IV. FEJEZET. GRITTI. (continued 2)

Czibak Imre, a mennyire egész ember volt test dolgában, annyira fél-ember volt lelki állapotban. Fél öklével leütött egy tulkot, s egy szapu buzát egy maga feltöltött a garadra; sőt nem volt az a kovács üllő, a mit a kardjával ketté ne vágott volna; hanem erős elhatározásra nem volt elég lelki adománya.

Gritti távollétében egyre kente a markát, hogy majd így meg amúgy kifordítja ő a bőrét a renegát olasz fattyunak; gyüjtött is maga körül elég jó dandárt, a melylyel a bitorlót bizony összecsépelhette volna; de mikor kenyértörésre került a dolog, akkor elhagyta a lelki ereje. A testi erejében még bizott. Biztosra vette, hogy ha ő az egyik kezébe fogja a tollas buzogányát, a másikba damaskusi szablyáját, nincs az a török tábor, a kin ő keresztül ne vágja magát.

Mégis előreküldé Grittihez az udvari káplánját, Péter pátert, holmi arany, ezüst ékszerekkel, többek között egy szinaranyból készült s drága kövekkel kirakott serleggel, mely még azonfölül aranypénzzel volt megtöltve, hogy engesztelje ki a kormányzó haragját; majd maga is el fog következni.

Dóczy János azonban elszedte az ajándékokat s megvesztegeté a papot; adott neki egy zacskó rézpénzt, hogy csak térjen vissza s mondja Czibaknak, hogy szivesen látja a kormányzó, jőjjön bátran.

A saját káplánjától elámítva, nem is hozott magával Czibak valami nagy kisérő csapatot; csak huszonöt lovast, azokat is Felmér helységéhez érve, elhelyezé kvártélyra a házakban; ő maga pedig künn a mezőn ütteté fel a sátorát s abban aludt éjszakára.

Nagy testű, vérmes ember lévén, soha sem aludt szobában, félt a gutaütéstől; hanem télen-nyáron sátor alatt huzta ki az éjszakát, farkasordító hidegben is. Ekkor pedig épen nagy kánikula volt.

Gritti azonban megértve, hogy Czibak közeledik, rendeletet adott Dóczy Jánosnak, az pedig Batthányi Orbánnak, hogy menjenek eléje s fogják el útközben.

Süketes éjszakán érkezének meg a magyar főurakkal küldött janicsárok s mindjárt rátaláltak Czibak sátorára, mely egy vadkörtefa alatt volt felhúzva.

Dóczy elkiáltá magát:

«Kelj fel Czibak Imre! Itt vagyok a tartozást megfizetni.»

Erre a szóra felébredt Czibak Imre, s kitekintett a sátora nyilásán. Az egyik kezében volt a kardja, a másikban a buzogánya. Mikor meglátta a kétszáz janicsárt, azt mondá: «Hát csak ennyien vagytok?»

Arra a janicsárok, Dóczy jelszavára, megrohanták a vajdát, fegyveres kézzel. De Czibak jobb és balkezével osztogatva emberölő csapásait, nagyhamar egész sánczot emelt maga körül holttestekből. A hányszor odacsapott, annyiszor nyikorgott a Mohamed paradicsomának kapuja sarka.

Végre azt találták ki, hogy elvagdalták a sátorának a feszítő köteleit s erre a ponyvák a fejére hullván, ott elnyomták a tehetetlenné lett vitéz embert a ráröffent janicsárok s kivégezték számos tőrdöféssel. Végre egy lovas hadnagy, Ghyczy István levágta a fejét. A testét bevitték Szebenbe s ott eltemették.

Harmadnapra éjjel egy nagy meteorkő esett alá nagy robajjal azon a helyen, a hol a vajdát megölték, a nép nagy eseményeket jövendölt a csillaghullás csodájából s azok nagyhamar be is következének.

Gritti Alajos (vagy a hogy a törökök hitták «Ogli bég») ez alatt vigan mulatozék Brassó alatt. A városon kívül ütteté fel a sátorát a fegyveres hadai közepett. Oda hivta meg a lakmározásra a magyar urakat. A kormányzó egész keleties pompával utazott. Teveháton szállították utána a drága szőnyegeket, arany, ezüst edényeket, bőrkereveteket, akár csak a szultán utazásánál. Bajadéreket és abelérákat is hozott magával, a kik tánczaikkal, tagficzamításaikkal mulattaták a lakomázó társaságot. Épen szüret ideje volt, s az alkorán a törököknek is megengedi, hogy must korában a kiforratlan bort megigyák; annálfogva gazdák és vendégek torkig lakhattak a jóból. Kun Gothard és Majláth István is ott voltak a lakomán.

A kormányzónak ilyen nagy parádéval történt megérkezésére minden világrészből odaszaladának az idegen nemzetbeli «fukarok».

«Fukar» volt az elnevezése a hajdankorban annak a vállalkozónak, a ki nagyban vásárolt, kereskedett, a királyi javadalmakat kibérelte, az uraknak és fejedelmeknek pénzt adott kölcsön s aztán ő látta, hogy kivel fizetteti vissza? – négyszeresen, ötszörösen.

Háromféle fukar is serénykedett a szolgálataival Gritti körül: egy zsidó, egy görög, meg egy örmény. Üres kézzel egyik sem jött.

Az örmény az erdélyi sóbányák bérletét akarta elnyerni; a görög abban sántikált, hogy a nemrég Erdélyben feltalált aranybányát és pénzverést elkaparítsa; a zsidó pedig szabadalmat követelt az összes gabona, bor, gyapju és bőr kivitelre.

Mind a hárman tolmács által beszéltek Grittivel. Memhet bég mondta el törökül az ajánlataikat, úgy hogy a jelenlevő magyar urak nem értettek azokból semmit. Memhet bég azonban mind azt a legelső találkozásnál elmondta Fráter Györgynek, innen nem tudta meg Szerémy.

Csoda dolgokat igértek Grittinek. A zsidó fukar azt fogadta, hogy Grittinek az egész udvartartását egy maga ellátja, ha a kereskedelmi monopoliumot megkaphatja s azonfelül tizezer aranyat fizet évenkint. A görög arra vállalkozott, hogy Budavár utczáit veres réz tetővel födi be; az örmény pedig valamennyi budai héviz fürdő pompás átalakítására igérkezett; a melyekhez a várból egyenes tornácz vezetne, gyantáros födéllel.

Gritti azt felelte nekik, hogy a külső kereskedést, meg a verespataki aranybányát még most a «barát» tartja a kezében.

– Lehet azon segíteni, mondá ravasz hunyorgatással a görög fukar. A barát szereti a fügét. Majd küldünk neki olyant, a milyennel a nyemeczek a Szibinyáni Jankó fiát, a Mátyus Krált elküldték a paradicsomba.

A miroboláns igéreteknél még jobban beszéltek a hozott ajándékok. Mindegyik fukar odarakta Gritti elé az asztalra a táskájából a «foglalót». Arany dobozkákban ritka szép drágaköveket. Ez volt Grittinek a gyöngesége: a gyémánt, rubint, smaragd, zafir, meg a csodálatos macskaszem s a nemes opál. A magyar urak bámultak ennyi felhalmozott kincs láttára, a mi Gritti előtt összegyült. Valjon mi lesz ennek az ára?

Utoljára tartogatták a fukarok a legnevezetesebb ajándékaikat: mikor a fekete kávét hozták. A mokkanedv már akkor kedvencz itala volt a török uraságoknak. Azt Arábia termé.

Ekkor a zsidó fukar erszényéből egy ökölnyi világossárga kristálytömeget vett elő.

Ezt izleld meg, kegyelmes uram. Ez a kristálylyá vált méz. Az új világból hozták, a mit a portugállok fedeztek fel. Ez a kővé vált méz ottan a nádban terem, azért nádméznek hivják. Ez még a török császár asztalán sem volt, te izleled meg először.

S hogy bebizonyítsa, miszerint nem valami gáliczkő az, a mit kinál, a késével letört belőle egy darabot s azt a fogai alatt megropogtatá. Arra a többi urak is bátorságot vevének a csodálatos ehető kristálynak a megkóstolására s mindnyájan azt mondták, hogy ez valóban édesebb a lépes méznél s igaza van a fukarnak, hogy ez a kávéban felolvasztva, azt mennyei itallá nemesíti. (Még ma is nádméznek hiják Erdélyben a czukrot.)

– Ilyennel ellátom én a te asztalodat. Pedig drágább az aranynál.

Azonban az örmény fukar sem maradt hátra. Ő pedig egy arany dobozkát felnyitva, abban tíz szem – kukoriczát tett a kormányzó elé.

– Ezt nézd meg, kegyelmes uram. Ez az uj világból való búza, a melynek a szára olyan magasra nő, hogy a lovas katona nem látszik ki a vetésből, egy szem után ezer terem. Ezzel az egész országodat beültedheted. Még most senkinek sincs, én hozattam az első magot. Ez annyit fog érni a te kezedben, mint Faraónak a hét kövér tehene.

Végre a harmadik fukar állt elő: a görög. A mit az egy bőrzacskóból előmarkolt, az nem volt egyéb, mint holmi száraz levél, apróra összevagdalva, a mi olyan, mintha szemét volna. Hanem aztán mikor azt egy eleven parázszsal töltött medenczére hinté, olyan fölséges zamatú füstöt terjesztett, hogy annak az illatától a paradicsomban képzelte magát az ember.

– Ezt is az újvilágból hozták. Nikótfüvének nevezik. A ki ennek a füstjét beszívja, elfelejti minden búját-baját: ha álmatlanság bántja, elalszik és szépet álmodik tőle, ha rettegés éri, bátor szivet kap tőle. Ez elüzi a pestist, a patécsot, a hideglelést. Ha ezzel füstöltek volna Szolimán szultán sátorában, nem halt volna meg a kedvencz kadinája. Én egész gályával fogok neked ilyent szállítani.

A kinek legelőször dohányfüsttel tömjéneztek, az nem csoda, ha kis Istennek érezte magát. Magyar és török urak mind tele tüdővel szitták be a füstillatot. Ez a fukar fölülmulta valamennyit a kedveskedésben.

Dóczy János is ott volt az asztalnál.

Ő előre vágtatott a szebeni erdőből, hogy a Czibak meggyilkoltatásában részes voltát eltagadhassa, s vigan megebédelt Gritti sátorában, mint a ki semmiben sem tudós. Olyan jó etyepetyéje volt, hogy csak egy étekfogást is el nem hagyott menni, hogy ne evett volna belőle.

A lakomának vége is volt már, a midőn Batthyányi Orbán megérkezett a lovas csapatjával a táborba.

A mint a lováról leszállt, egyenesen Gritti sátorához sietett. A pánczélja fölött egy hosszú meggyszin köpönyeg volt rajta.

A midőn Gritti a kiküldött kapitányt egyedül látta belépni a sátorába: bámulva és haraggal förmedt reá:

– Nos! Hát nem hozod magaddal Czibak Imrét?

– Ugyan hozom! mondá Orbán úr, s azzal köpönyege alól elővéve a nagy bőrtarisznyát, belenyult s kivette belőle Czibak Imre levágott fejét az üstökénél fogva. – A kormányzó előtt állt egy nagy ezüst tál, tele mogyoróval: abba letette a vajda fejét: «itt van neked Czibak Imre!»

Kun Gothárd és Majláth uramék elszörnyedve ugrottak fel az asztaltól, a mint jó barátjuk, vajdájuk levágott fejét meglátták. Hogy a hős vezér, a kinek megjöttére vártak, így jelenik meg közöttük! Az ünnepelt alak, a kinél az erdélyi nép senkit sem szeretett jobban, a kire úgy emlékezett, mint többszörös megszabadítójára: egyszer a fekete czártól, másszor a rablóvezér Balikától mentette meg a szorongatott lakosságot, s a zsákmányt visszaosztotta a károsultaknak. És nem vétett semmit! Még vádolva sem volt semmiféle bűnnel. Együtt mulattak, szüreteltek, tréfáltak még e napokban: s ma itt van előttük, egy levágott fő, mely sámsoni törzsét elvesztette, s néz reájuk azokkal a kővé vált szemekkel.

Dóczy azonban szokva volt már az ilyen asztaldíszhez János király lakomáiból. Részeg is volt. Nem tudta eltitkolni az örömét.

Azt tette az ellensége levágott fejével, a mit Lollia tett Ciceroéval.

– Heh! Te nagy szószátyár! Ide kerültél hát! Köszönheted ennek a te rossz nyelvednek! Most rágalmazz már! Most mondjad a csúfságokat a szemembe!

De Gritti józan volt; mert ő a törökök láttára nem ivott bort, s észrevevé a két főúr arczán a nagy felindulást. Ő is elkeseredést színlelt, sírva fakadt, «miként Julius Cæsar Pompejus feje fölött».

– Nem ezt akartam én! zokogá. Nem akartam én őt megöletni. Azt parancsoltam, hogy élve hozzák elém. Ki mondta, hogy öljétek meg a vajdát?

Batthyányi Orbán egyenes lelkű ember volt, urát adta a cselekedetének: rámutatott Dóczyra.

– Nekem az alkormányzó uram parancsolta, hogy vágjuk le a vajdát a sátorában.

Erre Dóczy a részeg ember vakmerőségével kiálta fel: «az nem igaz! Én ott sem voltam a vajda sátoránál».

Orbán úrnak megtagadta nyelve a szolgálatot. Megnémult. Nehéz is arra kadencziát találni, mikor egy fő-fő uraság, az előljáró mester még azt is eltagadja, hogy jelen volt a gyilkos vérengzésnél, a mit ő maga intézett.

A kapitány megfordult a sarkán s elhagyta a sátort.

A két főúr, Kun és Majláth, szintén felkelt az asztaltól és kiment.

– Hová siettek, urak? kiálta utánuk Gritti.

– Hadd őket menni! szólt dévánkodva Dóczy. Csak rókát vadászni mennek. Szokás az Erdélyben, hogy a vendégek háromszor is felkelnek az asztaltól. Majd ha megkönnyebbülnek a terheiktől, megint visszajönnek.

De a két főúr bizony nem került többet vissza Gritti sátorába. Azok rögtön lovaikra kaptak s addig meg sem álltak, a míg Brassó kapuján belül nem voltak.

– Mit tegyünk most? kérdezte Majláth.

– «Halált halálért!» felelt rá Kun Gothárd. Innen el nem viszi az irháját többet ez a taliánba ójtott török!

Brassóban épen vásár volt, a piacz tele székelyekkel. Kun Gothárd rögtön körülhordatta a tivatulussal a véres kardot, fegyverbe szólítva a népséget.

– Mi baj, uram?

– Nagy ellenség ütött közénk. Gonosz uraság. Gritti a talián neve, Ogli bég a török neve. Mint a vipera a madárfészekbe, úgy lopózott közénk, hogy megegyen bennünket. Megölette a vajdánkat orozva, a mi jó atyánkat, Czibak Imrét. Boszura fel székely! czinemintye oláh! falakra szász!

S a kiáltó szónak roppant hatása lett. Patóczy Miklós, a megölt Czibak unokaöcscse, maga kapta kezébe a véres kardot, s beszáguldozta vele a Székelyföldet. Kun Gothárd, Majláth gyorsan fegyverbe öltözteték a hadaikat.

S a székely, ha verekedni hívják, nem tart elébb tanácsot a lábával: «édes lábam! akarsz-e menni, vagy nem akarsz?» hanem azt mondja, hogy «elmegyünk mind, levágjuk mind, hazahozzuk mind!»

Gritti nagyhamar azon vette észre, hogy a tábora minden oldalról körül van fogva fegyveres népekkel. Növelte a veszedelmét az, hogy egy éjszaka egész magyar lovassága, kapitányával, Batthyányi Orbánnal együtt otthagyta a táborát s átment a felkelőkhöz. Majláthék megbocsáták neki az elkövetett gyilkosságot, ő csak eszköz volt abban; de az intéző kéz ellen fordult a haragjuk.

Gritti előbb erővel akart utat törni magának, de mindenütt visszaverték. Majd a moldvai vajdának, Péternek üzent, hogy jöjjön segítségére; de még az oláhok is ellene fordultak. Gyűlölte azt minden nemzet. Utoljára Dóczy tanácsára bevette magát a bástyákkal körülvett Medgyes városába. Oda azonban a jó szászok csak oly módon bocsáták be, hogy elébb az asszonyt, gyereket kiküldték a havasokba; a férfiak pedig bevették magukat az erős kőfallal kerített templomudvarba, melynek kaszamatái, szász mód szerint, egyúttal az egész város népe szalonna- és lisztraktárául szolgálnak. Így aztán Gritti kívül is, belül is ellenség közé volt szorítva.

Ebben a nagy veszedelmében elküldé Memhet béget Budára, szájába rágott izenetekkel, János királyhoz és Laszkó Jeromoshoz.

A tolmács szerencsésen megérkezett s mindenekelőtt Fráter Györgyhöz köszönte be.

A baráttal kifundálták, hogy mit tegyenek?

János király Gritti elől vándorolt vissza Buda várába. Ott ugyan nem fogadta senki. Fő-fő zászlós urait kivégezték, elugratták: csak Laszkó Jeromos volt helyben. Azt pedig hiába hivatta magához: azt vetette a főúr, hogy nagy beteg, nem állhat a lábára. Tartott a számadástól. Csupán Fráter György volt a király mellett.

De Memhet béggel egyidőben Paksy Ferencz is megérkezett Majláthék táborából, a ki viszont kérte János királyt, hogy ne siessen Gritti felszabadítására, majd igazságot tesznek azzal maguk az erdélyiek.

A király nagy zavarban volt.

– Mit tegyek hát? Mennék Gritti felszabadítására, ha volna katonám. De hol venném? Ők maguk mindent kivettek a kezemből. Ha pedig veszni hagyom, a szultán én rám haragszik meg. Talán Török Bálintot lehetne a mezei hadaival Erdélybe küldeni?

– Csak hagyd te Grittit a maga sorsára, királyom, mondá Fráter György. Ime, hogy világosan lássad, mi vár reád, ha ez a Bég Ogli megöröködik ebben az országban, olvasd el ezt a levelét, a melyet Laszkó Jeromoshoz írt Sztambulból a renegát.

Azzal átadta a királynak azt a levelet, melyet Kristóf diáktól vettek el Nagy-Enyeden.

A király elszörnyedt e levél olvastára.

– S én ezt a kigyót melengettem a palástom alatt! Gyöngyökben fürösztöttem, aranynyal szárítgattam: még is engem mart meg.

Rögtön parancsot adott Laszkó elfogatására.

Az elővigyázó főnemest azonban nem lehetett olyan könnyű szerrel megfogdosni. Annak a palotájából egy földalatti lépcső vezetett le a Dunáig s ott állt a hajója, a melyen elmenekülhetett.

Fráter György azt mondá Memhet bégnek, hogy keresse fel Laszkót, de csak annyit mondjon neki, hogy itt van már Gritti, nagy erővel, nap-nap mulva itt terem Budavárában.

A mint ezt a jó hírt meghallotta Laszkó, egyszerre meggyógyult a hideglelésből, kiállt a derekából a zsába, felkelt, felöltözött, előhozatta a lovát, hogy ő most megy a királyhoz. Nem félt már Zápolya haragjától.

Mikor aztán a királyi palota elé megérkezett, a kapuban a vicevárnagy fogadta, az ifjú Amadé István.

– Hová, nemes uram?

– A királylyal akarok beszélni.

– Nincs már neked semmi beszéded a királylyal. Itt vár rád egy pár szép kösöntyű a két kezedre, lánczczal együtt.

S ott rögtön békót vetettek a főúr kezére s vitték a Haragos István tornyába s bezárták a főnemesek börtönébe.

Volt ottan egy tölgyfaasztal, a melynek a táblájába mindazok belefaragták a neveiket, a kik valaha e szomorú helyet meglakták. A legutolsó név Ártándy Pálé volt. Még Laszkó neve is elfért alatta. Épen olyan tréfás módon került ő is e tölgyfaasztal mellé, mint a hogy ő ide szerezte Ártándyt.

Fráter György aztán megnyugtatá a királyt, hogy majd megírja ő a válaszokat mind a két részre.

– De ne az én nevemben irogass.

– A magam fejével játszom.

Majláthnak ezt irta – a saját neve alatt – a barát:

– Bánjatok a kormányzóval érdeme szerint. Ki mit vetett, azt arassa. Én fogom a király kezét.

Grittinek pedig azt irta: «a királynak katonája semmi! pénze kevés, baja sok. Mi csak imádkozni tudunk kegyelmedért».

A két levelet átadta Paksynak és Memhet bégnek s útnak ereszté őket.

Negyvenezer harczos gyűlt már össze Medgyes bástyái alatt. Majláthék ágyúkat is szereztek s elkezdték a falakat lövetni.

János királyt csak még sem hagyta a gyönge szíve megnyugodni a barát intézkedéseiben.

– Látod, mondá a barátnak, Gritti milyen híven megvédelmezett engem, mikor Roggendorf szorongatott Buda ostromában: itt harczolt végettem a falakon. Csúnya hálátlanság volna tőlem, ha most veszni hagynám.

A barát ráhagyta, hogy menjen hát, szabadítsa meg a jó barátját.

Zápolya összeszedett egy dandárt Török Bálint csapatjaiból, s megindult vele Erdély felé. Igazán jó fiú volt! Kenyérre lehetett kenni.

Nagyváradig csak elhatolt, ott azonban eléje jön Kun Gothárd, megértve a király szándékát, sietett útját állni.

– Király uram, be ne jöjj Erdélybe Grittit fölmenteni, mert téged is úgy elverünk, mint a Deákné vásznát. Úgy is zeng a nevedtől egész Erdély, de nem a dicséretedtől. Te ültetted az ország fejére ezt a vérszopó fenevadat! Ha még egyet lépsz, egész Erdély mind Ferdinánd pártjára áll.

Erre mégis meggondolta a dolgot János király s elővette a barát eszét a saját magáé helyett, a ki felvilágosította felőle, hogy a hadviselés, meg a keresztyéni virtusok gyakorlása két külömböző dolog.

Grittinek gonoszul ment a dolga Medgyes városában. Élelmi szere, puskapora fogytán volt, a magyarok kívülről, a szászok belül a templom bástyából szorongatták; azt gondolta ki, hogy a janicsárjaival ásatott egy hosszú, földalatti utat, akként irányozva, hogy annak a kijárása oda lyukadjon ki, a hol a moldvai csapatok állnak.

Az oláhok azonban, a kikben bizott, szintén ellene fordultak, s a két fiát, a kik az alaguton át menekültek, elfogták, Péter vajda elé vitték, a ki mind a kettőt «gonosz halállal» végezteté ki.

Ez alatt pedig a magyarok az ágyúk által tört résen behatoltak a városba, szétverve Gritti csapatjait s a templomba szorult szászokkal is kezet fogának.

Gritti Alajos vesztét látván, nagy pompával akarta a magyarok szemét elkápráztatni. A városház tanácstermében felállíttatá azt az aranyos trónust, a mit magával hozott s abba bele ült, biboros ruháját magára öltve, s gyöngyös süvegét fejére téve. Mellette áltak Dóczy János alkormányzó, a jancsár aga és a fukarok. Így fogadta a győzteseket, mint egy potentát. És midőn Majláth István és Kun Gothárd, Batthyányi Orbán urammal együtt kivont karddal berohanának a terembe, úgy fogadta őket, mintha még mindig ő volna a házi gazda s ezek még az ő vendégei.

– Urak! Engem pedig semminemüképen meg ne öljetek. Ha valami panaszotok van ellenem, állítsatok törvényszék elé. Vannak az országnak pristáldusai, itéljenek ők fölöttem.

Azt felelé erre neki Kun Gothárd:

– Itélt te fölötted már a Jézus Krisztus, azt mondván: «a milyen mértékkel ti mértetek másoknak, olyan mértékkel mérjenek ti nektek!» Vestra dominatio illustrissima nem volt se gyerek, se bortul részeg, hogy meg ne gondolhatta volna a dolgát, a midőn a mi atyánkfiát, Czibak Imrét, egy ilyen nagy urat: a Krisztus katonáját megölette.

– Batthányi Orbán ölte meg. Ő a vétkes. Ott áll közöttetek.

– Orbán úrral már elvégeztük a dolgot. Ő meggyónt, penitentiát tartott: a csikszeredai szűz Máriának hat ezüst gyertyatartót ajándékozott, most már absolválva van. De a ki a parancsot adta neki, azt terheli a bűn.

Gritti mellét verve szabadkozék:

– Nem én parancsoltam, hanem Dóczy János. Allahra mondom.

– Ekkor Dóczy kiálta fel:

– De bizony te parancsoltad, nem én. Jehovára mondom.

– No hát menjen el mindenitek a maga Istenéhez s ott igazolja magát. E földön nincs kegyelem.

Azzal Majláth ráolvasá a fejükre a halálitéletet, s elébb Dóczyt, azután Grittit lenyakaztatá, székeikben ülve. («Sicut unum canem», jegyzé fel Szerémy.)

A Gritti mellett talált hadakra pedig azt a végzést hozták az igazságtevő urak, hogy azokat egyesével bocsátják ki a város hátulsó kis ajtaján, s a ki közülök ki tudja mondani azt a szót, hogy «Uram Szent János», tisztán, az magyar, elmehet veretlenül; a ki pedig hibázva mondja, török, görög, vagy zsidó, az farmatringgal üttetik, a míg csak végig nem szalad a kettős katonai soron.

Azok legalább megemlegették a Gritti pünkösdi királyságát.

Így fejeződött be ez a nagyon szomorú epizód a magyar nemzet történetében: a Grittiek korszaka, a nemzeti közérzületnek egy hatalmas fellobanásával.

János királynak nem volt benne része, hanem Fráter György keze igazgatta ezt így, messziről, előre számítva.

Grittinél rengeteg kincseket találtak a győztesek, miknek értékét háromszázötvenezer aranyra becsülték. János királynak is küldtek belőle egy elefántcsont dobozt, tele rakva legritkább drágakövekkel, a miben nagy gyönyörűségét lelte.

De még nagyobb gyönyörűsége telt Fráter Györgynek azokban a levelekben, melyeket Gritti levéltárából Mehmet bég a számára elhozott, azok közt volt Ibrahim nagyvezérnek egy levele, mely egyenesen a szultán ellen szőtt összeesküvést világosítá fel. – Ez a levél egy országot ért a barát kezében.