VASKRAJCÁR

Azt adtak ma valahol, vaskrajcárt. Egy boltban adták, mikor visszaadtak. Olyan nehezen akar az ember emlékezni estefele arra, ami délben volt. Mintha folyton üzné s tagadná az ember a jelent. Hamarabb és világosabban emlékszünk olyan dolgokra, melyek három esztendős korunkban adódtak elő, mint például világraszóló eseményekre, melyek tavaly történtek meg tavalyelőtt. Igaz, hogy a világraszóló nagy dolgok nem valami őszintén érdeklik az egyént. Mi az a világ? Ki az? Hol van az? A filozófusok könyveikben tárgyalnak arról, hogy a memória kezesebb a régen mult dolgokkal szemben, legjobban viselkedik pedig akkor, mikor a gyermekkort kérjük tőle számon. Talán mert a gyermekkort a legjobban kedveli az önző emlékezet. És a nevezetes komoly férfiak, a bölcsészek is, amint törvénybe igtatták ezen észrevételt, a maguk életére gondoltak és szivükre szoritották a gyermekkor emlékeit, amelyek halovány rózsaszinüek, mint a bogáncskóró virágja.

A vaskrajcárnak, annak a szinéről vágytam szólni, mert el fog szaladni róla, mint ez a nap elszalad. Egy kevés nikkelcsillogás van rajta, egy kis hideg fény, mint a novemberi napsütés. Valami gyönge ünnepélye van rajta annak, hogy uj, hogy most jött, egy bizonyos hiu mosoly, mert megnézi mindenki, akinek először kerül a kezébe s fáradt és kábult eszméletében jelzi magának, hogy: nini, vaskrajcár. A segéd, aki visszaadta, az is üdült az ujságon, azt mondta: Vaskétfilléres, tetszett már látni?

Micsoda öröm, micsoda meglepetés az ilyesmi, micsoda élmény? Isten tudja. A gyermek ocsudik fel ilyenkor az emberekben egy pillanatra, az ártatlanság tér magához, ami játékszert lát ebben a gonosz portékában és valami kedves közösség fut el az embereken, ami tiz éves korunkban elhagyott bennünket. A vaskrajcár, fölösleges soraim tárgya, igen kicsi pénzdarab, primitivebb, mint a bronzkrajcár volt és a 2-es számot pártoló koszoru rajza makacsul egyszerü s nem hasonlit semmiféle valódi növényalakulathoz. E szegénysorsu józan kicsi pénz ugy néz ki, mintha törvényesiteni akarná azt a kifejezést, hogy a krajcár az „egy vas“. A krajcárból csakugyan egy vas lett. Ha azt mondják valamire, hogy egy vasat se ér, hát itt van, ez az a vas.

Most még nem fogdosták le róla a körmöcbányai fényt a kalauznék kezei. Bizonyára történik vele egypár visszaélés, a csalafinta szegények elsütik itt-ott tizfilléres gyanánt az első napokban. Isten bocsássa meg ezeket a kicsi bünöket, mert az emberek csak a nagy bünöket bocsájtják meg. Egy-két nap mulva elvesztik már a szinüket a vaskrajcárok, sötétszürkék lesznek, mint a vashatosok, egyformák lesznek, mint az emberek, akikről ugyancsak leszed ez az idő minden külön fényt, sajátságot, mindent, amit pepecselt rajtuk az élet, mig volt élet.