ELSŐ FEJEZET. A HALÁL. (continued 2)

Mikor az eti szürkületben hazafelé mentem, egy elhagyott mezei úton, amely sivár építő-telkekhez és a külvároshoz vezetett vissza, találkoztam egy férfival, aki mintegy tíz lépéssel előttem az út közepén megállott, mintha rám várt volna. Mikor hozzá értem, észrevettem a szándékát, hogy meg akar szólítani, megálltam és ránéztem. Az utat kérdezte olyan módon, amelyről észrevettem, hogy nem útbaigazítást vár, hanem valami mást. Sötét volt már és nem lehetett pontosan megállapítani egymás személyének és ruházatának mivoltát, mielőtt egész közel értünk volna egymáshoz. Erre éreztem, hogy a másikban csalódást keltettem, úgy tetszett nekem, némi elfogultsággal lemond arról a reményről, hogy nálam többet talál, mint a mennyije neki van. Így tehát kérését, melyet mégis előadott, a pajtási közlés bizalmas fokára állította:

– Van-e pénzed?

Nagy zavarba jőve kutattam át a zsebeimet és hogy zavaromat elrejtsem, olyan dolgokról beszéltem, amelyeknek semmi közük sem volt ahhoz, amit csináltam. Rosszkedvűen és várakozón nézett rám. Mikor végre találtam néhány pénzdarabot és odanyújtottam neki, hátrább lépett és leintett engem.

– Több nincs? – kérdezte.

– Nincs, – mondtam én.

– Ez minden pénzed? – ismételte kérdését.

– Igen.

– Hát akkor tartsd meg, – mondta és köszönés nélkül ment tovább.

Lassan megfordultam, hogy a magam részéről is folytassam utamat, de mikor a pénzdarabokat megint a kabátom zsebébe akartam tenni, nem volt rá erőm. Nem tudtam, kiéi.

Mikor a városba beértem, körülsettenkedtem a ház körül, melyben Aszja lakott és láttam, hogy világosság ég a szobájában. Este tíz óra felé volt. Az ablakát, amely udvarra nyílott, két házfal rése között láthattam az utcáról. Stevenhagen cipész, akinek a lakása a ház hátsó részének bejárata mellett volt, ajtót nyitott a kopogásomra, mint már annyiszor és beeresztett.

– Hogy van Aszja? – kérdezte, egy szót sem vesztegetve késői behatolásomról.

Gondolkoznom kellett és csaknem megijedtem, milyen bizonytalanok a fogalmaim Aszja testi állapotáról.

– Nemsokára el fogjuk veszteni – folytatta bizonytalan felvilágosításomra felelve. – Az anyja ma nálam volt.

Rám nézett, mintha a magyarázatnak valami szokatlan szavát várná tőlem, gyors és bizodalmas közlést, amely aggodalmait semmivé tegye, mintha valami csodának kellene történnie, melynek mibenlétéről és hatásáról senkinek sincs fogalma. Bátortalan voltam és hallgattam; ami az útközben megnyugtatott és fölemelt, az most mind eltünt.

– Talán javulást hoz az idő. Hiszen már jön a tavasz, – tette hozzá az öreg, mintha most ő rá került volna a sor, hogy a megnyugtatás egy szavát kiejtse, miután tőlem hiába várta. Bólintott egyet búcsuzásul és beeresztett egyedül a sötét folyosóra. A falhoz támaszkodtam és azt mondtam: tavasz lesz. Aszja ajtaja alján keskeny, pirosas fényvonal izzott, halotti csönd volt a házban. Tavasz lesz, gondoltam, a hegyekről meleg szelek dőlnek a földre, a mezők fölött. A bükkfák csúcsai pirosra színeződnek és a patakok zavarosan és sietve rohannak el partjaik között, amelyeken az anemonák és primulák bimbóznak. Az éjszakák tele vannak meleg, boldog nyugtalansággal. A falusi elkülönzöttségben házról-házra kukorékolnak a kakasok, mivel a nap már korábban kél fel a zöld őszi vetések fölött. Napos lankákon felhangzik a porzós, sárga tűzvirágok fölött az első méhdöngés és az alig kizöldülő tájékon, a bokrok és utak barna színei közt itt-ott felmerül a szikrázó márciusi napban az első világos ruha a kerítések között.

Csakhogy testvérem, tavasz, mit csinálok én a te közösségedben, ha Aszja eltemetve fekszik? Féltem belépni a nélkülözés, a lemondás és a búcsú szürke szobájába, amely hirtelen halottas szobává lett, mint egykor, mikor hónapok előtt először beléptem. Megpróbáltam erőszakkal emlékezetembe idézni, mint az én és Aszja közös tulajdonát, azokat a kincseket, melyeknek magasztos órákban részesei lettünk, de sehogy se sikerült, a sötétség megfojtott.

Mint valami áthághatatlan tűzhatár élet és halál között égett a földön az ajtó fényvonala és én elfelejtettem, hol vagyok és megborzongtam, mint valami sötét tömlöcben. Nem emlékszem többé elhatározásomra, hogy az ajtót kinyissam, de rögtön utána megpillantottam Aszja fölemelt arcát a közeli gyertya fényében, amely megvilágította, mintha egyedül volna a világon és én támolyogtam a megindultságtól, olyan minden hasonlaton és mértéken túl szép volt ez az arc. Rám nézett a haj éjszakájából, nyugodtan és tisztán, fényalakja egy boldog diadaltól ittas világértelemnek, sugározva az elevenségtől, csöndes képe az otthonnak. És testvérem, a tavasz, akit messze rejtettem és messzire távolítottam ettől a helytől, jött felém a nagy szemek meleg éjszakájából, a pacsirtadalok a földek felett, nedves szél és a rögök és csirák édes illata, amelyből a tarka virágruha alakul. De a remény nyugtalan lényege itt hangtalan, hatalmas bizodalommá változott. Ekkor tudtam, hogy én vagyok akinek vissza kell mennie, Aszja ellenben békében marad.

– Segíts nekem, – mondtam. – Ki választott ki téged? Nem tudok tőled elválni és mégis tudom, hogy a szegénységem és gyöngédségem fog tőled elválasztani.

Aszja, mint mindig, fölismerte a belső állapotot, amelyben voltam, nem lehetett sem megtéveszteni, sem nem tévedett és belátásának isteni-démonikus hatalma abban állt, hogy bajomból való következtetéseiben, valamint a baj megnevezésében sohasem indult ki másból, mint a rendíthetetlen hitből egy ember értékében, jóságában és az élethez való jogában. Elképzelhetetlen, hogy akár a legrosszabb ember is valami kisebbet helyezzen szembe a saját értékébe vetett hittel, mint az ijedt boldogságot. Ki ne reménykednék abban, hogy érdemes lesz a megváltásra, mikor szenved? De ki tudja jobban megadni egy léleknek a felszabadulás e sejtését, mint az, aki hisz a szeretethez való tartozásának ősi gyermekjogában? Az ilyen hit hatalmas, ha valóban igazi, el tudja mozdítani a gyalázat és sötétség, az önlealacsonyítás és elszegényedés hegyeit és a felszabadult talajon újra feltör az égi fény, csirázik az élet. Az ilyen hit ereje elég erős arra, hogy a szívek sivatagait termékeny földdé tudja változtatni, a száraz firmamentumról leszakadnak a nedves zivatarok és a homok kizöldül.

– Mi gyötör téged? – kérdezte Aszja. Oh, ez a feledhetetlen komolysága kérdéseinek, soha többet nem találkoztam vele az életben. Mért mosolyognak azok, akik erősebbeknek vagy tapasztaltabbaknak tartják magukat és mi értéke van az ilyen mosollyal adott adománynak? Valamennyien barátságos elnézésre számíttok, mert csak a felét adjátok és mert elfelejtettetek hinni egy igény igaz voltában. Efféle mosolyotok a bizonyítéka, hogy sem valódi összetartozandóságban, sem közösségben nem hisztek, sőt megértésben is alig, csak kölcsönös elnézésben és a tehetetlenség kiegyenlítő részvétében. Mintha az embernek nem volna megengedve a belső átélés és mintha leereszkedés által lehetne legbiztosabban hozzáférkőzni. Az ilyen mosollyal siklotok el egymás mellett és fenséges szereteteket kiadjátok a barátságosság szegényes kis pénzdarabjával, amely úgyis megvan mindenkinek magának.

Aszja szemei egész a fenekéig megnyitották a szívemet a kérdésével együtt, mintha ő már úgyis tudna mindent:

– A hivatalosakról és kiválasztottakról mondott szó kínoz újra meg újra. Beszéltél egyszer arról, hogy az ember lénye és sorsa ezzel a törvénnyel nyilvánvalóvá lesz és e törvény félelmetes igazsága a kezdete a minden belátásra való rendnek. Azt mondtad, ez a szó minden más fölött jelezte Krisztus megismerését és tanítását, de engem nem enged nyugodni az a kérdés, hogy minek kell történni mindazokkal, akik sem nem hivatottak, sem nem kiválasztottak? Nem ugyanolyan emberek-e, mint mi és mi nem ugyanolyanok vagyunk-e, mint mindenki más? Ez a szó azonban kizár és elkülönít, eldönt és elutasít. Ez a szeretet lényege?

– Igen, – felelt Aszja. – Megmondtam.

Vártam és azt reméltem, hogy feleletének biztonsága megszerzi nekem a belső szilárdságot, amelynek révén magam is megláthatom, amit az ő szeme lát, de csak bizonytalan maradt bennem minden és gondolataim utai eltévedtek a sötétben.

– Mondd meg nekem a világosságot, amelyben a ki nem választottak állnak és én hallgatni fogok és várni fogok, – mondtam.

– A kiválasztottak világosságában állnak, – felelt Aszja. – A szeretet elválaszt és nem enged keveredést, ez az ő ereje és fensége. Sátán összekever és a szeretet neveit rakja rá a langyos és hamis alakra. Kik a kiválasztottak, hogy úgy beszélsz róluk, mintha világi értelemben előnyben volnának? Kiválasztottnak lenni annyi, mint a szeretet által kiválasztatni, a szeretet világosságának útjára. Hiszed te, hogy az ilyen szent kedvezés azért ragadja magához az értéket, hogy a maga számára birtokolja, jóllakva, elégedetten, önzőn? Kisugározza magából! És mennél tisztábban sugározza ki egy szív ezt a világosságot, annál hamarabb van kiválasztva. Kicsoda értelmezte a nagy szót a világi élet kellemességére és jóllétére? Ki állította az apró erény és nyomorúságos jutalom látszata alá és kicsoda vonta bele az előnyök rang-vitájába? El vagyok szomorodva. Mennyi aggódásnak kell lenni a világban! Ami a megváltásra szólt, azt az emberek belevonszolták az előny és tulajdon vitájába. Félek a Sátán hatalmától.

– Kicsoda Sátán?

– Melletted áll-e, hogy így kérdezel? Sátán birodalma megvan mindenütt, ahol nincs Isten országa. Ha Isten képét a szeretet képéül állítod oda, akkor állítod a szeretet nélkül valóság képéül a Sátán képét. Hiszen azt mondja róla a Gonosz: annak képében szeret kifogni rajtatok, amit a jónak neveztek.

Összeszedtem magamat egy gyors kérdésre, de ő fenyegetőleg nézett rám és úgy kiáltott:

– Hallgass!

És mint valamikor, mikor egy kemény tilalom ért engem, a kezem fölé hajolt és rányomta az ajkát. Csak egy idő mulva emelte föl a homlokát és derülten mondta:

– Tudok egy régi dalt, meg akarod hallgatni? Így szól:

* * *

Tavasz volt már. A város falai közé is bejutott a tavasz és mindenütt hirdette jelenlétét. Kis szobám ablakával szemben, a szomszéd ház udvari oldalán, fönn az ormon, egy öreg anyóka kezdte a kertecskéjét ápolgatni, amely nem volt nagyobb, mint egy keskeny pad és az esőcsatornán függött. Kicsi zöld kerítése volt. Az öreg asszony egy pléhkanállal dolgozott a földjében, padlásablakának nyílása alatt. Mikor délben a nap ragyogott, odaakasztotta kanári madarát a kert fölé és ennek a hangja csattogott a napfényben az udvarok sivárságán át. Gyermekhangok is hallatszottak és mindenütt nyitva álltak az ablakok. Az asszonyok gágogtak az utcákon és már világos volt, mikor az ember reggel fölébredt.

Gyakran, mikor a kora reggeli levegő körüllengett az utcán, rámjött a vágy, elhagyni a várost. Időnkint el is menekültem házfalai közül, de környékük sivársága nem elégített ki, hanem elszomorított. Egyszer hallottam egy pacsirtát a telkek és városi kertek fölött és megremegtem a hangjától, amely lenyügözött engem. Az éneke meggyőzőbb és édesebb volt, mint amilyennek valaha is hallottam odakinn a mezők szabadságában és én megértettem, hogy a vigasztalását nem keresni kell mint valami örömöt, hanem hogy mint valami kegyelem kell hogy a sötétségünkbe hulljon. És egyszerre egészen új értelemben értettem meg a szót: aki a lelkét megtartani igyekszik, annak el kell vesztenie.

Hallgattam a madárdalt és megfeledkeztem a városról és bekerített voltáról. Most odakinn virít a tavasz az erdők és mezők fölött – gondoltam – a növények csiráznak és az ágak kizöldülnek a szélben. Szeretnék a nedves szántóföldön járni és magvakat hinteni a feltört földbe, szeretném a vetést könnyeimmel megöntözni és a sötét talajon letérdelni és imádkozni az Atya Istenhez. Az imám nem volna sem panasz, sem kérés, kimondhatatlan hála volna, hála és engedelmesség, mint a virágzás, amely körülem leng és fölém kerekedik. Nem volna szabad, hogy szavak szorongassák a lelket, amely áthatna és megvilágosítana engem, oh tavasz, oh Atya, oh szeretet!

Ezek voltak rövid földi ifjúságom ama napjai, órái és látomásai, amikor Aszja meghalt. Az éjszakán kívül, amelyben búcsut vett tőlem, alig van valami más az emlékemben, történt, és emlékezetemben nem tudom külső bizonyosságok keretébe szorítani ezt az élményt. Az évét is úgy kellene kiszámítanom, amint hogy az életkoromat sem tudom többé, mert az élet parttalan tengerén való továbbsodródás évei jöttek rám.

Mint ahogy valaki, aki egyenes tekintettel néz a napba, nem tudja rajta megállapítani, mely órája van a nappalnak, ép úgy vannak olyan eseményei is létünknek, melyeknek hatása olyan erős, hogy nem vagyunk képesek megállapítani tükrözésüket a körülöttünk levő felismerhető dolgokon. Úgy állnak életünkben, mint a csillagok az égen, vagy mint a sírdombok a mezőkön.

A föld elveszti barátságos, nyugodt alakját, mikor az eke föltépi a vetés számára és a vándormadarak, mintha új szemük támadt volna, nem látnak semmi többet, mint egy messze célt, ha elérkezett hazatérésük órája. Az ilyen vakság azonban valóság szerint létünk fontos állapota, amelyben olyan útra kerülünk, amely az eleven létre és látásra vezeti a lelket ép úgy, mint a szellemet, amelyet nem csupán a gondolat maga vezet, hanem az a hatalom, amely a gondolatot is akarni látszik.

Ennek a hatalomnak keressük valamennyien az alakját és nevét, mozgásunknak ez az értelme. Vannak pillanatok, amikor tudjuk ezt a hatalmat. Ezekről azonban hallgat minden száj. Ebben a hallgatásban azonban emlékezés, intelem, kijelentés és megváltó boldogság rejlik.

Évek és évek múltak el Aszja halálos éjjele óta; szivem szántóföldjében most feltört és kivirított ezeknek az óráknak vetése. Ne kérdezzetek erről vagy arról, mert amiket ezeken a lapokon elmondok, azok nem a magvak, ahogyan egykor belém estek, hanem a mezők az élet déli napfényében.

Mikor egy nyugtalan nap után, amely szórakozottá tett és megkínzott, este Aszjához jöttem, ő nyugodtan ült az ágyán és rámfüggesztette a tekintetét, mintha gondban lenne miattam. Olyan világosan éreztem arcvonásainak kifejezését, mintha ezt mondta volna: Isten veled.

Együttlétünk tehát a búcsúzás jegyében állott és én nem tudtam uralkodni magamon, ámbár külsőleg nyugodtnak és türelmesnek mutatkozhattam. Azoknak a kis kedveskedő megtévesztéseknek azonban, amelyekkel a legtöbb ember megnyugtatni és vigasztalni reméli magát, a mi érintkezésünkben nem volt semmi értelme és nem is sikerült nekem, mert Aszja lelke olyan félrevezethetetlen volt, mint amilyenek csak az őszinte emberek tudnak lenni. Sohase nyúlt kicsinyes eszközökhöz és elutasított minden kiméletet az igazság kedvéért.

Az anyja még egy darabig velünk maradt és én beszélgettem vele erről-arról, de anélkül, hogy a gondolataim a szavaimnál lettek volna, és én megoszlott magatartásban voltam vele szemben. Szerettem volna, ha magunkra hagy, de félénk vágy is volt bennem, hogy vajha velünk maradna. Ő nem mert velem Aszja jelenlétében arról beszélni, ami a szívén feküdt, titkos célzásainak pedig, hogy adjak neki alkalmat négyszemközti megbeszélésre, nem engedelmeskedtem. Ezen a napon beszéde volt az orvossal és ha nem sejtette is, milyen közel van leányának a halála, mégis tele volt azzal az ingadozó aggodalommal, amelyen keresztül mennek az olyan szívek, melyek készségesen megtévesztetik magukat abban, amit remélnek és amelyeknek nincs elég lelkierejük a fenyegető baj elviselésére. Hozzájárult még, hogy Aszja, minden színlelés nélkül, bizakodóbbnak és elevenebbnek mutatta magát az utóbbi időben, mint azelőtt, különösen olyan dolgokban, melyek a külső életre vonatkoznak és a külvilág eseményeiben való részvétel dolgában. Mélyen meghatott engem, hogy ő is alája volt vetve annak a sajátságos ösztönnek, amelyen a betegségtől megszállottak oly gyakran keresztülmennek, ámbár a reménykedő derültség, amelyet mutatott, nem vetett semmiféle világosságot lelke útjára, amely egész más fényben állott, hanem bizonyos értelemben a magát megkönnyebbültnek érző test önálló fellélekzését jelentette.

Mezei virágokat rendezett el egy kis edényben és időnkint futó mosollyal mosolygott ránk. A gondolatai mintha a mezőkön lettek volna, ahol virágok nőttek, amelyeket a keze mozgatott. Gyász nélküli elgondolkozással nézte a szines virágszirmokat, mintegy habozó fontolgatással, mint ahogy egyáltalában a hajlama a természet minden szép alkotása iránt vonatkozással teljes volt ugyan, de nem túláradó.

Egyszer halkan mondta nekem, az anyjával folytatott beszélgetésem közben:

– Ne menj el.

Csakhamar aztán elaludt. Azon láttam ezt, hogy a virágok leestek a földre. Az anyja pihenni tért a kamrájába és arra kért engem, ébresszem fel, ha Aszja rosszabbul találna lenni, de ő azt nem hiszi, mert hisz most nyugodtan alszik. Még belenézett egy pillanatra Aszja arcába és nekem az volt a kívánságom, hogy szerettem volna ezt az arcot elfödni. Egy gyertyát is tett a lámpa mellé és egy csaknem gyöngéd tekintettel és kézszorítással egyedül hagyott engem a fonott székemben.

Aszja még sohase kért, hogy maradjak, menjek vagy jöjjek. Az ő szavára gondoltam és hallottam, amint az udvar és a ház elcsöndesedik, mialatt én a fáradtságom ellen harcoltam, amely most sokszor erőt vett rajtam, mert külső életemet elhanyagoltam és kevés táplálékkal éltem. Tudom, hogy csaknem szeretet nélküli félelem mély, sajátságos érzése volt bennem, amilyen csaknem mindig rám jött, mikor arra került a sor, hogy helyt álljak magamért. Gondolkoztam ezen és úgy tűnt fel nekem, hogy azok, akik felelősségteljes cselekvések előtt, amelyek újak a számukra, önbizalmat és gondolkodás nélküli bátorságot árulnak el, rendszerint nem is állják meg a helyüket. Akiben azonban megvan az erő, hogy nehéz helyzetben megálljon, abban megvan az előresejtés is a feladatokról, melyeket meg kell oldania. Ezért tünnek fel a valóban érzők néha olyan hidegnek és szívtelennek, ha gyors részvétről és sietős segítségről van szó. Aki készségesen és megfontolatlanul tolakszik egy tetthez, amely fontosnak számít, rendszerint kevesebb bizalmat talál, mint az, akit úgy hívnak oda és azok között, akiket a mások akarata kiválaszt, valószínűleg az lesz a legerősebb, aki legtovább húzódozott.

A gondolataim ily módon nyugtalan lankadtságban járták be ezt meg azt, éreztem közeledni az álmot és akaratnélküli szándékkal küzdöttem jóltevő homálya ellen. Egy tekintetet vetettem a gyertyára, hogy meggyőződjek róla, nem történik-e baj, ha végig talál égni és mi nem figyelünk rá. Az ágy melletti asztalkán egy piroskötésű könyv és egy darab kenyér volt, amelyről Aszja keze egy darabkát letört. Fent az ablakon sárgás fény volt felismerhető, amely az utcai lámpától származott és amelyben a függöny mintája szürkén és árnyszerűen volt látható, két fényforrás körzetében, mert a gyertya csak homályosan és libegve égett.

Ezt gondoltam: ha beáll a reggeli szürkület, akkor mint már oly gyakran, megfordítom a párnát és úgy teszem rá Aszja könnyű fejét, ő pedig rám fog mosolyogni és az ő mosolyával és búcsuszavával fogok az üres utcákon átmenni, hallani fogom a rigókat a kertekben és érezni fogom homlokomon a tavasz nedves reggeli levegőjét. Így volt ez gyakran, így lesz ezúttal is, mert hiszen hogy közeledhetnék a halál, az igazán megfoghatatlan és döntő halál, hogy elválasszon minket?

Ezen a bizodalmon túl azonban sötét mindenhatósággal rám jött a szeretet nagy aggodalmának árnya, úgy hogy reszkető kezemet az arcom elé csaptam és azt hittem, elsülyedek az éj és kínszenvedés mélységébe. Éreztem, mennyire mindenekfölött szeretem Aszját, levettem a kezemet forró szememről és rémült sejtéstől lenyügözve néztem megint rá. Megpillantottam félig elfordult arcát és borzadás és fájdalom rázott meg könyörtelen hatalommal. Megint el kellett fordulnom, hogy ne kiáltsak hangosan hozzá. Ez a gyermekfej Isten egész jóságában olyan földöntúli szépségű volt, amilyen szépséget csak a szeretet lényege tud nyujtani, el nem homályosodva sem sóvárgástól, sem önfejűségtől, hasonlíthatatlan sérthetőséggel és készen elviselni mindent, amivel az idegenség fenyeget. A föld terhe azonban glóriává lett ezen a homlokon és a vonások gyermetegsége a szeretet olyan szabad bölcseségévé, hogy a szánalom, melyet belőlem kiváltott, mintegy szent körforgásban vigasztalássá változott. Úgy van-e, – gondoltam magamban és az érzékeim mintegy álomban vesztek el, – hogy a szánalom, amelyet az ártatlanság kelt fel bennünk, mikor a külvilág szeretetlenségétől elüt, hogy ez a szánalom bennünk átváltozik a megváltásunkban való hitté? Vajjon egy tehetetlen tekintet áldása fakad ilyen forrásból és ennek a mindenhatóságnak a kedvéért gyermekekké kell-e lennünk, hogy Isten országát megtaláljuk?

Elaludtam és azt álmodtam, hogy az utcáról egy nagy, sötét kertet látok, melynek mélységében egy hallgatag, halotti csöndbe burkolt ház állott. Az ablakok előtt hatalmas fekete fatörzsek emelkedtek, mint az oszlopok és a fák magas koronái rejtelmes árnyékba burkolták a falakat. De magasan e fölött a nyugalom fölött viharnak kellett lenni, mert e kép halotti elmerültsége dacára láttam, hogy a fák ágai mozognak az ablaktáblák tükrében, úgy lobogtak, mint a zászlók, fekete-zölden a sötét tükrükben. Öntudatomba jutott, hogy ez egy régi, előkelő, elmúlhatatlan világ, itt lakik az emberi család nemes szelleme, itt van a hit a földi dolgok megmaradásában és aki a halálról mer beszélni, azt ünnepélyesen kiutasítják és könnyelműnek tekintik, aki nem tiszteli a fennálló dolgok méltóságát és rombolást terjeszt.

A fatörzsek nagyon közel álltak a házhoz, az ablakból csaknem meg lehetett őket érinteni. Nem tudták már, ki ültette ezeket a fákat. Mint a csönd őrzői emelkedtek és egyúttal hozzátartoztak az erős építmény tiszteletreméltó lényéhez. Az ágak lombzászlói nyugtalanul lobogtak az ablaküvegek tükrében. Kínozott az a kérdés, hogy ki lakik ebben a házban és fájdalmasan jöttem annak tudatára, milyen hasadozott, zilált és poros az utca otthona és milyen békenélküli a keresők szabadsága. Nincs igazunk, gondoltam, azért olyan nehéz. A szeretetünk a világ ellensége és mi békétlenséget hozunk a lelkekre és a kertekre.

Ekkor panaszos hangot hallottam, olyan fájdalomtól remegőt, hogy a szívem felágaskodott tőle. Csak az a lélek, melyet az alvás fegyvertelenné tett az ellenállásra, tud ilyen hatalmas benyomásokat befogadni. Csak az válik ilyen teljesen az érzés varázsának és bánatának rabjává. Nem ébresztett-e fel egyszer valamikor egy hegedű az álmomból és nem úgy voltam-e, mintha a kimondhatatlan jótétemény színes mennyországa omlott volna rám?

– Oh örök szeretet, könyörülj rajtam!

Aszja hangja volt ez.

Nagy ijedséggel egyenesedtem fel és feléje nyújtottam karjaimat, de ezek lehanyatlottak, mert Aszja nem látott engem. Feltérdelt ágyában és nagy szemei tágra voltak nyitva és olyan messzeségbe irányítva, amely elragadta őt tőlem. A keze az ölében hevert, de nem összekulcsolva, hanem élettelenül és csöndesen, mintha örökre megfeledkezett volna róluk és mintha hatáskörükből eltávolodott és elérhetetlen volna, amit a szeme látott. A gyertya tövig égett és Aszja arca az elfödött világításban feküdt, amely mint a holdfény hullott be a szobánkba. Olyan nagy tehetetlenség, olyan teljes kétségbeesés kifejezése volt a vonásaiban, hogy remény nélkül rettentem vissza és hallgatnom kellett.

Ekkor ő remegő és gyönge hangon, mély sóhajtással mondta:

– Nem vagy már nálam? Ah, segíts rajtam! Ki tud rajtam segíteni? Sötét van köröskörül és csakhamar még sötétebb lesz. Oh, kicsiny volt minden, nem birtam, nagyon is gyönge vagyok a kínszenvedésekre és a világosságra.

A kezeibe rejtette arcát és lerogyott a gyöngeségtől anélkül, hogy ügyelni tudott volna arra, hogyan fekszik, mintha halálosan meg volna sebesülve.

– Testvérem, ah testvérem, – hangzott a panasza, – vajjon hol jobb? Én nem az voltam és nem azt tettem, aminek lennem kellett volna és amit tennem kellett volna, a végtelen térben, itt az idegen emberek között. Mindenütt éjszaka van, ki tudja ezt? Hogy érjen véget? Olyan szomorú vagyok, hogy nem tudom elviselni.

A teste remegett, mintha hatalmas lökések rázták volna. Az arca, amely most a kezemben pihent, lüktetett és izzó volt és a haja úgy födte be őt, mint valami fekete köpeny. Életének reszkető, kiégett maradványa mintegy az éjszakába veszve hevert kezeimben, aztán egy rettentő fájdalom, melynek eredete szörnyű volt, fölvetette forró gyermekfejét. Nem látott engem, nedves arca magasra fölvetődött a szegényes világosságba, a homlokát erősen hátravetette és halotti csöndesen küzdött a szegény arc és test kínszenvedése, mintha egy megkötözött és megrontott lélekkel küzdene.

– Örök szeretet, végy magadhoz! Ah, legyenek karjaid, szived, megpillantó szemeid, könnyeid számomra! Ott légy testté, te szeretet, mert én szegény vagyok, mindenkinél szegényebb, olyan gyönge, olyan nyomorult, hogy kiáltanom kell!

Szinte élettelenül térdeltem le az ágyánál, soha életemben nem voltam tehetetlenebb. Érzésemmel és akarásommal újra meg újra karomba ragadtam őt, a mellemre szorítottam és csókoltam az arcát, mintha életemmel kellene betakarni a fájdalmát. De nem tettem meg. A világ minden szörnyüsége, aggodalma és fáradtsága a tagjaimban volt, megmerevedettségemet nem oldotta fel könny, sóhaj nem törte meg a varázslatot.

Mintha Aszja soha életében nem mondott volna nekem más szót, olyan világosan hallottam lelkem fölszaggatott mélyeiből ajkának egy mondását, amelyet hosszú idő előtt az elmerültség egy órájában mondott nekem: «ne feledd el, hogy a szeretethez annál közelebb vagyunk, mennél tehetetlenebbek vagyunk». Ezeknek a szavaknak a szelleme eljutott hozzánk és könyörületességgel tele beburkolt minket egy nagy ragyogásba, mint valami megnevezhetetlen és érzékfölötti bizalomba. Így szólt hozzám: Most már egyedül kell lenned, Aszja, drága testvérem, mint egykor én, mint mindazok, akik igazságban vesznek búcsút a világtól és akik a búcsút egész szívből akarták.

A szenvedés görcse lassankint kiegyenlítődött Aszja vonásaiban, miközben a reggel beszivárgott az ablakon és kissé bevilágította a szobát. Aszja teste nehezebb lett a karjaimban, kínos lélekzéssel nyitotta ki a száját, mintha az enyhülés italát inná. Halk lehellet simogatta a homlokomat, megszólalt és engem hívott: «Testvér». Aztán az arca oldalt hanyatlott, szeme lezárult és ő elszenderült.

* * *

A temető széles, nagy kert volt, melyben az elején ott, ahol a vaskapu vezetett be, a fenyőfák magasan és sűrűen állottak, mint valami erdőben, úgy, hogy árnyékukban alig lehetett a régi sírtáblákat fölfedezni s csak itt-ott emelkedtek alattuk kis borostyánhegyekből bemohosodott kőkeresztek. Ahol a fák alacsonyabbak és az utak jobbra-balra keskenyebbek lettek, rózsákat és jácintbokrokat pillantottam meg, melyek virágjukban állottak, orgona- és galagonyabokrokat, sok helyt bozontos, színes sűrűségekben, melyekből mámorító illat szállott. Tavaszi eső esett, a levelek és virágok csillogtak a nedvességtől és frisseségükből az éneklő madarak hangjai csengettek ki.

Lassankint a fácskák és bokrok is ritkábbak lettek, a kert szemlátomást ritkult, köröskörül a sírköveknek és kereszteknek világosak voltak a színei, bár egyenes sorokban, de össze-vissza és tarkán álltak itt és ha nem hangzott volna felettük a madarak éneke a tavaszi levegőn át, a látásuk sértett volna engem. Így azonban megszentelve álltak a meleg, borús ég alatt, amely a horizonton pirosas fénysávot mutatott, bár még nem volt késő délután, mintegy öt óra körül lehetett.

Az anya mellett mentem a kocsi mögött. Stevenhagen cipésznek kissé fáradságos lehetett utánunk jönni, ámbár a kis menet lassan mozgott előre. Az öreg mesterember furcsán nézett ki ünneplő ruhájában, de én mégis irigyeltem őt, mert az én ruhám bizony nem volt ünnepi, még csak tűrhető sem. Nálam volt a botom és csak egy kendőt kötöttem a nyakam köré, a holmimat magammal hoztam egy batyuban, mert ettől a sírtól már nem akartam visszatérni a városba, hanem kimenni a nyár elébe.

Még néhány ember kísért el minket, akik előttem idegenek lehettek. A ház lakói lehettek, amelyben Aszja meghalt, szegény, idegen alakok, mint mi, senki sem ismerte őket. A kocsi mellett lépkedett egy fiatal pap, akinek alakja és mozgása, szertartásszerű ruhájában, érdekelt engem. Mivel az út keskenyebb lett, a pap megállott, előrebocsátotta a kocsit és mellém lépett.

– Mindjárt a sírnál vagyunk, – mondta nekem, – ön ismerte a halottat?

– Igen.

– Akkor talán mondhatna valamit, ami vonatkozásban áll elmúlt életével és amit a sírnál mondandó szavaimban vigaszul mondhatnék az anyának.

A fiatal pap sajátságosan elfogulttá lett. Barátságosan és udvariasan fogok felelni, gondoltam, de nem jutott semmi az eszembe, ami szavakba foglalva ne tűnt volna fel értelmetlennek. Így tehát félszegen hallgattam és éreztem, hogy a pap tekintete kutatón függ rajtam.

– Jól van – mondta aztán elnézőn és mintegy hogy elsimítsa, hogy nem állottam meg a helyemet előtte, leereszkedőleg fűzte hozzá, anélkül, hogy közlékenyül hatott volna:

– Így hát János szavát fogom a halott fölött elmondani: nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket.

Megremegtem és a virágtalan koporsóra tettem a kezemet.

– Aszja, – mondtam.

– Mért mosolyog? – kérdezte a pap megütődve.

Fölnéztem rá, anélkül, hogy ügyelnék rá.

– Igen… igen, – mondta ő a tekintetembe nézve. – Igen…

Tovább is csodálkozva nézett rám, a kocsi megállott, a koporsót fölemelték és néhány lépésnyire vitték egy nyilt sírhoz. Tévedés volt, újra fölemelték a koporsót, kissé odább vitték, a nyitott gödrök egy sora előtt álltunk.

Egy nyirfán, amely már szabad mezőn állott, énekelt egy madár. Hallgattam és vártam, mert nem ismertem, miféle madár, nagyon is tisztán énekelt, csengő, ujjongó hangokkal, ahogy a vörösbegy szokott, de a tolla világosbarna volt és kisebb volt a vörösbegynél. Szelid szellő suhogott végig a mezőn és minket is érintett, oldalt feküdt a nagy régi temető, mely sírdombokból, keresztekből és bokrokból álló növényzetével magas erdővé lett. Néhány sötét alak mozgott nem messze újabb sírok között; megálltak, mikor a pap szava a csöndes levegőn át megszólalt és felénk néztek.

A szónok szavaitól különös módon felindultam, hatalmas harag ragadott meg, amelyen nem tudtam uralkodni és amely mint a láz rázta a testemet. Ezzel tudatomba jutott, milyen gyönge és esendő lettem. Hirtelen vágyam támadt, hogy megnézzem az arcomat egy tükörben, mert már nem ismertem magamat. Lehet, hogy ez a harag nem volt más, mint felindulás, amely levezetődést keresett, mivel a fájdalmamban, melyről csak magam tudtam, nem tudott levezetődni. Akkor a rögök tompa zöreje ütött meg a fakoporsón, eleinte mindenki egy maréknyit dobott rá. A pap megfogta az anya kezét az ásóval és segítségre készen átkarolta őt, mert támolyogni kezdett. Aztán a sírásók vették át a munka befejezését, amit már nem vártunk meg. Kis csapatunk lassan mozgott a főúton, a kocsi már nem volt ott, de a madárének az erdei lombok közt még mindig hangzott, az eső pedig elállt. Elbúcsúztam az anyától, ő aggódva nézett rám, mintha valamit kérdezni akarna, de hallgatott és elfogadta a cipész karját. Úgy éreztem, mintha ezzel az elfordulással a vádoló csalódás egy szavát mondta volna. Mintha ezt mondta volna: «Látjátok, gyerekek, semmit sem használt nektek. Mennyi sokat beszéltetek egymással és olyan komolyak voltatok és olyan fontoskodók és ünnepélyesek és elhittétek, szabad örvendeznetek. Ha rám hallgattatok volna, az anyára, akkor…» Itt azonban megszakadt a néma gondolatbeszéde, mert itt is, ott is a halál állott előtte és bátortalanul csüggesztette kipirosodott szemét az útra.

Hátramaradtam. Találtam a fenyőfák között egy keskeny mellékösvényt, amelyre ráléptem, hogy így a többiektől külön találjak kivezető utat a kertből. Nem siettem, az útam az egész élet volt és nem láttam célt magam előtt. A fenyők nedves ágai esőcseppeket hullattak rám, itt és ott szürke kőkeresztek emelkedtek a nedves tavaszi árnyékban, ünnepélyesen álltak az illatban és csöndben a fenyődómokban, különös fenségesekké tette őket az éneklő madarak dala, melyeknek a hangjai fáradhatatlanul és boldogan burkolták be a világot, mint valami zengő fátyol.

Mikor a kivezető kapu közelében jó idő mulva megint elértem a főutat, melyen a kert különböző látogatói jártak, láttam, hogy a fiatal pap a nagy vaskapu közelében áll és láthatólag várakozóan néz rám. Mikor köszönés nélkül mentem el mellette, hozzám lépett.

– Itt van hát, – mondta nyájasan. – Szeretnék még beszélni magával egy szót.

Visszairányította a lépteit a kertbe, mert láthatólag kerülni akarta a járt utat és az emberek közellétét. Én követtem. Egy idő mulva habozva megszólalt:

– Magam sem vagyok vele tisztában, mi késztet arra, hogy még egy pár szót intézzek magához. Mondja meg, kicsoda maga és merre vezet az útja.

– Nem, – feleltem én ridegség nélkül, – ezt nem. Mire valók az ilyen kérdések, mit törődik ön azzal, hogy ki vagyok és hova megyek? Ha van valami mondanivalója, beszéljen egyszerűen, különben pedig engedjen utamra.

– Igaza van, – mondta ő gyorsan. Aztán kis szünet mulva szólt:

– Ki volt ez a halott?

– Még nem tudom.

– Maga kitér előlem.

– Igen, de ön nem akarja ezt észrevenni és nem igazodik aszerint.

– Nem, – kért ő szívből jövő szóval, – nyiltan akarok beszélni. Hivatalomnál fogva sok halottat kisértem már nyugalomra, ismerősöket és ismeretleneket, de soha sírbatétel olyan hatalmasan meg nem ragadott. Hogy magyarázzam ezt meg magának, mikor magam is mintegy varázslat hatása alatt vagyok, amelyet nem értek?

Erre megálltam és ránéztem. Láttam nyilt homlokát kereső szemei fölött és az arcát, amelyen kétség, fáradtság és fájdalom hagyta ott a vonásait, azokat a homályos fénypályákat, melyek rúnái a teremtés minden alkotása közül csak az emberek arcán láthatók. A szájam azonban lepecsételve maradt. Ekkor ő folytatta és elfogultan mosolygott:

– Mikor az előbb egymás mellett haladtunk a koporsó mellett, csaknem akaratom ellenére megmondtam magának az igét, amelyről a sírnál beszélni szándékozom. Nem sikerült nekem, tudom, mert mélyen fel voltam izgatva a maga sajátságos magatartásától egy pillanattal előbb. Maga a koporsóra tette a kezét, a halott nevét mondta és úgy mosolygott, mintha a mosolya felelet volna egy szóra, amely ebből a koporsóból hangzott magához. Nagyon kérem, ne tekintsen engem valami rajongónak vagy önmagában bizonytalan érzékenykedőnek, aki a csodálatosat teszi az észszerű helyébe és abban tetszeleg, hogy többet akar látni, mint mások. Ez nem így van, bizonyára nem, de a fény a maga arcán, amelyet sohasem fogok elfelejteni, a koporsóból tört elő. Isten bocsásson meg nekem, ha együgyü vagyok…

Ekkor elfordultam. Most a szememre teszed a kezedet, Aszja, és segíts nekem, hogy végre enyhüljön a szemem égése. De az erőmnek vége volt.

Kis idő mulva már egymás mellett ültünk egy padon. A szomszédom túlbuzgó szavakkal mentegetőzött, mintha ő lett volna, aki megindított engem, de nekem szenvedő és éber figyelmemben, melyet sohasem tudok kikapcsolni és amely fölemészt, úgy tűnt fel, hogy fájdalmam kitörése által a pap biztosabbá és elfogulatlanabbá lett, sőt mintha csalódást mutatott volna. Ettől, úgy éreztem, gyógyult a szivem, mint valami hatalmas parancsolattól és megértettem, hogy aki a szenvedéseit szenvedi, sohasem lehet egyúttal hordozója az erőnek is, amely gyógyít.

– Ne tégy engem hibássá, – mondtam a halott leánynak. – Tégy engem örvendezővé.

A szomszédom óvatosan újra kezdte:

– Talán nem tünök fel maga előtt kotnyelesnek, vagy tolakodónak, ha arra kérem, beszéljen nekem a halott leányról.

– Soha, – feleltem én.

Ijedten nézett rám, mintha megint más emberré lettem volna.

– Jól van hát, – mondta ő habozva. – Hát hallgasson meg, ahogy akar, de mégis szeretném, ha megértene. Hisz maga csodákban?

– Mit nevez csodának? Úgy kérdez, mint egy kis fiú. Vagy hisz az ember, vagy nem hisz. Ha hisz, akkor nincs, ami számára lehetetlen olyan értelemben, ahogy az emberek lehetségesről és lehetetlenről beszélnek. Hinni annyit jelent, mint semmire sem becsülni azt, ami a jelenségek és tények mulandó világában önkényes és véletlen. A hit világa együgyű és csodálatos, mint minden boldogság.

Fölálltam és kezemet nyújtottam neki búcsúzóul.

– Maradjon még, – kért ő. – Hiszen éreznie kell, hogy mi indít kérésemre. Szorongat, furdal, dolgozik bennem, úgy érzem, mintha ez a mai nap valami megnevezhetetlent hozna a számomra. Hallgassa meg hát, amit hallania kell: én biztosan hiszek, de mondja meg nekem azt az egyet, amit kutatok, kínos buzgósággal, mint a borús levegőt, hogy az esőcseppek lehulljanak és az ég kitisztuljon. Mit tudott ez a halott leány? Mit tud maga? Alig tudok magam is tisztába jönni azzal, amit itt kérdeznem kell.

– Így van. Ön nem tudja, mit mond és legkevésbbé tudja, amit hall. Az a szó, amelyet a sírnál mondott, több és nagyobb, mint amennyit egy egész eleven ifjúság szellemi munkája föl tud mérni. Ez volt az a szó, amellyel a halott leány egykor belépett az életembe. Azt igérte nekem, hogy velem marad akkor is, amikor meghalt. Ez a titka annak a megindultságnak, melynek ön tanuja volt. Az ön mondásán túl újra felfogtam a kinyilatkoztatás értelmét és a halál köpenye lehullott a nyugvó alakról. Én tudom, hogy ő él, mert a lénye már nem volt más, mint az a világosság, amely belevilágít az emberi sötétségbe ma és holnap és örökké.

A szomszédom elhallgatott, úgyszintén én is és magába merült. Mintha nem is vette volna észre, hogy tovább mentem, talán még jól is esett neki, hogy most egyedül hagytam önmaga felé vezető útján, azon az egyetlen úton, amelyen menni tudunk, ha igazi közösséget akarunk találni az emberekkel.