IV. FEJEZET. FRÁTER GYÖRGY.

Gyalog tették meg az utat a Kárpátoktól a Dunáig a fráter és noviczius, segítve tolni a szekeret a hegynek fölfelé, visszatartani völgyfelé, soha sem ülve rajta. Az összekoldult alamizsnával be kellett számolni pontosan a gvárdiánnak. Maguk száraz kenyérrel éltek s lakomáztak a vadkörtefa alatt hullott gyümölcsből.

A pálosok kolostora ott állt a nagy kiterjedésű budai hegyvidék rengetegében: egy körülzárt völgyben, melyből a külvilágra nem nyilt semmi kilátás. A tömör épület még most is megvan, de nem szentelt hely többé; majorlak lett belőle, a hajdani oltár helyén tűzhely van, a refektoriumból lett pálinkafőző.

II. Ulászló idejében még az a kolostor egy főapátság székhelye volt, melynek fennhatósága alá tartoztak a felső magyarországi és lengyelországi alsóbb klastromok és kisebb apátságok. Hirhedett volt a zárda tagjainak rendkivül szigoru életmódjáról, egyházi fegyelméről. A pálosok asztalára soha hus és halféle étel nem kerűlt, még a gabonanemüekből is azt válogatták, a melybe a zsizsik bele nem esik. Maguk sajtot készitettek; de azt soha nem izlelték, mert abban is lehet élő állat.

Idegen embernek a kolostor küszöbét nem szabad átlépni. Egyszer Hunyady Mátyás király titokban lopózott be hozzájuk, úgy észlelte ki rendkívüli, rideg szertartásaikat.

Fráter Antonius épen egy pénteki napon érkezett meg a kolostorba, megrakott kordéjával, szamarával s az uj neofitával.

A gvárdián átvette az elemozsinát, rámondta, hogy «Deo gratias». Épen vecsernyére harangoztak a kis toronyban.

A péntek nagy jejunium napja volt a klastromban; akkor még egy ital vizzel sem volt szabad senkinek a torkát megenyhíteni.

Györgynek az volt a kötelessége, hogy a kápolna küszöbén letérdeljen és a fehér barátoknak, kik előtte végig lépdeltek, kezet csókoljon.

A szamarat átvette tőle egy idősebb noviczius, az vezette az akolba. Ő még arra sem volt érdemesítve.

Tizen voltak a barátok, tizenegyedik a gvárdián, tizenkettedik a perjel, tizenharmadik a főapátur. Ez jött legutoljára. Énekeltek és imádkoztak.

A vecsernye végezte után ismét ugyanazon rendben hagyták el a kápolnát.

Akkor odajött hozzá fráter Antonius s azt mondá neki, hogy álljon fel és kövesse.

Odavezette a főapát elé, ki maga egy falóczán ült, mellette a többi barátok álltak.

– «Ecce homo novus», monda a barát. (Im az új ember.)

– Szólj, ki vagy? kérdé a főapát Györgytől.

– Bünös ember.

– Hogy jutottál a fehér csuhához?

– Viselője meghalt pestisben, s én felvettem utána ez öltönyt.

A barátok elszörnyedtek e szóra.

– Ki mondta ezt neked? kérdé szigoru arczczal a főapát.

György lesüté a szemeit s összeszorítá az ajkait.

– Mondj igazat. Biztatá frater Antonius.

– Frater Antonius mondta.

– Ugy van. Erősíté meg a pártfogó barát. Elődöd, a ki e szerzetes ruhában velem jött, valóban a pestis által lőn meglepve. A leggonoszabb bélpokol lepte meg: a test kivánsága. És valóban meghalt ő a világnak, a midőn ez öltönyt levetve, megszökött, a világ hiábavalóságait keresve, és lelkét kárhozatnak adta. A mit mondék, a szent irás értelmében volt mondva.

– És az ifjú ember hitte azt, hogy egy dögvészben elhaltnak a köntösét veszi fel magára? kérdé a főapát.

– Valóban hitte. És nem vonakodott tőle.

– Akkor méltó, hogy fölvétessék a mi szerzetünkbe.

György ott térdelt a főapát előtt.

Ezzel a főapát, felemelve a bünbocsánat-osztó fekete pálczát, odasujtott vele Györgynek a fejére.

– «Eris servus servorum» (Szolgák szolgája fogsz lenni.)

Ezzel fel volt avatva novicziusnak.

De még egy próbát kellett kiállnia.

Fáradságos utnak a befejezésén, eltikkadva, kikoplalva érkezett meg a kolostorba, a hol épen teljes bőjtnek a napja volt.

S ő neki a legelső kötelessége az volt, hogy noviczius társának segítsen a teheneket megfejni. Csak ketten voltak az istállóban. A conscolaris könnyű erkölcsű fiú volt: mikor tele volt párolgó tejjel a sajtár, ő bizony nagyot húzott belőle s Györgyöt is biztatta: «hisz nem tudja meg senki, hogy átléptük a tilalmat.»

– Elég, ha én magam tudom.

S elutasítá magától a csábítást. Lefeküdt étlen szomjan.

Hideg, szük odú volt a hálóhely, a mely a neofitának volt rendelve. Egy szöglet-zug a lépcső alatt, egyenesen felállni sem lehetett benne, egy vánkostalan fapad volt a fekvőhely. Ámde György ennél rosszabb álomhoz is hozzá volt már szokva. Az ifjui erőtől duzzadó test, a mint fekmentes állapotba került, rögtön átadta magát az álomnak. Gyermek volt még, a kinek ha este későn, vacsora után nyafog, azt szokták mondani: «álompecsenye kell már neked!» s aludni küldik.

De még sem volt már egészen gyermek: az álomvilágban szeszélyes a korszámlálás. Egyik ember vén korában ifjunak álmodja magát, a másik ifju fővel férfi korba csapong át. Györgynek kínzó látásai voltak. Minduntalan azt a képet látta maga előtt: a királynénak szánt tündért a tükör előtt. S magát álmodta melléje királynak. Tündér királynak, lidércz fejedelemnek, dæmonok uralkodójának. Egyszer ő volt annak a zsarnoka, másszor meg az volt az ő rabtartója. De mindig közéjük támadt valami érthetetlen lény, valami angyalféle, a lángpallosával, a ki egymástól elválasztotta. Örjöngött miatta. Fegyver után kapkodott. Csakhogy álmában nincs az ember kezének ereje, nincs a fegyverének éle. Nem egy tükör, de száz mutogatta előtte ugyanazt a csábító tüneményt, s akármelyik után kapott, az a hideg üveglap volt, egy sem az igazi melegsugárzó tündér maga.

A pokolédes álomból egyszerre felriasztá egy magasból jövő hang: a kolostor-csengetyű szava szólt.

Felnyitá a szemét. Czellája ajtaján Antonius arcza tekinte be, mécses volt a kezében.

– Surge puer. (Kelj fel fiú.) Dörmögé. Gyujtsd meg a mécsedet, s jöjj fel a kápolnába.

Györgynek a lelkét még mindig elbüvölve tartá az a tündéri álom. Gépileg gyujtá meg a mécsesét, s követte frater Antoniust.

A kolostor hosszú folyosóján mind megnyiltak a czellák ajtajai, s előléptek belőle az éjféli alakok, fehér csuháikban, mécscsel a kezükben s mindanyian a kápolna szentélye felé tartának.

Ott az előcsarnokban mind összegyültek s vártak, míg a gvardián megérkezett. Az felnyitá a kápolna ajtót.

– Lépj be! Mondá Antonius Györgynek. Ma te vagy az első.

Első! Egész lelkének ez volt a vágya. Valaha elsőnek lenni.

Megtudta aztán nem sokára, hogy mit jelent az: a fehér barátok éjféli vigiliáján elsőnek lenni?

A kápolnába lépve, a tizenkét barát s a két noviczius két oldalt az oltár mellett helyet foglalának. Megzendült az ájtatos zsolozsma: «miserere mei Domine». György még nem tudott énekelni; nem vehetett részt a chorusban. Neki még most is az a túlvilági csábdal hangzott a fülében, a mit a tündérek énekelnek földieket üdvezítő égi szerelemről, földieket elkárhoztató pokoli szerelemről. Ha megtudná valaki, hogy ő most miről ábrándozik?

A mint az ének elhallgatott, Antonius oda lépett hozzá s azt mondá neki: «vesd le a csuhádat egész a kordáig.»

György engedelmeskedett s lemeztelenité a felső testét egész a derékszorító kötélig.

– Borulj le az oltár zsámolyára.

Szót fogadott.

Akkor oda inté Antonius a másik novicziust s kezébe adott egy korbácsot.

– Feri! (üssed.)

Az első ütésnél felsziszszent György. Az jutott eszébe, hogy ez igazságtalanság! Nem ő torkoskodott a bőjtöt megtörve a tejből, hanem a pajtása, még is az korbácsolja meg őtet! Hanem aztán a későbbi korbácsütések egészen magához téríték. A csábító álomképek eltüntek előle. Eszébe jutott Antonius példálózása, a mit egész uton igyekezett vele megértetni. A testet meg kell öldökölni, hogy a lélek megelevenüljön. Az utolsó korbácsütésekben már valami földöntuli gyönyörüség volt. A rossz álom el volt üzve.

– Surge! (kelj fel) monda neki a tizenkettedik ütés után Antonius, s aztán maga segíté neki felölteni a csuháját.

György rájött arra a tudatra, hogy itt ezen a szent helyen még álomban sem szabad vétkezni: mert azt is megbüntetik. Azt hitte, hogy az álmában elkövetett gonoszságért kapta azt a flagellácziót.

Hanem aztán, a mint felkelt az oltár zsámolyáról, látta, hogy rögtön elfoglalja helyét a másik noviczius, a ki már felszólítást sem vár, csak veti le a válláról a csuháját, s tartja oda a meztelen hátát a korbács elé.

Ennek frater Antonius szolgáltatta ki a tizenkét korbácsütéseket. Kiállta jajszó nélkül.

– Na ez is megérdemelte, gondolá magában György, mert titokban meglopta a tejet, megszegte a jejuniumot.

Csak az után lett nagy a bámulása, a mint frater Antonius maga is oda tartá a vállait a korbácsütésnek, végig borulva az oltár lépcsőjén. Őt viszont egy legközelebb álló szerzetes társa részesíté e fenyítésben.

Hát az a tisztes ősz férfiú mit vétett? Mi büne lehet, a miért így kell vezekelnie?

És aztán következett a többi: egyik a másik után. A tizedik barátot a gvárdián ostorozta meg.

Akkor a gvárdián jött a sorra. Az ostor a perjel kezében volt. A gvárdián is tizenkét ütést kapott.

Györgynek egyre növekedett a bámulata, a midőn azt látta, hogy maga a perjel is leveti kereszttel diszített köntösét s alázatosan hajtja le fejét az oltár lépcsőjére. A korbács a főapát kezében suhogott, a ki erőteljes, nehéz csapásokkal sujtott le az előtte fekvő testvérre.

Mikor a perjel is fölállt és felölté a csuháját: a főapátur így szólt az egybegyültekhez:

– Mindez annak az emlékezetére történik, hogy a mi urunk, Megváltónk eként ostoroztatott meg Pilátus parancsolatjára a poroszlók által.

És akkor maga a főapátur szintén leveté övig a szerzetesi jelmezét s a korbácsot átadva a perjelnek, leborult az oltár lépcsőjére.

A perjel magasra emelte az ostort s megcsóválva azt a levegőben, teljes erejével sujtott le azzal a főapát vállára. Csak egyet ütött: aztán átadta az ostort a gvardiánnak. A második csapást annak kellett a főnök testére mérni. És aztán sorba a többi tiznek. És megkivántatott, hogy az ostor fütyüljön a levegőben és csattanjon a hová leüt.

Utoljára maradt a két noviczius.

Azoknak is meg kellett ütni a korbácscsal a főnököt.

György elszédült ettől a látványtól: a szent képek, a faragott apostol-szobrok tánczot jártak körülötte. Mikor a noviczius társ kezébe adta a korbácsot, hogy ő is sujtson oda arra az ostorcsapásoktól vérző testre; hogy üsse meg azt a szent embert, az Istennek leghívebb szolgáját, egyszerre elsötétült a szeme előtt a világ: összeroskadt eszméletlenűl.

Másnap megkezdte az oktatást frater Antonius Györgygyel. Azzal a csodával határos emlékezőtehetséggel csak úgy «égett a nyaka», (a hogy a magyarok mondják) a tanítvány keze alatt. A mihez rendes embernek hónapok kellenek, az ő neki ugyanannyi nap alatt sikerült. Mire az év letelt, a legavultabb kéziratokat le tudta másolni, s latinul úgy beszélt, mint akármelyik barát. A grammatikát és syntaxist, a mi mellett más diák négy iskolapadba faragja bele a nevét: ő félesztendő alatt csutkástól megette, s szent Ágostont tanulmányozá.

De nem csak a tudományokban tüntette ki rendkívüli elmetehetségeit; hanem a gyakorlati élet feladataiban is. Kolostora egyike volt a legszerényebbeknek. Ez nagyon természetes. A pálosok egész komolyan vették a szerzetesi élet szigorát. Az ő tagjaik nem jártak a főurak mulatságaira asztaltréfákat kiegészíteni, ő náluk nem kerestek menedéket előkelő családok ivadékai, ők nem hajhásztak örökségeket vakbuzgó vénasszonyoknál; nem szolgáltak a főuraknak. Egyedül a vallásnak éltek. Ezért aztán kicsiny is volt a birtokuk, csekély a jövedelmük, kápsálásból tartották fenn a kolostorukat és szigoru életrend tartásával. Egy év alatt mind ez jobbra fordult. Györgynek volt egy jó ötlete, a mi a kolostort egyszerre nagy jövedelemhez juttatá. Eddig is készítettek a fehér barátok sajtot; de azt csak nagy olcsón adogatták el a parasztoknak egész frissiben: György új módját hozta be a sajtkészitésnek. Formába préselte, kehely és billikom alakba, ellátva szent emblémákkal, aztán felfüstölte, a mi által a sajt évelő lett, megfestette zöld és piros szinre s aztán eként bocsátotta áruba. A sajtáruló kordék az által megszüntek koldustalyigák lenni. Ur és paraszt kapva kapott az új alaku, rendkívüli ízü, soha el nem romló «ostyepkákon.» A vándor barátok aztán a szentelt sajtokat becserélték sáfrányért, szilvaízért, fűszerekért, nádmézért; azt megint Budára hozva a főurak és papok konyháin értékesíték: a zugligeti kolostor ládájába halommal gyűlt össze az arany és ezüst. Martinuzzi Györgynek az volt az első próbatétele a pénzcsinálás tudományában, melylyel később annyi csodáit szerezte az államférfiúi sikereknek.

A főapát igazlelkű ember volt. A rend gyarapodásában nagy része volt Györgynek. Ezt azzal jutalmazá meg, hogy a mint a noviczius az exament letette a theologiai tudományokból, azonnal felszentelé őt rendes tagnak. A sáfár helye épen megürült a kolostorban. A volt sáfár meghalt. A testvéreknek választani kellett helyette másikat. A főapát hármat kandidált. Az egyik volt az ősz Antonius; igen derék ember, de a ki a számokhoz épen semmit sem értett: az algebrával örökös ellenségeskedésben élt. Ez csak a hármas szám kitöltése végett lett kandidálva, de soha egy szavazatot sem nyert. A második volt fráter Innocentius: a ki a Corvin könyvtárban mint kéziratok lemásolója volt alkalmazva; a harmadiknak lett Martinuzzi György jelölve. Valamennyi szavazat egy ellenében Györgyre esett.

És akkor György térdre borulva esedezett a főapát előtt, hogy engedjék meg neki a cserét a confráterrel. Vegye az által a sáfári hivatalt, ő pedig a könyvtári másolóét.

A sáfári hivatal uraság, a leiróé pedig nyomoruság.

Meglett neki adva, a mit kivánt, György lett felküldve Buda várába a Corvin könyvtárban másolatokat körmölni. Igen szép irása volt, értett a talik-betük rajzolásához is, sőt az initialék festését is nagy ügyességgel gyakorolta.