XV. Egy igaz barát.

Zádor Miklós immár negyedik napja, hogy nem látta Bodonyit. Az igazat megvallva, nem is igen vágyott a sötét pesszimista erőemésztő prédikáczióira. Minden erejére szüksége volt, mindent került, a mi lelki állapotával s életfelfogásával ellenkezett. Feljárt a szerkesztőségbe csaknem mindennap s ott maradt a lap zártáig.

A szerkesztőség képén mit sem változtatott a lap megbuktatása czéljából kieszelt paskvill s a három megrágalmazott munkatárs időleges távolléte. Annál serényebben és lelkesebben dolgoztak a többiek. Bodonyi jól összeválogatta őket: kemény, viharedzett férfiak voltak valamennyien, egy-egy vereségtől még nem ijedtek meg egykönnyen, hiszen csupa vereségből állott a legtöbbjük élete. A Véreim nivója sem sülyedt a paskvill óta, inkább emelkedett. Zádor megbántott lelkének minden erejet belevitte czikkelyeibe. A paskvillal egy sorban sem foglalkozott a lap, csak bejelentette, hogy irója ellen sajtópört fog indítani, s hogy három megrágalmazott munkatársa annak eldöltéig önkényt megvált a laptól.

Másképen, sokkal szomorúbban állott a dolog a kiadóhivatalban. A napi elárusítás az első héten felényire csökkent s a havi előfizetők legnagyobb része nem ujította meg az előfizetést. Zádor hidegen fogadta az igazgató idevágó jelentéseit.

– El voltam rá készülve, annál több előfizetőnk lesz a sajtópör után.

A sajtópör előkészítését s anyagának feldolgozását egy lelkes és nagytudású ügyvédre bizta Zádor, maga alig foglalkozott vele. Teljesen megbizott emberében. De nem is lett volna rá ideje…

Közeledvén a reform-bizottság második ülésének a határnapja, mégis elhatározta Miklós, hogy magához kéreti Bodonyit. Az előadóval csak meg kell beszélnie a tárgysorozatot s az elnöki jelentés anyagát.

A pesszimista proletár azonnal megjelent nála a hivására.

– Itt vagyok. Mi szükséged lehet még reám?

Zádor szárazon válaszolt.

– Szét kell küldenünk a meghivó leveleket.

– Miféle meghivó leveleket?

– A reform-bizottság második ülésének a tárgysorozatát.

– Ja vagy úgy!… Ahhoz nekem – jelentette ki Bodonyi, – most már semmi közöm.

Miklóst ingerelte a makacs ember czinizmusa.

– Előadói tisztedről – figyelmeztette őt – csak az ülésen mondhatsz le, addig teljesítsd kötelességedet.

– Azt teljesítem… Rühös vagyok, – fakadt ki a proletár, – tehát félreállok.

Miklós az asztalba csapott.

– Mint elnököd ragaszkodom hozzá, hogy várj az ülésig. Parancsolom.

– Hm. – A csökönyös ember keresztbefonta karját s farkasszemet nézett rátámadójával. – Tudod-e, hogy miféle ember vagyok én? Hogy miért maradtam koldusnak, holott emberi értékemnél fogva miniszternek kellene lennem? Mert soha senki akaratának meg nem hódoltam s meghódolni nem is fogok soha. Mert nekem csak egy úr parancsol ezen a világon, a saját lelkiismeretem.

Hátat fordított Miklósnak, hogy távozzék, de az ajtóban egyebet gondolt. Visszafordult s megállt.

– Külömben megnyugtathatlak, – jósolta, karját a megdöbbent házigazda felé kinyújtva, – nyugodt lehetsz, hogy nem fogod az előadót nélkülözni az ülésen, egyszerűen azért, mert – nem lesz ülés.

Mondván, felrántotta az ajtót s köszönés nélkül távozott.

Miklós utánna ment az előszobába…

– Napi, ne távozz így tőlem, haraggal… Gyere vissza, Napi.

De a proletár nem hallgatott rá. Féktelen szenvedélye, elvszigora nem ismert megalkuvást, elrohant.

Miklós mélyen megrendülve nézett utánna. Érezte, hogy egész embert vesztett el benne, olyan embercsudát, a milyen kevés akad milliók között…

… Vajjon csakugyan elvesztette-e a barát a barátot?

Nem vesztette el… Csak ezután tűnt ki igazában, hogy egész ember volt Bodonyi… A Miklós lakásáról egyenesen a Bristolba sietett.

– Itthon találom Langer Viktor urat? – kérdezte a portástól.

– Fennt van, – válaszolt a fényes szolga a kopott úrnak, – II. emelet 26.

Bodonyi beállított Langerhez.

– Jó napot.

A nemzetközi politikus épen azzal foglalatoskodott, hogy kicsipeszelte fekete szakállából az ősz szálakat. Bodonyi csöppet sem feszélyezte: folytatta szépítő munkáját, még hátra se fordult neki, úgy is láthatta a tükörből, a mely előtt ült.

– Ah, te vagy az, barátocskám?… Isten hozott, barátom Bodonyi, foglalj helyet.

– Köszönöm, majd csak állok.

– A hogy tetszik. Pénz kell, czimbora?

– Nem ártana. Most itt az ideje, csinálhatnánk Zádorral valamit.

A kalandor most már hátrafordult, gyanakodó pillantást vetett látogatójára.

– Ahá, ahá… Miért mondod, hogy itt az ideje? Történt vele valami? – kérdezte ravaszúl.

Bodonyi adta az intelligens czinkost.

– Ne affektálj, kérlek. Te ne tudnád, mi történt vele, mikor (nem tudom, mi okból) minden egyes lépését megvigyázod?

A kalandor észrevette magát. Mi szüksége sem volt a tettetésre. Azzal legfeljebb csak gyanút kelthetett.

– Ja, a paskvillt érted? Olvastam.

Bodonyi vállat vont.

– Akkor miért kérdezel? Magadtól is sejtheted, hogy itt az alkalmas pillanat, hogy hozzá férkőzzél. A gyengék könnyebben megközelíthetők, mint az erősek.

– Ahá, ahá…

A kalandor letette a szőrcsipeszt s felállott. Vendége felé nyújtotta szivartárczáját.

– Nem gyújtasz rá, barátom?

– Tudod, hogy nem szoktam szivarozni.

– Ahá, ahá…

Bodonyi tudta, hogy a gazember töri a fejét valamin: azért mókázik vele, hogy időt nyerjen a gondolkozásra.

– Mit szólsz a paskvillhoz? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit.

– A paskvillhoz?… Ahá, én igazán nem tudom, – kertelt a kalandor. – Én azt hiszem, a paskvill nem igen ártott meg neki, túlbecsülöd a hatását, barátom, túlbecsülöd.

Bodonyi megcsóválta fejét.

– Megint affektálsz! – mondta szemrehányó hangon. – Mi szükséged reá? Nem akarod nekem elárulni, hogy mi terved van Zádorral?… Hát kérdeztem én tőled?

A ravasz szélhámos tágranyitotta szemét s átható, szúrós tekintetét egypárszor végigsétáltatta vendégén.

– Különös vagy te most, Bodonyi. A beszédedből azt veszem ki, hogy te engem a Zádor ellenségének vagy roszakarójának tartasz.

Bodonyi állta a fürkésző tekintetet.

– Hát nem?

– Nem.

– Nem akarsz hasznot belőle?

A kalandor elkaczagta magát.

– Phü, hasznot!… De csak olyan hasznot, a mi neki is az.

– Hm, hm…

Bodonyi felállott most, s mint valami lusta jaguár, kinyujtóztatta gerinczet, égő szemét a szélhámoséról egy pillanatra sem véve le.

– Mondd csak meg nekem, – kérdezte kimérten, – miért fizetsz te engem: a spionodat?

Langer nem felelt. Jónak látta taktikát változtatni, úgy tett, mintha gondolkoznék.

– Miért nem felelsz? – támadt rá Bodonyi.

– Tudod mit, – szólalt meg az iparlovag végre, – meggondoltam a dolgot: csakugyan nincs értelme, hogy titkolódzam előtted. Igenis bevallom, ki akartam Zádort használni a magam magasabb czéljaira, de időközben rájöttem, hogy erre ő egy csöppet sem alkalmas médium. Föladtam a vele való tervemet, nincs többé szükségem reá.

Bodonyi úgy állott a kalandor előtt, mint egy szobor.

– Akkor természetesen rám se? – kérdezte gúnyosan.

– Valóban…

– Csak ezt akartam tudni, – mondta Bodonyi, eleresztve hatalmas karjait.

Arcza félelmetes volt, ijesztőn kidülledt a szeme. A szélhámos hátralépett tőle.

– Mit tudtál meg?

– Azt, hogy elérted a czélodat Zádorral szemben, hogy az ő romlása volt a czélod s talán részed is volt a megrontásában.

– Tagadom…

– Mindegy, – folytatta Bodonyi sivár hangon, – én azt nem kutatom; megengedem azt is, hogy nem volt benne a kezed az ellene elkövetett merényletben, de kapóra jött neked. Tehát a vesztét akartad. – A kalandor vállára csapott és rárivallt: – Mered tagadni?

– Nem is akarom, – daczolt most már Langer a nyilt támadással. – Lásd, mi hasznod van belőle, hogy ezt tudod?

Bodonyi nem eresztette el a gazember vállát.

– Majd megválik. Hanem először azt tudjam még meg, mi hasznod van neked a Zádor bukásából? Ki uszított reá? Ki bérelt fel ellene? Ismernem kell az ellenségét, hogy agyonüthessem, különben téged ütlek agyon.

– Eressz el…

– Nem addig, míg meg nem mondod…

– Megmondom, ha eleresztesz.

A puha gerinczű kalandor sápadt volt, mint a halál, igen megijesztette a vasmarok nyomása, de azért persze nem mondott igazat. Azt a meset tálalta fel szorongatojának, a mit valóságnak hittek róla a Kilenczek.

– Kérlek én politikai ügynök vagyok.

Ám Bodonyi legott rajtakapta a hazugságon.

– Hazudsz. Már akkor kezdtél rá leskelődni, mikor még nem politizált.

S most már mindkét kezével megmarkolta a minden izében remegő embert.

– Bocsáss meg… megvallom: asszony van a dologban…

– A nevét!

– Azt meg nem mondhatom.

A nevét!

A Goliáth erejű ember egyet kanyarított a két kezével s a másik pillanatban ott ténfergett a kalandor a lábainál, mint valami rongy.

– Beszélj, vagy megfojtalak…

– Egy német herczegnő, – dadogta a lesujtott ember.

– A nevét!

– Babenberg herczegnő…

Bodonyi lélekzetet vett.

– Kelj föl, – mondta aztán a szélhámosnak, – mert még beszédem lesz veled.

Az ónszinű iparlovag feltápászkodott.

– Ne bánts.

– Nem bántlak – nyugtatta meg Bodonyi – ha teljesíted parancsomat. Ülj le és irjál.

Egy nyilatkozatot vett a kalandortól, melyben az elismeri, hogy a herczegnő megbizásából a Zádor becsületére tört. Maga sem tudta mi hasznát fogja venni ennek az irásnak, inkább ösztönből cselekedett, mint számításból.

Hanem azt, a mit ezután mondott a kalandornak, már okkal mondta:

– Azonnal pakkolsz és takarodsz ebből az országból, külömben vagy elcsukatlak vagy végzek veled magam. Értetted?

– Értettem.

– Ha megcsalsz, vagy ha hazudtál, lelőlek, mint egy veszett ebet.

– Nem hazudtam és az esteli vonattal utazom…

… Bodonyi otthagyta a gyáva szélhámost és meg sem állott a Zádor Miklós lakásáig. Otthon találta a gazdát. Zsebébe nyult a Langer nyilatkozatáért. Az asztalra dobta csudálkozó barátja elé.

– Ezzel még tartoztam neked s régi barátságunknak, – mondta, – használd fel tetszésed szerint. Egyebekben még csak az a mondanivalóm, hogy Langert, legfőbb ellenségedet, sikerült a fővárosból eltávolítanom. Ma éjszaka már nem hál itten…

Zádor Miklós csak nézte egy darabig a visszatért barátot, csak nézte, míg meg nem fájdult a szeme, aztán nem tudott magán tovább uralkodni, felugrott és tárt karokkal Napi felé sietett.

A zord proletár sem volt erősebb mint ő, az ő szeme is megfájdult, az ő karja is ölelésre tárult… Összeölelkezett a két barát s görcsösen zokogott az egymás kebelén…

Mi mindent sirattak el! Mily vakmerő álmokat! Mily szép reményeket!…

A két önfejű férfi érzelem és gondolatvilágát, a melyet csak még jobban eltávolítottak egymástól az érvek, a rimánkodás, egyszóval a szó, így hozta, forrasztotta össze a könny. Egy órai meghitt beszélgetés folyamán megtudtak egyezni a részletekben is. Egyik is, másik is engedett sarkalatos elveiből. Zádor Miklós rászánta magát, hogy sajtópere eldőlteig távoltartja magát a lapjától s a permanens bizottság elnöki tisztéről a következő ülésen lemond. Nem lényeges, ki aratja le az ő magvetését, a fő, hogy az aratásból a nemzetnek legyen haszna. Hirtelenében valóságos átlényegülésen ment át a lelke: szivére vette a jelenségek figyelmeztetését; a lap anyagi sorvadását, a Kaszinónak a Csábrágh által tolmácsolt konzervativ felfogását, egyszóval úgy a nagyközönségnek, mint barátjainak vele szembe helyezkedő itélkezését s legyőzte önmagát csaknem minden vonalon. Csak a sajtóperből nem engedett. A vezérségről kész volt lemondani, de arról nem, hogy a kapandott elégtétel után tovább szolgálja a közügyet, ha csak mint közkatona is.

Bodonyi viszont abban engedett barátjának, hogy a bizottság legközelebbi üléséig hajlandó volt előadói kötelességeinek eleget tenni. Megfogalmazta s széjjelküldte a meghivót a tárgysorozattal s megirta jelentését. Természetesen felvette a tárgysorozatba az ő lemondásukat is. Mindent megtett, hogy a második bizottsági ülést teljes számban összehozhassa…