LUKÁCS MÓRICZ.

SZÜL. 1817 SZEPTEMBER 5-ÉN, MEGH. 1881 NOVEMBER 5-ÉN.

ÉLETRAJZ, BEVEZETÉSÜL MUNKÁI KIADÁSÁHOZ.

1894.

Alig van irodalmunkban valaki, a kire annyira reá illjék az az elnevezés, a melyet az angol literary gentlemannel fejez ki, mint Lukács Móriczra. Nagy műveltségű férfiú volt s nem hiányzott írói tehetsége sem. De se anyagi körülményei, se írói becsvágya nem ösztönözték arra, hogy a tudomány valamely szakának művelésére szánja el magát, vagy egész erejét megfeszítve, az írói pályán küzdjön babérokért. Nem könnyen lelkesült, munkáival mindig elégedetlen volt s az írói pályára inkább barátai ragadták, mint saját erélye. Sok nyelvet megtanult, sok mindent olvasott, de nem valamely kitűzött czélra, hanem inkább csak önművelésére. Érdeklődött a magyar politikai élet minden mozzanata iránt, de tevékenyebb részt nem igen vett benne. Visszariasztotta a tömeg zaja, de még inkább szemlélődő és kétkedő természete. Egy pár megye táblabírájává fogadta ugyan, de országos képviselőjévé soha sem választotta. Ő maga megelégedett, ha irataival küzdhetett a szabadelvű eszmék mellett s a külföldi lapokban védhette hazája ügyét.

Előbb szépirodalommal foglalkozott, majd tudományos tanulmányokat írt s végre politikai czikkeket. De munkássága gyakran évekig megszakadt, részint társadalmi elfoglaltsága, részint családi csapások miatt. Szívesen látott vendége volt a főúri és polgári szalonoknak egyaránt. Szellemes társalgása magához vonzott mindenkit, különösen a nőket, a kik nagyra becsülték nemes szivét és finom modorát. Széles körű levelezést folytatott nőkkel, férfiakkal, különösen barátaival, a kik a magyar irodalom és közélet legkitünőbb képviselői közé tartoztak. A családi csapások mélyen hatottak kedélyére és súlyokat önfeláldozással viselte. Anyja évekig betegeskedett s ő ágyánál tölté éjét-napját. Később nejét hosszas betegségében szintén évekig ápolta s midőn meghaltak, útazásban keresett szórakozást. Ilyenkor tolla pihent s csak barátai unszolására vagy erkölcsi kényszer hatása alatt vette föl újra. De magán az irodalom ügyén mindig részvéttel csüngött s végrendeletében vagyona jó részét tudományos, irodalmi és jótékony czélokra hagyta.

Íme, Lukács Móricz pályája, néhány szóval; életrajza e körvonalakat eleveníti meg.

I.

Lukács Móricz 1812 szeptember 5-dikén született Pesten s részint itt, részint Bresztováczon, atyja temesmegyei birtokán nőtt fel. A Lukács-nemzetség Erdélyből, Erzsébetvárosból származott Magyarországra. A XVIII. század elején négy Lukács jött ki Erdélyből s egyik Temes-, másik Bihar-, harmadik Szabolcs, negyedik Fehérmegyében telepedett meg, mind a négyen birtokot vásároltak s Mária Terézia uralkodása alatt egyszersmind nemességet nyertek. Móricz atyja, vizmai Lukács Gergely Miklós, mint egyetlen fiú, a bresztováczi birtokot örökölte. Jó gazda és művelt ember volt, de nem viselt hivatalt megyéjében s a közpályán máskép sem szerepelt. Néha, télen egy pár hetet Pesten töltött s itt ismerkedett meg a híres szépségű Hilf Rózával, egy nyugalmazott őrnagy és pesti házbirtokos leányával, a kit csakhamar nőül is vett.

De a nőt nemcsak szépsége tüntette ki, hanem ritka műveltsége is. Jártas volt a német és franczia irodalomban, ismeretségben is állott egy pár bécsi íróval, különösen br. Zedlitz J. Keresztélylyel, a ki Pesten és Bresztováczon is meglátogatta. Kellemes társalgónak ismerték, a kinek falusi lakában és pesti szalonjában nem egyszer gyűlt össze igen művelt társaság. Egyetlen fia iránt nagy gyöngédséggel viseltetett, melyben egy szellemes nő egész ideges érzelmessége nyilatkozott. A gyönge testalkatú Móriczot óvta a fúvó széltől is és lelkét minél gazdagabbá igyekezett tenni. Mindig közelében tartva, nem járatta nyilvános iskolába, hanem egy nevelő felügyelete alatt otthon taníttatta. Móricz majdnem tizennyolcz éves koráig inkább csak órákra hagyta el a házi tűzhelyt: a nevelő szobáját és anyja társalgó termét. E körülmények befolytak egész fejlődésére. Az anyai túlságos gond miatt nem válhatott edzett ifjúvá s nem kedvelte az úszás, lovaglás és vívás férfias mulatságait. Annyival inkább kifejlett társalgási képessége és fogékonysága a szellemi foglalkozás iránt. Nevelőjének s a hozzá járó tanároknak és mestereknek kedvencze volt. Könnyen tanúlt és sokat olvasott; a zongorázásban is kitünt. Midőn már jól tudott francziáúl, angolúl, spanyolúl tanúlt s gyakran éjjel is fölvirrasztott. Anyja, hogy korlátozza a virrasztást, nem adott neki éjjelre gyertyát, de ő összeszedte nappal a maradék gyertyákat s mikor mindenki lefeküdt, ezek mellett folytatta tanúlását. A nyarat rendesen Bresztováczon töltötte a család, de a már serdülő Móricz gyakran utazott nevelőjével hol az osztrák tartományokban, hol Szász- és Poroszországban. A szülők semmi költséget nem kíméltek, ha arról volt szó, hogy fiok minél képzettebb emberré váljék. Egy szóval, egy főuri gyermek sem részesült gondosabb nevelésben, mint Móricz, a kinek atyja csak a közép nemesség osztályához tartozott.

Azonban e nevelést a mai értelemben épen nem mondhatni magyarnak. A század elején az iskolai és hivatalos nyelv a latin volt s a műveltebbek nagyrészt németül társalogtak. A magyar nyelvet tanították ugyan az iskolában latinul, de a magyar irodalmat épen nem. A magyar irodalomnak igen csekély közönsége volt s nem hatotta át a társadalom minden rétegét. Az írók egy része még most is latinúl írt vagy németűl. Pest műveltebb társasága eleinte alig vette észre Kisfaludy Károly körének mozgalmait, mely Pestet tűzte ki a magyar irodalom központjául. A Lukács-családban is a német nyelv volt az uralkodó. Az atya és fiú tudott ugyan magyarúl, de csak a cselédekkel beszélt e nyelven. Az anya keveset tudott s inkább csak németűl beszélt. Nem csoda, ha ily körülmények között Móricz előbb ismerkedett meg a német, franczia és angol irodalommal, mint a magyarral, sőt első irodalmi kisérleteit is németűl írta. Maga bevallja ezt egyik beszédében, melyet 1876-ban, a Kisfaludy-Társaság ünnepélyes ülésében tartott.

«Az akkori állapotok illustratiója végett – úgymond – legyen szabad a magam részéről is őszinte és töredelmes vallomást tennem. Első ifjúságomban, noha már ismertem Schillert, Goethét, Schakspere-t, Cervantest, Calderont (az utóbbiakat akkor még német és franczia fordításokból), Zrínyiről, Kazinczyról, Berzsenyiről, a két Kisfaludyról, Vörösmartyról még alig volt tudomásom. Csak Toldynak Handbuch der ungarischen Poesie czímű chresthomathiájából értesűltem, bámulatomra, egy már századok óta lassan fejlődött, gazdag nemzeti költészet létezéséről, oly meglepetéssel, mintha véletlenül egy új világrészre vagy legalább egy ismeretlen szigetre bukkantam volna. Költőink műveivel eleinte csak Majláth és Tretter német fordításai segedelmével ismerkedtem meg, mert beszéltem ugyan folyékonyan a parlagi magyar nyelvet, az irodalmi nyelvet még csak meg kellett tanulnom, a mi akkor nem volt könnyű föladat, mert azon időben még szótár sem volt, mely a folytonosan és tömegesen fölcsirázó új szókat magába foglalta volna.»

Ez időtől fogva az ifjú Lukács szorgalmasan tanúlta a magyar nyelvet és irodalmat. Megkísérelte a magyar írást, versben és prózában. Nem sok idő alatt annyira haladt, hogy néhány görögből fordított epigrammja és keleti gnómája jelent meg a Tudományos Gyűjtemény mellékletének, a Koszorúnak, 1829- és 1830-diki évfolyamában. Úgy látszik, zsengéit szívesen fogadták, barátainak biztatása sem hiányzott, a kik később a magyar irodalom és közélet legjelesebb bajnokai közé emelkedtek. Gr. Teleki Lászlót és Vukovics Sebőt még gyermekkorában ismerte. Báró Eötvös Józseffel, Szalay Lászlóval, gróf Dessewffy Auréllal, Lónyay Menyhérttel és Szentkirályi Móriczczal korán megbarátkozott. A nemzeti casinónak, mihelyt fölserdűlt, szorgalmas látogatója volt. Itt számos új ismeretséget, barátságot kötött. A nemzeti casinó akkor nagyobb szerepet játszott Pest társadalmi életében. Mint új intézmény, központja volt a főváros legműveltebb elemeinek, osztálykülönbség nélkül, és gr. Széchenyi István szelleme volt benne az irányadó. A társalgó termekben meg-megvitatták a politikai, társadalmi és irodalmi kérdéseket. Nem egy új vállalatnak, egyesületnek itt született meg eszméje s nyert közhelyeslést. A legtöbb kül- és belföldi lapokat itt lehetett megtalálni; könyvtára is gazdag volt. Télen havonként bálokat, hangversenyeket rendeztetett az igazgatóság s az itt lakó vagy átutazó legjelesebb művészeket megnyerte a közreműködésre. Trefort 1834-ben ily hangversenyben látta először Lukácsot, mint huszonkét éves ifjút, a rendezők között. Ő ismertette meg később Trefortot Szalayval. De nem csak a fiatal írók között voltak ismerősei. Bertha Sándor elvezette Vörösmartyhoz, Bajzához, Toldyhoz, a kik – mint önéletrajzi töredékében maga mondja – pártfogóivá váltak és magyar iróvá avatták. S csakugyan 1834 óta gyakran találkozunk a nevével a Társalkodó, Aurora, majd az Athenaeum és Árvizkönyv hasábjain. Byronból fordított néhány nagyobb és kisebb költeményt, egy pár töredéket Child Haroldból és az Elváltozott idomtalanból; Bulwerből szintén fordított egy költeményt és némi prózát s egyszersmind megismertette a magyar közönséget a híres regényíró pályájával.

E műfordítások némi figyelmet keltettek. Byronból Lukács előtt senki sem fordított magyarra s különösen az Aurórában és Athenaeumban megjelent darabok sikerültek is. Byront nehéz fordítani, tömör nyelve, kifejezéseinek erélye, rajzainak ragyogó szinezete miatt sok nehézséggel kell megküzdenie annak is, a ki teljesen birja a verselés technikáját. Lukács első kisérletein látszik is a küzdés a nyelvvel, a nem eléggé biztos kéz, de évről-évre erősbül verselő készsége és biztosabbakká válnak a jellemző kifejezések. Mind a mellett, épen a siker küszöbén, fölhagyott Byron fordításával és P. Horváth Lázárnak engedte át a tért, a kinek kisérletei a negyvenes évek elején teljesen elhangzottak. Az könnyen érthető, hogy Lukács csekély számú fordításai és Horváth Lázár erőlködései nem tehették népszerűvé Byront a csak magyarúl olvasó közönség előtt, de azt már nehezebb megérteni, hogy Byron általában oly csekély hatással volt a magyar költészetre, holott nemcsak a franczia és német, hanem a lengyel és orosz költészetre tett nagy hatását is lépten-nyomon kimutathatni. A magyar politikai és társadalmi viszonyok magyarázzák meg leginkább e jelenséget. Az elnyomott lengyel, forradalma előtt, tele volt forradalmi vágygyal, mint eszményre tekintett e viharos kedélyű, szabadságszerető lordra, a ki a görög függetlenségi harcz küzdelmei közé siet s ott leli halálát, később pedig, midőn a forradalom kitört, Varsó elesett, a szétszórt bujdosók bő táplálékot találtak az angol költő világfájdalmas pessimismusában. Az orosz költőre, bár más helyzetben volt, szintén mélyen hatott Byron szelleme. Egy még fejletlen nép és egy önkényes uralkodó, túlfinom, de nagyrészt romlott aristocratiája körében, hol a katonai és hivatalnoki pályából állott az egész közélet, a magasbra törekvő szellem föl nem találhatta eszményeit s örömest merített Byron búskomorságából és keserű humorából. Puskin és Lermontoff költészete e hangulat kifejezései. Magyarországon volt közélet, habár korlátolt határok között; legalább a megye- és országgyűlésen kibeszélhették magokat az emberek. Széchenyi föllépte óta fölébredt a reformvágy is s inkább az optimismus, mint pessimismus áradt el a kedélyeken: a jövőbe vetett erős hit lelkesítette a nemzetet. A költők mélyen érezték a jelen nyomorát, de vagy a múlt dicső emlékein, vagy a jövő derengő reményein merengtek, világfájdalom helyett hazafifájdalom töltötte el keblöket és részvét a jelen küzdelmei iránt. Mindez nem engedte, hogy búskomorságba sülyedjenek vagy világfájdalmas gúnyban törjenek ki.

Ily körülmények között annál inkább föltűnik, hogy épen Lukács lelkesült Byronért, a ki míg egyfelől teljesen osztozott honfitársai törekvéseiben, addig másfelől épen nem élt át viharos ifjúságot. Mi vonzhatta őt annyira Byronhoz? Keveset tudhatni ifjúkori élményeiről. Nem igen volt közlékeny mind arra nézve, a mi szívviszonyait illette; a forradalom előtti összes levelezését elégette, midőn Windischgrätz 1849 első napjaiban Buda-Pestet elfoglalta, forradalom utáni levelezése pedig külföldi utazása alatt elkallódott háza padlásán. Naplót soha sem írt, halála előtt emlékiratokba kezdett, de a halál meggátolta a folytatásban. Azonban egy bizonyos. Kora érett ifjú volt, kétkedő, érzékeny szívű és pessimista, mint férfiú korában is. Úgy látszik, nem egyszer csalódott. Egyetlen fönmaradt eredeti költeményét egy hűtelen baráthoz intézi. Gazdag benső életet élt, de hajlamai, érzései, szenvedélyei nem igen mentek át tettbe s magába temette csalódásait. Semmitől sem félt annyira, mint a nevetségessé válástól. Kerülte a küzdelmet s egész életén szenvedőleges természetű maradt. Egy ily léleknek jól esett elmerengeni egy rendkívüli szellem búskomorságán s bámulni, sőt írigyelni benne a szenvedélynek azt az erejét és bátorságát, mely a világgal szembeszáll. Ez tette Byront kedvencz költőjévé, ez ösztönözte őt fordítására s nem annyira széptani érdek vagy műfordítói becsvágy.

Azonban a meghasonlott kedélye lassanként csillapodott. A minél több oldalú műveltségben keresett vigaszt s néhány társadalmi, jogi és történetphilosophiai tanúlmányt kezdett írni. A politikai küzdelmek is hatottak reá s mind szorosabb barátság fűzte az ellenzék vezérférfiaihoz. Így hagyott föl Byron fordításával s a mit később Popeból és Cervantesból fordított, az alig volt egyéb, mint némi kötelesség teljesítése. A Kisfaludy-Társaság ugyanis 1842-ben tagjának választotta, el kellett foglalnia székét s e czélra fordította le Popenak a Műbírálatról írt tankölteményét; szintén ez időtájt indította meg a társaság Külföldi Regénytárát s fölkérte őt, hogy fordítsa le Cervantes valamelyik regényét, mert Cervantestől semmi sincs irodalmunkban. Így keletkezett a Bőkezű szerető fordítása, de ezzel egyszersmind végkép búcsut mondott műfordításnak, szépirodalomnak egyaránt, s többé nem vett részt a társaság munkásságában. Mégis e társaság volt az, mely folyvást őrizte emlékét s midőn élte alkonyán, szeretett nejét elvesztve, megtörötten érkezett vissza hazájába, hosszas külföldi tartózkodása után, rokonszenvvel üdvözölte s az épen akkor elhúnyt Toldy helyébe elnöknek választotta. Az elnöki székből szólott egy pár ünnepélyes ülésen utolszor a közönséghez. A kis csemete, melyet ifjú korában elültetett, terebélyes fává nőtt, melynek árnyában megpihenhetett a fáradt vándor.

II.

Lukács Móricz nemcsak az elemi és középiskolai, hanem az egyetemi tanulmányokat is a szülői háznál végezte. Tanárok jártak hozzá s vezetésök alatt és saját szorgalmával biztos alapot vetett műveltségének. Úgy látszik, a királyi táblára sem esküdött föl juratusnak, hogy a magyar köz- és magánjogból szigorlatot tegyen, a mit akkor nemcsak az ügyvédjelöltek tettek le, hanem a fő- és közép-nemesség ifjai is, a kik közpályára akartak lépni. De ez nem akadályozta tizenkilencz éves korában (1831) Krassómegyében tiszteleti aljegyzővé s Temes-, Csanád- és Csongrádmegyék táblabírájává kineveztetését. Úgy látszik, atyja óhajtotta, hogy a megyén szerepeljen s ott hivatalt vállaljon. De a fiúnak ehhez épen oly kevés kedve volt, mint a gazdaság vezetéséhez s már 1832-ben anyjával együtt visszaköltözött Pestre. De mégis, hogy teljesítse atyja kivánságát, Pestmegyében tiszteleti aljegyzőséget vállalt s 1836-ban egy évig pontosan szolgálta a megyét. Azonban atyja a következő évben meghalván, végkép visszavonúlt a megyei szolgálattól. Megjelent ugyan néha úgy Temes-, mint Pestmegye gyűlésein, ha valamely fontos tárgy volt szőnyegen, de inkább csak szavazni ment oda, mint szónokolni. Csak egyszer szólalt föl hosszasabban és nagy hatással Temesmegye közgyűlésén, midőn Lovassy és társai az 1832–36-diki országgyűlés végével elfogattak s a megyék sérelmi fölirattal fordúltak a kormányhoz. Az atya halála más változást is okozott a családban. Móricz nem akart se gazdálkodni, se a bérlőkkel vesződni, ez okból csakhamar eladták falusi birtokaikat s tőkepénz kamataiból s a Bécsi-utcza sarkán levő pesti ház jövedelméből éltek, melynek anyja egy harmad részben birtokosa volt.

A magyar írók között alig volt függetlenebb helyzetű ember, mint Lukács; egészen a tudománynak, irodalomnak s a közügyeknek élhetett. Élt is mind a háromnak, de egyikhez sem vonzotta szívós becsvágy, erősebb szenvedély. A tudomány és irodalom neki részint önmívelődés, részint szórakozás volt, a közügyekben való részvét pedig kötelesség, melyet hite szerint, bizonyos pontig, minden, akár születésénél, akár becsérzeténél fogva nemes magyar ember teljesíteni tartozik. De volt még egy kötelesség, melyet mindennél főbbnek tartott: beteges anyjának gondozása. Ritka szép viszony fejlődött ki fiú és anya között, mely egész a sírig tartott. A jó fiú sok időt töltött anyja körében: olvasott neki, mulattatta, segített dolgai elintézésében, körüle gyűjtötte kedvelt társaságát, kitalálta gondolatait s óhajtását teljesíteni igyekezett. Maga sem volt kiváló egészségű, épen azért mértékletes életet élt s e tekintetben anyja épen úgy őrködött fölötte, mint ő anyja fölött.

A casinóban, szalonokban és baráti körben egyaránt szívesen látott vendég volt. Nem föltünő, de minden esetre érdekes alak. Elég magas és karcsú termet, mely idős korban sem hajlandó hízásra, egy kissé beteges, halvány arcz, szőkébe játszó gesztenyeszín haj, bajusz, szakáll, mely inkább csak az áll körül sűrűbb, éles kék szem, némi búskomolyság az arczon, némi merevség a magatartásban. De az éles nézés, búskomolyság és merevség csak hamar szelidült vagy épen eltűnt, ha társalogni kezdett. Nagyon értette a társalgás művészetét, melybe ösztön, tapintat, gyakorlottság gyermekségétől fogva mintegy belé oktatták. Kellemesen szállott egyik tárgyról a másikra, napi eseményekről irodalomra, művészetre, családi ügyekről társadalmi elmélkedésekre és politikára, keresettség és köznapiság nélkül. Komolyabb vagy vidámabb hangulata mindig változatos volt, de soha sem bonyolódott vitába, nem emelkedett az érzelmességig vagy épen pathoszig. Elmésségét sem fitogtatta, épen nem volt gúnyos, megelégedett egy-egy jóakaratú élczczel s különösen óvakodott attól, hogy valami olyat mondjon, mi a társaság bármelyik tagját kellemetlenül érintené. A nők kiválóan kedvelték és becsülték, mert ismerte a bizalmasság határát s bár rendkívüli előzékenységgel viseltetett irántok, soha sem tűnt fel udvarló színében. Azt a lélektanilag alapos megjegyzést, hogy nővel való barátságunk vagy szerelmünk kezdete vagy utójátéka, senki sem czáfolta meg fényesebben, mint ő. Innen hosszú barátsága számos derék és szellemes nővel, melyet semmi félreértés meg nem zavart s a rágalom is megkímélt.

Az illemszabályok megtartása szokássá, mintegy második természetévé vált s ezt másoktól is megkívánta. Hamar és észrevétlen szakított bárkivel, a ki e tekintetben nem volt szabatos irányában. A szabatosságot szóban, cselekvésben és önmaga tiszteletét udvariassággal s a mások tiszteletével egyesítette. Semmi sem volt benne a gavallérból, még kevesebb a piperkőczből, de gentleman igyekezett lenni tetőtől-talpig. Gondosan öltözködött, de került minden feltűnést s megelégedett az egyszerű választékossággal. A pazarlástól épen oly távol állott, mint a fösvénységtől. Jövedelmét soha sem költötte el egészen; a megtakarított fölöslegből örömest áldozott közjóra s juttatott a szegényeknek is. Nem voltak költséges szenvedélyei, aránylag könyvekre költött legtöbbet, de inkább csak kedvencz szerzői műveit vagy a tanúlmányaihoz szükségeseket vette meg, az irodalom újdonságait, a külföldi folyóiratokat a nemzeti casinóban olvasta, melynek könyvtárát szorgalmasan látogatta. Az Akadémia üléseit sem hanyagolta el, melynek 1839-ben levelező tagjává választatott, sőt Szalay Lászlót, az Akadémia jegyzőjét (1837–1847) nem egyszer helyettesíté, ha az akadályozva volt tiszte teljesítésében.

A harminczas évek végén általában sok időt töltött Szalay László, báró Eötvös József és Trefort Ágoston társaságában. E kiváló fiatal emberek élénk hatással voltak reá, s jeles műveltsége és nemes szíve csakhamar megszerezte barátságukat. Szalay szépirodalmi rövid pályája után jogi és politikai tanúlmányokba merült. Eötvös épen akkor lépett a politikai és regényírói pályára. Trefort nyugtalan természete minden iránt érdeklődött, de leginkább nemzetgazdasági és társadalmi kérdésekkel foglalkozott. Lukács kétkedő és pessimista lévén, ritkán osztozott barátjai álmodozásaiban, de néha a siker reménye nélkül is követte kezdeményezésöket s támogatta vállalatukat. Trefort haza érkezvén külföldi útazásából, sokszor panaszolta, hogy mily kevéssé érdeklődnek nálunk a képzőművészet iránt s általában e tekintetben mily fejletlen ízlésünk. Azt nem remélhetni, hogy az állam tegyen valamit, tenni kell tehát társadalmi úton, egy művészeti egyesületet kell alapítani, műtárlatok rendezésével, megvásárolt képek kisorsolásával s műlapok kiosztásával föl kell ébreszteni a szunnyadó művészi érzéket, egyszersmind tért nyitva a fejlődő tehetségeknek. Trefort kezdeményezésére így alakult meg a magyar művészeti egyesület, mely csirája volt a mai képzőművészeti társulatnak. Lukács szóval és tettel sokat tett ez egyesület fölvirágzására. Tagokat, adományokat gyűjtött s maga is áldozott. E mellett a külföldi lapokat értesítette művészeti mozgalmainkról, s itt fejezte ki legelőször azt az óhajtást: vajha Eszterházy herczeg Bécsből Pestre hozatná becses képtárát, a mi egy pár évtized mulva csakugyan teljesült is.

Eötvös 1839-ben a párisi Le livre des cent et un mintájára Árvízkönyvet indítványozott, az 1838-diki árvíztől sok kárt szenvedett Heckenast Gusztáv, kiadó-könyvárus, fölsegélésére. Lukács műfordítással támogatta e vállalatot, melyet Eötvös Karthausija oly népszerűvé tett. De még élénkebb részt vett egy negyedéves folyóirat megindításában, melyre Eötvös, Szalay és Trefort egyesültek. Irodalmunkban e század két első tizede óta épen nem hiányoztak az irodalmi és tudományos folyóiratok, sőt a hanyatló Tudományos Gyűjtemény pótlásául maga az Akadémia indította meg a Tudománytárt. Azonban teljesen hiányoztak nálunk az Angol- és Francziaországban annyira kedvelt szemlék, melyek az élet és irodalom, a politika és tudomány kapcsolatának képviselői s mintegy közvetítők a szaktudomány és a művelt közönség, a hazai és külföldi irodalom közt. Eötvösék előtt ez lebegett, nemcsak tartalom, hanem külalak tekintetében is. Azonban némikép eltérve mintájoktól, legfőbb czéljok az volt, hogy a reform kérdéseit emelkedettebb és tudományosabb szempontból tárgyalják s az európai eszmék áramlatát közvetítsék a magyar közönséggel. A negyedéves folyóiratot Budapesti Szemlének nevezték el s Heckenast vállalkozott kiadására, abban a reményben, hogy Eötvös azt talán épen olyan népszerűvé fogja tenni, mint az Árvízkönyvet. A szerkesztők dolgozótársak után láttak s legelőször is Lukácsot kérték föl, a kiről tudták, hogy kedvelője a külföldi szemléknek, sok új könyvet olvas s ízlésénél és világos írásmódjánál fogva épen alkalmas essay-írónak. Lukács pessimista hajlama nem jósolt sikert a vállalatnak s nem is akart részt venni benne. Nem hitte, hogy a tisztán magyarul olvasó közönség tetszését megnyerjék a külföldi essay-k mintájára írt czikkek. Aztán elég írója sem lesz a folyóiratnak, négyen pedig legföljebb egy évig ha kitarthatják. Mindamellett társai rábeszélésére hozzájok csatlakozott s két essayt írt a megindítandó folyóirat számára. Jóslata azonban beteljesedett. A folyóiratnak oly kevés előfizetője volt, hogy a kiadó az első félév után, 1840 júliusában, megszüntette s így csak két kötet jelenhetett meg belőle. Tizennyolcz évnek kellett eltelnie, hogy ugyanazon czímmel újra föléledjen, elébb báró Sina Simon, majd az Akadémia támogatásával. A közönség most több részvéttel fordúlt hozzá, essay-író is több volt, bár ez irodalmi műfajt a mai napig is sokkal kevesebben művelik, mintsem kellene. Lukácsot ott találjuk az újabb Budapesti Szemle dolgozótársai között is; szintén két nagyobb essayvel gazdagította tartalmát.

Az essay sem értekezés, sem kritika, de mindegyikből olvaszt magába annyit, a mennyit czélja vagy alapeszméje megkíván. Valami közép a kisebb könyv és nagyobb hirlapi dolgozat között, leginkább az irodalmi forma erejével és hathatósságával igyekszik föltüntetni a tudomány újabb haladását s jellemezni, ha kell bírálni, az irodalom újabb mozgalmait s legkitünőbb képviselőit. Eredetének szerény nevénél fogva nem sokat igérő és követelő, de nem egyszer több akar lenni kísérletnél. Formája szabad és változatos a tárgy természete s az író czéljai szerint, de mindig az előadás bizonyos komoly művészetét tartja szem előtt, mely különbözik a tudomány közönséges népszerűsítésétől. A legtöbbször újabb könyvet vagy könyveket vesz kiinduló pontúl s tartalmuk lényegét dolgozza föl világosabb és áttetszőbb alakban, mint azt magok a szerzők, a részletes fejtegetésnél fogva, tehették. Gyakran nem elégszik meg ennyivel; bírál s egészben vagy részben véleményt véleménynyel állít szembe. Néha csak alkalmúl vesz föl valamely újabban megjelent könyvet, hogy attól egészen függetlenűl fejtse ki nézetét az illető tárgyról. Máskor levél- vagy okirat-gyűjteményeket ismertet, de úgy, hogy az illető kornak vagy egyénnek rajzát kísérli meg valamely legérdekesebbnek látszó szempontból. Nem egyszer függetlenül minden új jelenségtől, de új szempontból kisérli meg valamely kérdés fejtegetését vagy korszak, egyén jellemzését, föltéve az olvasóról az előleges ismereteket. De hosszas volna előszámlálni az essay minden árnyalatát. Az angol és franczia igen kedveli e műfajt, mint a tudomány egyik irodalmi formáját; a legkitünőbb írók is mívelik, sőt a szaktudósok sem vetik meg, a művelt közönség pedig ily czikkek útján értesül a tudomány és irodalom újabb fejlődéséről. Innen, mást nem is említve, a franczia Revue des deux Mondes s az angol Edinburg Review nagy népszerűsége egész Európában.

Lukács legtöbbször néhány új könyv alapján fejteget valamely tárgyat vagy kérdést, de folyvást bírálva a különböző véleményeket. Azonban van olyan essayje is, mely egy új könyv tartalmának lényegét nagy vonásokban tárja az olvasó elé, vagy pedig könyvismertetéstől függetlenűl terjeszti elő valamely kérdés újabb állását az európai irodalomban. A régibb és újabb Budapesti Szemlében megjelent dolgozatai leginkább essay-k, a Tudománytárban és Athenaeumban közlöttek hajlanak az értekezések felé. Általában Lukács ereje inkább a szerkezetben nyilatkozik, mint az előadás különösebb kellemében vagy a stil hathatósságában. Jól érti, hogy mennyit és mit ölelhet föl dolgozatának terjedelméhez képest. Erős érzéke van a lényeges, a jellemző iránt. A részek arányosan emelkednek, a fejtegetés világos, szabatos s oly kevéssé dagályos, mint száraz. Azonban néha küzdeni látszik a nyelvvel, kivált oly eszmék kifejezésében, a melyek körébe tartozó műszóink akkor még nem voltak megállapítva. Minden esetre Lukács a magyar essay-irodalom úttörői közé tartozik; majd mindenik essayje némi feltünést keltett, mert vagy oly kérdést tárgyalt, melylyel még senki sem foglalkozott irodalmunkban vagy az európai tudomány újabb fejlődését ismertette s így folyvást hézagot pótolt. Valóban e dolgozatok még maig sem vesztették el érdeköket s van köztök egy pár olyan, melynek tárgyáról azóta sem írt senki íróink közül bővebben és alaposabban.

Az állati magnetismus és viszonya a lélek- vagy kisértet-látáshoz czímű essayvel lépett föl először, mint oly tárgygyal, melylyel élénken foglalkozott akkor a külföldi irodalom. Társalgó-termeinkben nem egyszer beszéltek róla s nekünk is meg voltak magnetikus látnokaink, betegeink és magnetisáló orvosaink. Lukácsot érdekelte a tárgy, megismerkedett irodalmával s észrevételeit a közönség elé tárta. Tudta, hogy oly kérdéshez fog, melyet meg nem fejthet, de tájékozni akarta magát és olvasóit. Ezért előadta és megbírálta mind azon hypothesiseket, melyeket az állati magnetismusra nézve eddig fölállítottak, s a szerinte legvalószínűbbet is bíráló és fejlesztő megjegyzésekkel kísérte. «Hátra van még – úgymond – hogy az előadott magyarázatok viszonyos becséről nyilatkozzam, mert általános becsről vagy épen teljes bizonyosságról itt szó sem lehet. A jelen s mindazzal rokon tárgyban a kritika tiszte arra szorúl, hogy azon megfejtési próbának adja az elsőséget a többiek fölött, mely a tapasztalás és észlelés által nyert legtöbb adatra alkalmazható. Az előadott magyarázatok közül ugyan egy sincs, mely ellen kifogásokat ne lehessen tenni vagy mely az állati magnetismus valamennyi jelenségeit kielégítőleg megfejtené s ha mi ezek közül egyiknek a többiek fölött elsőséget adunk, ennek czélja nem az, hogy további tudományos vizsgálódást fölöslegesnek állítsunk, hanem csak azon gyakorlati hasznot várjuk attól, hogy a tapasztalás által nyújtott adatok megítélhetését egyszerűsíti, minthogy az eléggé fölvilágosított tüneményeket elmellőzhetvén, figyelmünket szorosan azokra fordíthatjuk, melyek még homályosabbak, magyarázatlanok s eligazodhatunk az iránt, ha vajon a hibát az eseteknek nem eléggé gondos észlelésében, nem eléggé lelkiismeretes közlésében vagy pedig a magyarázat hiányosságában kell-e keresnünk, s ha a körülmények ez utóbbit tennék hihetőbbé, meg kell ítélnünk, ha vajon további szemlélődés e tünemények alapokairól az előbbi módosításával lehetne sikert reményleni vagy egészen új alapból kell-e kiindulni valamennyi tünemények megfejtésében?»

Lukács e módszert másnemű tanulmányaiban is követi, hol biztosabb alapon mozoghat. Kétkedő elméje soha sem indúl ki előre elfogadott elvből, elfogulatlanúl bírálja mindenütt a különböző elveket és rendszereket s annak sem titkolja árnyoldalát, a melyhez leginkább hajlik. Elárulja, hogy az igazság keresése előtte fontosabb, mint maga az igazság; mintegy előttünk tanul, gondolkozik és nyugszik meg valamiben, ha ugyan megnyugszik. A Büntető jogi theoriák czímű tanulmánya is ilyen. Három kérdést fejteget, régibb és újabb munkák alapján. Honnan ered az állam joga, hogy büntessen? Mi czélja a büntetésnek? Mily módok sikeresek e czél elérésére? Az első kérdést illetőleg, bírálat alá veszi az úgynevezett szerződési és védelmi elméleteket s mindkettőről kimutatja, hogy oly valamit akarnak bebizonyítni, a mi lehetetlen. Az állam büntető jogának kezdettől fogva mindenkitől való elismerése oly erkölcsi tény, mely önmagát igazolja, különben a büntető jog eredetének kérdése összevág az állam és jog eszméivel, melyek együtt születtek, fejlődtek s egymást táplálják. A második kérdésre, hogy mi a czélja a büntetésnek, szintén az igazság és haszon elveinek bírálatával felel, melyeknek elsejét Kant állította föl, másodikát pedig Bentham. Inkább a Bentham elvét fogadja el, mint a Kantét, de némely módosításokkal, melyeket nem tart az elv lényegével ellenkezőknek. A harmadik kérdésre nézve, hogy mily eszközök sikeresek a czél elérésére, szintén birálat alá veszi a különböző büntetőjogi rendszereket: a bosszúállási, a kárpótlási, megelőzési, javítási, intési rendszereket s úgy hiszi, hogy mindenikben rejlik valami része az igazságnak, de egyszersmind a tévedésnek is, tudniillik, hogy a czélra vezető útakat magával a czéllal cserélik föl. A közhasznot s az ezzel kapcsolatos közbátorságot csak úgy érhetni el, ha a büntető hatalom a körülmények szerint mindazon módokat fölhasználja, melyek czélszerűeknek mutatkoznak. Ezért a különféle rendszerek közül, a viszonyokhoz, a bűn neméhez, a bűnös egyéni jelleméhez képest, hol egyik, hol másik kitünőbb figyelemre méltó, de bármelyiket kizárni, a közjó és haszon tetemes csorbítása nélkül, nem lehet. Így kibékítve a különböző rendszereket, a büntetésnek mértékét és nemeit tárgyalja, leginkább Bentham nézeteihez csatlakozva, s azoknak némely hézagait pótolva. A büntetés nemei közt a halálbüntetéssel bővebben foglalkozik, elősorolja a mellette és ellene szóló okokat, s bár eltörlését óhajtja, kétkedő és aggályos természetéhez híven, abban állapodik meg, hogy ha nem törülhetni is el egészen, csak kevés esetre kell szorítani.

E tanúlmány a kor mozgalmainak volt szülötte s egyszersmind a korra is kívánt hatni. Büntető törvénykönyvünk reformját mind hangosabban követelte a közvélemény s az 1840. országgyűlés már bizottságot is küldött ki egy új büntető törvénykönyv és fogházjavítási terv kidolgozására. Az akadémia ugyanekkor következő pályakérdést tűzött ki: «Határoztassék meg a büntetés értelme és czélja, adassanak elő annak biztos elvei és ezekhez alkalmazható nemei, fejtessék meg, találhat-e köztök helyet a halálbüntetés és mely esetekben; mily sikerrel gyakoroltatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban». Lukács nem pályázott az akadémiai díjra, melyet Szemere Bertalan nyert el s még a pályadíj odaitélése előtt adta ki tanúlmányát, mert szükségesnek tartotta, hogy minél több oldalról világíttassék meg e kérdés irodalmunkban, s reformmozgalmunk minél több eszmei tartalmat nyerjen. Nem elégedett meg a büntető elméletek ismertetésével és bírálatával, a fogházjavítást is tanulmánya tárgyává tette. Báró Eötvös Józseffel szövetkezve, 1842-ben egy terjedelmes röpiratot írt és adott ki.3) E röpirat azon elvekből indúl ki, melyet Lukács már tanúlmányában kifejtett s fogházaink állapotját tárgyalva, bőven ismerteti a külföldi javítási kísérleteket, különösen a pænitentiarusi rendszer kifejlődését s mint ennek híve, kettős kiágazása között, a hallgató rendszer mellett foglal állást, szemben a magánrendszerrel. Úgy látszik, hogy mindaz, a mi e röpiratban a büntetőjogi elméletekről szól, a Lukács munkája, valamint az adatok összegyűjtése is, ellenben fogházaink állapotának bírálata s a hallgató rendszernek fényes dialektikája Eötvöstől származik.

Ily, a kor kérdésével kapcsolatos tanúlmányai Lukácsnak még a következők: A városok szerkezete külföldön. Néhány szó a socialismusról. Néhány eszme az egyesületi jog körül. Az elsőben a külföldi városok szervezetével ismerteti meg a magyar közönséget, épen akkor, a midőn a városok rendezésével kezd foglalkozni a közvélemény s nemsokára az országgyűlés is. A második, a melyet az Akadémiában olvasott föl, nem sokkal megválasztása után, szerény czíme mellett is először tárgyalja irodalmunkban behatóan, bár röviden, a socialismus elméleteit, azzal a tárgyilagos és kétkedő módszerrel, mely annyira sajátsága volt. A harmadik tulajdonkép egy hosszabb levél, melyet Bajzához, a Nemzeti kör Ellenőr czímű és Lipcsében megjelent ellenzéki almanachjának szerkesztőjéhez intézett. Mentegeti magát, hogy nagyobb dolgozatot nem küldhet, de nem akarván kimaradni az almanach írói közül, levél alakjában mond el egyet-mást az egyesületi jogról, melyet az Apponyi-kormány szabályozni akar. Kiemeli e jog fontosságát, különösen hazánkban, midőn a társadalom kénytelen az egyesülés terén sok olyat megtenni, a mit a kormánynak kellene. Nem tartja szükségesnek, sőt veszélyesnek a szabályozást, midőn a kormány felügyeleti jogánál fogva megszüntethet minden visszaélést e téren is.

De írt Lukács tisztán irodalmi és tudományos essayket is. Még a negyvenes években sikerrel ismertette a Tudománytárban Guizotnak Histoire général de la civilisation en Europe híres munkáját, Az újabb polgárisodás elemei Európában a római birodalom bukása után czím alatt. Ez az egyetlen essayi között, mely megelégszik az ismertetett könyv fő eszméinek visszatükrözésével és tartózkodik minden bírálattól. Kár, hogy Guizot munkájának csak néhány szakaszát öleli föl, s bár igéri a folytatást, de abban hagyja. Nem ily csonka s általában másnemű két utolsó essayje: A román nyelvek átalakulása; Róma régi történeteinek hitelessége és eredete. Lukács a forradalom után több évet töltött a külföldön, beutazta Olasz-, Spanyol- és Francziaországot s mindkét tanúlmányra úti élményeiből merítette a tárgyat. Fiatal kora óta kedvencz tanúlmánya volt a franczia, olasz és spanyol nyelv és irodalom s most e nemzetek földjén élve, a tájszólásokat is kezdte tanulmányozni s egyszersmind olvasgatta Raynouard, Sismondi, Schlegel A. V., Diez idevágó munkáit. Azonban tanulmányai eredményét bajosan bocsátotta volna közre, ha erre a körülmények nem kényszerítik. Lukácsot még folyvást nem becsvágy vezette az írói pályán, csak ismeretszerzést és élvezetet keresett tanúlmányaiban s vagy barátai unszolására, vagy valamely körülmény nyomására volt szükség, hogy megírja azt, a mivel épen foglalkozott. Most is így történt. Az akadémia 1858-ban uj szervezetet nyervén, Lukács a történeti és jogtudományi osztályból a nyelv- és széptudományi osztályba tétetett át s egyszersmind ez osztály tiszteleti tagjává is választatott. Itt is fölolvasással akarván székét elfoglalni, a romanistika körében tett újabb tanulmányait dolgozta föl székfoglalóvá. A román nyelvek alakulásának műfolyamát tünteti föl e dolgozat, mind történeti, mind nyelvészeti szempontból, az újabb nyelvhasonlító módszer segélyével; irodalmunk egyik hézagát töltötte és tölti be máig is.

Róma régi történelméről írt essayje Rómában töltött napjainak emléke. Utazásai közben kétszer tartózkodott huzamosabb ideig Rómában, s környezve egy nagyszerű múlt emlékeitől, maga is visszafordúlt kora ifjúsága tanúlmányaihoz, melyektől későbbi éveiben elvonták a kor égető kérdéseivel szorosabb kapcsolatban álló tanúlmányok. Most különösen érdeket talált abban, hogy Róma történelmét a helyszínén tanulja s róla a Capitolium halmain, a Forum romanum oszlopai és diadalívei között elmélkedjék. Olvasmányait és tanúlmányait folytatta Rómából távozása után is, s midőn haza jött, Csengery fölszólítására, földolgozta a Budapesti Szemle számára. Ez tartalmilag és formailag legjelesebb essayje. Világosan s az érdeket folyvást fokozva tárja az olvasó elé a kérdés leglényegesebb pontjait, biztosan csoportosítja a tényeket és véleményeket és stílje is sokkal elevenebb. Vizsgálja Róma legrégibb történelmének forrásait, külső és belső hitelességöket; előadja példákkal világosítva, hogy, különösen a királyok korszakában, lépten-nyomon oly adatokra találunk, melyek vagy lehetetlenek, vagy egymással ellenmondásban vannak vagy merő képtelenségek. A köztársaság régibb történelmében már nincsenek oly sokfelé ágazó eltérések, oly kiáltó és szembeszökő képtelenségek s betölthetlen hézagok. Nem lépünk ugyan még történelmi térre, de közeledűnk feléje; mind a mellett itt is elég sok még az ellenmondás, csodás tény és chronologiai zavar. Így tájékozva olvasóit a kérdés lényegéről, megismerteti egyszersmind azon hypothesisekkel, melyeket régibb és újabb írók Róma régi történelme anyagának származására nézve fölállítottak. Perizonius és Niebur régi elveszett népkölteményekből származtatják, – Schlegel, Dahlman és mások görög regényírók koholmányaiból; Schwegler és ő előtte Vico, habár csak homályosan kifejtve és következetes alkalmazás nélkül, rege-alakba öltöztetett hypothesisekből vagy ætiologiai és etymologiai mythosokból; és végre Levis közönséges értelemben vett szóbeli hagyományból s ennek természetes átalakulásából. Már most az a kérdés, vajon a vitatkozó tudósok közöl melyiknek van igaza? Lukács, híven kétkedő, s ha lehet, egyeztető természetéhez, nem haboz kimondani, hogy mindeniknek s egyiknek sem. Mindenik helyesen jelöli ki a hagyományos történelem egy-egy forrását, de tévednek abban, hogy mindenik a maga kedvencz forrásából származtatja, ha nem is kirekesztőleg, de kiválóan az egész anyagot. Lukács azt hiszi, hogy mindez elemek lényeges befolyással voltak Róma legrégibb történelmének alakulására, legfeljebb az arány, a több vagy kevesebbség körül foroghat a kérdés, de ennek meghatározása épen oly nehéz, mondhatni lehetetlen, mint a korszak való eseményeinek tudományos reconstruálása.

E tárgyról is Lukács tanulmánya az egyetlen dolgozat irodalmunkban s még mennyi hézagot töltött volna be, ha a negyvenes évek elejétől fogva egész haláláig, folyvást irodalmunk ez ágát műveli, de épen oly hamar búcsút mondott az essay-írásnak, mint elébb a műfordításnak s egy pár évig egészen a hirlapírásra adta magát. Munkássága körét változtatva, azt hitte, hogy az újabbal többet használhat a közügyeknek; személyes becsvágyával keveset gondolt.

III.

A negyvenes évek elején a magyar hirlapirodalom kezdett fölzsendülni. Eddig inkább csak tényeket, híreket jegyzett föl, most megkísérlette bírálni is a tényeket s elmélkedni rólok. A mi az irodalomban Kazinczy óta megszokássá vált, a politikai élet nyilvánulásaiban is megkezdődött. Széchenyi röpiratait, a censura enyhültével, Kossuth Pesti Hirlapja követte radicalisabb iránynyal, ellenzékibb szellemben. A kormány is kilépett a küzdőhomokra, hogy védje czélzatait, mérsékelje a reformvágyak rohamosságát s a Világ czímű lapot alapította, melynek gróf Dessewffy Aurél volt a lelke. Széchenyi, a ki egyik párthoz sem tartozott, de hatni akart mindkettőre, a régi Jelenkorban többször hallatta szavát. Majd 1843 nyarán Szalay vette át a Pesti Hirlapot s néhány társával, a kik közt báró Eötvös volt a legkiválóbb, a felelős kormány és parlamenti összpontosítás zászlaját tűzte ki. A politikai élet mind inkább élénkült s a lapok eszméi és vitái visszhangzottak a casinók, megyék s az 1843-ban megnyilt országgyűlés termeiben.

Lukács e lapok egyikéhez sem csatlakozott, bár mozgalmukat nagy figyelemmel és részvéttel kísérte. Ellenzéki volt, de nem heves pártember s egyet-mást nem kedvelt a Pesti Hirlapban. Gróf Dessewffy Aurél legjobb barátjai közé tartozott, bámulta nagy tehetségét, de elválasztotta tőle ellenzéki álláspontja. Gróf Széchenyi iránt a legmélyebb tisztelettel viseltetett, de sajnálta elszigeteltségét, s nem osztozott mindazon vádakban, melyekkel Széchenyi Kossuthot s az akkori ellenzéket megtámadta. Szalay, Eötvös és Trefort barátjai és oly írótársai voltak, kiknek irodalmi és társadalmi kezdeményeiben mind eddig híven részt vett, de politikai sikerökben kétkedett; merész álmodozóknak nézte őket, kik vagy kudarczot vallanak, vagy ha nem, megbénítják az ellenzéket, a mit épen nem tartott óhajtandónak. Különben sem érzett magában elég hajlamot és erőt, hogy bármely lap vezérczikkírójaként szerepeljen. Sokkal tárgyilagosabb és kétkedőbb természetű volt, mintsem megférhetett volna a pártlapok szerkesztőivel; sokkal inkább szerette a békét, mintsem heves polemiákba bocsátkozzék oly férfiakkal, kiket a magánéletben tisztelt vagy szeretett; gyönge egészsége sem birhatta volna ki a folytonos munkát és izgatottságot.

Azonban volt hirlapirodalmunkban egy tér, melyet alig foglalt el valaki, melyről Lukács méltán hihette, hogy rátermett: a magyar viszonyok ismertetése a külföldi sajtóban s rágalmazott nemzetünk védelme. Az angol és franczia lapok nem igen foglalkoztak politikai mozgalmainkkal, de a németek tudomást vettek rólok, különösen az augsburgi Allgemeine Zeitung. E lap nagyon el volt terjedve Német- és Magyarországon egyaránt, sőt Magyarországon más külföldi politikai lapot nem is olvashatott a közönség, mert a kormány csak ennek engedélyezte a postaszállítást s legfeljebb egy-egy előkelő casino vagy egyén kedvéért tett kivételt az általános szabály alól. Bécsnek még nem volt politikai hirlapirodalma s a magyar lapok szerkesztői leginkább az Allgemeine Zeitungból merítették külföldi híreiket; nagy kegynek tűnt föl, midőn egy pár lapnak megengedte a cancellária a Journal des Débats járathatását is. Az Allgemeine Zeitung a kormány pártfogását azzal hálálta meg, hogy kímélettel viseltetett a monarchia ügyei iránt s örömest közölte a Metternich sajtóirodájában készült értesítéseket, melyek nem igen kedvező színben tüntették föl a magyar viszonyokat s még a ferdítéstől sem riadtak vissza. Föltünő volt különösen a panszláv törekvések legyezgetése s az erdélyi szászok túlságos pártfogása. Pulszky Ferencz külföldi útazásában megismerkedvén Kolbbal, a lap szerkesztőjével, reá vette őt, hogy a magyar viszonyokat illetőleg tőle is vegyen föl egy pár helyreigazító közleményt. Kolb ezt annyival inkább megtette, mert magyarországi előfizetőinek száma fogyni kezdett; nem egy hazafi megsokallta a lap magyarellenes irányát s fölhagyott vele, kivált a midőn hirlapirodalmunk fölzsendülésével már a magyar lapokból is bőven értesülhetett az európai eseményekről. Lukácsot megörvendeztette Pulszky kísérlete s látva, hogy bizonyos föltételek alatt bejuthatni ez annyira olvasott lapba, fölajánlotta a szerkesztőnek szolgálatát, a ki azt elfogadta. Két évig, 1843 áprilistól egész 1844 november 4-ig, folyvást, havonként két-három czikket lehetett olvasni tőle a főlapban vagy mellékletében. Nemcsak koronként egy-egy kérdésben, hanem rendszeresen s minden oldalról ismertette viszonyainkat. A szerkesztő egyetlen czikkét sem utasította vissza; becsülte mérsékletét, tapintatát, de azért folyvást, mintegy párhuzamosan kiadta a bécsi sajtóosztály és mások közleményeit is, melyek gyanusították vagy eltorzították Magyarország törekvéseit. Egy szóval, némi semlegességet látszott tanusítani, engedte, hogy mindkét fél kibeszélhesse magát, bár rokonszenve nem felénk hajolt. De Lukács munkássága ily körülmények között is használt hazájának, mert felköltötte Németország érdekeltségét, nem egy rágalmat utasított vissza, nem egy előítéletet oszlatott el.

Lukács kitünően töltötte be helyét s oldotta meg föladatát. Sok oly tulajdonság volt benne, mely képesítette erre. Jól írt németül, irodalmi és politikai műveltsége fölül emelkedett a közönséges színvonalon, bizalmas ismeretség vagy épen baráti viszony fűzte a magyar közélet kiválóbb képviselőihez, mint szívesen fogadott vendég látogatta az úri és polgári szalonokat. Egyszóval tájékozhatta magát mindenről, a miről írni akart. Ide járult jó modora, tárgyilagosságra törekvése, mely megőrizte a szenvedélyes kitörésektől. Fortiter in re, svaviter in modo, volt a jelszava. Tudta, hogy a bécsi kormány egyenes megtámadása lehetetlenné teszi helyzetét a lapnál. Ezért kerülte ezt s megelégedett azzal, hogy nemzete törekvéseit minél tisztább világításban tüntesse föl s a hamis tényeket és fölfogásokat minél meggyőzőbb módon czáfolja meg. A többségben levő ellenzék levén a nemzeti közvélemény kifejezése, Lukács is ennek tolmácsa volt, de nagy kímélettel viseltetett a kormány s az úgynevezett conservativ párt iránt, annyival inkább, mert ez a reformok iránt hajlamot mutatott. Ahhoz az eszméhez, melyet első czikkében kifejezett, hű maradt mindvégig s az vörös fonalként húzódik át összes közleményein. «Azon szerény kéréssel lehetne talán – úgymond – a német lapoknak magyarországi tudósítóihoz fordúlni és pedig nem minden ok nélkül, hogy ők a magyar viszonyoknak miért fordítják különösen, sőt majdnem kizáróan mindig csak a «partie honteuse»-ét kifelé, miért tálalnak föl a külföldnek különös kedvteléssel és kárörömmel minden jelentékeny és jelentéktelen botrányt, történt legyen akár a szinházban, akár az országgyűlésen és miért ignorálják az örvendetes haladásnak, a politikai fölvilágosodásnak és igazi szabadelvüségnek gyakori jelenségeit, a magyar nemességnek egy évtized óta kitartással folytatott küzdelmét saját kiváltságai ellen, mely a kiváltságos osztályok történetében bizonyára ritka, ha ugyan nem páratlan tünemény?»

A haladás és szabadelvűség jeleire mutatni, a középkori intézmények átalakítását czélzó irányt ismertetni, mely mindinkább áthatja egész Magyarországot, volt közleményeinek legfőbb czélja. Bizonyos önérzettel hirdeti, hogy hazánkban érdekes színjáték van folyamatban, mely általános emberi érdekeltséget kelthet. Más európai államoknak modern intézményei és társadalmi viszonyai, a nemesség kizárólagos kiváltságainak megszüntetése, a törvények előtti egyenlőség, mind oly intézkedések, melyek részint a trónoktól, részint a néptől indultak ki; Magyarországon a viszonyoknak ez az átalakulása más irányt látszik venni, egészen különböző elemek közreműködésével. A középkornak feudalis és aristocratikus intézményei nálunk a felülről jött támadásoknak ellentállottak, alulról pedig nem voltak támadásoknak kitéve; most az a föladat vár megoldásra, hogy ez az átalakulás békés fejlődés útján, történeti alapon, erőszakos fölforgatás és egy felsőbb vagy külső hatalom önkényes beavatkozása nélkül, az uralkodó kiváltságos elemekből magától fejlődjék ki. Ezért részletesen ismerteti a megnyitandó (1843) országgyűlésre küldött megyei követek utasításait, mindenütt kiemelve a szabadelvű eszmék folytonos fejlődését; majd jellemzi a megnyílt országgyűlés főbb vezetőit és szónokait, rajzolja a reformtörekvéseket, közli a vitákat egyes kérdésekben, kivált azokat, melyek az ország átalakulását czélozzák. Ez országgyűlésnek, kezdettől végéig, hűbb képét találjuk meg Lukács közleményeiben, mint az akkori magyar lapokban. De e mellett egyébről sem feledkezik meg. Ismerteti társadalmi és irodalmi mozgalmainkat; az akadémia ismertetésének egész czikket szentel s két ízben is vázolja nagy vonásokban a magyar irodalom történelmét. Legtöbbet foglalkozik a magyar nyelv ügyével. Az 1843. országgyűlés folytatni és befejezni törekedett azon intézkedéseket, melyek szerint nyelvünk, a holt latin helyett, a törvényhozás, törvénykezés és közigazgatás minden ágában elfoglalja az őt megillető helyet. A panszláv és szász izgatók, sőt a bécsi sajtóiroda levelezői is ez irányt támadták meg leginkább a külföldi lapokban, magában az Allgemeine Zeitungban is; Lukács, valahányszor csak szerét tehette, szintén e támadások ellen lépett föl legerélyesebben, a történelem, statisztika, politikai szükségesség és logika fegyvereivel ostromolva az elméleti képtelenségeket s nagyszámú tényekkel czáfolva a rágalmakat. Mind a mellett itt is óvakodott minden túlzástól, heve sem ragadta el, csak tolla vált élesebbé.

Ugyanez időtájt egy más német nyelvű folyóiratban is igyekezett Lukács fölvilágosítani a külföldet viszonyainkról, Vierteljahrschrift aus und für Ungarn czímű évnegyedes szemlében. Ez Lipcsében jelent meg, Wigand György kiadásában, Henszlmann Imre alapította, a ki a kiadóval baráti, sőt rokoni viszonyban állott. Henszlmann azt hitte, hogy nem elég kisebb czikkekben ismertetni viszonyainkat, a nagyobb értekezések, essay-k inkább megteszik a szolgálatot, kivált ha oly folyóiratba írunk, melyről egészen magunk rendelkezünk. Most a külföldi lapok szerkesztőinek jóakaratára van utalva a magyar író, ha hazája érdekét akarja szolgálni, mindig feszélyezve érzi magát s nem írhat kedve szerint. Így indult meg e magyar német szemle, melyet előbb névtelenül, majd névvel maga Henszlmann szerkesztett s melynek fődolgozótársai maga a szerkesztő, Pulszky, Lukács, Trefort és Csengery voltak. Számos névtelen czikket is találunk benne, sőt némely magyar lapból fordításban átvett közleményt is. Azonban csak négy kötet jelent meg belőle s 1847 elején megszűnt. Se benn az országban, se künn nem találkozott elég előfizetője; Wigand nem akart áldozni a magáéból, pedig egy ily folyóirat alapítása pénzbe kerül s csak idővel fizeti ki magát. Társadalmi úton talán össze lehetett volna szerezni a szükséges összeget, de senki sem indúlt meg benne. Lukácsnak két czikke jelent meg itt. Az első Magyarország úrbéri törvényeiről s e törvények keletkezéséről szól s több, mint a mennyit czíme igér. A magyar jobbágyság egész történelmének rajza az; a régibb időt néhány nagy vonással, az újabbat pedig részletesen tünteti föl; kimutatja, hogy az 1832–36-diki országgyűlés mennyit könnyített a jobbágy sorsán s még többet tesz vala, ha a kormány támogatja; ismerteti az 1839–40-diki országgyűlés eredményeit, melyek között legnevezetesebb a jobbágytelek örökös megválthatása; elősorolja mindazon törekvéseket a jogegyenlőség felé, melyek a sajtóban, megyében s a megnyilt országgyűlésen oly élénken nyilatkoznak. Mindezt, a mint maga megvallja, czáfolatúl írta azon német írók vádjaira, kik szerint a magyar ellenzéknek fogalma sincs a szabadelvüségről, mert egész szabadelvűsége abban áll, hogy a kormánynak vakon ellene szegül, legüdvösebb intézkedéseit is gyanusítja, hangzatos szabadelvű phrasisokat penget, de ugyanakkor a polgárt és jobbágyot elnyomja s a nemesség örök gyámsága alatt tartja. A másik czikk Magyarország jelene és jövője czímét viseli s két, Magyarországra vonatkozó röpirat bírálata. Az első röpiratot állítólag egy magyar, gr. L. írta, a ki igen szomorúnak látja Magyarország jelenét, mert külföldről beszivárgott abstract eszmék és jelszavak után indúl a közvélemény s a csekély birtokúak többsége a nagyobb birtokosokra erőszakolja határozatait, nem törődve a földírati fekvéssel s azon szereppel és politikai helyzettel, mely a világot mozgató elvek között majdan elkerülhetetlen összeütközés alkalmával Magyarországnak jutni fog. A másik röpirat, Berg Farkastól, Magyarország jövőjével foglalkozik s megjósolja, hogy Magyarország az európai hatalmak összeütközése alkalmával német tartománynyá vagy orosz gyarmattá fog válni. Lukács ostromolta e pessimista nézeteket, az alapúl szolgáló tényeket és következtetéseket való értékökre szállította le és a Magyarország jövőjébe vetett hitet erősíteni igyekezett.

A külföldi sajtóban kifejtett munkássága a főváros polítikai és irodalmi köreiben nagy méltánylással találkozott ugyan, de egy pár igen is lelkes honfitársa gáncsait és gyanusítását ő sem kerülhette el. A Világ és Jelenkor a Vierteljahrschrift programmját még a folyóirat megjelenése előtt megtámadták. Sajnálkoztak, hogy magyar írók németül írnak és a következő dilemmával fordúltak ellenök: vagy jeles vagy nem jeles czikkek fognak tőlök megjelenni; az első esetben a helyett, hogy a magyar irodalmat gazdagítanák, az idegennek tesznek szolgálatot; a második esetben a magyar irodalomra csak szégyent hoznak az irodalom terén. Még ma is hallhatjuk néha, hasonló esetekben, e furcsa okoskodást, mely mellőzve az indokot és czélt, tudniillik az idegen közönség fölvilágosítását, úgy állítja föl a kérdést, mintha arról volna a szó, hogy a magyar író idegen nyelvű íróvá váljék. A második támadás az Athenaeumban jelent meg egy pár névtelen írótól, a kik hibáztatták Lukácsot a Vierteljahrschriftben megjelent czikkének néhány helyéért s gyanusították a vállalat íróit, hogy csak azért váltak német írókká, mert ezeket jobban fizetik a kiadók, mint a magyarokat. Lukács magában az Athenaeumban felelt a bírálatra s kimutatta, hogy a gáncsoskodó megjegyzések félreértésből származnak, a gyanusításra nézve pedig a következőkép nyilatkozott: «Magyar dolgozataimért gyakran nem kérve is, igen tetemes, becsöket jóval fölülmuló írói díjakat nyertem s el is fogadtam, mert ezt becsületes és díszes keresetnek tartom, de német czikkeimért a vállalatnak eleinte bizonytalan sikere miatt egy fillért sem követeltem, s nem is kaptam.»

E két s a következő három év alatt, melyekben kizáróan politikával foglalkozott, mind szorosb viszonyba lépett a magyar politika vezérférfiaival. Néhányan azelőtt jó ismerősei vagy épen barátai voltak. Most újak járultak a régiekhez s a régiek barátsága megerősödött. Ekkor fogadták barátságukba Deák, báró Wesselényi, Klauzál; ekkor ismerkedett meg közelebbről gróf Széchenyi Istvánnal, gróf Batthyány Lajossal és Kossuthtal. Úgy tekintették őt, mint a nemzeti ügy főképviselőjét a külföldi sajtóban s a legszívesebb előzékenységgel viseltettek iránta. Különösen az ellenzék igyekezett őt magához csatolni, meghívta értekezleteibe s állandó bizottsága tagjául kérte föl. Lukács soha sem volt tevékenyebb és jobb kedvű, mint ez években, de kivéve külföldön megjelent czikkeit, épen nem szerepelt a közönség előtt. Nem szólalt föl a megyegyűléseken, nem járt követség után s a magyar sajtó küzdelmeiben sem vett részt. Megelégedett az értekezleti és bizottsági tevékenységgel s örömest eljárt a vezérférfiak szalonjaiba, hol gr. Batthyány Lajosné, gr. Károlyi Györgyné különösen kedvelték. Azonban az értekezleti és bizottsági ülésekben sem igen volt kezdeményező, szerénysége és kétkedő természete visszatartották itt is a szerepléstől, bár bíráló észrevételeit figyelemmel hallgatták. Mindamellett így sem kerülhetett el némi összeütközést, mely hamar elsimúlt ugyan, de azért élénk világot vet kényes becsületérzésére. Ezt ő maga beszélte el 1853-ban Szemerének, midőn Párisban meglátogatta. Szemere a következőket jegyezte Naplójába.4)

«Pesten volt egy ellenzéki bizottság, annak elnöke Batthyány Lajos, ki, midőn eltávozott, hol egyik, hol másik tagnak adta az elnökséget. Egyszer, mondja Lukács, nekem adta át. Épen akkor volt czélban a védegyleti beszédeket külföldön kinyomatni. Kossuth elküldte a maga hosszú beszédét (mely Lipcsében, 1847-ben Actenstücke des ungarischen Schutzvereines czím alatt megjelent), a legrészletesebben kidolgozva és oda írta, hogy a kiadók egyes állításokért és adatokért nem állhatnak jót, mert a beszédet csak emlékezet és gyors jegyzetek után kénytelenek összeszerkeszteni. Ez ellen a bizottság, melynek ő is tagja volt, nem tőn kifogást. Azt gondolták, nem bízik állításaiban, sem adatainak helyességében, tehát ösvényt akar magának nyitva tartani, azoknak megtagadhatására. De még e beszédhez egy becstelenítő jegyzést ragasztott Augusz, akkor conservativ alispán ellen és alájegyezte: a kiadók. Erre én azt írtam neki, hogy a jegyzés olyan személyességi, hogy azt az ő, Lukács, s a távollevő tagok nevében is alá nem írhatja, hanem vagy ki kell maradnia vagy az író jegyezze alá. Erre Kossuth nekem oly választ adott, melyben mintegy bátorságomat látszék kétségbe vonni, azonban az alternativából nem azt választá, hogy ő írja alá, hanem, hogy hagyassék ki. Én őt provokálni akartam válaszáért, de Teleki Laczi azt minden erejéből hátráltatta.»

Az ellenzék végre 1848-ban győzött, Magyarország alkotmánya átalakult s független felelős kormány neveztetett ki. A közlelkesülés Lukácsot is magával ragadta s örömest vallotta be régi barátjának, Eötvösnek, Szalaynak és Trefortnak, a kiktől a parlamenti összpontosítás kérdésében elszakadt, hogy nekik volt igazok, ime Kossuth is kényszerült átvenni programmjokat, melynek teljesülhetését eddig csak a messze jövőben remélte. Földmívelési, ipar- és kereskedelmi ministernek Klauzál Gábor, államtitkárnak pedig Trefort neveztetett ki. Mindketten fölszólították Lukácsot, hogy fogadja el ministeriumukban az elnöki titkárságot ministertanácsosi ranggal. Lukács sokáig vonakodott, mentegetőzött anyja betegeskedésével, saját rossz egészségével és e szakbeli készültsége hiányosságával. De barátai folyvást ostromolták. Előadták, hogy épen azoknak kell hivatalt vállalniok, ha önmegtagadással is, a kik eddig az ellenzék soraiban küzdöttek; hogy mily kevés az oly tisztviselő, a ki a közönséges színvonalon felül emelkedik, ő bizonyára készültebb bárkinél s a hiányokat a gyakorlatban könnyen pótolhatja; hogy az új alkotmány meggyökereztetése leginkább a kormány közegeinek súlyától függ s neki elvtársaiban barátait is kötelessége támogatni, a kik épen úgy szeretik őt, mint becsülik tehetségét. Lukács végre engedett s elvállalta a fölajánlott hivatalt. Buzgón és lelkiismeretesen töltötte be helyét. Trefort, a ki minden nap tanúja volt munkásságának, így nyilatkozik róla: «Kevés ember felelt meg 1848-ban a benne helyezett várakozásnak oly mértékben, mint Lukács Móricz. Pontos, lelkiismeretes, szorgalmas, mindenki iránt előzékeny, szeretetre méltó tisztviselő volt. Szabatosan, gyorsan s alaposan dolgozott s ha az 1849-ki események nem jőnek közbe s Magyarország az 1848-ki alapokon fejlődhetett volna, Lukács a legkitünőbb tisztviselő lett s maradt volna, mert nemcsak gépies ügyességgel vezette a reá bizott osztályt, hanem tanulmányozta és ismerte volna itthon és külföldön a hozzá tartozó szakokat.5)

Az idők nehezültek; 1848 szeptemberében az első ministerium megszünt, a második nem tudott létre jőni. Klauzál a magánéletbe vonult, Trefort pedig Lamberg meggyilkoltatása után oda hagyta hivatalát és külföldre menekült. Lukács egész 1848 végéig megmaradt hivatalában. Kossuth elnöklete alatt a honvédelmi bizottság vévén át a kormányt, a lelépett ministerek helyett az államtitkárokat hívta meg a kormány a bizottságba, a kereskedelmi ministeriumból Lukácsot, kit egyszersmind, mint helyettes államtitkárt, a ministerium vezetésével bízott meg. Az akkori háborús időben a tárcza kevés dolgot adott úgy a hivatalban, mint a bizottság üléseiben s így szereplése jelentéktelen volt, de most még közelebb láthatta és észlelhette az események folyamát, a kormány beléletét, mint előbbi hivatalos állásában. Ha naplót vezet, éles látása, nyugodt itélete sok becses adalékkal gazdagítja a forradalom kezdetének történelmét. De Lukács nem gondolt erre. Hazafiúi aggodalmak mellett családi aggodalmak is dúlták kedélyét. Hivatalában a beteg haza sorsa fölött virrasztott, otthon pedig beteg anyját ápolta s pessimista hajlamai inkább erőt vettek rajta, mint valaha. Windischgrätz hadserege a fővároshoz közeledett, a kormány elmenekült. Lukács Pesten maradt, nem követte a kormányt Debreczenbe, sem hadseregünket a csatatérre. «E tényt pirulás nélkül constatálhatom – mond önéletrajzi töredékében – mert nem gyávaság, nem a haza és szabadság ügye iránti részvétlenség tartóztatott vissza, hanem egy szent kötelesség. Hetvenedik évét túlhaladt anyám már egy évnél tovább súlyos, gyógyíthatatlan betegségben, önerejéből meg sem mozdulhatva, feküdt halálos ágyához szegezve. Özvegy volt, én egyetlen gyermeke, egyetlen támasza. Hagyhattam-e szülőmet magára vagy idegenek, cselédek gondjaira egy városban, melyet az ellenség készült megszállani? Vannak brutusi lelkek, a kik azt mondják, hogy a hazát mindenek fölött kell szeretni; én nem restellem bevallani, hogy anyámat jobban szerettem a hazánál. Életemet kész lettem volna, ha meggyőződésből nem, becsületérzésből hazámért föláldozni, anyámat nem». Lukács el volt keszülve, hogy gyanusítani és rágalmazni fogják. Azonban csalódott; körülményeit mindenki ismerte és senki sem magyarázta félre Pesten maradását, sőt a midőn a kormány Debreczenből újra visszatért Pestre, gróf Batthyány Kázmér, külügyi és kereskedelmi minister, ismét megkínálta őt Klauzál mellett elfoglalt előbbi állásával, mit ő azonban megköszönve, el nem fogadhatott, okát adva, hogy mig a háború tart, a kormánynak egy helyben maradása nem levén biztos, újra kénytelen lehetne hivatalos kötelességét egy még szentebbnek föláldozni.

Így élte át, anyja betegágya mellett, az egész forradalmat, s a rá következő két évet, 1851 derekáig, midőn anyja meghalt. Egyedül maradt s nem találta többé honját a hazában. A haldokló nemzet vonaglásait nem tudta nyugodtan nézni. A mit ifjú kora óta remélt, a miért küzdött, mind összetiporva. Barátai közül nem egy a bitófán veszett, többen börtönben sinylenek vagy száműzetésben élnek. Úgy érezte, mintha semmi sem kötné a hazához. Rövid idő alatt rendezte ügyeit s külföldre utazott, szórakozni, feledni s meglátogatni száműzött barátait, de minden politikai czél nélkül.

IV.

Az önkéntes száműzött mintegy kilencz évet élt külföldön; koronként egy pár hónapra meg-meglátogatva hazáját, részint rokonai látogatása, részint anyagi érdekeit illető ügyek elintézése végett. Beutazta Belgiumot, Franczia-, Angol-, Olasz-, Spanyolországot és Svájczot. Mindez országok fővárosaiban több hónapot töltött, az illető ország történelmét, irodalmát vagy műkincseit tanulmányozva. Rómában a régi Róma történelmével foglalkozott, Franczia- és Spanyolországban a román összehasonlító nyelvészettel ismerkedett meg, Flórenczben és Velenczében szorgalmasan látogatta a képtárakat. De legörömestebb kereste föl száműzött barátai körét, Brüsselben báró Jósikát, Párisban gróf Teleki Lászlót és Szemere Bertalant, Londonban Vukovics Sebőt, Svájczban, majd Olaszországban gróf Károlyi Györgynét. Bár az emigratio nem a legjobb viszonyban élt egymással s pártokra szakadt, ő azért a különböző pártok képviselőit is híven látogatta, oly kevéssé osztozott ellenszenvökben, mint reményeikben. Mindenütt jól fogadták, mert tudták, hogy becsületes és jóindulatú ember s távol áll minden cselszövénytől. Különösen a száműzöttek nejei kedvelték, kiknek gyakran hozott híreket a hazából ismerőseikről és szellemes társalgásával elmulattatta őket. Lukács örömét találta abban, ha száműzött honfitársait részvétével földerítheti: a száműzötteknek jól esett, hogy van valaki köztök, a ki magyar, de nem közülök való, velök érez, de dolgaikba nem elegyedik.

Mindamellett még sem kerülhette el az összeütközést. Nem tudni mi okból, Perczel összetűzött vele. «Perczel – írja Szemere Bertalan 1852 végén Naplójában6) – összevesz mindenkivel, például Lukács Móriczczal, ki őt ki is hívta; Perczel a kihivást nem fogadta el.» Úgy látszik, az egész összeütközés félreértésből származott s hamar elsímult. Szemere 1853 tavaszán Lukács párisi tartózkodásáról is megjegyez egyet-mást.7) «Elvégre Lukács Móricz megjött Brüsselből, útlevele meghosszabbíttatván, sőt Francziaországra is kiterjesztetvén. Ő mindig szabadelvű ember volt, úgy írt, úgy védelmezte az Augsburger Allgemeine Zeitungban a magyar érdekeket, hol ő a magyar ügynek rendes bajnoka volt, de a megyei életben, a tevőleges politika terén nem lépett föl, talán anyja miatt is. Anyja betegsége volt annak is főoka, hogy a forradalomban nem vett activ részt… Nagy élv nekünk Lukács, a ki naponként készül elmenni és folyvást itt van. Minden nap el-eljő hozzánk s az asszonynak, a kinek szemei gyöngék, olvas regényekből. Úgy látszik, megkedvelt mindnyájunkat s a helyett, hogy nézegetni járná Páris nevezetességeit, mindig nálunk és velünk van. Ő külföldön nem az idegeneket keresi, hanem barátait. A családi, az ismerős kör, miben kedvét leli. Mint a méh, mely soha sem unja meg a virágok kelyhét: úgy van ő a családdal, melyet megkedvel. Nem az új élv, nem az új öröm, nem változatosság az, a mit kiván, hanem a házias otthonosság s itt ő mindig talál valamit, a mi új élvet nyújt lelkének. Sok különössége van és mégis szeretetre legméltóbb ember. Azon egyéniségek közé tartozik, a kiket igen érdemes tanulmányozni; tele látszik lenni ellenmondással és mégis egy egész, egy teljesen következetes jellem. Az ember azt hinné, egészen ismeri és mindig új oldalról mutatkozik, folyvást változva, de sohasem tagadva azt, a mi jellemében az alapszín.»

Száműzött barátai közül bizonyára nem egy gondolkozott így róla. Mint nőtelen ember jól találta magát a családi körökben; mint nőtisztelő és szellemes társalgó kedvelte a női társaságot; mint becsvágy nélküli, nem sérthette a mások hiúságát; mint a kinek nincs életczélja, önművelésében és a barátságban keresett enyhületet. Valóban Lukács nem gondolt arra, hogy valaha megházasodjék; míg anyja élt, talán ennek beteges állapotja tartóztatta vissza, most azt hitte, immár idejét multa. Írói tollát sem volt kedve fölvenni, kizökkent az íróságból, különben is inkább csak műkedvelőnek tartotta magát s most hiányzott barátai ösztönzése. A politikai pályát örökre bezárulva látta maga előtt. Nem hitt a Bach-rendszer tartósságában, de nem osztozott száműzött barátai reményeiben sem. Nem vitázott velök, de semminemű politikai megbizást nem fogadott el tőlök. Pessimismusa sötéten látta a jövőt, a legjobb esetben végtelen zavart várt, a melyből való kibontakozást bajosan fogja megérni. Azonban, midőn 1859-ben visszatért hazájába, hol az Akadémia 1858-ban tiszteleti taggá választotta, midőn régi barátait a föléledt Budapesti Szemle körül látta csoportosulni, midőn 1860-ban kiadatott az októberi diploma s fölpezsdült a politikai élet, újra besodródott az irodalmi és politikai mozgalmakba. Csengery ösztönzésére egy pár tanulmányt írt, báró Eötvös sürgetésére elfoglalta akadémiai székét s emlékbeszédet tartott Gerando Ágost külső tag fölött, báró Kemény Pesti Naplójába politikai czikkeket írt s Pest városa közgyűlésén egy párszor fölszólalt.

Lukácsnak lelke mélyén általában nem hiányzott a közszellem, de önszántából nem igen ébredt tevékenységre, kevés volt becsvágya, önbizalma, de a viszonyok nyomásának és barátai ösztönzésének nem tudott ellenállani, ha bizonyos helyzetben kötelességet vélt teljesíteni. Most is azt hitte, hogy senkinek sem szabad hallgatnia, a kinek múltjánál fogva némi hatása lehet a közügyekre. Úgy is mindenütt sok az eszmezavar s a régi szenvedélyek ébredezni kezdenek. Deák és Eötvös voltak reá legtöbb befolyással, ez újabb, bár rövid ideig tartó politikai szereplésében. Deákot mindig meglátogatta, valahányszor külföldről haza jött s most, 1860-ban, sokszor fölkereste, vagy ebédelt vele az Angol királynő vendéglőben. A Pesti Naplóba írt czikkeinek egy része az 1848-diki törvények érvényességét védi, bár elismeri, hogy némi részben módosításuk szükséges, de egészen különböző kérdés: quid juris és quid consilii. Módosításukat csak azon tényezők eszközölhetik, a melyek létrehozták és ugyanazon a módon. A jogfolytonossághoz minden körülmények között ragaszkodni kell a nemzetnek. Midőn a kormány nem az 1848-diki választó törvény alapján akarja összehívni az országgyűlést, Törvény-e vagy patens czikkeiben ostromolja e törekvést, s nemcsak törvénytelenségét mutatja ki, hanem azt is, hogy még a kormány, az 1848-diki törvények ócsárlóinak szempontjából sem ajánlatos, szükséges és czélravezető. Fölszólal a fővárosban, itt-ott a vidéken mutatkozó tüntetések és zavargások ellen is. «A sajtó szabadabban mozoghat – úgy mond – a megyei termek már megnyíltak vagy legalább kevés napok mulva meg fognak nyílni, a közvélemény a nemzet kivánságai, követelései, igényei törvényes organumok hiával nincsenek többé, melyek által nyugodt, higgadt és elhatározott komolysággal és méltósággal nyilatkozhatnak… Macskazenékkel, ablakbetöréssel, már most jelentéktelenné vált jelképeknek összezúzásával és bepiszkolásával se sikert, se babért nem aratunk, az ilyenekkel csak szent ügyünket veszélyeztetjük. Ürügyet adunk ezzel a szabadság ellenségeinek, a reactió embereinek azon áltan terjesztésére, a békeszerető polgároknak azon alaptalan hiedelem meggyökereztetésére, hogy szabadság és rend összeférhetetlenek. Malo periculosam libertatem quam tutum servitium, nem mindenkinek jelszava. Mi, kik e jelszót magunkénak valljuk és szívünkben hordjuk, kik nem riadunk vissza a szabadság veszélyeitől s nem kívánunk oly biztosságot, melyet a szolgaság nyújt, méltóbb mezőt kereshetünk, melyen a szabadság érdekében veszélyekkel daczolhassunk. A szabad szó gyakorlata most van napirenden, melynek kimondásától: nec civium ardor prava jubentium, nec vultus instantis tyranni, nem rettenti el az igaz hazafit.

E téren is szükséges a bátorság, itt is veszélyekkel találkozhatunk s talán komolyabbakkal, mint az ily utczai rendetlenségnél és csendháborításnál, melyek alkalmával gyakran a főindítók és szereplők sértetlenül illannak el a veszély elől s ez olyanokat ér, kiket csak a kíváncsiság vagy épen a véletlen hozott e dicsőségtelen csatatérre».

Mindezeken Deák szelleme érzik, a ki ugyan még nem szólalt föl a nyilvánosság terén, de magánkörben épen nem titkolta nézeteit a legfőbb kérdésekről. Deák szellemében s talán fölszólítására lépett föl Lukács Pest városa közgyűlésén is, midőn az absolut kormány magánjogi intézkedéseit minden átmenet nélkül meg akarták semmisíteni, a mi a társadalmi viszonyok megrendülését vonta volna maga után. Hozzászólott még a Pesti Naplóban a nemzetiségi kérdéshez is. Itt már inkább az Eötvös hatása alatt áll, a ki erről a kérdésről később egy terjedelmes röpiratot írt. Lukács négy czikkben tárgyalja a kérdést; igazolja az 1848 előtti törvényhozást a nyelv kérdése ügyében, megbírálja a Schwarzenberg és Bach rendszerét, a kik a nemzetiségek egyenjogosítását írták zászlójokra s németesíteni akarták az egész országot. Méltányosságot tanácsol a nemzetiségek irányában s megadni javasol minden oly engedményt, mely az ország egységét nem veszélyezteti s a közigazgatás és törvénykezés nagy hátránya nélkül megadható. Nem tartja tanácsosnak, hogy a magyar törvényhozás a nemzetiségeknek kevesebbet adjon, mint a mennyit egyfelől a reactio, másfelől a forradalom igér. A forradalom alatt az emigratiót érti, melynek körében nem egyszer fölmerült a nemzetiségek kérdése, s így külföldön tartózkodása alatt jól ismerhette az itt szóba jött, hol mérsékelt, hol túlzó nézeteket. Lukács czikksorozata hirlapirodalmunkban először pendítette meg részletesebben e kényes kérdést s bár fejtegetése nem épen kedvező fogadtatásra talált, az általa hirdetett eszméknek némi nyomait találjuk később törvénykönyvünkben.

Az 1861 tavaszára hirdetett országgyűlésre a választások megkezdődtek, s Lukács, a ki 1860 óta oly élénk részt vett a mozgalmakban, most hajlandónak mutatkozott a képviselőség elvállalására, de nem akart előre tolakodni és költeni sem akart, nem annyira takarékosságból, mint elvből és önérzetből. Jelöltsége szóba is jött a Lipótvárosban, de majd a Szalay Lászlóé is szóba jövén, ő visszavonult és mindent megtett kedves barátja megválasztására, a ki aztán meg is választatott. Egy barátja fölajánlott neki egy oly megyei kerületet, melyben befolyása volt; visszautasította, sértette önérzetét, hogy más pártfogásából fogadjon el megbízást s lehető bukását restelte volna. Ha önként, minden utánjárás nélkül megválasztják, örömest elfogadja a megbízást, mert úgy ez azt jelentette volna, hogy szükségét érzik a képviselőházba küldésének. Minthogy nem érezték szükségét, visszavonult s olvasmányainak és a társasköröknek élt. Volt benne a nőiességnek és férfiasságnak némi különös vegyülete. A mint lelke a részvét és ösztönzés egy meleg sugarára éledt és tevékenységre buzdult, úgy lehangolta, visszariasztotta és tétlenségbe sűlyeszté egy hideg vagy durva érintés. Így támadt rossz kedvében zárkózott és makacs volt, míg jó kedve nyilttá, engedékenynyé és buzgóvá tette, mind fölebb emelve lelke szárnyait.

Ez időtájt sokszor látogatta Teleki Lászlót, a kit a szász kormány Drezdában elfogatott és kiszolgáltatott Bécsnek, a kinek azonban a király megkegyelmezett azon föltét alatt, hogy nem hagyja el a monarchiát, megszakít minden összeköttetést az emigratióval s egyelőre nem elegyedik politikába. Lukács régi, még gyermekkori barátja volt Telekinek s ha eltértek is néha politikai nézeteik, a rokon műveltség, a kölcsönös becsülés, lovagias érzés szorosan összefűzték őket. E barátság az évekkel együtt növekedett, különösen a száműzetés éveiben, midőn Lukács nem egyszer kereste föl Telekit, a kinek jól esett, hogy van egy oly barátja, a kit, minden politikai érdek nélkül, csak a rokonszenv köt hozzá. Lukács mihelyt meghallotta Teleki elfogatását és szabadon bocsátását, sietett föl Bécsbe. Épen úgy sejtette, látta a helyzet örvényeit, mint maga Teleki, a kinek ekkor már tudomására esett, hogy az emigratio mily méltatlanúl gyanusítja s benn a hazában mily örömriadva várják mindazok, a kik lehetetlenné akarják tenni a kiegyezést, még akkor is, ha az lehető volna. Midőn visszautazott, Teleki a pályaudvarig kísérte, ünnepélyesen fölkérte őt, hogy halála után, mert életének elébb-utóbb véget fog vetni, legyen védője szóval és tollal, ha rágalmakkal szennyeznék emlékét. Lukács Pesten is élénk részvéttel kísérte Teleki lélekállapotját, s öngyilkossága, bár lesujtotta, épen nem lepte meg, mert Teleki a katastropha előtt egy pár nappal megvallotta neki, hogy helyzete tarthatatlan, hogy élete terhére van s annak véget fog vetni. S a hű barát beváltá igéretét szóval, tollal egyaránt. Mindjárt a katastropha után levelet írt gróf Károlyi Györgynének külföldre, melyben jelentette Teleki halálát s tájékozást nyújtott indokairól, különös tekintettel az emigratióra. A levél másolatban csakugyan bejárta az emigratio köreit. Majd nyilatkozatot küldött, másoktól is aláíratva, az augsburgi Allgemeine Zeitungba, mely lap azzal gyanusította Telekit, hogy a fejedelemnek adott szavát megszegte, titkos levelezésbe bocsátkozott a monarchia ellenségeivel, különösen III. Napoleonnal, a mi kiderülvén, szégyenében vagy féltében lőtte meg magát. A nyilatkozat tiltakozás volt e rágalom és koholmány ellen. Néhány héttel később, Lukács az Akadémiában emlékbeszédet tartván Teleki fölött, főkép mint íróról szólt ugyan, de szintén kiterjeszkedett a katastrophára is, a mennyiben kötelességének ismerte, minden oly ráfogás ellen tiltakozni, mely elhúnyt barátjának jellemén, becsületén, emlékén csorbát ejthetne. Előadta, hogy Teleki szabadon bocsátásának minden föltételét híven teljesítette: a monarchiát nem hagyta el, az emigratióval megszakított minden összeköttetést, a mi pedig a harmadik föltételt illeti, az alkotmányos politikai működését megszorító ideig-óráig kifejezés értelmezését ő magának tartotta fönn s azt három hónap lefolyása után, az országgyűlés kihirdetésével lejártnak tekintette, de lejártnak tekintették azok is, kik e föltételt elébe szabták, mert az országgyűlés felsőházába királyi levéllel hívták meg. Ha szabadságában állott, adott szavával nem ellenkezett alkotmányos jogait a felsőházban gyakorolnia, miért ne a képviselőházban is, hova őt választóinak osztatlan bizalma küldötte.

Az öngyilkosság okát az emlékbeszédben is csak röviden és általánosságban említi, Telekinek azt a hitét emelve ki, hogy a fönforgó körülmények között halála üdvösebb a hazára, mint élete. De saját önéletrajzi töredékében, hol újra visszatér Telekire, bővebb fejtegetésbe bocsátkozik, előadja, hogy Teleki az országgyűlés megnyiltával nem a felirati, hanem a határozati párthoz csatlakozott, úgyszólva akarata ellen vezére lett; e párt legközelebb állott egész életén át vallott politikai elveihez, leginkább megfelelt kényes helyzetének, mert e párt nem lépett ugyan forradalmi térre, de legtovább ment ellenzéki irányban és e szerint gyanú nem érhette, mintha visszanyert szabadságáért bármit engedett volna politikai elveiből. Nem kárhoztatta ellenfeleinek, a fölirati pártnak politikáját, sőt elismerte, hogy békés úton csak a szerint érhetni czélt, nem is óhajtotta, hogy saját pártja többségre vergődjék, nem örvendett, sőt búsult rajta, hogy folyvást növekedik; jobban szerette volna, ha egy csekély kisebbség gyűl vala zászlója alá vagy épen egyedül marad, leginkább kívánta volna a visszatérést börtönébe. Már az előleges értekezleteken kitűnt, hogy a határozati pártnak többsége van s a fölirat le fog szavaztatni s így a békés kiegyenlítés lehetősége a nemzet részéről már csírájában el van fojtva. Teleki egész súlyát érezte a felelősségnek, mely őt mint pártvezért terhelni fogja. De hogyan háríthatná el föllépésének gyászos következéseit hazájáról, nemzetéről? Megtagadhatta-e egész múltját, elveit, szavait, önmagát? Pártfeleit, a kiket nevének varázsa s jellemébe vetett bizalom gyűjtött zászlaja alá, a győzelem előestéjén rábírhatja-e lemondásra, föloszlásra? Ily önmegtagadás emberi erőtől ki nem telik. Volt könnyebb út kiszabadulásra e kényes helyzetből, oly út, melyen már rég járt az esze: a halál. Véres tetemét dobván az út közepére, a melyen pártfelei őt követték és épen a csata előestéjén, ez néma intésűl szolgálhatott és szolgált is nekik, hogy tévúton járnak, mely örvényhez vezet, hova magokkal ránthatják a hazát, nemzetet is. A párt megértette az intést, a szavazáskor a többségben levő határozati párt néhány tagja elhagyta a termet s így többségre hagyta jutni a fölirati pártot. Így magyarázza meg Lukács Teleki öngyilkosságát s e magyarázatot mind a lélektani okok, mind pedig saját baráti értesülése nemcsak a valószínűség, hanem a bizonyosság színvonalára is emelik.

Lukács szívén mély sebet ütött e katastropha, de élete csakhamar oly fordulatot vett, mely boldogsággal tölté el. Beteljesűlt, a mit nem remélt, a miről rég lemondott, hogy megházasodjék és boldog férj lehessen. Valóban, Lukács házassága mind reá, mind barátaira nézve egészen váratlan volt. Senki sem ismerte e viszony fejleményeit s maga Lukács sem sejthette az nap reggelén, hogy vőlegény lehet, melynek estéjén valóban az lett. Pedig e viszony fejlődése és kifejlődése oly természetes volt, csak a személyek voltak kivételesek. Lukács az országgyűlés megnyitásakor és Teleki halála után egészen visszavonúlt a politikától és gyakrabban kereste föl a társasköröket, szórakozás és enyhület végett. Ezek egyikében egy mintegy huszonkét éves árva leány vonta magára figyelmét. Birly Krisztinának hívták, Birly Ferencznek, egy kitünő orvosnak leánya volt, második nejétől, Schedius Krisztinától. Az atya, neje már előbb meghalván, végrendeletében oly módon hagyta két anyától született gyermekeire összes vagyonát, hogy a második nőtől maradt két gyermek része csak akkor osztassék meg, ha Krisztina, a fiatalabb is, huszonnégy éves lesz. Az idő még nem érkezett el, de tudta mindenki, hogy Krisztina gazdag örökösnő s legalább kétszázezer forint vár reá, s épen azért nem hiányoztak udvarlói. Azonban Krisztina nem sokat gondolt velök. Szívesen elmulatott a társaskörökben, de az udvarlók bókjainál inkább kedvelte a művészetet és irodalmat, sőt a tudományt is. Hidegnek, tartózkodónak, sőt néha büszkének is látszott, pedig mélyen érző szíve volt, s a mi ritkább, a nőiséggel erős akaraterőt párosított. Lukács így jellemzi őt önéletrajzi töredékében: «Férfias lélek női gyöngédséggel, gyermekded szendeség és vidámság komoly világnézlettel, tudományos műveltség a legkisebb fitogtatás nélkül lágy kedély éles itélettel, összhangba olvadtak benne össze.» S e lelki tulajdonokat még szebbé tették nemes arcza, mély tüzű szemei és deli termete.

Lukács örömest elbeszélt vele; műveltsége és szépsége egyaránt vonzották. Mindig szerette a derék nők társaságát, a nélkül, hogy udvarlójuk legyen, s örvendett, hogy Krisztinával ismeretsége szaporodott, midőn az utolsó években úgy is annyi derék nőismerősét vesztette el. Krisztina is örömest hallgatta a tapasztalt férfiút, a ki annyit tanult, útazott s oly érdekesen tud társalogni. Egyszer a spanyol irodalomról beszéltek. Krisztina sajnálta, hogy nem tud spanyolul. Lukács megjegyezte, hogy annak, a ki tud francziául vagy olaszul, épen nem nehéz nyelv. Krisztina másnap spanyol nyelvtant vett s fölkérte Lukácsot, hogy adjon neki egy pár leczkét a spanyol nyelv elemeiből. Lukács szívesen teljesítette kérését s így alkalma nyílt többször találkozni és bővebben megismerkedni vele. Meglepte őt a leány tanulékonysága, szellemessége és szívjósága; mindez lassanként, de annál mélyebben erős rokonszenvet és hő tiszteletet ébresztett benne. Mind inkább érezte, hogy egy késő szenvedély örvénye vonja. Már ötven éves, a lyánynál több mint kétszerte idős; ily korban a szerelem mások előtt csak nevetség, de szégyenítő fájdalom reá nézve. A mellett a leány sokkal gazdagabb, mint ő s megkérésével a pénzvágy gyanujába jöhet. Úgy hitte, még van ereje legyőzni szenvedélyét. De midőn látta, hogy a leány mily állandó vonzalommal, szíves barátsággal viseltetik iránta, megdöbbent, félt önmagától és féltette a leányt, mert ha megkérné, talán önfeláldozó barátságból hozzá menne. Legjobb lesz, véget vetni mindennek és külföldre utazni – gondolá magában – s búcsúlátogatásra ment a szeretett leányhoz, a kitől örökre el akart szakadni. Krisztina kiérezte távozása okát, de nem czélzott reá, csak sajnálta, hogy oly hosszú időre nélkülöznie kell társaságát. A búcsúest különben elég vidáman folyt le, mert később vendégek is élénkíték a társalgást. Elváláskor a leány arra kérte a távozót, hogy elutazása előtti nap még egyszer látogassa meg. Lukács megkönnyebbülve távozott s pontosan megjelent a kitűzött napon. Egy darabig minden elfogódás nélkül beszélgettek a külföldi utazásról, a tájakról, városokról, különösen Párisról és Svájczról. Midőn Lukács kalapját vette s búcsúra nyújtá kezét, Krisztina kérte, ne menjen külföldre, maradjon Pesten. «Nem maradhatok» – volt a válasz. – «Ha csakugyan utaznia kell – kiáltott föl a leány hirtelen – akkor vigyen magával!»

Így pattant ki a kölcsönös vallomás, így történt meg az eljegyzés; 1862 nov. 7-dikén esküdtek meg a lipótvárosi templomban, csupán családi körben s azonnal külföldre indultak. Nem rövid nászút volt, hanem megkezdése külföldi tartózkodásuknak. Nyolcz boldog évet, legnagyobbrészt utazásban, töltötték Közép-, Nyugat- és Dél-Európa országaiban. Leghuzamosabban Salzburgban laktak s rokonaikat három vagy négy ízben csak rövid időre látogatták meg. Lukács, mintha szégyelte volna boldogságát ismerősei előtt, minél távolabb kivánt élni hazájától. Élte alkonyát megaranyozta a szerelem és szép őszi napok derültek reá másodvirágzással. A nő szerette férjében azt a finom gyöngédséget, mely ritka a férfiakban s ha nem ér is föl a szenvedély hevével, minden esetre tartósabb. A férj szerette nejében azt a csendes türelmet, nyugodt határozottságot, mely nem volt meg benne s épen azért jól esett kétkedő és töprengő lelkének. A nő bámulta férje nagy műveltségét, sokféle ismereteit s örömest hallgatta, bármiről beszélt s folyvást tanulni kívánt tőle. A férj örvendett, hogy tudománya hasznára lehet valakinek, épen annak, a kit annyira szeret és fáradhatatlan volt abban, hogy mind arról, a mi érdekelheti tájékozhassa. Együtt olvastak könyveket, együtt élvezték a művészetet s az utazás változatosságát. Mi másnak tűntek föl most Lukács előtt a természet, emberi szorgalom és művészet remekei, mint a midőn önkéntes számüzetésben barangolta be Európát. Mily kifogyhatatlan és találékony volt minden nemű tervben és meglepetésben, melyekkel nejének örömet okozhatott. S mily jól érezte magát gondossága alatt, kivált ha valahol egy pár hónapra megtelepedtek. Egymásnak és egymásért éltek s a korra nézve egyenetlen házasság, melynek sokan rossz véget jósoltak, a legboldogabb volt. A férj soha sem bánta meg, hogy fiatal leányt vett nőül, valamint a nő sem, hogy egy éltes férfiúval kötött frigyet. A korkülönbséget kiegyenlítette mindkettőjök szellemi fenköltsége és kivételes jelleme.

«De a sors nem ad ingyen semmit – mond Lukács önéletrajzi töredékében, – a nagy boldogságot nagy fájdalommal kell megfizetni». Nyolcz boldog év után, egy hegyi kirándulás alkalmával, Krisztina áthült s a tüdőjében hirtelen fejlődött, de visszaverődött gyuladás végzetessé vált reá nézve. A tüdőbajhoz később szívbaj is járult; csakhamar Meránban telepedtek le. Lukács négy éven át újra betegápoló lett, a nejéé, mint volt azelőtt évekig az anyjáé. Kísérte a beteget sétáin, ott ült karosszéke mellett, olvasott neki, virrasztott ágyánál, ezer gyöngédséggel vette körül és igyekezett titkolni előtte betegsége gyógyíthatatlanságát. A nő is mutatta férje kedveért, hogy hisz gyógyulásában, de tudta: lassanként sírjához közeledik. Panasz nélkül tűrte sorsát, nem vesztette el lelki erejét, vidámságát, komoly tanulmányokban keresett és talált szórakozást. A betegség látható előhaladásával fölöslegessé vált mindkét részről a titkolódzás. A nő végrendeletet akart tenni s egész vagyonát férjére hagyni. De a férj nem fogadta el s bocsánatot kért tőle, hogy ez egyetlen kérését nem teljesítheti. Így az egész vagyon a testvérekre szállott. A közelgő halál nem tette búsabbá a szenvedőt. Férjével együtt kiválasztotta a meráni temetőben mindkettőjök örök nyughelyét. Megépítették sírboltjokat, fölíratták reá mindkettőjök nevét; csak a halálozás év- és napszáma hiányzott. Az egyik név nem soká váratott magára. Krisztina 1874 jan. 13-dikán végbúcsút vett férjétől, megköszönve neki annyi éven át tanúsított szeretetét, búcsút cselédeitől, a kik oly híven szolgálták s egy stoikus férfiú nyugalmával húnyta be szemeit.

Lukács a temetés után néhány hétig még Meránban maradt. Az ottani jótékony intézetekben neje nevére néhány ezer forintnyi alapítványokat tett és intézkedett a sírbolt gondozásáról. Aztán útnak indult. Azelőtt huszonkét évvel, midőn anyja meghalt és hazája haldoklott, külföldre utazott, most hazájába tért enyhülni, a míg a meráni sírboltban reá váró üres helyet betölthetné.

V.

Lukács Buda-Pesten nem családi házába telepedett le, hanem az Angol királynőben fogadott szállást. Mintha minden csak rövid időre való, ideiglenes volna neki az életben. Meglátogatta régi barátait, de közülök báró Eötvös, Szalay már meghaltak, báró Kemény szellemi világa kialudt; fölkeresett egy pár szalont, hol egykor kellemes órákat töltött, de most már nem volt a régi élénk társalgó, a kit annyira kedveltek. Részt vett az Akadémia és Kisfaludy-Társaság üléseiben, de többé semmit sem írt. Úgy nyilatkozott, hogy már rég befejezte írói pályáját s most nem kezdi újra, azonban szeretne emlékiratokat írni, melyek csak halála után jelennének meg, ezt is inkább alanyi, mint tárgyi indokból írná. Így még egyszer visszaélné ifjúságát, férfikorát; emlékeiben talán enyhületet találna, minden esetre a munka elfoglalná, szórakoztatná s minthogy figyelmes nézője volt a harminczas és negyvenes évek eseményeinek közelről érintkezett a magyar közélet vezérférfiaival, talán némi adalékkal szolgálna kora történetéhez. De szeme meggyöngülvén, még most nem fog a munkához, várja javulását. Meglehetős visszavonult életet élt, leginkább rokonai s egy pár régi barátja körében. Koronként el-ellátogatott Meránba, neje sírját meglátogatni, s onnan Olaszországba vagy Párisba, néhány hétre. Általában nem akart többé a közéletben szerepelni, s mégis, legalább három évre, akarva nem akarva, kénytelen volt fölhagyni szándékával.

A Kisfaludy-Társaság elnöke, Toldy Ferencz, 1875 deczemberében meghalván, néhány tag Lukácsot jelölte ki utódjául. Úgy hitték, hogy mint egyik legrégibb tagot, méltán megilleti e kitüntetés, másfelől egy kis elfoglaltság talán enyhíteni fogja szomorú napjaiban. A következő év februárján csakugyan majdnem egyhangúan a Kisfaludy-Társaság elnökéül választatott. Ő maga nem tudta társai szándékát. Senki sem értesítette felőle, mert tudták, hogy vissza fogja utasítani, de így talán nem állhat ellent. Úgy is történt. Midőn egy pár barátja értesítette őt megválasztásáról, az annyira meglepte, hogy nem tudta, mit csináljon, másfelől a társaság gyöngédségét nem akarta gyöngédtelenséggel viszonozni. Elfogadta a megbízatást, de három év mulva a tisztújító gyűlésen kijelentette végleges visszavonulását. Búcsúbeszédében híven tolmácsolják lélekállapotját s rajzolják jellemét a következő szavak:

«Testben, lélekben megtörve, tértem vissza ezelőtt négy évvel, hosszú távollét után hazámba. Teljesen elfeledettnek hittem magamat; már alig számítottam magamat az élők közé. Valamint tetszhalál, úgy tetszélet is fordul elő az emberek közt, többször, mint hinnők. Az ember mozog, táplálkozik, beszél, nevet is olykor, de csak gépszerűleg; nem érez közösséget élő embertársaival, nem osztozik örömeikben, fájdalmaikban, reményeikben, aggodalmaikban, mintha mindazt, a mi körülötte történik, csak álmodná, vagy mintha másvilági erkélyről nézné az emberi élet tragikomédiáját, nincs oka, hogy meghalni, de nincs is, hogy élni kivánjon; nem is él, csak létezik, csak élni látszik. Ily lélekállapottal tértem vissza honfitársaim közé s íme, mit tapasztaltam. Megismertek, szívesen fogadtak, még arra is emlékeztek, hogy valamikor régen, hazám írói közt foglaltam helyet, miről pedig magam is elfeledkeztem volt, sőt még arra is méltónak találtak, hogy e díszes helyre emeljenek, melyet előttem a nemzet kedveltjei, hazánk elsőrangú írói foglaltak volt el. Megválasztatásom annál váratlanabb volt magamra, annál meglepőbb lehetett másokra nézve, mert noha régentén, mint essayista, többféle tudományággal foglalkoztam, a költészet és széptan mezején nem munkálkodtam soha (ifjúkori kísérleteim a műfordítás terén számba sem jöhetnek): tehát épen e társaság működési körében szakember nem vagyok s szakíró, szaktudós egyáltalában soha nem voltam, nem is akartam annak látszani, magamat másnak, többnek irodalmi dilettansnál soha sem tekintettem… Barátaimtól, honfitársaimtól a szíves fogadás, írótársaim részéről a nem várt, nem reménylett, nem keresett, sőt aggódva elfogadott kitüntetés, egy utolsó napsugarat vetett éltem alkonyára, újra fölgyújtotta lelkemben a már-már elhunyó élet szikrát. Ezért hálás voltam, vagyok és leszek utolsó leheletemig és szükségét érzem hálámnak ez alkalommal is kifejezést adni, tettel pedig hálámat épen azzal bizonyítom, hogy a reám ruházott díszes hivatalt ifjabb, szakértőbb erőnek akarom átadni, megértvén az óra ütését, mely visszalépésre int a nyilvános élet teréről.»

Valóban, mintha elnökké választása fölélesztette volna benne az életszikrát. Buzgón teljesítette az elnöki teendőket s minden úton-módon igyekezett szolgálni a társaság érdekeit. Nem egyszer emlegette, hogy a szépirodalmi pálya hálásabb, mint a politikai; ő élete jó részét leginkább a politikai irodalomnak szentelte és soha sem választották meg képviselőnek, mint műfordító csak ifjú korában művelte a szépirodalmat s íme a szépirodalmi írók, akarata ellenére, elnökké választották. De mégis, mintha nem tudná egészen föltalálni magát a változott irodalmi viszonyok s új írótársai közt. A régibb korból, a tagok sorában, alig volt már négy-öt társa, s azt hitte az ifjabb nemzedékről, hogy talán azt sem tudja róla: vajjon valaha írt-e valamit. Csodálkozott, hogy a Kisfaludy-Társaság mellett egy egész új szépirodalmi társaság alakul, a Petőfi-Társaság, mintha egy ötven választott tagból álló társaság nem volna elég az egész magyar szépirodalomnak. Mosolyogva jegyezte meg, hogyan változik a világ, az ő idejében a Kisfaludy-Társaság ifjabb tagjai szorgalmatosabban látogatták az üléseket, mint az idősek, most az idősek szorgalmasok, az ifjak alig jelennek meg, pedig megválasztatásukat mintegy követelni látszanak. Újra olvasgatni kezdette a magyar szépirodalmi munkákat, kivált a regényeket; elismerte, hogy az újabbak jobban tudnak elbeszélni, mint a régiek, de sokkal kevesebb az érzékök a történelem és élet igazsága iránt. A hírlapokról szólva, szintén elismerte, hogy élénkebbek és változatosabbak, mint a régiek, de megbotránkozott a tények öntudatos ferdítésén, a rágalmazó hajlam szemérmetlenségén, melyben oly fájdalmas haladást kezd tenni sajtónk. Erős Deákpárti volt, elítélte a közjogi ellenzéket s midőn az 1867-diki kiegyezés kicsinylését s a közös ügyeket nem ismerő régi alkotmány dicsőítését olvasta az ellenzéki lapokban, szánakozva sóhajtott föl: ezek az urak vagy nem őszinték, vagy nem tudják, mit beszélnek.

Azonban minderről nyilvánosan semmit sem szólott. Elnöki beszédeiben került minden élesebb irodalmi vagy politikai czélzást, sőt a Petőfi-Társaságot üdvözölte is, mint a mely a Kisfaludy-Társaságéhoz hasonló czélt tűzött ki magának; hadd induljon meg tehát a verseny a két társaság között, melyben vesztes egyik sem lehet. A legtöbbször a multakon borong s belevegyíti elegiai hangulata alanyiságát. Mindjárt első beszédében a régi jó időről emlékszik meg, mely irodalmi és politikai tekintetben nem volt oly kedvező, mint a mostani, de mégis vidámabbak voltunk. Akkor a kezdet nehézségével küzdöttünk, elmaradt, alacsony helyzetből kiindulva, folytonos haladás, emelkedés érzése lelkesített; most néha oly érzés száll meg bennünket, mintha a föld alattunk inogna és sűlyedni kezdenénk. Azonban a jelen talán jobb, mint a minőnek látszik, mit sűlyedésnek érzünk, csak megállapodás, pihenés, erőgyűjtés újabb haladásra. Azért ne csüggedjünk s törekedjünk csüggedetlen erőfeszítéssel helyzetünk javítására. Egy másik beszédében az ez időtájban elhúnyt Deákot siratja el, mint a szépirodalom kedvelőjét és pártfogóját. A harmadikban az irodalomnak fontosságát emeli ki a nemzetiség szilárdítására és fejlesztésére nézve, s ez irányban a tudományos és irodalmi egyesületek üdvös hatását s egyszersmind védi a Kisfaludy-Társaságot az ellene szórt léha vádak ellen. A negyedikben a társaság elhúnyt tagjairól emlékezik meg, különösen azokról, a kik kortársai voltak s önkénytelen kitör belőle a búskomolyság. «Nem írigylendő sors – úgy mond – magas kort érni. A koros ember élő halottnak, másvilági lénynek, hazajáró léleknek érzi magát az ifjú nemzedék körében; csak múltja van, jövője nincs, csak emlékezései vannak, reményei nincsenek. Emlékezni, csak mindig emlékezni, vajmi szomorú működése a léleknek, akár átszenvedett fájdalmakat újítson meg a visszaemlékezés szívünkben, akár elveszett öröm és boldogság idézze föl előttünk. Igazat mond Dante: «Nessun maggiore dolore che ricordarsi del tempo felice nella miseria» Hasonló hangulatú utolsó beszéde is (1879); ebben mint elnök elbúcsúzik a társaságtól s hanyatló életét emlegeti, melyet kór és betegség aláástak.

Mindezt nem szónoki hatás kedvéért szövi beszédeibe. Valóban beteges volt, szemei mind inkább gyöngültek s egy szemorvosi tekintély fölismerte rajta a szürke hályog kezdetét, megjósolta vakulását. Lukács pessimismusa mind sötétebb színben látta a jövőt. Mily szomorú évek várnak reá, öreg, vak emberre. Kezdett megbarátkozni az öngyilkosság eszméjével; eszébe jutott kedves barátja, Teleki László, a kinek szintén lehetetlenné vált az élet s nem borzadott vissza az öngyilkosságtól. Miért ne tehetne ő is úgy? Nem osztozott azok nézetében, a kik azt állítják, hogy az öngyilkosság minden körülmények közt bűn és gyávaság. Elismerte, hogy vannak esetek, melyekben csakugyan bűn és erkölcsi gyávaság az élettel együtt lerázni magunkról a mások iránti kötelességeket s a becsület vagy kegyelet tartozásait, de ez esetek egyike sem illik reá. A világon nincs senki, a ki iránt bárminő kötelezettsége lenne, nem él már senki, a kinek szeméből az ő halála csak egy könnyet is kifacsarna, csak egy percznyi szívszorulást is okozhatna. Sokáig tépelődött ily gondolatokkal s végre is elhatározta, hogy önmegadással várja be természetes halálát s addig is emlékíratai megírásában keres enyhületet. Nem írói vagy másnemű hiúság ösztönzi e munkára, hanem lelki szükség s nem annyira munkásságának terméke lesz a könyv, mint inkább maga a munkásság, erőfeszítés indoka és czélja vállalkozásának. Meg is írta tervrajzát, mely a Kisfaludy-Társaságtól kiadott Szegedi Árvízkönyvben jelent meg s némi önéletrajzi töredéket is foglal magában.

E közlemény szerint emlékíratai önélet- és korrajz vegyületei lettek volna, öt részben. Az első, Magyarország egy félszázad előtt czímmel, gyermek- és ifjúkora keretében a huszas és harminczas évek társadalmi, politikai és irodalmi viszonyait rajzolta volna; a második, A forradalom előtt, a negyvenes éveket; a harmadik, A forradalom alatt, az 1848–49. évek eseményeit; a negyedik A forradalom után az ötvenes és hatvanas években történteket; végre az ötödik, Egy boldog házasság története czímmel, házassága történetét, legboldogabb és legszomorúbb éveit. A munka terve és hozzá az előkészületek elfoglalták egész lelkét s most már közelendő vakságával is kibékűlt. Úgy hitte, hogy vaksága csak előnyös a megirandó munkára nézve, a mennyiben elméje elzárva a külvilág szórakoztató behatásaitól, inkább fog elmélyedni a múltba, s annak képeit, eseményeit, szereplőit élénkebben fölidézi emlékébe. Egy művelt fiatal embert fogadott maga mellé, a ki eljárjon hozzá addig is olvasni, a kinek tollba mondhassa levelezését s így szoktassa magát lassanként jövendő állapotjához. A munkát az utolsó részszel akarta megkezdeni, mint a melynek tartalma, tárgya minden részletében oly élénk szinekkel áll emlékében. Még egy más ok is ösztönözte, hogy munkáját a végén kezdje. «Merengeni örökre elvesztett boldogságom emlékein – úgy mond önéletrajzi töredékében – elmondani fűnek-fának s a mennyire embertársaimat fárasztani nem akarom, a néma, siket lapoknak, hogy mit bírtam, mit vesztettem e nőben, kivel együtt kimúlt életemből minden öröm, minden érdek; képét festeni, külső alakját és belső valóját, a mint bennem él, a mint zárkozott természeténél fogva csakis előttem nyilatkozott, emlékét föntartani, a mennyire írói toll és különösen az én írástól elszokott tollam arra képes; az nekem szükséggé vált, enyhíti a fájdalmat, a mely szívemet mintha szét akarná repeszteni. Ezzel a kegyelet, hála és szeretet adóját akarom leróni azon lény iránt, a ki csak nekem és értem élt s engem a legtisztább boldogsággal ajándékozott meg: erre akarnám fordítani minden erőmet, mi az aggkor; testi és lelki szenvedések után még fönmaradt.»

Azonban egyetlen részszel sem készűlhetett el, sőt a terven kívül semmit sem írhatott meg belőle. Mind készűlt hozzá s 1881-ben csakugyan meg akarta kezdeni, de folyvást gyöngűlni érezte erejét. Ez év őszén ágyban fekvő beteg is lett; unokaöcscsei híven ápolták, de ő már nem igen remélte fölgyógyulását s ünnepélyesen megígértette egyik unokaöcscsével, hogy fölbonczolva temetteti el, mert fél az élve eltemetéstől. S valóban három heti betegség után, november 5-dikén, délután négy órakor meghalt, szívszélhüdésben. Unokaöcscse teljesítette végakaratát; holtteste a kerepesi temetőben véghezment beszentelés után, unokaöcscseitől kísérve, Meránba szállíttatott s a sírboltban neje mellé helyeztetett el.

Végrendeletét még neje halála után, 1874-ben megírta, de az a változott viszonyok miatt elavúlván, 1877 májusában újat írt, mely halála után egy pár nappal kihirdettetvén, minden pontjában teljesíttetett. Nem felejtkezve el egy pár pesti és meráni jótékony intézetről, az akadémiának húszezer forintot, a Kisfaludy-Társaságnak tízezer forintot hagyott, a neje nevét viselő pályadíjakra. Vagyona többi részét rokonainak, de csak nőrokonainak hagyta, azt tartván, hogy ezekről gondoskodni kötelesség: a férfiak gondoskodhatnak magokról, a nők ezt nem tehetik s unokaöcscsei úgy is oly állapotban vannak, hogy támogatásra nem szorúlnak.

Így végezte be életét Lukács Móricz, méltóan önmagához. Nem csak az irodalomnak volt gentlemanje, hanem a társadalomnak és közéletnek is. Mint írót és a közélet emberét, kortársai közűl fölülmúlhatták és fölül is múlták többen, de mint fiút, barátot, férjet és nemes szivű férfiut aligha. Ő leginkább ezt tűzte ki élete föladatáúl és híven meg is oldotta.