← Table of contents
Kék mesekönyv

Koranda.

Reading edition

(Cseh mese.)

Prága város közelében élt egy igen-igen gazdag bérlő s annak volt egy szépséges szép leánya: Teréza volt a neve. Merthogy szép is volt, gazdag is volt a leány, a kérők egymásnak adták az ajtót, de adhatták, mert a bérlő nagyralátó ember volt, szóba sem állott akárki fiával. Egyszer aztán mit gondoltak, mit nem a prágai diákok, elég az, hogy a nyári vakáción beállítottak a bérlőhöz s felajánlkoztak cselédnek. Úgy okoskodtak a hamis diákok: hátha az a szép lány valamelyikre ráveti a szemét! De hiszen a bérlő sem esett a feje lágyára, tudta, honnét fuj a szél.

– Jól van, – mondotta a diákoknak – de én bért nem fizetek ám. Hajnaltól késő estig kell dolgoznotok, mikor kaptok enni, mikor nem (többször nem, mint igen) s azt is kikötöm, hogy aki csak egyszer is rossz kedvet mutat, annak az orrát levágom. Viszont én sem bánom, vágjátok le az orromat, ha meg tudtok haragítani.

Tetszett a diákoknak ez az egyesség, hogyne tetszett volna. Gondolták, majd túljárnak az öreg eszén: dolgoznak is, nem is, enni azonban esznek, amennyi beléjük fér, ők ugyan rossz kedvet nem mutatnak, akármi történjék, de már arra lesz gondjuk, hogy a kapzsi bérlő orra nélkül maradjon.

Hiszen ezt így elég jól elgondolták, de egy hét sem telt belé, a szemük zöldet, vereset látott a sok éhezéstől s egy éjjel a hányan voltak, mind visszaszöktek Prágába.

– Ej, ej, hát már visszajöttetek, – mondotta egy diák, kinek Koranda volt a neve s ki híres volt az ő huncfutságairól. – No, majd én próbálok szerencsét. Rajtam ugyan ki nem fog a vén pénzeszsák.

Azzal többet se szó, se beszéd, beállított a bérlőhöz s mondta, amint következik:

– Adj Isten, gazduram. Hallom, hogy a diákpajtásaim megugrottak. No hát én mégis idejöttem: fogadjon fel szógálatba.

– Jól van, fiam, felfogadlak, de nem ám úgy, hogy csak a vakációra. Itt maradsz jövő tavaszig, éppen addig, amíg a kakuk megszólal. Akkor aztán mehetsz Isten hírével, viheted a nagy semmit. Mert bért nem fizetek ám. Ellenben csak egyszer lássam rossz kedvedet, lenyisszentem az orrodat.

– Hát én a kendét lenyisszenthetem-e? – kérdezte Koranda.

– Le, fiam, le, ha meg tudsz haragítani. De azt várhatod ítéletnapig.

Kezet csaptak, Koranda beállott s várta, hogy enni adjanak, mert hát étlen csak nem kezdhet munkába. Hiszen várhatta, sem a gazda, sem a lánya nem törődött vele, azaz hogy mit mondok: a leány úgy nevetett, hogy csengett belé a ház, az udvar. Az ám, nevetett Korandán, ki egész nap étlen dolgozott. De Koranda, oda se neki, jókedvű volt, dolgozott serényen, közben jól körülnézett a ház tájékán, aztán mikor senki sem látta, hirtelen beosont a kamarába, ott levágott egy nagy darab szalonnát, a kenyérkosárból kivett egy kenyeret egészen, szép nyugodtan leült a ház elé s jóízűen falatozott.

Hát egyszer csak jő a gazda, látja, hogy Koranda csak úgy nyeli a jó puha kenyeret s a füstölt szalonnát.

– Ki adta neked a kenyeret s a szalonnát? – förmedt Korandára.

– Magad, uram, ha szolgád nincs, – felelt Koranda nevetve. – Nem adtak, hát gondoskodtam magamról.

– Ej, ilyen, olyan!

– Nini! Talán bizony haragszik kend? Ide az orrát!

Bezzeg hogy megszeppent a bérlő. Jó képet vágott s mondta:

– Ó, dehogy haragszom, kedves fiam, dehogy haragszom, csak egyél, igyál, amennyi beléd fér.

– No azért!

Telt, múlt az idő, hét, hét után, Koranda csak lógott előre, hátra, dolgozni nem dolgozott, a bérlőt ette a méreg, de valahányszor ráförmedt Korandára, ez csak annyit kérdezett: talán bizony haragszik kend? – s bezzeg hogy mindjárt elmúlt a haragos kedve.

Történt egyszer, egy vasárnap, hogy a bérlő a feleségével meg a leányával templomba ment s megparancsolta Korandának, hogy maradjon a konyhán, készítse el az ebédet, de ugyan jól elkészítse, a levesből ki ne felejtse a zellert, sárgarépát, petrezselymet, s aztán, ha jó lesz az ebéd, megengedi, hogy egy asztalnál ebédeljen vele.

Hej, hogy örült Koranda! Egy asztalnál ebédelhet a szép Terézával! Na, ugyancsak utána nézett az ebédnek. Kiszaladott a kertbe, egy szempillantás alatt összeszedte a zellert, a sárgarépát s a – – az ám, hiába tette tűvé a veteményest, egy szál petrezselyem nem sok, annyit sem talált. Amint ott keresgélt, folyton mellette lábatlankodott egy kis kutya, a gazdájának a kutyája.

– Hopp! megvan! – kiáltott fel nagy örömmel. – Óh, én bolond, még keresem a petrezselymet, mikor itt van mellettem.

Az ám, Petrezselyem volt a kis kutya neve. Nosza fülöncsipte a kis kutyát, a nyakát elnyisszentette s úgy ahogy volt, beletette a fazékba. No most van petrezselyem is!

Mire hazajöttek, szépen kitálalta az ebédet, de haj Istenem, lett ne mulass, mikor kisült, hogy megfőzte a Petrezselyem kutyát!

– Ki a házamból, te cudar! – ordított a bérlő s előrántott egy husángot, hogy elnáspágolja Korandát.

De Koranda a szeme közé nevetett a gazdájának s kérdezte nagy szemtelenül:

– Mi baj, gazduram? Talán csak nem haragszik?

Elé is vette a bicskáját, hogy lenyisszentse a gazdája orrát.

– No, no, fiam, nono, – hőkölt meg a bérlő – mit gondolsz rólam. Dehogy haragszom! Sohasem volt ilyen virágos jókedvem!

– Úgy legyen!

Telt, múlt az idő, jó dolga volt Korandának, de milyen jó, a gazdája meg dúlt, fúlt magában, ám a haragját nem merte mutatni, s ha mutatta is, mindjárt lecsöndesült, mert féltette ám az orrát.

Egyszer aztán bement a bérlő a városba, de magával vitte a feleségét is, a leányát is, merthogy gyanakodott már a leányára, hogy jó szemmel nézi a huncfut diákot. Mielőtt azonban útnak indult volna, megkérdezte Koranda:

– Mit dolgozzak ma, gazduram?

– Tudsz is te dolgozni – legyintett kicsinylően a gazda. – Eredj különben, nézd meg, mit csinálnak a többi cselédek, csináld azt te is.

Na, elment a gazda, Koranda pedig kiment a tanyára, ott őgyelgett egész nap s nézte, mit csinálnak a többiek. Hát egyszer látja, hogy a cselédek egy régi csűrnek a fedeléről szedik le a zsindelyt. Nosza, Koranda se rest, visszafordul a gazdája házához, felmászik létrán a fedelére s a drága szép új cserepeket ledobálja róla, hogy mind ahány volt, darabokra törött.

Hej, Uram, Teremtőm, mi volt, mikor este hazajött a gazda s meglátta a nagy pusztulást! Szaladt fel s alá az udvaron, haját tépte, ordított: hol az a gazember, hogy ölöm meg! – de bezzeg, hogy megjuhászodott, amint Koranda eléje perdült s megmutatta élesre fent bicskáját.

– Nini, mintha haragudnék kend?

– Én!? Eszembe sincs, édes fiam. Jól tetted, hogy ledobáltad a cserepeket. Úgyis s ebbet, jobbat akartam tétetni a házamra.

– Az már más.

No de a szegény bérlőnek nem volt sem éjjele, sem nappala. Hej de szerette volna, ha már megszólalna a kakuk! De szép meleg nyár volt, hol van a tavasz? Hiszen lehet ezen segíteni, okoskodott a gazda. Hopp! megvan! ütött a fejére. Behívta a szobájába a szép Terézát s mondta neki:

– Hallgass ide, lányom. Ez a gaz Koranda elevenen sírba visz engem, ha valahogy meg nem szabadulok tőle. Mondok neked valamit. Eredj ki a kertbe, mássz fel ott egy fára s utánozd a kakuk hangját. Azzal kitelik Koranda esztendeje, mehet Isten hírével.

Koranda jól megrázta az almafát.
Koranda jól megrázta az almafát.

Koranda jól megrázta az almafát.

Mit volt, mit nem tenni, bár nem szívesen tette, Teréza kiment a kertbe, ott felmászott egy almafára s egyszerre csak elkezdett kakukolni: Kakukk! kakukk!

– Hé, Koranda! – kiáltott a gazda. – Hallod? Megszólalt a kakuk! Kitelt az esztendőd.

Nagyot nevetett Koranda:

– Ej, gazduram, gazduram, nem szól ilyenkor az igazi kakuk. Rosszba sántikál kend.

– Hát nem hallod?

És csakugyan újra megszólalt Teréza, s olyan ügyesen kakukolt, akárcsak egy igazi kakuk.

– De már ezt a kakukot megnézem, – mondta Koranda s szaladt a kertbe, mint a szél. Hát csakugyan ott volt a kakuk, már mint hogy Teréza. Nosza, jól megrázta az almafát, hullott az alma, mint a záporeső, de bizony lehullott Teréza is.

– Te az enyém, én a tiéd! – mondotta Koranda lelkes szóval.

Éppen ebben a percben ért oda a gazda s ahogy ezt hallotta, elfutotta a méreg:

– Mit! Az én lányomra mered vetni a szemedet, te sehonnai! Mindjárt elereszted!

– Jól van, – mondta Koranda – eleresztem, de akkor meg ide az orral. Vagy a lányát vagy az orrát.

– Ejnye, ilyen olyan, hamis diákja, – morgolódott a gazda, de most már nem merte mutatni a haragját – hát akkor csak inkább a lányom.

S merthogy látta, hogy a lánya is szereti a hamis diákot, egészen megjuhászodott s még aznap megtartották a lakodalmat.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings