Magdaléna két élete

Regény

Budapest 1916

Singer és Wolfner kiadása

VI., Andrássy-út 16

Minden jogot fenntartunk.

Budapesti Hírlap nyomdája. – 18272

Négy nemzedék emlékezésén keresztül egy régi kép világít gyöngén, mint mécses a kápolnafülkében.

A gazdag vén Grálné, akinek kriptáján még azon a télen repedt ketté a nagy kőpiramis, mikor a kemény hideg odafönn elpusztította az istentagadó Napoleon császár hadseregét, a gazdag vén Grálné a bőrkarosszékében ült és fehér harisnyát kötött.

A kerek asztalnál két zöld selyemszék állott és mindegyik széken egy-egy kis fiú csücsült és lelkes ábrázattal és odaadó csámcsogással itta a csokoládékávét. Ezüst kosárban holipnik voltak készítve és mindegyik gyereknek két-két holipni járt.

Egy rézkarikában kopasz vén papagály ült és olykor megvető hangon mondta: filou! A fiúk ilyenkor összenéztek, de nevetni nem mertek, mert ők a gazdag Grál néni szegény kis atyjafiai voltak.

Minden vasárnap délután vizitába kellett ide jönniök. Otthon előbb kimosdatták, megkefélték és bölcs intelmekkel látták el őket. Hogy illedelmesen üljenek és hogy ne lóbálják a lábukat és hogy ne kotyogjanak, ha nem kérdik őket és hogy a világért pecsétet ne ejtsenek az asztalon és morzsát ne szórjanak a szőnyegre és hogy búcsúzáskor csináljanak szép kracfuszt és csókoljanak kezet kegyes jótevőjüknek.

Nyilvánvaló volt, hogy Grálné azért járatja magához a két nebulót, mert ki akarja őket ismerni, hogy később egyiküket megtegye univerzális örökösének. Arról szó sem lehetett, hogy megfelezze köztük a vagyonát, mert a Grál-vagyonnak együtt kell maradnia. Hogy miért kell együtt maradnia, azt nem mondta, talán maga sem tudta, de ragaszkodott hozzá, hogy együtt kell maradnia. Ez tehát nagy dolog volt: ha egyik kölyök földre ejti a csokoládés-csészét, egypár százezer tallér kár lehet belőle.

Az egyik fiút Csákó Pistának hívták, a másikat Videczky Péternek. Csákó egy eladósodott katonatiszt fia volt. Videczky édesapjának nem volt adóssága, mert sohase akadt olyan bolond, aki kölcsön adott volna neki.

A kis Pista helyes kiállású, ügyes, merész, tüzes kölyök volt. Jó esze volt, de nem igen törte magát a tanulással, inkább a sáncárokban longamétázott, vagy az apja lovait ülte meg.

A kis Péter egészen más szabású fiú volt. Kicsi szúrós szeme, hegyes orra és szigorú, öreges arca volt. Öklömnyi gyerek korában már olyan pedáns volt, mint valami császári prófosz. Nem szeretett játszani és kínos rendet tartott a könyvei és a ruhái között. Mindig tanult, de azért még sem tudott semmit, mert bizony nehézfejű gyerek volt.

– Melyiké legyen a Grál-vagyon? – tanakodott magában Grálné, miközben olyan buzgón mozgatta a kötőtűit, hogy főkötőjén ütemesen meg-megbillent a nagy selyemcsokor.

A választás nem könnyű. A kis Csákó széptehetségű fiú. Ha idejében megjön az esze, még nagy ember is lehet belőle. De ha nem jön meg az esze? Akkor azt fogja cselekedni, amit a boldogult nagyapja, akit még udvari gárdista korában ismert Grálné. Bécsi magyar gavallér lesz, öt lóval fog kocsikázni a Práterben, sampányert fog fizetni az olasz táncosnőknek és a szép Grál-vagyon el fog úszni, miként elúszott egykor a szép Csákó-vagyon is. Ez a gondolat dühbe hozta az asszonyt.

Ami pedig a Videczky-fiút illeti, az egy szomorú kis tökfilkó. Az ő kezén még meg is gyarapodik a Grál-vagyon, bár valószínű, hogy senkinek sem lesz belőle haszna, neki magának legkevésbbé. Ezen meg elbusult Grálné.

Tehát?!

Életében talán először esett meg a kemény asszonysággal, hogy nem tudta magát mire határozni. Pedig ma estére már okvetlenül határoznia kell, mert magához kérette a városi urakat a végrendelet dolgában és azokat nem küldheti haza szégyenszemre.

A szíve mélyén mégis mintha valami gyönge kis vonzalmat érzett volna a Csákó-fiú iránt. Csak ne lettek volna táncosnők és lovak a világon!

Amint gyorsan zörögtette a kötőtűit és hol az egyik, hol a másik fiú arcát vizsgálta, lassanként formát öltött egy ötlete, amely már régebben ott lappangott benne. A sorsra fogja bízni a döntést, helyesebben az Úristenre.

Egy áttört művű ezüstgolyóbis függött a karján, abban volt a pamutgombolyag. Most kivette a gombolyagot és lassan a szőnyegre ejtette. Ha az Úrnak gondja van az ágról hulló falevélre, hogyne gondolna a Grálné leeső gombolyagával? Elhatározta magában, hogy amelyik gyerek fölemeli és visszaadja neki a pamutot, az legyen az ő általános örököse.

A fehér gombolyag végigszaladt a szőnyegen. Az asszonyság vén szíve olyan erősen dobogott, mint ötven évvel ezelőtt, mikor egy huszárbajuszt érzett akkor még rózsás ajakán.

A két gyerek egyszerre ugrott talpra.

Videczky közelebb érte a gombolyagot, hát ő vette föl.

De azután váratlan dolog történt: a kis Csákó elkapta Videczky karját, ügyes fogással kicsavarta ujjai közül a pamutot és nevető arccal átnyujtotta a néninek.

Grálné zavarba jött. Hogy is mondta? Amelyik fölemeli és visszaadja neki… Aki fölemelte, nem adta vissza; aki pedig visszaadta, nem vette föl. Melyik most már az igazi? Egyik sem!

Tovább kötött, – a harisnyája már olyan hosszú volt, mintha egy nőstény zsiráf lábáról vette volna a mértéket – a selyemcsokor pedig oly izgatottan billegett a feje búbján, mint a gombostűre tűzött pillangó. Egy-két perc telt el fülledt csöndben.

A végzetes gombolyag, amelynek az volt a rendeltetése, hogy száz esztendőre eldöntse két család sorsát, másodszor is legurult a néni öléből.

A szegény kis Csákó ezúttal nem is látta, a két szemét eltakarta az aranyszegélyü ibrik, amelyből mohón szürcsölte a csokoládé vastagját. Pedig a papagály izgatottan kiáltotta neki, hogy filou! filou!

Videczky gyorsan fölkapta és átnyujtotta a néninek a gombolyagot.

– Isten így akarja! – mormogta Grálné keresztény megadással.

A szíve kissé fájt, talán mégis jobb szerette volna, ha Isten a másikat akarja. Annak a pisze gyerekorra akkor még mindig benne szuszogott az aranyszegélyü csészében. Olyan fajtából való volt, hogy ami édes italt eléje tettek, azt fenékig ki kellett innia.

A néni hazaküldte a fiukat. Előbb azonban kivett még egy holipnit a kályha mellett álló nagy kosárból és odaadta Csákó Pistának. Videczkynek nem adott. Videczky ekkor elsárgult az irigységtől, Csákó pedig nagyon boldog volt, és nem sejtette, hej, dehogy is sejtette, hogy az árva holipni, amit a kezébe nyomtak, egykor két temesvári és egy pesti házába, egypár bánáti tanyájába és vagy hatvanezer Mária Terézia-tallérjába fog kerülni.

Mert Videczkyék annyit fognak örökölni a gazdag vén Grálné után.

Ötven egész esztendővel a csokoládés-uzsonna után kezdődik Magdaléna két életének tulajdonképpeni története.

Ezüst gyertyatartók fénye mellett egy fiatal férfi hajlik az íróasztala fölé.

Az arca márványfehér, a szeme mélabús, a pofaszakálla gesztenyeszín, a homlokába hajtincs kigyózik, – szóval olyan külsejü ember, akit a kor ízlése előkelőnek és érdekesnek talál.

Ez Videczky Flóris, egyetlen fia az immár Istenben boldogult Péternek, aki olyan jó órában emelte föl Grálné asszonyság leejtett pamutgombolyagját.

Flóris úr Temesvár városának leggazdagabb polgára. A városban nagy a becsülete, bár – vagy talán éppen azért, mert igen büszke és magába zárkózott férfi.

Flóris úron meglátszik, hogy járt már Bécsben. Állítólag Párisban és Londonban is megfordult volna, sőt vannak emberek, akik azt állítják, hogy folyékonyan beszél angolul, ami azonban alig hihető, mivel az angol nyelv fölötte nehéz. Az önművelésre sohasem sajnálta a költséget, bár egyébként örökölte apjaurának szigorú takarékosságát.

Ha itthon van, akkor egyedül szokta tölteni az estét, bécsi selyembútorai, párisi metszetei és bőrkötésü német foliánsai között. Különösen ilyen estéken, mint a mai, mikor künn hideg szél süvölt és őszi eső veri az ablakokat, szeret a melegen lobogó kandalló mellett ülni.

Ha nem flótázik, akkor olvasgat, vagy az íróasztalán dolgozik. Flóris úr ugyanis komoly tudományos tanulmányokkal foglalkozik. Kedves szakmája a büntetőjog. Szinte lázasan érdekli minden, ami a gonosztevők és a társadalmi rend között folyó ősrégi harcra vonatkozik. Hogy megismerje a bűn sötét világát, sokat kutatott a temesi vármegyei törvényszék levéltárában és ha orgazdát vallattak vagy betyárt akasztottak, akkor ő biztosan ott volt. Ezt a szenvedélyt ő maga is tudományos érdeklődésnek nevezte.

A különös csak az volt, hogy egy-egy kriminális eset tanulmányozása közben sohasem a bíróval, hanem mindig a gonosztevővel azonosította magát. Az ő tudományos rendszere az volt, hogy aprólékos gondossággal kidolgozta egy-egy nagyszabású gaztett tervezetét. Az örök probléma, amelyre a választ kereste: lehet-e valami gazságot, mondjuk gyilkosságot úgy elkövetni, hogy a legéberebb és legintelligensebb rendőrség se juthasson soha a tettes nyomába?

Flóris úr meg volt róla győződve, hogy kellő elővigyázat mellett igenis lehet.

Egypár hónap óta egy ideális minta-gyilkosság előkészítésével foglalkozott. Természetesen csak elméletben. A kiszemelt áldozat egy gazdag özvegy asszony volt, aki egyedül lakik künn a Józsefvárosban. Flóris kitanulta az asszony szokásait esti sétái alkalmával, amelyeket – hogy föltünő ne legyen a dolog – egy piarista atya társaságában végzett. Elhatározta, hogy a gyilkosság elkövetésekor katonatisztnek fog öltözni. Elméletben konstruált magának egy barna angol felöltőt, amely, ha kifordítja, aranygombos fehér tisztiköpennyé vedlik át. És lehetne olyan vexir-kalapot is kieszelni, amelyből katonai csákó lesz. A kritikus estén mint civilista fog kisétálni a Józsefvárosba. Egy kapu alatt hirtelen átváltozik katonatisztté. Ha végzett a vén asszonnyal, megint mint katonatiszt távozik, de a legközelebbi sarkon visszavedlik Videczky Flórissá. Fontos az ember járása is. A katonatisztnek másképp kell lépnie, mint lép Flóris, és ezt az idegen járást otthon gondosan be is gyakorolta.

Ezek a tervezgetések csodálatosan izgalomban tartották. Boldog volt, ha este magára zárhatta az ajtókat és átengedhette magát álmainak. A tudat, hogy ő nyárspolgárias életének sima vizében egy ilyen nagyszerű bestiát tenyészt, amely az ő intésére fölüti vérengző fejét és újabb intésére megint eltünik a mélységben, izgatóan érdekessé, szédítően méllyé és perzselően forróvá tette az életét.

Ma este, mialatt künn zuhogott az eső és süvöltött a szél, megint fölidézte a pompás szörnyeteget. De aztán egyszerre elkedvetlenedett. Honnan szerezze a vexir-köpenyeget? És a csákót? Csináltatni talán Temesváron is lehetne. De a dolog föltünő és gyanús volna. A jelmezt tehát Bécsben kell megcsináltatni. Átutazó angol ember képében fogja a bécsi szabót fölkeresni, a ruhára valami maskarabál alkalmából lesz szüksége…

Mikor már itt tartott, egyszerre halk és szerény kocogtatás riasztotta föl gondolataiból. Az ajtaján kopogtattak. Esti hét óra felé járt az idő – vajjon ki háborgatja ilyenkor? Csak nem a piarista?

Kinyitotta az ajtót és egy karcsu kis nővel találta magát szemben. A késői látogató sokáig járhatott künn az esőben, mert bőrig ázott és a vékony ruhája odatapadt a testéhez. Az alakja különben – ezt első pillantásra megállapította Flóris – igen formás volt.

– Kicsoda ön? Mit akar itt? – kérdezte a gazda.

– Hát nem is ismer? – kérdezte a nő halkan és alázatosan.

Valami csodálatos lágy, meleg hangja volt, amely igen kellemesen érintette Flóris idegeit.

– Ha nem csalódom, ön az a fiatal nő, aki egypár napja szemben lakik velem.

– Másfél hónapja, – mondta szelid szemrehányással a látogató.

– De hogyan ázott meg ennyire?

– Magam sem tudom… Künn állottam az utcán és néztem az ön kivilágított ablakait… Sokáig állottam, végre fázni kezdtem, a fogam vacogott, rosszul éreztem magamat… Nem tudtam tovább lenn maradni, ide kellett jönnöm, – és most itt vagyok…

– Hallja, ez nagyon különös dolog!

A látogató nem válaszolt, csak Flórisra emelte a szemét. Nem volt szép nő, az ajka nagyon is duzzadt volt, azonban a szeme! – Flóris megvallotta magának, hogy ilyen gyönyörű emberi szemet még soha életében nem látott. Csodálatosan mély, szelid és tüzes állatszem volt.

– Mit kíván tulajdonképpen? – kérdezte Videczky kissé elfogult hangon.

– Semmit… Nem tudom… Ön bolondnak fog tartani és alkalmasint igaza is van… Azt szeretném, ha itt maradhatnék egy kissé… Nálam odaát hideg és sötét van. Engedje meg, hogy leüljek a földre, a tűz mellé… Nem fogok beszélni, hangos lélegzetet sem fogok venni. Ön ne törődjék velem, mintha itt se volnék.

Megesett már, hogy egy-egy forróvérű nő az ő kedvéért túltette magát a társas formaságokon. Már legénykorában is rajongtak érte a nők és két esztendő óta, amióta fiatalon özvegységre jutott, még több sikere volt. A rajongásnak ez a különös formája – akár őszinte volt, akár tettetett – mégis meglepte. Némi habozás után egy széket tolt a kandalló mellé. A vendége azonban egy lágy kigyómozdulattal leereszkedett a szőnyegre.

Flóris idegesen járt föl-alá a szobában. Közben mindig érezte magán a forró és fényes asszonyi szempár tekintetét. Végül megállott a kandalló előtt.

– Nézze, kérem, – én végre olyan társadalmi állásban vagyok, hogy gondolnom kell a híremmel is. Ez a város egy kis fészek, egy kis pletykafészek, ez nem Bécs vagy Páris…

A nő mosolyogva tekintett föl hozzá. Talán nem is értette, hogy mit mond neki. A kis kezével önfeledten simogatta a szőnyeget, amelyen ült, majd halkan, alázatosan és hízelegve mondta:

– Hát nincs hely ebben a házban egy kis kutya számára? Egy kis kutya számára, amely engedelmes, csendes és hálás? Van egy kis cseléd számára, aki boldog, ha a gazda rábízza a cipői gondozását?

Nevetséges, de való – Flóris maga sem értette, hogyan lehetséges ilyesmi – a kis boszorkány két perc alatt teljesen megbabonázta az embert. A hangjában, a nézésében, egész nőies valójában volt valami delejes erő, ami kellemes zsibbadásba ejtette az idegeket. És a furcsa az volt, hogy Videczky nem próbálta, de nem is akarta lerázni ezt a békót.

– Hát ami azt illeti, – mormogta, a méltósága foszlányaiba burkolódzva, – a kis fiam mellé ugyan kellene valaki, mert a dadája nem megbízható…

A földön ülő nő szeme egyszerre teli lett könnyel. Igazi könnyek voltak, forrók és csillogók, lassan végigperegtek az arcán.

– A kis fia! A kis fia! – ismételgette összekulcsolt kezekkel.

– Várjon csak… Hiszen én még az ön nevét sem tudom!

– A nevem Csákó Magdaléna, – mondta a nő.

– Csákó? Csákó?

Flóris már hallotta ezt a nevet, egy végleg lezüllött temesi család neve volt. A Videczkyek valamikor talán atyafiságot is tartottak a Csákókkal…

Magdaléna hirtelen fölemelkedett a földről.

– Elmegyek, de holnap visszajövök, – mondta.

Flóris most vette csak észre, hogy a fehér homlokán egy nagyon különös kis redője van. A jobb szemöldökén kezdődik és ferdén fölfut a bal szeme fölé. A redő csorbává és félszeggé tette egész arcát. Amint azonban elmosolyodott, megint kisimult a fehér homloka, éppen csak valami könnyü árnyék mutatta a redő helyét.

Csákó Magdaléna elment és Videczky Flóris leült megint az íróasztala mellé. A józsefvárosi özvegyasszonyra akart gondolni, de mindig csak Csákó Magdaléna járt az eszében. Úgy érezte, hogy ezzel a különös kis nővel, akiről azt sem tudta, hogy asszony-e, leány-e, valami nagy kincs jutott a tulajdonába.

Hogy is volt csak?

Videczky egy szempillantásig nyitva felejtette az ajtaját és Magdaléna gyorsan besurrant, boldogan, félénken, magát kelletve, mint az eltévedt kis kutya. Mikor ki akarta megint zavarni, már ott rakosgatta a szegényes motyóját az udvari házban és szeliden nézett reá a hű kutyaszemével.

– De hát mit akar itt tulajdonképpen? Mit gondol? – fakadt ki Flóris úr.

– Azt tetszett mondani, hogy itt maradhatok a kis fiú mellett… Hát nem?

– Azt mondtam?

– Én úgy hallottam…

– Dehát kicsoda maga tulajdonképpen? Honnan jött? Van valami írása? Apja, anyja csak volt?

Magdaléna előkotorta valahonnan a keresztlevelét. Apja Nemes Csákó István, anyja Minghetti Magdaléna.

– Született Varsóban! – kiáltott föl Videczky megbotránkozottan. – Hát maga lengyel?

– Nem, kérem. Az édesanyám akkoriban csak arra utazott.

– Nagyon furcsa eset! Olyankor nem szoktak utazni az asszonyok! – mondta Videczky szigorúan.

Ezek a geográfiai nagy távolságok a Magdaléna életében határozottan gyanúsak voltak.

Magdaléna bánatosan sütötte le a hosszú pilláit, a duzzadt szája pedig furcsán elgörbült, mint a síró gyereké.

– Én még azt se tudom, hogy leány-e, vagy asszony? – faggatta tovább Flóris.

Magdaléna kicsit elgondolkozott.

– Asszony vagyok, – mondta elszántan.

És ekkor a homlokán megint megjelent a furcsa, sötét redő, amely olyan volt, mint a repedés a márványképen.

– Asszony? És hol van az ura?

– Már nem él… Meghalt… Megölték – párbajban… Egy katonatiszt ölte meg, bizonyos Pfannschmidt – igen, Pfannschmidt Gusztávnak hívták… Kártyázás közben összeverekedtek és azután megvívtak…

– De hát az urát hogy hívták?

– Paulusz Kamillónak…

Most már nem kellett faggatni, elmondta egész élettörténetét.

Még karonülő kisbaba volt, mikor a szülei meghaltak… Egy pozsonyi özvegyasszony fogadta a házához… Nagyon rosszul bánt vele. Éheztette, cselédmunkára fogta… Tizenhét esztendős korában, mikor éppen azon gondolkozott, hogy beleölje-e magát a Dunába, jött Paulusz úr… Svalizsértiszt volt…

Videczky itt dühösen közbenevetett. Ez a nőszemély őt talán tökfilkónak nézi?

– Hallja, ha éppen köti magát hozzá, akkor hajlandó vagyok elhinni, hogy Paulusz úr tiszt volt. De hogy feleségül vette volna magát, azt már nem vagyok hajlandó elhinni. Svalizsertisztek nem szokták hamupipőkét feleségül venni. Azt csak királyfiak teszik.

Magdaléna mosolyogva és némileg csodálkozva nézett föl hozzá, mintha azt akarná mondani: – Igazán nem bánom, akár feleségül vett Paulusz, akár nem. A fontos az, hogy most itt vagyok magánál.

– És hogy volt tovább?

Úgy volt kérem, hogy Magdaléna története olyan fordulatot vett, amely egyszerre igen valószínűvé tette Paulusz alakját: ugyanis egypár hónappal az esküvőjük után lehúzták Pauluszról a császár kabátját. „Mit Schimpf kassiert.“

Azontúl, abból éltek, amit kártyán nyert. Ha nem nyert, akkor nem is volt mit enniök…

– És maga mégis szerette?

– Nem szerettem, mert rosszul bánt velem.

– Meg is verte? – kérdezte Videczky.

– Meg is vert.

Mikor ezt mondta, lehúnyta a szemét és az arcán valami fáradt és kéjes mosoly jelent meg. Biztos, hogy akkor is így mosolygott, mikor ütötték.

– És miért jött ide Temesvárra?

– Az uram halála után nem tudtam hová menni… Nekem nincs hazám, hiszen egy varsói kocsiszínben születtem. És ekkor eszembe jutott, hogy édesapám idevaló volt. Idejöttem és a véletlen úgy akarta, hogy ebben az utcában találjak szállást… Magam sem tudtam, hogy mit várok ebben a városban! De ekkor megláttam önt –!

Elhallgatott és két kezét összekulcsolva nézte Videczkyt.

Csend volt a szobában, de a nagy csendességben valami – talán a Magdaléna szíve? – úgy muzsikált, mint az orgona a nagymisén, vagy föltámadáskor a harangok.

Megláttam önt –!

Szóval: Magdaléna ott maradt a Videczky házában. Flóris úr maga sem hitte volna, hogy vele ilyesmi megtörténhetik. Igaz, hogy Magdaléna olyan csendes, olyan alkalmazkodó volt és olyan kevés helyet foglalt el a házban, mint az árnyék. Különben jószagú és meleg kis árnyék volt; a közelsége állandóan kellemes bizsergésben tartotta Videczky vérét.

A szomszédok úgy tudták, hogy Magdaléna a kis Videczky Péterke nevelőnője. A gyerekkel azonban nem volt sok baja, először azért nem, mert a dada féltékeny volt és közel sem eresztette hozzá, másodszor meg azért sem, mert a borzorrú, szúrósszemű kisfiú olyan hallgatag, bizalmatlan és szigorú volt, mint egy császári profosz.

Félig-meddig cselédszámba ment Magdaléna, de azért mégis megvolt az a privilégiuma, hogy akkor menjen be az úrhoz, amikor kedve van.

Ha Flóris úr zongorázott, akkor mindig megjelent. A zene vonzotta, mint Orfeusz lantja az erdei dryadot.

Ha Videczky napközben látni akarta, csak meg kellett ütnie az elefántcsont billentyűket. Az ajtó ekkor halkan megfordult a sarkában és Magdaléna alvajáró mosollyal az ajkán beosont a szobába és leült a szőnyegre, a kandalló mellé. És Videczky, bár úgy tett, mintha nem törődnék vele, érezte arcán meleg és símogató tekintetét és mohón szívta magába a hajából kiáradó asszonyszagot.

Zongorázás közben különös ötletei támadtak. Ha most azt mondaná neki: Ide gyere, kis kutyám! – akkor Magdaléna boldogan odakúszna. És ha azt mondaná neki: Feküdj a lábamhoz! – akkor Magdaléna odafeküdnék és bizonyára olyan fáradtan és kéjesen mosolyogna, mint akkor, mikor elmondta, hogyan verte meg Paulusz Kamilló.

Videczky kipirult arccal verte a zongorát, oda sem nézett Magdalénára, pedig minden lélegzetvételével a hajából kiáradó illatot kereste.

Utólag kapott csak észbe Flóris úr, miután a dada már kiment a gyerekkel a szobából. Mit is mondott a vén sárkány? Azt mondta:

– Megint írt, egész éjtszaka levelet írt…

Persze, Magdalénáról volt szó, akire a dadus tüzes és keserű irigységgel gondolt. Hogy valaki, aki félig-meddig cselédsorban van, írni-olvasni tud, az már magában véve is gyanús jelenség volt az ő szemében.

De kivel is levelezett a kiskutya? Hiszen mindig azt hangoztatta, hogy a világon senkije sincs. Senkije, csak Videczky Flóris.

Flóris úr leült a zongora mellé. Amint a keze végigszaladt a billentyűkön, már kullogott be Magdaléna, az alvajáró mosolyával a fehér arcán.

– Kinek szokott maga leveleket írogatni? – kérdezte Videczky hirtelen.

Az asszonyka szemében valami különös ijedt fény csillant föl, midőn nevetve mondta:

– A pozsonyi nénémnek, kérem szépen.

Megint hazudott. De ezúttal ügyetlenül. Egy öreg tánti kedvéért nem rágná éjfélig a toll szárát. Magdaléna maga is érezhette, hogy elvétette a dolgát, mert a fehér homlokán megint megjelent az a bizonyos sötét redő, amitől egyszerre öt esztendővel öregebb lett.

Másnap reggel – vasárnap volt – rájött az istenfélelem és templomba kívánkozott. A többiek is elmentek mind, ki a székesegyházba, ki a piaristákhoz, csak a dadus ment a rác templomba, mivelhogy ő görög volt.

Flóris úr egyedül maradt otthon.

Miután bezárta a kaput, egyenesen Magdaléna kis szobájába szaladt, hogy átkutassa a holmiját. Ehhez neki joga van, mert Isten és a rendőrség előtt ő felelős ezért a titokzatos perszónáért, akit kissé hebehurgyán fogadott a házába. De ha nem lett volna joga hozzá, akkor is megtette volna; az ő kriminális fantáziája, amely alkonyatkor kiosont vénasszonyokat gyilkolni a külső városokba, különb dolgokhoz is hozzáedződött már.

A szobában csak egy elzárható bútor volt: a ruhaszekrény. Annak a kulcsát azonban magával vitte Magdaléna. Flóris egy ideig a varróasztal fiókjában és az ágyban keresgélt, – hátha a matrác alatt van? – végül türelmét veszítette, nekiesett az ócska szekrény ajtajának és addig rázta, amíg ki nem nyílott.

Kellemes szag áradt ki a szekrényből: a Magdaléna szaga. És ekkor megint elöntötte Flóris úr szívét az a forró, édes és fájdalmas részvét, amelyet a kutyaszemű és szépidomú kis nő benne fölébresztett.

A fehérnemű közé nyult, mivel tapasztalásból tudta, hogy sok nő ott szokta őrizni a titkos levéltárát.

Valami hideg, kemény tárgy csördült meg az újjai alatt; kihúzta: karikára fűzött tolvajkulcs-csomó volt.

Igenis, tolvajkulcs…

A lábaszára annyira elkezdett reszketni, hogy le kellett ülnie az ágy szélére. A homlokán hideg verejték ütődött ki; valósággal betegnek érezte magát.

Valahogyan mégis megemberelte magát és tovább turkált a fehérruha között.

Egy levelet talált. Férfi írása. A levél így szólt:

Kedves Magdaléna!

Kétszer is ott jártam az odvas fánál, de sem levelet, sem egyebet nem találtam tőled. Pedig több már egy heténél, hogy a bűvös kulcsok nálad vannak.

Persze, te jól érzed magadat az úri dáma szerepében, ebédre vörös bort iszol, vacsora után ott ülsz a meleg kandallónál, hallgatod signor Tökfilkó irgalmatlan rossz zongorajátékát és nem törődöl a kötelességeddel.

Nem törődöl szerelmetes, hű Kamillóddal, aki azt se tudja, hol fog ma éjjel aludni és hogy lesz-e holnap ebédje. Oh jaj nekem, hogy egy ingatag asszonyszívre tettem föl a boldogságomat!

Pedig minden oly pompásan indult. Signor Tökfilkó beléd habarodott és te szabadon jársz-kelsz a házában. Mért nem használod ki a kedvező alkalmat?

Figyelmeztetlek, rózsám, hogy most már nem várok tovább. Nekem három napon belül szükségem van a gyémántokra. Ha nem szerzed meg, akkor véget vetek az egész komédiának. Elpusztulok, te azonban, aki vesztemet okoztad, nem viszed el szárazon. Signor Tökfilkó meg fogja tudni, hogy miféle jómadarat eresztett a fészkébe és a rendőrség is meg fog tudni egyetmást.

Ha azonban előveszed a jobbik eszedet, akkor még jóra fordulhat minden. Siess, siess, drágám! A dolog már azért is sietős, mert egy csodálatos véletlennél fogva éppen most olcsón eladó a pozsonyi kis ház, amely neked annyira tetszik.

Emlékszel még a kis házra? Zöldablakos, vadszőlővel befuttatott ház. A gyémántok árán meg lehetne szerezni. Ha egyszer ott lakunk, akkor beváltom régi igéretemet és feleségül veszlek. Eddig lovagiasságból nem tettem, mert nem akartalak nyomorúságom osztályosává tenni. De ha meglesznek a gyémántok, akkor nem lesz többé akadály közöttünk.

Gondold meg, milyen szép, milyen boldog életed lesz. Kis virágoskert is van a ház mellett, ott majd eljátszadozhatsz a gyermekeddel. Mert meglásd, a jó Isten gyermekkel fog megajándékozni!

Semmit sem adnak ingyen, édesem, mindenért meg kell szolgálnunk. Azért rajta, Magdaléna, szerezd meg a boldogságodat, signor Tökfilkót pedig ne sajnáld, ő elég gazdag, hogy meg se érezze ezt a kis vérvesztést.

Kamilló.

Flóris úr kétszer-háromszor is elolvasta a förtelmes levelet. Nem tudott mihez kezdeni. Annyi hazugság, bűn és mocsok torlódott össze körülötte, hogy talán az élete végéig sem fog kigázolni belőle.

Végül mégis fölülkerekedtek benne és irányt mutattak neki őspolgári ösztönei.

Mindenek előtt a kárt kellett megállapítania… Vajjon megtörtént-e már? Átvágtatott a lakásába és remegő kézzel nyitotta ki a szekretárját.

A gyémántékszer, amit a gazdag, vén Grálné asszony után örökölt az édesapja, hiányzott a titkos fiókból. Érhetett vagy hét-nyolcezer pengőforintot… Magdaléna tudott az ékszerről, ő egy ízben megmutatta neki…

Őspolgári ösztöneit követve most már a fejébe csapta a bolyhos köcsögkalapját és vágtatott a rendőrségre. A város közrendjének védelme akkoriban a katonaság kezében volt és egy császári auditor ült a rendőrigazgató székében.

Az auditor, egy sárgaképű, borotvált kis ember, aki furcsán szokta mozgatni a vastag szemöldökét, figyelmesen végigolvasta Kamilló úr levelét.

– Tudja, hogy nálunk statárium van? – kérdezte végül.

– Statárium?

– Aki egy forint értékű holmit lop, azt fölakasztják. Ha azonban nemes szülők gyermeke, akkor olykor megtesszük a vármegyének azt a szívességet, hogy lenyakaztatjuk.

– Magdalénát lenyakazzák?!

Az auditor, aki alkalmasint szintén neszét vette már a Videczky nevelőnőjéről keringő pletykáknak, visszaadta Flóris úrnak a levelet.

– Ajánlok önnek valamit. Menjen most haza és gondolkozzék ezen a dolgon. Én déli tizenkét óráig várok. Ha ön addig ideküldi nekem valamelyik cselédjét és azt üzeni, hogy „a szalonkavadászat elmarad“, akkor én nem csinálok semmit és egyáltalában nem tudok semmit az egész esetről. Ha azonban tizenkét óráig nem kapok hírt, akkor megindítom az eljárást, üldözőbe veszem a bűnösöket, elfogom és bíróság elé állítom őket. Akkor már senki, még ön sem, érti? még ön sem mentheti meg őket a bitótól.

Videczky Flóris hazament.

– Ostobaságokat beszél az auditor! – morogta magában. – A tolvajpárnak volt esze, hogy azóta megugorjék.

Mikor otthon belépett a nappaliba, majd hogy hanyatt nem esett nagy meglepetésében: Magdaléna ugyanis ott ült rendes helyén a kandalló mellett.

Videczky, hogy zavarát palástolja, leült a zongorához és játszani kezdett. Játék közben is láthatta az asszonyka arcát. Csak reá kellett néznie erre a gyászos és összetört kis arcra: Magdaléna már tudta, hogy le van leplezve. Dehát akkor mért jött vissza? Mért ült itt? Mért rágta duzzadt szájaszélét és mért tekintett rá lopva a megijedt, hűséges kutyaszemével?

Ha akarom, le fogják nyakazni… Oda fogják kötözni a vörösre mázolt székhez és Bunkó, a cigányhóhér, meg fogja suhintani az egyenes pengéjű nagy kardot. És a feje egyszerre ott fog feküdni a fűrészporral teliszórt földön, a csonka nyakából pedig vastag, forró vérsugár fog felfröccsenni…

A fenevad, a vérszomjas szörnyeteg, amelyet Flóris úr kriminális tanulmányai között nagyra nevelt a nyárspolgárias lelkében, most megmozdult benne. Olyan rettenetes volt, mint valami özönvíz előtti monstrum, a szauruszok családjából…

– Bünhődnie kell, – kapacitálta magát Videczky, – így kívánja a jog, az igazság, a vallás és a közrend… Az elnézés gyöngeség volna, bűn volna… Hazudott, megcsalt, meglopott… Minden szava, minden mozdulata képmutatás volt… Rajongó szemekkel bámult reám, közbe egy zöldablakos házról álmodozott, ahol más emberrel fog együtt élni… Szerette azt a gazfickót, engem pedig kinevetett, tökfilkónak nevezett…

A másik Videczky pedig, aki bandita-álarcként viselte magán az elsőnek szigorú, polgári igazságérzetét, gyöngéden megveregette az ősi monstrum pikkelyes szügyét. Most végre vért fogunk ontani, öregem, forró, piros asszonyvért, amire oly régóta szomjazunk… Nem kell kilopódznunk a külvárosba, nem kell vexirruhát öltenünk, nem is kell félnünk az igazságszolgáltatástól. Mert az igazságszolgáltatás mi magunk vagyunk, öregem…

A püspöki templom órája éppen tizenkettőt ütött.

Künn, a folyosón lépések hallatszottak. Az ajtó megnyilt. Egy őrmester lépett a szobába.

– A tolvajért jöttem, – mondta.

Flóris Magdalénára nézett. Az pedig szó nélkül fölkelt és ment. Az ajtóból még egyszer, utoljára visszanézett. Ettől az alázatos, fájdalmas pillantástól, amelyben valami halálos mámor köde vibrált, egyszerre fölfordult és megdöglött a vérengző monstrum Flóris úr lelkében.

A kandalló mellett, a szőnyegen, ahol utoljára ült, egy papirlap feküdt. Videczky fölvette és megnézte. Levél volt. Ezt is Kamilló úr írta.

Kedves Magdaléna!

A gyémántokat megtaláltam az odvas fában. Köszönöm. Te derék kis nő vagy, azért vissza is adom a szabadságodat és nem viszlek magammal Törökországba, amelynek határát a pillanatban, mikor e sorokat olvasod, már át is léptem. Nem kívánhatom tőled, hogy negyedmagaddal osztozzál szerelmemben. Én ugyanis elhatároztam, hogy áttérek a próféta vallására és a családi életemet is Mohamed törvényei értelmében fogom berendezni. Élj boldogul!

Kamilló

Az ajtó becsapódott, a rendőri patrul lépései már az utcai ablak alatt kongottak, Videczky pedig még mindig mozdulatlanul ült a zongora mellett és mereven nézte az üres helyet a kandallónál.

Neki most talpra kellene ugrania, a rendőrségre rohannia, kiabálnia, könyörögnie, tiltakoznia kellene.

Egy gazdag és előkelő temesvári polgár azonban csak elgondolja az ilyen furcsaságot, de nem teszi meg.

Mert mit szólna hozzá a szigorú auditor úr, mit szólnának a rossznyelvű szomszédok, ha védelmébe venné azt a rossz perszónát?

A félelem, amit az emberek gúnyos mosolyától érzett, nagyobb volt minden egyéb félelménél és megzsibbasztotta akaraterejét.

Hogy ne kelljen Bunkó hóhérra és a vörös székre gondolnia, lehúnyta a szemét és dühösen verte a zongora billentyűit.

De így is, lehúnyt szemmel, mindig látta a pillantást, az utolsót, amellyel Magdaléna elbúcsúzott tőle. Nem is tőle, a férfitól, inkább a háztól, a szobától, ahol a kis kalandornő egypár enyhe napot élt.

Mikor az őrmester keze már a vállán volt, úgy nézett körül a szobában, mint a vízbe fuló, aki a zöld mélységbe magával akarja vinni a verőfényes világ képét. A zongora, a velencei csillár, az almazöld falikárpit, a kandalló és a sütött hajú Flóris úr képét…

Olyan szomorú, olyan kimondhatatlanul szomorú volt a kutyaszemü és széptestü kis némber, amint engedelmesen követte az őrmestert, mintha az ő szívében halmozódott volna össze az egész emberiség, vagy legalább is az egész női nem minden nyomorusága.

Az auditor úr nagy energiával ragadta kezébe a bűnügy szálait.

Az auditor úrról tudnunk kell, hogy a temesvári rendőrigazgató székében némileg úgy érezte magát, mint az ekébe fogott Pegazus. Ő elolvasta a régi és az új Pitavalt és szövevényes büntettekről ábrándozott, a trónus és a szentegyház ellen irányuló összeesküvésekről, amelyeknek leleplezésével dicsőséget, előléptetést és rendjelet szerezhet a buzgó hivatalnok.

Sajnos, a temesi bánságban csak szegényes lókötők tenyésztek, a városokban pedig elvétve történt csak némi együgyű kisérlet a pénzhamisítás terén.

A Magdaléna esete figyelemreméltónak látszott. Egy oroszlánnak ugyan ez is csak nyulvadászat volt, de legalább megmutathatta a világnak, hogy mire volna ő képes, ha egyszer komoly vad akadna útjába.

Déltől másnap reggelig vallatta Magdalénát. Az pedig olyan buzgón felelt a kérdéseire, mint a jól tanuló iskolásgyermek.

Az auditor úr kicsinylően legyintett a kezével, – no, ezt ugyan nem nagyon kell a vörös székkel kinálgatni, magától is szépen rácsücsül.

Másnap délben kihallgatták Videczky Flórist is. Flóris úr természetesen úgy viselkedett, ahogyan az ő helyében egy előkelő és gazdag polgárnak viselkednie kell. Hüvös volt és méltóságos; az anyagi kárt nem is fájlalta annyira, mint inkább a szégyent, hogy a nevét – az ő nevét! – belekeverték ebbe a mocskos ügybe.

Mikor eltávozott, a lépcsőn összetalálkozott Magdalénával. Két katona vezette még egyszer, utoljára az auditor elé, aki valami pótjegyzőkönyvet kivánt vele fölvenni.

Amint elhaladtak egymás mellett, Flóris úr a padmaly fehér bolthajtását, Magdaléna pedig a padló vörös tégláit nézte mereven. Mind a ketten ugyanazt érezték ebben a pillanatban: hogy mondaniok, vagy tenniök kellene valamit, amitől talán fölébrednének ebből a lidércnyomásos álomból, – de egyik sem mondott és nem is tett semmit.

Este az auditor üzenetet küldött Flóris úrnak. A rögtönítélő bíróság foglalkozott a Magdaléna ügyével és meghozta ítéletét.

Halál.

A szegény bűnös már a siralomházban ül… Holnap reggel hat órakor adják Bunkó mester kezére.

Az auditor úr különben tudott a Videczky Flóris kriminalista műkedveléséről és azért elküldötte neki a jegyzőkönyvet, melyet a vádlottal fölvett.

A jegyzőkönyv vastag volt, mert az auditor úr ezúttal megadta a módját és töviről-hegyire elmondatta Magdalénával egész eddigi élete folyását. Ezt az életrajzot emlékül el akarta magának tenni, miként a szenvedélyes vadász elteszi magának az elejtett őz agancsát.

Szürke felhőrongyok úsztak a fehér hold előtt. Furcsa, zavaros éjtszaka volt, amelyen a forró életvágy viaskodott a hideg rémülettel.

Két ablak egész éjtszaka ki volt világítva Temesváron. Az egyik a siralomházé, a másik a Videczky-házé volt.

Magdaléna és Flóris úr, állukat a tenyerükbe támasztva, elgondolkozva ültek az asztal mellett. Az asszony a siralomház kecskelábú fenyőasztala, a férfi szalonjának rézveretű mahagóni-asztala mellett. Az asszony fehér homloka mögött ködös gondolatok vonultak el. Valami gyermekes csodálkozás meresztgette benne a szemét… Hogyan is került ő ide, ahol most volt? És forró, szinte már kéjes, mindent fölolvasztó sajnálkozást érzett önmaga iránt… Olykor pedig megdermesztette a hideg rémület, amelyet egy gigantikus, idegen rém lehelt feléje a közeledő szürkületből.

Flóris úr egész éjtszaka a Magdaléna életén gondolkozott. Azon az oktalan kis életen, amely nem is érte meg azt a sok komoly és kacskaringós betűt, amit az auditor úr a jegyzőkönyvére rápazarolt.