) Asszonyom, szebb mint valaha, pedig idestova harmincz éve a koronázásnak, midőn kegyed Hungária alakját játszá az élőképekben.

Bájiné lesütötte a szemét:

– Ön kissé túloz, gróf, – mondta szinésznőies hangon.

Miklós gróf (a percznyi szünet után) észrevette magát és hevesen megszólalt:

– Persze, hogy tévedek. Hiszen magam is gyermek voltam még a koronázáskor. Mondja, mélyen tisztelt asszonyom, meg van elégedve a fürdővel? Nem parancsol valami javítást, újítást kényelme érdekében?

Bájiné remegő hangon, félénken felelt:

– Egy rézágyat szeretnék a szobámba, mert a mostani már rozoga.

– Meglesz, asszonyom, – kiáltott fel megkönnyebbülve Miklós gróf, hogy a megsértett úrhölgyet kibékítette és vidor kedvvel tovább ballagott a borszkai tölgyfák alatt.

Treszka kisasszony figyelmét természetesen nem kerülte el a Bájinéval történt találkozás és az első fordulónál már gúnyos mosolylyal tekintett a földre, midőn a gróffal és Milfayval találkozott. Másodszor igen sértődött arczot vágott. Harmadszor kegyesen megszólította Miklós grófot.

– Csak most látom, hogy a kegyelmes úr mennyit hízott, mióta nem láttam!

A gróf elpirult, aztán hangosan felnevetett.

– Holnap piros rózsacsokrot kap ezért, Treszka, – felelt, mert nem szerette, ha rosszat mondtak rá az emberek.

– Remélem, csak magam leszek az a szerencsés, a ki csokrot kap? – kérdezte nyomatékosan a majornoki várnagy lánya.

– Természetesen, – felelt a Csallóköz ura. – Szeretnék már az esküvőjére küldeni egy szekér virágot.

– Oh, az sohasem lesz, – mondá Treszka és érzékenyen lesütötte a szemét s gyorsan tovább haladt az erdei sétaút felé, a hol mohos, szakállas pihenő-padok csaknem két emberöltőnek őrizték szerelmi jelvényeit. A korhadt szivek, a melyeket az egykori borszkai fürdővendégek a padokra véstek, valójában már mind porrá váltak és senki sem emlékezik a nevekre, a melyeket az eltünedező kezdőbetűk jelentettek. Emitt egy nagy J. koszorúba vésve, – talán egy napsugártekintetű Jolánt, vagy Juliskát jelentett egykor a régi fürdőházak között. Amott egy nagy sziv, benne elmosódott betűk. Szinte furcsa, hogy a legnagyobb szerelmek ilyen csekély nyomot hagyva hátra, még az emlékezetből is eltűntek azóta. A kőrisfa beforrta a bicskával vágott szerelmi jelvényeket, amott már állítják az uradalmi ácsok a szokásos új, fehér padot, a melyről egy-két hét múlva az idei szezon összes szenzáczióit leolvashatja Miklós gróf.

Egy alázatos, feketeruhás fiatalember köszönt az uraknak, az egyik kezében emlékkönyv (piros bársonyba kötve), míg a másikban vadvirágok, a melyeket most szedett a réten.

– Hopp, a fürdő házipoétája! – kiáltott fel a jókedvű Miklós gróf. – Nyitrai úr, jőjjön közelebb.

A szőkés, ábrándos képű fiatalember elpirulva közelgett.

– Nyitrai költő, – mutatta be a gróf.

– Csak tanárjelölt, – igazított szerényen a csendes ifjú.

Miklós gróf hatalmasan parolázott a fiatalemberrel és pártfogó kedvében egy másodperczig elgondolkozott:

– Van már kenyere? Vagy még mindig olyan éhenkórász? Azaz, nem is azt akartam kérdezni: Miféle könyv az a kezében?

A tanárjelölt önérzetesen felelt:

– Nevelői állásom mindig volt.

Miklós gróf hevesen intett:

– Jól van. De a versek? A versekkel hogy vagyunk, tisztelt költemény-iró barátom?

Nyitrai úr vállat vont, arczát összeránczolta és a czigarettájából könnyed füstfelleget fújt a gróf czipőjére.

– A lapokban gyakran olvashatni nevem. Meglehetősen keresett poéta vagyok. Ha nem költök egy hétig, a szerkesztők nyakamra irnak. Itt van például egy levél a «Korunk és múltunk»-tól…

Miklós gróf szinte erőszakosan nyúlt a pirosfedelű emlékkönyv után.

Az első lapon nefelejts-koszorúban Tolcsvai Treszka nevét pillantotta meg. Elegáns, hegyes irással volt a név a könyvbe irva, alatta rövid, erőteljes vonal.

– Lám a Treszka ilyen bolondságokkal is foglalkozik!

A tanárjelölt magyarázattal szolgált:

– Minden nyáron megtölt egy emlékkönyvet régi és új ismerőseivel. Én már negyedszer irok neki verset.

Valóban a harmadik oldalon meglehetős hosszúságú vers volt található: «T. T. kisasszony emlékkönyvébe» czímmel, alatta: Borszkai emlény.

A gróf egyszerre csak Treszka sápadtkás arczát és szőke haján a piros kalapot pillantotta meg a közelben. Gyorsan visszaadta a költőnek a könyvet, de már késő volt, Treszka megérkezett.

– Pompás alkalom. A kegyelmes úr nevét még egyetlen emlékkönyvem sem őrzi. Rajta! Itt a czeruza. Tessék kitölteni egy lapot, – kiáltotta Treszka és olyan hamiskásan nevetett, mint egy csinytevő gyerek.

Merseházy elvörösödve pillantott Milfayra. Az únott, hideg arczczal szemlélte a jelenetet. A Treszka fehér czipőjén kibomlott a csokor, azt nézte, de nem szólt, hogy a leány észrevehesse.

– Mi az ördögöt irjak? – kiáltott fel türelmetlenül Miklós gróf, miután a szokásos másodpercz elmúltával sem jelentkezett semmi gondolata.

Milfay elfordította a fejét és angolul szólt:

– Ird azt, hogy: kisasszony, maga nagyon furcsa, – legalább lesz min gondolkoznia.

– Helyes, – felelt Merseházy és gyorsan beirta az emlékkönyvbe a mondatot. A nevét alákanyarította és miután a távolban újabb veszedelmek jelentkeztek, a sokbeszédű galgóczai prépost, a ki minden alkalommal tudott új részleteket a gróf keresztelőjéről, másik oldalról Papfái őrnagy, a fürdőhely harminczesztendős vendége sietve közelgett gummitalpas botján, Miklós gróf hamarosan előintette az automobilt és elszáguldott Milfayval Borszkáról.

Az erdei úton özvegy Bájiné állott egy csomó nefelejtssel és virágot dobott a gépkocsiba.

– A rézágyamat! – kiáltotta.

Margitvár felé közelegve, Merseházy megkérdezte vendégét:

– Ugyebár nálam nem lehet unatkozni?

– Mérhetetlenül, – felelt szárazan Milfay Olivér. – Épen itt az ideje, hogy a czár unokaöcscse és a lovászfiú megérkezzenek Margitvárra. Legalább nem megyek többet a tót nemeseid közé.

Miklós gróf megcsóválta a fejét:

– Sokat éltél, Milfay. Én minden esztendőben mulatok egyszer Treszkán és társain.

Milfay agyarára szorította a szivart. Tehát a gróf is közönbös lett és búcsú nélkül hagyta ott Olivért a margitvári kastély udvarán.

*

A lovászfiú, másnéven Xypszy baronett, három napig azzal mulattatta magát és környezetét Margitvárott, hogy egy förtelmes hangú automobil-sípot szólaltatott meg, midőn arra senki sem volt elkészülve, – aztán megadta magát sorsának.

A juniusi csöndben Margitvárott az órák is megállottak.

Akadnak furcsa amerikai regények, a melyekben olvashatni öngyilkosok klubjáról, milliárdosok klubjáról, elvált urak klubjáról; az unatkozók klubjáról még nem olvastam, mert hisz unatkozni néha a legnehezebb dolog a világon.

Margitvárott az azilum három lakója: Milfay Olivér, Livinszky herczeg és Xypszy baronett a művészet magaslatára emelték az unatkozást.

Livinszky – egy hatvanesztendős, meglehetősen elhízott férfiú, a ki legutoljára jobb hián a nihilista mozgalmakban résztvett és Izidort azzal rémítgette az Aranygolyónál, hogy majd valamiféle bombát elhajít, de egyébként semmit sem tudott már oroszul, csupán Puskin-ból egy strófát, mert erre még anyja tanította, a ki az operánál tánczosnő volt, – a czár rokona, a mint Margitvárra betette a lábát, elfelejtette azt a kis czivilizácziót is, a mit hatvan esztendő alatt érdemesnek tartott felszedni. Katonai iskolákban nevelkedett, néhány évig szolgált is az osztrák hadseregben, – a míg lehetett, aztán csupán annyiban művelődött, a mennyit az Aranygolyónál tanult Izidortól. Izidor szorgalmas ujságolvasó volt, mindig ő mondta el vendégeinek, hogy mi történt a nagyvilágban. Miután az öreg markőrnek semmi keresete nem lehetett Margitvárott, Livinszky Sándor, a kinek ősei az orosz czárokkal bölényre vadásztak Ukrainában (az őseiről se tudott többet), visszasülyedt ősi állapotába. Félig felöltözve hevert szobájában és hogy mit gondolt magában ezalatt, – erre talán senki sem kiváncsi. Megérkezése óta még a kastély kertjébe se lépett ki, az ajtaját csak azért nem zárta be, mert az ebédet és vacsorát arra hozták. Hatvan éves már elmúlott Livinszky úr, tehát igen természetesnek találta, hogy hátralévő életét a pamlagon tölti. Valamikor volt egy kanárija, a melyet legjobban szeretett, de most a kanárira sem gondolt már. Izidor majd gondoskodik róla, ha akar. Nagy szőke fejét a párnába nyomta, a teste megmerevedett és elhatározta magában, ha ugyan tudott még elhatározni, hogy a legközelebbi esztendőkben egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz.

Xypszy baronett a tülkölés után mélységes apátiába esett. Néma kisértetként bolyongott a kastélyban és gyakran megállott Milfay ajtaja előtt:

– Olivér, játszunk tiz parti ekártét! – mondta siralmas hangon. De csakhamar megbánta, hogy szólott, mert nyomban visszavonta:

– Pardon, bezique-t gondoltam, mert hisz ekártézni nem tudok.

Milfay némán intett és Xypszy tovább vándorolt a kastélyban, a toronyban, a parkban, a sok éjszakától meghalványult arcza panaszosan tekintgetett jobbra-balra, megnézte a könyvtárban a könyvek bekötési tábláját, egy régi bibliát sokáig forgatott, mert az Aranygolyóban egy téli éjszaka hallott egy mesét, hogy régi könyvek lapjai között már gyakran találtak pénzt.

Még csak harminczhárom esztendős volt a baronett, de már négy év óta nem volt szerelmes.

A képtárban sem a gyönyörű Merseházy-asszonyok képei előtt merengett, hanem többnyire az olasz festményt nézegette, a melyen két zsoldoskatona koczkázik a hordó tetején.

Hangosan, hosszadalmasan ásított, tremolázva a hangot és két karját kitárta.

Mint a partra vetett hal tátogatja kopoltyúit az esőben, Xypszy baronett, a ki származására nézve olasz, franczia és spanyol keverék volt, ebéd után, a melyet Milfay társaságában költött el, mindig megszólalt:

– Menjünk a klubba Olivér.

Milfay szótlanul bólintott és szobájába vonult.

Xypszy búsan leselkedett utána és a kulcslyuknál sokáig álldogált: vajjon mit csinál Olivér?

Milfay leült az asztalához és irt.

Időközben ugyanis adósságait két csoportra osztotta. Olyan adósságokra, a melyeket egykor meg kell fizetni, ha pénzre tesz szert, és olyan adósságokra, a melyeket részint elévülés, részint más hiba miatt akkor sem fizetne meg, ha Miss Maud Lawrence, – Bacon lord unokája – a kivel volt szerencsés egykor tánczolni egy előkelő kalikó-bálban a ködös Walesben, ősi kastélyában lehúnyná szemét és valami babona folytán sok millióját a Bécsben élő magyar úrra hagyományozná.

Az árkusok megteltek és Miss Maud, ha van lelki telegráf a földön, ekkor álmában Bécsben járt és valczert tánczolt egy barna, sasorrú, tüzesszemű úrral, a kinek nevét már elfelejtette.

Xypszy baronett, mióta az abbé kezei alól kikerült, semmi mást nem irt a világon, mint jockeyk nevét a lóverseny-programmjára, mert a váltókra hiába irta volna mondanivalóit, családja időközben teljesen tönkrement és csupán Izidor számára élt egy öreg alapítványi hölgy, bizonyos nagynéni, a kitől a baronett mindenféle antik ékszereket remélt örökölni. A pompás Izidor egyenkint hitelezett már a velenczei násfákra és az opál gyűrűkre, a melyeknek egyike mór ötvös-munka és a tizenharmadik századból való, a másikat Nápolyban készítette egy hires ötvös a Medicik alatt, – a mely gyűrűk voltaképen nem voltak sehol a világon feltalálhatók, mint akár az öreg alapítványi hölgy.

Xypszy tehát nem rajongott az irásért és a «tanárt» – bár az életben szeretett volna mindent utána csinálni, – erre a térre nem követhette.

Búsan ödöngött tovább keskeny vállaival, beteges arczával, a melyre már évek óta ki volt irva, hogy öt forint, tiz forint vagy ötven forint van a vagyonában. A bölcs Izidor az utcza túlsó oldaláról megállapította, hogy a «lovászfiú» a lóversenytér hányforintos kasszájától jön, mint a vén markőr a vagyoni állapotot kifejezte. És ha csak tiz forintra gyanakodott, már dupla pohárba töltette a franczia konyakot és friss tejszinnel tálaltatta a szamóczát, mire Xypszy a Golyóba beérkezett.

A margitvári kastélyban Xypszyt hozzáértő orvos egyáltalán semmiféle kasszától jövet sem láthatná, mert utolsó öt forintját, a melylyel az azilumba megérkezett, arra fordította, hogy játékszert vegyen három parasztgyereknek, a kiket az út porában hemperegni látott. Szerencsétlenségére egy játékáruló tót ballagott a tájon keresztül és miután a tótnak nem volt visszaadni való aprópénze, Xypszy az egész öt forintját elvásárolta.

– Poroszkai úr, – szólította meg a várnagyot egy napon, – hogy hivják önt?

– Poroszkai Mihály, szolgálatjára.

– Mától fogva Izidornak fogom nevezni.

– A mint parancsolja, – felelt a régi urasági ember.

Harmadnap aztán kiderült a változás oka. A jó Xypszy bizalmasan az öreg várnagy vállára tette a kezét:

– Elmondtam már önnek, hogy ki volt Izidor… Nos, hát kedves Izidor barátom, ne csúfolja meg névrokonát, adjon kölcsön ötven forintot, fogadni akarok az epsomi versenyekre.

– Méltóságos uram, a kenyeremmel játszom. A kegyelmes úr megtiltotta…

Xypszy baronett elszomorodott:

– Mégis csak jobb világ volt a Golyónál. Ott nem mondtak az embernek ilyen szamár kifogást.

Miután Livinszky még mindig aludt és Olivér újabb árkusokat kezdett kitölteni azoknak a nőknek nevével, a kik őt szerették és a másik oldalra azoknak a nevét írván, a kiket ő szeretett, a szegény baronett felment a csillagvizsgáló toronyba, a teleszkópba bámult reggeltől estig, bár a teleszkópban semmit sem látott.

*

Borszkán, a hol a hires savanyúvizek Isten és Merseházy Miklós gróf kegyelméből vigan bugyborékolnak, bizonyára sokkal kevesebbet tudtak az akkoriban szokásos alagi lóvásárról, mint arról, hogy egy órajárásnyira Margitvárott három különös férfiú éldegél a Zsigmond király korabeli kastélyban, a kiknek Bécsből hozatja a marhahúst és a czigányt a házigazda, de egy fityinget nem ád rendelkezésükre.

Treszka kisasszony nem azért volt a felvidék esze, Pozsonytól Nyitráig, hogy csakhamar nyomára ne jutott volna a három elátkozott úr titkának.

Különböző legendák voltak forgalomban a fürdővendégek között. Miklós gróf állig fegyverzett vitézekkel őrizteti vendégeit és a kapukat mindig zárva tartják, – mert hisz csak eljöttek volna már régesrégen Borszkára a gavallérok. A felvidéki kisasszonyok majdnem olyan jól tánczolnak, mint a grófnők.

Másrészről azt beszélték, hogy e három gavallér voltaképen penitencziából tölti napjait a magányos kastélyban. Mindhárman igen sokat vétkeztek a nők ellen életükben, tehát most a nőtlenséggel büntetik magukat. Vagy sokat csalódtak talán a nőkben és most teljesen elszomorodva, fájdalmas szivvel a magányt keresik? Az is meglehet, hogy reménytelenül szerelmes egyik-másik közöttük és bús szerelmét forró könnyekkel öntözi a margitvári lovagteremben?

A nők – ez nemcsak a felvidéken van ám így, – minden dolgot és embert a saját szempontjukból szoktak megitélni, mert hisz ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A férfiak cselekedeteinek rugóit sohasem tudják másra visszavezetni, mint a nőkkel való ügyekre. Cromwell és Napoleon, Alighieri Dante vagy Washington a nők szemében csak e kettős alakban jelentkezhetik: szerelmes volt-e, vagy ha nem, – mért nem volt szerelmes? A margitvári cselédség száját hét lakat fedte, de Borszkán a legkésőbben érkezett Burbunyi kisasszonyok is tudták, hogy Livinszky Alexander herczeg a fejét a párnába temeti. Miért? Miért? Talán egy varróleánykába szerelmes a herczeg? A szimpatikus, költői haloványságú Xypszy baronett a csillagvizsgálóba néz. Elveszett, eltűnt csillagát keresi? És a mindenekfelett érdekes Milfay Olivér kinek irja naplóját vagy leveleit? Csak nőnek lehet annyit irni, hisz a férfiak nem olvassák el a hosszú irást?

Csupán Treszka kisasszony hallgatott. Az ő atyja, Tolcsvai uram várnagy volt és a várnagyok sok mindenfélét elmondanak egymásnak. Treszka kisasszony pontosan tudta, hogy mi az oka a három úr száműzetésének.

Treszka jó leány volt és midőn Nyitrai költő és tanárjelölt ismerősünk időt adott neki, részvéttel gondolt az elszegényedett urakra, a kik az őket körülvevő fejedelmi bőséget szivesen felváltanák aprópénzre, ha ez módjukban volna. Az öreg Tolcsvai várnagy, a mikor csúza nem kínozta, regényesen sóhajtotta:

– Senki sem ismeri Miklós grófot a világon, csupán én. Makacs ember. Harmincz esztendeig ellehetnek az urak Margitvárott, akkor sem ád nekik egy krajczárt sem, mert feltette magában.

Treszka figyelmesen hallgatta az apját és bár Nyitrai úrral néha már kaczérkodott is az erdőben, éjjel azon törte szőke fejét, hogyan lehetne a margitváriakat elvarázsolt helyzetükből megváltani.

Azaz még nem kaczérkodott Nyitrai úrral, csupán Nyitrai úr merészelt volna egyszer, de Treszka megmutatta neki tenyerét, a mely fehér és kövérkés volt, de nem erő nélküli.

– Kedves költőm, én úgy földhözvágom magát, hogy észre sem veszi, – mondta Treszka és egészséges, telt alakját kiegyenesítette. Valóban, szűk fehér ruhájában olyan keménynek látszott a leány, mint egy márványszobor, – a csónakból mindig annak kikötése előtt ugrott partra.

– Hiszen szeretem, – felelt az ábrándos költő, mert egyebet nem tudott ő sem mondani, mint mindazok, a kik Treszkával egy hétig barátkoztak.

– Köszönöm, – mondá Treszka és bodros fejében mindenféle hunczut terveket forgatott a konok Merseházy gróf megtörésére.

Treszka ugyanis, – bár otthon maga fejte meg néha a tehenet, különösen ha az rúgós volt, – többek között nem hitt a férfiak állhatatosságában.

A majornoki várnagy lánya természetes eszű, helyes teremtés volt egész életében és hogy néha-néha megmérgezte magát szerelemből, ez igazán csak amolyan futó bolondság volt. Legközelebb már ismét tisztán látta a férfiakat maga előtt és legalább egy esztendeig nem hitt férfiszónak.

A fürdő-majális már közelgett és Treszka, a míg piros ruháját varrogatta a fürdőház verandáján, sokszor a szájában felejtette a czérnát, a mint elgondolkozott, hogy mit kellene voltaképen tenni Merseházy Miklós ellen, hogy szegény vendégeinek pénzt adjon. Hiszen egy krajczár nélkül sohasem hagyhatják el a kastély kertjét. Egész nyáron kénytelen lesz Nyitrai költő szerelmi vallomásait és a környékbeli fiatal tanítók bókjait hallgatni, holott Xypszy baronettel sétálhatna a platánok alatt, a kinek egyik őse rokonságban volt Szent Lajossal. (Ez ugyan nem volt teljesen bizonyos, de Treszka szőke hajbodrai alatt így gondolta helyesnek.)

Másrészt Treszka nagyra hivatott leánynak vélte magát. «A várnagy mindig rokonságban van a várúrral», – gondolta magában, a nélkül, hogy mélyebb jelentőségét tudta volna gondolatának. A majornoki régi vár képtárában, a melyet csak olykor keres fel valamely vándorló tudós, Treszka sokszor megállapította magában a hasonlatosságot a régi Merseházy grófnőkkel. Az aranyrámás képek között feszesen, gőgösen álltak a grófnők, a míg Treszka utánozni próbálta megállásukat, arczkifejezésüket. Különösen Merseházy Terézzel, Mária Terézia királynő udvarhölgyével tartott különös rokonságot. A szőke grófnő szeliden, a szűzanya modorában ült egy karosszékben és enyhén pillantott alá a várnagy leányára, a ki a kongó képtári teremben óraszámra nézegette képzeletben ősanyját. Teréz grófnő tudott minden mérgezési kisérletről, de nem szólhatott közbe, mert száz esztendő óta olajban, aranyrámák között volt.

– Meg fogom menteni a margitváriakat, – gondolta magában Treszka, miközben a tűt erélyesen a selyembe tolta.

Merseházy gróf, mintha csak érezte volna veszedelmét, óvakodott Borszkán megállítani szürke automobilját, holott Treszka már többször intett neki a verandáról.

– Fél ettől a sok kaczér asszonytól, – vélekedett Treszka és szorgalmasan varrta majálisi ruháját, miközben szünet nélkül kovácsolta a terveket.

*

Egy napon fáradt, poros utas igyekezett a margitvári úton a kastély felé. Fekete ruha volt rajta, keménykalap és a kezében zöld posztóban csomagot czipelt.

Xypszy baronett, a ki a teleszkóp mellett ült a toronyban, észrevette a vándorlót, figyelni kezdte és a járásáról csakhamar felismerte.

Szélvészként futott le a toronyból és szinte bedöntötte Livinszky ajtaját:

– Talpra unokaöcscs, itt van Izidor!

Livinszky kábultan emelte fel a fejét, mert ebédre többet ivott a kelleténél, de csakhamar követte a baronettet.

Milfay Olivér is letette a tollat és mosolygó érdeklődéssel lépett ki az erkélyre.

A baronett intézkedett, hogy a kaput kinyissák.

– Nincs itt valami ócska ágyú? – kérdezősködött.

– Minek az? – ásított a herczeg.

– Hát elsütni, Izidor tiszteletére.

Az Aranygolyó érdemes markőrje ezzel a szóval lépett be a felvonó-hídon:

– Biztos tippeket hoztam, uraim, de kérem senkinek sem elárulni. «Mamzellka» biztos nyerő a Császár-díjban, de kérem, hallgatni, mint a sír.

Xypszy baronett csaknem megölelte az öreg pinczért.

– Izidor, vén csaló, ezeresztendős tolvaj, hogy kerül maga ide?

– Szervusz, lovászfiú, – felelt üdvözletképen Izidor, majd a herczegnek is meghajolt:

– A Nikolájnak, a rokonának valami dolga van. Hát engem küldött el maga helyett.

– Jól van, Izidor, – ásított Livinszky. – Mit hoztál?

Izidor intett, hogy majd odafent megmutatja. Közben leemelte a kalapját és felköszönt az erkélyre:

– Legalázatosabb szolgája tisztelt tanár úr!

Odabent a kastélyban Izidor kibontotta a zöld csomagot.

Néhány pakli kártya, a legújabb sportlapok, egy doboz dominó-kő és sok bécsi czigaretta volt a csomagban.

– Izidor, ön a legpompásabb ember, – mondta a herczeg. – Micsoda bolondság volt eddig nem kártyázni!

Xypszy baronett gyermekes jókedvvel szórta széjjel a dominó-köveket az asztalon.

– Mi ujság az Aranygolyóban? – kérdezték Izidort.

A vén, keselyképű markőr azonban nem felelt, láthatólag a szobák berendezését vizsgálta és sorba próbálta a karosszékeket. Kinyitotta, meg bezárta az ablakot, az üres szekrényekbe bekiáltott és a falon függő képek előtt teljes tisztelettel meghajolt.

– Ugyebár ezek mind Merseházyak? – kérdezte egy csoport díszruhás férfiúra mutatva. – Nagyon el kellene belőlük egynéhány minta az Aranygolyóba. A «fészekbe» már csupán egy-két Merseházy tudna friss vért ereszteni. Elalszunk. Az alvás a halál. Éjfélkor minden «tercz» alszik a kávéházban. Hajdanában pedig sohasem aludott a «tercz». Igazán nagy kár, hogy ezek az urak nem járnak kávéházba.

Livinszky megismételte a kérdést:

– Mit csinál nemes barátom, Brooks?

Izidor vállat vont.

– Ugyan kérem, Brooks is kalabriászjátékos?

– A vereshajú fűzősné, reméllem, kérdezősködött utánam? – szólalt meg Xypszy baronett.

A keselyképű öreg férfiú őszintén megharagudott:

– Kérem alázattal, az a nő jobban babonázik, mint valaha. A macskaszemével átnéz a túlsó sorról, boltjából a kávéházba és ne hagyj Isten, hogy egyetlen játszmát meg lehessen nyerni! Már pályázatot hirdettünk, hogy valaki szöktesse meg az asszonyt! Nem lesz addig senkinek szerencséje a Golyóban, a míg Friderika asszony belenéz a kártyákba! Ah, tanár úr!

Milfay Olivér lépett a szobába és Izidor negyvenesztendős múltját nem tagadhatta meg, széket tolt a kiváló férfiú felé.

– Parancsol? – kérdezte.

Milfay szótlanul kezébe vett egy csomag kártyát és tüneményes gyorsasággal végiglapozta, mint egy bűvész. A svájczi figurák vigan vágtattak ismerős, fehér ujjai között és az ászok szinte köszöntötték régi barátjukat, Reding Itel talán kalapjához emelte kezét azon régi mondás alapján, hogy Reding Itel: nincsen hitel. Az öreg Izidor apai gyönyörűséggel szemlélte a tanár kezében vágtató kártyákat.

Milfay csattantott a kártyával.

– Nos, mit játszunk?

Livinszky ásítva fordult az ablak felé.

– Én minden játékot tudok.

– Talán egy kis tarokkot, ez a legszebb hármasban, – olvadozott Izidor.

– És milyen alapon? – kérdezte a baronett.

– Nekem tökéletesen mindegy, – felelt látható unalommal a czár unokaöcscse.

Izidor fürgén megigazította az asztalt, a hamutartókat elhelyezte, krétát, táblát készített és a kártyázó urak háta mögött megállott, mint évtizedek óta. Természetesen a Milfay Olivér játékában gyönyörködött leginkább. Néha lábujjhegyre állt és úgy lesett be a kártyába, máskor a szájára tette a kezét, hogy el ne szólja magát. Negyven esztendő éjszakájában elfehéredett arcza, dagadt szeme és rövid nyirott bajusza külön-külön látszott élvezni a régi kártyapartit.

Milfay összecsapta a kártyát.

– Nos, Izidor, most már mulattattuk is…

– Oh, Istenem, – felelt őszinte gyönyörűséggel az öreg markőr, – nincs a világon olyan zenekar, mely szebben játszik, mint az urak hárman. Becsületemre, sírni lehetne az embernek, a mikor a «tanár» a pagátot elfogja. Én már sok jó kártyást láttam életemben… Azaz, hogyha meggondolom, semmit sem láttam. Mert mindenki juhászkutya a tanár kártyatudományához mérten.

Milfay várat kezdett építeni a kártyából. Livinszky és a baronett meggondolva nézték.

Izidor is elhallgatott, mintha valami készülődne, de Milfay csakhamar elfújta a kártyavárat és a széket kirúgta maga alól.

– Megyek aludni! – mondta.

– Még ne menjen a méltóságos úr, – kiáltott fel Izidor, a legfontosabbat elfelejtettem mondani… Mitra ő nagysága tiszteletét küldi és csupán azért nem jött személyesen, mert tudni akarja, milyen az időjárás errefelé…

– Jégeső van.

– Jó, jó, – bólintgatott szaporán Izidor, – hiszen nem is úgy értem. Nincs-e valami cselszövény női körökben? – kérdé furfangoskodva az öreg markőr.

– Margitvárott minden nőnek vitriolos üveg van a kezében. Ide tehát ne jőjjön Mitra.

Izidor azonban konokul folytatta:

– Mert a mint emlékezni méltóztatik, Mitra asszony nem azon dámák közül való, a ki megijed a saját árnyékától. Ő vad. Igenis, méltóságos uram: vad. De mégse szeretne kellemetlenséget, mint a minap nekem mondta, midőn a kocsijához kihivatott. «Olivér csak nő miatt utazott el… Ő nem tesz egyetlen lépést sem, csupán nő miatt. Valld be, Izidor, hogy tudsz a hűtlenségről?» És a kezembe nyomott egy bankót. A pénzt mindenesetre elfogadtam, de hát most mit valljak be? Adjon tanácsot, tanár úr!

Olivér összevonta a homlokát.

– Tehát Mitra küldött ide? És még merészkedtél a szemem elé kerülni?

Izidor hevesen integetett.

– Ellenkezőleg! – kiáltotta.

– Mondd meg Mitrának, hogy remete lettem, szent remete. Nem kivánok többé mitsem tudni sem róla, sem társnőiről. Egyáltalában csak azokat a nőket tisztelem már, a kik nem tanultak meg tánczolni. A pokolba velük. Kedvemre kivánok élni.

A markőr féllábon állott. Aztán letakarította az asztalról a kártyát, krétákat, táblákat és hirtelen megjegyezte:

– Tetszik tudni, hogy szabadságot kértem az «öregtől»?

Ezt a kijelentést csupán a gyermeteg baronett méltányolta.

– Hogy lehet az, Izidor?

A vén markőr fontossága tudatában a homlokára húzta a szemöldökét:

– Negyvenkét esztendeje egy óráig sem hiányoztam a Golyóból. Volt Derby, volt sakkverseny a Redoutban és volt mindenféle olyan dolog ezen idő alatt, a hová elkivánkoztam volna. De erős maradtam. Nem, Izidor, egy tapodtat sem. Lóversenyt otthon is lehet játszani… még a fiam esküvőjére sem mentem el. Csak estefelé szaladtam haza egy negyedórára, megkérdezni, hogy vagytok? Aztán vissza a Golyóba, mert Napoleon herczeg csak velem szeretett billiárdozni. Aztán most mégis itt vagyok, nem nagyszerű ez?

Most már a baronett sem csodálkozott, mert azt figyelte, hogyan alszik álltában a czár unokaöcscse, míg Olivér a friss sportlapokat böngészte.

Izidor, midőn az általános figyelmetlenséget észrevette, hamisan hunyorított pillátlan szemével.

– Sohasem gondoltam tehát vakáczióra. A szabadság csak a szegény hivatalnokoknak való, a kik reggeltől estig görnyednek az iróasztal mellett. De minek nekem a szabadság, a ki sohasem görnyedek, legfeljebb gibiczelek a «fészekben», mégis van annyi jövedelmem, mint egy telekkönyvvezetőnek! Nemde, báró úr?

Xypszy legyintett:

– Ezerszer hallottuk már. Azzal henczegjen, hogy nyert a lóversenyen! Könnyű az Aranygolyó kártyaszobájában bölcselkedni, de odakünn a gyepen; ki ott a legény?

– Majd annak is eljön az ideje, méltóságos «lovászfiú» uram-barátom. Csak a Jockey-Club nemes urai egyszer megtudhatnák, hogy ott hordja a kávét az Aranygolyóban az az öreg Izidor, a ki negyven év óta minden keresményét a lótenyésztésre költi, megesne a szivük rajtam. Hadd legyen egyszer egy verseny a vén Izidor szájaize szerint, a ki csak azért nem tartott jubileumot, mert nem akarta a vendégeit gyűjtőivvel zaklatni! Hadd fusson be egyszer a «Mamzellka» elsőnek, midőn ama régi, becsületes markőrnek hever rajta az ötöskéje! Így fog szólni a nemes Baltazzi. Meglássák, uraim, nincs messze ez az idő.

Erre a furcsa ábrándozásra azonban már Xypszy sem felelt.

– Tehát uraim, térjünk át a komoly játékra! – mondá Izidor mély és megfontolt hangon, mint éjfél után szokta a «fészekben», midőn itt-ott egy kis hazárdjáték kezdődött. – A tiszteletreméltó lord, a kegyelmes várúr, az önök házigazdája tegnapelőtt egy olyan sárga, gyöngyházgombos kabátban lépett be az Aranygolyóba, a milyent már a legöregebb fiakeresek sem viselnek. «Izidor, gyere ide», mondta a főúr, a kinek annyi holdja van, a hány kapuczinert a kávéház félszázados fennállása alatt sem adtunk el.

Milfay összehajtotta a sport-lapot, Livinszky kinyitotta az egyik szemét, míg a fiatalabb baronett megismételte a szavakat:

– Azt mondta: «Izidor, gyere ide.»

– Mire én odamentem, – tette hozzá fejbólintva az öreg markőr. – A legkegyelmesebb Merseházy gróf így folytatta: Borszkán szombaton majális lesz. Itt van háromszáz pengő. Vidd el a vendégeimet Borszkára mulatni, mert némelyek kivánatosnak vélik, hogy ott legyenek a majálison. Megértetted?

– Hol a pénz? – kérdezte siri hangon Livinszky.

– Megértettem, feleltem. Igenis, megértettem, – ismételte Izidor, a ki minden alkalommal szerette az önmaga által elmondott szavakat is belefűzni az előadásba.

– Adja ide a pénzt, Izidor bácsi! – mondá most a baronett, a ki eddig a pamlagon nyujtózkodott.

– Hm, ha az olyan könnyen menne, – felelt titokzatos mosolylyal a markőr. – A gróf rámparancsolt, hogy ne adjak pénzt az urak kezébe. Én leszek a fizető-mester. A király, sem a főherczeg nem hord pénzt a zsebében. Arra való a szolgaszemélyzet.

Milfay únottan legyintett.

– Vidd vissza a grófnak a pénzt. Köszönjük, nem kérünk a majálisból. Elég majálison voltunk mi már a magunk pénzén.

– Vidd vissza, – ismételte Livinszky és megint lehúnyta a szemét, a melyet olyan erőlködéssel tartott nyitva, mintha hatvan esztendeig egyetlen éjszaka sem aludt volna, – a mi könnyen lehetséges.

– Borszka… sohasem hallottam ezt a nevet, – mondta a czigarettája füstjébe bámulva a baronett.

– Megnéztem a kávéházi lexikont, – mondá Izidor. – Borszka savanyúviz-forrás, 342 méternyire a tenger felett.

– Vidd el a pénzt, – szólt most tragikus hangsúlylyal az orosz. – Nekünk már nem kell pénz, mi pénz nélkül élünk a világon, mint a kegyes szerzetesek.

– Kár érte, becsületemre, kár érte, – hümmögött az öreg markőr. – Legjobb volna elemelni a gróffal. Dupla vagy semmi.

Olivér most már visszavonhatatlanul felállott, midőn egy kastélybeli vadász lépett a terembe és egy óriási piros rózsacsokrot hozott a kezében. A csokorhoz névjegy volt mellékelve, de a név ki volt törölve. «A borszkai nők a margitvári remetéknek!» mondta az irás.

– Szamárság, – szólott unottan Milfay.

Langyos rózsaillattal telt meg a czigarettafüstös terem levegője.

Igen szép csokor volt, a milyent primadonnáknak szoktak küldeni. Xypszy baronett többször elolvasta az irást, mint kétszer.

– Intelligens nő irása! – mondta elismerőleg.

– Mindenesetre elmegyünk a majálisra, – indítványozta Izidor.

– Aludjunk rá egyet, – felelt a czár unokaöcscse és kiballagott a szobából.

Milfay fanyar kedvvel dobta el szivarját:

– Háromszáz pengőt a fiakkeresemnek szoktam adni, ha éjszaka az orfeum előtt várt.

– Régen volt az, «tanár», – kottyant közbe Izidor. – És ha meggondoljuk, hogy Borszka a kegyelmes gróf birtoka, a hol egy krajczárt sem költhetünk… Sőt még a háromszáz pengőből haza is hozhatunk valamicskét.

– Nem értesz te ahhoz, Izidor. Te csak egy pinczér vagy, mért avatkozol mindig az urak dolgába? – dörmögött Milfay.

– «Tanár», gondolja meg, hogy némi pénzmag áll a házhoz, ha elmegyünk a majálisra! – kiáltotta Izidor.

Olivér haragosan bevágta az ajtót.

Másnapra azonban megenyhült haragja és így szólott társaihoz:

– Elmegyek a majálisra azon feltétel alatt, hogy takarékosak leszünk, lehetőleg megmentjük a pénzt, a melyet mindjárt elhelyezünk «Mamzellkára». Mert mint sportlapokban olvasom, «Mamzellka» igen komoly küloldali esélylyel indul a Császár-díjban.

Xypszy megölelte Olivért:

– Te vagy a legbölcsebb férfi a világon.

Izidor büszkén állott urai háta mögött:

– Ugy-e, csak én tudok tipelni? – kérdezte megelégedetten, de senki sem felelt.

*

Milyen szokott lenni a borszkai majális? Olyan, mint mindenféle egyéb majális a környéken.

A táncztermet tölgyfalombokkal díszítik és az utakat tisztára söprik, a környékbeli hintók megmozdulnak, szekerek – gyékénytetővel – sietnek a kanyargós hegyiúton, míg a czigánybanda reggel óta részeg.

Nagy kár, hogy nem irta meg még valaki a mulatságok könyvét. Csupán hagyományokból tudjuk azokat a czerimóniákat, a melyek egyes mulatságokat megelőznek vagy követnek.

A keresztelők, torok, lakodalmak, névnapok családias jellegüknél fogva természetesen különválasztandók a batyu-báloktól, szüreti, májusi vagy téli mulatságoktól, csupán végeredményükben egyformák: a két nemen levők tánczával telik el a legtöbb idő ezen szertartásoknál.

Majális! Nem olyan kis dolog az, a milyennek látszik. Van gyermek-majális, a hol az óvó- és tanítónőket pörgetik megfelelő férfiak és a kis tanítónők néha olyan titkos reménységgel várják ezt a napot, a milyen reménységet önök fel sem tételeznének a kis tanítónőről, midőn szürke szoknyájában és egyszerű szalmakalapjában az iskola felé lépked.

A diákok majálisán hány serkedő szerelem bontakozott már ki teljességében, midőn szünet alatt a fák alatt lehet sétálni a nyári holdvilágban.

A tűzoltók majálisai Bachus tiszteletére rendezvék, de el ne felejtsük a dalárdát, a hol nemcsak a szerelem, de a bor is patakban omlik. Éjjel az erdőn menni és a himnuszt énekelni! Lehet szebb befejezése egy jól sikerült dalárdai mulatságnak?

A fürdők majálisai bizonyos előkelő pozicziót foglalnak el a mulatságok történetében. A gondnoki irodába – a hol Borszkán Fafutyi uram, öreg tiszttartó pipázott, – megérkeznek a városi nyomdából az aranyszegélyes meghivók. Előbb természetesen a fürdővendégek kapják meg az aranyszélű lapokat, majd a vidékre kerül a sor. Délelőttönkint olyan szigorú czenzura folyik a fürdő platánjai alatt a meghivandók fölött, mint valamely előkelő kaszinóban.

Immár itt a tánczrend. «Valse Française, Polka Polonaise, Quadrill I. és III.», mert második négyest a Piperi és Péry eset óta Borszkán nem tánczolnak. Piperi úr a második négyes alatt annyira kompromittált egy Péry kisasszonyt, hogy feleségül kellett hozzá adni, pedig csak borbély volt. «Danse des Fleurs», – mondja a sajátságos tánczrend. Mi lehet ez? – kérdi Borszkán mindenki önmagától, mert hangosan nem merik kérdezni. Csupán annyi tudatik róla, hogy Kricsfalvi, bunyitai főtanító találmánya. Az öreg tiszttartó hamisan hunyorít ősz szemöldökével:

– A szezon slágere. Ilyent még Bártfa sem produkált. Azt jelenti magyarul: a virágok táncza.

A környékbeli kisasszonyok izgatottsága tetőpontra hág, Péter, a borszkai uradalom legöregebb vadásza megnézi az eget és derült időt jósol és mozsarak durrognak az emelkedésen, holott úgy sem aludt senki az éjszaka.

Vannak itt kisasszonykák, asszonykák, a kik falujuk határán túl még sohasem voltak és a borszkai fürdőzést életük legnagyobb szenzácziójának vélik. A kurtanemesek szekérszámra hozzák háznépüket és a komondor behúzott farokkal fut a kocsi mögött. Feszes tűzoltók láthatók, a kik a külső területen őrködnek, míg a tánczterem körül a grófi uradalom tarsolyos huszárjai állanak a közönség szolgálatára. «Igazán kár, hogy nincs itt Miklós gróf», – mondják évről-évre a majális vendégei. A környékbeli kastélyokból eljönnek a várnagyok díszruháikban, mindegyik mint egy középkori király sétál a nép között. Ott van Poroszkai margitvári várnagy, zöld Zrinyijén annyi az arany, mint bármely régi Merseházyén. És milyen előzékenyek, finomak, vendégszeretők! Oh, mégis csak Merseházy Miklós a legelső úr az országban.

A sétautakat selyem lampionokkal aggatják tele és a hosszú asztalok roskadoznak a mindenféle jótól. Az asztalfőn egy-egy várnagy ül, a ki majd poharát a távollevő gróf egészségére üríti. A mozsarak dörögnek, a fürdőház tetején a Merseházyak aranyos zászlaját lobogtatja a szél, benne a griffmadárral és oroszlánnal. Messzi-messzi az egész vidék, a meddig a szem ellát, de még azon túl is, hálatelt szivvel gondol arra, hogy Merseházyak vannak a világon. Kár, hogy tavaly egy berúgott tanító vetődött a majálisra, a ki azt kezdte magyarázni, hogy az a legnagyobb igazságtalanság, hogy Merseházyak vannak a földön. Az idén vigyáznak a vendégek megválogatására.

De hiszen voltaképen nem is az a fontos ebben a perczben, hogy Merseházyak vannak vagy nincsenek, ez ugyis csak addig jár az emberek fejében, a míg a czifra huszárokat és a pompázatos várnagyokat megszokják a szemek, – a táncznál úgyis ledobja válláról a nehéz Zrinyit Poroszkai uram, mert ő a legfáradhatatlanabb tánczos messzi vidéken, tánczol magáért, tánczol a távollevő grófért, tánczol a feleségéért, a ki már nem jár majálisra, mert a margitvári fűzek alatt fekszik.

A legfontosabb mégis csak az, hogy Anikó vagy Hanka, vagy talán Nina jól mulasson a borszkai majálison. (Ezen a vidéken csak a nagyon öreg asszonyokat hivják Annának.) Itt vannak a kicsikék fehér vagy rózsaszinű ruháikban, mintha a Vágvölgyének valamennyi virágoskertjét letarolták volna egyetlen hajnalon és a harmatos, üde virágokat ide hozták a százesztendős tölgyek alá. Akár kék, akár barna a szemük, valamiképen másfélék ezek a szemek, mint a többi magyar tájakon. A lányok szemében a hegyvidéki alkony mélázik; a szürke álmodozás, mint hamvas kökénybokor a hegyoldalban, tót mélázásnak is neveztetik. A nótáik, a vizeik, a meséik vagy a hegyeik teszik, hogy olyan furcsa álmok laknak a szemükben. De csak addig, a míg lányok. A tót asszony szeme mindig hunczut. Csupa pajkosságból mosolyognak olyan megértetőleg, hogy hajlandó volnál Obecskóra is elmenni a lenszőke állatorvosné után! Csak mikor közelükbe kerülsz, akkor veszed észre, hogy olyan ártatlanok, hogy négyig sem tudnak olvasni.

Vagy talán tudnak négyig olvasni?

Az asszonyok mindenütt egyformák, a Vágvölgyében is. Kiismerhetetlenek, rejtélyesek. Hagyjuk az asszonyokat és vizsgáljuk a férfiakat, a kik daliás, vitézi külsejű emberek. Nem is csoda: hatszáz évig jártak hadba a Merseházyak griffmadaras lobogója után, ha egyebet sem, a katonás tartást megtanulták.

Itt van mindjárt a bunyitai «kirendeltség», mint a fürdő tiszttartója mondta. Bunyitán most rendezték az önkéntes tüzoltóságot, a férfiak tehát vigan feszengenek vadonatúj uniformisukban. Csupán Kricsfalvi, a hires, visel bálias, hosszú fekete kabátot, vállán egy hatalmas aranysárga szallagcsokor. A legnagyobb, mert a virágok tánczát rendezendi. Csak a szeme áll még keresztbe, mert már hajnalban elindultak Bunyitáról és az idő koraiságát csak útközben vették észre. Midőn is tábort ütöttek a határcsárdánál, a hires Késő Fáninál. Valóban férfias cselekedet volt délre elhagyhatni a pompás termetű Késő Fánit, a honnan maga gróf Merseházy Miklós se szokott egy-kettőre tovább hajtatni.

Bajuszát titkosan pedergetve és hunczfutkodó mosolylyal exkuzálta magát Kricsfalvi, a mint a férfiak fülébe sugdosta:

– Ne haragudjatok. Késő Fáninál voltunk. A legénység még mindig ott tanyázna, ha sarkamra nem állok.

A legénység: a segédjegyző, valóban nem látszott használható állapotban, pedig tiz leánynak is lekötötte tánczát. A sokleányú Vasánghi, a vágpénteki tiszteletes buzgólkodott leginkább:

– Vizbe kell dugni a fejét, hidegvizbe.

A legénységet a tóhoz czipelték és belenyomták a fejét a forrás csatornájába. Az ifjú kézzel-lábbal tiltakozott, de miután többször megmerítették, kijózanodott. Igaz, hogy nedves lett a szép csíkos tűzoltó-uniformis, de az megszárad a napon.

A papkisasszonyok visszafojtott lélekzettel lesték a jelenetet. Nem mosolyogtak, nem gúnyolódtak a szegény ifjú felett, mert hiszen nem tehet róla, Késő Fáni az oka.

De mégis csak legfurcsábban járt a szécsi gvardián. Felborították az ijedős lovak a kocsiját és gyalogszerrel kellett Borszkáig jönnie. De hát mit is akar a pap a majálison? «Eszük volt azoknak a lovaknak, – mondta egy háromleányos apa, a ki a sógorasszonyát is elhozta. – Pappal tánczolni haszontalanabb dolog a szél csendesítésénél!»

A czigányok fáradhatatlanul muzsikáltak, dél lett, csupán Tolcsvai Treszka és özvegy Báji Péterné nem mutatkoztak még a közönség előtt.

Treszka kisasszony a leeresztett zsalugáterek mögül kémlelte a külső időjárást, bár már hajnal óta «plain parade» volt öltözködve. De hát csak nem érkezhetett meg egyszerre a falusi rezedákkal és kisvárosi muskátlikkal! Nini, a bágyi tanítónőnek is piros ruhája van. Szerencsére a Treszkáé különb, császárpiros, a melyhez pompásan illik a fehér czipő, a melynek sarkát egész éjjel aranyozta a mama.

A zsalugáteren át pontosan lehetett látni az érkező kocsikat. Itt van már Palkovics Pali, tavalyi kérője. A hetyke szolgabiró mintha megkopott volna tavaly óta, ritkább a haja és a bajusza tömöttebb, sokat iszik az az ember! Amott a két Molnár úrfi, a Nyirségből ideszármazott gavallérok. Hej, lesz most már lovagias ügy bőven. Még egy hónap múlva is a borszkai majális miatt fáj a párbajsegédek feje a székvárosi kaszinóban. A monoklis Molnár vékony lovagló-vesszőt tart a kezében és ugyanezért hosszú aczélgomb van a czipője sarkába verve. A nadrágjának olyan szabása van, mint a huszártiszti nadrágoknak. A kezén nagy vörös kutyabőr keztyű. Még a főispán se mer így öltözködni ezen a vidéken! A hóka-Molnár ellenben szmokingban és fehér keztyűben jelent meg. A lakkczipője vakító. Isten irgalmazzon annak, a ki arra a czipőre véletlenségből rálép.

– Hej, ha az én gavallérjaim eljönnének! – gondolja magában Treszka. – Ha az én grófjaim betoppannának!

Mert hisz – azt úgyis kitalálhattuk – Treszka módolta ki (csak levélileg), hogy Miklós gróf kegyelmet gyakorolt védenczei fölött. Ugyancsak Treszka kisasszony küldte a rózsabokrétát. Valami ujat, rendkívülit akart látni a borszkai majálison. Orosz herczeget, franczia bárót és mindenekfölött az elegáns Milfayt, a kivel már baráti viszonyban képzelte magát.

Most gyors trappban megérkeznek az uradalom ismerős almás-szürkéi. Három hajtókocsi gördül szinte a tánczterem bejáratáig, hogy a népek ijedten ugranak széjjel a paripák előtt. Milfay mintegy varázsszóval állítja meg lovait, a gyeplőt a kocsisnak dobja és sétapálczáját kezébe véve, leugrik a magas bakról. Szürke kamásli van a lábán! Ejnye, hogy ez senkinek eszébe nem jutott az egész vármegyében!

A második kocsiról Xypszy baronett nevet nagy életvidorsággal a rózsaszinű ruhás lányok csoportjára, fonnyadt, de fiatalos arczán őszinte csodálkozás ül: ő valóban nem látott még erdőt és erdőben majálist. A lányokra olyan pillantást vetett, mintha valamennyi az ő tiszteletére gyülekezett volna össze, – puha kalapja mellett búzavirág volt. Ejnye, ezt is elfelejtette a helybeli ifjúság.

A czár unokaöcscse egymás elé fogott két lovat, mint otthon Pétervárott szokás, a hol ő sohasem volt és hangos füttyszóval dirigálta a lovakat. Sétapálczája mellette hevert az ülésben, a mely pálcza virágokkal volt körülfonva.

Treszka kisasszony abban a másodperczben Milfay mellett termett. Olivér egy darabig bizonytalankodva nézte a pirosruhás szőke lányt, de miután felismerte, tiszteletteljesen üdvözölte.

Mondtam már valahol, hogy senkisem tudta oly hódolattal köszönteni a nőket, mint a hideg és kimért Milfay. A férfiaknak elnézett a fejük felett, de a nők előtt csaknem térdet hajtott.

Ezt a hódolatot várta, remélte, óhajtotta Tolcsvay Treszka kisasszony, ezért kapott Miklós gróf kétoldalas levelet és egyáltalában ezért mozogtak a falevelek odafent a magosban a borszkai tölgyeken.

Egy másodperczre körülvillantotta a szemét.

Igen, mindenki látta, a majális legelegánsabb ura meghódolt Treszka előtt.

– Hogy van? – kérdezte a leány olyan suttogó, bizalmas hangon, mintha a legnagyobb titokról beszélne. – Megkapta rózsáinkat?

Milfay könnyed mozdulatot tett.

– Ott vannak, barátom pálczáján. Alexandrovics, gyere ide.

Istenem, a muszka herczeg is Treszka kisasszony előtt állott bölényfejével és rézvörös arczával. Oh, milyen érdekes az ilyen északi férfi. «Szent Lajos unokája» néhány percz múlva csatlakozott.

Treszka, bár belül dobogott a szive, az esetleges balsikertől remegve, biztos hangon kezelte az urakat.

– Jőjjenek, megmutatom a publikumot.

A czár unokaöcscse mindkét vállával nyújtózkodott egyszerre:

– Valami árnyékos helyre kellene leülni… Hé! – kiáltott rá a mellette somfordáló monoklis Molnárra. – Nem gondoskodtak itt a részünkre asztalról?

A lovaglónadrágos ifjú csaknem elejtette a monoklit, vérvörös lett és tovább sietett.

– Tévedés, – mondta sziszegve pár lépéssel tovább és suhintott lovaglóvesszőjével.

(Egy negyedóra múlva magához tért és két barátjával kihivatta a herczeget. Livinszky megrázta sörényes fejét. «Nem, – mondta egykedvűen, – eddig sem ismertem ezt az urat. Ezután sem vagyok kiváncsi rá.»)

Treszka ezalatt ügyesen kormányozta a társaságot a sétatér felé. Xypszy nyomban baloldalról csatlakozott, míg Milfay unottan lépkedett a szélen. Sem jobbra, sem balra nem nézett. A fejedelmi külsejű várnagyok alázatos köszöngetését észre sem vette. A falusi kisasszonyok szinte eltátották a szájacskájukat az előkelő urak láttára, csupán Kricsfalvinak, a tekintélyt sárga rendezői szalagjáért élvező tanítónak volt ez a megjegyzése:

– Olyan koldusok ezek, mint a templom egere!

– Mikor kezdődik a táncz? – kérdezte Milfay.

Treszka hosszasan Olivérre nézett:

– Akár mindjárt. Csak valaki elkezdje. Szokott ön tánczolni?

– Én nem szoktam tánczolni, – felelt Olivér, – de szeretném látni magát tánczolni.

A szőke leány kérdőleg pillantott a herczegre. De az komoran elfordította a fejét.

Milfay közbeszólt:

– Majd egy négyest Xypszy fog tánczolni önnel.

A baronett kesernyésen mosolygott, de bólintott a fejével.

– Oh, hisz én se vagyok valami szenvedélyes tánczos, – mondá gyorsan Treszka. – Jobban szeretem a társalgást a táncznál. Csak azzal tánczolok, a kivel beszélgetni óhajtok. Csendesen, szinte félrevonulva, a terem sarkában, a czigány lágyan húzza, a lampionok ragyognak…

Álljunk meg mi, mert Treszka kisasszony most még gyorsabban beszélt, mint valaha. A veszedelem feltűnt a látóhatáron, özvegy Báji Péterné nem titkolt megdöbbenéssel és talpig rózsaszinben közelgett.

– Kedvesem, – kiáltott rá Treszkára, bármilyen hunczutsággal kerülte Treszka a pillantását. – Kedvesem, be gyönyörű vagy ma!

És már átölelte Treszkát a felvidék egykori legszebb asszonya.

– Oh, te czudar! – mormogta félhalkan Treszka.

Az urak bemutatkoztak.

– Xypszy! – kiáltott fel a felvidék szépasszonya gyönyörűséges hangon. A legjobb barátnőm volt egy Xypszy baronesz a bécsi orsolyáknál! Talán huga volt, báró úr.

Xypszy baronett, mint teljesen ismeretlen ember, a Treszka édesanyjának, nem pedig vetélytársnőjének gondolta a jövevényt. Természetes hangon megszólalt:

– Nem, asszonyom, hugom nincs. Az csak anyám lehetett.

Forró, hálatelt pillantás érte Treszka szeméből és a fonnyadt baronett mindent megértett.

*

– Hol van Izidor? – kérdezte bizonyos idő múltával Livinszky Sándor herczeg. – Nem értem, hová lett ez az ember?

– Ki hozta kocsiján? – kérdé Milfay.

Mire kiderült, hogy Izidort senki sem vette fel kocsijára, ha akar, gyalog jön el az öreg markőr a borszkai majálisra. Még a gőgös Milfay is megcsóválta akkor a fejét:

– Urak, sokkal demokratábbaknak kell lennünk!

A hölgyek szótlanul hallgatták az urak társalgását. Treszka kisasszony, miután Bájiné ruházatán nem talált kifogásolnivalót, – pompás czipője, harisnyája és fűzője volt, – azzal mulatta magát, hogy a ránczokat olvasta össze barátnője arczán. Míg az egykori szépasszony szemmel láthatólag mulatott Treszka kisasszony aranysarkú czipőjén, valamint azon, hogy Treszka fűző nélkül jelent meg, holott meglehetősen telt teremtés volt. Ez a fűzőnélküliség láthatólag bosszantotta Bájinét, mert ő maga fűzőben aludt is. Treszka keblei domborultak és a szél libegtette piros ruháját. «Ez már szemérmetlenség», – gondolta Bájiné és megvetéssel mérte végig Treszkát. A mire Treszka gúnyos mosolylyal felelt és miután a Bájiné czipőjének az orrát megnézte, így szólt hirtelen a kedves Xypszyhez:

– Ha akarja, a virágok tánczát is együtt tánczolhatjuk.

– Mi az?

– A hölgyek választják meg tánczosukat és ezt egy virág átnyújtásával jelzik, ezért virágok táncza.

– Ravasz dolog, – felelt Xypszy baronett. – Hiszen akkor életveszedelmes az itten tartózkodás.

Milfay nyomatékosan mondá:

– Az idősebb urak úgy sem sok vizet zavarnak már a tánczolók között. A kisleányoknak való a táncz.

A felvidék legszebb asszonya egy gyöngyvirágcsokrot vett elő kebléről és gyorsan Milfaynak nyújtotta.

– Olivér, én magát kitüntetem.

Milfay meghajolt:

– Asszonyom, ha tánczolnék, csupán kegyeddel tánczolnék!

– Hol az ördögben van az az Izidor? – dörrent közbe a czár unokaöcscse. – Még megették a medvék… A milyen szerencsések vagyunk, – tette hozzá félhangon.

Ebben a perczben felbukkant Izidor kesely képe a messziségben. A gyári tűzoltóság természetesen nem akarta beengedni a poros, izzadt férfiút az úri publikum közé és hátrafelé taszigálták. A herczeg azonban gyorsan kiszabadította és megveregette az öreg férfiú vállát, a ki futólépésben tette meg az utat Margitvárról Borszkára.

– Üljön le, Izidor, parancsoljon, a mi jó és drága… Hé, szolgálja ki ezt az urat! – kiáltotta a herczeg a publikum közé.

Véletlenül Kricsfalvi tanító állott hozzá legközelebb óriási csokrával és Livinszky bölényszeme egy másodperczre megakadt a tanító hosszú sovány alakján.

– Igenis, – felelt ugyanezért Kricsfalvi és már barátságosan közelgett Izidorhoz.

– Én vagyok itt a főrendező, – kezdte nyájas mosolylyal. – Nos, hogy tetszenek a díszítések, a lampionok? Az én munkám.

Izidor vállat vont:

– Akasztás, tánczmulatság, az 35-öt jelent az egyiptomi álmoskönyvben. Majd megteszem a linzi lutrin. De most csak arra akarom figyelmeztetni, hogy sehol sem látok kártyaasztalt a területen. Az én uraim játszani szoktak ebéd után, de még ebéd előtt is.

Kricsfalvy igazolta magát:

– Mi itt tánczolni gyülekeztünk össze!

Izidor megvetőleg legyintett:

– Maguk! Maguk csinálhatnak, a mit akarnak, semmi közöm hozzá, sem nekem, sem a kegyelmes grófnak. Akár beleugorhatnak a vizbe! De az én uraimra vigyázniok kell. Ők nem passzióból vannak itt. A kegyelmes gróf egyenes felkérésére rándultak ki, hogy mulassanak. Egy-kettő. Felállítani a kártyaasztalt ott az árnyékos lugasban. Svájczi és franczia jöhet egyszerre, táblák, kréták, szivacsok. Hát nincs itt egy jóravaló markőr?

Kricsfalvi megzavarodva hallgatta Izidort. Talán nem is értette egészen, hogy mit mond. Mindenesetre elrohant, aranysárga szalagja hosszan úszott utána a levegőben.

Treszka kisasszonynak ezalatt sikerült olyan poziczióba jutni, hogy Milfay Olivér szivesen beleegyezett abba, hogy az ebédet költsék el együtt.

A margitházi vendégeknek természetesen a legjobb asztalt terítették meg és a legszebb rózsákkal rakták tele az ezüstvedreket. A margitvári várnagy személyesen ügyelt fel a dolgok rendbehozatalán, Izidor a háttérből segédkezett a borok behűtésénél. A Medocnak meleg vizet hozatott, nagy darab jegeket a fehérnek, míg a champagner-palaczkokat apróra tört jégbe ültette. Livinszky herczeg közelében helyezte el a pálinkát, míg Olivér asztalkendőjébe a legfrissebb sportlapot csúsztatta, a melyet Isten tudja, hol szerzett. A bámészkodó falusiakat elhessegette a pompásan terített asztaltól és kezét hátrafonva őrködött a nap állásán, hogy mindvégig árnyékban maradhasson a margitváriak asztala.

Csupán az zavarta meg a czirkulusait, midőn Treszka kisasszony is helyet foglalt az asztalnál, még pedig az asztalfőn, a melyet a hatvan éves herczegnek kellett volna elfoglalni.

– Ördöngős pakli! – kiáltott fel magában Izidor. – Leforráz Mitra, ha megtudja, hogy Olivér itt női társaságban mulatott.

A míg az asztalkendőket kicserélte és a sportlap szélét gyöngéden kihúzta, halkan a Milfay fülébe súgott:

– Talán szerelmes vagy megint, Olivér?

Milfay nevetve csóválta meg a fejét.

Izidor tehát a herczeget, majd Xypszy baronettet vette szemügyre és miután a szerelem jeleit egyiken sem észlelte, ellenséges pillantásokat vetett Treszkára, mint valami tolakodóra.

Treszka azonban boldogan, szinte harmatos szemmel ült helyén. Rózsaszinű arcza, szőke feje és búzavirág szeme ragyogott. Körülbelül azt érezte, hogy mindent elért, a mit az élettől, a borszkai majálistól, leányságától várhatott: kétségen kívül bebizonyosodott, hogy ő az első hölgy a fürdőhelyen és e perczben tán azt sem bánta volna, ha a grófok, herczegek és a többi főurak megölelik nyilvánosan! Hadd pukkadjon meg mindenki a vármegyében.

– Az én dédanyám egy Merseházy grófné volt, – rebegte szinte önfeledten, – azért nem érzem jól magam a parasztok között.

Milfay Olivér erre olyan udvariasan, a mint csupán orfeumi dámákkal szokott beszélni, ezt kérdezte Treszkától:

– Vörösborral parancsolja a pezsgőt, vagy pedig tisztán?

Treszkának megrezzent a szeme. Sohasem szokott inni, de most bátran mondta:

– Csak úgy, a mint az urak isszák.

Olivér intett a felszolgáló huszárnak, de Izidor hamarább volt kéznél. Medocból, Pomeryből és hollandi pálinkából hirtelen szinültig megtöltött egy poharat és ezüst tálczán Treszka kisasszony elébe állította.

Milfay megelégedése jeléül hunyorított Izidorra. Az öreg markőr pedig várakozólag megállott Treszka háta mögött, a mint keveréke hatását várta.

A leány felhajtotta a gyilkos erejű bort, de a szempillája sem mozdult.

– Hm, – gondolta magában Milfay.

Izidor szégyenkezve sütötte le a szemét. Aztán gyorsan az üres pohár után nyúlt.

– Köszönöm, már nem iszom, – felelt Treszka és lassan felpirult az arcza. A halántéka kitüzesedett. És a szive hevesen dobogott. A bor megtette hatását.

Treszka koválygó fejjel nézett körül. Az ácsorgók között észrevette apját. Kétségbeesetten intett az öregnek. Aztán az apja karjára kapaszkodva, ingadozó léptekkel elhagyta a csatateret.

Izidor mozdulatlan arczczal állott az urak háta mögött.

– Estig ez se fog alkalmatlankodni, – mondta félhangon. – Addig eltart, míg kialussza magát!

II. Az asszonylaki amazonok.

Már említettük valahol e történet folyamán, hogy Merseházy Miklós több vármegye örökös főispánja és töméntelen földek ura, zseniális ember volt. Geniejét nem az olvasmányokból, sem a hallomásokból merítette, zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatott: és miután e két dolgon kívül egyéb foglalkozást nem tudott neki nyújtani az élet: mindig zseniális volt.

Egy napon betoppant Margitvárra, a hol az azilumbeli urak ismét régi foglalkozásukat űzték. Olivér azokat a versenylovakat idézte fel emlékezetében, a melyeknek futásán nyert vagy veszített, Livinszky kétségbeesetten aludt, míg a baronett fonnyadtabb volt, mint valaha: Mamsellka helyezetlenül futott a Császár-díjban.

Miklós gróf ropogó léptekkel állított be a kastélyba és miután megtudta, hogy pártfogoltjai még életben vannak, megfuvatta a kürtöt, mint riadók alkalmával négyszáz esztendő előtt.

A vendégek a lovagteremben gyülekeztek. Miklós gróf kezet fogott velük. Friss volt, eleven volt, ebben az órában érkezett Madridból, a hol egy mór herczegnőért párbajt vívott az orosz követtel. Csupán annyi ideje volt, hogy az Aranygolyónál megállíttassa kocsiját…

– Mindent tudok, – kiáltotta. – Tehát Treszka kisasszony megadta az árát a mulatságnak! Én sohase tudtam szabadulni tőle. Ezentúl franczia pezsgővel kinálom. És a majális többi hölgyei? Kit tettél még szerencsétlenné Milfay?

Olivér vállat vont.

– Azt hiszed, hogy van nekem még kedvem boldogtalanná tenni asszonyokat, leányokat?

Miklós gróf – miután most szabadult szerencsésen egy kései kalandból, – vigan kiáltotta:

– Higyjétek el urak, hogy nem érdemes másért élni, mint a nőkért! Hölgyekért verekedni, szaladgálni utánuk, éjjel-nappal velük foglalkozni: ez az igazi élet, urak.

Livinszky minden köteles tisztelet mellett akkorát ásított, a milyent soha. Olivér a gróf vadonatúj szalmakalapját vizsgálta, a mely különös fonásával nyomban feltűnt. Csupán a fiatalos Xypszy baronett bólongatott helyeslőleg a gróf szavaira. Miklós gróf további szavait tehát egyenesen Xypszyhez intézte:

– Van annál valami nagyszerűbb a földtekén, mint egy kerek női váll, a melynek a szine szebb, mint a márványé és formájában a nő egész egyénisége van kifejezve? Az utóbbi időben a női vállak és nyakak karakterével foglalkoztam. A vállairól és nyakáról lehet megismerni a nőt! A váll kereksége vagy hegyes formája leleplezi a titkolózó nőt. Kerek vállal, nyakkal, a melynek törzsét aranyos pihék díszítik, a melyek finomabbak a madarak apró tollainál: hiába hivatkozik a hölgy erényére. Ez az erény megdől egy jól elhelyezett csókon, a mely egyszerre érinti a vállat és a nyakat. A nyakszirt a szerelem szirtje, a csókok hullámtörésében diadalmasan áll e szirtfok, a míg a hullámok elborítják…

– Ördögi! – kiáltotta Livinszky. – Még sohase hallottam ilyen dolgokat. Költő vagy te, kegyelmes úr.

Miklós gróf vállat vont:

– Ha akarom, az vagyok. A nők többnyire költővé teszik az embert, vagy koldussá. Engem szivesebben juttatnának koldusbotra, minthogy költővé tesznek.

Xypszy baronett felsóhajtott:

– Oh, bárcsak egyszer koldus lehetnék nők miatt.

Milfay nyugodtan közbeszólt:

– A nők csak azokat a férfiakat fosztogatják ki, a kik nők nélkül is elpusztultak volna. Vannak férfiak, kik predesztinálva vannak a tönkrejutásra.

– Engem nem tesznek tönkre a nők, – nevetett teliszájjal Miklós gróf. – Én bizony a faképnél hagyom őket, midőn észreveszem, hogy fosztogatásra adják kis fejüket. Hamar meglátom terveiket. Néha szinte boldogtalan vagyok, hogy minden búcsú nélkül kell elhagynom nőket. Fáj a szivem értük. De kifosztani még sem engedem magam.

Milfay bólintgatott és tréfásan mondta:

– Magam is szeretném azt a nőt látni, a ki Miklós barátunkat az orránál fogva vezeti. Bécsben és Budapesten már a legkisebb varrókisasszony is ismeri azokat a furcsa antik ékszereket, a melyekkel Miklós a hölgyeket megajándékozni szokta. A zálogos rendőrért kiált, midőn ezeket az ékszereket boltjába viszik.

Miklós gróf olyan jóizűen nevetett, mintha a világ legmulatságosabb dolgát hallaná.

Xypszy felsóhajtott:

– Istenkém, ha valakit Merseházynak hivnak!… Kell ennél több a női szivek és kegyek elnyeréséhez?

– A mór herczegnő Madridban bezzeg nem tudta, hogy Merseházyak vannak a világon. Azt valahogy mégis csak másképen kellett meghódítanom, – mondta igen komolyan Miklós gróf és széles vállán megfeszült a kabát.

Milfay Olivér halkan nevetett:

– Treszkát bizonyára könnyebb lett volna meghódítani Borszkán.

– Tévedés, – felelt igen komolyan Miklós gróf. – Már előfordult, hogy az unalom vagy a kicsapongó kedv lépteimet Treszka nyomába irányította. Mentem, mendegéltem a meglehetős formás lábak után, Treszka nem is fukarkodott a czipője mutogatásával, de aztán nincs tovább. Kénytelen vagyok bevallani, hogy megbuktam Treszkánál, uraim.

Milfay elhallgatott és a szivarfüstbe bámult.

– Treszka egy tisztességes lány, – ismételte Miklós gróf. – Azt hiszem, még az ajkát nem csókolta meg senki.

Milfay dudolgatott:

– Furcsa teremtés. Igazi felvidéki stréberkisasszony. Azt hiszem, szivesen kompromittálná magát egy eleven gróffal…

– És ártatlan maradna, – nevetett Miklós gróf. – Természetes, hűséges esze van a kis leánynak, sohasem hagyja cserben a hidegvére. Majd, ha itthon maradok, idővel férjhezadom.

Milfay bólongatott és kissé elszomorodva mondá:

– Ha tudtam volna, bizonyára másképen viselkedtem volna a kisasszonynyal szemben…

– Ezek a mi felvidéki tót lányaink, – szólt Merseházy, – különös, néha furcsa teremtések. A szemük, a szájuk azt mondja, kiáltja, hogy boldog örömmel rendelkezésre állanak minden férfiúnak, a ki kezét kinyújtja értük. És kaczérságukkal fel tudják bátorítani a legpipogyább legényt is. Aztán hip-hop, eltűnnek, mint a kámfor. Az ember csupán a levegőt markolja utánuk. Sok jó, nemes, nagyszerű vér keveredett itt össze. Csehek, kuruczok, labanczok, nemesek, főurak, de még királyi vérből valók is hozzájárultak a vérkeveredéshez. Giskra vére együtt folydogál az erekben a Merseházyak vérével. Talán még Mária Teréziának is elvitte a szél egy aranyos hajszálát. Ki tudja, hová fújta a szél azt a hajszálat?… De hát most nem is annyira a tót lányokról van szó. Kirándulunk, urak, Asszonylakra. Ki tudja, hol van Asszonylak?

A margitvári azilum ápoltjai összenéztek. Vajjon miféle zseniális bolondságon töri fejét Miklós gróf?

– Ne gondolkozzatok. Tudom, hogy csak a tekeasztalon tudjátok orientálni magatokat. Asszonylak község Pozsonymegyében, közel az osztrák határhoz van. Nevezetessége egy régi Svarczenberg-kastély, a melyet legutóbb a kegyes herczegnő asszonyok számára berendezett. Négy vagy öt előkelő úridáma tölti ott idejét a herczegnő alapítványából. Férficselédség nincs a háznál. Mit szólnátok hozzá, ha hadat üzennék az asszonylaki nőknek és megostromolnánk a kastélyt?

– Már inkább Treszka kisasszony bolondságait hallgatom Borszkán, mint nyugalmazott úridámák döngicsélését, – felelt Milfay Olivér.

Livinszky herczeg szolgálatkészen felelt:

– Te vagy urunk, házigazdánk, Miklós, azt tehetsz velünk, a mit akarsz.

– Tiz év óta nem beszéltem társaságbeli úriasszonynyal, – kiáltott fel Xypszy baronett. – Megtalálok halni a nélkül, hogy egy kedves, finom úriasszony gyöngéd újjaival megsimogatná a homlokom. Hiába, az úriasszonyok újja, tenyere más, mint az orfeumi hölgyeké. Becsületemre, vágyakozom, hogy egy finom, tisztességes asszony kezét megfoghassam.

– Bolond rajongó, – dörmögött Olivér. – Mintha az nem volna mindegy, hogy milyen kéz simogatja az embert. A nők kezei, akár úriasszonyok, akár félvilágiak, mindig megfordulnak olyan titkos helyeken, a hol férfi keze sohasem fordul meg. A leggyengédebb, legszentebb női kéz is erkölcstelenebb, tisztátalanabb, mint a barna férfikéz.

– Ne bántsuk a női kezeket, Olivér, – szólt közbe komoly hangon Miklós gróf. – Bizonyos korban (hál’istennek még messze van e kor) a férfiú részére nem marad meg a nőkből egyéb, mint kezük, meg lábuk. A finom asszonykéz és a formás női láb. Nagyatyám, Merseházy Pál, a moszkvai nagykövet vagyonokat fizetett egy-egy női kézért vagy lábért. Tánczosnők, szépkezű czigánylányok, lovarművésznők vették körül élete utolsó éveiben, mégis akkor volt a legboldogabb, a mikor az unokanővére, a finom Katinka megsimogatta a homlokát az ő elegáns, tiszta, jószagú kezével.

Xypszy lelkesedve hallgatta e szavakat. És szokása ellenére megtámadta Milfayt.

– Olivér azt hiszi, hogy az Aranygolyó kassziroshölgyének van a legfinomabb keze Európában. Pedig sohase mossa meg a kezét. Isten ucscse, nem mossa meg a kezét.

Olivér vállat vont és csupán egy lenéző pillantással felelt. Bizonyára jobban ismerte a nőket, mint Xypszy baronett és az aranygolyóbeli kaszirosnőről is tudhatta, hogy hányszor mossa napjában kezét.

*

A hadüzenet megtörtént.

Miklós gróf minden költői tehetségét összeszedve, verses levelet irt Asszonylakra Hartlében Zsófia csillagkeresztes hölgynek, a kivel hajdanában tánczolt a Svarczenberg-palotában. «Asszonyom, mi megostromoljuk önöket, holnap vagy holnapután – mielőtt a nap nyugovóra száll, – seregem megáll Asszonylakán.»

Díszruhás várnagy vitte a pergamentet és két huszár kisérte az üzenetvivőt.

Estére megjött Poroszkai uram a válaszszal.

– Várjuk az ostromot, – felelték a kastély hölgyei és egy kosár málnát küldtek Merseházynak, a melyet bizonyára sajátkezűleg szedtek a kastély kertjében.

A málna izes volt és az üzenet fellelkesítette Miklóst.

– Van felvonó-hidjuk? – kérdezte a várnagyot.

– Van, de a szobalányok, frájok egész nap a kapuban hanczúroznak. Elegendő, hogy egy jóképű fuvaros elhajtson a kapu előtt, az asszonycselédek nyomban leeresztik a hidat. Zárda az, kegyelmes uram, de olyan zárda, a hol még káplán sincs. A faluban lakik egy nemes ember, bizonyos Kertyik Pál. Az folyton azzal fenyegetőzik, hogy katonaságot kér a vidékre, mert nem birni a kastélybeli fehérnéppel.

– Ezzel a Kertyikkel meg kell ismerkednünk, – vélekedett Miklós gróf. – Hasznos útbaigazítással szolgálhat.

– Magam is azt gondoltam, – felelt a várnagy. – Mindjárt elhoztam Kertyik uramat. Odalent vacsorázik a kulcsárnál.

– Hát hozd elő, ha már vacsorázott.

Kertyik Pál sokáig vacsorázott. Nagyevő ember volt, nem tudott egykönnyen megválni a késtől-villától. A várnagy buzdítására mégis csak lenyomta az utolsó falatot és hagyta magát Miklós gróf elé vezetni.

– Hát miféle fehérnép lakja a kastélyt? – kérdezte a gróf.

– Nem esett ehhez hasonló bolond dolog Mátyás óta, mert akkor estek a legbolondabb dolgok, – felelt Kertyik Pál és széttörölte szárnyas bajszát.

Már kissé vénecske ember volt Kártyik, a rövidrenyirt haja deresedett, de a bajúsza fekete volt, mint a szurok. Gömbölyű szeme volt, a melyre olvasásnál okulárét helyezett, a mutatóújján régi pecsétgyűrűt hordott. Bocskoros nemes az ilyen ember neve, de gyakran büszkébbek régi ármálisukra, mint maga a király.

– Hát hogy van a bolond eset? – kérdezte Miklós gróf és hátradőlt székén.

– Állva nem tudok beszélni, – felelt Kertyik Pál.

– Hát üljön le, – legyintett a gróf. – Csak aztán igazat mondjon.

Kertyik megállott leülés közben:

– Igazat? – kérdezte nyomatékosan. – Az én őseim határkapitányok voltak Dévényben. Mi nem szoktunk nem igazat mondani. Kertyik manapság már csak egyetlen egy van Magyarországon és az én vagyok. De Merseházy van elegendő.

A gróf jókedvűen nevetett:

– Beszéljen már, Kertyik uram, az oldalamat fúrja a kiváncsiság.

Kertyik még egyszer körüljártatta gömbölyű szemét és így kezdte:

– A herczegnő a nyakamra telepítette azokat az asszonyokat, azóta nincs egy nyugodt perczem. Egyetlen nemes ember vagyok a faluban, a többi tehát nem számít. Van ott vagy három-négy dáma, a ki napközben, unalmában már azt se tudja, hogy mit csináljon. A cselédi sorban levő némberek pedig majd megbomlanak a férfinép után. Mert az épen a bolond dolog, hogy férfinak nem szabad a kastélyba belépni. Kijönnek tehát ők a kastélyból. A grófnők lovagolnak, beugratnak a virágos kertembe, letapossák a tulipánhagymáimat, aztán mikor csendesen dörmögtem ezért valamit, lovaglóostort fogtak rám. Nem lehet azokkal birni, kegyelmes uram. Még a gyereknépnek se hagynak békét. Megkergetik őket az utczán, az asszonyoknak pedig napestig mindenféle füveket kell szedni az erdőn, a miből fürdőt készítenek. Öreg papunk, Vajkai tisztelendő nem prédikál kedvükre; már irtak is a püspöknek, hogy küldjön más papot. A faluban szedték össze az aláirást. A minap tűz volt, valami szénaboglyát gyújtottak fel, hogy aztán elolthassák. Térdig feltűrt szoknyában hordták a vizet a tűzre. És nagyon nevettek hozzá. Hiszen, ha fiatalabb volnék, nem ijednék meg tőlük. De így bizony elbújok előlük, a mikor végignyargalnak a falun, mint a valóságos boszorkányok…

Miklós gróf úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak.

– Boszorkányok?

– Azok. Mert még a gyerekek is félnek tőlük. Úgy összeölelgetik, csókolják a gyerekeket, hogy azok sirvafakadnak, mintha megverték volna őket. A minap is pirosra csipkedtek egy zsellér-gyereket.

– Aztán milyenek? Fiatalok, szépek?

Kertyik Pál pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a két tenyerét.

– Szépek? Fiatalok? Hisz akkor nem volna velük semmi baj. Régen levitézlették azok már a fiatalságot, talán még Solferinónál. Csakhogy az ilyen finom úriasszonyoknál az másképen van, mint a magunk asszonyainál. Mindennap fürödnek, liliomszappannal mossák a bőrüket, a patikának minden hunczut fortélyossága az ő csinosságukra van kitalálva. Igy aztán megesik, hogy még a hatvanéves is szemrevaló lehet közöttük, holott, mondom, az ifjúság régen elhagyá. A kenőasszonyok naphosszat egyebet sem tesznek, mint a ránczokat dörzsölik, dunai fövényben áztatják a lábukat, a szarvast gombával töltik… Elég az hozzá, hogy igazságtalan dolog ez, kérem. A míg a föld leányai hamarosan megöregszenek, e dámák hervadottságukban is olyan rózsaszinűek, mintha bérmálásra készülnének.

Miklós gróf felcsillanó tekintettel hallgatta Kertyik uram panaszait. Titkon kedvelte a szép hervadt dámákat, miután egész életében a tavaszt kergette.

– Holnap útra kelünk és megostromoljuk Asszonylakot! – adta ki a parancsolatot Poroszkainak, a várnagynak.

Kertyik megvetőleg csóválta a fejét.

– Nem egészséges dolog ez, uram. Régi selyemruhákért hadba szállani! Még a nagyapám se hallott ilyent.

De hát Kertyik uramra senki se hallgatott. Végül még Milfay Olivér is vállalkozott az útra.

– Szép, hervadt, imakönyvbe préselt virágokhoz hasonlatos dámákhoz megyünk, – mondta nyelvcsettentve Merseházy gróf. – Olyan szaguk lehet, mintha a tömjén illata a mosúszszal keveredik.

– Hármas mezőn, hármas határon, búzavirág az én virágom, – felelt Olivér a népdal hangján, a kékszemű Treszkára gondolt, de reggelre gondosan megberetválkozott tükrében.

*

A nagy szürke automobil pöffögve szaladt végig az országúton, Kertyik Pál az egész idő alatt azt várta, hogy mikor fordulnak az árokba, míg a czigánybandát Poroszkai uram hozta négylovas kocsin.

Merseházy megállította az autót az asszonylaki határban, ott, a hol zöld erdőben egy régi templom maradványai látszottak. Szent szűzek dicsérték itt hajdanán az eget. A nagy faragott köveken kényelmes ülés kinálkozott.

– Éjjel énekelnek a kisértetek, – mondta Kertyik Pál, – kár, hogy nem akkor jöttünk.

Merseházy aztán gyalogszerrel megindult az asszonylaki kastély felé.

Francziás, tornyos, vidám kastély emelkedett a lapályon, a milyen kastélyok frank földön találódtak, a míg a forradalom felgyújtotta őket. A kapu feletti tornyon a herczegi család sárga lobogója lengett, a nyári napsütésben ragyogva húzódott az ablaksor.

Kertyik Pál jelt adott a kastély lakóinak, mire a felvonóhíd leeresztetett. Hatalmas termetű, fehérkötényes kulcsárnő lépett ki a kapun.

– Itt van gróf Merseházy, – mondta Kertyik.

A kulcsárné kezetcsókolt a grófnak.

– A kastélyba belépni nem szabad, kegyelmes úr, – mondta, – de a rózsáskertre nem vonatkozik a tilalom. Vezesse Kertyik a kis kapuhoz a gróf urat.

– Több tiszteletet! – felelt a nemesember fogcsikorgatva, de mégis csak elvezette a grófot a kastély oldalbejáratához, a hol már nyitva volt a kis falba vésett ajtó, a melyet olyan czifra lakatosmunka díszített, mintha ezt az ajtót folytonos feltárásra, nem pedig titkos nyitogatásra csinálták volna. Egészen bizonyos, hogy hajdanában ezen az ajtócskán lépegettek be azok a lovagok, a kiknek egyébként tilos volt e kastélyban mutatkozni. Szobalányok, grófnők, herczegnők kedvesei mehettek át a hidacskán, a melyet teljesen befutott a loncz.

– Maradjon hátra, – mondta Merseházy Kertyik uramnak, a mire az nagyon csodálkozott.

Régi rózsafák töltötték meg a versaillesi mintára formált kertet. Egy márvány Apolló és terrakotta faunok látszottak a bokrokban. A kőpadon, a mely bibor szőnyeggel volt beborítva és hátában a Svarczenberg czímer látszott, Hartleben Zsófia ült. Fekete lovaglóruha volt rajta, fátyolos kalapja azonban a padon hevert. Hullámos barna hajában csak itt és amott látszott egy ősz hajszál, míg arcza oly gyöngéd és finom volt, mint azon pasztell-képeken látható női arczképek, a melyeket apró virágokkal díszített bőrtokban a szivük felett viseltek az ábrándos lovagok a harminczas esztendőkben. Szürke, nyugodt szeme volt és a szemöldöke hosszan ivelt, mint egy templomboltozat. Szenvedélytelen, szinte apáczás modorban fogadta a grófot, mintha alázatosságával védekezne a világi hiúságok ellen.

– Mivel lehet szolgálatára legalázatosabb szolgálója, kegyelmes úr?

Miklós gróf felkaczagott.

– Asszonyom, én hadat üzentem. Eljöttem hódítani, ostromolni, erőszakoskodni és ön már az első lépésnél lefegyverez?

– Kit akar megostromolni?

– Kegyedet, társnőit, az egész kastélyt, – kiáltotta Merseházy. – Itt unatkoznak, elhoztam tehát a barátaimat, a nagyszerű Milfayt, a kitől ön gyakran olvashatott a «Jockey» czímű lapban elmefuttatásokat versenyügyünk fejlesztéséről. Itt van Xypszy báró, a legjobb tenniszjátékos és a kedves Livinszky… Az erdőben sátrakat verettem, házizenekarom megérkezett, csupán a hölgyeket várjuk a barátságos dezsöné elfogyasztásához.

– Milkának migrainje van, Henriette anyja halála évfordulóján böjtöl, én pedig lovagolni megyek, a mint látja, gróf… Mindazonáltal ott leszek a mulatságon.

Merseházy férfiasan megrázta az asszony fehérkeztyűs kezét.

– Igérem, hogy nem bánja meg, Zsófia. Habár magam már nem igen szoktam valczerezni, – emlékszik a kalikó-tánczestélyre? – barátom Xypszy mestere a táncznak. Ellenben vadvirágot szedni segíthetek a hölgyeknek.

– A gróf nagyon kegyes, – felelt Zsófia. – Hallottam már furcsa barátairól, a margitvári remetékről. Valóban sohasem hittem, hogy leereszkednek hozzánk, szegény elátkozott nőkhöz.

Miklós gróf csak perczekig tudott társalogni, mert véleménye szerint felesleges volt sokat beszélni nőkkel.

– Hát egy óra múlva ott legyenek, – mondta és megelégedetten elköszönt Hartleben Zsófiától.

Ringatózó, jókedvű léptekkel ballagott a kastély mellett, midőn is az egyik ablakban megpillantotta Tóváry Milkát, a kit valahonnan ismert. Az egykori vöröshajú szépség kissé megfakult hajjal és olyan fehér arczczal, mint a czukrászsütemény, az ablakban könyökölt és szivarjából a füstöt fújta.

A gróf megemelte a kalapját, bár az nem volt szokása.

– Látom, hogy emlékszik reám! – kiáltotta harsány hangon Milka. – Eljövök a majálisra. Van czigány?

Merseházy jókedvűen intett.

– Hisz azért jöttünk, hogy megtánczoltassuk magát.

– No majd meglátom, – felelt Milka és kövéres kezével egy rózsát dobott a grófnak. – Henriette beteg! Szegény nem jöhet, de majd tánczolok én helyette!

A gróf tovább ballagott és míg magában azon gondolkozott, hogy honnan ismeri Tóváry Milkát, az egykori gárdaezredes lányát, – talán Badenbadenből, a hol a kocsiversenyben Milka díjat nyert, vagy Budapestről, a hol az árvagyermekeknek gyűjtött adományokat? – a kastély negyedik tornyánál az erkélyről egy tarkakendős hölgy kihajolt és bodros szőke fejét olyan kiváncsian fordította a grófra, hogy az rögtön megállott és köszönt.

– Reméllem, én is elmehetek a majálisra? – kérdezte madárhangon és fekete, délies metszésű szemével epedve nézett alá a magosból.

– Hogyne, – kiáltotta Merseházy. – A hányan vannak, mind eljöhetnek.

Henriette (mert hiszen ő volt a toronybeli hölgy) gyermek módjára tapsolt a tenyerével. – Nem is hiszi, hogy mennyit unatkozunk!

– Azért van Merseházy, hogy mulattassa a hölgyeket, – kiáltotta Miklós gróf. – Csak tessék eljönni. Jobban nem lehet mulatni, a hogyan én mulatni fogok.

– Mennyi hóbortos vénasszony, – gondolta magában Miklós gróf, a mint most végérvényesen elmaradt mögötte a kastély és benne a mulatni vágyó delnők. – Bizony kár megvénülni a nőknek!

Gondolataiból Kertyik Pál zavarta ki. A szárnyas bajúszú férfiú lihegve futott utána.

– Tessék visszajönni, – kiáltotta messziről, – a grófnét elfelejtette meghivni.

– Miféle grófnét?

– Az öreg grófnét, a mamát, a nagyasszonyt, a sárkányt, a vén gyilkost, – felelt egy szuszra Kertyik Pál. – A fürdőkádban volt épen, azért nem bujhatott ki az ablakon. Lehet, szándékosan dugták a kádba.

Miklós gróf bosszúsan megállott.

– Hány esztendős az a mama?

Kertyik diadalmasan kiáltotta:

– Legalább száz.

– Hát akkor maradjon otthon.

Kertyik Pál a kellemetlen hirrel futólépésben vágtatott vissza a kastély felé. Legalább regresszálja magát valamivel a kastély lakóin.