← Table of contents
Eredeti népmesék (2. rész)

A SZEGÉNY EMBER ÉS AZ OBSITOS.

Reading edition

Volt egyszer egy szegény ember, kinek annyi pénze volt, mint békának a tolla, mint a talpamon a szőr.

Hogy szegény volt az istenadta, elment egy gazdag emberhez, valami urhoz, pénzt kérni.

A gazdag ember adott neki, de az adás farkán csomó volt, még pedig az, hogy ekkor meg ekkor, ha a föld alól teremti is, visszafizesse.

De a szegény ember a pénzt a mondott időre nem tudta visszafizetni, de nem is volt rá szükség; mert a gazdag ember egészen elfelejtette, csak a haló-ágyában jutott eszébe.

Mondom, hogy a haló-ágyán eszébe jutott, a testámentomában meghagyta, hogy a szegény ember a költsön adott pénzért azon éjszaka, mikor a temetőbe leteszik, istrázsát álljon.

Midőn a gazdag ember ebbeli szándokát tudtára adák a szegény embernek, az ijedtében imhogy a böréből ki nem bujt, annyira ráesett a félsz. Ezért egészen a busulásnak adta a fejét, mintha az apja-anyja feküdnék a teritőn.

Csak búsul, csak búsul, egyszer arra vetődik egy obsitos katona s kérdi tőle:

– Mit búsul gazduram?

– Hogyne búsulnék, óh jó ember; mikor egy gazdag embernek tartozom, ki a meghaló-ágyán meghagyta, hogy a legelső éjszaka, mikor leteszik a földbe, a sirjánál én álljak istrázsát és az nap ép ma van.

– Hahó gazduram, ha csak az a baja, kisebb gondja is nagyobb legyen annál! majd kimegyek én a temetőbe, majd állok én ott sirbakot, csak izibe főzzenek egy jó vetett turus galuskát és izibe süssenek meg akkora kolbászt, hogy kertet lehessen vele keriteni, hogy hagy lakjam jól.

Itt a szegény ember az obsitos katona kivánságát teljesitette; a feleségével papos vacsorát készittetett, még pedig olyant, hogy annak az izét, savát-borsát mig a világ világ lesz, a katona sose felejti el.

Hogy jollakott a katona, hogy, mint a duda mikor fölfujták, megtelt a horpasza: ő kigyelme kibandukolt a temetőbe; de eléb kért a szegény embertől egy irdatlan nagy csáti-fát, mely bunkos botnak is beillett volna.

Itt a katona a temetőben mit mit cselekszik, kapja a lelkét, a bunkos botjával egy nagy ebadta várat keritett, annak a várnak a kellős közepébe egy keresztet huzott, mely keresztre aztán ráállott.

Csak áll, csak áll, egyszer ugy éjféltájban jön egy irtoztató nagy fekete bika, mely egyenesen a gazdag ember sirjának állott s azt kikaparta.

Aztán a fekete bika megfogta a gazdag ember tirkóját, megrázta azt erősen, ugyannyira, hogy a csontja és a husa mind kihullott, csupáncsak a bőre maradt a kezében.

Aztán a fekete bika az emberbőrt letette maga mellé a földre, a halottat pedig ismét visszafektette a sirjába s azt ujra betemette, ugy a mint volt.

De ezalatt az obsitos katona az emberbőrt, hogy hogy nem, a várba behuzta. Ez lehetett ugy féltizenkettőre.

A fekete bika csak aztán vette észre, hogy nincs emberbőr. Keresi-keresi, hát látja, hogy a várban egy obsitos katonánál van, pedig, mint már már mondám, az idő ugy fél-tizenkettőre járt, pedig a fekete bikának csak tizenkét óráig volt szabad ideje.

– Add ide, kéri a fekete bika.

– Nem adom, felelt az obsitos.

– Add ide.

– Nem adom.

– Add ide, ha mondom, a mit kivánsz azt adok.

– Egy zsák pénzért odadom.

– No, csak obsitos katona ne volnál, mert ezzel az ördög sem bir, mert ez annál is többet tud; no, no csak keritett várban kereszten ne állnál, tudom hogy ideadnád, tudom hogy megkeserülnéd, hiszem azt az egyet!

Itt a fekete bika aztán térülfordul, elszalad s pár percz mulva elhozta a zsák pénzt.

A fekete bika aztán a zsák pénzt behajította a várba, a katona pedig az ember-bőrt kihajította.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból mi nem, ugy láttam, mint most, ott voltam a hol beszélték, a fekete bika megrázkodik, magára veszi az emberbőrt és a gazdag ember képében elszaladt.

A katona aztán, hogy elütötte a tizenkettőt, utána az egyet, azután a kettőt, nem várta meg, hogy a hasára süssön a nap, hanem ugy pitymallás-felé beállit a szegény ember udvarára.

Koczogtat az ablakon, de senkise hallja, zörget az ajtón, de senkise nyitja.

De a szegény ember fiacskája ébren volt, ki aztán megszólítja az apját ilyeténképen:

– Édes apám! koczogtat valaki.

– Piszt! hallgass fiam, hallgass.

– Édes apám! zörget valaki.

– Piszt! hallgass fiam, hallgass.

A katona megint az ablakra megyen, koczogtat rajta, de senkise hallja, zörget ujra az ajtón, de senkise nyitja.

– Édes apám! megszólal ujra a kisfiu, koczogtat valaki az ablakon.

– Hallgass fiam, hallgass.

– Édes apám, de az ajtón is zörgetnek!

– Hallgass fiam, hallgass.

No ez abban maradt, de az obsitos katona türöm-olaja se tartott örökké, ezért bekiált az ablakon:

– Gazduram, én vagyok.

– Kicsoda? kérdi a szegény ember.

– Én.

– Kicsoda?

– Kicsoda, kicsoda! én az obsitos, kit ma estve oly jól tartott.

– Hát nem vitte el az ördög?!

– Ej, dehogy vitt! nem kellek én még annak sem! hanem ízibe keljen föl, öltözködjék fel, tegye a kalapját a fejébe, galyabitsa a szűrét a nyakába s aztán gyujtson világot, eresszen be, mert ujságot mondok, még pedig nagyot.

A szegény ember aztán kibujt a felesége oldala mellöl a dunna alól, meggyújtotta a fa közé csíptetett tört-fáklyát és az obsitost beeresztette, de eléb az ablakhoz ment, kinézett rajta, hogy valjon valósággal az obsitos-e az, nem az ördög-e az katona képében?

Mondom, hogy beeresztette a katonát, az leült a tűzloczára s azt mondja a szegény embernek.

– No gazduram, van-e egy talicskája?

– Van vitéz uram, van.

– Nem nyikorog-e?

– Dehogy nem, akár a Sunyi hegedűje, akár ez a talicska.

– No, ha nyikorog, kenje meg, mert kimegyünk a temetőbe s egy zsák pénzt hozunk haza, már pedig azt egyátalán nem akarom, hogy országvilág kiálljon a csudálkozásunkra, hogy éjnek idején valjon mit vihetnek azon a talicskán!

A szegény ember aztán a talicskáját megkente s mikor ezzel is készen volt, kimentek a temetőbe, hol a zsák pénzt föltették a talicskára s hazavitték.

Hogy hazavitték, a sok pénzt kétfelé mérték; feleközepe lett az obsitosé, feleközepe pedig a szegény emberé, kinek aztán annyi pénze lett, hogy a számát sem tudta, hanem itczével mérte mint a paszulyt.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings