A MAGYAR INSURRECTIO EMLÉKSZOBRA.
Reading edition
(1897.)
Ez a mai szent nap egy eltemetett óriásnak: a magyar nemességnek megdicsőítő napja!
Erre az egy napra visszaveszem a nevem mellé az ypszilont, melyet az új korszak kezdőnapján, beállva a közmunkások, a polgártársak sorába, nevemből elhagytam s felemelt fővel mondom ki, hogy őseim mind magyar nemesek voltak s apám is ott harczolt a győri csatatéren, mint tisztje a fölkelő seregnek.
Nyolczvannyolcz esztendeig nem volt jobban kigúnyolt név széles e hazában a magyar inzurgensnél, szégyenletesebb folt a magyar történelemben a győri ütközetnél. Soha holt hősöket jobban el nem gyaláztak, mint azt a kilenczszáznyolczvanöt vitézt, a ki a szentkirályi halmokon halva maradt, vérét hazája és királya védelmében oltva.
Az egész győri ütközetről azt hiresztelték, hogy az egy szégyenletes megfutamodás volt, szétmállása a magyar inzurgens seregnek az ellenség első ágyulövésére.
Pedig maga a Győr melletti ütközet két napig tartott s az inzurgens sereg küzdelme a hazánkba betörő ellenség derék hadával, nem kezdődött Győrnél, nem is végződött ott, hanem megelőzte azt öt nappal, minden napot egy csatatérrel jelezve s eltartott Wagramig: egész a hadjárat befejezéséig.
A nemesi inzurgens seregnek alig volt egy hónapi ideje a megalakulásra, ócska fegyverekkel, tökéletlen felszereléssel kellett rögtön szembeszállni a diadalhoz szokott franczia hadsereggel.
János főherczeg vonult a seregével Olaszországból a Duna felé, sarkában a franczia ármádiával. Az ő védelmére kellett kiállni Andrássy tábornoknak, a pesti és veszprémi lovas és gyalog inzurgens-ezredekkel. Két dicsőséges nap jött: a karakói és pápai, közben Rádócz, Szombathely, Takácsi. A mit e napokról a hiteles hadibülletinek följegyeznek, az mind mesének, hőskölteménynek látszik: az elszámlált nemesek neveiből egy polgári lexikon, egy Pantheon telne ki, veres betükkel a hős halállal elestek, arany betűkkel az ország nagyjai, a csapatvezérek; a két Zichy Ferencz és Károly, az Eszterházyak, Andrássy, Erdődy Károly, Teleky Ádám, Festetics, Barkóczy, Dessewffy, Szapáry Vincze, Keglevich, Széchenyi Pál; hát még a birtokos köznemesség: Kisfaludy Sándor, József nádor hadsegéde, Gosztonyi, Salamon, Hegedüs, Földváry, Boronkay, Olgyay, Jeszenszky, Vojnics, Ghilányi, Szeless, Ihász, Hunkár, Luzsénszky, Kandó, Pászthory, Horváth, Radó, Tisza Péter, kik mind csapatjaik élén harczoltak; hát még a közvitézek kifogyhatlan névsora, a kiknek neve után csodái a vitéz tetteknek vannak felsorolva. Egy zászlót, egy ágyút el nem vett tőlük az ellenség: egy sebesült tisztet nem hagytak foglyul elmaradni. Az egész inzurgens tábor csupa jó pajtások tábora volt s középen az egész nemzet jó barátja, József nádor, ki az egész győri ütközetet végig nézte (csak «nézhette», vezéri rangját le kellett tennie). Kiséretéből két hadsegédét elsodorták az ágyugolyók, a harmadiknak, Kisfaludy Sándornak a csákóját csapta le egy golyó a fejéről. A nádor ott maradt az ütközet végéig. Akkor aztán ő vezetett. S az elvonulás volt valóban a napnak a dicsősége.
A franczia részen Caffarelli hadügyminiszter nézte végig az ütközetet s nem fojthatá vissza magába ezt a szót a magyar insurgensekről: «ils sont braves, mais ils ne sont pas encore dressés».
Honnan támadt tehát ez a «gyászvitézek» hire a győri ütközetben részt vett insurgensekre?
Onnan támadt, hogy részeg duhaj csapat, mely közel sem járt a csatatérhez, megpillantotta az útban a sebesülteket szállító szekereket s arra agyonrémülve, megfutamodott, végig ordítva a világot Esztergomtól Budáig, hogy vége van mindennek, levágta a franczia az egész magyar nemességet! Ezt a rémordító csürhét tartóztatta fel Alvinczy tábornok a budai hajóhídnál, nehogy ijedt bömbölésével a Tisza felől jövő insurgens ezredeket is szétriaszsza. Itt mondhatta neki valami gyáva pimasz azt a röpke szót, mely aztán megmaradt az insurrectio emlékmondatának. S a mi népünk ezt hitte el.
S ha még csak a magunk népe hitte volna el.
De nemzetünk rosszakarói siettek ezt a szószátyár torokból okádott gyalázatot azonnal király ő felségével tudatni. S a király nagy felháborodásában erősen dorgáló levelet küldött József nádorhoz az insurgensek ellen.
Ez volt a legfájóbb seb.
A magyar insurgensek erre azzal feleltek, hogy harmadnapra megtámadták az ellenséget a főhadiszálláson s egy vezértábornokát levágva, állásából diadalmasan kiverték.
És rövid idő mulva az insurgens lovasság negyvennégy escadronja állt összpontosítva a Csallóközben, az ellenséget fölkeresni készen.
József nádor rangja teljes pompájában jelent meg a dandárja előtt s azt mondá vitézeinek:
«Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét».
Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenségre fognak indulni.
De nem úgy jött.
Hanem elévonult a faluból egy fényes lovagcsoport. A csoport élén egy délczeg férfi, melle rendcsillagokkal rakva. A király. A táborkar élén.
A meglepett insurgens lovasság harsogó viváttal fogadta az uralkodót. S arra a vezénylő nádor tömeges hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket a táborkar előtt.
Az a nádori levéltárban ereklye gyanánt őrzött kézirat (Kisfaludy Sándor műve) ezeket a szavait őrizte meg a királynak:
«A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a fennálló renden elbámult s benső megelégedését nyilvánítá.»
Még több sor is van odaírva, a miket a censura keresztül húzott! de a miket el lehet olvasni ma is:
«S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta, mint a milyennek azt előtte lefestették s most már megtudta azt is, hogy Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harczoltak.»
Ezeket a szavakat a censura porba temette. E mai napon e királyi szavak kitörnek a porból.
A trónhoz legközelebb álló főherczegek hozzák a babérkoszorút a dicsően elvérzett vitézek számára, a nemzeti kegyelet által emelt emlékszoborhoz.
Ez az igazság diadala itt a földön!
Ennek a babérnak az ága gyökeret fog verni e drága porokban s új babérokat fog a koszorút hozók számára hajtani. Adja Ég!