KÉT NYÁR (continued 2)

Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt hangjától. Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv hatalmát, igy célt nem ér! – A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies friss, hangos nyögésekkel sírt, – sirdogált előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is hallotta már, – meleg esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést érzett ki, valami személyes, benső érdeklődést. A legszűkebb család tiszte a megesett nőt négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni, – minél nagyobb vir-várral, minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál erősebbek még a szálak a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem, vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetődő, hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy nincs közük hozzá. – Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang mondta el nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése, törődöttsége, testi aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, mély és enyhe sírásban…

A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre, hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt zokogni. Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét rögtön!“ – sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd egyszer tán felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A polcról előkotort egy csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített felállni, szinte lódította. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendő alatt már törve a kenyérből. – Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon hanyatt.

– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis megyek az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani előre, hogy hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam.

Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg kell tenni mindent, hogy megmentse.

– De hiszen szembajos vagy!

– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se látszik!

Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta könyörgő, rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; – felsompolygott, egy sötét folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost. Az öreg úr nyájasan nézett a szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, miről van szó, bosszusan legyintett a kezével. „Ach, was denn nicht!“ – s tovább sietett!

– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol!

– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!

– De ha lőport, municiót csinálnál?…

– Ugyan – no!

Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; – nem is remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő mosollyal vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott van!“ – „Az én uram is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez előtt el kellett némulnia.

Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a szép életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut, mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony még örül máma, hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből békén és rendesen élhet a gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak a többinél. Hát most vége! Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors, az emberek ellen, akik megrabolják életét: hanem csendes, meghatott, mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly erős és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép, nyári napokat kellemessé tegye számára.

Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt. Hogy visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy ő még dolgozhasson érette, áldozhasson neki? Megőrzi-e a sokféle véletlen közül valamelyik életét? Vége lesz-é hamar a háborúnak? Ezek a kérdések, – már látta, – akarata határán kivül estek, tehát számításai, tervei határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak élne; – ő, – ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a helyéből a jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, boldog lenne! De ez akkor már újrakezdés lesz; most, mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse. S passzive várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt képes. Mit használ az?

Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tőle telhetőn megkönnyítsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele, finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson, hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincötdekás postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a doktornétól, – zálogházi selyemből fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz receptet is felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a föld alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van betegen, sebesülten. Ha meg kell is halnia, – ő legyen mellette, hazahozassa, (még erről is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet, – lyányokat fogad kvártélyba, de a huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide találjon vissza, itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba azalatt…

Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf, plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt volt, kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.

– Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan, aggódva.

– Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a korunkra is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis muszáj, ha sok embert össze akarsz tanítni valamire. És ilyen gyorsan, hetek alatt! – És ilyen kutya, kánikulai melegbe!…

Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a baonnal. Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front mögött.

Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erőset s oly könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot inkább tartós ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal, kávékockákkal. Lopva néhány olcsókönyvtári füzetet rakott közé, kissé büszkén, de inkább gondolomra; – s néhány finomabb, drága édességet, – elálló mogyoróstésztát.

Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán tipegve a teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat kössön, öltözzék fel rendesen és villányossal előre ki. Akkor egy-állomásig szóló jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra, elbujhat valahol és együtt lehetnek vonatindulásig.

Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcugok indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még tán hogy elébe feküdjenek nekem!“ – mormogott az őszbajuszú. A folyosón várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a tömérdek loholó, síró, búcsuzó ember zűrzavarában.

– Álljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak megtámaszkodhatsz! – súgta a férfi.

Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy virvár, kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta figyelmét. Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó napokban s ezen az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak otthon. Minden kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen fogták egymás kezét.

– Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a porontyát! – mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott némán, értőn.

Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit Károly. Hogy világosan címezze a kártyákat és mindennap írjon; a postán megmondják a tábori számot, amig ő megirhatná. S ilyen százszor megbeszélteket.

– Van-e hazafelé villamosjegyed?…

Csengetés, trombitaszó, recsegő-vezényszavak, gyors, szakadó ölelések. Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, mint kábult kin, vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy ürességben: – egy-egy zokogás.

Veron is ment a többivel kifelé.

Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek, kocsisok káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát hányt; cukorkás kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult.

– Néni! No jőjjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz? Meg húsz piskóta, de a skatulyásból!

Választott, fizetett; vakon tudta, hogy ezt kell most tennie. „Az a rongyos“ szereti a mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg kell most a rendőrt kérdezni, melyik villamos legközelebb a „Szülőnő-Menhely“ kórházig.

S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva vitte szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő izgalmát e korcs méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, hol a lét fölös és meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat raknak le jajban és vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-téve, – akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és ezer év mulva is még több élő hordozhassa életét, valamivel mindig több, – mint ahányat a legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel éveken át ki tudnak irtani maguk közül – egymás közül. Hogy legyen újra, aki öl és legyen, kit pusztíthat szédületes tömegben, a számok, a létek, a porszemnyi egy-ek leirhatatlan sokaságában… Rendje szerint a töméntelen, szörnyűséges köpünek, melyből ha izlel-e valaha mézet, használ-e hasznot egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem sejtheti a kasban, melyet önmagából megérteni nem lehet, sem fölsegíteni, – soha megváltani; s mely mindenestül tán még csak nem is örök!