XVIII. ROSSZ DIADAL. (continued 2)

A tanácsos úr magával voná hízelgő kiséretét. Ő maga is kiváncsi volt a harczmezőt, seregeik fölállítását megtekinteni, e végett egy hátulsó terem ablakán kegyeskedett kitekinteni.

Ez a pillantás nagyon elrontotta belső jó kedvét.

Egyetlen tekintettel keresztül láthatá, hogy kolomposai vagy magukat, vagy őt csalták meg, a midőn a a diadalt minden kétségen kívülinek állíták. Sőt inkább nagyon is világosan látható, hogy az ő párthíveinek tömege kevesebb, mint Szentirmayé; más szemei ugyan csalódhatnak, a tarka-tollasok tömegei a tágas udvar minden terén szétoszolva, százakra menő lobogóikkal két annyit látszanak mutatni, mint Szentirmay tömött rendben álló phalanxa; de Kőcserepy egy tekintetre meg birja becsülni a két sereg számértékét, néhány százzal aligha többen nincsenek ellenfelei. És azonfelül a legkedvezőbb állást ők foglalták el. Itt csak észszel lehet segíteni.

A kolomposok észrevették a nagyságos úr örök mosolyán keresztül a kellemetlen benyomást, s igyekeztek elsimítani azon új reményt adó biztatással, hogy a kokánfalvi nemesség még nem érkezett meg, miután az a városon kívül tanyázott, s ha az berukkol, bőségesen túlnyomja az ellenfél létszámát.

Kőcserepy mindamellett úgy kezdé érezni, mintha sokkal sebesebben vernének azok az órák ott a keblén, vagy talán a szíve volt az? midőn kolomposait visszabocsátá híveihez s maga a főispán látogatására ment.

Valami futó gondolat háborította meg lelkét, hogy ezek az emberek puszta szóval több eredményt birtak kivívni, mint ő pazarlással! hogy többet érnek azok puszta kézzel, mint ő minden kincseivel együtt. Oh mennyivel jobban gyűlölné őket, ha az a gondolat megérnék szívében, miszerint azok magasan, – magasan állanak ő fölötte.

A megye előkelő rendei már ott voltak a főispán udvarlásán, mind a két párt fő-fő vezetői, kik kölcsönösen iparkodtak egymásnak alkalmatlanok lenni s mind a ketten a főispánnak.

A mint Kőcserepy úr sorba mosolygá ismerőit, Korondy fülébe súgta halkan:

– A kokánfalvi nemességért jó volna előre küldeni, mert az ellenpárt rögtön szavazatot fog követelni.

Kőcserepyt ez a tudósítás nagyon megrettenté. Szavazás alkalmával a kapuk bezáratnak, s minden szavazó egyenkint bocsáttatik ki a megyeudvarról az őrálló huszárok kis ajtaján keresztül. Ennélfogva természetesen, a ki már a szavazás kezdetekor a zárt kapukon kívül rekedt, az többé nem jöhet be.

Rögtön felszólítá a tanácsos Emanuelt, hogy üljön lóra s nyargaljon lóhalálban a «Térjkineki» csárdához, beszéljen Bogozyval, hogy rakja szekerekre embereit, úgy a hogy vannak és siessenek megjelenni a színhelyen, különben az igért diurnumot vesztik.

Emanuel sietve fogadott szót s veszedelmes buzgalommal vágtatott végig a városon, nem különben, mint a ki egy ostromlott vár sorsát viszi magával, a felmentő seregért iramodván.

Azalatt a főispán és alispán és a tanácsos összesúgtak; a legjavasolhatóbb terv az volt, hogy a választás megnyitását mindenféle ürügy alatt el kell diplomatizálni addig, míg a várt segédsereg megérkezik.

E végett a főispánnak hirtelen fontos levelet kellett kapnia valahonnan, azt hirtelen keresztülolvasnia, bocsánatot kérni, hogy kénytelen egy pillanatra elhagyni a rendeket és szobáiba vonulni. Az alatt a jegyzőknek nagy sietséggel kelle futkosniok a termeken keresztül, mintha rettenetes, elmulhatatlan dolgokkal bizattak volna meg a főispán úr által, ki koronkint megjelenik ajtajában s bocsánatot kér a zúgó rendektől, hogy csak még egy pillanatig kénytelen távolmaradni.

E diplomaticus jegyzék-váltások ideje alatt a künn levő választó közönség türelmetlen kezdett lenni; már tíz óra is elmúlt, a mi falusi emberek előtt csak két óra járásnyira van az ebéd idejétől, a miből hihetőleg vacsora lesz, ha a méltóságos urak még sokáig késnek. A nemesség eleinte csak zúgni, később hangosan kiabálni kezdett, mind a két párt elkezdte jelölteit éltetni, a miből oly gonosz lárma támadt, hogy a gyűlésterem ablakai remegtek bele.

Végre Tarnaváry, ki mindenütt tüskében látszott ülni, felugrott, nekigyürkőzött s jobbra-balra taszigálva a főispán ajtajában álló hajdúkat, beront hozzá erőszakosan.

Kőcserepy és Korondy ott álltak az ablakban, türelmetlen várakozással, egy csomó fiatal ember ott ácsorgott a főispán körül, iszonyú dologtalanság kifejezésével arczaikon; maga a főispán pedig pamlagán ült s valami hosszukásan összehajtott papirosból látszott olvasni nagy figyelmesen. Akkor kapta fel azt, midőn Tarnaváry belépett a szobába.

– Méltóságos uram, szólt egyet csavarintva izzadt üstökén Tarnaváry, megbocsásson, hogy így berontok, de kénytelen vagyok méltóságodat figyelmeztetni, hogy az idő telik, s az egybegyűlt nemesség odakinn türelmetlen kezd lenni.

A főispán vállat vont, s tovább is figyelmesen nézett abba az összehajtott papirosba.

Tarnaváry föltette magában, hogy most igen higgadt kedélylyel fog szólani.

– Kérem méltóságodat, vegye tekintetbe, minő rossz származhatik abból, ha méltóságod még sokáig késlekedik. Az egybegyűlt nemesség odakünn hajnal óta készen várakozik, egy része ugyan jól felpálinkázva, de a nagyobb rész étlen-szomjan. Az emberek zúgnak zajongnak, máris kezdenek egymással feleselni, ha méltóságod meg nem jelenik előttük, én nem tudom, mi fog történni? a leggyalázatosabb verekedés üt ki közöttük, mely szégyent hoz mindnyájunkra.

A főispán úr erre sem felelt semmit, szép nyugodtan olvasván abból a fontos okiratból, melyet kezében tartott; hanem helyette nagyságos Kőcserepy úr mutatta némajátékkal, hogy ő méltósága nagyon el van foglalva most.

– Dolga van ő méltóságának? kérdé Tarnaváry.

– Fontos, sürgetős, mulaszthatlan! súgá Kőcserepy lassan, nehogy megzavarja őt fontos elmélkedéseiben.

De annál hangosabban beszélt Tarnaváry.

– Semmi sem fontosabb a jelen ügynél! Semmi sem elébb való kötelesség ennél és én komolyan figyelmeztetem méltóságodat szent kötelességére.

Valami szerencsétlen titkárja a főispánnak arra a gondolatra talált jönni, hogy valahonnan a kuczkóból előszólaljon:

– Bátorkodom emlékeztetni uraságodat, hogy itt a főispán úr szobáiban vagyunk.

Tarnaváry felöklelte a megszólamlottat tekintetével.

– Tessék visszaülni az úrnak oda, a honnan felkelt! Ez nem a főispán háza, ez a megye háza! s a főispán csak olyan szolgája az országnak, mint az úr a főispánnak.

A főispán megint csak olvasott s a vállát vonogatta.

Tarnaváry föltette magában, hogy olyan szelid lesz, mint a bárány.

– Méltóságos uram. Én elismerem méltóságod hazafiui érdemeit…

A főispán egy új lapot fordított olvasmányában s oda sem hallgatott.

E megvető közönyösség oly dühbe hozta egyszerre a bárány Tarnaváryt, hogy sem látott, sem hallott többé; az erőszakosan elnyomott vér mind a fejének rohant; egy percz alatt, mielőtt valaki csak sejthette volna, kikapta a főispán kezéből azt az irást s úgy vágta a földhöz, hogy minden levele szétrepült.

– Ah ez erőszak! Violentia! crimen læsæ! actus majoris potentiæ! kiáltának a szobában levők s ugrottak a földhöz csapott iratokat felkapkodni.

Késő volt már: Tarnaváry megleste, hogy mik voltak azok? A fontos, sürgetős okirat nem volt egyéb egy csomó képes Charivárinál, mely épen akkor érkezett a postán, s melyben nagy gyönyörűségét szokta találni a főispán úr üres óráiban.

Tarnavárynak sikerült egy számot megragadhatni belőle.

– Ah! Tehát ezek azon sürgetős dépêchek! ez azon fontos ügy! ez azon elhalaszthatlan olvasmány, mely miatt az összes nemességnek várakozni kell, mely a közügyeket háttérbe szorítja. Jó napot, uraim. Jó napot! Ez ugyan derék dolog.

Utolsó szavait már a gyűlésteremben mondá el Tarnaváry, mint valami elfoglalt zászlót rázva kezében az elrabolt Charivarit.

– Ime, tekintetes karok és rendek, itt van a mindennél fontosabb diplomatiai jegyzék, a mitől országok sorsa függ, a miért úgy kellett szaladni a megye jegyzőinek, majd nyakukat törték. Ez ám ama sürgetős staféta, a mit lóhalálában hoztak a főispán úrnak. Tessék! olvassák önök is, hogy szólhassanak hozzá. Tessék uraim, a fontos dépêchek.

Míg a gyűlésteremben levő előkelők egy része szörnyűködött, más kaczagott a bárány Tarnaváry dühös ragadományán, az alatt odakünn a köznemesség békétlenkedése a végső fokát érte el. A tarka-tollasok belefáradtak már a kiabálásba, a vezetők a csillapításba, s a Szentirmay-párt emberei egyhangulag kezdék sürgetni a szavazatot.

Bizonyosnak lehete tartani, hogy szavazat útján ők fognak győzni. Az egyszerű felkiáltássali választás ezuttal a Kőcserepy-pártnak szintén nem használt, mert ellenfeleik álltak az erkélyhez közelebb.

E rossz helyzet régóta bosszantá az érdemes atyafiakat s több izben megkisérlék már egyes csapatokkal amazok közé nyomulhatni, de itt oly szigorú rend uralkodott, hogy a zárt tömegen sehol sem lehetett keresztül hatolniok s mindannyiszor kényszerítve voltak visszahuzódni a tulsó oldalra.

Az alkalom végre a leggonoszabb tanácsadó; a megyeház udvarának egyik szögletében nagy rakás tégla volt felhalmozva, jövendőbeli építkezés végett; egy ideig csak arra használták e téglahalmazokat a tisztelt választók, hogy felálltak azokra s onnan lármáztak, később azonban, midőn az ellenpárt a szavazást kezdé sürgetni, mulatságosnak találták amazokat olyanformán birni más gondolatokra, hogy egynéhányat azon téglák közül az előttük állókra hajigáltak.

Ez igen jó gondolat volt. Amazok oly sűrű tömegbe vették magukat, hogy minden elhajított kőnek emberére kellett találni közöttük.

A rossz példánál semmi sem gyümölcsözőbb; az ingerelt, mámoros sereg egyszerre rohant az alkalomnak s mintha ez így volna legjobban, elkezdé ostromolni téglabombáival az ellenfél választóit. Ebből pokolbeli lárma támadt; a Szentirmay-párt emberei nem akarták magukat engedni, s ki botot, ki csákányt ragadva, elkezdék visszaverni támadóikat, egy pár zászlót már el is vettek tőlök, s azoknak a nyeleit odaverék a zászlótartók hátaihoz, a miből ott a szűk, megszorult helyen a leggonoszabb öldöklés támadt volna, ha hirtelen maga Szentirmay és Kárpáthy meg nem jelennek párthiveik között, a midőn Zoltán a választók vállaira emelkedve, a mérges zsivajon keresztülható szózattal hivá fel választóit, hogy rögtön hagyják el a megyeház udvarát és protestáljanak ez alkotmánytörő erőszak ellen.

Józan választói igen helyesnek találták e felszólítást, s azonnal kezdtek a főkapun keresztül kifelé nyomulni.

Az ellenfél az által még vérszemet kapott s a távozóknak rohant egész dühvel, vége volt a rend, a fegyelem utolsó szinének is; «üsd, vágd!» hangzott minden oldalról, a bőszült ittas sereg űzte az előle menekvőket, kiknek hátul maradozói csak úgy birtak a világos agyonveréstől megszabadulni, hogy elhajigálták megismertető tollaikat s üldözőik közé vegyülve, ők is kiáltozák: «üsd, vágd!» míg amazok mind ki voltak az utczára terelve. – Ekkor valaki elkiáltja magát:

«Ki kell őket verni a városból.»

A merész gondolat rögtön pártolásra talál.

– Ki velök a városból! hazáig kell őket verni!

Amazok sem veszik tréfára a dolgot, hanem látva, hogy ez már csakugyan nem mulatság, futnak, ki merre lát; ellenfeleik mindenütt nyomukban, egész a város végeig, s hogy a szavuknak álljanak, még az országútra is ki! Ők haza kergetik ellenfeleiket.

Egy csapat a legittasabb vérengzők közül ez alatt felrohant a lépcsőkön furkós botokkal, s az ajtóban álló hajdukat földreverve, elfoglalá az előtermet, felugrált a székekre, asztalokra s onnan ordítá torkaszakadtából: «le a mágnásokkal!»

Néhányan a gyűlésterem ajtajának estek s azt zárva találván, nekiveték vállaikat, hogy befeszítsék.

Az ajtó egyszerre felnyilt s a dühödt vakmerők előtt állt Tarnaváry.

– Megálljatok! ordíta rájok mennydörgő szóval, hogy azok ijedten hallgattak el egyszerre.

– Nem tudjátok-e, hogy ez a hely szent? ez a hely az ország terme! Ki innen, istentelenek! Takarodjatok ki rögtön, vagy a ki e küszöbre merészeli tenni lábát, azt én ezennel a kardommal hasítom ketté!

Az ugyan problematikus dolog volt, ha vajjon az a kard kihúzható állapotban van-e? De a fenyegetés oly határozott modorban volt téve, hogy a kortes urak jónak látták azt komolynak venni s szépen leszálltak a zöld asztalról, s a nélkül, hogy újabb ostromot kísérlenének meg a gyűlésterem ellen, szép csendesen kimentek az előteremből, csak az ajtóban állt még meg valami coryphæus, s rekedt hangon onnan kezdett el dictiózni holmit; de azt is úgy túlkiabálta Tarnaváry, hogy maga sem hallotta, mit beszél. Csak elment azután ő is, a merre a többi.

Tarnaváry dühtől reszketve fordult vissza a gyűlésterembe.

Épen akkor lépett ki a főispán a szobájából a nála volt urakkal, kik az egész botrány-jelenet alatt nem is mutatták magukat. Most jött elő s a főispán oly diplomatice mosolygott, mintha nem történt volna semmi.

– Méltóságos uram! ordított rá Tarnaváry, én protestálok ez alkotmányszegés ellen, s óvást teszek minden lehető eredmény ellen, melyet nyers erőszak szült.

– Protestálunk! kiálták minden oldalról Szentirmay pártfelei, a mit a méltóságos elnök úr épen annyiba vett, mintha Bécsben az olasz operában hallaná, mint kiáltanak bravot a jól kivitt ensemblenak. Szép csendesen kilépett az erkélyre s ott a számára rendelt helyet elfoglalá. – Az egész udvaron alig volt egyéb ember, mint néhány marodeur Kőcserepy táborából, holmi vén fogatlan kortesek, a kik féltették irháikat, s néhány okosabb honoratior, a ki nem tartotta rangjához illőnek az utczákon végig verekedni.

– Méltóságos uram, szólt Szentirmay a legcsendesebb vérrel a főispánhoz, hiszi-e méltóságod, hogy mai napon végre lehet hajtani ez alkotmányos lépést?

Az elnök Szentirmay irányában legalább volt annyi tekintettel, hogy kérdését feleletre méltatá.

– Præsentes concludunt. (A jelenlévők határoznak.)

Rudolf egy sarcasticus tekintetet vetett az udvaron lézengő néhány választóra s visszahuzta magát. A veletartók mindnyájan elhatározák, hogy együtt el fogják hagyni a megyeházat.

E pillanatban jött Bogozy a maga kokánfalvi híveivel. Mintegy háromszázan lehettek mindössze; a hátulsó kapun vonultak be az udvarra s mind az, a mi az első kapun túl történt, tudomásukon kívül esett.

Szép rendben történt bejövetelök; elül lóháton Emanuel barátunk, ki e pillanatban a legfontosabb embernek képzelhette magát s büszkén köszöngetett fel kardjával az ablakokból alátekintgető hölgyekre, különösen a szép Vilmára: milyen diadalt hozott ő most magával.

Utána Bogozy jön, hosszú tenyérnyi szalagja hátig lobog kalapjáról, kezében rézbuzogányos botot visel, a sallangos dohányzacskó szíja mellé dugva.

A többi atyafiak is mind sallangos, kaczkiás vitézek, egyik kézben a rézcsákány, másikban a kotyogós kulacs; gyönyörűség rájok nézni!

Üdvözlik is őket mindenünnen, erkélyekből, ablakokból, a hölgyek kendőiket lobogtatják feléjök. Kőcserepy kalpagjával köszönt rájok. Milyen pompás derék fiuk! A főispán rögtön kiiratja nagy betűkkel a fekete táblára e végzetteljes szót «vox».

A menet szép toborzó lépésben járul a főispáni erkély elé, ott Bogozy felállítja őket katonás rendbe, s mikor sorban állnak, egyet int nagy ménkü botjával s megriad egyszerre háromszáz torokból:

«Éljen Szentirmay és Kárpáthy!»

Mi volt ez? hogyan volt ez? álom-e ez? A nyelvek beszélnek-e rosszul? vagy a fülek nem hallanak jól? Az erkélyen állók elsáppadnak, elszörnyednek, a főispán felugrik helyéről, mintha alatta sütötték volna el a bombát s két kezével int, hogy hallgassanak el, a mi által még rettenetesebbé teszi a veszedelmes éljenordítást.

Bogozy felemeli buzogányos botját és egyszerre elhallgat az egész tömeg, egy intésére.

Oda mutat botja bunkójával a fekete táblára: «vox!» s azzal egyet int a kapuk felé:

– Be kell zárni a kapukat.

– Nem szabad! nem szabad! nem kell megengedni! kiáltoznak alá az erkélyről, mire Bogozy stentor hangon felordít:

– Præsentes determinant! (a jelenlevők határoznak!)

E szóra lehetetlen Tarnavárynak megállani, hogy hangosan fel ne kaczagjon a teremben.

– Méltóztatott kimondani! szól, odalépve az elnök széke mellé, s egyik kezével annak támláját ragadva meg, másikkal az előtte álló papirra mutat, hova az alispán untával tollpróbaképen tizszer, tizenkétszer leirta ezt a mondást: præsentes concludunt.

– Ne engedjétek a kapukat bezárni! kiálta az őrt álló megyehajduknak Korondy, az alispán.

Egy pár sujtásos vitéz szót akart fogadni, a mivel azt nyerte, hogy kilökték a kapun s azután bezárták annak mindkét szárnyát, elébb megkérdezve, hogy akar-e még valaki kimenni? A felszólításnak rögtön engedett is néhány jámborabb fél, a ki félt ott maradni a küzdtéren.

Csak Emanuel ficzánkolt még ott egy magában. Bízott nagyon bársony dolmányában, prémes mentéjében, azt hitte, ahhoz nem mernek nyulni, s lovát hánykódtatva, váltig iparkodott beszédet tartani az áruló tömeghez, de soha sem vitte tovább a megszólításnál: «Barátim, kedves barátim!» Senki sem hallgatott rá. Olyan szép tarka szalag volt kalpagjára tűzve, maga a tanácsosné kötötte azt csokorba s azt mondá neki, midőn mentésen, kardosan meglátta: az «én hősöm!» Ezt a hős nevet meg kell érdemelni! A szép hölgyek mind ő reá néznek. Egyedül ő mentheti még meg a Kőcserepy-ügyet. Kirántá kardját s a kapuhoz nyargalva, elkezdé kiáltozni:

– Nyissátok ki a kaput; a ki hozzám mer nyulni, halál fia!

Eleinte nem hallgattak reá, később azután könyörült rajta Bogozy.

– Adjátok ki az urfit a kapun, ha úgy kéredzkedik!

Egy pillanat alatt lekapták lováról az én hősömet, elvették a kardját, hattyuprémes mentéjét letépték nyakából s kivetették a kapu tetején át, mint egy macskát. Senki sem kérdezősködött utána többet.

Ez alatt, hogy a szertartás megkezdéseig ne teljék hiába az idő, az érdemes választók seregéből koronkint előállt egy-egy hangosabb hazafi s fokos-kiséret mellett épületes verseket mondott a gyülekezet felvidítására.

Legelébb egy görbedt nyakú, őszbajuszú kortes emelte fel szavát, minden sor után diadalmasan tekintve végig minden jelenlevő emberen.

Az öreg megtörülte utána a száját s a tömeg iszonyatos éljent kiáltott az ostoba versre.

Hetyke korteslegény ugrott ki utána, s daczosan csóválgatta nyakát, míg a verset mondta.

A kokánfalviak hires költők ebben a genre-ban.

Jött utána a harmadik; ez már valami notáriusféle ember volt:

Valaki oda hátul mindjárt rögtönzött reá:

Képzelhetni, hogy ezt a felvonást már nem nézték az ablakokból, a tanácsosné elájult, a főispánné rosszul lett; milyen szégyen, milyen bosszúság!

– Ily részeg, ittas csapattal alkotmányos ügyeket kezelni nem lehet, monda Kőcserepy odafenn elhalaványult ajakkal.

Oh a kedves, délczeg, szeretetre méltó fiuk! Az elébb pompás derék fiuk, most már részeg ittas, csapat. Pedig bizonyára azóta egy csepp bort sem ittak. Azelőtt sem itták Szentirmay borát, ha részegek, nem ő itatta le. Az irigység sem mondhatja, hogy Szentirmay vesztegette meg őket, Kőcserepy borát itták. Háládatlan hitszegők! Ez a név illik rájok legjobban. Öt forintot kaptak fejenkint s még sem adták el lelkeiket.

Az urak odafenn végtelen zavarban voltak. A tarkatollas tábor mind künn szaladgált az utczán, Szentirmay vert táborát kergetve ki a városból, s mire hírt vettek a veszedelemről, a kapuk be voltak zárva; a fekete táblán kiirva a szavazat visszavonhatlanul. Mit lehet itt még tenni?

– A kokánfalviak érdemes vezére jőjjön fel egy szóra a terembe! hangzott alá az erkélyről.

A nemes urak, gonoszat sejtve, nem akarták engedni, hogy Bogozy felmenjen.

– Hátha tüzes sárkánynyal volna tele mind az egész ház, vajh nem mennék-e fel? monda büszke önbizalommal a szittya vezér, s távolléte alatt alhadnagyaira bízva a fővezérséget, megindult ad audiendum verbum, maga előtt bocsátva hosszú bunkós botját.

Kőcserepy eléje futott, még az ajtóban elfogta.

– Mit cselekedett ön, szerencsétlen ember! támadt rá fogcsikorgatva.

– Ha tudni kivánja nagyságod, megmondom, hogy mit cselekedtem: nagyságod és czinkostársa, Maszlaczky, az én tiz körmömet használták fel Kárpáthy Zoltán megrontására, mert ha én le nem irom neki azt az átkozott pert, nagyságod most nem ül Kárpátfalván; azért én most helyrehozom, a mit vétettem azon derék hazafi ellen, a kit az úr Isten éltessen sokáig. Ezt cselekedtem, nagyságos uram.

– Ön gyalázatosan, undokul megcsalt engem; ön egy, egy…

– Mérsékelje magát, méltóságos uram! Tessék meggondolni, hogy én Kokánfalváról jövök, s kokánfalvi nemes embert még a pap se leczkézzen meg a templomon kívül.

Azzal rá sem nézett többet, hanem ment egyenesen a főispánhoz. Illendően meghajtotta magát előtte, a hogy tudta s szépen megállt ott, két keze a botja végén. A Kőcserepy-párt emberei úgy körülállták, hogy Tarnaváry minden törekvése mellett sem férhetett hozzá.

Az elnök sokat beszélt az előtte álló vadszittyához, de részint oly halkan beszélt, részint oly rossz accentussal, kissé hebegve is, hogy a ki nem volt szokva hozzá, ki nem találhatta, melyik idiomáját gyakorolja az indogerman szólásnak?

Bogozy csak hallgatta türelemmel; végtül végig várta az egész beszédet, helylyel-közzel igen megelégedve látszott vele lenni, általában legkevesebb kételkedést, ellenvetést, avagy tiszteletlen felindulást sem engedett arczkifejezései közé vegyülni az egész beszéd alatt, mely kedvéért tartatott, hanem áhitattal állt ott az utolsó szóig, midőn az elnök úr ő méltósága ismét mentéjébe takargatta magát, azon hittel, hogy ezt az embert most az igaz útra térítette.

Bogozy ekkor a legnagyobb kegyelettel és deferentiával tevé töredelmes hangon ezt a végre tartogatott alázatos vallomást:

– Méltóságos uram, egy szót sem értettem ezen gyönyörű beszédből, mivel nagyot hallok.

Nem ismerem azt a geniust, a ki ebben a pillanatban megőrizte Bogozyt attól, hogy Kőcserepyék rögtön nyakon nem ragadták és le nem vetették az erkélyről nyakra-főre. Annyi bizonyos, hogy egyszerre öten-hatan kezdtek el hozzá beszélni, s ez a beszéd aligha volt valami magyarázat. Bogozy úgy tett, mintha semmit sem értene, pedig olyan közel jártak az orrához ököllel, mint egy paraszthajszál.

Túldörgé valamennyi beszédét Tarnaváry harsány szava.

– Ne hallgasson senkire Bogozy! ezek az urak csak időt akarnak nyerni. Az ő embereik megtámadták a mieinket s gyilkos verekedéssel kiűzték őket az utczára, a nagyságos urak engedték megtörténni a verekedést s most megakarják azt újítani; ki akarják nyittatni a kapukat, hogy bőszült hadaikat önökre bocsássák.

Bogozy e szóra felcsatolta egygyel magasabbra rezes fringiáját s mutatá tenyérrel, hogy már most ő is beszélni akar.

– Megértém a szép szót, méltóságos uram. Tehát az a szándék, hogy kinyitván a kapukat, birokra ereszszenek bennünket a künn dörömböző ellencsapatokkal. Már hiszen ismerik méltóságos és tekintetes uraim a kokánfalvi nemesség hires krónikáját, a ki nem ismeri, annak im elmondom. A mióta Árpád e helyen megszállott, Kokánfalva nemes legényei mindig híres-neves verekedők voltak. Ők pogány vallásuk gyakorlása miatt még második András király alatt is beverték egynémely úr fejét, s ők maguk hadat izentek egész Biharvármegyének, mely határaik fölött igazságtalanul itélt. Negyedik Béla király alatt csak Kokánfalva mocsárai közé nem jött be a tatár, s ha bement, ott maradt. Dózsa paraszthadát ezernyi ezerrel verte meg Dobzse László alatt egymaga e helység, s mióta Mohács alatt siralmasan elesett nemzetünk, hány különböző úr foglalta el már ezt a vidéket, de nem fizetett Kokánfalva egynek is harácsot soha, egy harapás kenyeret sem, sem pedig uraskodni oda még be nem jött senki apja fia, a kit ki nem vertek; még csak szolgabiró sem járt a tájékon, mióta ember él. Az utolsó győri insurrectiónál hátát vetette a többi nemesség a franczia seregnek, a kokánfalviak ott is szembe álltak s megfokosozták a nehéz vasasokat, úgy mentek azok panaszra Napoleon császárjokhoz, mondván: «nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz.» Azok a görbék most is kézben vannak, azok a kezek most is oly izmosak, mint ősapáinké és semmivel sem kisebb bennünk a tudomány fejek beverésére, mint volt nyolczszáz esztendő leforgása alatt. Azért, ha azt kivánják a méltóságos urak, hogy most szavazatot adjunk rendes úton-módon, mi megteszszük azt is rendben becsülettel; de ha jobban tetszik ökölre bocsátani a határozatot, mi annak is állunk, kinyitjuk a kaput, s fogadom a Jeremiás keserüségeire, hogy úgy elkergetjük innen a tarka-tollasokat, mintha soha itt sem lettek volna.

Ez a szép szónoklat mind lehallatszott az udvarra; a kokánfalviak ősi dicsőségük emlegetésére irtóztató ordításhoz kezdtek, a melyből annyi volt leginkább kivehető, hogy bizonyára kedvök volna egy új hősi tettel megszaporítani apáik hírnevét.

A pártok mindegyike végtelen zavarban volt. Szentirmay odafutott a főispánhoz.

– Méltóságos uram, az emberiség nevében könyörgök, vessen véget e természettelen tusának, napolja el a választást, oszlassa el a választókat, különben a legirtózatosabb dolgok fognak ma itt történni.

– Történjék a mi akar! kiáltott közbe daczosan Tarnaváry, a kik verekedve elhagyták az udvart, azok nem jöhetnek vissza többé. Méltóságod azt mondta, a jelenlevők határoznak; ime tessék a jelenlevők határozatát meghallgatni.

Odalenn egyhangúlag kiálták:

«Éljen Szentirmay, Kárpáthy!»

Egy hang sem éltette Kőcserepyt.

– Méltóztatik hallani a jelenlevők kiáltását? szólt Tarnaváry erőszakos hévvel ostromolva a főispánt.

A főispán hidegvérrel mutatott a fekete táblán kiirt szóra: «Vox!»

– Mi szükség itt szavazatra bocsátani a dolgot, midőn senki sem szól az ellenfél mellett.

A főispán ismét csak a táblára mutatott.

– Méltóságos uram, szólt Rudolf egészen magán kívül, az lehetetlen, hogy méltóságod most szavazatot nyisson, hiszen a mint ezek az emberek egyenkint kibocsáttatnak az utczára, a felbőszült ellenfél rögtön agyonveri őket.

A főispán vállat vont rá s hideg nyugalommal nevezte ki a szavazatszedő bizottmány tagjait.

Künn az utczákon már hallható volt a künnrekedt fél vad ordítozása, mely az üldözésből visszatérve, a kapukat zárva találta s a menekültek által értesítve lőn a kokánfalviak árulása felől, kik most egyedül bitorolják a választási tért.

– Be kell taszítani szekerekkel a kapukat, ordíták odakünn, s rögtön hallható volt, mint rohannak nehéz társzekerekkel a zárt kapunak, fejszékkel döngetve annak hevedereit, s kövekkel hajigálva a megyeház ablakaira, honnan minden nézősereg ijedve eltisztult.

– Tessék szavazatra menni, inte a főispán.

– Tessék szavazni! mondák utána Kőcserepy és hívei, gonosz kárörömmel fordulva Bogozyhoz, kit Rudolf és Zoltán meg akartak gátolni e merényletben, készebbnek nyilatkozva a lemondásra, mint ily jelenet előidézését megengedni.

– Önöket mind meggyilkolják odakünn! szólt Zoltán átölelve Bogozyt, s remegve miatta és társai miatt.

Ez nem volt azon ok, melylyel Bogozyt meg lehetett győzni.

– Csak tessék azt reánk bízni! szólt hegykén s ő maga indult meg legelébb a szavazat asztalához, mely lenn a nyilt folyosón volt felállítva.

Ez asztal előtt kellett mindenkinek szavazatát adni s azután kimenni a megyeház kis ajtaján, melyet kívülről egyre döngettek fejszével s ólmos bottal.

Bogozy odalenn összesúgott embereivel s kiválasztva azt az ötvenet, a kik legelébb járuljanak a szavazáshoz, a kis ajtónál szépen bevárta őket, míg mind elvégzék a szavazást, s akkor megnyálazva tenyerét, markába szorítá buzogányát s kinyittatá az ajtót.

– Üssétek agyon! ez volt a legelső kiáltás, mely minden oldalról fogadta, a mint kilépett.

– De ki üt hát agyon? kérdezé Bogozy, megforgatva maga körül buzogányát s kirohant ötven emberével a sokaság közé, jobbra-balra ütve s véres fejeket osztva mindenfelé.

– Ti jöttök a kokánfalvi nemesség ellen? ordítá a maroknyi csapat, mint a sárkány dúlva ellenfelei közt. Ti akartok mi velünk kikötni? Nektek kell háború? Nesze háború! nesze vitézség.

A kokánfalviak perczről-perczre többen jöttek elő a megyeházból, a verekedés egyre dühösebb lett, az emberek a földre gázolták egymást, letépték ruháit, beverték orrát, fejét, lehasogatták füleit, leharapdálták egymás képét, kitépték üstökét, egy-egy ember felugrott a többiek fejére, onnan csépelte az alatta levőket, míg őt is le nem tiporták; nem hallgatott már odabenn senki a szavazásra, a főispán s hivatalnokok felugrottak az erkélyről, bezárkóztak szobáikba, a még hátra volt kokánfalvi atyafiság kinyitá az utczai kaput s egyszerre kirohant a csatatérre. Ez a roham dönté el a diadalt; a Kőcserepy-párt emberei megsokalták az ütleget, s látva, hogy egy új tömeg jön ellenük, hirtelen visszafordultak, odahagyták a megyeházat s azon az úton, melyen néhány óra előtt ők kergették el Szentirmay négyezer emberét, most ők maguk futottak el a kokánfalvi atyafiak előtt, kik megűzték őket a város végeig, elszedték zászlóikat, fegyvereiket, s úgy tértek vissza a megyeházához nagy diadalmasan végigénekelve az utczán:

A Kőcserepy-családnál valaki nagy beteg lehet; cselédek, irnokok szaladgálnak orvosok után, a szállás ajtai be vannak zárva idegenek előtt, az ablakredőnyök lecsukvák. Mégis keresztül hallatszik: