III.

Gyönyörü, boldog hét következett.

A legrosszabbon megint tulestem, minden nap volt mit ennem, bátorságom növekedőben volt és ugyancsak vertem a vasat különböző terveimhez. Három-négy megkezdett dolgozatom volt munkában s ezek kisajtolták szegény agyamnak minden gondolatát, megrabolták minden tüzét, de én mégis azt hittem, hogy most jobban megy a dolgom, mint azelőtt. Utolsó cikkemet, amely miatt annyit szaladgáltam s amelyben a legtöbb reményem volt, már vissza is küldte a szerkesztő és én sértett haragomban azonnal megsemmisitettem, anélkül, hogy ujra átolvastam volna. Jövőre egy másik lapnál akartam megpróbálkozni, hogy több utam nyilhassék a sikerre. A legrosszabb esetben, ha ez sem megy, ott voltak még a hajók; az „Apáca“ fölvont vitorlákkal indulásra készen állt a kikötőben, talán csak én is kaphatok valami munkát rajta, hogy Archangelskbe, vagy mit tudom én hová, eljussak. Ugy hogy elég sok felé nyiltak uj kilátásaim.

Az utolsó krizis kegyetlenül elbánt velem; a hajam egész csomókban hullott ki, a főfájás is erősen kinzott különösen reggelenként, idegességem pedig egyáltalán nem akart mulni. Ha nappal iráshoz ültem, be kellett ruhával kötnöm a kezemet, mert nem tudtam elviselni, ha a saját lehelletem hozzá ért. Mikor Jens Olai becsapta odalent az istállóajtót vagy ha egy kutya betévedt a hátulsó udvarba és ugatni kezdett, a csontomon és velőmön mint hideg szurás hatolt keresztül és minden részem fájni kezdett. Erősen le voltam törve.

Napról napra jobban agyonkinoztam magam a munkával; alig engedtem magamnak annyi időt, hogy az ebédemet lenyeljem, csak hogy ujra hozzáfoghassak az iráshoz. Az ágyam és a kis bicegő iróasztal teritve volt jegyzetekkel és teleirt lapokkal, amelyeken fölváltva dolgoztam; minduntalan uj toldásokkal bővitettem ki, ha valami napközben eszembe jutott, majd kihuzogattam egyes részeket, majd szines szavakkal elevenitettem meg egyes holt pontokon és mondattól mondatig a legnagyobb fáradsággal küzdöttem át magamat rajta. Valamelyik délután végre elkészült az egyik cikk és én boldogan s vidáman dugtam zsebre, hogy a „Generális“-hoz elvigyem. Nagyon is ideje volt, hogy megint egy kis aprópénz után lássak, már nem valami sok volt a zsebemben.

A „Generális“ megkért, hogy üljek le egy pillanatra, azután azonnal… És folytatta az irást.

Körülnéztem a kis irodában: szobrok, litografiák, kivágott képek és egy mértéktelenül nagy papirkosár, olyan, hogy egy embert szőröstől-bőröstől el tudott volna nyelni. Egyszerre szomoruság fogott el ennek az óriási, ásitó toroknak, ennek a nyitott sárkányszájnak a láttán, mely mindig készen állott, hogy ujabb és ujabb elvetett munkákat – mindig ujabb reményeket – nyeljen be mélységébe.

– Hányadika van ma? – kérdezte hirtelen a „Generális“ az asztaltól.

– Huszonnyolcadika, – feleltem örvendve, hogy valami szivességet tehetek.

– Huszonnyolcadika, – ismételte és tovább irt. Végre összehajtott egynéhány levelet, több papirost besodort a kosárba és letette a tollat. Azután megfordult a széken és rám nézett. Mikor látta, hogy még mindig az ajtónál állok, egy félig tréfás, félig komoly mozdulattal a közeli székre mutatott.

Elfordultam, hogy meg ne lássa, hogy nincs mellény a kabátom alatt, mikor fölgombolom s a belső zsebemből kivettem a kéziratot.

– Csak Correggionak egy rövid jellemzése, – mondom, – de sajnos, aligha van olyan jól megirva, hogy…

Kiveszi kezemből az irást és elkezd lapozni benne. Most éppen szemben ül velem.

Hát ilyen közelről az az ember, akinek nevét legfiatalabb korom óta annyiszor hallottam és akinek lapja éveken át a legnagyobb befolyással volt reám. A haja göndör és szép barna szeme kissé nyugtalan; néha-néha kissé szuszog az orrán át. Egy skót lelkész sem lehetne szelidebb, mint ez a veszedelmes iró, akinek szavai véres sebeket ütöttek, ha valakit eltaláltak. A félelem és bámulat izgató érzése fog el, amint szemben állok vele, csaknem könnyek szöknek a szemembe és önkénytelenül közelebb lépek hozzá, hogy megmondjam, milyen sokkal tartozom neki bensőleg mindazért, amire ő tanitott meg és megkérjem, hogy ne tapodjon egészen el; tudom, hogy csak szegényes mesterember vagyok, akinek ugyis elég rossz sora van…

Fölnézett és lassan összehajtotta a kéziratot, mialatt elgondolkozva ült velem szemben. Hogy megkönnyitsem visszautasitó feleletét, kissé kinyujtottam a kezem és igy szóltam:

– Ugy-e bár – természetesen nem használható? – És mosolyogtam hozzá, hogy azt higyje, könnyen veszem a dolgot.

– Csak egészen népszerü cikkeket használhatunk, – felelt. – Hiszen ismeri, milyen olvasóközönségünk van. Nem dolgozhatná át, hogy valamivel egyszerübb legyen? Vagy nem találhatna valami más tárgyat, amit a nép jobban megért?

Elnéző jósága meglepett. Megértettem, hogy a cikket nem fogadja el, de ennél finomabb visszautasitást el sem képzeltem volna. Hogy tovább ne zavarjam munkájában, igy feleltem:

– Hogyne, azt megtehetem.

Az ajtó felé mentem. – Hm. Bocsásson meg, hogy alkalmatlankodtam ezzel a… – Meghajtottam magam és rátettem kezem a kilincsre.

– Ha szüksége van rá, – mondta, – adhatok egy kis előleget. Majd ir valamit érte.

Éppen most láthatta, hogy nem sokat ér, amit irok s ezért jósága annyira megalázott, hogy igy feleltem:

– Nem, köszönöm; egy ideig még el vagyok látva. Különben köszönöm a jóságát. Ajánlom magamat.

– Isten vele, – felelt a „Generális“ és visszafordult az iróasztalhoz.

Mindenesetre érdemen fölül jóakaratu volt s én ezért nemcsak hálával gondoltam rá, hanem ki is akartam a jóságát érdemelni. Mindjárt el is határoztam, hogy addig nem megyek el ujra hozzá, mig olyan munkát nem vihetek magammal, amivel teljesen meg vagyok elégedve s ami a „Generális“-t is meg fogja lepni egy kicsit, legalább is annyira, hogy minden további gondolkozás nélkül kiutal érte tiz koronát. Igy hát ujra hazamentem és megint nekifogtam az irásnak.

A következő estéken ugy nyolc óra körül, mikor a gázlámpákat már meggyujtották, rendszerint a következő eset történt velem:

Mikor kilépek a kapun, hogy a napi fáradság és gondok után egy kis sétát tegyek az utcákon, a gázlámpa alatt éppen a kapubejárat mellett, egy feketébe öltözött hölgy áll, aki felém fordul és követ a tekintetével, mig előtte elmegyek. Megfigyelem, hogy mindig ugyanaz a ruha van rajta, az arcát ugyanaz a sürü fátyol rejti el, amely egészen a melléig leér; kezében kis esernyőt tart, melynek a fogóján elefántcsontkarika van.

Már a harmadik este találtam ugyanazon a helyen; mihelyt elmentem előtte, lassan megfordult és lement az utcán ellenkező irányban, mint én.

Ideges agyam azonnal kinyujtotta érzékeny csápjait, mindjárt az az oktalan sejtelem fogott el, hogy látogatása engem illet. Utoljára már csaknem megszólitottam, hogy megkérdezzem, keres-e valakit vagy nincs-e szüksége a segitségemre? hogy habár, sajnos, nagyon szegényesen vagyok öltözve, ne kisérjem-e haza, ha szüksége van védelemre a sötét utcákon át? De az a bizonytalan félelem, hogy költségem lehet mellette, ha csak egy pohár bor vagy egy kocsiut áráig is, visszatartott, mert már nem volt több pénzem; vigasztalanul üres zsebeim nagyon is lehangoló hatással voltak bátorságomra és még kérdően sem mertem rátekinteni, mikor elmentem előtte. Az éhség már megint beköltözött hozzám, már tegnap este óta nem ettem semmit; ez ugyan nem volt még hosszu idő, gyakran megtörtént máskor, hogy napokon át is elviseltem, de most már aggasztóan kezdtem fogyni és nem birtam olyan jól az éhséget, mint azelőtt; egyetlen nap elég volt, hogy egészen elkábitson és mindjárt hányingert kaptam egy korty viztől is. Hozzá még egész éjjel dideregve feküdtem az ágyban teljesen fölöltözve, mint ahogy nappal jártam-keltem; már kékre fagyva, hidegrázósan feküdtem le minden este és csaknem megdermedtem alvás közben. Az ócska ágytakaró nem védett meg a besüvöltő széltől és reggel arra ébredtem, hogy alig tudok lélegzeni az orromon, annyira befagyasztotta a jeges levegő, mely kivülről egészen hozzám hatolt.

Csak mentem az utcákon át és azon gondolkoztam, mit lehetne tenni, hogy fönntartsam magam, mig a legközelebbi cikkem elkészül. Csak legalább gyertyám volna, akkor nekifognék az éjszakai munkának is; ez, ha egyszer jól belejöttem, pár órával előbbre vinne s holnap aztán ujra a „Generális“-hoz fordulhatnék.

További gondolkozás nélkül elmentem a kávéházba, hogy fölkeressem fiatal bankhivatalnok barátomat és tiz örét kérjek tőle gyertyára; akadály nélkül végigsétálhattam valamennyi szobán; elmentem egy tucat asztal mellett, ahol beszélgető emberek ültek, ettek és ittak, behatoltam a kávéház legbelsejébe, még a „vörös szobába“ is, de az emberemet sehol sem találtam meg. Leverten, bosszankodva vonultam ki megint az utcára és megindultam a kastély irányába.

De hát a tüzes eleven ördög örökkévalóságát! Hát sohasem lesz már vége az én nyomoruságomnak! Hosszu, dühös lépésekkel, a kabátom gallérját durván föltürve a nyakamba, ökölbeszoritott kezemmel a nadrágzsebemben, mentem tovább és egész uton szerencsétlen csillagzatomat átkoztam. Hét, nyolc hónap óta nem volt egyetlen gondtalan órám, alig egy rövid hétig annyi eleségem, ami éppen az éhenhalástól megmentett s a szükség már megint a tarkómon volt. És a tetejében még becsületes is voltam a nyomoruságban, haha! becsületes testestől-lelkestől! Isten bocsássa meg, hogy ilyen őrült voltam! És kezdtem magamnak elmondani, hogy mennyire bántott a lelkiismeret, mikor a Hans Pauli ágyteritőjét a zálogházba vittem. Gunyosan nevettem érzékeny tisztességérzésemen, megvetően köptem ki magam elé az utcán és nem találtam elég erős szavakat, hogy ostobaságom miatt kellően kigunyoljam érzelmeimet. Csak most történnék valami ilyen! Ha ebben a percben egy iskolásgyermek megtakaritott pénzecskéjét vagy egy szegény özvegy utolsó fillérjét találnám meg az utcán, fölszedném és zsebredugnám, ellopnám a legmegfontoltabb nyugalommal és mint a bunda, olyan mélyen aludnék utána. Nem hiába szenvedtem ennyi kimondhatatlan nyomoruságot át, türelmemnek vége szakadt, kész voltam mindenre, a legrosszabbra is.

Körülkerültem háromszor-négyszer a kastélyt, azután elhatároztam, hogy visszafordulok; de még egy kicsit járkáltam a parkban és végre hazaindultam a Karl Johan-utcán lefelé.

Körülbelül tizenegy óra lehetett. Az utca meglehetősen sötét volt, de mindenütt emberek jártak, csöndes párok és lármázó csoportok fölváltva. A nagy óra elkövetkezett, a szeretkezés ideje titokzatos mozgalmasságával és vidám kalandjaival. Suhogó asszonyi ruhák, itt-ott egy rövid érzéki nevetés, pihegő mellek, heves lihegő lélegzetek; messze lent az utcán egy hang kiált: Emma! Az egész utca egyetlen mocsár, melyből forró gőzök szállanak föl.

Öntudatlanul a zsebembe nyulok, két koronát keresve. A szenvedély, amely benne reszket minden járó-kelő mozdulatában, még a gázlámpák homályos világában is, az egész gyönyörüséggel terhes éjszaka kezdett hatalmába keriteni, – ez a levegő telve volt suttogással, öleléssel, reszkető vallomásokkal, félig kimondott szavakkal, halk sóhajtással. A Blomquist-átjárónál egynéhány macska hangos nyávogással szeretkezik. És nekem nem volt két koronám! Micsoda nyavalya, milyen utolsó nyomoruság, ha az ember ilyen szegény! Milyen lealázás, milyen megszégyenités! És ujra a szegény özvegy utolsó fillérjére gondolok, amit ellopnék, az iskolásgyerek zsebkendőjére vagy sapkájára, egy koldus tarisznyájára, amit minden utógondolat nélkül a rongyszedőhöz vinnék, hogy elmulassam az árát. Vigasztalásul és kárpótlásul kezdtem mindenféle kifogást találni az emberek ellen, akik olyan vidáman suhantak tovább mellettem; mindannyiszor vállat vontam és lenézően tekintettem végig rajtuk, valahányszor párosával sétáltak el előttem. Ezek a megelégedett, nyalakodó diákok, akik azt képzelik magukról, hogy európai kicsapongásban élnek, ha egy varróleány mellére teszik a kezüket! Ezek az aszfaltlovagok, bankhivatalnokok, kereskedők, boulevardarszlánok, akik a matrózok asszonyait vagy a vastag piaci szolgálókat sem vetették meg, ha az első alkalmas kapualjában elébük estek egy korsó sörért! Micsoda szirének! A hely meleg volt még az elmult éjszakáról az oldaluk mellett egy tüzoltó vagy egy kocsis után; a trón éppen üres, éppen most hagyták el, tessék fölszállani!… Messze kiköptem a járdáról, nem törődve vele, hogy valakit érhet, haraggal, megvetéssel teltem el az emberek iránt, akik a szemem előtt bujtak egymáshoz, hogy párosodjanak. Fölemeltem a fejemet és áldottnak éreztem magamat, hogy tisztább uton járhatok.

Az Országház-téren találkoztam egy leánnyal; kihivóan nézett rám, amint elmentem mellette.

– Jó estét! – mondtam.

– Jó estét! – felelt és megállott.

– Hm. Hol jár ilyen későn idekint? Nem volt egy fiatal hölgyre nézve nagyon is kockáztatott vállalkozás a Karl Johan-utcán ilyen időtájban végigmenni? Nem? De nem szólitják meg soha, nem alkalmatlankodnak neki vagy hogy egyenesen kimondjam, nem akarnak-e vele hazamenni?

Csodálkozva nézett rám, az arckifejezésemen kutatta, hogy mit értek a szavaimon. Aztán hirtelen a karomba dugta a kezét és igy szólt:

– Nahát menjünk.

Követtem. Mikor pár lépéssel tul voltunk a kocsiállomáson, megállottam, kiszabaditottam a karomat és azt mondtam:

– Hallja, kicsikém, nekem nincs egy vasam sem. – És tovább akartam menni.

Első pillanatban nem akarta elhinni; de miután valamennyi zsebemet végigtapogatta és semmit sem talált, megharagudott, hátravetette a fejét és tökfilkónak nevezett.

– Jó éjszakát! – feleltem.

– Várjon csak egy kicsit, – kiáltott utánam. – Nem aranykeretü a szemüvege?

– Nem.

– Akkor mehet a pokolba.

És én mentem.

Pár pillanat mulva utánam futott és megint rám kiáltott:

– Azért mégis velem jöhet, – mondta.

De ennek a szegény utcalánynak az ajánlata nagyon megalázott és nemet mondtam, Különben is későn van már és még máshova is el kell mennem; oktalanság is volna tőle ilyen áldozatot hozni.

– De most már akarom, hogy velem jöjjön.

Én pedig nem mehetek ilyen módon vele.

– Bizonyosan egy másikhoz készül, – mondta.

– Nem, – feleltem.

A vérem nagyon is hideg volt ma és a leány alig hatott rám jobban, mintha férfi lett volna. A szükölködés egészen kiszikkasztott. De ugy éreztem, hogy nagyon kétes világitásban állhatok e különös leány előtt és elhatároztam, hogy legalább a látszatot megmentem.

– Hogy hivják? – kérdeztem. – Marienak? Na, hát hallgasson ide, Marie. – És elkezdtem furcsa magamviseletét magyarázni. A leány mindinkább csodálkozva hallgatott. Hát csakugyan olyanfajta embernek tartott engem, aki éjszaka az utcákat rója, csak azért, hogy fiatal leányokat kaparitson a keze közé? Ilyen gonosznak képzelt? Hát mondtam én valami durvaságot vagy illetlenséget az első perc óta? Ugy viseli az ember magát, mint én, ha rossz szándékai vannak? Röviden beszélve, én csak azért szólitottam meg s azért mentem vele néhány lépésnyire, hogy lássam, mennyire akarja vinni a dolgot; a nevem különben ez és ez, lelkész itt és itt. Jó éjszakát! Menj utadra és ne vétkezzél többet.

És ezzel magam is elmentem.

Elragadtatva dörzsöltem a kezem pompás ötletem fölött és hangosan beszélni kezdtem magamban. Milyen boldogság igy járni-kelni és jótetteket gyakorolni! Most adtam talán az első lökést ennek a bukott teremtésnek, hogy egész életére megmenthesse magát! És ha jól meggondolja, el is fogja ezt ismerni és még halála órájában is hálás szivvel fog megemlékezni rólam. Ó, mégis csak érdemes önzetlennek lenni, önzetlennek és becsületesnek!

A kedvem ragyogó lett, olyan frissnek és erősnek éreztem magam, mint aki mindent merhet. Ha gyertyám volna most, egészen bizonyosan be tudnám fejezni a cikkemet! Uj kapukulcsomat a kezemben lóbálva mentem tovább és fütyörészve gondolkoztam valami módozaton, hogy világot szerezzek. De nem tudtam mást kieszelni, mint hogy lehozom az iróeszközeimet az utcára éppen a gázlámpa alá. Kinyitottam a kaput és fölmentem a papirjaimért.

Mikor lejöttem, kivülről bezártam a kaput és a gázlámpa világossága alá állottam. Teljes csönd volt mindenütt, csak néha hallatszott a szomszéd utcából egy rendőr nehézkes, csörömpölő lépése és nagyon messziről, a Szent Hanshaugen irányából, egy kutya ugatása. Semmi sem zavart; fölgyürtem a kabátom gallérját a fülemre és teljes erőmből gondolkozni kezdtem. Nagyszerü kilátásaim lehetnének, ha sikerülne ezt a kis tanulmányt szerencsésen befejeznem. Éppen egy nehéz ponthoz jutottam; most egy alig észrevehető átmenettel valami ujnak kell föllépnie, azután egy halk, elfolyó finále, egy hosszantartó kihangzás, amely végül olyan váratlan, olyan megrázó véget ér a tetőponton, mint egy lövés vagy egy hegyomlás dörgése. Punktum!

De a szavak sehogy sem akartak eszembe jutni. Elolvastam az egész cikket elejétől kezdve, minden mondatot külön hangosan is fölolvastam magamnak, de hiába, nem voltam képes gondolataimat a megrenditő végpontra irányitani. Még hozzá a küzdelmes percek alatt a rendőr is átjött a szomszéd utcából, megállt nem messze tőlem és egészen elrontotta a hangulatomat. Mi köze ennek az embernek ahhoz, hogy ebben a pillanatban itt állva a „Generális“-nak szánt cikkem nagyszerü befejezését irom? Uram isten, hát csakugyan lehetetlen a fölszinre vergődnöm, akármit is csinálok? Ott álltam vagy egy óra hosszat, a rendőr el is ment a maga utjára, a hideg tulságosan dermesztő lett, nem lehetett tovább maradnom. Leverten és minden bátorságomat elveszítve az ujabb sikertelen kisérlet miatt, végre megint kinyitottam a kaput és fölmentem a szobámba.

Nagyon hideg volt idefönt s alig láttam az ablakot a sürü sötétségben. Tapogatódzva mentem az ágyig, lehuztam a cipőmet s leültem, hogy lábamat a kezem közt megmelegitsem. Aztán lefeküdtem, ugy mint már régóta szoktam, teljesen fölöltözve, ugy, ahogy bejöttem.

Másnap reggel, mihelyt világosodott, azonnal fölültem az ágyamban és megint hozzáfogtam a cikkemhez. Igy ültem ott egészen délig és irtam vagy tiz-husz sort. Még mindig nem jutottam el a befejezéshez.

Végre fölkeltem, fölhuztam a cipőmet és elkezdtem föl s alá járkálni a szobában, hogy átmelegedjem. Az ablaktáblák be voltak fagyva; kinéztem: havazott s lent a hátsó udvarban vastag hóréteg feküdt a kövezeten és a kuton.

Céltalanul motoztam a szobában, akarat nélkül járkáltam össze-vissza; körmömmel a falat kapartam, homlokomat óvatosan az ajtóhoz támasztottam, vigyázva megkopogtattam mutatóujjammal a padlót és figyelmesen hallgatództam, minden különös szándék nélkül, de nyugodtan és meggondoltan, mintha rendkivül fontos dologról volna szó. Közben pedig olyan hangosan, hogy magam is meghallottam, minduntalan ezt ismételtem: jó istenem, hiszen ez tiszta őrültség! De azért tovább folytattam oktalanságaimat. Egy idő mulva, talán néhány óra is lefolyhatott, erősen összeszedtem magam, az ajkamba haraptam és amennyire tudtam, erőszakkal kiegyenesedtem. Ennek véget kellett vetni! Találtam egy forgácsot, amit rágicsáljak és elhatározottan nekiültem az irásnak.

Néhány rövid mondatot végre sikerült nagy erőfeszitéssel megirnom; két tucat szegényes szó volt, amit elkényszeredetten erőszakoltam ki magamból, csak azért, hogy előbbre haladjak. Aztán megakadtam, a fejem üres volt, nem birtam tovább. És bár nem tudtam sehogysem folytatni, ott maradtam ülve és tágranyitott szemekkel bámultam az utolsó szavakra, a végső rész befejezetlen ivére, rámeredtem ezekre a furcsa, reszkető betükre, amelyek ugy terpeszkedtek ott a papiron, mintha kis ijesztő alakok volnának és nem értettem az egészből semmit, nem gondoltam semmire.

Az idő mult. Hallottam az utcai zajt, a kocsik és lovak lármáját, a Jens Olai hangját, mely fölhatolt az istállóból, ha a lovakra rákiáltott. Teljesen el voltam tompulva, csak ültem és néha a szájamat mozgattam; a mellem nyomoruságos állapotban volt.

Sötétedni kezdett, mindig jobban összeestem, fáradt lettem nagyon és lefeküdtem az ágyra. Hogy a kezem megmelegitsem, a hajamat kezdtem vele kuszálni jobbra-balra, össze-vissza; apró hajcsomók jöttek vele ki, amelyek, mint szálas rongyocskák, az ujjaimra akadtak, aztán szétszóródtak a párnán. Akkor nem aggódtam miatta, mintha nem is tartoznék reám, ugyis volt elég hajam. Ujra megkisérlettem, hogy fölrázzam magam ebből a csodálatos kábultságból, amely mint valami köd, minden tagomon áthatolt; végre fölültem, a tenyeremmel a térdemre ütögettem, köhögni kezdtem olyan erősen, amennyire csak elgyöngült mellem megengedte – és ujra visszaestem. Semmi sem segitett. Lassan, tehetetlenül halt bennem minden el, mig nyitott szemmel a plafondra meredtem. Utoljára a mutatóujjamat dugtam a számba és elkezdtem szopni. Most lassankint valamiféle gondolat kezdett az agyamban mégis föltámadni és idestova fészkelődni, – egy vad, őrült gondolat: Hátha beleharapnék? És pillanatnyi meggondolást sem engedve magamnak, összeszoritottam a szemem és egymásra haraptam a fogam.

Fölugrottam. Végre magamhoz tértem. Egy kis vér szivárgott ki az ujjamból, amit azután lenyaltam. Nem nagyon fájt, a seb nem is volt mély, de legalább fölrázott; megcsóváltam a fejem, az ablakhoz mentem és kerestem valami rongyot, amivel a sebet bekössem. Mig az ablaknál állva ezzel foglalkoztam, tele lett a szemem könnyel és halkan sirni kezdtem magamban. Ez a sovány, megharapott ujj olyan szánandó volt! Istenem, hogy idáig kellett jutnom!

A sötétség ezalatt mindig mélyebb lett. Talán nem is volna lehetetlen a munkámat befejezni ma este, ha gyertyám volna. A fejem megint kitisztult, gondolataim ugy jöttek-mentek, mint rendesen és nem nagyon szenvedtem; még az éhség sem kinzott annyira, mint néhány órával ezelőtt; lehet, hogy holnapig még ki tudom tartani. Talán még gyertyát is tudnék keriteni hitelbe az élelmiszerkereskedésben, ha megmagyarázom a helyzetet. Hiszen jól ismertek odalent; boldogabb napokban, mikor még volt miből, gyakran vettem kenyeret a boltban. Bizonyosan adnának egy darab gyertyát a becsületes nevemre. És hosszu idő óta először keféltem ki egy kicsit a ruhámat s a kihullott hajszálakat is leszedtem a kabátom gallérjáról, amennyire a sötétben lehetett.

Mikor az utcára értem, eszembe jutott, hogy talán jobb volna, ha kenyeret kérnék a boltban. Habozva állottam meg, hogy gondolkozzam. Semmiesetre sem! – határoztam végre. Sajnos, nem voltam olyan állapotban, hogy a jóllakást el tudjam viselni; az egész história ujra kezdődnék, látományok, képzelődések és őrült eszmék kinoznának megint, a cikkem sohasem lenne készen és most az a fontos, hogy minél hamarabb ujra elmehessek a „Generális“-hoz, mielőtt még elfelejthetne. Tehát semmiesetre sem! Gyertyakérésre határoztam el magamat. Ezzel be is léptem a boltba.

Egy asszony állt a boltasztal előtt és bevásárlásait végezte; több apró csomag feküdt mellette különböző papirosokba takarva. A segéd, aki már ismert és tudta, mit szoktam vásárolni, ott hagyta az asszonyt és minden további kérdés nélkül ujságpapirba csomagolt egy kenyeret és elébem tette.

– Nem – tulajdonképpen ma este gyertyát szerettem volna, – szóltam. Nagyon halkan és szerényen mondtam, hogy meg ne haragudjék és igy el ne játsszam minden kilátásomat a gyertyára.

Kivánságom váratlanul jött, annyira megszokta, hogy mindig kenyeret vettem.

– Akkor várjon egy percig, – mondta és ujra az asszonyhoz fordult.

Ez megkapta a holmiját, egy ötkoronással fizetett, amelyből vissza is kapott és elment.

Most már a segéd és én egyedül maradtunk.

Azt mondja:

– Tehát egy gyertyát. – És fölszakitja a csomagot s kivesz belőle egy szálat.

Rám néz, én visszanézek és nem vagyok képes kimondani a kivánságomat.

– Óh, igaz, hiszen ön már fizetett, – szólal meg hirtelen. Egészen egyszerüen mondja, hogy már fizettem. Hallok minden szót. És elkezdi az ezüstpénzt kiszámolni a fiókból, koronát korona után, ragyogó, vastag pénzdarabokat – öt koronából ad vissza, az asszony öt koronájából.

– Tessék! – mondja.

Egy pillanatig csak állok és nézem ezt a pénzt; érzem, hogy valami nincs egészen rendben, de nem fontolgatom, nem gondolok semmire, csak csodálkozom azon a kincsen, ami előttem fekszik és ragyog. És gépiesen összeszedem a pénzt.

Elbutulva a csodálkozástól, összetörve, megsemmisitve állok az asztal előtt; aztán egy lépéssel az ajtó felé közeledem s ujra megállok. Tekintetem megakad a fal egy pontján, ahol egy kis csengő csüng egy bőrszijon és egy csomó zsinór. Ezekre bámulok álltomban.

A segéd, aki azt hiszi, hogy talán beszélgetést akarok kezdeni, mivel oly soká maradok, rendezgetni kezdi a csomagolópapirosokat az asztalon és igy szól:

– Ugy látszik, csakugyan megjött a tél.

– Hm. Igen, ugy látszik, csakugyan megjött. Bizony, ugy látszik. – Kis idő mulva hozzáteszem: – De nem korán jött. Hanem ugy látszik, csakugyan itt van. De legalább nem tulságosan korán.

Hallottam, hogy zagyvaságot beszélek, de minden kimondott szavamat ugy hallottam, mintha valaki más mondaná.

– Igazán? Azt találja? – felelt a segéd.

Pénzzel tele kezemet a zsebembe dugtam, lenyomtam a kilincset és mentem; hallottam, hogy jó éjszakát mondok és hogy a segéd viszonozza.

Alig jutottam egypár lépéssel tovább, mikor a boltajtó fölnyilt és a segéd utánam kiáltott. Minden izgatottság, a félelem egy szikrája nélkül fordultam vissza; összeszedtem kezemmel a pénzt a zsebemből, készen rá, hogy visszaadjam.

– Kérem, itt felejtette a gyertyát, – mondta a segéd.

– Ó, köszönöm, – feleltem nyugodtan. – Nagyon köszönöm!

És tovább mentem az utcán lefelé a gyertyával a kezemben.

Első józan gondolatom a pénz volt. Egy lámpa alá állottam, ujra megszámoltam, mérlegeltem a kezemben és mosolyogtam. Igy hát itt a segitség, a váratlan, nagyszerü, csodálatos segitség, – hosszu, hosszu időre meg vagyok mentve! Ujra zsebredugtam kezemet a pénzzel és tovább mentem.

A Storgatén megálltam egy étkezőhelyiség előtt és hidegen, nyugodtan mérlegeltem, hogy megkockáztassak-e mindjárt egy kis vacsorát. Tányér- és késcsörgés hallatszott ki, aztán, hogy hust vernek. A kisértés tulságosan erős volt, beléptem.

– Egy beefsteaket! – mondtam.

– Egy beefsteak! – kiáltott be a pincérlány egy nyiláson.

Leültem egy kis asztalhoz, éppen az ajtó mellett és vártam. Kissé sötét volt ott, ahol ültem, de annál inkább rejtve maradhattam és elkezdtem gondolkozni. A kisasszony kissé kiváncsi tekintettel nézett néha rám.

Elkövettem tehát az első igazi becstelenséget, az első lopást, amihez képest minden eddigi csinyem számitásba sem jöhet; az első kicsi – nagy bukás… Istenem, hát megtörtént. Ezen már nem lehet segiteni. Különben még szabadságomban áll, hogy rendezzem az ügyet a kereskedővel majd későbben, ha jó alkalom lesz rá. Nem következés azért, hogy mindig lejjebb kelljen sülyednem; különben sem tettem fogadalmat, hogy tisztességesebben fogok élni, mint minden más ember, nem kötöttem le magam…

– Mikor kapom már meg a beefsteaket?

– Azonnal. – A kisasszony kinyitja a kis ablakot és kikiált a konyhába.

De hátha kiderül a dolog? Hátha a segéd gyanut fog s elkezd gondolkozni a kenyérbonyodalmon és az öt koronán, amit az asszony hagyott ott? Nem lehetetlen, hogy valamikor reájön, talán már a legközelebbi alkalommal, mikor megint odamegyek. Nahát, istenem… Titokban vállat vontam.

– Tessék, – mondja a kisasszony barátságosan és elébem teszi a beefsteaket az asztalra. – De nem volna kellemesebb a másik szobában? Itt olyan sötét van.

– Nem, köszönöm; jobban szeretek itt, – felelem. Barátságos modora egyszerre meghatottá tesz, azonnal kifizetem a beefsteaket, találomra a kezébe nyomok annyi pénzt, amennyi a markomba akadt a zsebemben és az ujjait rácsukom. Mosolyog s én tréfálva mondom, de nedves lesz a szemem: – Ami megmarad, azon vegyen egy házat…

– Ó, kedves egészségére!

Elkezdtem enni, mindig mohóbban; nagy darabokat nyeltem le anélkül, hogy megrágtam volna. Ugy téptem a hust, mint egy emberevő.

A kisasszony megint visszajött.

– Nem óhajt valamit inni? – mondja és kissé lehajol hozzám.

Ránézek; nagyon halkan beszélt, csaknem szégyenlősen és a szemét lesütötte.

– Talán egy fél korsó sört, vagy amit szeretne tőlem… amit éppen akar…

– Nem, nagyon köszönöm! – feleltem. – Most nem. Majd legközelebb, ha eljövök.

Visszament és a kiszolgálóasztal mögé ült; csak a feje látszott ki. Milyen különös ember!

Alighogy készen voltam az evéssel, azonnal az ajtó felé indultam. Már éreztem, hogy émelyeg a gyomrom. Nem akartam elébe menni a világosságra, féltem megmutatni magam a fiatal leánynak, aki nem is sejtette nyomoruságomat; hirtelen jó éjt mondtam tehát, intettem a fejemmel és kimentem.

Az étel hatni kezdett, nagyon szenvedtem és alig birtam magamban tartani. Minden sötét szegletben, amerre elmentem, kénytelen voltam hányni; igyekeztem visszatartani az ingert, mely megint teljesen üressé tett volna, összeszoritottam az öklömet, erőszakoskodtam, toporzékoltam – minden hiába. Befutottam egy kapu alá és előrehajolva, saját könnyeimtől megvakultan, kiadtam magamból mindent.

Kétségbe voltam esve; sirva mentem tovább az utcán, átkoztam a kegyetlen hatalmakat, bárkik voltak is, amelyek igy üldöztek, a pokol minden kinját és borzalmát kivántam rájuk gonoszságukért. Igazán lovagiatlanok voltak ezek a hatalmak, nem, nem volt bennük egy csöpp lovagiasság sem, annyi bizonyos… Odaléptem egy emberhez, aki valami boltkirakatba bámult és nagy sebtében megkérdeztem, mit gondol, mit lehetne olyan valakinek adni, aki már régen éhezik, mert beefsteaket nem tür a gyomra.

– Azt hallottam, hogy tej a legjobb, forralt tej, – felelt az ember roppant elcsodálkozva. – Dehát kinek van rá szüksége?

– Köszönöm, köszönöm! – mondtam gyorsan. – Lehet, hogy ez lesz legjobb, forralt tej.

És tovább mentem.

Beléptem a legelső kávéházba, mely utamba esett és forralt tejet kértem. Megkaptam, megittam olyan forrón, ahogy elhozták, mohón nyeltem le minden csöppjét, fizettem és távoztam. Most már hazafelé.

És akkor valami különös történt. A kapum mellett, a gázlámpához támaszkodva, éppen a világosság közepében ott állott valaki, akit már messziről megismertem, – a fekete ruhás hölgy volt megint. Ugyanaz a fekete ruhás hölgy, akit már a mult estéken láttam. Minden tévedés ki volt zárva, most már negyedszer találom ugyanazon a helyen. Teljesen mozdulatlanul áll ott.

Annyira meglep a dolog, hogy akaratlanul lassitani kezdtem a lépteimet; a gondolataim ebben a pillanatban egészen rendben vannak, de nagyon föl vagyok hevülve s az idegeim izgatottak az evéstől. Szokásom szerint egészen közel megyek el mellette, a kapuhoz érek és már be akarok lépni. De mégis megállok, hirtelen egy gondolatom támad. Anélkül, hogy tovább okoskodnám, megfordulok, egyenesen oda megyek hozzá és a szemébe nézve megszólitom:

– Jó estét, kisasszony!

– Jó estét, – feleli.

– Bocsásson meg, de talán keres valakit? Már többször is láttam, hogy itt vár; nem lehetnék valamiben segitségére? Különben ezer bocsánatot kérek, ha…

– Igazán nem tudom, hogy…

– Senki más nem lakik ezen a kapun belül, mint négy-öt ló és én; csak egy istálló és egy bádogosmühely van bent. Bizonyosan téved, ha itt keres valakit.

Félre forditotta az arcát és ugy felelt:

– Nem keresek senkit, csak itt állok.

– Vagy ugy, csak itt áll? – Különös, hogy egyik estéről a másikra állt itt csupa szeszélyből; minél tovább gondolkoztam rajta, annál kevésbé tudtam kiokosodni belőle. Elhatároztam, hogy merész leszek. Halkan csörgetni kezdtem a pénzt a zsebemben és minden bevezetés nélkül megkértem, hogy jöjjön be velem valahová egy pohár bort inni… tekintettel arra, hogy itt a tél, he-he… Nem tartana sokáig… de talán nem akar?

– Nem, köszönöm, az mégsem menne. Azt nem tehetném. De ha olyan szives lenne egy darabig elkisérni… olyan sötét van és nem szeretek egyedül végigmenni a Karl Johan-utcán; nagyon is elkéstem.

– Ezer örömmel.

Megindultunk; ő ment a jobb oldalamon. Csodálatosan kellemes érzés fogott el, annak a tudata, hogy egy fiatal leány mellett vagyok. Az egész uton mindig reá néztem. Hajának illata, a meleg, amely testéből felém áramlott, az asszonyiságnak az az illata, amely körülvette, édes lehellete, valahányszor felém forditotta az arcát – mindez belém áradt, zsarnokian urrá lett minden érzékemen. Csak egy telt, halvány arc körvonalait tudtam a fátyol mögött megkülönböztetni és magas mellét kabátja alatt. Az elrejtett gyönyörüségekre gondolás, amelyeket a fátyol és kabát mögött sejtettem, teljesen megzavart, egész hülyén, minden ok nélkül boldognak éreztem magam; nem tudtam magam visszatartani, megérintettem kezemmel, végigsimitottam a vállán és ostobán mosolyogtam. Hallottam közben, hogy dobog a szivem.

– Milyen különös leány ön, – mondtam.

– Tulajdonképpen miért?

– Először is, mert az a furcsa szokása van, hogy egy istállóbejárás előtt áll minden este, anélkül, hogy valami szándéka volna, egyszerüen csak azért, mert kedve tartja…

– Nos, hátha megvan ennek is az oka, – mondta; különben is nagyon szeret késő éjjel fönnmaradni, ebben mindig különös kedvét lelte. Vagy talán én nagyon szeretek éjfél előtt lefeküdni?

– Én? Ha valamit különösen utálok, az éppen az éjfél előtti lefekvés. He-he!

– No lássa! – Igy hát este, mikor már semmi más dolga nincs, egy kis sétát szeret tenni; fönt lakik a Szent Olaf-téren…

– Ylajali! – kiáltottam.

– Mit mond?

– Csak azt, hogy Ylajali… Jó, most már folytassa!

Tehát a Szent Olaf-téren lakott az anyjával együtt, akivel nem lehetett beszélgetni, annyira süket. Olyan valami érthetetlen volt tehát, ha szeret egy kicsit sétálni?

– Nem, dehogy! – feleltem.

– Nos tehát? – Hallottam a hangján, hogy mosolygott.

– Nincs egy testvére is?

De igen, egy idősebb nőtestvére. Különben, honnan tudom én ezt? Ez azonban most Hamburgban van.

– Régóta?

Körülbelül öt hete utazott el. Különben, honnan tudtam, hogy testvére van?

– Nem tudtam, csak ugy kérdeztem.

Elhallgattunk. Egy ember ment el előttünk, aki egy pár cipőt vitt a hóna alatt. Különben, amennyire csak látni lehetett, teljesen üres volt az utca. Messzebb a Tivoliból szines lámpák hosszu sora világitott hozzánk. A havazás megállt, az ég tiszta volt.

– Istenem, nem fázik téli kabát nélkül? – kérdezte egyszerre a leány és rám nézett.

Megmondjam neki, hogy miért nincs téli kabátom? Eláruljam a helyzetemet mindjárt és elriasszam magamtól egyszer-mindenkorra? Olyan boldogság volt mellette lennem és legalább egy kis ideig még tudatlanságban hagyom. Hazudtam és igy feleltem:

– Nem, egy csöppet sem. – És hogy valami másra tereljem a beszédet, azt kérdeztem:

– Látta már az állatseregletet a Tivoliban?

– Nem, – felelte. – Érdemes megnézni?

Ha most eszébe talál jutni, hogy oda menjünk! Oda a fényes világosságba, annyi ember közé! Milyen zavarba jönne! Egyenesen kikergetném onnan nyomoruságos ruhámmal, sovány arcommal, amit két nap óta meg sem mostam, talán még azt is észrevenné, hogy nincs mellényem…

– Óh dehogy, – feleltem gyorsan, – nincs ott semmi látnivaló. – És egy nehány szerencsés ötlet jutott eszembe, amit azonnal fölhasználtam, egy pár szegényes szó, kiszipolyozott agyam tartalmának valami maradványa: – Mit is lehetne várni egy ilyen kis állatmutogatástól? Engem különben sem érdekeltek soha ketrecbe zárt állatok. Ezek a szegény állatok tudják, hogy elébük állunk és ugy bámuljuk őket; száz meg száz kiváncsi tekintetet éreznek magukon és ez hat rájuk. Én már csak olyan állatokat szeretek látni, amelyek nem tudják, hogy nézzük őket, azokat a félénk teremtéseket, amelyek barlangjukban ődöngenek vagy fekszenek zöld szemükkel pislogva, a talpukat nyalják és gondolkoznak. Nem találja?

– Igen, ebben teljesen igaza van.

– Csak a saját félelmességében, a saját vadságában ér valamit az állat. A hangtalan, lopódzó lépések az éjszaka rejtélyes sötétjében, az erdő zugása és félelmessége, egy elröpülő madár visitása, a szél, a vérszag, az ismeretlen zajongás fölöttünk a térben, egyszóval a vadak világának szelleme a vadállatban…

Ekkor megijedtem, hogy a beszédem fárasztani fogja; egyszerre nagy szegénységemnek érzése is ujból elfogott és letört bennem mindent. Csak valamennyire jól volnék öltözve, milyen örömet okozhattam volna neki ezzel a sétával a Tivolin át! Nem értettem ezt a leányt mellettem; miféle mulatsága telhetett benne, hogy egy félmeztelen koldussal végigkisértesse magát az egész Karl Johan-utcán? Vajjon mit gondolt tulajdonképpen? És én mit negédeskedem, minek mosolygok itt hülyén a semmin? Ugyan miféle elgondolható okom volt rá, hogy ilyen hosszu utra hurcoltassam magam ettől a selymes madártól? Talán nem került semmi fáradságomba? Nem érzem a jeges halált a szivemig hatolni minden szélrohamnál, amely a szemünkbe fuj? És nem sikoltoz már az őrültség az agyamban, mert hónapok óta nem volt egyhuzamban tisztességes élelmem? Még abban is megakadályoz, hogy hazamenjek és egy kis tejet érintsek a nyelvemmel, még egy kanál tejet, ami talán megmaradna bennem. Miért nem fordit már hátat, miért nem küld már a pokolba?…

Kétségbeesés fogott el; a reménytelenség a végsőkig kergetett és igy szóltam:

– Tulajdonképpen nem kellene velem jönnie, kisasszony; prostituálom önt az emberek előtt már csak az öltözetemmel is. Ez igazán igy van, komolyan mondom.

Meglepetten állt meg. Hirtelen rám nézett és hallgatott. Végre azt mondta:

– Én istenem! – és semmi egyebet.

– Mit akart ezzel mondani? – kérdeztem.

– Ó ne, ne beszéljen igy… Most már nem messze vagyunk. – És gyorsabban kezdett menni.

Befordultunk az Egyetem-utcába és már megláttuk a lámpákat a Szent Olaf-téren. Megint lassabban kezdtünk menni.

– Nem akarok tolakodó lenni, de nem mondaná meg a nevét, mielőtt elválunk? És nem emelné csak egy pillanatra föl a fátyolát, hogy megláthassam? Olyan hálás volnék.

Hallgatás. Én vártam.

– Már látott egyszer, – felelt végre.

– Ylajali! – mondtam ujra.

– Egyszer egy fél napig üldözött, egészen hazáig. Nem volt akkor józan? – Megint hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Igen, – feleltem, – akkor, sajnos, ittas voltam.

– Az elég helytelen.

Egészen lesujtva ismertem be, hogy nagyon helytelen volt.

Elértünk a szökőkutig és fölnéztünk a második szám sok kivilágitott ablakára.

– Most már nem szabad tovább kisérnie, – szólalt meg; – köszönet a mai estéért.

Lehajtottam a fejem, nem tudtam semmit sem mondani. Levettem a kalapom és hajadonfővel állottam előtte. Vajjon kezet fog-e nyujtani?

– Miért nem kér, hogy visszakisérjem egy darabon? – kérdi tréfásan; de lenéz a cipője hegyére.

– Uristen! – felelek, – igazán megtenné?

– De csak egy kis darabon.

És visszafordultunk.

Egészen meg voltam zavarodva, azt sem tudtam, melyik lábomra álljak; ez a leány az egész gondolkozásomat kiforgatta. El voltam ragadtatva, csodálatos öröm fogott el; ugy éreztem, mintha a boldogságtól és gyönyörüségtől meg kellene halnom. Határozottan ő maga akart velem visszajönni, nem az én eszmém volt, hanem az ő saját kivánsága. És amint megyek és folyton őt nézem, mindig bátrabb leszek, ő maga is bátorit s minden szavával közelebb von magához. Egy pillanatra elfelejtem szegénységemet, semmiségemet, egész nyomoruságos életemet; érzem, hogy a vér ugy kering, zug bennem, mint a régi időben, mikor még nem estem igy össze és elhatározom, hogy egy kis fogással próbálok előbbre jutni.

– Különben nem is önt üldöztem akkor, – mondtam; – hanem a testvérét.

– Igazán? A testvéremet? – kérdi elképedve a csodálkozástól. Megáll, reám néz, várja a feleletet; egészen komolyan kérdezte.

– Igen, – felelek. – Vagyis… hm, a fiatalabbik hölgyet a kettő közül, akik előttem mentek.

– A fiatalabbikat! Aha-ha! – Hangosan, szivből nevetett, mint egy gyermek. – Milyen ravasz ön! Ezt csak azért mondta, hogy fölemeltesse velem a fátyolomat. Most már értem. De bizony fölsült… büntetésből.

Elkezdtünk nevetni és tréfálni, szünet nélkül fecsegtünk az egész idő alatt; azt sem tudtam, mit beszélek, olyan vidám voltam. Elmesélte, hogy ő már látott engem egyszer régen a szinházban. Három barátommal voltam együtt és ugy viseltem magam, mint egy bolond; bizonyosan akkor is ittas voltam, sajnos.

– Miből következteti ezt?

– Mert annyit nevetett.

– Vagy ugy? Hja, akkor még sokat nevettem.

– Most már nem?

– Dehogy, most is. Olyan nagyszerü élni!

Leértünk a Karl Johan-utcáig. Akkor azt mondta:

– Most már nem megyünk tovább. – Visszafordultunk és ujra fölsétáltunk az Egyetem-utcán. Mikor megint a szökőkuthoz érkeztünk, meglassitottam kissé a lépteimet, tudtam, hogy tovább nem szabad kisérnem.

– Most már önnek is vissza kell fordulnia, – mondta és megállt.

– Magam is azt hiszem, – feleltem.

De a másik percben már azt gondolta, hogy miért ne kisérhetném el a kapuig. Istenem, hiszen ebben csak nincs semmi rossz, ugy-e?

– Hogy volna, – feleltem.

De mikor a kapuban álltunk, egész nyomoruságom ujra reám zudult. Hogyan is tarthatná fönn az ember a bátorságát, ha annyira össze van törve, mint én voltam? Itt álltam egy fiatal hölgy előtt piszkosan, rongyosan, az éhségtől tönkre téve, mosdatlanul, félig felöltözve, – jobb volna a föld alá sülyedni. Összehuztam magam és önkénytelenül lekushadtam, mikor megkérdeztem:

– Nem fogunk találkozni többé?

Nem volt semmi reményem rá, hogy beleegyezzék az ujabb találkozásba; csaknem azt kivántam, hogy egy éles nem-mel feleljen, ami megerősithetne és közönyössé tenne iránta.

– De igen, – mondta.

– Mikor?

– Nem tudom.

Hallgatás.

– Nem volna olyan jó, hogy csak egyetlen pillanatra fölemelje a fátyolát, – mondtam, – hogy legalább meglássam, kivel beszéltem. Csak egy pillanatra. Tudnom kell, hogy kivel beszéltem.

Hallgatás.

– Itt találkozhatnánk kedden este, – mondta végre. – Ha ugy akarja.

– Igen, kedves, ha megengedi.

– Nyolc órakor.

– Nagyon jó lesz.

Kezemmel végigsimitgattam a kabátját, levertem a havat róla, csak azért, hogy valami kifogásom legyen, hogy megérinthessem; olyan gyönyörüség volt ennyire közel lenni hozzá.

– De azért nem szabad semmi rosszat gondolnia rólam. – Megint mosolygott.

– Ó, dehogy!…

Hirtelen egy elhatározott mozdulattal földobta a fátyolt a homlokára; egy pillanatig mozdulatlanul néztünk egymásra. Ylajali! mondtam. Ekkor lábujjhegyre emelkedett, karjával átölelte a nyakamat és megcsókolta a szájam. Éreztem, hogy a melle hogyan piheg, milyen nehezen, mélyen lélegzik.

A másik pillanatban kiragadta magát a karomból, jó éjt mondott, suttogva, lélegzetvesztetten; aztán megfordult és szó nélkül fölszaladt a lépcsőn…

A kapu becsapódott.

Másnap még erősebben havazott; nehéz, esővel vegyes hó volt, nagy, kékesfehér cafatokban hullott le és sárrá változott. Az idő élesen fagyos volt.

Kissé későn ébredtem föl, a fejem csodálatosan zavaros volt a tegnap esti izgatottságtól, a lelkem boldogan ittas a szép találkozástól. Elragadtatásomban egy darabig ébren fekve maradtam az ágyban és magam mellé képzeltem Ylajalit; kitártam a karomat, megöleltem saját magam és megcsókoltam a levegőt. Végre mégis fölkeltem, ujra megittam egy csésze tejet, mindjárt azután elfogyasztottam egy beefsteaket és az éhségem egészen elmult; csak az idegeim lettek megint nagyon izgatottak.

Elmentem a ruhabazárba. Eszembe jutott, hogy hátha kaphatnék olcsón egy használt mellényt, hogy legyen valami a kabátom alatt, akármi. Fölmentem a lépcsőn a bazárhoz, fölfedeztem egy mellényt, amit mindjárt vizsgálgatni kezdtem. Mig ezzel motozgáltam, egy ismerősöm ment el az utcán és fölkiáltott hozzám. A mellényt ott hagytam csüngeni és lementem. Technikus volt és az irodába ment.

– Jöjjön velem egy pohár sört inni, – mondta. – De azonnal, mert nincs sok időm… Miféle hölgy volt az, akivel tegnap este sétált?

– Tudja mit, – feleltem, féltékenyen még csak a gondolatára is, – hátha éppen a menyasszonyom volt?

– Mi az ördög!

– Igen, tegnap este határoztuk el.

Teljesen le volt főzve, habozás nélkül elhitt mindent. Én pedig telehazudtam a fejét, hogy minél hamarabb megszabaduljak tőle; megkaptuk a sört, megittuk és elváltunk.

– Isten vele… Igaz, – fordult vissza egyszerre, – még tartozom önnek egynéhány koronával; igazán szégyen, hogy eddig még vissza nem adtam, de a legközelebbi alkalommal föltétlenül megadom.

– Igen, köszönöm, – feleltem. De nagyon jól tudtam, hogy sohasem fogja megadni azt a pár koronát.

A sör azonban mindjárt a fejembe szállt és nagyon melegem lett. A tegnap esti kalandra gondoltam s ez a visszaemlékezés teljesen hatalmába keritett, egészen megzavart. Hátha nem is fog kedden eljönni? Hátha meggondolja a dolgot és gyanakodni kezd?… Gyanakodni, de mire?… Gondolataim egyszerre ujra elevenekké lettek és megint a pénz körül kezdtek forogni. Félelem fogott el, halálos rémület önmagam miatt. A lopás minden részletével együtt kinzóan állt megint előttem; láttam a kis boltot, az asztalt, sovány kezemet, amint a pénz után nyul és kifestettem magamnak a rendőrség eljárását, ha eljönnek értem, hogy bevigyenek. Vasraverik kezem-lábam, nem – csak a kezemre, talán csak az egyikre, tesznek bilincset; a korlát, a napostiszt protokolluma, pennájának a hangja, amely ugy karcolt; a tekintete, a veszedelmes tekintete: – Nos, Tangen ur? – És a cella, az örökös sötétség…

Hm. Összeszoritottam az öklömet, hogy uj bátorságot kapjak, mindig gyorsabban mentem, mig csak a Stortorvra nem értem. Itt leültem egy padra.

Csak semmi gyerekesség! Hogy a pokolba tudnák bebizonyitani, hogy loptam? Különben a boltossegéd sem merne lármát csapni, ha valamikor rá is jönne, hogyan történt a dolog; ezzel az állását veszélyeztetné. Csak semmi lárma, semmi jelenet, ha szabad kérnem!

De ez a pénz mégis csak nyomta a zsebemet és nem hagyott nyugtot. Kezdtem megvizsgálni a lelkiismeretemet és világosan beláttam, hogy boldogabb voltam addig, mig becsülettel éltem és szenvedtem. És Ylajali! Nem rántottam-e őt is le magamhoz bünös kezemmel? Istenem, én istenem! Ylajali!

Tisztában voltam magammal, egyszerre fölugrottam és egyenesen az Elefánt-gyógyszertár mellett ülő, süteményt áruló asszonyhoz siettem. Még ki tudok menekülni a becstelenségből, még semmi sem késő, meg fogom mutatni a világnak, hogy mindenre képes vagyok! Ezalatt készen tartottam a pénzt, minden öre a kezemben volt; lehajoltam az asszony asztala felé, mintha valamit venni akarnék és habozás nélkül a kezébe löktem a pénzt. Egy szót sem szóltam, csak továbbsiettem.

Milyen csodálatos érzés volt, megint becsületes embernek lenni! Üres zsebem nem nyomott többé, mintha ujra születtem volna, hogy megint nem volt pénzem. Ha jól meggondoltam, ez a pénz nagyon sok titkos bánatot okozott, tulajdonképpen folyton borzalommal gondoltam rá; hiszen nem voltam még olyan elvetemedett lélek, igen, tisztességes természetem föllázadt bennem. Hála istennek, megint fölemelhetem fejem lelkiismeretem előtt. Próbáljátok meg ezt elérni, mondtam és végignéztem a nyüzsgő tömegen a piacon, utánozzátok, ha tudjátok! Boldoggá tettem egy szegény öreg kofát annak rendje és módja szerint; azt sem tudta, mit csináljon; ma este a gyermekei nem fognak éhesen lefeküdni… Föltüzeltem magam ezekkel a gondolatokkal és éreztem, hogy nagyszerüen jártam el. Hála istennek, a pénz nem volt többé a kezemben.

Fölindultan és idegesen mentem tovább az utcán, a megelégedettségtől fölfuvalkodva. Az öröm, hogy tisztán és becsületesen léphetek megint Ylajali elé és bátran a szemébe nézhetek, elragadott és ittassá tett; nem éreztem semmi fájdalmat többé, fejem üres és tiszta volt, mintha ez a fej a vállam közt csupa világosságot sugárzott volna szét. Kedvem jött bolond csinyeket elkövetni, képtelen dolgokat csinálni, az egész várost fenekestől fölforgatni. Az egész uton ugy viseltem magam, mint az őrült; a fülem halkan zugott és mámorosságom tetőpontra hágott. Merészségemtől elragadtatva az jutott eszembe, hogy odamenjek egy hordárhoz, aki különben egy szót sem szólt, megmondjam a koromat, megrázzam a kezét, erősen a szemébe nézzek s aztán minden magyarázat nélkül otthagyjam. A járókelők hangjának és nevetésének minden árnyalatát meg tudtam különböztetni, megfigyeltem az apró madarakat, amelyek az utcán előttem ugrándoztak, elkezdtem a kövezetkockák kifejezését tanulmányozni és mindenféle különös jeleket és csodálatos alakzatokat födöztem föl rajtuk. Igy jutottam el az Országház-térre.

Hirtelen megállottam és a kocsikra bámultam. A kocsisok beszélgetve sétálnak körülöttünk, a lovak előrehajolva állanak a rossz időben. Menjünk! mondom magamnak s könyökömmel megütöm a saját oldalamat. Gyorsan az első kocsihoz lépek és beszállok. – Ullevaals-ut 37. szám! – kiáltom és a kocsi megindul.

Utközben a kocsis kezdett hátrafelé tekintgetni, lehajolt és benézegetett a kocsiba az ernyő alá, ahol ültem. Vajjon gyanakodott? Kétségtelenül elhasznált öltözetem tette figyelmessé.

– Egy urral kell találkoznom, – kiáltottam ki, hogy megelőzzem és körülményesen megmagyaráztam neki, hogy okvetlenül találkoznom kell azzal az urral.

Megállunk a 37. szám előtt, kiugrom, fölsietek a lépcsőn, föl egészen a harmadik emeletre, megfogok egy csengőhuzót és megrázom; a csengő élesen lármáz odabent vagy hatszor-hétszer.

Egy leány jön és ajtót nyit; észreveszem, hogy arany a fülbevalója és fekete szövetgombok vannak szürke ruhája derekán. Ijedten néz rám.

– Kierulf urat keresem, Joachim Kierulfot, ha szabad igy neveznem, a gyapjukereskedőt, egyszóval tudja már, hogy kiről van szó…

A leány megrázza a fejét.

– Itt nem lakik semmiféle Kierulf, – mondja.

Rám bámul, kezét az ajtókilincsen tartja, készen rá, hogy betegye. Egyáltalában nem erőlteti meg magát, hogy ezt az embert megtalálja; pedig ugy tetszik, mintha ismerné, akiről kérdezősködöm, csak egy kicsit gondolkoznia kellene a lusta teremtésnek. Megharagudtam, hátat forditottam és megint lefutottam a lépcsőn.

– Nem találtam meg, – kiáltottam a kocsisnak.

– Nem volt itt?

– Nem. Hajtson a Tomtegate 11. szám alá.

A leghevesebb fölindulás fogott el és ugy látszik, valami a kocsisra is átragadt belőle; bizonyosan azt hitte, hogy élet-halálról van szó, mert azonnal tovább hajtott. Ostorral kezdte ütni a lovat.

– Hogy hivják azt az embert? – kérdezte a bakon visszafordulva.

– Kierulf, Kierulf gyapjukereskedő.

A kocsis is azt találta, hogy itt szó sem lehet tévedésről. – Nem világos kabátban szokott járni?

– Mit beszél, – kiáltottam, – világos kabátban? Megbolondult? Hát azt hiszi, hogy egy teásfindzsát keresek? – Ez a világos kabát nagyon alkalmatlanul jött közbe, egészen elrontotta az emberemet, akit már elképzeltem.

– Hogy is tetszett mondani? Kierulfnak hivják?

– Igen, igen, – feleltem, – van ebben valami különös? A név csak nem szégyen!

– Nem veres a haja?

Az nagyon könnyen lehet, hogy veres haja van és amint a kocsis ezt a körülményt fölemlitette, egyszerre egészen bizonyos voltam benne, hogy igaza van. Valósággal hálásan mondtam a derék kocsisnak, hogy most elevenére tapintott az én emberemnek; csakugyan ugy áll a dolog, amint mondta; különben is ritkaság volna, ha ilyen embernek nem veres lenne a haja.

– Akkor az lehet, akit egynehányszor már vittem is a kocsimon, – vélte a kocsis. – Mindig görcsös bottal szokott járni.

Most már világosan és elevenen magam előtt láttam az emberemet és igy szóltam:

– He-he, ezt az embert ugyan még senki sem látta görcsös bot nélkül a kezében. Ebben a tekintetben nincs tévedés, annyi bizonyos.

Világos, hogy ezt az embert vitte többször a kocsiján. Ő is fölismerte…

És tovább robogtunk, hogy csak ugy szikrázott a ló patkója.

Ebben a fölhevült állapotban sem vesztettem el egy pillanatra sem a lélekjelenlétemet. Elmegyünk egy rendőr előtt és azonnal megfigyelem, hogy 69-es számu. Ez a szám kegyetlenül közelről érint, ugy hatol az agyamba, mint egy üvegszilánk, 69, éppen 69, ezt nem egyhamar fogom elfelejteni!

Hátrahuzódom a kocsiban, rabjául a legőrültebb eszméknek; egészen bekuporodom a viaszosvászon fedél alá, hogy meg ne lássák, ha a szájam mozog és elkezdek, mint egy hülye, magamban beszélni. Az őrültség tombol az agyamban és én engedem tombolni; teljes öntudatommal tudom, hogy olyan befolyások alatt állok, amik fölött nem tudok urrá lenni. Elkezdek nevetni halkan, de odaadóan minden elképzelhető ok nélkül, még mindig vidáman és mámorosan attól a két pohár sörtől, amit megittam. Kis idő mulva izgatottságom szünni kezdett, nyugalmam lassan-lassan visszatért. Csak megharapott ujjam fázott és én bedugtam az ingem gallérja mögé, hogy fölmelegitsem. Igy érkeztünk a Tomtegatera. A kocsi megállt.

Lassan kilépek a kocsiból, gondolatok nélkül, elpetyhüdten, nehéz fejjel. Átmegyek a kapu alatt, bejutok a hátsó udvarba, amelyen keresztülmenve egy ajtóba ütközöm; ezt kinyitom, belépek és egy két ablakos folyosón vagy előszobafélében találom magamat. Két utazótáska áll egymás tetején az egyik szögletben és a hosszabbik falnál egy ócska festetlen lóca egy szőnyeggel leteritve. Jobbra a szomszédos szobából hangokat és gyermeksirást hallok és fölöttem a második emeleten olyan zajt, mintha vaslemezt vernének kalapáccsal. Mindezt azonnal észreveszem, mihelyt belépek.

Nyugodtan végigmegyek a szobán egyenesen a szembelevő ajtóhoz, minden sietség, a menekülés minden gondolata nélkül, ezt is kinyitom és kint vagyok a Vognmandsgaten. Fölnézek a házra, amelyen éppen keresztül jöttem és ezt olvasom az ajtó fölött: Szállás és étkezés utazók részére.

Eszembe sem jutott, hogy menekülni akarjak, hogy ellopódzam a kocsis elől, aki reám várt; elgondolkozva megyek végig az egész utcán, nem félek és nem tudom, hogy valami rosszat teszek. Kierulf, ez a gyapjukereskedő, aki olyan sokáig kisértett az agyamban, ez az ember, akiről azt hittem, hogy komolyan létezik és hogy okvetetlenül találkoznom kell vele, teljesen kiveszett a gondolatomból, elmosódott többi őrült ötletemmel együtt, melyek egymást fölváltva üldöztek; legföljebb, mint valami sejtelem, homályos emlék élt még bennem.

Amint tovább mentem, mindinkább kijózanodtam, nehéznek és fáradtnak éreztem magam és csak ugy huztam a lábamat. A hó még mindig nagy, nedves pelyhekben hullott. Végre kijutottam a Grönlandra egészen a templomig, ahol leültem pihenni egy padra. Mindenki, aki elment előttem, csodálkozva nézett rám. Gondolatokba elmerülve maradtam ott.

Édes istenem, milyen szomoru állapotban is voltam! Belefáradtam ebbe a nyomorult életbe, bensőleg undorodtam tőle és ugy éreztem, nem érdemes tovább küzdeni azért, hogy megtarthassam. A visszásságok tulságosan elhatalmasodtak, nagyon is keményekké váltak; olyan rettenetesen tönkrementem, hogy csak árnyéka voltam önmagamnak. Vállam beesett, féloldalra hajlott és már egészen megszoktam, hogy előrehajolva járjak, ezzel kiméltem a mellem, amennyire lehetett. Pár nappal ezelőtt déltájban megvizsgáltam a testem fönt a szobámban és csak sirni tudtam fölötte, mig ott álltam. Már néhány hete jártam ugyanabban az ingben; egészen megkeményedett a régi izzadtságtól és nagyon földörzsölte a köldökömet; egy kis vizes vér szivárgott ki a sebből, nem fájt, de olyan szomoru volt ez a seb ott, a testem közepén. Nem tudtam segiteni rajta, magától pedig nem akart begyógyulni; megmostam hát és gondosan letörölgettem, aztán ujra fölhuztam ugyanazt az inget. Mit tehettem volna egyebet…

Csak ültem a padon és mig mindezt végiggondoltam, nagyon szomoru lettem. Sajnáltam magamat, még a kezem is visszataszitónak látszott. A kezemfejének ez a löttyedt, szemérmetlen kifejezése kinozni kezdett és szinte undorral töltött el; sovány ujjaim durván hatottak rám, gyülölni kezdem összeesett alakomat és összerázkódom, hogy ezt kell viselnem, hogy ez vesz körül. Istenem, csak vége lenne már az egésznek! Egész lelkemből meg szeretnék halni.

Teljesen letapodva, bepiszkolva és megalázva saját öntudatom előtt, gépiesen álltam föl és hazafelé indultam. Utközben elmentem egy kapu előtt, amelyen ezt olvastam: Halotti ruhák és szemfedők Andersen kisasszonynál jobbra a kapu alatt. Régi emlékek! gondoltam és visszaemlékeztem előbbi szobámra a Hammersbergen, a kis hintaszékre, az ujságpapirral beragasztott falra az ajtó mellett, a világitótorony igazgatójának a a körlevelére és Fabian Olsen pék frissen sült kenyerére. Aj-haj, akkor még sokkal jobb dolgom volt, mint most; egyetlen éjjel megirtam egy olyan tárcát, amiért tiz koronát fizettek; most már nem tudok többé semmit sem irni, egyáltalában nem tudok többé irni, a fejem azonnal teljesen üres lesz, mihelyt megpróbálom. Legjobban szeretném, ha már az egésznek vége volna! És csak mentem, mentem…

Minél közelebb jutottam az élelmiszerkereskedéshez, annál jobban elfogott az az öntudatlan érzés, hogy valami veszélyhez közeledem; de szilárdan ragaszkodtam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy ki fogom szolgáltatni magam. Nyugodtan fölmegyek a lépcsőn, az ajtónál találkozom egy kis leánnyal, aki egy csészét visz a kezében, elkerülök mellette és beteszem magam után az ajtót. A segéd s én ujra szemben állunk egymással, egyedül.

– Na, – mondja, – ez aztán a rettenetes idő.

Mit kerülgeti a dolgot? Miért nem jön nekem egyenest? Dühös lettem és fölkiáltottam:

– Nem azért jöttem, hogy az időről fecsegjek.

Hevességem meglepte, szük kis szatócsagya csődöt mondott; eszébe sem jutott, hogy öt koronával megcsalhattam.

– Hát nem tudja, hogy rászedtem? – mondom türelmetlenül és hevesen fujok, reszketek, kész vagyok erőszakot is használni, ha nem tér azonnal át a dologra.

De a szegény ember semmit sem sejt.

Na, te nagy világ, micsoda ostoba lények közt kell élnie az embernek! Összeszidom, pontról pontra megmagyarázom neki, hogy történt az egész, megmutatom, hol állottam én s hol állott ő, mikor az eset történt, hogy hol feküdt a pénz, hogyan szedtem össze az egészet és hogy szoritottam bele a kezembe – mindent megért, de semmit sem tesz. Ide-oda fordul, hallgatódzik a mellékszobából hangzó lépésekre, csittit, hogy ne beszéljek olyan hangosan és végre azt mondja:

– Ez igazán piszkos dolog volt öntől.

– Nem, várjunk csak egy kicsit! – kiáltottam, csakhogy ellentmondjak és fölingereljem. Nem volt olyan alacsony és piszkos eljárás, mint az ő nyavalyás élelmiszeres agya képzeli. Természetesen nem tartottam meg a pénzt magamnak, ez eszembe sem jutott; a magam részéről semmi hasznát sem akartam venni, ezt nem engedte volna meg gyökeréig becsületes természetem…

– Hát akkor hova tette?

– Oda adtam egy szegény öreg asszonynak az utolsó öréig, tudja meg! Mert én ilyen ember vagyok, sohasem feledkezem meg teljesen a szegényekről…

Ezen egy darabig gondolkozik, ugy látszik, nagyon kétesnek találja, hogy csakugyan becsületes ember vagyok-e vagy nem. Végre azt mondja:

– Nem jobb lett volna inkább visszahozni a pénzt?

– No hallja, nem akartam én önnek bajt okozni, kiméletből nem tettem, – felelek szemtelenül. – De ez a hála azért, hogy az ember nagylelkü! Itt töltöm az időt, hogy önnek mindent megmagyarázzak és ön nemhogy szégyelné magát, mint egy kutya, hanem még meg sem próbálja ezt a vitás kérdést velem kiegyenliteni. De én mosom kezemet. Különben vigye az ördög az egészet. Isten áldja!

Elmentem és keményen becsaptam az ajtót magam mögött.

De mikor hazaértem a szobámba, ebbe a szomoru lyukba, a vizes hótól átnedvesedett ruhában, az egész napi vándorlástól reszkető térdekkel, egyszerre elvesztettem elbizakodottságomat és megint összeestem. Már megbántam, hogy a szegény kereskedősegédet ugy megtámadtam; sirtam, a torkomat fojtogattam büntetésül semmirekellő tréfámért és hangosan szidalmaztam magam. Természetesen nagyon félt szegény, hogy elveszti az állását, azért nem mert lármát ütni az öt korona miatt, amelyet az üzlet elvesztett. Én pedig fölhasználtam a félelmét, jól megkinoztam kiabáló hangommal, megsértettem minden szavammal, amit kimondtam. És azalatt a főnöke talán a szomszéd szobában ült s csak egy hajszálon mult, hogy ki nem jött megnézni, mi történik a boltban. Nem, annak már igazán nincs határa, hogy milyen aljasságokra tudok vetemedni!

De hát miért nem fogtak el mindjárt? Akkor mindennek vége lett volna legalább. Hiszen szinte kinyujtottam a kezemet a bilincsek után. Nem állottam volna ellent, sőt inkább segitettem volna nekik. Egek ura, egy egész napját életemnek odaadnám még egyetlen boldog pillanatért! Fél életemet egy tál lencséért! Csak még most az egyszer hallgass meg!…

Nedves ruháimban feküdtem le; valami bizonytalan gondolatom jött, hogy talán meg fogok halni az éjjel; utolsó erőmet összeszedtem tehát s egy kicsit rendbehoztam az ágyamat, hogy valamennyire tisztességes látszata legyen reggel a környezetemnek. Aztán összetettem a kezem és elhelyezkedtem a fekvésben.

Egyszerre Ylajali jutott eszembe. Hogy is felejthettem el olyan teljesen az egész este! Uj világosság kelt az agyamban megint, lassan, gyöngéden egy kis napsugár hatolt be, ami olyan áldottan jólesett. És mindig növekszik a napfény, – meleg, finom, selymes fény simogat kábitó kéjesen. És a napfény mindig erősebbé válik, fájdalmasan kezdi égetni halántékomat, nehéz tüzzel forralja kiaszott agyamat, mig végre őrületes máglya lobban föl szemem előtt fénykévékből, ég és föld lángba borul, tüztől lobogó emberek és állatok, tüzben lobogó hegyek, tüzet lobogtató ördögök, egy égő orkán, égő mélység és magasság, egy égő világegyetem, egy lángoló utolsó itélet.

És nem láttam s nem hallottam többé semmit…

Másnap reggel teljesen átizzadva ébredtem, egész testemről folyt a viz; a láz kegyetlen erővel ragadott meg. Első pillanatban nem tudtam, mi történt velem, csodálkozva néztem körül, teljesen megváltozottnak éreztem egész lényemet, nem ismertem rá magamra. Megtapogattam fölfelé a karomat, lefelé a lábamat, meg voltam lepve, hogy az ablak azon az oldalon van és nem éppen az ellenkező falon és a lovak dobogását az udvarból ugy hallottam, mintha felülről jönne.

A hajam nedvesen és hidegen tapadt a halántékomra; fölemelkedtem a félkönyökömre és lenéztem a párnára: ott is nedves haj feküdt kis csomókban. A lábam egészen beledagadt az éj folyamán a cipőmbe, de nem fájt, csak nem tudtam mozgatni az ujjaimat.

Mikor délutánra fordult az idő és már kissé sötétedni kezdett, fölkeltem az ágyból és a szobában motozgattam. Eleinte apró, elővigyázatos lépésekkel próbálkoztam meg, igyekeztem az egyensulyt fönntartani és amennyire lehet, kiméltem a lábamat. Nem nagyon szenvedtem és nem is sirtam; tulajdonképpen nem is voltam szomoru, sőt ellenkezőleg, majdnem boldogan megelégedett; nem is jutott abban a percben eszembe, hogy valami másként is lehetne.

Azután kimentem az utcára.

Az egyetlen, ami mégis kinzott egy kicsit, az volt, hogy habár utáltam az ételt, mégis éhes voltam. Szégyenletes éhséget kezdtem érezni, valami benső, sóvár ennivágyást, ami mindig követelőbb és követelőbb lett. Kegyetlenül kezdett valami marni a mellemben, hangtalan és gyorsan, különös munka folyt le benne. Vagy husz apró, finom kis állat hajtotta az egyik oldalra a fejét és kezdett rágcsálni, azután a másik oldalra hajtották a fejüket és ott rágcsáltak egy kicsit, egy pillanatig nyugton voltak, majd ujra kezdték; hangtalanul, sietség nélkül furták tovább magukat és üres helyet hagytak mindenütt maguk után, ahol keresztülmentek…

Nem voltam beteg, csak gyönge és izzadni kezdtem. A Stortorvra szerettem volna menni, hogy egy kicsit pihenjek, de az ut hosszu volt és fáradtságos; végre már csaknem eljutottam odáig, a piac és az utca szegleténél álltam. Az izzadtság a szememre folyt, elhomályositotta a szemüvegemet és egészen megvakitott; megálltam, hogy kissé letöröljem az arcomat. Nem vettem észre, hogy hol állok, nem is gondoltam rá; rettenetes lárma volt körülöttem.

Egyszerre egy kiáltás hangzik, egy éles, hideg „vigyázat“ kiáltás és én hallom a kiáltást, nagyon is jól hallom; idegesen huzódom félre és olyan gyorsan igyekszem egy lépést visszafelé tenni, amennyire gyönge lábam megengedi. Egy óriási kocsiszörnyeteg tele kenyérrel megy el olyan közel mellettem, hogy kereke a kabátomat surolja; ha csak egy kicsit fürgébb lettem volna, minden baj nélkül kikerülöm. Talán lehettem volna valamivel fürgébb, csak egy egészen kicsikét gyorsabb, ha jobban megerőltetem magam; de már minden késő volt, az egyik lábam rosszul járt, néhány ujjamat összezuzta; éreztem, hogy görcsösen zsugorodnak össze a cipőben.

A kocsis nagy erőfeszitéssel állitotta meg a lovakat, visszafordult a szekérről és ijedten kérdezte, hogy mi történt. Ó, még sokkal rosszabb is lehetett volna… nem hiszem, hogy veszedelmes lenne… remélem, nem tört el… ó, kérem…

Amilyen gyorsan csak tudtam, egy padhoz sántikáltam; ez a sok ember, aki körülfogott és rám bámult, zavarba hozott. Hiszen nem volt halálos baleset, aránylag szerencsésen folyt le, ha már a bajnak be kellett következnie. A legrosszabb az volt, hogy a cipőm szétrepedt, a talpa elszakadt a hegyétől. Föltartottam a lábamat és vért láttam a repedésben. Nos, egyik részről sem akarattal történt, végre is nem volt a kocsis szándéka, hogy még rosszabbá tegye a helyzetemet, mint amilyen; látszott, hogy nagyon megijedt. Ha kértem volna egy kenyeret a kocsijáról, talán adott volna. Bizonyosan szivesen adott volna. Isten fizesse meg a jószivüségét!

Kegyetlenül éheztem és nem tudtam, mit csináljak ezzel a szemérmetlen étvággyal. Ide-oda forgolódtam a padon és mellemet egészen a térdemre hajtottam. Mikor besötétedett, a városházához sántikáltam – isten tudja, hogyan jutottam el odáig, – és a balüsztrád szélére ültem. Kitéptem a kabátomból az egyik zsebet és azt kezdtem el rágcsálni, különben minden föltett szándék nélkül, sötét arccal, kimeredt szemmel, anélkül, hogy láttam volna. Hallottam, hogy kis gyermekek szaladgálnak körülöttem és ösztönszerüen megéreztem, ha egy-egy sétáló elment mellettem; egyebet nem vettem észre.

Egyszerre csak eszembe jut, hogy lemegyek valamelyik bazárba és egy darab nyers hust kérek. Fölállok, keresztül megyek a balüsztrádon, egészen a Bazártetők szomszédságáig, itt lemegyek a lépcsőn. Mikor már közel jutottam a mészárosbódékhoz, visszakiáltottam a lépcső felé, mintha egy kutyát kergetnék föl és merészen oda fordultam az első mészároshoz, aki elém akadt.

– Nem volna olyan szives egy darab csontot adni a kutyámnak? – mondtam. – Csak egy csontot, nem baj, ha nem is lesz rajta semmi; csak hogy legyen valami, amit a szájában vigyen.

Megkaptam a csontot, egy pompás kis csontot, amin még maradt egy kis hus is és a kabátom alá dugtam. Olyan szivesen köszöntem meg, hogy az ember rám bámult:

– Nincs mit, – mondta.

– Ne mondjon ilyet, – mormogtam, – mégis szivesség volt magától.

És ujra fölmentem. A szivem erősen dobogott.

Beosontam egy mellékutcába, amilyen messzire csak lehetett és megállottam egy hátulsó udvar rozoga kapuja előtt. Sehol sem volt világitás, áldott sötétség terjengett körülöttem; és elkezdtem a csontot rágni.

Semmi ize sem volt, csak az állott vér szaga szállt föl belőle és csaknem azonnal émelyegni kezdett a gyomrom. Ujra megpróbáltam; ha képes volnék magamban tartani, megtenné a hatását, a fő dolog az volna, hogy odabent maradjon. De ujra hányni kezdtem. Dühös lettem, beleharaptam a husba, letéptem egy darabkát és erőszakkal lenyeltem. Semmit sem használt; mihelyt a kis husdarabok megmelegedtek a gyomromban, azonnal följöttek. Őrjöngve szoritottam össze az öklömet, elkezdtem gyámoltalanságomban sirni és mint egy vadállat, rágtam tovább; ugy sirtam, hogy a csont vizes és piszkos lett a könnyeimtől; ujra hánytam, káromkodtam és rágtam, sirtam, hogy a szivem majd megszakadt és ujra hánytam. Végre a világ valamennyi hatalmát megátkoztam.

Csönd. Egyetlen ember sincs a közelben, nincs sem világosság, sem hang. A legrettenetesebb lelki izgalomban nehezen és hangosan lélegzem és fogcsikorgatva sirok, valahányszor ki kell adnom a kis husdarabokat, amelyek valamennyire táplálhattak volna. Miután hiába kisérlem meg ujra és ujra, tehetetlen dühömben a csontot a kapuhoz vágom, őrjöngve kiabálok és kegyetlenül fenyegetődzöm az ég felé, isten nevét orditom rekedten és csökönyösen és mint karmokat, görbitem meg az ujjaimat… Azt mondom neked, egek szent Baalja, hogy nem is létezel, de ha léteznél, ugy elátkoználak, hogy az eged a pokol tüzétől égne el. Azt mondom, hogy fölajánlottam neked szolgálatomat és te visszautasitottál, visszalöktél magadtól s én mindörökre hátat forditok neked, mert nem tudtad megválasztani az időt, mikor meglátogattál. Azt mondom neked, hogy tudom, hogy meg kell halnom és mégis kigunyollak, te égi Apis, akinek foga a halál. Zsarnokoskodtál velem és nem vetted észre, hogy nem hajlok meg előtted soha a szerencsétlenségben. Hogy nem látod ezt? Álmodban alkottad a lelkemet? Azt mondom neked, hogy egész testem és minden vércsepp benne örvend, hogy kigunyolhat és leköpheti kegyelmedet. Ettől a perctől fogva megtagadom egész lényedet és minden tettedet, elátkozom gondolataimat, ha még egyszer eszembe jutsz és kitépem nyelvemet, ha még egyszer kimondja a neved. Most mondom neked, ha létezel, az utolsó szót életemben és halálomban, bucsut veszek tőled örökre. Most hát elhallgatok, hátat forditok és megyek a magam utján…

Csend.

Reszketek az izgatottságtól és a gémberedettségtől, ugyanazon a helyen állva, még mindig átkokat és szidalmakat sziszegek, föl-fölzokogok a heves sirás után, összeesve és megtörve az őrületes dühkitöréstől. És még akkor is csak könyvfrázis és litteratura volt, amit legnagyobb nyomoruságomban megpróbáltam, csak szó és szó. Vagy egy félóráig álltam ott szipogva és suttogva s erősen belekapaszkodtam az ajtóba. Ekkor hangokat hallottam, két ember beszédjét, akik az utcán fölfelé jöttek. Elosontam az ajtótól, a fal mellé huzódva mentem tovább s ujra a kivilágitott utcákra jutottam. És mig a Youngsbakkenen lefelé igyekszem, az agyam egyszerre a legcsodálatosabb irányba kezd fordulni. Eszembe jut, hogy azok a nyomoruságos bódék a piac szélén, ezek a faviskók, ahol élelmiszert és ócska ruhákat árulnak, szégyenfoltjai a helynek. Tönkreteszik az egész tér hatását, elundokitják a várost, pfuj, el ezekkel a rongyokkal! És mig tovább megyek, gondolatomban költségvetést csinálok, hogy mibe kerülne, ha a Földrajzi Intézetet, ezt a szép épületet, mely mindig olyan nagy hatást tett rám, valahányszor elmentem előtte, ide letolnák. Egy ilyen fajta továbbcsusztatás alighanem belekerülne hetven, hetvenkétezer koronába – csinos összeg, meg kell hagyni, helyes kis zsebpénz ugy kezdetnek, hahaha! És integettem üres fejemmel és beismertem, hogy kezdetnek elég megfelelő kis zsebpénz. Közben még mindig reszketett az egész testem és néha mélyen föl-fölzokogtam a sirás után.

Ugy éreztem, hogy már alig van élet bennem és hogy az utolsó versemet éneklem. De ez meglehetősen közönyös volt most előttem, legalább is egy csöppet sem foglalkoztam vele; sőt ellenkezőleg, lefelé indultam, neki a városnak a kikötő felé, mindig messzebb és messzebb a szobámtól. Akár az utca szélére feküdtem volna le meghalni. A szenvedés mindig érzéketlenebbé tett; megsebesült lábam erősen lüktetett és a fájdalom elterjedt az egész lábszáramba, de még ezt sem éreztem valami nagyon, kiállottam én már rosszabbat is.

Igy jutottam el a vasuti hidhoz. Nem volt közlekedés, semmi lárma, csak itt-ott lehetett magányos embereket látni, egy favágót vagy tengerészt, aki zsebre dugott kézzel őgyelgett. Különösen egy sánta ember tünt föl, aki meredten rám kancsalitott, mikor egymás mellett elmentünk. Ösztönszerüen megállitottam, megérintettem a kalapom és azt kérdeztem tőle, nem tudja-e, hogy az „Apáca“ elhajózott-e már? De nem tudtam ellentállni a vágynak, hogy az ujjammal éppen az ember orra alatt ne csettintsek egyet, mikor azt mondtam: – Ördög és pokol, igen, az „Apáca“! – Az „Apáca“! hiszen egészen meg is feledkeztem róla! Legbensőbb gondolatomban mindenesetre ott szunnyadt öntudatlanul, bizonyosan magamban hordoztam, anélkül, hogy tutam volna róla.

– Hát bizony az „Apáca“ már elvitorlázott.

– Nem tudná megmondani, hogy hová ment?

Az ember elgondolkozik, a hosszabbik lábára áll, a rövidebb a levegőben van, még lógázódik is egy kicsit.

– Nem, – feleli. – Nem tudja, mivel rakodott itt meg?

– Nem, – mondom én.

De ekkor már el is felejtettem az „Apácá“-t megint és azt kérdeztem az embertől, hogy milyen messzire lehet ide Holmestrand, régi, jó földrajzi mérföldben számitva.

– Holmestrand? Mindjárt csak…

– Vagy Veblungsnaes?

– Azt akartam az elébb mondani, ugy számitom, hogy Holmestrand…

– Ó, hallja csak, hogy el ne felejtsem, – szakitom félbe megint, – nem lenne olyan szives egy kis dohányt adni, csak egy kis csipetnyit!

Megkaptam a dohányt, melegen megköszöntem az embernek és tovább mentem. Semmi szükségem sem volt a dohányra és mindjárt a zsebembe is dugtam. Az ember tovább is rám meresztette a szemét, ugy látszott, valami módon gyanut fogott ellenem; ahol álltam és mentem, mindenütt követett gyanakvó tekintete és én nem akartam türni, hogy ez az ember üldözzön. Visszafordulok, odavonszolom magam megint hozzá és azt mondom:

– Tűcsináló.

Csak ezt az egy szót: tűcsináló. Semmit többet. Erősen ránézek, mig ezt mondom, ugy éreztem, hogy rettenetes tekintetet vetek rá, mintha egy másik világból nézném. Egy ideig állva maradok előtte, miután ezt a szót kimondtam, azután ujra elvonszolom magam a pályaudvar-térre. Az ember egy hangot sem szólt, csak tekintetét nem vette le rólam.

Tűcsináló? Egyszerre megállottam. Hiszen akkor már sejtettem az előbb, hogy már találkoztam valahol ezzel a nyomorékkal. Fönt a vámháznál, egy napos reggelen, mikor zálogba tettem a mellényemet. Mintha egy örökkévalóság mult volna el azóta!

Mig ott állok és ezen gondolkozom, – álltomban neki támaszkodva egy házfalnak a tér és a kikötőut szegletén, – egyszerre összerázkódom és megpróbálok elrejtőzni. De mivel ez nem sikerül, merészen magam elé nézek, megfojtom minden szégyenlősségemet, – nem volt más menekvés, – és szemtől szemben állok a „Generális“-sal.

Tapintatlan merészséggel még egy lépést teszek a házfaltól előre, hogy fölhivjam a figyelmét. És mindezt nem azért, hogy a szánalmát fölkeltsem, hanem hogy önmagam kigunyoljam, pellengérre állitsam; fetrengeni tudtam volna az utcán és kérni szerettem volna a „Generális“-t, hogy gázoljon át rajtam, taposson az arcomba. Még csak nem is köszöntem.

A „Generális“, ugy látszik, megsejtette, hogy valami nincs rendben s meglassitotta a lépéseit, én pedig megszólaltam, hogy megállitsam.

– Már föl akartam önt keresni, hogy elvigyek egy cikket, de még nem sikerült megirnom.

– Igen? – kérdezte. – Tehát még nincs készen vele?

– Nem, eddig még nem készültem el.

De már könnyek tolulnak a szemembe a „Generális“ szives szavaira és keservesen köhögök és reszelem a torkomat, hogy megerősitsem magam. A „Generális“ egyet szuszog az orrán át és rám néz:

– Van addig is miből élnie? – kérdi.

– Nincs, – felelem, – egyáltalában nincs. Ma még semmit sem ettem, de…

– Isten ments! Az még sem járja, hogy ilyen halálra éhezve jöjjön-menjen. – És ugyanakkor a zsebébe nyul.

A szégyen fölébred bennem, ujra visszahuzódom a házfalhoz, nekitámaszkodom és látom, hogy a „Generális“ a tárcájában keresgél; de egy szót sem szólok. És akkor átnyujt egy tizkoronást. Minden további nélkül ide ad tiz koronát. Csak ujra elismétli, hogy nem járja igy halálra éheztetni magam.

Valami ellenvetést dadogtam és nem vettem el azonnal a bankjegyet: – mégis szégyen, hogy én… különben is ez nagyon sok…

– Siessen! – mondja az óráját kihuzva. – A vonatra várok és már hallom, hogy jön is.

Elvettem a pénzt, meg voltam bénulva az örömtől, egy szót sem szóltam, még csak meg sem köszöntem.

– Igazán nem érdemes ezért restelkedni, – mondja a „Generális“ még utoljára; – majd irni fog érte valamit.

Ezzel el is ment.

Mikor már néhány lépésnyire volt, egyszerre eszembe jutott, hogy meg sem köszöntem a segitségét. Megpróbáltam utólérni, de nem tudtam elég gyorsan menni, a lábam összecsuklott és csaknem az orromra buktam. A „Generális“ pedig mindjobban eltávolodott. Már nem is igyekeztem elérni, arra gondoltam, hogy utána kiáltok, de nem birtam és mire annyira összeszedtem magam, hogy egyszer-kétszer kiáltani tudtam, akkor már tulságosan messze volt és az én hangom nagyon gyönge, hogy elérje.

Ott állottam a járda szélén, utána néztem és halkan sirtam magamban. Ilyet még sohasem láttam, – gondoltam, – tiz koronát adott! Visszamentem arra a helyre, ahol állott és minden mozdulatát utánoztam. Fölemeltem a tizkoronást nedves szemem elé, megnéztem mind a két oldalát és elkezdtem káromkodni – káromkodva bizonykodtam, hogy semmi kétség, az, amit a kezemben tartok, tizkoronás bankó!

Nemsokára azután, – vagy talán jó sokára, mert már mindenütt teljes csönd volt, – magam sem tudom, hogyan, a Tomtegate 11. száma előtt állottam. Hiszen itt csaltam meg egy kocsist egyszer, akivel jó sokáig kocsiztam, itt mentem át az egész házon, anélkül, hogy valaki észrevette volna. Miután egy ideig ott állottam, hogy összeszedjem magam és magamhoz térjek a csodálkozástól, másodszor is bementem a kapun, egyenesen oda, ahol szállás és étkezés volt utazók részére. Szállást kértem és azonnal ágyba feküdtem.

Kedd.

Napsütés és csönd, csodálatosan tiszta délelőtt. A hó teljesen elolvadt; mindenütt élet és fény és vidám arcok, mosolygás és nevetés. A szökőkutakból magas ivben szálltak föl a vizsugarak a naptól aranyosan és az ég kékjétől kékesen…

Délfelé kimentem lakásomról a városba; azóta a Tomtegaten laktam s jó dolgom volt, hála a „Generális“ tiz koronájának. A legvidámabb hangulatban járkáltam egész délután a legmozgalmasabb utcákon s az embereket nézegettem. Este hét óra előtt még elsétáltam a Szent Olaf-térre és titokban fölnézegettem a második szám ablakaira. Egy óra mulva látni fogom! Az egész idő alatt valami könnyü, boldog aggodalommal járkáltam. Hogyan is lesz csak? Mit fogok mondani, mikor a lépcsőn lefelé jön? Jó estét, kisasszony? Vagy csak mosolyogjak? Elhatároztam, hogy csak a mosolygásnál maradok. De természetesen mélyen meg fogom hajtani magam.

Azután tovább osontam, kissé szégyenkezve, hogy olyan korán megjelentem; a Karl Johan-utcában járkáltam egy darabig és folytonosan az egyetem óráját figyeltem. Pont nyolc órakor ujra fölmentem az Egyetem-utcán. Közben eszembe jutott, hogy talán pár perccel el is késem és amennyire csak birtam, sietni kezdtem. A lábam még mindig sebes volt, de különben nem volt semmi bajom.

A szökőkuthoz állottam és kifujtam magam; elég sokáig vártam már és néztem a 2. szám ablakait, de ő nem jött. Nos, hát várni fogok tovább is, nem volt semmi sietős utam, talán föltartóztatta valami. És megint vártam. Csak nem álmodtam talán az egészet? Csak nem annak az éjszakának a képzelődése volt az egész első találkozás, amikor lázban feküdtem? Gyámoltalanul gondolkozni kezdek a dolgon és egyáltalában nem vagyok vele tisztában.

– Hm! – hallom magam mögött.

Jól hallom a torokköszörülést, hallom a könnyü lépteket is a közelemben, de nem fordulok vissza, hanem tovább bámulok a széles lépcsőre magam előtt.

– Jó estét, – mondja ekkor.

Elfelejtek mosolyogni, még a kalapom sem veszem le azonnal, annyira meglep, hogy a másik oldalról jött.

– Sokáig várt? – kérdi s kissé gyorsan lélegzik a járás után.

– Egyáltalában nem, csak néhány perccel ezelőtt érkeztem, – felelek. – Különben, ha még soká vártam volna is!? De azt hittem, hogy a másik oldalról fog jönni.

– Mamát kisértem el egy ismerős családhoz; mama nem lesz otthon ma este.

– Vagy ugy? – mondom.

Elkezdünk menni. Egy rendőr áll az utca szögletén és ránk néz.

– De hova megyünk tulajdonképpen? – mondja és megáll.

– Ahova akar, oda, ahova maga akarja.

– Juj, de olyan unalmas ezt magamnak kitalálni.

Hallgatás.

És akkor igy szólok, csak hogy mondjak valamit:

– Ugy látom, hogy maguknál sötétek az ablakok.

– Igen, – felel élénken. – A leány is elment. Egészen egyedül volnék otthon.

Mind a ketten ott állunk és ugy nézünk föl a második szám ablakaira, mintha egyikünk sem látta volna még soha.

– Nem mehetnénk föl magukhoz? – mondom végre. – Ha akarja, el sem mozdulok az ajtó mellől egész idő alatt…

Szinte reszketni kezdtem az izgatottságtól és kétségbe voltam esve a saját tolakodásom fölött. Hátha most megharagszik és azonnal itt hagy? Mi lesz belőlem, ha soha többé nem fogom látni? És ez a nyomorult öltözet, ami rajtam van! Elkeseredve várom a feleletét.

– Egyáltalában nem szükséges, hogy az ajtó mellett üljön, – felel.

Fölmentünk.

Kint a folyosón már sötét volt; megfogta a kezemet és ugy vezetett előre. – Nem szükséges hallgatni, – mondta, – egészen bátran beszélhet. – És bementünk. Mig gyertyát gyujtott – nem lámpát, hanem csak gyertyát, – mialatt ezt a gyertyát meggyujtotta, halkan nevetve mondta:

– De most már nem szabad rám néznie. Huh, ugy szégyenlem magam! De soha többé nem teszem.

– Mit nem tesz soha többé?

– Soha többé… Isten ments… soha többé nem csókolom meg.

– Nem teszi többé? – mondtam és mind a ketten nevetni kezdtünk. Kinyujtottam a karomat utána, de ő oldalra siklott, az asztal másik végére; egy kis ideig egymást néztük, a gyertya ott állott közöttünk.

Elkezdte lebontani a fátyolát és levette a kalapját: ezalatt tréfásan villámló tekintete rajtam függött és minden mozdulatomat figyelte, hogy meg ne foghassam. Ujra megpróbáltam egy kirohanást, megbotlottam a szőnyegben és elestem; fájós lábam nem birt tovább fönntartani. Nagyon leverten állottam föl.

– Istenem, milyen vörös lett! – mondta. – De mennyire ügyetlen is volt!

– Igaza van.

És megint elkezdtünk körbe futni.

– Ugy látom, hogy sántit.

– Igen, sántitok egy kicsit, de csak egy kicsit.

– A multkor az ujja fájt, most meg a lábának van valami baja; mégis borzasztó, mennyi minden éri.

– Igen, pár nappal ezelőtt elgázolt egy kicsit egy szekér.

– Elgázolta? Hát megint ivott? Isten ments, milyen életet él maga, fiatalember! – Megfenyegetett a mutatóujjával és igyekezett komoly lenni. – Üljünk le, – mondta. – Nem, nem oda az ajtó mellé; ne legyen olyan félénk; ide, ni; maga oda, én ide, igy… Juj, olyan unalmasak a tartózkodó emberek! Az embernek mindent magának kell megmondani és megtenni, semmi segitséget nem várhat tőlük. Például most szépen rátehetné a kezét a székem támlájára és ezt magától is kitalálhatta volna, ki bizony. Mert ha én mondok valami ilyet, egyszerre olyan szemmel néz rám, mintha nem hinné, hogy igaz; már többször észrevettem, most is ugy tesz. De csak ne akarja elhitetni velem, hogy ilyen szerény akkor is, ha nem akar… Bezzeg elég merész volt akkor nap, mikor részegen jött utánam egész hazáig és a szellemességével üldözött: Kisasszony, elveszti a könyvét, kisasszony, mindjárt elveszti a könyvét! Hahaha! Pfuj, ez igazán illetlen volt!

Mintha eszemet vesztettem volna, ugy ültem ott és csak néztem rá. A szivem hangosan dobogott, a vér melegen zugott ereimben. Milyen csodálatos érzés megint egy emberi lakásban ülni, hallani, hogy ketyeg az óra és egy eleven fiatal leánnyal beszélni, ahelyett, hogy saját magammal vitázzam.

– Miért nem beszél semmit?

– Milyen bájos maga, – szóltam végre. – Itt ülök és érzem, hogy hatalmában vagyok, egészen a hatalmában teljes lelkemmel. Ez ellen nem lehet semmit sem tenni. Maga a legcsodálatosabb lény, aki… Néha ugy sugárzik a szeme, amilyet még sohasem láttam, olyan, mintha virág volna… Hogyan? Nem, nem – talán nem is virág, hanem inkább… Olyan szerelmes vagyok és tudom, hogy egészen hiába. Hogy hivják, mondja? Most már igazán meg kell mondania, hogy hivják…

– Nem, előbb hogy hivják magát? Istenem, ezt majdnem elfelejtettem! Tegnap egész nap arra gondoltam, hogy meg fogom kérdezni. Vagyis tulajdonképpen nem is egész nap, hiszen csak nem gondoltam egész nap magára!

– Tudja, hogy én hogyan neveztem el magát? Ylajalinak. Hogy tetszik ez a név? Olyan lebegően hangzik…

– Ylajali?

– Igen.

– Valami idegen nyelven van?

– Nem, azt nem mondhatnám.

– Egészen csinos.

Hosszu alkudozások után megmondtuk egymásnak a nevünket. Egészen mellém ült a pamlagra és lábával eltaszitotta a széket magától. Azután ujra elkezdtünk beszélgetni.

– Ma este meg is borotválkozott, – mondta. – Egészben véve egy kicsit csinosabb ma, mint a multkor, de csak egy kicsikét, hogy el ne bizza magát… Na, mert a multkor igazán csuful jelent meg; még hozzá egy rongy is volt az ujja körül csavarva. És ilyen állapotban minden áron be akart valahová menni velem egy pohár borra. Nem, köszönöm.

– Hát a nyomorult külsőm volt az oka, hogy nem akart velem jönni? – mondtam.

– Nem, – felelt és lesütötte a szemét. – Isten a tanum, hogy nem! Erre nem is gondoltam.

– Hallgasson meg, – szóltam; – maga bizonyosan abban a hitben él, hogy én éppen ugy élhetek és öltözködhetem, mint ahogy szeretnék. Pedig ezt nem tehetem, mert nagyon, nagyon szegény vagyok.

Rám nézett.

– Igazán szegény? – kérdte.

– Igazán.

Hallgatás.

– Istenem, hiszen én is szegény vagyok, – mondta fejének egy bátor mozdulatával.

Minden szava ittassá tett, mintha bort csepegtetett volna a lelkembe, pedig aligha volt más, mint egy mindennapi krisztiániai leány, azoknak a szokott zsargonjával, apró merészségeivel és fecsegésével. Egészen elbájolt a mozdulataival, ahogy a fejét oldalt hajtotta, mikor valamire hallgatott, amit mondtam. Éreztem a lehelletét, amint az arcomba áramlott.

– Tudja, hogy, – kezdtem el, – hogy… de nem szabad megharagudnia… mikor tegnap este lefeküdtem, a karomat ugy helyeztem el, mintha maga… mintha… ott feküdt volna benne. És igy aludtam el.

– Igazán? Ez már szép volt! – Csönd. – De csak a távolság volt az oka, hogy meg merte tenni; mert különben…

– Nem hiszi, hogy különben is meg merném tenni?

– Nem, nem hiszem.

– Pedig mindenre el lehet készülve, – mondtam merészen és körülfontam derekát a karommal.

– Igazán? – Csak ennyit kérdett.

Bosszantott és levert, hogy annyira tisztességesnek tart; összeszedtem a bátorságom, megerősitettem a szivemet és megfogtam a kezét. De szó nélkül elvonta tőlem és egy kissé távolabb huzódott. Ez megint elvette minden bátorságomat, elszégyeltem magam és az ablak felé néztem. Nagyon is nyomoruságos alak lehettem, amint itt ültem, igazán nem volt jogom képzelődőnek lenni. Minden más volna, ha akkor találkoztam volna vele, amikor még emberi formám volt, a jólétem napjaiban, mikor még volt valami, amire támaszkodhattam.

– No lássa! – mondta, – most láthatja, hogy igazam volt: egy homlokráncolással el lehet kergetni, csak egy kicsit el kell huzódni, hogy mindjárt megszégyelje magát… – Nevetett és erősen beszoritotta a szemét, mintha nem tudná elviselni, hogy most ránézzek.

– A mindenhatóra! – törtem ki, – hát majd meglátja! – És hevesen körülöleltem a vállát mind a két karommal. Elvesztette az eszét ez a lány! Vagy annyira tapasztalatlannak tart! Hah, majd megmutatom… az élő istenre! Senki se mondhassa rólam, hogy nem tudtam megfelelni… Az ördög bujt ebbe a leányba! Ha csak erről van szó…

Mintha már semmire a világon nem volnék való!

Egészen nyugodtan ült ott és a szeme még mindig le volt csukva; egyikünk sem beszélt. Erősen magamhoz szoritottam, testét a mellemhez nyomtam és még mindig nem szólt egy szót sem. Hallottam a szivünk verését, mindkettőnkét egyszerre, mint távoli lódobogást.

Megcsókoltam.

Nem voltam teljes öntudatomnál; valami bolondot mondtam, amin halkan nevetett, becéző neveket suttogtam a szájába, megsimogattam az arcát és sokszor megcsókoltam. Fölnyitottam egynéhány gombot a ruháján és a melle, két fehér kerek melle, mint édes, csodálatos igéret, világitott elém a vászon közül.

– Engedje, hogy megnézzem, – mondom és megpróbálok még több gombot fölnyitni, hogy a nyilást nagyobbá tegyem; de a mozdulataim ügyetlenek, az utolsó gomboknál, ahol a ruhaderék nagyon feszes, nem jutok tovább. Csak egy kicsit… egy kicsit szeretném látni…

Egyik karját a nyakam köré fonja, lassan, gyöngéden; lehellete egyenesen arcomat éri pirosló, reszkető orrlyukaiból; a másik kezével maga kezdi fölnyitni a ruháját, egyik gombot a másik után. Zavarában halkan, röviden fölnevet és többször rám néz, hogy észreveszem-e, mennyire fél. Fölnyitja a derékszalagot, kikapcsolja a füzőjét, boldog és remeg egyszerre. És én durva kezemmel szintén a gombokkal és szalagokkal bibelődöm…

Hogy elvonja figyelmemet arról, amit csinál, bal kezével elkezdi a vállamat simogatni és azt mondja:

– Mennyi kihullott haj van itt!

– Igen, – felelem és megpróbálom ajkamat a mellére nyomni. Ebben a pillanatban nyitott ruhával fekszik előttem. Egyszerre, mintha meggondolná, mintha most venné észre, hogy nagyon messze ment, félig betakarja magát és kissé fölemelkedik. És hogy zavarát, kibontott ruhája miatt, elrejtse, megint elkezd a kihullott hajról beszélni a vállamon.

– Miért hull annyira a haja?

– Nem tudom.

– Bizonyosan sokat iszik és talán… pfuj, ki sem akarom mondani! Nem szégyenli magát? Nem, ezt igazán nem hittem volna magáról! Ilyen fiatal és már mind kihull a haja!… És most legyen szives, beszélje el, hogyan szokott tulajdonképpen élni. Bizonyos vagyok benne, hogy rettenetes dolgokat fogok hallani! De csak az igazságot, érti, semmi mentegetődzés! Különben is észre fogom venni, ha valamit eltitkol. Hát már most beszéljen!

Óh, milyen fáradt lettem! Milyen szivesen ültem volna csöndesen mellette, hogy csak nézzem, ahelyett, hogy igy törjem magam ezekkel a kisérletekkel. Nem voltam való semmire, olyan lettem, mint egy fatönkő.

– Kezdje el hát, – mondta.

Örültem az alkalomnak, elbeszéltem mindent és csak az igazságot mondtam. Nem szineztem ki még rosszabbra, mint amilyen volt, nem szándékoztam fölkelteni a részvétét; azt is elmondtam, hogy egy este hogyan loptam el öt koronát.

Nyitott szájjal ült mellettem és szavaimat sápadtan, ijedten hallgatta, rémült zavar látszott ragyogó szemében. Jóvá akartam tenni a dolgot, eloszlatni a szomoru hatást, amit keltettem s ezért ujra kiegyenesedtem és azt mondtam:

– De ezen most már tul vagyok; nem is szükséges többé róla beszélni; most már biztositva vagyok…

De ő csak levert maradt. – Isten ments! – mondta s aztán elhallgatott. Rövid időközökben ujra ismételte: – Isten ments! – és mindig ujra elhallgatott.

Tréfálni kezdtem vele, megcsiklandoztam, a mellemre vontam. De ő ujra begombolta a ruháját és ez bosszantott. Miért gombolta be a ruháját? Hát kevésbé voltam méltó a szemében most, hogy nem magam voltam az oka kicsapongó életemmel annak, hogy a hajam hull? Méltóbbnak tartott volna magához, ha könnyelmü ember lettem volna?… Csak semmi fecsegés! Most az a fő, hogy megmutassam! És ha erről van szó, akkor emberére talált.

Ujra kezdtem a kisérletet.

Lefektettem, egyszerüen lefektettem a pamlagra. Ellenkezett, de nagyon gyöngén és csodálkozva nézett rám.

– Nem… de mit akar? – mondta.

– Hogy mit akarok!?

– Nem… nem, dehát…

– De igen, igen…

– Nem! Hallja! – kiáltott. És ezt a sértő mondást tette még hozzá: – Igazán azt hiszem, hogy megőrült.

Akaratom ellenére megakadtam és igy szóltam:

– Ezt nem mondja komolyan.

– De igen. Olyan különös most! És akkor délelőtt, mikor utánam jött, akkor sem volt ittas?

– Nem; de akkor éhes sem voltam, éppen azelőtt ettem valamit.

– Annál rosszabb volt.

– Hát jobban szeretné, ha részeg lettem volna?

– Igen… félek magától! Istenem, hát eresszen el!

Egy pillanatig gondolkoztam. Nem, most nem ereszthettem el. Csak semmi buta fecsegés késő éjszaka egy pamlagon! Eh, micsoda kifogásokat nem tudnak ilyen pillanatban találni! Mintha nem tudnám, hogy csak szégyenlősség az egész! Olyan éretlen már nem vagyok! És most nyugodtan! Csak semmi habozás!

Nagyon hevesen ellenkezett, sokkal erősebben, semhogy szégyenlősség lehetett volna. Ugy tettem, mintha véletlenségből földöntöttem volna a gyertyát, hogy kialudjon. De ő kétségbeesetten ellentállott és végre halkan följajdult.

– Nem, nem, csak ezt nem! Ha akarja, inkább csókolja meg a mellemet. Kedves, jó…

Abban a pillanatban visszahuzódtam. Olyan rémülten, olyan gyámoltalanul hangzottak a szavai, hogy teljesen legyőztek bensőleg. Azt hitte, hogy azzal, ha megengedi, hogy megcsókoljam a mellét, kárpótolhat! Milyen szép volt, milyen szép és együgyü! Térdre tudtam volna esni előtte.

– De kedves barátom, – mondtam egészen megzavarodva, – akkor nem értem… igazán nem értem, hogy mit akart akkor ezzel a játékkal…

Fölállott és reszkető kézzel gyujtotta meg ujra a gyertyát; hátra támaszkodtam a pamlagon és semmit sem próbáltam tenni. Mi fog most következni? Nagyon kellemetlenül éreztem magam bensőmben.

Tekintete a falra tévedt, az órára nézett és összerázkódott.

– Jaj, nemsokára itt lesz a leány! – mondta. Ezt mondta legelőször.

Megértettem a célzást és fölállottam. Ő pedig a kabátja után nyult, mintha föl akarná venni, de meggondolta magát és a kályha mellé állott. Nagyon halvány volt és mindig nyugtalanabb lett. Aztán, hogy mégis ne legyen olyan látszata, mintha kiutasitott volna, azt kérdeztem:

– Katonatiszt volt az atyja?

– Igen, katonatiszt. Honnan tudja?

– Nem tudtam, csak ugy eszembe jutott.

– Ez mégis különös!

– Hja, néha ilyen sejtelmek lepnek meg. Haha, ez is az őrültségeim közé tartozik…

Hirtelen fölnézett, de nem felelt. Éreztem, hogy a jelenlétem kinozza szegényt és röviden akartam végezni. Az ajtóhoz mentem. Vajjon nem akar többé meg sem csókolni? Még kezet sem akar adni? Állva maradtam és vártam.

– Most már menni akar? – kérdezte, de még mindig mozdulatlanul állt a kályhánál.

Nem feleltem. Megalázottan és zavartan álltam tovább és szó nélkül néztem rá. Haj, mi minden pusztult el most az életemből! Ugy látszott, semmit sem jelentett többé neki, hogy el akarok menni, mintha egyszerre teljesen elvesztettem volna és én kerestem, hogy mit mondjak neki bucsuzóul, valami sulyos, mély szót, ami megrázná és talán imponálna neki. És komoly elhatározásom ellen, sértődötten, ahelyett, hogy büszke és hideg lettem volna, nyugtalanul és bosszankodva csupa haszontalanságot beszéltem; a megrázó szót nem találtam meg és minden eredeti gondolat nélkül csupa papirosizü frázist mondtam.

– Miért nem jelenti ki mindjárt világosan és egyenesen, hogy mehetek az utamra? – kérdeztem. – Igen, igen, miért nem? Igazán nem érdemes udvariaskodni velem. Ahelyett, hogy a leány hazajövetelére tett célzással akart az elmenetelre emlékeztetni, egyenesen azt mondhatta volna: most már tünjék el, mert most már az anyámért kell mennem és nem akarom, hogy az utcán végigkisérjen. Nem, egyáltalában nem erre gondolt? De igen, éppen erre gondolt, ezt azonnal kitaláltam. Olyan kevés kell ahhoz, hogy nyomára jusson az ember valaminek; ahogy az előbb a kabátja után nyult és mégis otthagyta, az azonnal világot gyujtott. Amint mondtam, nekem már ilyen sejtelmeim vannak. És tulajdonképpen, miért lenne ez őrültség…

– Óh istenem, bocsássa meg már, hogy ezt mondtam! Véletlenül mondtam ki! – kiáltott föl. De azért még mindig mozdulatlanul állott és nem jött közelebb hozzám.

Én pedig hajlithatatlanul folytattam. Folytattam és tovább fecsegtem, azzal a biztos érzéssel, hogy untatom, hogy egyetlenegy szavam sem találja el a lelkét és mindez még sem tartott vissza: – Alapjában véve az ember nagyon érzékeny természet lehet, anélkül, hogy őrült volna, – fejtettem ki véleményemet; – vannak olyan természetek, amelyek apróságokból élnek, de egyetlen kemény szó megöli őket. – És ezzel éreztetni akartam, hogy én éppen ilyen természet vagyok. – A dolog ugy áll, hogy szegénységem olyan tehetségeket fejlesztett ki bennem, amik egyenesen kellemetlenségeket okoznak nekem, igen, biztosithatom, hogy sajnos, csak kellemetlenségeket. De azért ennek is megvan a maga előnye; egyes helyzetekben kisegit a nehézségekből. Az intelligens szegény sokkal finomabb megfigyelő, mint az intelligens gazdag. A szegény minden lépését meggondolja, amit tesz, gyanakodva figyel minden szóra, amit az emberek mondanak, akikkel találkozik; minden lépés uj föladatot, ugyszólván uj munkát ró gondolataira és érzelmeire. Finom hallása és érzéke van, tapasztalatokat szerez, a lelke tele van égési sebekkel…

És még sokat beszéltem azokról az égési sebekről, amelyek az én lelkemen is vannak. De minél tovább beszéltem, a leány annál nyugtalanabb lett. – Istenem! – kiáltott föl végre néhányszor kétségbeesetten és a kezét törte. Láttam, hogy kinozom a szavaimmal, pedig nem akartam kinozni és mégis megtettem. Végre ugy éreztem, hogy nagy vonásokban megmondtam a legszükségesebb mondanivalómat, kétségbeesett tekintete meghatott és igy kiáltottam:

– Megyek már, megyek! Nem látja, hogy már a kilincsen a kezem? Isten vele! Azt mondom, hogy isten vele! Igazán felelhetne most már, miután kétszer istenhozzádot mondtam és az ajtót készülök kinyitni. Még csak arra sem kérem, hogy ujra találkozzunk, mert az csak kellemetlen volna önnek. De mondja meg legalább: miért nem hagyott békében? Mit vétettem ellene? Nem én jöttem az utjába, ugy-e? Miért fordul el tőlem, mintha egyáltalában nem is ismerne? Csak még jobban szétszaggatott bensőleg, még szerencsétlenebbé tett, mint valaha voltam. De istenemre, azért nem vagyok őrült. Maga is be fogja látni, ha gondolkozik rajta, hogy nincs semmi bajom. Jöjjön és adjon kezet! Jó? Semmi rosszat nem fogok tenni, csak egy percre le szeretnék térdelni előtte, letérdelni a földre, csak egy pillanatig; megengedi? Nem, nem, hát nem teszem, látom, hogy megijedt, hallgasson rám. Istenem, hát mitől fél annyira? Hiszen csendesen állok, meg sem mozdulok. Csak oda szerettem volna térdepelni a szőnyegre egy pillanatra, éppen arra a piros szinre a lába előtt. De megijedt, azonnal láttam a szeméből, hogy megijedt, azért nem mozdultam. Egy lépést sem tettem közelebb, ugy-e, mikor kértem. Éppen olyan mozdulatlanul álltam, mint most, mikor arra a helyre mutatok, ahova le akartam térdelni a lába elé, oda arra a piros rózsára a szőnyegen. Nem is mutatok az ujjammal, egyáltalában nem mutatok, ezt meg sem próbálom, hogy meg ne ijesszem, csak arrafelé intek a fejemmel, igy! És igy is nagyon jól érti, hogy melyik rózsára gondolok, de nem akarja megengedni, hogy oda térdeljek; fél tőlem és nem mer közelebb jönni. Nem értem, hogyan veheti a lelkére, hogy őrültnek nevezzen. Ugy-e bár, most már nem is hiszi? Egyszer a nyáron, már nagyon régen, akkor őrült voltam. Nagyon sokat és keményen dolgoztam s elfelejtettem idejében ebédelni menni, annyi gondolkozni valóm volt. És ez napról-napra igy történt; gondolnom kellett volna rá, de mindig elfelejtettem. Esküszöm az égre, hogy igaz. Ne engedjen isten erről a helyről elmozdulnom, ha hazudom! Ebből is láthatja, hogy igazságtalan velem szemben. Nem kényszerüségből tettem; van nekem hitelem, nagy hitelem van Ingebret és Gravesennél; és akárhányszor volt sok pénz a zsebemben és mégsem vettem ennivalót, mert elfelejtettem. Hallgasson meg! Nem mond semmit, nem felel. Meg sem mozdul a kályhától. Csak ott áll és várja, hogy már elmenjek…

Ekkor gyorsan előre jött és odanyujtotta a kezét. Gyanakodva néztem rá. Szivéből teszi vajjon? Vagy csak azért, hogy megszabaduljon tőlem? Karját a nyakam köré fonta és könnyes lett a szeme. Én csak álltam és ugy néztem rá. Felém nyujtotta a száját; de én nem hittem neki, bizonyosan áldozat volt tőle, csak eszköz, hogy véget vessen az egésznek.

Valamit mondott, ami olyanformán hangzott, hogy: Azért mégis szeretem magát! Nagyon halkan és érthetetlenül mondta, talán nem is hallottam jól, talán nem is éppen ezeket a szavakat mondta; de egy pillanatig hevesen átölelt, mindkét karjával megszoritotta a nyakamat, még lábujjhegyre is állott, hogy jól elérjen és igy maradt.

Féltem, hogy rákényszeriti magát erre a gyöngédségre és csak azt mondtam:

– Milyen szép most!

Csak ennyit mondtam, visszaléptem, föltaszitottam az ajtót és hátrálva mentem ki. Ő pedig bentmaradt.