KÉT Ó-SZÉKELY BALLADA.25)

KÉT Ó-SZÉKELY BALLADA.25)

Akiket a népköltészet érdekel, alkalmasint emlékezni fognak ama két ó-székely balladára, amelyek egyikét Nagy Lajos közlé a Kolozsvári Közlönyben, a másikat pedig én a Budapesti Szemlében. Amazt Erdélyi egy egész cikkre méltatta, emettől a magam részéről szintén nem sajnáltam a szót. Mindkettő nem mindennapi figyelmet keltett és méltán, mert mind esztétikai, mind másnemű tekintetekből olyanok, hogy népköltészetünk legritkább jelenségei közé tartoznak. Valami olynemű zamat érzik rajtok, minő a Percy-féle ó-angol balladákon, miért bátran reájok illeszthetni az ó-székely ballada tisztes címét.

Sokszor gondoltam, ha én legalább vagy harminc ilyet összegyüjthetnék. Bizonyára gazdagítanám irodalmunkat annyi, ha nem több, jó balladával, mint amennyit műköltészetünk fel bír mutatni. De hiába minden fáradságom, ha ugyan fáradságnak lehet nevezni olynemű kutatást, amelyhez idő és eszközök egyaránt hiányzanak. Az óhajtott és remélt harminc számot még háromig sem vihettem föl. Azonban egyszer-másszor csak cseppen valami. Íme két új ó-székely balladát van szerencsém bemutatni, nem ugyan a magam, hanem, ami egyébiránt tökéletesen mindegy, a Kriza János székely népköltési gyüjteményéből. De mielőtt ezt tenném, nem lesz fölösleges egy pár szót szólanom magáról a gyüjteményről.

Kriza még 1840 körül kezdette meg a székely népdalok és mesék gyüjtését, tehát oly időben, midőn ilyesmivel nálunk tüzetesen senki sem foglalkozott. Egy pár év mulva, 1843-ban, aláírási ívet is bocsátott ki «Vadrózsák» címe alatt megjelenendő gyüjteményére. Kevés részvét mutatkozott, a terv dugába dűlt. Midőn 1846-ban a Kisfaludy-Társaság megindítá gyüjteményét, Kriza újra hozzálátott a gyüjtéshez, remélve az ügy iránt fölébredt érdekeltségben. Azonban részint a közbejött forradalom, részint hivatalos foglalatosságai megakadályozták gyüjteménye rendezésében és közrebocsátásában. Ezelőtt három évvel, gróf Mikó Imre felszólítására, újonnan, harmadszor is neki kezdett a gyüjtésnek. A gróf maga is nagyban elősegítette a vállalatot, mert feles számú népmesét és táncszót gyüjtetett számára s egyszersmind nagylelkűen elvállalta a kiadás költségét. A gyüjtemény első kötete, mely mintegy 30–35 nyomott ívet tesz, e folyó évi március elején már sajtó alá ment s az ősz folytán alkalmasint meg fog jelenni. Az első kötetet egy második fogja követni, mely leginkább népmeséket tartalmaz. Nagyrészt ismerem e gyüjteményt s oly gazdagnak és sokoldalúnak találom, hogy egy pár pontban a Kisfaludy-Társaság által kiadott Erdélyi-féle gyüjteményt is felülmúlja. Kriza szélesebb körben gyüjtött, mint eddigi gyüjtőink; nem elégedett meg a balladák, dalok, mondák és népmesék gyüjtésével, hanem egyébre is kiterjesztette figyelmét. A táncszók, találós mesék, népsajátságok, minők a szólásmódok, szokások, ünnepélyek, babonák, család-, hely- és állatnevek, nevezetes részét teszik gyüjteményének. E mellett a székely tájszólásra is nagy figyelmet fordított, mit annál könnyebben tehetett, mert maga is székely. A gyüjteményben minden székely tájszólás szerint lesz közölve, egész a legapróbb változatokig, a vidékek szerint, mit aztán a könyv végén jegyzetek s egy kis tájszótár fognak megmagyarázni. Így e gyüjtemény nyelvészeink figyelmét is méltán igényelheti.

Engem esztétikai szempontból a gyüjtemény néhány balladája és népmeséje lepett meg leginkább. Magyar népmesét úgy elbeszélve, mint ahogy itt van egy pár, még se nem olvastam, se nem hallottam. A balladák közt szintén van egy pár, «Kádár Kata», «Budai Ilona» címűek, melyek alkalmasint a legjobb magyar népballadák. Egy hosszabb, száz soros, «Kőmíves Kelemen» című költői beszéllyel is találkozunk, mely népköltészetünkben a maga nemében egyetlen. Szóval e régies maradványok tanuságot fognak tenni a mellett, hogy népköltészetünk az epikai nemben is gazdag volt s kivált a világtól rejtettebb vidékeinken még most is találhat némi maradványokra a fáradhatlan kutató. Szívesen közölném itt mind e kitűnő balladákat, de a gyüjteményt legbecsesb gyöngyeitől nem lehetett megfosztanom. Amiket közlök, szintén kitűnők. Ím, itt következik az egyik, az udvarhelyszéki tájszólás szerint:

E balladán mindjárt szembeötlik a strófaszerkezet és rím hiánya. Hanem ez nem valami nagy ritkaság. A Királyfi, Oláh Gerő, Szép Ilon, Molnár Anna és Barcsai egy vagy más részben mind ilyenek s éppen azért legrégibb népballadáink, mert eléggé be van bizonyítva, hogy költészetünk eredetileg csak a ritmus báját ismerte s minden afféle, mint rím és mérték, csak esetlegesek lehettek. Ezt elég hát csak röviden megjegyeznünk. Sokkal nevezetesebb jelenség az, hogy e ballada nem oly körben játszik, mint többi népballadáink, melyeknek színhelye csak a kunyhók és puszták, mint Fehér László, Csomor Danyi stb. címűeknek, vagy pedig a mesék világa, mint a Királyfi és Szép Ilon. Itt várurakról, lovagokról van szó, kikről eddig ismert népballadáink mélyen hallgatnak. Bátori Boldizsár ugyan nem a történelmi Báthori, de mégis várúr, ki le akarja nyakaztatni nejét s hatlovas hintón viteti a fővevő helyre, az erdélyi kapitány szintén nem Zsigmond fejedelem, de alkalmasint erdélyi vajda vagy fővezér, ki elég hatalmas kedvesét megszabadítani. Íme, egyetlen népballadánk, mely a lovagkorból maradt fenn. Ott a sötét és kegyetlen várúr, ki élet és halál felett rendelkezik, ott a szenvedő nő, ki titkon szeret, ott a kalandor lovag, aki a helyett, hogy amint az apródok és trubadurok szoktak, elvérezzék a férj kardja alatt, győzedelmeskedik felette. Ez utóbbi körülmény figyelemreméltó. A népköltészet egy pár nagyon erős indok nélkül nem szokta pártját fogni a hűtlen nőknek és csábítóknak, mint ahogy az újabbkori regény- és vígjátékköltőknél divatos. A népköltészet, a szofizmák és társadalom-ellenes elméletek helyett a hagyományos morált követi, s kivált a férj és nő közötti viszony előtte a legszentebbek egyike. Hogyan lehet hát megegyeztetni balladánk alapeszméjét és költői igazságszolgáltatását a népköltészet e jellemvonásával? A magyarázat nem éppen a legbajosb, bárminő eseteket vegyünk is föl. Először is, lehet e ballada csak töredék, bár némi önálló töredéke egy nagyobb költeménynek. Akkor az egész költeményt kellene ismernünk, hogy e tekintetben határozottan ítélhessünk. A mese egész szövedéke s mindenekfelett a bevégzés, bizonyosan minden kétségünket eloszlatná. De ha mint egészet vesszük is, úgy amint van, úgy sem igen akadhatunk föl. E ballada alkalmasint, mint a legtöbb népballada, valóságos történet alapján keletkezett. Akik számára készült, jól ismerhették Bátorit és Judit asszonyt, tudták például, hogy Bátori rabolta nejét, vagy a szülők nagy erőszakkal adták hozzája. Éppen azért a népköltő nem tartotta szükségesnek mindezt megemlíteni, megelégedett azzal, hogy az ily házasságot számba nem véve, a szeretők pártjára álljon s oly férjet rajzoljon, kihez ne fordulhasson a hallgatónak semminemű részvéte. S valóban így is van. Bátori csak egy hallgatózó, kegyetlen, sőt gyáva férj és semmi egyéb. A megcsalt szerelem vagy sértett becsületnek egyetlen hangja sem lebben el ajkáról. Mintha kapna az alkalmon, hogy feleségét lenyakaztathassa s még vívni sem kíván becsületéért, midőn nejének kedvese megjelen. Mit a költemény róla elhallgat, sokkal inkább ellene szól, mint amit elmond.

A másik költemény ím ez, szintén tájszólás szerint:

Ilynemű költeményt sem találunk eddigi gyüjteményeinkben. A vallásos hang s némi miszticizmus nem ismeretlen ugyan a magyar nép lírájában, sőt népköltészetünk régibb termékeiben a hazafiság is majd mindig a vallással összeolvadva jelent meg, de még eddig egyetlen verses népi legendát sem ismerünk, sem oly verses mondát vagy éppen balladát, mely az isteni hatalomnak az emberi dolgokba való beleelegyedését tárgyalná, vagy a keresztyén és nemzeti hagyományokat olvasztaná össze egy költői cselekvénybe. Íme fontossága e balladának. Benne a keresztyén hagyomány nemzeti szellemben van felfogva. A beteg leány látomása, melyben Krisztus menyasszonyának jegyeztetik el, eszmében éppen oly keresztyén, mint amilyen népi és magyar az előadásban és kiszínezésben. Szintén ilyen az anya fájdalma is haldokló leánya felett, melyben a keresztyén rezignáció oly szépen olvad össze a népi gyöngédséggel. Nagybecsű költemény ez s éppen oly becsületére válik a magyar nép szívének, mint alkotó fantáziájának.

Ami egyébiránt mindkét költemény alkatát és más szépségeit illeti, legyen szabad kiindulásom pontjául Toldy Ferencnek és Kazinczy Gábornak egy a népköltészetre vonatkozó állítását fölvennem. Ők Gaal meséi harmadik kötetéhez, mint kiadók, egy előszót írtak, melyben a többek közt így szólnak:37) «Azt is látjuk e mesékből, mily mesteri kézzel tudta Gaal a nép igénytelen s egy és más részben tökéletlen összeállításaiból – mert a népi elbeszélők hol feledve holmit, hol toldva, majd egy előzmény, majd következmények hiányzanak nálok s így a kompozíció ritkán mutatja azon épséget és kerekdedséget, mely után a műköltészet öntudatosan törekszik – mint tudott, mondjuk, elhagyás, kiegészítés által oly kerek egészeket összeállítani, melyek aztán a művészi eszme követelményeinek is megfelelnek. A művészi átdolgozó főfeladása, hogy a feltalálás, melyhez gyakran folyamodnia kell, a népmesészet szellemében történjék, az előadásban nézetünk szerint éppen azon szabadsága, sőt kötelessége van, mellyel más tárgyak kezelésében bír. Nem a népnek dolgozván, hanem költői míveltséggel bíró olvasónak, tárgyainak érdekét mindazon eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül a mesének végre is csak etnológiai becse van. S így vajmi rosszul fogná fel például Homér hirdetett «népköltőségét» az, ki úgy gondolkodnék, hogy midőn a görög összes népmondáit éneklé, kompozícióban és előadásban az alnép álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Műköltő ő is, és népies csak amennyiben eszme és tárgy a néptől vétetett: előadása a herosokat, nem a földmívelőt és rabszolgát tartotta szem előtt. Ezek legyenek itt érintve azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve nyernők meg a Gaal valóban költői s a népmesei naiv felfogástól el nem távozó kidolgozásait, bár valahára a Majláthéit is, melyek Kazinczy Ferenc kezétől több, mint harminc év óta készen hevernek kéziratban, de azért is, hogy szünnénk meg a népies költőnek, ki mindig műköltő, mint Kisfaludy K. és Czuczor «Népdalaik és népmondáikban», Vörösmarty a «Tündérvölgyben» stb. jogait a népköltőére szállítani le s oly irodalmi faj felállítására törekedni, mely éppen a valódi népköltészetnek nemcsak szépségeit, mik a naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a nép szellemi fejletlenségéből származnak, tehát alkotási hiányait, nyerseségeit, ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit szentesíteni törekszik s így költészetünket versben és prózában, elsülyesztéssel fenyegeti.»

Nem hiba, sőt érdem, hogy a kiadó urak az előszóban is, úgy mellesleg, egy kis leckét tartanak az újabb költőknek és kritikusoknak. Azonban baj, hogy a mi céljokra tartozott, sőt kötelességük lett volna, arra nézve egy kissé zavarban hagyják az olvasót. Nem tudja az ember kivenni, hogy a nép tökéletlen alkotásaiból, mikép állított össze Gaal kerek egészeket. Amit kihagyott, oda nem tartozók, más mesék részei voltak-e s így kritikailag járt el, vagy csak tisztán esztétikai szempontból indult ki, pusztán ízlését követte, mi nem igen lett volna szabad. A kiegészítést valamely mese különböző variansaiból eszközlötte-e, vagy saját fantáziájából, mi lehet költői érdem, de sehogy sem gyüjtői. Minderre nem ad felvilágosítást a harmadik kötet ez előszava s ennyiben meglehetős ellenkezésben áll az első kötet előszavával, hol a többek közt ezt olvassuk: «Gaal összes gyüjtései nyolcvan mesét tartalmaznak, részint általa megfigyelve és leírva, részint magyar közvitézektől tollba mondva, vagy magok által számára leírva, úgy, mint azt otthon a nép körében hallották s magok is elbeszélni szokták».38) A második kötet előszavában megint: «A mi kiadásunkat az is jellemzi, hogy azokat (t. i. a meséket) nem csak a tartalomra nézve illetetlenül egészen, úgy, mint egy s más nép embere által közöltettek, adjuk, de híven tartva meg a kifejezés egyes sajátságait is».39)

A kettő közül melyik már az igaz és helyes? Illetetlenül hagyni-e a népmesét, mint ahogy a nép szokta beszélni, vagy bizonyos, nagyon tágan értelmezhető kiegészítés és elhagyás által oly kerek egészet állítani össze, mely az úgynevezett művészi eszme követelményének is megfeleljen? Gyüjtő és kritikus volt-e Gaal, vagy művészi feldolgozó s így költő, ki tárgyának érdekét mindazokkal az eszközökkel emelte, melyek nélkül a kiadók szerint a mesének végre is csak etnológiai becse van? Miért beszélnek a kiadók kétfélekép, miért dícsérik Gaalt egyszer így, másszor úgy? Az ember elvégre is kénytelen az utolsó nyilatkozatban nyugodni meg, ha nem is éppen Gaalt, de legalább a kiadókat illetőleg. A harmadik kötet nyilatkozata nemcsak utolsó s így érettebb megfontolás eredménye, hanem terjedelmesb, indokoltabb s így némileg az elmélet tekintélyével lép föl. Azonban mindezt bővebben vizsgálni nem célom. Azt is szó nélkül hagyom, vajjon Homér műköltészetét sokan és nagy tekintélyek hirdetik-e úgy, hogy csak tárgyat és eszmét vett a néptől s egyebet semmit. Azt sem veszem rossz néven költészetünk úgynevezett aranykorának kritikai bajnokaitól, hogy Kisfaludy K., Czuczor és Vörösmarty mellé a «stb.» helyett miért nem illesztették oda legalább a Petőfi nevét. Szintén azt sem vizsgálom, vajjon azok az újabb költők Petőfin kezdve napjainkig, kik a jól-rosszul, de úgynevezett népies csoportozatot alkotják, minden kivétel nélkül elsülyesztéssel fenyegetik-e költészetünket s köztök egyetlen valamire való költőcske sincs? Csak arról akarok szólani, mi tisztán célomra tartozik. Toldy és Kazinczy oly véleményben vannak, hogy a népköltészet egész szépsége csak a naiv felfogásban áll, valami kerek egészet, valami művészit alkotni képtelen, nyers és üres. Fennebb megengedik ugyan, hogy nagy ritkán a népköltészetben is találhatni egy-egy ép kompoziciót, de később mintegy megsokalva, visszaveszik ezt is, sőt a népmesére nézve egyenesen kimondják, hogy művészi feldolgozás nélkül csak etnológiai becse van. Mindez összevéve körülbelül annyit tesz, hogy a műköltészet poézis, a népköltészet nem poézis, legfeljebb csak a poézis anyaga, mint a történelem, a közélet, melyek szintén nyujtanak nemcsak tárgyat, de egyszersmind költői mozzanatokat is. Ily állítás nagyon megpróbálja az ember béketűrését, én pedig, legalább az irodalomban, nem tartozom a béketűrők közé, sőt éppen nagy barátja vagyok a viszálykodásoknak.

A mű- és népköltészet csak egymás mellé rendelt fogalmak, a költészet alárendelt fogalmai. Nagy különbséget köztük még magában az sem tesz, hogy egyik a szellem úgynevezett öntudatlan, a másik pedig öntudatos nyilatkozványa. A legnagyobb műköltő teremtésében is nyilatkozik némi öntudatlanság, vagy ha jobban tetszik, önkéntesség s bajos állítani, hogy a nép ismeretlen költői a szó teljes értelmében öntudatlanok lettek volna. Nem hiszem, hogy Shakespeare oly öntudatosan írta volna drámáit, mint ahogy kritikusai felboncolják, nem hiszem, hogy a népmeseköltők meg ne tudták volna különböztetni a jól bonyolított mesét a rossztól s már az a körülmény, hogy egyik a másikén változtatott, toldott hozzá, hagyott ki belőle, némi öntudatosságot bizonyít. Erre ugyan azt mondhatni, hogy ez csak ösztön s tapintat, tehát éppen az öntudatlanság. Jól van, de az ösztön és tapintat mindig bizonyos homályos érzések és eszmék eredménye s vajjon a műköltő nem követi-e olykor, sőt talán legtöbbször csak ösztönét s tapintatát, melyeket sok esetben semmi sem pótolhat. Mindemellett sem állítom, hogy több vagy kevesebb öntudatlanság ne volna a népköltészet egyik jellemvonása szemben a műköltészettel, csak nem helyezek reá nagy súlyt. A főkülönbség köztök az, hogy a népköltészet máskép származik, mint a műköltészet s a származásánál fogva meglehetős szorosan meghatározott köre és stílja van, melyekben mintegy megállapodik s melyektől még a legnagyobb hanyatlás korszakában sem igen tér el, amíg a műköltészet szintén származási körülményeinél fogva, szakadatlanul és nagyban hullámzik, minden kört és stílt felölel, magát a népköltészetét is. E különbségek részletezése legjobban megmagyarázza a kérdést.

A népköltészet terem, ismeretlen szerzők teremtik, maga az egész nép. Legvirágzóbb korszaka akkor van, midőn mindenki még nép s inkább csak a rang és tehetség különböztetik meg az embereket, nem egyszersmind a míveltség is. A királynak ugyanazon hite, előítélete van, ami a koldusnak, a vezér eszmeköre nem más, ha nem is éppen a hadakozásra, de egyebekre nézve, mint a közvitézé. A társadalmi viszonyok egyszerűek, a fantázia despotizmusa határtalan, történelem, vallás, filozófia, a tudás és tapasztalat minden ága a költészetbe van olvadva. Vándordalnokok támadnak, néhol egy egész testület, mint a nép költészetének ápolói és mívelői. Ezek is olyanok, mint maga a nép, legfeljebb csak abban különböznek tőle, hogy nem szántanak, vetnek, nem rendes harcosok, de néha még abban sem. Mindnyájan hallottunk valamit a rapszódról, skaldról és bardról. Hagyományaink emlegetik a hegedősöket és regeseket s tudjuk, mily kedvencei voltak a népnek. E vándor dalnokok némi tekintetben hasonlítanak mostani cigányainkhoz, kik minden tudományos zeneismeret nélkül tartják fenn és mívelik a néptől vett nemzeti dallamainkat. Sohasem nagyobb a költészet hatása, mint e korban, mi igen természetes. A teljes hit erejét, a korlátlan fantázia szárnyalását nem gyöngítheti a kérlelhetetlen analizis, minden eszme, tény, ismeret költői alakban jelen meg, a nyelv szegény a tudósnak, vagy filozófusnak, de a költőre nézve véghetetlen gazdag, nem szabatos, de oly erőteljes és plasztikai, mint később soha. Sehol az elmékben általánosítás, absztrakció, mindenütt konkrét közvetlenség. A naiv korszakból lassanként emelkedik ki a nép s ekkor is inkább csak egyesek és osztályok, mint az egész. Az emelkedésnek különböző lépcsői lehetnek, e lépcsők valamelyikénél, kivált midőn írni kezdenek a nép bölcsei és dalnokai, kezdődik már némileg a műköltészet. Azonban a műköltészet kezdete nem egyéb, mint a népköltészet folytatása, szerencsés körülmények közt tetőpontra emelve egy pár nagy tehetségű vándordalnok, egy pár hatalmas genius által, kik úgyszólva befejezik a nép valamely nagyobb művét, melyen századok dolgoztak. Ez a Homérok, ez a valódi nemzeti eposz kora, természetesen, a körülmények különböző változatai szerint, néhol teljes erőben kifejlődve, másutt a fejlődés bizonyos fokán maradva, néhol külső vagy belső körülmények miatt megzavarva, elcsenevészve, vagy mint nálunk, feledségbe temetve. E korszak termékeit néha el akarják vitatni a népköltészettől. Annyi igaz, hogy lehetlen oly határvonalt húzni, mely minden nép költészetére illjék. Például a görög aránylag míveltebb volt, midőn az Iliász jelen alakját nyerte, mint a német a Nibelungenlied keletkeztekor; az Iliász a nép- és műköltészet csodás vegyülete, bár amaz túlnyomóbb benne, amíg a Nibelungenliedben csekély vagy éppen semmi nyoma a műköltészetnek. Az is bizonyos, hogy a nemzeti eposz kifejlésének e végső stádiuma a nemzeti szellem bizonyos emelkedési fokán történik, azonban e fokot a műveltség és műköltészet korának tartani nagy tévedés. A műköltészet némi nyomai még nem elegendők arra, hogy Homért oly műköltőnek oktrojáljuk, mint aminők Virgil, Tasso, Zrínyi, még akkor sem, ha ezek a műköltészet úgynevezett naiv eposza felé hajolnának is.

E korszakon túl a nép- és műköltészet mindinkább elválnak egymástól. Amint a míveltség terjed, a népköltészet azon arányban sűlyedez. A míveltség nagyobb válaszfalat von az emberek közé, mint bárminemű rang és hatalom. Az eszmekör és gondolkodásmód változtával, változik a költészet is. A míveltséget majd mindig idegen és míveltebb nemzetekkel való érintkezés eszközli s ritka az a nemzet, mely amit mástól kölcsönzött, tüstént vérébe vegye át. A műköltészet csakhamar idegen példányok után indul s a legtöbbször úgy jelenik meg, mint a míveltség, sőt a nemzeti műköltészet kifejlődésének egyik föltétele. A műköltők többé nem vándordalnokok, nem a nép előtt szavalják, éneklik költeményeiket, hanem szobatudósok, kik könyveket írnak. A közönség többé nem naiv hallgatóság, hanem tanult, reflektáló fők választott népe. A műköltők és míveltek büszkeségöket helyezik abban, hogy semmiben se hasonlítsanak a néphez. S valóban az már lehetlen is. Azonban a lenézett, együgyű nép híven őrzi a századok hagyományait, még mind azokat a mondákat, dalokat énekli, amelyeket apáitól hallott, átadja maradékainak, sőt folyvást újakat is alkot. De a hanyatlás nyomait már észrevehetni. A régiek romlanak, az újabbak csak a régiek ismétlései, a legjobb esetben új dolgok régi alakba öntve. Valami nagyobb mű nem igen áll elő, legfeljebb csak egy-egy dal, egy-egy ballada az, melyben még a régi erő nyilatkozik. A népköltészet mélyen érzi, hogy a nép két felé szakadt, míveltek- és míveletlenekre, hogy tehetségesb fiai egy jó részét mindennap veszti, de leginkább azt, hogy az előre haladó, felvilágosodott kor mindinkább romlására törekszik. Amíg a népköltészet így hanyatlik, a műköltészet mind emelkedőben vagy legalább nagy mozgalomban. Egy-egy nagy költő ugyan jó darab időre megszabja folyamát, de egy mederben sokáig soha sem maradhat. Törekvésre törekvés, irányra irány, túlságra túlság következik. Azonban valahányszor megúnja az idegen nemzetek utánzását, vagy igen mesterkéltté válik, vagy a filozófia hektikájában fulladoz, koronként le-lehajlik megújhodást, felfrissülést keresni a népköltészet ifjító forrásánál. Hogy többet ne említsek, Goethe a népköltészet hatása alatt teremtette meg a német dalt és balladát, Burns az ó-skót népköltészet karján lépett föl, végkép megbuktatta a francia iskolát, csak azóta van ismét szó angol líráról, sőt Walter Scott, Moore, Byron az ő vállain emelkedtek, mert az ilynemű mozgalom, bárminek nevezzék is el, nem a népköltészet utánzása, bár abból indul ki, hanem a fantázia győzelme a reflexió, a nemzeti szellemé az idegen iskolák felett és többé-kevésbbé visszatérés a természethez a túlhajtott vagy ferde elmélet és gyakorlat tömkelegéből. Vajjon ami másutt koronként jótékonyan hatott, nálunk veszéllyel fenyeget-e? Vajjon egy három évtized óta fejlődő iránynak erősb lüktetése sülyedés-e? Vajjon egy csoport középszerű költőnek bűneiért el kell-e ítélnünk a jobb költőket is? Vajjon bizonyos árnyoldalakért pálcát kell-e törnünk az egész irány felett? Csodálatos, hogy Toldy és Kazinczy Gábor urak, kik oly jól ismerik a külföldi irodalmak történelmét, a mi költészetünk úgynevezett népies mozgalmát valami hallatlan, egészen különálló ténynek látszanak tekinteni. És Toldy úr mennyire megváltozott húsz év alatt! Ő a Kisfaludy-Társaság 1843-ik nagygyűlésén így szólott: «Nem fájlalom a nyelvünktől idegen s rátolt görög mérték és szkémák mellőztetését, költészetünk e legszebb virágai az iskolai neveltetésű férfiúk tanulószobáikból a nemzet szabad ege alá ki nem hathattak, a tömeghez beutat nem nyerhettek, de fájlalom, hogy még eddig a nyelvünkben, mint minden nyelvben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük, nem szabályoztuk verseinket minnyelvünkhöz s lelki halló érzékünkhöz illőbb lejtéssel nem kezdtük alkotni». Íme, Toldy kívánata teljesült. A közelebbi húsz év költői vagy legalább egy pár költője egyszersmind nemzeti ritmusunk bajnokai, nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is. Ha egyebet nem, ennyit legalább megadhatni nekik, megadhatja kivált Toldi, ki egykor annyira óhajtotta a nyelvünkben meglevő saját ritmust, hogy e tekintetben még költészetünk úgynevezett aranykora költőinek is mert szemrehányást tenni. De menjünk tovább.

A nép- és műköltészet származási körülményeiből könnyen megérthetni a jellemző különbségeket is. A népköltészet nem ismer költői egyéniséget. Mintha minden műve egyetlen költőtől származnék, most lelkesültebb, majd kevésbbé lelkesült, még erőteljes vagy már hanyatló, de ugyanegy költőtől. Valóban itt a nép maga szól s csak olyat, mi az egésznek lelkéből forrott ki. A hagyomány és közérzés háttérbe szorít mindennemű kiválón alanyi és egyéni felfogást. Tárgya nem előre kigondolt, hanem megtörtént, átélt, mely századokon át észrevétlen képződik, alakul költőivé. Nem arra törekszik, hogy másokra hasson, hanem, hogy kibeszélje emlékeit, fájdalmát, örömét. Ezért se nem ismeri, se nem keresi a hatás eszközeit s legtöbbször a valódisággal legnagyobb egyszerűséget párosít. Távol van tőle minden mesterséges ékítmény, hosszan kivitt hasonlat, gondos színezés, hatásra számított fordulat. Minden idegen tárgyat és formát eltol magától vagy amit valaha átvett, annyira megváltoztatta, átidomította, hogy egészen vérévé vált. Felfogásában naiv, előítéletes, babonás, előadásában plasztikai, jellemző s tele idiotizmussal. Az elbeszélő nemben nyugalom, célratörekvés s némi töredékesség jellemzik, a lírában pedig merész szökdelés s inkább belső, mint külső kerekdedség s mindenek fölött az énekelhetőség. Megvannak hagyományos formái, melyeket sohasem vet el. Tárgyban és formában konzervatív s csak annyiban újít, amennyiben a régin részben változtat vagy újat ékel be a régibe. Innen minden népköltészetben a tömérdek varians, innen különböző tárgyú költeményekben ugyanazon kezdő és bevégző sorok s másnemű ismétlések. Folyvást egy körben mozog a mythos, hőskor és falusi élet körében, folyvást ugyanazon eszményei, meggyőződései és előítéletei vannak. Egyszerű primitív viszonyokat tárgyal és sohasem komplikált, de annál erősb szenvedélyeket. Nem illemes, de szemérmes, nem finom, de gyöngéd, nem választékos, de annál természetesb. Sohasem akar semmit bebizonyítni, de azért mindig megvan alapeszméje. A fantázia és érzés leánya, kit nem vénít a reflexió. A költészet négy nemei közül csak kettőt mível: az epikait és lírait, a drámai- és didaktikainak rendesen inkább csak elemei vannak meg benne. Az eposz s mi ezzel rokon, mint ballada, népmese, a felé hajlik legnagyobb előszeretettel. E téren nem versenyezhet vele a műköltészet. Az eposz, a monda neki történelem, melyben hiszen, mint valami igazban s e hit elősegíti lelkesülését. A népmesét, legalább részben, már nem hiszi, némi iróniával áll vele szemközt, miből aztán humora fejlődik. Lírája tulajdonkép tánc és zene. Együtt születnek, sokszor elébb a tánc és dallam, mint hozzá a vers. E legszubjektivebb nemben is a nép szubjektivitása nyilatkozik s nem az egyéneké. Amit más néptől vesz át, szintén nem egy-egy kiváló egyéniség műve. Események szivárogtatják át, idő és benyomások készítik elő, az egész dolgozza föl. Szóval a népköltészet sokban hasonlít a nyelvhez, melyet szintén az összes nép, szintén míveletlen korszak állít elő, de azért az emberi szellemnek egyik legbámulatosb, legfönségesb műve.

A műköltészetben a költői egyéniségek nyomulnak előtérbe. Nem annyira az egyesek vannak a tömeg hatása alatt, mint inkább az egyesek uralkodnak a tömegen. Különböző irányok és iskolák alakulnak. Minden osztálynak megvan a maga kedvenc költője, minden költőnek a maga kedvenc eszméje, tárgyai. A hagyomány nem szent, a közérzést néha maga a költő is bátorkodik teremteni. A jelesb műköltőket is jellemzi ugyan az, hogy együtt éreznek nemzetökkel, a hagyományokból dolgoznak s többé-kevésbbé osztoznak még nemzetük előítéleteiben is. Azonban egyéniségök mégsem enyészik el, csak összeolvadni törekszenek nemzetökkel, egészen nem olvadnak belé s a legtöbbször éppen annyit adnak magukból, mint vesznek a közszellemből. Goethe és Schiller például a legélesebben fejezik ki a német szellemet, mégis mily különbség van köztök, mindenik megtartja egyénisége sajátságait s mindenik csak részben fejezi ki nemzetét. Néha az is megtörténik, hogy a műköltő megelőzi korát, későre lesz népszerű, aztán ismét feledségbe sülyed s egy új korszaknak kell életre ébreszteni, mi a népköltészetben mind lehetlen. Példa reá Shakespeare és Milton. S a műköltészet e szakadatlan változását nemcsak tisztán politikai változások idézik elő, nagy szerepet játszik benne a reflexió, a tudomány is. A filozófia, történelem, nyelvészet, idegen irodalmak tanulmányai sokképpen hatnak reá s folyásának új-új utat szabnak. Nincs európai műköltészet, mely a klasszikai irodalmak jármát ne viselte volna, aztán az angol éppen úgy meghódolt a francia műköltészetnek, mint a francia az olasznak s a német majd mindeniknek. Dantén éppen úgy megérezhetni a középkor teológiáját és filozófiáját, mint Voltaireon a XVIII. század enciklopédistáit, Schilleren Kantot, az újabbakon Hegelt. A német romantikának a középkori művészet és irodalom iránti érdek adott életet, éppen mint a franciának azok a történelmi és irodalmi tanulmányok, melyek a XVIII. század hatását igyekeztek ellensúlyozni. A műköltészet majd minden idegen eszmét és formát fölvesz, sok ugyan, kivált a formák közül nem válhatik vérévé, de azért míveli, sőt a keresztyén polgárisodás és míveltség szolidaritásánál fogva sokban hasonlít egymáshoz majd mindenik európai nemzet költészete. Ily érintkezési pontok megvannak ugyan az egymással nem igen közlekedő nemzetek népköltészetében is, de ez az emberi szellem őstermészete ugyanazonságából foly, míg amott a míveltség és irodalmi tanulmányok eredménye.

A műköltészet tárgyban és formában forradalmi, mindig újra és eredetiségre törekszik. Tárgya nem annyira megtörtént, mint kigondolt, nem annyira átélt, mint képzelt. A kitűnőbb műköltők ugyan szintén arról szoktak költeni, mit átéltek, de sohasem annyira, mint a nép s még e sajátságuk is csak egyéniségöket tolja előtérbe, holott a népköltészetben az egész nép áll előttünk. A műköltő mindig arra törekszik, hogy megindítson, nevettessen, hasson. Ezért keresi a hatás eszközeit, ezért a műkölteményekben annyi mesterséges ékítmény, bonyodalom, fordulat, egész az ízléstelenségig. Még a legnagyobb műköltő sem találja meg e tekintetben mindig a helyes utat. A keresztyén korszak legnagyobb költőjében, Shakespeareban is feltűnik az élc túlságos hajhászata, mellyel annyira hatni kívánt hallgatóira. A műköltő felfogásába továbbá mindig belevegyül a reflexió, éppen mint olvasóinál. A fantáziának mindig szenvedni kell valamit – néha sokat – az értelem szkepticizmusa miatt. Előadása szabatos, választékos, de egyszersmind nem oly erőteljes és plasztikai. Illedelmesb, mint szemérmes, bölcsebb, mint erkölcsös. Sokszor akar valamit bebizonyítani, néha művének kompoziciója egy egész szillogizmus s alakjai absztrakt eszmék. Olykor éppen erőt vesz rajta a tanítási düh s vannak korszakok, midőn egyedüli eszménye a tanköltészet. Változatosságra távolról sem lehet összehasonlítani a népköltészetet a műköltészettel. A műköltészet minden stílt és genret felölel. Éppen úgy fülünkbe csengenek a népköltészet utánzott hangjai, melyek eredetijét dajkánktól hallottuk, mint a klasszikai világ eszméi és érzései, melyeket tudományos míveltség nélkül nem élvezhetni. Megtalálhatni itt a nagy és kis költők különböző csoportozataiban az emberi kedély és jellem mindennemű nyilatkozatát a legegyénibb részletekig, találhatni itt mindent, de mindent s olykor csak magát a költészetet nem. A műköltészet a költészet minden nemét míveli, sőt új fajokat is teremt. Legkevesebb szerencséje van az eposzhoz, mely leginkább csak akkor sikerül neki, ha a népköltészet nyomain jár. A drámában már szerencsésb, sőt e nemet magas fejlődési fokra szokta emelni, ha a hagyományok földjén verhet gyökeret s népszellemből szív éltető erőt, mint ahogy a görög drámaíróknál és Shakespearenál történt. Lírája többé-kevésbbé megválik a zenétől. Inkább az olvasó, mint az énekes számára költ. Az ódában, elégiában sokszor felülmulja a népköltészetet, a dalban ritkábban vagy csak úgy, ha a népköltészettől tanul. Goethe, Burns, Petőfi a népköltészettől tanultak sokat, ezért nemzetök legjelesb dalköltői. E téren Goethe éppen úgy felülmulja Schillert, mint Burns Byront, mint Petőfi minden magyar költőt. A balladára nézve ugyanez áll. A regény, tanköltemény, szatira és humor majdnem kizárólagosan a műköltészet termékei. E fajok csak míveltebb korszakokban állhatnak elő, a míveltség éppen úgy éltető levegőjök, mint bizonyos romlottság, legalább annyi, mennyit a kifejlett állami vagy társadalmi élet okvetlen magával hoz. De kiválón jellemzi e mellett a mű- és népköltészetet az a körülmény, hogy a műköltészetnek több megújhodási korszakai lehetnek, aranykorát kétszer is megérheti, a népköltészet csak egyszer virágzik s többé sohsem.

A nép- és műköltészet e jellemvonásait, bár futólag s elég hiányosan, nem azért igyekeztem vázolni, hogy a népköltészet elsőségét kimutassam a műköltészet felett. Akkor éppen oly nemű, habár nem is oly nagy hibába estem volna, mint Toldy és Kazinczy Gábor urak. Igaz, a népköltészet virágzó kora költőibb s a fantázia nagyobbszerű műveire alkalmasb korszak, mint a műköltészeté s Macaulaynek sok igaza van, midőn azt mondja, hogy a művelődés haladtával a költészet csaknem szükségeskép hanyatlik, amely arányban többet tud és gondolkodik az ember, annál kevesebbet tekinti az egyént, inkább az osztályokat s ennélfogva jobb elméletet s rosszabb költeményeket ír. Azonban a népköltészet virágzó korszakába is benyúlik már a műköltészet s bizonyos pontig elősegíti emelkedését, továbbá a műveltebb korszakokban szintén állanak elő nagy költők, kik a mult és jelen benyomásai alatt, egyaránt merítve a népköltészet hagyományaiból s koruk eszméiből, oly műveket állítnak elő, melyek versenyeznek a népköltészet legnagyobbszerű teremtményeivel is, végre a költészet forrása, ha apad is korszakonként, sohasem apad ki egészen s mindig marad néhány tiszta csepp az emberiség enyhületére.

Mind a nép-, mind a műköltészet kényszerű és felséges nyilatkozványa az emberi szellemnek s egyik sem menekülhet a másik hatása alól. Boldog az a nemzet, mely mindkét nemben nagy műveket állíthatott elő; rendesen amely nemzetnek gazdag népköltészete van, műköltészete is az. Boldog az a korszak, midőn szerencsés körülmények közt a nép- és műköltészet testvériesen érintkeznek s egyik a másikból csak azt olvasztja magába, ami szép és nagy. Az esztétikusnak nem az a tiszte, hogy egyiket a másik rovására dicsérje, hanem hogy méltányolja mindenikben ami méltányolni való s tanulja mindenikből, mit tanulnia lehet. Különben is mindeniknek megvan a maga fény- és árnyoldala. A népköltészet termékei nagyon ki vannak téve az elveszés és csonkítás veszélyeinek; a műköltemények, kivált a nyomtatás feltalálása óta, nem igen veszhetnek el, pedig soknak vesztét éppen nem bánná az ember. A népköltemények hiányait a szájról-szájra adás sokszor elenyészteti, hézagait pótolja, az elmosódott részeket kidomborítja, kerekké görgeti; a műköltemények úgy maradnak, ahogy írójuk írta, örökre, minden hibáikkal együtt. A népköltészet csak a fejlődés bizonyos fokáig kíséri az emberiséget; a műköltészet mindvégig hű dajkája. A népköltészet köre szűk, de abban aztán erős is; a műköltészeté tág, de sok nem tisztán költői, sőt ellenséges elem is vegyül bele, melyek gyöngítik a fantázia szárnyalását. A népköltészet nem szabályos, sőt néha féktelenebb, mint óhajtanók; a műköltészet igen is szabályos, sokszor ferde szabályok rabja. A népköltészet technikája primitív, de magába rejti a nemzeti ritmus bűbájos hangjait; a műköltészet néha a nemzeti ritmust idegennel nyomja el s ha ezt nem teszi is, sőt kiművelve a tökély magas fokára emeli, nyelve, szókötése ritkán versenyezhet a népköltészet költőiségével. A népköltészet a romlás, sülyedés korszakában könnyen válik póriassá, trágárrá, nyerssé, üressé, míg a műköltészet hanyatlását leginkább az jellemzi, hogy túlfinom, mesterkélt, tudós vagy éppen erkölcstelen. Bajos meghatározni, melyik nagyobb baj, de annyi bizonyos, hogy a rossz népköltemények magukban a néptöltészetet éppen oly kevéssé jellemzik, mint a rossz műköltemények a műköltészetet.

Toldy és Kazinczy G. mégis, úgy látszik, csak a romlott vagy rossz népkölteményeket vették tekintetbe, midőn a népköltészetről ítéltek, de ugyanakkor egyszersmind a legsikerültebb műkölteményeket tartották szem előtt. Lehet-e máskép? Avagy a Nibelungenlied csakugyan nyers mű volna, az angol és skót balladák üresek, a Cid spanyol románc-ciklus műbecs nélküli s Homér csak azért maradhat meg trónján, mert műköltővé lehet oktrojálni? Tehát a népmesének csak úgy van becse, ha elrontjuk vagy felcifrázzuk, mint Majláth, avagy ha népietlen vagy rossz magyarsággal adjuk elő, mint Gaal? Így Addison bizonyára elsülyesztéssel fenyegette versben és prózában az angol irodalmat, midőn Spectatorjében az angol népballadákat a műköltészet remekeivel merte összehasonlítani s a «Vadászat Chevyben» című ballada némely részét éppen annyira becsülte, mint az Aeneis ezzel párhuzamos helyeit. Goethenek nem volt ízlése, midőn a népköltészetből mert tanulni. A Grimm-testvérek tévednek, ha mint műegészeket is becsülni tudják a német nép egyszerű meséit. Toldy és Kazinczy G. nagy megvetéssel szólnak a nép nyelvi és verselési tökéletlenségeiről is. De, kérdem, a Magyar Akadémia nyelvtana nyelvünk tökéletes elmélete-e? Műprózánk elérte-e a tökély magas fokát, csak a tiszta magyarságban is? Bizonyára népdalainkból és népmeséinkből nyelvészeink és stilisztáink sok tökéletlenségét lehet megigazítani. Bizonyára a nép «szellemi fejletlensége» korszakában alakult nyelvünknek bámulatos egy rendszere van, ha mindjárt a szellemi fejlettség napjaiban élő nyelvészeink még nem is bírták kikutatni minden titkát. Nem védem a verselési tökéletlenséget, sem a nép-, sem a műköltészetben, de népköltészetünk verselési tökéletlensége mégis olynemű, hogy népzenénkkel együtt a legfőbb tekintély a nemzeti ritmus kérdésében s ha Toldy figyelmet fordít reá, nem követi el azt a hibát költészet-történelmében, (II. kötet 100–101 lap), hogy Amade magyar szkémáit olasz melódiáknak tartsa.

De mindez hagyján. Toldy és Kazinczy G. kivált a kompoziciót tagadják meg a népkölteményektől. Egyszer bevallják ugyan, hogy ezt a népi elbeszélők ügyetlensége rontja meg, de később már egészen csak a nép szellemi fejletlenségéből származtatnak mindent. Vajjon a műköltészetben nincs-e hiányos kompozició? A műköltemény csak azért, mert műköltemény, már jó kompozició-e? S a szellem fejlettsége, mely a műköltőnél ritkán hiányzik, szükségesb-e a jó kompozicióra nézve, mint az erős fantázia, melyet a műveltség nem adhat? Igaz, a népköltemények gyakran csonkítva vagy zavartan szállanak a késő nemzedékre, azt sem tagadhatni, hogy a népköltészet sok s tán legjobb termékeit feledségbe temeti az idő árja s így ítéletünket, okoskodásunkat nem támogathatja annyi példa, mint a műköltészetben, de amik fennmaradnak is, elég világosan bizonyítják, hogy éppen az invenció és kompozició a népköltészet egyik erős oldala. S ez igen természetes. A népköltészet virágzó korszakákan a fantáziát nem gyöngítheti a reflexió, mint a műveltség idejében. A nép emléke meg nem tarthat olyasmit, ami nem kelt érdeket, nem köti le a figyelmet, szóval nem kerekedik ki szerves egésszé. Nem fogadja el, nem adja tovább s e kritikája sokkal döntőbb, mint a műköltészeté. Vagy ha az invenció és kompozició nagy hiányai mellett is elfogad valamit a tárgy nagyszerűsége iránti érdekből, minden egyes dalnok, minden nemzedék ráteszi kezét, javít rajta, alakítja, símítja, mint a patak hulláma a kavicsot. A műköltő szegény invencióval, gyönge kompozicióval is nagy hatást tehet. A költői egyéniség eredetisége, a lírai hangulatok varázsa, a reflexiók mélysége, az ékesszólás vagy humor ereje sokat eltakar és feledtet a művelt közönségnél. Példa reá Byron. A népre ilyesminek kevés hatása van. A mese leleményes szövevénye, a kompozició kereksége, a szereplő egyének kidomborodó alakjai leginkább azok, miken kapni szokott s amik legmélyebben nyomulnak emlékébe. Sőt e tekintetben a műköltészet is a népköltészetre támaszkodik. A görög mondavilág invenciói- s néha kész kompozicióiból táplálkozott az egész európai úgynevezett klasszicizmus. Az epikusok egészen Homérra támaszkodtak, akik pedig más úton indultak, mint Dante és Milton, a keresztyén hagyományokhoz kellett folyamodniok. Ariosto a középkori monda- és mesevilágból merített, Shakespeare gyakran leszállott a népmondák- és balladákhoz s örömest átvette a kész mesét. A népköltészet hány hőse, mondája, meséje jelenik meg koronként a műköltészet terén s a történelmi évkönyvekben is nem azok az események legalkalmasbak-e a kompozicióra, vagy éppen kész kompoziciók, melyek mint mondatöredékek vegyültek oda?

Nincs itt helye taglalnom az európai népköltészet nevezetesb műveit a kompoziciót illetőleg. Csak a mi népköltészetünknél maradok, csak az ó-székely balladákra szorítkozom. Népköltészetünk valóban szegény s csak a lírában és népmesékben lehet valamennyire gazdagnak mondani. De vajjon műköltészetünk gazdag-e? Hiszen itt is csak a lírában vagyunk gazdagok s a költészet más két nemében, hol a kompocizió erejétől függ legtöbb, sőt minden, szegénységünk szembetűnő. A régibb költészetben egyedül Zrinyi műve érdemli meg a valódi kompozició nevét. De ha mélyebben vizsgáljuk e kitűnő művet, érezni fogjuk, hogy Zrinyi invenciója és kompoziciója egy jó részét Tasso és Virgil közegén át Homér és a görög nép «szellemi fejletlenségéből» merítette. S ezt nem megróváskép mondom, sőt bámulom Zrinyit, hogy mindemellett mégis eredeti tudott maradni. A klasszikai, francia és német iskoláink költői nem voltak képesek valami életrevaló kompoziciót előállítani. Költészetünk úgynevezett aranykorszakában, a drámai nemben, csak Bánk bánt tudjuk felmutatni, melyet éppen az aranykor költői és kritikusai mellőztek mindvégig, pedig maig is, minden fogyatkozásai mellett, egyetlen erősb drámai kompoziciónk. E korszak legnagyobb képviselője Vörösmarty. Senki sem tiszteli nálam jobban Vörösmartyt. Ő vetette meg költészetünk nemzetibb alapját, ő proklamálta a fantázia szabadságát, ő alakította át művészivé a magyar költői nyelvet az erő és sajátság sértése nélkül, az ő gazdag tehetsége árasztott legtöbb fényt és meleget költészetünkre egy egész század-negyedig. Azonban a legnagyobb rokonszenv és tisztelet mellett is bajos drámáiban és eposzaiban erős kompoziciót találni. Drámái e tekintetben szóba se jöhetnek. Eposzaiban ritkán sikerül az egész, csak a részlet. Másnemű szépség van bennök, mint a kompozicióé. «Zalán futásában» tulajdonkép kompozició sincs. «Eger» című művében az Ómár és Ida jeleneteiből, egy epizódból áll a kompozició egész gazdagsága. Csak a «Két szomszédvár»-ban van valódi kompozició, bár nem az erősbek közül való. Tudom, hogy apróbb elbeszélő műveiben, balladái közt vannak sikerült kompoziciók is, kivált azokban, melyeknél a népköltészet is nyujtott némi támogatást, mint «Szép Ilonka», «Szilágyi és Hajmási» címűekben. Különben nem azt akarom vitatni, hogy műköltészetünkben nincsenek sikerült kompoziciók, hanem azt, hogy Toldy és Kazinczy G. által annyira lenézett népköltészetünkben is csak megakad ilyesmi. Népmeséink, tisztán a kompozicióra nézve, bátran versenyezhetnek, novelláink legjelesbjeivel, melyeknek Achilles-sarka rendesen a kompozició. Fehér Anna népballadánk, bár verselése silány, erősb kompozició Arany Ágnes asszonyánál. Sem Kisfaludy Károly, sem Garay nem írtak oly sikerült balladákat, mint «Barcsai» és «Molnár Anna» és Kriza gyüjteményének 5–6 balladáját, melyekből egy párt mutatványkép közlöttem, szembe merem állítni költészetünk legsikerültebb balladáival s éppen a kompozicióra nézve.

Sajnálom, hogy nem közölhettem Kriza gyüjteményének minden balladáját, mert fényes bizonyságot tettek volna népköltészetünk alkotó erejéről. De elmondom egy párnak tartalmát. A prózai vázlatból is látszani fog, hogy a nép «szellemi fejletlensége» nem oly ellensége a költői kompoziciónak, mint ahogy Toldy és Kazinczy G. hiszik.

A «Kádár Kata» című balladának tárgya oly régi, mint a szerelem és rangkülönbség. Gyula Márton így szól anyjához:

Az anya nem engedi. «Vedd el, – úgymond, – nagy uraknak szép leányát.» A fiúnak csak Kádár Kata kell. Anyja kitagadja, a fiú bujdosni indul. Kádár Kata egy keszkenőt ad neki emlékül.

Gyula Márton bujdosik hegyeken, völgyeken, egyszer változást lát a keszkenőn. Kocsisára kiált, hogy hajtson sebesebben:

A falu végén a pásztorral találkozik s kérdi tőle, hogy mi ujság a faluban. A pásztor azt mondja, hogy neked rossz, mert anyád megfogatta Kádár Katát s feneketlen tóba vettette. A fiú odaigéri a pásztornak hintóját, pénzét, csak mutassa meg neki azt a tót, hova kedvesét bevetették.

A lyánka megszólal s kedvese utána rohan a hullámok közé. Anyja búvárokért küld, megkapják mindkettőt egymást átölelve. Mind a kettőt eltemetik, egyiket oltár elébe, másikat oltár háta megé, a kettőből kinő két kápolna-virág, melyek az oltár tetején összekapcsolódnak.

Íme, nem kerek kompozició-e ez? Nem kerekebb-e, mint Vörösmarty «Rabló»-ja, vagy «Salamon»-ja? Mily kényszerűen teszi egymást boldogtalanná e három személy s mintegy ötvenkét sorban mily sebesen s a főmozzanatok mily erős kidomborításával foly le e kis tragédia! Semmi fölösleges díszítmény, semmi lírai ömlengés. Az egyszerű elbeszélés gyorsan halad s minden fordulóponton a szenvedély egy-egy igaz és erős nyilatkozata. A kitagadás, az emlékbe adott keszkenő babonája a cselekvénynek mind megannyi szála, melyek összeolvasztva rejtik magukban az indokot és bonyodalmat s mélyen hatnak fantáziánkra. S a szenvedély démonizmusa, mely az ifjút a hullámok közé ragadja mily költőileg van a tóban megszólaló leánnyal kifejezve. Aztán, midőn az anya, mintegy megbánva tettét, kifogatja s egymás mellé temetteti őket s oda megy vigaszul, emlékül virágot szakítni sírjokról, mily rémítőn kell megrendülnie bűne öntudatában! Boldoggá akarta tenni fiát és megölte, enyhülni akar sírjánál, virágot szakít emlékül s az emlék egy átokká válik, mely sohasem némulhat el. Kell-e erősb és költőibb igazságszolgáltatás? A szeretők sírján növő fát vagy virágot hányszor használják a műköltők, nálunk is csak Petőfi kétszer használja, de míg nála is csak költői díszítmény, némi közhelyféle, itt a kompozició lényeges része, úgyszólva befejezése a cselekvénynek.

A «Budai Ilona» című ballada egy anyát rajzol. Ellenség üt a falura, talán éppen a tatárok. Az anya összeszedi kincseit, fölkapja két kis gyermekét és szalad az erdőnek. Úgy tetszik neki, mintha üldözők közelednének, zaj, lódobogás hallszik a távolból. Jobban szalad, de a nagy teher miatt lábai már alig bírják. «Gyermeket ingyen ad az Isten, de pénzt nem, azt szerezni kell» – kiált fel s leteszi egyik gyermekét a fa alá s tovább szalad. Ismét hallja a zajt és a lódobogást, ismét jobban kezd szaladni, de a nagy teher miatt már roskadoz. «Gyermeket ingyen ad az Isten, de pénzt nem, azt szerezni kell» – kiáltja újra, másik gyermekét is leteszi egy fa alá s megkönnyebbülve tovább szalad. Végre kiér az erdőből egy tisztásra, a zaj, a lódobogás többé nem üldözi. A félelemtől megzavart lélek eszmélni kezd. Egy bivaltehén jő vele szembe, mely egyik fáradt borját szarva közé vette, a másikat pedig maga után rijja. Az anyából egész erejében tör ki az önvád. A bivaltehén megjelenése tulajdonkép nem egyéb, mint a fölébredt önvád erős kifejezése. Íme, az oktalan állat jobban szereti gyermekeit, mint ő! Visszamegy, rohan s a’ tájt, hol elhagyta egyik gyermekét, megáll, nevén szólítja, magához híja, de csak azt hallja visszhangzani a sűrűből: «Nem vagy anyám, ha szerettél volna, el nem hagytál volna». A másik helyt is ugyanazt hallja, tulajdonkép csak kétségbeesésében, félőrültségében képzeli hallani. Tépdesi haját s önmagát megátkozó jajveszékeléssel végződik be a ballada.

Hát nem műegész-e ez? Az invenció benne nem eredetibb-e, mint Arany «Árva fiú»-jában, s kompoziciója nem éppen oly erős-e, mint amannak Aranynál? A sírból gyermekéért feljövő szülő, a síron túl is éber szülői szeretet, a népköltészetnek sokszor használt gondolata. Itt e tekintetben semmi olyan, mit, legalább én, valahol olvastam volna. Aranynál a kísértet megjelenése a sötétben megijedt gyermek kedélyének nyilatkozata, aztán a mostohaanya is látja, mert a félelem a gyermektől elragad reá is, mert bűnének öntudata szintén megeleveníti előtte a kísértetet. Szóval a kísértet megjelenése nemcsak babona, hanem lélektani alapra fektetett költői gondolat, éppen mint Shakespearenél, hol Banquo árnya szintén a Macbeth lelki furdalásának szülötte. E balladában sincs máskép: az elveszett gyermekek felkiáltása az anyai lelkiismeret és kétségbeesés hangja. Vajjon Shakespearetől vagy Aranytól tanulta-e ezt a nép vagy ők tanulták a néptől? A költészetben sokat, igen sokat lehet tanulni a nép «szellemi fejletlenségéből».

Hadd térjek át ama két balladára, melyeket egész épségökben szóról-szóra lehetett közölnöm.

A «Bátori Boldizsár» című balladát tekinthetni egésznek vagy töredéknek, rosszalhatni költői igazságszolgáltatását vagy elfogadhatni az én magyarázatomat, de azt lehetlen el nem ismerni, hogy a férjét gyűlölő és kedvesében mélyen hívő Judit asszony mesterileg van rajzolva, hogy a műnek minden sora, a cselekvény minden mozzanata oly egymásból foly, oly szerves egészet alkot, minőket műballadáinkban ritkán találhatni. Judit ott ül a bölcső mellett és rengeti gyermekét. A gyermek arcvonásaiban a kedveséit látja és reá gondol. A szerelem és gyűlölet felindulásában kiáltja:

Mi természetesb, mint hogy az anya ringatván gyermekét daloljon, gyügyögjön neki, mi megfoghatóbb, mint hogy Judit asszony gyönyörködjék gyermekében, e gyönyörbe férje iránti gyűlölete vegyüljön s elandalodása közben mintegy önkénytelen kibeszélje titkát. Aztán ő nemcsak szereti kedvesét, hanem büszke is reá.

Szerelmében a női hiúság is szerepel, az ő kedvese hős, egy ország parancsnoka, gazdag, pazar és gyöngéd az övéi iránt. E bölcsődal a kedves utáni forró vágy, a férj elleni gyűlölet, a gyermek iránti gyöngédség olvadéka. Mindez nyolc sorban s mily művészien! Azzal, amit a ballada elmond, fölkelti az olvasó lelkében azt is, amit elhallgat.

A nő hallgatózó férje kiáltására zavarba jő és tettető, hízelgő hangon

olyat mond, mivel senkit sem ámíthatni el. E zavarából, az ügyetlen mentségéből látszik, mennyire átadta magát szíve gerjedelmének, mennyire nem gondolta, hogy valaki még kihallgathatja beszédét. Mily bajos egy őszinte érzés felindulásában hazudni! Elhagyta ravaszsága, mellyel eddig annyiszor kijátszotta férjét, de egy pár pillanat s ismét rendbe szedi magát. Férje második kiáltására már jobban felel:

Időt akar nyerni, hogy valamit kigondolhasson férje haragja csillapítására, vagy pedig, hogy elrejthesse magát. De a férj berúgja az ajtót és halált kiált fejére. A nő nem kér, rimánkodik, sem hízeleg és tettet többé. Méltóságába burkolózva kiáltja a szolgának:

Egy szava sincs férjéhez, a haláltól sem fél, csak kedvesére gondol, mélyen hiszi, hogy nem fogja elhagyni őt s megmenti. E hit még a vérpadon se hagyja el. Időt akar nyerni, az aggodalom, remény s méltatlanság hangján kiáltja a hóhérnak:

Nem csalatkozott, kedvese megérkezik és

Talán fölösleges magyaráznom, hogy a «te asszonyi állat» a régebbi időben nem volt gyöngédtelen kifejezés s csak annyit tett, mint most az asszonyi lény. Akinek nem tetszik, könnyen tehet helyibe mást, például: édes szerelmesem! Azonban e három sor nagy szépségéről lehetlen nem szólanom. Bátori [!] lóhalálába érkezik, rohan a vérpadra, megragadj akedvesét, egyszer megfordítja, mintha meg akarna győződni, vajjon ő az, él-e s reá borul, csókolni kezdi. Aztán mintha még nem hinne szemeinek, mintha nem tudna betelni kedvese nézésével, még egyszer megfordítja, csókjaival halmozza el s mintegy csak most juthatva szóhoz, a szenvedély, öröm és diadal hangján kiáltja: Enyim vagy, nem másé! Mennyire ki van fejezve ez egy pár sorban a megmentés gyors erőszakossága, a szenvedély és öröm szilaj rohama. Nem tudom, van-e műballadáinkban ilynemű jelenet hasonló erővel kifejezve, de annyi bizonyos, hogy e helyet régibb és újabb költőink közt senki sem írta volna meg jobban.

A «Julia szép leány» című ballada nagyobb becsű, mint műköltészetünk hozzá hasonló legendaszerű termékei. Abban az egy pár legendában, melyeket Vörösmarty és Czuczor írtak, többé-kevésbbé hiányzik a naiv meghatottság s fenséges egyszerűség. Vörösmarty «Hedvig»-je nem ment a túlterheltségtől. A szép leírások, a ragyogó s hosszan kivitt hasonlatok meglehetősen gyöngítik a kompozició hatását. Czuczor «Szűz Margit»-ja kissé józan mű, a benne előforduló látomás csak parabola. Margitnak egy mezei séta alkalmával is eszébe juthatott volna az, mit a látomás neki kinyilatkoztat. Átalában a szövevény nem olyan, mely szükségessé tegye az isteni beavatkozást. Aztán mindkettőben nincs eléggé elfedezve a célzatosság. A «Julia szép leány» című népballadának éppen a naiv meghatottságban s fönséges egyszerűségben rejlik ereje. S mily természetes benne a természetfölötti látomás! Julia egy beteg leány, ki közelegni sejti halálát, már elfordult a föld örömeitől, a túlvilágra gondol, az égre szögzi szemeit. S íme egy gyalogösvény nyúlik le az égből.

hogy eljegyezze az ég mátkájának. A látomás alapja a leány kedélyében is le van téve. Mintegy vágyát látja megtestesülni, Isten szólítja magához, mint ahogy a nép szokta mondani.

Ami magát a látomás leírását illeti, bizonyára nem mondhatjuk oly szépnek, ragyogónak, mint amidőn Vörösmarty ír le valamit. Például, ahogy Gábor angyalt írja le:

magában mind nagyon szép, de kérdés, vajjon oly szép-e akkor is, ha mint a mű organikus részét tekintjük? E szép rajz semmi szükségest sem jellemez, semmire sem készíti elő az olvasót, semmit sem hat a cselekvényre, csak költői díszítmény, mely ha nem árt, nem is használ. Balladánkban minden ilynemű festés lényeges rész. A látomás az egésznek forduló pontja, rajzában legnagyobb súly a fényre van helyezve. Minden, égi (nap, hold, csillagok), templomi (égő gyertyák), világi (aranyperec) ragyogvány egy fénytengerbe olvad, hogy mintegy megdöbbentse s magasztaltságba ejtse Juliát. S e fénytengerben, mint János mennyei jelenéseiben, a bárány jelképes alakja lebeg, a szeretet hívó szavai hangzanak, melyeket oly ünnepélyesen rekeszt be az igéret:

A leány el van jegyezve az égnek, még csak anyjától akar búcsút venni, ez egyetlentől, mi a földhöz vonja. Hazamegy, elmondja látomását, hogy ő már az ég menyasszonya és felkiált:

Látni óhajtja anyja könnyeit, érezni, hogy mennyire szeretve volt. A legnemesb érzés felindulásai közt válik meg a földtől, anyja könnyei, csókjai kísérik a mennyei mátka karjai közé,

Úgy látszik, mintha hiba volna, hogy a látomás egész jelenete kétszer fordul elő, egyszer, mint leírás, másodszor mint elbeszélés. Valóban ez más helyt hiba volna, de itt a költemény természete, maga a lélekállapot kívánja meg. Julia beszéde nem pusztán elbeszélés. Őt mélyen meghatotta a látomás, önkénytelen ismétli, mintegy belé éli magát. Az ismétlés nagyon kiemeli a látomás csodáját, mintha az ember nem tudna betelni vele s bámulatába mélyedne. Aztán az anya is abban a pillanatban már látni kezd mindent, miről leánya beszél, mert alig kiáltja a haldoklónak:

már megnyilik a menny:

Nem hiszem, hogy lehessen a népköltészetnek oly ellensége, ki ne érezze e nyolc sor költői nagy szépségét. A fájdalom és keresztyén rezignáció hangja ez. Mély fájdalom s az Isten akaratjába való mély megnyugvás olvadnak benne össze. Mily eszmeiség s mily plasztikailag kifejezve! A virágos kert az anya ifjúsága, az első raj méhnek gyönge lépe az első gyermek, ki már halvány, beteg, mint a lép viasza. A földön futó füst a halandó test, az égbeható láng a halhatlan lélek. S az anyai érzés e megindító sóhaját mily fönségesen fejezi be ama három sor, melyek a leány mennybeszállását festik s az olvasót a menny titkai, sejtelmei közt hagyják.

Az ily szép helyek a népköltészetben nem tartoznak éppen a legritkábbak közé. Az Erdélyi, a Kriza s a magam kézirati gyüjteményéből nem egyet hozhatnék föl. Például a börtön iszonyát sehol sem láttam oly erős színnel festve, mint Kriza gyüjteménye egyik balladatöredékének e soraiban:

S a gyűlölet minő szenvedélyes kifejezése az, mi válaszkép a rab fülébe dördül:

Talán elég. Talán ennyi is képes megingatni azokat a nézeteket, melyek nemcsak a Toldy és Kazinczy G. uraké, hanem [melyeket] egy egész irodalmi nagy párt vall magáéinak. S lehetett-e jobb alkalmam ostromlásukra, mint éppen most, midőn népköltészetünk egy pár kitűnő termékét volt szerencsém bemutatni. Azonban midőn a népköltészet esztétikai nagy becse mellett küzdök, midőn költészetünk úgynevezett népies mozgalmának védelmére kelek, nem a népköltészet puszta utánzására utalom költőinket, sem népies mozgalmunk nagy visszaéléseit nincs szándékom még távolról is mentegetni. A közelebbi tíz év alatt talán senki sem küzdött hevesebben e visszaélések ellen, mint én; jól vagy rosszul, sikerrel vagy siker nélkül, de küzdöttem. Azt is tudom, hogy a költőnek kora eszméi színvonalán kell állania, hogy a népköltészetnek sem köre, sem felfogása nem elégítheti korunkat s a költészet sohasem kötheti magát egy genrehez, egy iskolához s legkevésbbé lehet az egész nemzet helyett, egy osztály csatlósa, legyen ez akár az úri rend, akár a nép. De mélyen fölindít, midőn a népköltészetet, esztétikai szempontból, annyira becsméreltetni hallom s költészetünknek úgynevezett népies mozgalmát a sülyedés korának bélyegzik. Amely esztétikus nem tudja élvezni a népköltészetet, az a műköltészet némely remekeiben is igen keveset fog találni s ellensége lesz mindannak, ami friss, eredeti és sajátságos. Aki képzelhet oly valóban nemzeti költészetet, melynek legalább egyik alapja nem a népköltészet, az csak az idegen irodalmak utánzásában keresi a nemzeti költészet dicsőségét. Csodálatos, hogy kritikusaink némelyike költészetünk mindenik iskoláját tudja méltánylani, csak a népiest tartja Isten csapásának. E sülyedés kora alkalmasint azért van oly élesen kijelölve, hogy annál inkább feltűnjék az aranykor, melynek Kisfaludy K. és Vörösmarty kiváló képviselői. Toldy úr, úgy látszik, restelte oly költészetnek írni meg történelmét, melynek nincs oly aranykora, mint például a németnek, azért oktrojált egyet a magyarnak is. Nem vette tekintetbe, hogy itt másnemű a fejlődés s a német sablon éppen oly kevéssé illik a magyar, mint az angol irodalomra, pedig ott ugyancsak nagy költők vannak ám. Különben az aranykort nem azok szokták kijelölni, akik benne élnek, hanem az utókor. Aztán az az úgynevezett népies mozgalom csak folytatása költészetünk ama nemzetibb átalakulásának, melyet Kisfaludy és Vörösmarty kezdeményeztek. Tulajdonkép egy korszak ez, a fejlődés különböző stádiumán s éppen nem lefelé. Egy s másban ellentétben vannak ugyan, de egymás kiegészítői. A népies kifejezés csak pártnév s mint ilyen, éppen oly kevéssé fejezi ki a lényeget, mint a romantika pártneve. A népies iskolára, amint némelyek meghatározzák, csak annyit adok, mint más iskolára, de sokat, mindennél többet adok ám arra, hogy uralkodóvá tette költészetünkben a formát illetőleg a nemzeti ritmust, a tartalomra nézve a nemzeti életbe mélyedést, szóval a nép-nemzeti elemnek a művészettel összeolvadó fejlődését. Ezt nem lehet többé kiküszöbölni, a legkülönbözőbb szellemű költők sem fognak menekülni hatása alól. Aranykor ide, aranykor oda: én egyre-másra 1811–1830-ig éppen annyi jeles költőt és kitűnő művet ismerek, mint 1830-tól napjainkig. Igaz ugyan, hogy sem itt, sem ott, nem tudunk felmutatni oly nagy művet, mely a világirodalom elsőrendű remekeivel versenyezzék, sem oly magas tökélyre fejlett műprózánk még nincs, melyet valódi magyar klasszikainak lehetne nevezni, de én mindezt a jövőtől várom s ha csalódni fogok is, nem csalódom annyira, mint Toldy az ő kicirkalmazott aranykorával.