MENNYEI ÉS FÖLDI SZERELEM.

(Este van, ama bizonyos őszi, városligeti este, mikor már finom ködpára ereszkedik a Stefánia-útra, és messze, a láthatár alján egy pirosan égő felhő előtt sárga lámpalángok csillognak. A városból úgy hallatszik ide a kocsik zaja, mint valami szőnyeges szobába. Két férfi sétál az uton, a közepén, a hol boldog és poros nyári délutánokon kocsik röpülnek.)

Az egyik (abban a hitben, hogy valami nagy okosságot mond): Én azt hiszem, hogy még soha asszonyban nem volt egyformán elosztva a testi és a lelki szerelem. Tizianonak van igaza.

A másik: Miben van igaza Tizianonak?

Az egyik: Abban, hogy azt a szép képet festette, a melynek az a czíme, hogy «Mennyei és földi szerelem». Két nő van rajta. Az egyik csupa égi derü és tiszta nyugalom, a másik csupa husos érzékiség. Igy van ez az életben is.

(Nagyot szív a szivarjából, mint a ki megoldotta az egész kérdést. Boldog és büszke.)

A másik: Gondolod?

Az egyik: Gondolom. Én nem tehetek róla. Egyszerű paraszt vagyok és a kövér nőket szeretem. Szép a lelki élet és szépek a szerelem szenvedései, de nekem minden ilyen szamárság elpárolog a fejemből, ha az asszonynak a szép piros száján gyöngéden és forrón végigsiklom az ajkammal. Szinte érzem, hogy kis villamos szikrák pattognak a két meleg, száraz ajak közt.

A másik: Az ilyesmire a nő neveli rá az embert.

Az egyik: Hogyhogy?

A másik: A férfi mindenre kapható. Ugy látszik, a te nőd… Ne félj, nem kiváncsiskodom… A te nőd érzéki lény. És így te is az ajkakról álmodol. Az én nőm… Ne félj, nem leszek indiszkrét… Egészen más. Nem tudom, talán mert sovány nő, de arra nevelt, hogy a lelki gyöngédség és a boldogító barátság az igazi tartalma még az ilyen bűnös viszonynak is.

Az egyik: Sovány nő.

(Megint szivarozik, mert megint megoldotta a problémát természettudományi alapon.)

A másik: A szerelemben szemérmes és finom. Szép gondolatai vannak. Nála a szerelem csók-része csak arra való, hogy háttere legyen gyöngéd és szép gondolatoknak, a rólam való meleg gondoskodásnak. Talán butának fogsz tartani, de úgy érzem, hogy a legforróbb délutánok után is úgy válunk el egymástól, mint két testvér. Langyos, boldog nyugalom a szivekben. Zavartalan, csöndes emlék.

Az egyik: Mennyire különbözők a nők! Ha én elválok az enyémtől, úgy érzem magam, mint a vad hím, a ki elmegy bujdosni az erdőbe, ordítani, a miért a párjától eltépték. És ő is úgy megy el, mint a hogy nőstényhez illik. Felvérzett ajakkal, vágygyal, valami szerelmes gyülölettel és boszúval a szivében. Mert az érzéki szerelemből sohasem elég.

(Szivarzik, az ismert okból.)

A másik: Az én nőm ezt sohasem tudná megérteni. Meggyülölne és megutálna, ha így beszélnék.

Az egyik: Az enyém meg kinevetne téged, ha hallana. Hisz tudod, mikor az ember udvarolni kezd egy asszonynak, mindent megpróbál. Hát megpróbáltam én ezeket a lelki mókákat is. De ugy lefujt, hogy örökre elment tőle a kedvem. Soha többé egy szó sem esett köztünk ilyesmiről. Csókolni, csókolni, ölelni, égni, forrani, pirosnak lenni, kielégíthetetlennek lenni! Ez az!

(Szivarozik.)

A másik: Csodálatos, hogy hogy összetalálkoztunk mi ketten.

Az egyik: Hogyan?

A másik: Ugy, hogy a két végletben élünk. Te a vér szerelmét éled, én a lélek érzéseit élem. A tied a kövér, piros nő, az enyém a sovány fehér nő.

Az egyik: No az enyém azért nem olyan nagyon kövér.

A másik: Az enyém se sovány éppen.

Az egyik: Az enyém: közép. Se nem kövér, se nem sovány. De kövéret mutat.

A másik: Az én nőm is középút. De ő inkább soványat mutat. És nem fehér, hanem rózsaszinűen sápadt.

Az egyik: Az enyém se piros-pozsgás. Rózsaszinű, de tüzesen rózsaszínű.

A másik: Nagy heccz volna… egyszer összehozni ezt a két asszonyt. Mit beszélhetnének ezek egymással? Én már hallottam ilyet, francziáktól. Ugy négyesben elmenni egyszer… vacsorázni.

Az egyik: Azt nem lehet, mert hátha ismerik egymást.

A másik: Te… ejnye! Milyen furcsa. Hátha ismerik egymást.?

Az egyik: Talán jó barátnői is egymásnak.

A másik (nekipirul): Te…

Az egyik: (már-már sejtve, hogy mit akar mondani): Nos?

A másik: Te… ha te megmondod, hogy ki a tiéd, én megmondom, hogy ki az enyém.

(Némán haladnak egymás mellett és mind a kettőnek nagyon tetszett az eszme. Most csak azon gondolkoznak, hogy vajjon a világ legnagyobb gazsága volna-e az, ha kicserélnék a neveket, vagy a legártatlanabb üzlet.)

Az egyik: (hosszú hallgatás után): Add ide a kezedet.

A másik: (kezet fog vele).

(Furcsán néznek egymás szemébe, aztán boldogan mosolyodik el mind a kettő. Hosszas és erős, férfias kézszoritás következik.)

Az egyik: (halkan): Szabó Jeromosné.

A másik: Mi?

(Akkora szemet mereszt, mint egy őrült.)

Az egyik: Most te.

A másik: Mi? Micsoda? Kit mondtál? Mit mondtál?

Az egyik: Szabó… Jeromosnak… a felesége.

A másik (belekapaszkodik a karjába): Te…

Az egyik: Na, na, na, na??

A másik: Az az enyém is.

(Rettenetes szünet.)

Az egyik: Kedden, csütörtökön, szombaton.

A másik: Hétfőn, szerdán, pénteken.

(Ujabb szünet.)

Az egyik: És vasárnap?

A másik (könnyes szemmel): Ki tudja?

Az egyik: Ez az a lelki nő?

A másik: Ez. Ez a sovány, fehér, lelki nő, a mennyei szerelem, a testvéri langyosság, a szemérmes szűz.

Az egyik: És ez a kövér, piros, érzéki nő, a földi szerelem, az asszonyi tűz, a vad nőstény.

A másik: Sírni tudnék.

Az egyik: Te sirni tudnál, mert mint lelki nőt szeretted. Én nevetni tudnék, mert engem így nevelt.

(Az, a melyik azt mondta, hogy sírni tudna, keservesen mosolyog. Az pedig, a melyik azt mondta, hogy nevetni tudna, tragikus arczot vág.)

A másik: Most mi lesz velünk?

Az egyik: Még kérdezed? Okos és modern emberek vagyunk, nem fogjuk most kölcsönösen megölni egymást. Én nem tudom, ti lelkiek miként gondolkoztok, de mi érzékiek megbődülünk arra a gondolatra, hogy az asszonyunkhoz másnak is van köze. A dolog nagyon egyszerü. Nekem nem kell többé.

A másik: Mi lelkiek pedig… mi lelkiek pedig… Nekem se kell többé.

(Kezet fognak.)

Az egyik: Ellenben van egy ötletem.

A másik: Nos?

Az egyik: Nagyon jó az ötletem. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy még soha életemben ilyen jó ötletem nem volt. Figyelj jól ide. Ez az asszony olyan csodálatos ügyességgel csinált magából két nőt, hogy honorálni illik.

A másik: Honorálni? Mivel?

Az egyik: Azzal, hogy mint igazi gentlemanekhez illik, belemegyünk az ő életfelfogásába. Ha ő két nőt csinált magából, fogadjuk el őt két nőnek. Higyjük el neki. És…

A másik: És…

Az egyik: És… és maradjon minden a régiben.

A másik (minden gondolkodás nélkül): Igen.

Az egyik: Megegyeztünk ebben?

A másik: Meg.

Az egyik: És soha, soha többé nem beszélünk róla, sőt semmiféle szerelemről sem. És ő sem fog megérezni rajtunk semmi változást. Én továbbra is érzéki leszek és te ezentúl is a lelkiekre helyezed a súlyt. És boldogan és békében fogunk élni. Szervusz.

A másik: Szervusz.

(Röviden, hamar szorítanak kezet, az egyik elmegy jobbra, a másik elmegy balra és mind a kettő azt gondolja magában, hogy politikát fog változtatni az asszonynál, hogy a másikat kitúrja a helyéből. Mind a kettőnek ég a szíve és holnap mind a kettő jelenetet fog csinálni az asszonynak. És az asszony holnap mind a kettőt ki fogja dobni és másik kettő után fog nézni és az asszonynak lesz igaza.)