AZ ELSŐ

I.

A hotel mögött sötét fenyőerdők mentek a hegynek fel. A fenyőerdőkön túl már a zord hegy meztelen kőteste látszott. A hotel előtt széles terrasz volt; messze el lehetett róla látni a sikságra. A terrasz székein és padjain fehérruhás és tarkaruhás nők sütkéreztek. Délfelé járt az idő.

A nők között egyszerre mozgás támadt. A hotel kőlépcsőjén két férfi jött lefelé és a terraszon át lassan ballagott egy üres gloriett felé. Az egyik karcsú és igen magas fiatal ember. Barna arc, keskenyre nyirott barna bajusz és diószínű, de éles és kötekedő pillantásu szem. Puha kalapját kissé félrecsapva ráhúzta az egyik szemére. Olyan volt, mint egy nagyon szép magyar parasztlegény. Ez Aradi János volt, az énekes. A másiknak – az alacsonyabbnak és kövérebbnek – borotvált, sápadt arca nem lett volna csúnya, ha az orra nem nagyon lapos és ha duzzadt szája nem nagyon nagy. Ez Lippai Kázmér volt, költő és zenekritikus.

A nők felzaklatottan mozgolódtak, suhogtak, susogtak; a beszélgetések tüntetően elhalkultak vagy tüntetően hangosakká lettek; a János lehúzott kalapja alá kék és fekete tekintetek kerestek utat, és az egyik csoportból, amelyben lányok állottak, hangosan zugott fel az elragadtatás:

– Milyen édes! – mondták bele a fiatal hölgyek a János arcába. – Milyen drága.

János mozdulatlan arccal, de kötekedő tekintettel vette le a kalapját egy-két ismerőse előtt. Lippai mosolyogva mondta:

– Őfelsége lever-je. Ez, remélem, mindennap így van.

– Mindennap, – felelte János. Azóta gyűlnek ide ennyien, amióta déltájban erre megyek le ujságot olvasni.

– Hagynak?

– Tudják már, hogyha ilyenkor zavarnak, goromba vagyok.

Leértek a glorietthez és leültek. Lippai leveleket szedett elő a zsebéből. Szerződési ajánlatokat János számára. János meghallgatta az ajánlatokat, azután így szólt:

– Szóba se álljunk velük. Arra kérlek, csak Wormserrel tárgyalj. – Ne garasoskodjék; ne fecsegjen arról, hogy engem Amerikában még nem ismernek; ha egyszer énekeltem, majd megismernek; garantáljon ne ötvenezer márkát, hanem százezret; viszont én októbertől májusig akkor azt teszem, amit ő akar. Nekem ez jobb így; én szeretek engedelmeskedni, mert ambicióim nincsenek; és minél többet keres ő, annál jobb nekem.

– Jó, – mondta Lippai, – még ma irok neki. És ha alkudni akarna?

– C’est à prendre ou à laisser, – mondta János.

Elővette az ujságjait és olvasni kezdett. Lippai a leveleket rendezgette, azután ő is ujságot vett a kezébe. Félóra múlva egy boy sietett le a hotel felől hozzájuk.

– Nagyságos úr, – mondta Jánosnak, – kérem szépen, tessék feljönni. Egy hölgy keresi a nagyságos urat. Fent vár a hallban.

– A déli vonattal jött? – kérdezte János csodálkozva. – Nem láttam…

– Automobilon jött.

János elsötétült arccal állott fel. Lippai várakozó tekintettel nézett fel rá.

– Csak gyere, – mondta János. – Nemcsak, hogy terhemre nem vagy, hanem inkább hasznos a jelenléted.

Felmentek a hallba. A portás szótlan meghajlással mutatott az egyik sarok felé. A sarokban – hátával kifelé – egy karosszék állott. A karosszékből, amikor odaléptek, egy lobogó kékfátylas, feltűnő és feldúlt szépségű hölgy állott fel. Lippai nagy meghajlással köszönt neki.

– Ah, báróné, – mondta különös tisztelet nélkül.

A báróné nem törődött Lippaival. Jánoshoz fordúlt és keztyűs kezével megragadta a János kezét.

– Kegyetlen, szívtelen, – mondta zihálva, – volt lelke… Csakugyan elment szó nélkül. És nem ír. Egy hete.

János összehúzott szemöldökkel nézett körül. Az a néhány ember, aki a hallban volt, nagy figyelemmel kisérte a jelenetet.

– Kedves, – szólt János szigorúan, – ha azt akarja, hogy beszélgessünk, akkor kegyeskedjék… több nyugalommal és halkabban.

Helyet mutatott a bárónénak a karosszékben; helyet mutatott Lippainak is és leült ő is. Egy-két másodpercig csend volt, azután a báróné ismét megszólalt és halk, de lázas szemrehányásokkal halmozta el Jánost. János most már derült részvéttel és jóindulatú figyelemmel hallgatta a szemrehányásokat. A báróné egyre fokozta a szemrehányásai támadó erejét.

– Nyomorúlt. Hűtelen. Csábító. Csaló. Gazember, – sziszegte végűl a János arcába.

János derült arccal nyúlt a belső zsebébe, kivette a tárcáját és a tárcájából kivett egy gondosan elhelyezett lila borítékot. A lila borítékból kivett egy lila levelet, átnyujtotta Lippainak.

– Olvasd kérlek, – mondta.

Lippai elhülve vette át a levelet és halkan olvasta:

„Kedves János, – először: jó reggelt. Másodszor: imádom magát. Harmadszor: ezennel írásban adom, hogy ami közöttünk lesz, legfeljebb egy félévig tarthat és legkésőbb egy félév múlva elmúlik, mint egy álom. Meddig kinoz még? – Elvira.“

János bólintott.

– Nézd meg a dátumot, – mondta Lippainak.

– December huszonhét.

– Ma van július tizenötödike.

A báróné sötétvörös arccal nyult a selyemköpönyege zsebébe és szikrázó szemmel méregette Jánost. János derült arccal hajolt meg feléje. Azután szótlanul belenyúlt ő is a zsebébe, kivett egy pisztolyt és a báróné felé nyujtotta.

– Itt van, – mondta. – Ez sokkal jobb, mint a magáé. Az a gyöngyháznyelű játékszer nagyot puffanna, nagy feltünést keltene és semmit se használna. Ez azonban…

A báróné hirtelen mozdulattal eltolta a János pisztolyát, azután minden átmenet nélkül sírva fakadt. János engedte, hogy sírjon. Visszavette Lippaitól a levelet, eltette, várt még egy kicsit, azután közelebb csúszott a székével a báróné karosszékéhez és halkan mondta:

– Na! Kedves. Egy ilyen szép asszony. Egy ilyen okos asszony. Egy ilyen elbűvölő teremtés.

A báróné abbahagyta a sírást.

– Akkor… miért?… gazember! – mondta duzzogva, de nagyobb felindulás nélkül.

– Mert itt volt az ideje, – felelte János szeretetreméltóan. – Ezentúl kezdett volna már a dolog rosszízűvé lenni. Kellemetlenné. Magának is, nekem is. Hiszen… ebben megegyeztünk.

– Meg, – mondta a báróné sóhajtva. – De én azt hittem…

– Hm, – kérdezte János gondolkozva, – mondja csak: otthon vannak már Borsodnánáson?

– Most megyek. Azt hittem, magát el tudom vinni.

– Hm… hát Garamszigethy kapitány nem lesz vendégük nyárra?

– De igen, – felelte a báróné zavarodottan, – de csak két hét múlva jön.

– És a báró?

– Ő talán egy hét múlva.

– Adja át kérem a bárónak az üdvözletemet. A legszeretetreméltóbb házigazda és a legkiválóbb műértő. Maga innen három óra alatt hazaér.

– Kettő alatt.

– Persze maga vezeti a kocsit.

– Én.

Csend lett. A báróné sóhajtva állott föl.

– Hát Isten vele, – mondta bágyadtan.

János megfogta keztyűs kezét, kézcsókot jelzett, azután kérő arccal, biztatva és derülten felmosolygott a bárónéra. A báróné vonogatta a vállát; a szája vonaglott, de azután durcásan elmosolyodott.

– Jó mulatást nyárra, – mondta János.

– Isten vele Lippai, – mondta a báróné.

Kezét nyújtotta Lippainak, azután siető lépésekkel indult ki a hotel elé. A hotel előtt ott állott nagy kék automobilja. A chauffeur megforgatta a fogantyút, a báróné a kormánykerékre tette a kezét, a chauffeur felugrott a hátsó ülésre, a férfiak köszöntek és az automobil elindult. A chauffeur magánkívül fütyült, a nagy automobil zuhogva és recsegve vágtatott le a hegyről.

– Megy ez nyolcvan kilométerrel, – szólt Lippai meghökkenve.

– Megy ez még százzal és százhússzal is, – mondta János. – Ha hazáig ki nem töri a nyakát, otthon már megvigasztalódik.

Egy darabig elgondolkozva néztek a síkság felé rohanó kocsi után, azután visszamentek a hallba. Csengetés hallatszott.

– Ez már a harmadik csengetés, – mondta János. – Gyerünk ebédelni.

Bementek az étterembe. Amikor beléptek, itt is halk mozgás támadt, és amikor leültek, egy csomó női fej fordult több kevesebb nyiltsággal János felé. Az asztalukon rögtön ott volt a leves. A pincérek lázas igyekezettel szolgálták ki Jánost. János jó étvággyal evett, azután derülten nézett körül.

– Nem kedves ez? – mondta. – Ennyi nő. A tizenkilencedik század legforradalmibb gondolata a nyaralás volt. A polgárság asszonyai így majdnem akkora szabadsághoz jutottak, mint az arisztokrácia asszonyai. Szaturnália két-három hónapig. Így alakul át a világ nemi morálja.

– Na, – mondta Lippai szkeptikusan, – talán a pihenés vágya is…

– Hogyne, – felelte János. – Megszabadulnak a kis menage gondjaitól; és idegen férfiakkal ismerkednek meg. Nekik is jó. De milyen jó nekünk. Itt összeterelődtek; lényegileg egész nap a szerelem gondolatával foglalkoznak; csak választani kell közülök.

– Neked!

– Dehogy. Neked is. Mindenkinek. Itt minden férfi pasa és szultán.

– Te, ha jól látom, már választottál.

János kissé zavarodottan nézett Lippaira.

– Azt nem láthatod, – mondta. – Nem láthatja senki.

– Rajtad nem, – felelte Lippai. – Te itt három-négy nővel foglalkozol egyforma figyelemmel. Azzal az ábrándos barnával ott, azzal a démoni szőkével, a kékruhással, ott a sarokban, azzal a hervadó marquise-zal ott a terem végén és még eggyel, akit nem láthatok, mert a hátam mögött ül. Diszkréten. Egy-egy hosszú, de teljesen nyugodt pillantás. Mindegyik azt hiszi, csak az övé az igazi. Rajtad nem is látnám, melyik az igazi. De rajta látom.

János kételkedő mosolygással rázta meg a fejét; Lippai nyugodtan fordult féloldalt egy asztal felé, amelynél egy feltünő asszony, egy fiatal leány és egy monoklis úr ült. Nézett az asszonyra, az asszony felnézett rá, Lippai köszönt neki, az asszony mosolyogva intett vissza. Lippai visszafordult János felé.

– Cavallar Ninette, – mondta nyugodtan.

– Ismered őket? – kérdezte János meglepetve.

Lippai legyintett. Azután befejezte a mondanivalóját:

– A te arcodról nem láttam volna még. De a Ninette arcáról mindent láttam. Nem titkolódzik ez a kislány.

– Nem, – felelte János kissé elszomorodva. – Ami annál nevezetesebb, mert a vőlegénye ott ül az asztalnál.

Lippai szinte felugrott a helyéről.

– Ne mondd, – kiáltotta elképedve. – Hopfner Olivér a vőlegénye?

– Úgy hivják? Én nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt jegyezte el nyolc napi ismeretség után.

– Óriási, – mondta Lippai elragadtatva, – óriási.

Diszkréten feléjük fordult és nagy figyelemmel nézegette őket. Az asszony evés közben rámosolygott. Nagy barna hajkoszorúja volt; egy kissé hervadt arca; teli szája; nyugtalan, szomjas mély szeme, kövéres, kis teste. A leány nem hasonlított rá. Hófehér arca volt, csillogó fekete, sűrű haja, amelynek a nehéz fonatai asszonyosan voltak a fejére rakva. Nagy fekete szeme, amelynek a tekintete néha meglepően komorrá lett. Tisztán metszett orra és ékesen rajzolt szája. Karcsú, magas fiatal teste. Mindkettőjük öltözködésében volt egy hangos vonás. A ruha, amelyet hordtak, a legjobb szabónál készült, de a színében, vagy a diszítésében volt valami feltűnő. A férfi, aki velük ült, hosszú úr volt; gőgösen és kihivóan hordta a monokliját; nagyon korrektül viselkedett, halkan beszélt és ha beszélt, kilátszottak a szájából előre álló nagy fogai. Lippai jól szemügyre vette ezt a társaságot, azután felvidultan fordult vissza Jánoshoz.

– Most legalább el fogod nekem mondani, – szólt János, – hogy kik ezek.

Lippai boldogan kezdett beszélni.

– Mindenekelőtt Hopfner úr, – mondta kéjjel. – Hopfner úr egy egészen különös, intellektuális bivaly. Szeszgyára van, nagy szeszgyára, élesztőgyára, más rokontermékek gyára. Időről-időre azonban tollat ragad és tajtékzó dühvel, egy-egy hosszú tanulmány keretében nekiront valaminek. Kezdte az irodalmon. Azután reformálni akarta a magyar hitelügyet és rettenetesen megtámadta a bankokat. Foglalkozott már joggal, közigazgatással, közlekedésüggyel, magyar zeneélettel és a magyar filozófiai élettel. A lapok most már nem adják ki a dolgait. Ő hetilapot akart alapítani, de nem tudta magát elszánni: pénzügyi legyen-e a lap vagy filozófiai. Inkább könyveket ad ki; a könyveit senki se olvassa, pedig néha nagyon mulatságos támadások vannak benne – engem is megtámadott már egyszer – és most, ha jól tudom, az a szándéka, hogy ő fogja végre megalapítani a hiányzó magyar filozófiát. Időről-időre mozgalmakat is akar indítani, de semmiféle mozgalom, amelyet ő kezd, nem sikerülhet, mert Hopfner mester olyan gőgös, mint egy fiatal lángelme és úgy bánik az emberekkel, mint a hódító normann urak az alattvalóikkal. E mellett az aprópénzt nagyon megbecsüli… nézd meg a pincér arcát… ha semmit se tudnék rólatok, akkor is tudnám, hogy te szórod a pénzt, ő pedig háromszor veri a fogához.

– Én nem szórom, – mondta János. – Szeretem jól megfizetni azokat, akik nekem szolgálatot tesznek.

– Egyszóval Olivér Budapest egyik ékessége; és nekem különös kedvencem. Majd meglátod, ha zenéről beszélgetünk.

– És a nők?

– A nők! A nőket te ismered.

– Nem én.

– Dehogy nem. Az öreg Cavallar-ra csak emlékszel.

János gondolkozott.

– Oh, – kiáltotta egyszerre, – Cavallar Raoul?

– No úgy-e? Tudod, hogy azt beszélték, hogy te ölted meg?

– Én!

– Te. Az öreg akkor már elmúlt hetvenéves. A szklerózisa nagyon előrehaladt volt és nem is volt tiszta elméjü. De színpadon még hibátlanul mozgott és a hangja… a hangja már csak egy tiszteletreméltó rom volt… de ha nem akadt jobb, még mindig meg lehetett hallgatni. No, és az öreg királyi gőggel nézte le a fiatalokat, mondjuk: fiatalabbakat; amiben igaza is volt, mert akkortájt évekig a legvigasztalanabb hangproletárok tolongtak az opera színpadán. És amikor te először énekelted Tannhäusert, akkor eljött a színházba. Mondom: már nem volt ép elméje. Nem lehetett vele három percig értelmesen beszélni. De egy dolog megmaradt benne: a művész-düh és a művészgőg. Kimondhatatlan, fájdalmas féltékenység a másik iránt; kimondhatatlan lenézés mindenki iránt, aki nem énekelt úgy, mint ő és nem értett zenéhez úgy, mint ő. Akkor este beült a páholyba; reszkető fejjel, de fejedelmi lenéző, gőgös mosolygással. És azt mondják, hogy amikor először kinyitottad a szájadat és ő az első hangot meghallotta, akkor hangosan felkiáltott. Azután még jobban elkezdett reszketni a feje. Belekapaszkodott a bársonypárkányba és reszkető fejjel és halálsápadtan ült egész este. Várt. Reménykedett. És amikor nemcsak nem romlott a dolog, hanem még javult – hiszen három percnél tovább nem tartott az elfogódottságod és azután úgy jártál, keltél, mintha tíz éve volnál színpadon – szóval, amikor egyre jobb lett a dolog, egyre példátlanabb és a felvonások végén jött az őrjöngés és az öreg tudta, hogy teljes joggal jött, mert ő igazán értett hozzá, akkor összeroskadtan ült a helyén, az előadás végén tántorogva kiment, kocsiba ült, hazament, lefeküdt és élve nem kelt fel többé. Három nap múlva meghalt.

János elgondolkozva vonogatta a vállát.

– Egyszóval a szklerózis ölte meg. Tanulság: az ember hetven éves korában ne járjon színházba. Ha én megérem a hetvenedik évemet, én kint lakom a tanyámon és a buzavetéseim iránt érdeklődöm, nem a zene iránt.

Hallgatott egy ideig, azután megkérdezte:

– És az asszony? És a… a leány?

– Az asszony. Az asszony… hm, hiszen látod. Cavallar valami ötven éves volt, amikor a budapesti operában félig már hajótörötten kikötött. A nő, Hudacsek Juli, valami kis vendéglőben szolgált fel. Lehetett tizennyolc éves. Cavallar elvette. Az első évben megszületett a leány. Anna. Annina. Ninetta. Az apja imádta. Az anyja nem sokat törődött vele. De amíg Cavallar élt, addig az asszony egészen rendesen viselkedett. Az öregnek nagyon éles szeme volt.

– Azóta?

– Hm. – Az öreg a vagyonát a leányra hagyta.

– Nagy vagyona maradt?

– Jóval több egy félmilliónál, alig kevesebb a milliónál. A pénz a leányé, de amíg az asszony él, ő kapja a jövedelmet. Ha a leány férjhezmegy, a jövedelem fele az övé. A leány egyébként színésznőnek készül.

– Úgy? Hm. Ez a Cavallar ez olasz volt.

– Az. Állítólag valami hires családból… az öreg néha azt állította, hogy az ősei valami grófok voltak.

János elgondolkozva nézett át a túlsó asztalhoz. Ninette egész arccal feléje fordult. Az arcán türelmetlenség és bosszúság volt. János nagyon megváratta. János egy futó pillantást vetett Hopfnerre, látja-e, mi történik körülötte. Hopfner gőgös arccal és korrekt mozdulatokkal evett. A János tekintete erre visszatért Ninette-hez és nyugodtan, egyenletesen, de hosszan belemélyedt a szemébe. A Ninette fekete, mély, nagy szeme nyugtalanul lángolt fel. A leány fekete hajfonatos fehér fejét dacosan emelte magasra. Karcsú felső teste előrehajolt. Egész lénye kihivóan és tüntetően, ígérve, követelve, sugározva fordult János felé – szégyenkezés nélkül, a feltünést inkább keresve, mint kerülve – mintha hangosan rá akarna kiáltani vagy mintha egy hangos rákiáltást várna tőle. János sokáig nézett vele szembe, azután az az érzése támadt, hogy a teremben most már mindenki őket nézi. Lassan lehajtotta a fejét, mintha a tányérjára hajolna, de a leánynak látnia kellett, hogy ez a meghajlás – egy kérés, egy kérdezés, egy igenlés – neki szól.

– Ennek a leánynak a feje, – gondolta, – csakugyan pompás olasz kameákat juttat az ember eszébe. De van valami, ami engem zavar rajta.

Az ebéd véget ért. Az ebédelők kimentek a hallba és a terraszra feketekávét inni. Cavallarék felkeltek. Az asszony rámosolygott Lippaira. Ninette hosszan és sötéten ránézett Jánosra, olyan hosszan, hogy Jánosnak megint kényelmetlen érzése támadt. Hopfner mozdulatlan gőggel várt rá, míg az asszonyok elindulnak. Amikor végre elindultak, akkor feszesen, mereven, gőgösen ő is utánuk ment.

János várt egy darabig, azután Lippaival együtt ő is kisétált a terraszra. A Cavallarék asztalánál megálltak. Az asszony nagyon örült Lippainak.

– Most legalább lehet valakitől, – mondta boldogan, – jó budapesti dolgokat hallani. Tud-e új pletykákat?

– Hogyne.

– Jaj, mondja el.

János bemutatkozott Hopfnernek. Hopfner száraz gőggel fogadta a bemutatkozást. Lippai leült az asszony mellé és beszélni kezdett. Az asszony nagy érdeklődéssel és néha-néha elfuló nevetéssel hallgatta. János leakart ülni az asszony másik oldalán, Ninette azonban megfogta a mellette lévő széket, gyors fejmozdulattal felnézett rá és mintegy odanyújtotta neki a széket. János mosolyogva köszönte meg; leült és önkénytelenül elbiggyesztette a száját. No mi lesz ebből? Semmi se lett. Lippai az asztalfőn suttogott az asszonynak, ők pedig mind a hárman hallgattak. János gondolkozva, várakozva és egy felsőbbséges belső mosolygással nézett egyszer Hopfnerre, egyszer a leányra. Mit akarnak ezek? Mi készül itt?

A leány karcsú nyaka egyszer-kétszer megmozdult. A feje előbb jobbra hajolt, azután balra hajlott. Miért mozog ilyen idegesen és türelmetlenül ez a lány? Miért rángatja szépen metszett, nyugalomra teremtett száját? – A leány egyszerre felkapta a fejét és megszólalt. Meleg, de rekedtes hangja volt; odavetve, gyorsan, pattogva beszélt.

– Mikor énekel megint? – kérdezte félvállról, nagyon gyorsan Jánostól.

– Hamarosan.

– Megint a kurszalonban?

– Nem. Most már zongorám van az egyik szobámban.

– Akkor az ablaka alatt gyűlnek össze. Türi?

János nevetve vont vállat:

– Miért ne?

– Libák.

János összehúzta a szemöldökét.

– Fiatal leányok, – mondta nyugodtan. – Joguk van rá, hogy túlbecsüljenek mindent, amit értéknek tartanak. Fiatal emberek ebben nem is különböznek egymástól… és egyik fiatal lány olyan, mint a másik…

– Azt hiszi? Téved, – mondta nagyon gyorsan Ninette.

János egy udvarias, de kételkedő mozdulattal belenyugodott a dologba. A Ninette karcsú nyaka megmozdult. Ninette ide-oda forgatta a fejét, azután hirtelen egész arccal odafordult János felé:

– Magának, – mondta gyors és pattogó hangon, – módjában lesz meglátni, hogy nem minden fiatal lány egyforma.

János meghökkenve nézett Hopfnerre. A Hopfner szeme most rámeredt. A Hopfner szemében világossárga, szinte fénylő karika volt egy barnás mag körül. Hideg kutyaszem, gondolta János. Ez a hideg kutyaszem most nyugodt, konok, gőgös tekintettel rámeredt. Jánoson egy villamosáram futott végig. Izgatott jókedve támadt. No végre. Csakhogy itt vagyunk. No lássuk.

Nagyon lassú fejmozdulattal odafordult Hopfner felé. Hosszú szemöldöke felett egy vonalnyit – csak egy vonalnyit – összeráncolódott a homloka. Dióbarna meleg szemének a héjja is egy kissé – csak egy vonalnyira – összehúzódott. Egész, szép arcáról, keményen formált, barna fejéről csakúgy suhogott le a felsőbbséges, nyugodt kötekedés. Nagyon nyugodt, nagyon hetyke magyar parasztlegény volt.

Lássuk csak. Meddig birod ezt? Mit akarsz ebből? Hosszú másodpercek teltek el. A Ninette fehér arca előbb sápadt lett, azután kipirult. Hopfner végre megmozdult. Csendesen megingatta a fejét, mintha igent intene valami ki nem mondott kérdésre, a szájával kiszáradtan nyelt néhányat, azután lesütötte a szemét. János várt egy kicsit, azután odafordult Ninettehez.

– Hm, mondta udvariasan, – nem készülnek valahová kirándulásra?

Ninette előbb sóhajtott egyet, azután gyorsan peregve felelte:

– Nem. Utálom a kirándulásokat.

– Itt nagyon szép kirándulóhelyek vannak.

– Nem érdekelnek.

– Talán társaságban… a társaság azután…

– Utálom a társaságot.

János elmosolyodott.

– Hát mi érdekli, ha szabad kérdeznem?

Ninette odafordult hozzá:

– Maga nagyon jól tudja, – mondta gyorsan és hangosan bele az arcába, – hogy engem mi érdekel.

János nem tudta megállni, hogy egy gyors, ijedt pillantást ne vessen Hopfnerre. Hopfner lehajtott fejjel forgatta a kanalát a feketekávés csészében. Jánosnak mégis elég volt.

– Maguk, – mondta, – ebéd után ugyis le szoktak feküdni. Én tehát búcsúzom.

Mindnyájan fölálltak és mentek be a hotelbe. Ninette előre ment és magával vitte Jánost.

– Délután mit csinál? – kérdezte tőle halkan, pattogva.

– Olvasok… később sétálok.

– Hat után?

– Hm… hat után…

– Én lemegyek a nyirfaerdőbe. A zöld padhoz. Lejön?

– Le.

A leány megállt, gyorsan kezet nyújtott neki, erősen, fiúsan megszorította a kezét, kurtán bólintott Hopfnernek és az anyjának, azután fölment a lépcsőn. Hopfner utána nézett, azután gőgös fejbiccentéssel elbúcsúzott és elment. Az asszony utána fordult.

– Mit szólnak ehhez a nyirott majomhoz? – kérdezte jókedvü fölháborodással.

– Nevezetes ember, – szólt Lippai elismerően.

János nem felelt. Elbúcsúzott és egyedül hagyta az asszonyt Lippaival.

II.

A hotel előtt szólt a zene és a terraszon megkezdődött a fürdővendégek alkonyati sétája. János bement a fenyvesek közé, a széles útról letért egy szűk hegyi ösvényre és lassan ereszkedett le a nyirfaerdő felé. A nyirfaerdő kis lombos sziget volt a fenyőfák között, a közepén világos zöldre festett pad állott. Jánosnak az úton még fanyar volt a szája ize, de amikor a nyirfaerdő közelébe ért és a fák sűrűségéből kivillogott egy női ruha fehérsége, akkor megmelegedett a szíve. Milyen szép, hogy az embert itt egy fiatal leány várja. És milyen szép ez a fiatal leány.

– Jó napot kis Ninette, – mondta derülten.

Ninette gyors, fiús mozdulattal nyújtotta neki a kezét. János megfogta a kezét; nem eresztette el: a két keze közé fogta.

– Hideg a keze, kis Ninette.

Leült melléje a padra. A leány nála hagyta fiús, hideg kezét.

– Nézzen rám, kis Ninette. Örül, hogy itt van?

A leány feléje fordította mély, nagy fekete szemét és nem felelt.

– Jó magának itt, én velem? – kérdezte János.

A leány a fejét forgatta. A nyaka megmozdult.

– Jó, – felelte gyorsan. Különben nem jöttem volna. Különben nem híttam volna.

– Hm. Igaz.

János lassan eleresztette a leány kezét. Pár másodpercig hallgattak. A leány karcsú nyaka megmozdult. A fejét ide-oda forgatta, az alsó ajka egyszer-kétszer megmozdult; odafordult Jánoshoz és pattogva, villámgyorsan kérdezte:

– Mondja, ki volt az az undok nő?

– Mi? – kérdezte János elhülve. – Ki? Miféle nő?

– Aki délben itt volt magánál.

János dühbe jött.

– Hja az, – mondta haragosan, – az az én legutóbbi barátnőm volt.

Ninette nem volt meglepetve.

– És mit akart? – kérdezte pattogva.

– Azt akarta, – felelte János kegyetlenül, – hogy ne szakítsak még vele. De én elküldtem, mert soha tovább egy ilyen barátkozást nem folytatok… legföljebb öt-hat hónapig.

Ninette bólintott.

– Igaza van, – mondta kurtán. – Minek is tenné?

János elhallgatott, és meghökkenve nézett rá. Mi ez? Tudja ez a leány, hogy mit beszél? Ninettenek megint vonaglott a nyaka és tiszta metszésü feje ide-oda forgott. Egyszerre odafordult Jánoshoz:

– Tudja maga, – kérdezte gyorsan, – hogy azok odafent miért libák?

– Kik?

– Akiket maga úgy védett. A lányok. Az ostoba libák, akik olyan elbüvölten gágognak maga körül.

– Nem tudom.

– Azért ostoba libák, mert erre nem mondanák, hogy igaza van.

– Úgy?

– Igen! És ha tudni akarja: még azért, mert elbűvölten gágognak maga körül és mindegyik úgy tesz, mintha halálosan szerelmes volna magába, – de próbálná csak azt mondani valamelyiknek, hogy bizonyítsa be a szerelmét. Majd lenne: papa! mama! – ostoba, ijedt libagágogás.

Hangosan és haragosan beszélt. És most, amikor indulatban beszélt, nem pattogtak a szavak olyan gyorsan az ajkáról. János elhülten hallgatott, azután fejcsóválva mondta:

– Tudja kis Ninette, én jobban is szeretek fiatal lányokhoz nem is intézni ilyen felszólításokat…

– Miért? Csak az igazit kell megkeresni. Nem olyan libát, mint azok ott.

Egész arccal János felé fordult. Fehér arca most kigyulladt; finom szája felindultan, lihegve szítta be a levegőt; mély fekete szeme kitágultan, sötéten sziporkázott. Jánosnak megdobbant a szíve.

– Tudja kislány, – mondta fanyar mosolygással – maga igazán nehézzé teszi az embernek a hallgatást.

– Lehetetlenné akarom tenni.

Toppantott a lábával. Lakkcipőjének a talpa alatt csikorgott a kavics.

– Nem akarom, hogy hallgasson. Azt akarom, hogy beszéljen.

János dobogó szívvel hallgatott. A leány egy mozdulattal közelebb jutott hozzá.

– Én tudom, mit beszélek, – mondta gyorsan. – Én tudom, mit teszek. Én tudom, mit akarok.

János nem birt magával. Az egyik kezével megfogta a Ninette kezét, a másik karjával magához hajlította a leány derekát.

– Tudod, hogy mit beszélsz? – suttogta felindultan. – Tudod, hogy mit akarsz?

– Tudom.

János hátrahajlította a fejét és belenézett a szemébe.

– Szeretsz engem, kislány?

A lány nyugodtan felelte:

– Nagyon.

Ekkor közeledő beszélgetés zaja hallatszott. János eleresztette a lányt és lassan felállott. A beszélgetés közeledett.

– Ide jönnek, – szólt János. – Ne lássanak együtt.

– Én nem bánom, – mondta dacosan a lány.

– Én igen.

Odalépett hozzá. Egészen mellette volt és újra megszédült a lány friss és édes szagától.

– Mikor vagy egyedül? – kérdezte.

– Tizenegy után.

– De akkor…?

– Az anyám a másik szobában van. De ha egyszer jó éjszakát kívántunk egymásnak, reggelig egyik se törődik a másikkal.

– Tizenegy után… várlak.

Ninette bólintott.

– Eljössz?

– El.

János megszorította a lány kezét. A lány visszaadta a szorítást, azután megfordult és eltünt a fák között. János lassan indult az ellenkező irányba.

Este, a vacsoránál Lippai a tányérja fölött odaszólt Jánosnak:

– Igaz, hát mennyire vagytok a kis démonnal?

– Miféle kis démonnal? – kérdezte idegenkedve János.

– Mifélével? Ninette-tel. Egyébként: minek a kérdezősködés. Ha megnézem őt és megnézlek téged, az arcok többet mondanak, mint amit a szájak tudnának… Na, mi a baj?… Hát azt hiszed, nem tudta délután az egész fürdő, hogy találkoztok. És azt hiszed, kételkedett benne valaki, hogy legalább is újabb találkozásban állapodtok meg. Én csak azt az egyet szeretném megtudni, mit tud ez a Hopfner. Ül ott, mint egy gutaütött kőszobor… egy fölszarvazott vőlegény, ez még a budapesti jó társaságban is ritkaság, és…

– És én azt szeretném, – mondta halk ingerültséggel János, – ha szíves volnál más hangon beszélni… akármilyen dolgomról. Az én számomra elviselhetetlen ez a budapesti hang.

– Miféle budapesti hang?

– Ha akarod: ez az irodalmi hang, ez a színházi hang, ez a művész-hang, amely nem ismer asszonyi titkot és nem ismer férfi-szemérmet. Én nem hívom meg a nyilvánosságot az életem legprivátabb eseményeihez tanúnak, és arra az orra, amely bele akarja magát dugni ezekbe az eseményekbe, még mindig hatalmasan ráütök.

– Pardon, pardon, – felelte Lippai mosolyogva, – én csakugyan még mindig elfelejtem, hogy te voltaképpen még mindig tiszteletbeli szolgabíró vagy.

– Remélem, az is maradhatok.

Hallgattak, azután másról beszélgettek. Az étterem lassan kiürült. János nem mutatott hajlandóságot rá, hogy fölálljon. Kényelmesen elhelyezkedett a székén; mintegy mélyen beleült; a lábát messzire elnyujtotta és szivarozva nézegetett maga elé. A cigány a terem másik végén már abbahagyta volna a játékot. Minthogy azonban János nem mozdult, a primás tovább játszott és izgatottan horgászott a János tekintetére. Végre sikerült elcsípnie egy pillantását; a primás ekkor egy kérdő, kérő, alázatos és szuggeráló meghajlásba merült a vonójával. János bólintott. A primás ekkor villámgyorsan megfordult, a banda felét elküldte, a banda másik fele pedig a pincérek lázas segédkezése mellett átköltözött a terem innenső oldalára.

Lippai gúnyos jóindulattal nézte ezt a lázas tevékenységet. A cigányok halkan játszani kezdtek. János ránézett Lippaira.

– Mért nem szólsz? – kérdezte derülten.

Lippai vállat vont.

– Tudod mit, – mondta János, – akkor fölszólítlak, hogy teljesítsd a szerződésünk szerint való legfontosabb kötelezettségedet.

– A legfontosabbat?

– A legfontosabbat. Az, hogy az ügyeimet intézed, helyettem tárgyalsz és a nevemben megállapodol, az másodrangú fontosságú. A legfontosabb: időről-időre nekem gorombaságokat mondasz.

– Ha nagy sikereid vannak.

– Ha nagyon is bugyborékol bennem a jókedv. Most bugyborékol… Légy olyan szíves. Egy-kettő. Egészen kíméletlen dolgokat. Hogy pojácává ne váljak. Nem akarod? Majd én elkezdem. „Ez voltaképpen még mindig írnok a megyeházán. Nem is megyei úr. Segédjegyző. Soha ebből igazi művész nem lesz. Belészorúlt a világ egyik legszebb hangja, de a lélek az sohase lesz egy művész lelke. Ha jókedve van, huzatja magának a cigánnyal. Paraszt…

Lippai mosolygott.

– Hát nagyon tévedsz, – mondta csendesen. – Én igenis mindjárt kellemetlenkedem neked, de éppen az ellenkezőjét fogom mindennek mondani.

– No. Mit? Hogy?

– Te mindent megteszel arra, hogy fönntartsd azt az illuziót, hogy te privát ember vagy, úr vagy, gentleman vagy. Te elutasítod magadtól a művészhangot, te kerülöd a művész-társaságot, te ideinted a cigányt és ostobánál ostobább nótákat huzatsz a füledbe.

– No, és?

– Te többet is tettél: a két predikátumod közül kiválasztottad az egyiket és ahelyett, hogy altorjai és aradi Altorjay Jánosnak neveznéd magadat, nevezed magadat Aradi Jánosnak.

– Úgy van. És nekem Aradi Jánoshoz…

– Semmi közöd nincs. Annak a véletlennek, hogy a világ egyik legszebb hangja számára toknak a teremtés téged választott ki, a hasznát kiélvezed…

– Ostoba volnék, ha nem tenném.

– Úgy van. Kiélvezed… de mihelyt annyi pénzt összeénekeltél, hogy három-négyezer hold földet vásárolhass, rögtön abbahagyod az egészet, mégy haza gazdálkodni, megválasztatod magad képviselőnek.

– Igen. Magyarországon, ha az ember grófnak nem születik, legyen képviselő. Az majdnem annyi, mintha gróf lenne.

– Addig is úr vagy, gentleman vagy, zárkózott, privát ember vagy…

– Az vagyok.

– Hát: nem vagy az.

– Nem-e?

– Nem hát… Te nagyon csinos legény vagy… De mit gondolsz: amikor ezek között a részeg tyúkok között délelőttönkint mint egy nagytarajú kakas végigmégy, kinek szólnak a kótyagos sóhajtozásaik: Altorjay Jánosnak vagy Aradi Jánosnak?

– Aradi Jánosnak.

– No?

– Mit no! A színész, a művész, az író, a politikus, minden nyilvánosság előtt szereplő ember mellesleg társadalmi luxus-cikk. Köztárgy. Mindenkinek joga van rá. Köztárgy. Érzelmi hordár. Rajongási közszolga. Unatkozó nők érzelmi hordárja és kezdő kislányok rajongási gyakorlótere. Ez így van. Én ezt az állapotot tudmásul veszem, az előnyeit magamtól – nem vagyok szamár, – el nem utasítom. De mi közöm nekem az Aradi János olcsó sikereihez!

A Lippai halvány arca kivörösödött.

– Mi közöd hozzá? – kérdezte hangosan. Az a közöd hozzá, hogy te már csak kacérkodol azzal, hogy nem vagy az ünnepelt énekes, hanem te vagy a tiszteletbeli szolgabíró, aki véletlenül énekel. Szerep lett ez is. Más komédiások nappal más érdekes szerepet játszanak. Te ezt. De te is csak komédiás vagy, mint a többi.

János meghökkenve nézett rá.

– Te, – mondta elkedvetlenedve, – te komolyan dühös vagy. Te már nem pedagógiai szempontból mondasz nekem rosszakat.

Lippai bágyadtan elmosolyodott. Hallgattak egy ideig.

– Egyébként, – mondta János – azt hiszem, nincs igazad. Én nem vagyok művész. Én sohase fogok büvölögni és bájologni, hajladozni és énemet szivet döglesztően csavargatni. Én nem fogom soha megkérdezni, „milyen voltam“ és „mit szólsz ma hozzám“, és sohase fogom várni, hogy mindenki hálás legyen azért, hogy én a világon vagyok, és sohase hiszem el, hogy nekem jogom van hangosabbnak, gyávábbnak, neveletlenebbnek, szószegőbbnek, szabadosabbnak, erkölcstelenebbnek lenni, mint más embernek.

Lippai hallgatni akart. De azután felforrott bosszankodással csóválta meg a fejét és felindultan nézett szembe Jánossal.

– Hát ha szabad kérdeznem, – mondta élesen – mi jogon dobsz akkor te ki nőket és mi jogon szédítesz hármat-négyet egyszerre és mi jogon…

Nem folytatta. Egy heves és gúnyos mozdulatot tett a fejével és a kezével egyszerre. János csendesen felelte:

– Nőket azon a jogon dobok ki, hogy akiket kidobok könnyü jószágok és nem árt nekik a kidobás. Én három-négy nővel azon a jogon foglalkozom, hogy amikor közigazgatási gyakornok voltam otthon, akkor is hárommal-néggyel foglalkoztam egyszerre. Mert nem tudok nélküle élni, mert tizenötéves korom óta nem kerültem olyan helyre, ahol az első dolgom ne lett volna körülnézni: van-e itt nő.

– Don Juan tragikus szomjusága a nő után.

János vonogatta a vállát. Lippai gúnyosan folytatta:

– Most Don Juant tanulod. Tehát Don Juant játszod. Elvirát éppen kidobtad. Az öreg Cavallart – a komturt – te ölted meg. És Annát, – Anninát, – Ninettát – éppen ma készülsz a vőlegényétől elrabolni.

János megütközve nézett a Lippai gúnyos arcába. Gondolkozott, azután fanyarul mondta:

– Don Juant én a színpadon se játszom kedvvel. A színpadi Don Juan nevetséges és ostoba fickó. Paprikajancsi. Házasságszédelgő. Aki mindenkinek házasságot igér, az nem csábít, hanem csal. Én a legenda Don Juanját szeretem…

– Aki is?

– Aki is olyan tökéletesen meghódítja azokat a nőket, akiket szeret, hogy azok életre és halálra kiszolgáltatják neki magukat. Hogy boldogan ajándékozzák oda magukat, mert semmi más akaratuk és vágyuk nincs többé, csak az, hogy magukat odaadhassák. Akármi jön is később.

– Úgy? – kérdezte sápadtan és a foga között Lippai. És ha szabad kérdeznem, miért tudod te ilyen szenzációsan hipnotizálni a kis Ninettát és miért nem tudom én?

János rábámult Lippaira.

– Te? – kérdezte csodálkozva. Hát te… hát neked…

Lippai elvörösödött.

– Én? – felelte gyorsan, – nekem nem. Nekem mindegy. Csak tedd boldoggá azzal, hogy feláldozhatja magát. Akár te vagy az első, akár más. De azt tudnod kellene, hogy akinek ez a sikere van, az nem az ember, hanem a komédiás.

János elgondolkozva nézett Lippaira.

– Én azt hiszem, – mondta halkan – hogy te voltaképpen gyülölsz engem.

– Ugyan kérlek. Ha az őszinteséget így fogadod…

János legyintett. Hátrafordult, közelebb intette a primást. A primás a füléhez hajolt. János halkan fütyült.

A primás elragadtatva húzta a János fülébe. János néha-néha az ajkához emelte a poharát. Lippai egy ideig nézte, hogy mulat János, azután felkelt és kiment. János régi nótákat huzatott, szomorúakat és vígakat, féltizenegykor azután felállott és felment a szobájába.

III.

János idegesen járkált két szobájában ide-oda. A hálószobájában végül lecsavarta a villamos lámpákat, hogy a szoba egészen sötét legyen. A másik szobában megállt és körülnézett. Egy másodpercig arra gondolt, hogy ezt a szobát fel kellene díszíteni; virágot kellene hozni; édességeket; valami édes italt. Azután bosszankodva és szégyenkezve kergette el ezt a gondolatot. Az asszonyvárás izetlen rutinja ide nem való.

Az erkélyajtóhoz ment és szélesen kinyitotta mind a két szárnyát. Kivülről bejött a nagy hegyek nyári éjszakájának éles, fűszeres lehellete. János kilépett az erkélyre. Lent, az erkély alatt fenyőbokrok sötétlettek, a fenyőbokrokon túl egy ember ment be az erdőbe. Messzebb a hegy magasodott fel az ég felé, a csúcsok felett mozdulatlanul pihent a sötétkék égbolt. János hosszú, remegő lélekzetet vett. Ingerülten nyujtózkodott; szomjasan szítta be újra meg újra a fenyveserdők éjszakai szagát. Az orra, a szája, a szive lassan megtelt egy vad ünnep fanyar édességének az izével.

Visszament a szobába és várt. Kint tizenegy órát ütött az igazgatói épület nagy órája. János – inkább a szivével, mint a fülével – könnyü lépteket hallott a folyosón. Felugrott és az ajtóhoz ment. Az ajtó felnyílott és belépett a szobába Ninette.

János egy halk és gyors kézmozdulattal bezárta mögötte az ajtót, azután elébe lépett, megfogta a kezét és beljebb vezette a szobába. Ninette nyugodtan vezettette magát. A lábán aranycsipkés vörös papucs volt. A testén könnyüszövetü pongyola: kivágott nyaku és bő ujju kimonó. Fekete haja laza, asszonyos kontyba volt csavarva. Fehér arca nagyon nyugodt volt, mozdulatlan, összezárt ajku. Tágra nyílt, sötét szeme mélyen és komoran lángolt.

János fogta a kezét és belenézett a szemébe. Nagy felindulás borzongott végig rajta. A leány hideg kezét lassan felemelte, a két kezébe fogta és kétszer, háromszor, négyszer lassan megcsókolta.

– Hideg a kezed, kislány, – mondta fuldokló, mély hangon. – Megmelegítem.

A lány átengedte a kezét a csókjainak. Mozdulatlanul állott és sötét, nagy szemmel nézett rá. Jánost zavarta ez a mozdulatlanság. Szinte fájt neki.

– Kis Ninette, – mondta könyörögve, – jó itt neked?

A lány szótlanul bólintott. János a mellére szorította két kezébe fogott kezét.

– Mondd, hogy nagyon jó, – suttogta lázasan. – Azt kell mondanod, hogy szeretsz. Azt kell mondanod, hogy boldog vagy. Azt kell mondanod, hogy…

Elakadt a szava. Türelmetlenül vonta magához közelebb a lányt és egyik kezével óvatosan megsímogatta a haját.

– Milyen szép a hajad. Milyen dús. Milyen puha. Milyen jószagu. – Azt kell nekem mondanod… nem tudsz nekem semmit se mondani?

– Boldog vagyok, – mondta halkan és engedelmesen Ninette.

– Szeretsz?

– Nagyon.

János az egyik karjával átkarolta; a másik kezével megfogta az állát és maga felé emelte a száját. Lassan magához ölelte, azután haragos vággyal lehajolt a szájára. A Ninette teste engedelmesen követte a karja szorítását. A szája engedelmesen adta át magát a János forró szájának.

Egy hosszú csók jött; János mohón és ijedten akart mámort színi ebből a csókból; kétségbeesetten tapasztotta rá forró száját a Ninette tiszta és fanyar szájára, de a csók közben kétségbeesetten érezte, hogy hidegség és kiábrándulás hűti le a vérét. Mi ez? Miért van ez? Honnan jön ez? A Ninette mély szeme nyugodt és hüséges, csak egy kissé komor pillantással nézett fel rá. Miért ilyen nyugodt ennek a leánynak a tekintete? Miért ül benne most is elszánt komorság? János még egy másodpercig a karjában tartotta a Ninette karcsu testét, azután lehülten és szégyenkezve elbocsátotta.

– Oh, – mondta magában fogcsikorgatva és szégyenkezve – hisz ez egy gyerek. Fejletlen gyerek. Tacskó. Gyereklány.

Ninette zavarodottan állott meg rosszindulatu tekintete előtt. Nem tudta, mi történt. Ijedt és tehetetlen kifejezés jelent meg az arcán. Fehér arca sötétvörösre pirult. János bosszúsan nézte karcsú, fiús testét; asszonyosan diszített fejét; kivágott pongyoláját. Ninette gyerekesen eltorzult szájjal, könyörögve és hebegve kérdezte:

– Mi… mi az?

János nem felelt. Rosszindulatu tekintetének a súlya alatt Ninette egyre inkább összeomlott. Karcsu teste megroppant, a szeme ijedt lett és a szája fájdalmas. János megsajnálta. Közelebb lépett hozzá.

– El akar küldeni? – kérdezte egyszerre Ninette suttogva.

– Nem, nem, dehogy, – felelte János gyöngéden, felsőbbségesen, vigasztalóan.

– Nem szeret engem? – kérdezte a lány gyorsan, pattogva.

– De… de igen… szeretlek.

– Én magát nagyon szeretem. Azért jöttem ide.

Felnézett Jánosra. Ujra kiegyenesedett. A két kezét megmozdította, a fejét felkapta és hangosan így szólt:

– Itt vagyok.

János elmosolyodott. A Ninette két karjának a megmozdulása olyan volt, mint mikor a bábszínházban tárja ki egy bábu a karját. A hangja a legrosszabb fajtáju hősnő-pátosz volt. János mosolyogva nézett rá. Ninette folytatta:

– A magáé akarok lenni. Ezen a mámoros nyári éjszakán magának akarom ajándékozni magamat…

Jánosnak harcolnia kellett magával, hogy ne nevessen. Hol olvashatta ezt ez a lány? Milyen izetlen színpadon láthatta? Lehajtotta a fejét és közelebb hajolt Ninette-hez.

– Itt vagyok, – mondta Ninette.

János felé nyújtotta az ajkát. János elfogadta fanyar és ügyetlen csókját, de mosolygott azon az igyekezeten, amellyel vágyat és odaadást akart játszani. – Te kedves bábu, te ügyetlen csacsi kisleány, te komor, elszánt, szédült gyerek te. – A karjában tartotta még néhány másodpercig a Ninette karcsu testét, azután érezte, hogy nem szabad tovább a karjában tartania. Megcsókolta a Ninette homlokát, azután egy gyöngéd mozdulattal leültette a leányt egy karosszékbe.

Szédülve kergette el magától a leány szépségének a varázsát. Oh Istenem, ez szerelmes asszonyt játszott; – még csak nem is leány. Gyerek. Felindultan rázta meg a fejét, hogy minden más gondolatot, minden vágyat elkergessen magától. Hogy lehetett így csalódni? Hogy engedhette magát így megcsalni? Felindultan járt-kelt a szobában, azután kilépett az erkélyre. Itt jó hűvös van. Bent a szobájában ott van egy ragyogó szépségü nő, aki most aggódó szemmel kiséri minden mozdulatát, és akire most nem fog többé úgy nézni, mintha nő volna.

Elgondolkozva nézett bele a sötét, szép éjszakába és egyszerre úgy tetszett, mintha fény villant volna fel előtte. Ennek a leánynak az egész féktelenségét az magyarázza meg, hogy arról a szerelmes vágyódásról, amelyet játszik, éppen sejtelme sincs. Gyerek. És ezért olyan bátor, ezért olyan hangos, ezért olyan szájas. És a hangossága és a szájassága mögött egy gyereknek az ijedtsége és a zavara van. És ez a leány, amikor a leghangosabb, akkor éppen ijedt zavarban van. Zavarban van, ezért vonogatja a vállát és ezért mozdul meg egy kétségbeesett mozdulattal a nyaka, mielőtt megszólalna. Ijedt, zavarodott, elvadult gyerek. De honnan van ez a komorság a tekintetében? És miért vadult így el?

János vissza akart fordulni a szobába. Fordulás közben megállott. Lent, a bokrok mögött áll valaki. Ki az? Ugyanaz az ember, aki már az előbb is a bokroktól az erdőbe ment. Ugyanaz az ember; se most nem más, se az előbb nem volt más – milyen jó, ha az embernek ilyen éles szeme van – nem más, mint Hopfner Olivér. Jánost derüs, nagy jókedvre hangolta ez a felfedezés. Lám, egy ilyen intellektuális bivaly milyen éles szimatu egy vőlegény. Hát nem itt jár éjnek éjszakáján az ember ablaka alatt? Vajjon mit akar? Vajjon hogy képzeli ez azt, ami idebent történik? Vajjon mikor akart közbelépni? No, most elvárhat itt egy kicsit.

János visszament a szobába. Ninette komor tekintettel várakozott rá. Meg fogom én szelidíteni ezt a te komor tekintetedet, – mondta magában János. Odament Ninettehez és ráült a széles karosszék oldalára.

– Ide figyelj, kislány, – mondta neki derülten. – Akarod, hogy én szeresselek?

– Akarom, – felelte komoran Ninette.

– Akkor most szépen, őszintén, – de egészen őszintén – felelsz nekem minden kérdésemre. Akarod? Fogsz?

Ninette vonogatta a vállát.

– Kislány, – mondta János – ez a feltétel. Különben nem vagyunk barátok. Őszintén felelni mindenre. Igen?

– Igen.

János derülten lógatta a lábát és elgondolkozott. Azután megfogta a leány finom állát és maga felé fordította a fejét.

– Mondd meg mindenekelőtt, kis Ninette, miért jegyezted te el magadat ezzel a Hopfner úrral.

Ninette komoran és dacosan vonogatta a vállát.

– Őszintén! – intette meg János. – Becsületesen, nyiltan, őszintén. Tehát. Miért?

A leány dacosan vonogatta a vállát, azután kifakadt.

– Mert úgy akartam, – felelte gyorsan és pattogva.

– Úgy? – mondta János szigorúan. – Akkor mindjárt el is mehetsz. Akkor vége a barátságnak. Vagy felelsz őszintén, vagy alászolgája.

A Ninette szeme könnyes lett. A szája keserüen vonaglott. János megsimogatta az arcát.

– No kislány, – mondta gyöngéden – hát felelj szépen, őszintén, ahogy illik. Miért jegyezted el magadat Hopfner úrral?

Ninette könnyes, hűséges szemmel, meghatva és engedelmesen felelte:

– Hogy az anyámat bosszantsam.

Jánosnak nagy kedve lett volna nevetni, de tudta, hogy most már nem szabad nevetni. Egy konok és elvadult gyereklélek kezd itt kinyílni.

– Csak azért? Semmi másért?

– Csak azért. Semmi másért.

János elgondolkozott azon, miért örül úgy a Ninette feleleteinek. Azután egyszerre megértette. Azért, mert Ninette nem beszél a gyors, kihivó, pattogó harci hangján. Szeliden, csendes kislányhangon beszél.

– Úgy? Hát akkor azt mondd meg kedves kislány, miért akarod bosszantani az anyádat.

Ninette komor és sötéten lángoló tekintetet vetett Jánosra, és megrázta a vállát és a fejét. Most mindjárt fellázad. Most mindjárt kitör.

– Mondd kis Ninette, – kérdezte János gyöngéden – általában: nagyon gyülölöd az embereket?

A leánynak kitágult a szeme.

– Minden ember gazember, – mondta mély meggyőződéssel.

– Honnan tudod?

Ninette meglepetve nézett rá és a gyors kérdésre nem tudott válaszolni. A nyaka megmozdult és a fejét zavarodottan forgatta ide-oda.

– Rólam például, – kérdezte János nyugodtan – honnan tudod, hogy gazember vagyok?

Ninette ide-oda forgatta a fejét.

– Mert lehet, hogy az vagyok, – folytatta János – de szeretném tudni, hogy te honnan tudod?

Ninette dacosan és zavarodottan forgatta a fejét.

– Szóval minden ember gazember? – kérdezte János még egyszer derülten.

– Az, – felelte Ninette kétségbeesve.

– No jó, – mondta János – akkor most egy másik kérdésre fogsz nekem felelni.

Lehajolt hozzá és halkan, de nyomatékosan kérdezte:

– Hány éves vagy te voltaképpen Ninette?

Ninette vörösre pirult.

– Tizennyolc, – felelte gyorsan és pattogva.

János még jobban lehajolt hozzá.

– Nem igaz, – mondta derülten.

– De igaz.

– Nem igaz. Kis Ninette… hidd el… neked sokkal jobban is áll még, ha fiatalabb vagy. Te tizenhétévesnek sokkal szebb vagy, mint tizennyolcévesnek. Arról nem is beszélve, hogy igazat kell mondani. – Hát hány is vagy?

Ninette lehajtotta a fejét és szégyenkezve mondta:

– Tizenhét.

– Tizenhét? Nézzük csak: vagy már tizenhét?

– Leszek.

– Mikor?

– Jövő májusban, – suttogta Ninette megtörten.

János nevetve emelte égnek a szemét. Jövő májusban lesz tizenhét. És ezt nézte ő érett nőnek. És ez tudta őt megcsalni. De hogy tudhatta? Mi sugalta neki a sötéten vágyódó, hazug tekinteteit, azt a vad és keserü elszántságot, amellyel odaadást játszott, az egész asszonyi dühöt, amellyel hódítani akart és amellyel magát felkínálta?

János leugrott a karosszék oldaláról, széket vett és odaült Ninette elé.

– Felelj nekem most arra kislány, – mondta gyöngéden – felelj nekem arra… mert igaz, hogy minden ember gazember és én is az vagyok… de ha azt akarod, hogy hm… hozzám tartozz, akkor mindent tudnom kell rólad… felelj nekem arra… miért akarod boszantani az anyádat?

– Mert akarom, – felelte dacosan és pattogva Ninette.

– Akkor hát –.

János készült felállni. Ninette panaszosan és elkinzottan nézett fel rá. János újra leült.

– Nem, – mondta – nem akarom, hogy elmenj. De nagyon szépen kérlek rá, mondd meg nekem: miért… Várj csak: sokat veszekszetek az anyáddal?

– Most már nem.

– Miért?

– Mert most már úgyis tudja, hogy azt teszem, amit akarok.

– Úgy? És azelőtt?

– Azelőtt sokat.

– Például miért?

– Mert… mert ő azt akarta, hogy én még mindig kis gyerek legyek.

– Úgy? Pedig te már nagy leány voltál.

Ninette gyanakodva nézett Jánosra és kételkedve felelte:

– Az.

– Úgy. És még miért?

– Sok egyébért.

– Úgy. Mondd csak Ninette, nem szereted te az anyádat? – Felelj őszintén.

Megfogta a Ninette kezét. Ninette vonaglott, a kezét ki akarta szabadítani, a fejét elforgatta a János tekintete elől.

– Kis Ninette, mondd meg nekem őszintén.

A János hangja gyöngéd volt és meleg. A Ninette szemébe könnyek gyűltek, az álla remegett, a tekintetét még egyszer-kétszer el akarta fordítani, de amikor Jánosnak sikerült a szemébe néznie, egyszerre kifakadt:

– Gyűlölöm.

– Miért?

– Mert az apámat nem szerette.

– Honnan tudod?

– Apa mondta.

– Neked?

– Nekem. Megölelt és rámhajtotta a fejét és sírva mondta: látod csillagvirág, – mindig csillagvirágnak nevezett – látod csillagvirág: nem szeret. Hogy kell rá vigyáznom! Hogy kell őriznem. Te is vigyázz rá, csillagvirág.

János megrendülten hallgatott. Látta az öreg énekest, akit egész életében elkényeztetett a szerelem és aki öregségére boldogtalan jobbágya lesz egy késői szerelemnek, egy alacsony nőnek. A nő türelmetlenül jár-kel a hűség ketrecében és az öreg cukorral és ostorral próbálja tőle azt megszerezni, amit azelőtt boldog ajándékképpen a lába elé raktak. És a keserüség legemésztőbb perceiben az amúgy is megzavarodó elme elveszít minden korlátot és az öreg ember kétségbeesése felzokogva kezd panaszkodni az egyetlen nőnek, aki még imádja, az egyetlen emberi lénynek, aki egészen az övé: a tíz éves leányának.

Ninette várakozó, könnyes szemmel nézett Jánosra. János szavakat keresett:

– Nagyon szeretted az apádat, kis Ninette? – kérdezte végre gyöngéden.

– Nagyon.

– Jó ember volt… téged imádott?

– Igen.

– No látod…

No látod, nem minden ember gazember, – akarta János mondani. De a mondat második részét elharapta. – Nem ezt kell mondani, mással kell megpróbálkozni.

– Kis Ninette, – mondta komolyan – a te apád nagyon kiváló ember volt. Nagy énekes; tökéletes művész; zenéhez senki nála jobban nem értett. Büszkének kell rá lenned és mindig nagy szeretettel kell rá gondolnod. De… hiszen te okos leány vagy… próbáld azt megérteni, vagy ha nem tudod megérteni, hidd el nekem, hogy abból többnyire baj lesz, ha idősebb ember fiatal nőt vesz el. Nem szabad az anyádat nagyon szigorúan megítélned; az ő neveltetése olyan volt és ő olyan körből került ki, hogy meg se tudhatta magát értetni… nem tudott az új viszonyokba beleilleszkedni. Nem szabad azt mondanod, hogy gyü…

– Gyűlölöm.

Ninette eddig figyelmesen hallgatta a János szavait, de most kifakadt. Összehúzott homlokkal és szikrázó szemmel mondta újra:

– Gyűlölöm.

– Nézd csak kis Ninette…

– Erről ne is beszéljen nekem. Gyűlölöm.

János türelmesen mondta:

– Nézd kis Ninette… nem szabad olyan szigorúan ítélkezni… vannak az életben különös helyzetek… látod, te is a Hopfner úr menyasszonya vagy… ugye az vagy és lám mégis –.

Ninette meghökkenve nézett Jánosra és nagy zavarban hebegte:

– Az… egészen… más.

– Miért egészen más? – kérdezte János óvatosan.

Ninettenek vacogott a foga. Az egész teste remegett, a fejét lázasan forgatta ide-oda.

– Miért? – kérdezte János szeliden.

Ninette ekkor felemelte hozzá kétségbeesett, könnyes szemét és reszketve, csüggedten, a szivéből lassan felszakadozva mondta:

– Mert én… úgyis… nemsokára… meghalok.

– Miii?

– Mert én meghalok.

– Miért halnál te meg, ha szabad kérdeznem?

Ninette a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa a kitörő sírását. De már későn volt. A száján kifakadt a sírás és Ninette eltorzult szájjal, kétségbeesve zokogta:

– Mert én örököltem az apám betegségét.

– Oh te…

János nem folytatta. Megfogta a Ninette kezét. Azután megint odaült melléje a karosszékre, a haját simogatta, csitította, vígasztalta és dédelgette. Ninette odahajtotta hozzá a fejét és keservesen, felszabadultan, hosszan zokogott. János engedte, hadd sírja ki magát.

– No kicsikém. No kis Ninette. No kedves kislány…

Ninette még szepegve és lihegve bújt oda Jánoshoz, de a könnyei lassan elfogytak. János várt még egy kicsit, azután megsimogatta a fejét, azután gyöngéden megfogta az állát.

– Nézz fel rám Ninette. – Te komolyan azt hiszed, hogy örökölted az apád betegségét?

– Én tudom…

– Honnan tudod?

– Tudom.

Ninette könnytől ázott arca megint dacos lett.

– Kislány, – mondta János figyelmeztetően, – légy őszinte. Honnan tudod? Mondta valaki?

Ninette igent intett.

– Ki mondta?

– Az anyám.

János bosszankodva ugrott le a karosszék karfájáról.

– Mikor mondta? Hogyan mondta? – kérdezte dühösen.

– Tizenegy éves koromban. Összevesztünk.

– Hát ide figyelj Ninette. Amit az anyád mondott, az nem igaz. Egyszerüen nem igaz. Ostobaság. Szamárság. Hazugság.

Ninette szomorú mosolygással rázta meg a fejét.

– Nem hiszed?

– Nem, – felelte Ninette csendesen.

– Nem hiszel nekem?

– Nem. Csak meg akar vigasztalni.

– Ejnye, a teremtésit… Mondd, Ninette, tudod te azt, hogy voltaképpen mi volt az apád betegsége?

– Tudom.

– Mi?

Ninette elsápadt. Mintha valami halottidéző szörnyüséget ejtene ki, remegve és habozva mondta:

– Szklerózis.

– Úgy van. Ezt akkor hallottad?

– Igen.

– De azt sohase hallottad, hogy ezt nem lehet örökölni? Ezt idővel minden ember megkapja kisebb-nagyobb mértékben, de nem azért, mintha örökölné, hanem mert vele jár az öregséggel. Ez nem is annyira betegség, ez maga az öregség.

Ninette kételkedő arccal hallgatta Jánost, azután megrázta a fejét. János káromkodott.

– Ejnye a teremtésit… hát kérdezősködtél-e legalább valakitől!

– Nem…

– Hát mért nem nézted meg valahol? Tudom is én: a lekszikonban.

Ninette bágyadtan elmosolyodott.

– Én azt hiszem, – mondta János, – hogy te nem hiszel nekem.

Ninette szomorúan mosolygott.

– Hát ha nyomtatásban megmutatom neked, elhiszed?

Ninette vonogatta a vállát. Nem hitte, hogy ezt nyomtatásban meg lehet mutatni. János dühbe jött. A villamos-csengőhöz ment és hosszan, dühösen megnyomta. Várt, azután újra mérgesen harangozott. A folyosón végül izgatott futás zaja hallatszott.

– Eredj be a másik szobába, – mondta János.

Ninette felkelt és bement a másik szobába. Az ajtón kopogtattak. A szobapincér nyitott be.

– Ide figyeljen, – mondta neki János. – Az igazgatói irodában van egy lekszikon. Maga most lemegy oda és felhozza nekem az A köteteket és az E köteteket. Megértette?

– Meg, – felelte a pincér elképedve.

– Azokat a köteteket, amelyekben A betűs szavak vannak és azokat, amelyekben E betűs szavak vannak. Egy-kettő. Repülni.

A pincér álmélkodva sietett ki a szobából. János türelmetlenül sétált a szobában, biztatóan bemosolygott Ninettehez, aki a sötét hálószobában leült egy székre; azután kilépett az erkélyre. Rögtön meglátta Hopfnert. – Ez a csengőszót hallhatta. A pincért láthatja. Ki fogja vallatni. Mit gondol majd vajjon, ha megtudja, hogy a találkához ide türelmetlenül és gyorsan néhány lekszikon-kötetet hozattak. Mire gondol majd?

János felnevetett. Könnyü szívvel fordult vissza a szobába és derülten ment a hálószoba ajtajához.

– Mit csinálsz kislány?

Ninette fázósan gubbaszkodott könnyü ruhájában a széken.

– Fázol? – kérdezte János.

– Igen.

János becsukta az erkélyajtót. Hopfner ettől fog véglegesen megőrülni. Három kötet lekszikon és ugyanakkor az ajtó bezárása. Visszament Ninettehez:

– Ne hozassak egy teát vagy más valamit?

Ninette intett, hogy ne.

– Van egy doboz csokoládés-cukrom. Nem akarod?

Ninette intett, hogy nem. János ekkor látta, hogy egészen sápadt. Istenem, ez mindezt rettentő komolyan veszi. Ennek az ijedt gyereknek most fogják kihirdetni az ítéletet. Élet vagy halál.

János elkomolyodva fordult az ajtó felé. Nemsokára lépések hallatszottak a folyosón és az ajtóban lihegve megjelent a pincér a három kötettel. János átvette tőle és a kezébe nyomott egy bankjegyet. A pincér elragadtatva hajolt meg. Hát még ha azt tudnád, gondolta János, mit kapsz Hopfner úrtól azért, hogy eláruld neki azt a titkot, hogy az ajtó becsukása idején három kötet lekszikont hoztál ide. Kiküldte a pincért és bezárta mögötte az ajtót.

– Gyere ki kislány, – szólt be Ninettenek.

Ninette kijött. Az arca fehér volt és sötét, mély szeme ájuldozó. Leült. Didergett.

– Fázol. Vedd fel ezt a kabátot.

Ninette felvette a bő fekete köpönyeget. A fekete köpönyegben fehér arca még sápadtabb volt. János a lekszikont lapozgatta. E… É… Ér… Er – Endréd… Érelmeszesedés? Nincs. János bosszankodott. Az ü betűt kellett volna hozatnia. Ütőérelmeszesedés. Ha arterioszklerózis alatt nincs, kénytelen lesz még egyszer csengetni, a pincért fokozott ámulatba ejteni és Hopfnert megoldhatatlan rejtély elé állítani. Á… Árpád… Artagnan… Arteria… Arterioszklerózis. Megvan.

– Ide figyelj, kislány.

Odahuzta az asztalt Ninette elé és odaült melléje. Olvasni akart. Ninette reszketve és gyanakodva hajolt feléje.

– Nem hiszed? – kérdezte János. – Olvasd magad.

Ninette remegő kezébe fogta a nehéz könyvet, keskeny mutatóujját rátette az első szóra és fojtott, reszkető, iskolásleány-hangon olvasni kezdett:

– Arterioszklerózis…

Felnézett Jánosra.

– Csak szklerózis, – mondta habozva.

– Az ugyanaz, – felelte János. – Röviden szklerózisnak hijják. De ez az igazi és teljes neve.

Ninette visszanézett az ujjára és tovább olvasott:

– … ütőérelkeményedés, főleg magasabb életkorban…

– Látod, – szólt János – főleg magasabb életkorban.

Ninette hálás pillantással nézett fel rá, azután folytatta:

– … az ütőerek belső hártyáján, a szívbillentyűkön mutatkozó elfajulás, melynél a kötőszövet egynemüvé, homogénné, tömötté lesz, megvastagodik, később meszesen beszűrődhetik.

Ninette elgondolkozva nézett maga elé.

– Látod, – mondta János – hol van itt szó átöröklésről?

Ninette ránézett, azután visszafordult a könyvhöz és emelt, éneklő hangon sietve olvasta:

– Az ütőerek ez úton merevebbekké, kevésbbé ruganyosakká lesznek; törékenyekké, szakadékonyakká főleg akkor válnak, ha az ütőér belső hártyája a középső rétegre is átterjedő idült gyulladásba esik s az így képződött lobos termék zsírosan elfajul, kásaszerüen szétesik…

Ninette ijedten nézett fel Jánosra. Az arcán borzalom és undor volt.

– Olvasd csak gyorsan, – mondta János.

Ninette rémülten nézett rá. János kivette a kezéből a könyvet és gyorsan olvasta:

– … s az úgynevezett kásás (a-the-ro-ma-to-sus) fekélyt vagy legalább kénsárga, elzsírosodási foltokat, szigeteket hoz létre. Mindkét folyamat együttesen szokott fellépni, s az így elváltozott ütőerek könnyen megrepedhetnek; ha ez az agyban történik, agyvérzés, gutaütés támadhat.

János letette a könyvet és ránézett Ninettere.

Ninette ijedten nézett rá.

– Na! – mondta János.

Ninette tehetetlen mozdulatot tett.

– Hol van itt szó átöröklésről? Van itt arról szó?

– Nincs.

– Más betegségeket se igen lehet örökölni. De ezt! Ezt soha.

– Nem?

– Nem hát. Hiszen olvastad. Magas korban.

– Főleg magas korban.

– Hát lehet olyan csuda, hogy ezt fiatal korában is megkapja valaki, de te nem leszel ilyen csoda. Majd ha megöregszel. Vagy talán még akkor se. Aki sokat szivarozik, sok erős szivart szí, azt mondják, az kapja meg. Hát ne szíjj sok Havanna-szivart.

Ninette hangosan, édesdeden felnevetett. Csengő, meleg kislánynevetése volt, felszabadult, boldog kacagás.

– No, – szólt János elégedetten, – no…

Lenézett a földre. Elgondolkozott azon, mit mondjon és mit kérdezzen most.

– Hol van az a cukor?

Meghökkenve nézett fel. Ninette mosolygó arccal és csillogó szemmel nézett ki a fekete köpönyegből és kérő és figyelmeztető hangon intette meg:

– Azt mondta, hogy csokoládés cukra van valahol.

János kinyitott egy szekrényt, kivett egy doboz csokoládé-cukrot és mosolyogva tette Ninette elé. Amikor ott állott mellette, akkor Ninette gyorsan megfogta az egyik kezét és megcsókolta. Azután, mielőtt János még egy szót szólhatott volna, az ölébe vette a dobozt és enni kezdett.

János állva maradt és mosolyogva nézte.

– Magad akarod megenni az egészet? – kérdezte. – Nekem egyet se adsz.

Ninette feléje nyújtotta a dobozt.

– Ezt egye, – mondta teli szájjal. – Ez jó. Ami pirossal van töltve, az undok.

János kivett egy cukrot és megette. Azután szivarra gyújtott és várt. Ninette még mindig evett.

– Ninette, – mondta végre János – most komoly dolgokról akarok veled beszélni. Figyelj ide.

– De közben ugye ehetem? – kérdezte Ninette.

– Ehetsz kis falánk… barbár. – Te, úgy hallottam, színésznő akarsz lenni.

Ninette igent intett.

– Énekesnő?

– Dehogy, – felelte Ninette tele szájjal mosolyogva. – Nekem se hangom, se hallásom.

– Mi? Mi az hogy…

– Se hangom, se hallásom. Apa is kipróbálta már.

– Jó, de azóta…

Ninette megrázta a fejét.

– Nem, – mondta derülten – nekem zongoraszó vagy ajtónyikorgás majdnem mindegy.

– De ének…?

Ninette bocsánatkérő grimászt vágott.

– Az is, – mondta. – Nekem akár maga énekel, akár Hnatyuk, a hotelszolga, akit a szobaleányok nagyon szeretnek hallgatni.

– Mi? – kérdezte János álmélkodva.

Gondolkozott egy másodpercig.

– Mi? – kérdezte azután elragadtatva. – Komolyan mondod, hogy neked nem tetszik az énekem?

Ninette habozott.

– Csak mondd, – kiáltotta János jókedvüen. – Annak örülök, ha ezt mondod.

– Nekem nem: nem tetszik, – szólt Ninette óvatosan. – Csak: mindegy.

– Hát akkor miért akartad, hogy csak te légy ott, mikor énekelek?

– Azért… hogy senki más ne legyen ott.

– És ha szabad kérdeznem, mi tetszik akkor neked én rajtam voltaképen?

Ninette elragadtatva nézett fel Jánosra és őszintén mondta:

– Az, hogy olyan gúnyosan néz le a libákra. Olyan csendesen lemosolyog rájuk.

– Oh te kedves, oh te drága, – mondta János elragadtatva. – Egyszóval én magam tetszem neked.

Ninette habozott egy kissé, azután lesütött szemmel mondta:

– De nagyon.

Lesütött szemmel várt egy kicsit. Azután a dobozt az öléből félretette. Egy kicsit babrált rajta. Valami nagy cselekedetre készült, amelyhez minden figyelmére szüksége volt. A kezét végre az ölébe húzta. Azután sötét, mély szemét Jánosra emelte. A szemében most nem volt már komorság. Könnyek voltak benne és a könnyek mögött egy egyenletes nagy lángolás.

– Én magát, – mondta remegő hangon – én magát…

Nem tudta folytatni. Lehajtotta a fejét. Azután újra nekifogott.

– Maga nekem, – mondta – maga énnekem…

Az egyik kezével a könnyeit törölgette, a másikkal a János keze után nyúlt. Meg akarta csókolni a János kezét. János nem engedte. Megfogta a kezét.

– Csillagvirág, – mondta meghatva. – Betévedtél hozzám… és a fiatal bátorságod a legszebb szavakat mondja… és az emléked nekem édes marad, akármi lesz is veled…

– Én a magáé leszek, senki másé, – mondta Ninette könnyes szemmel.

– Az enyém leszel, – mondta János meghatva. – Az enyém vagy. Csak kinyílsz előbb, asszonybimbó. Majd én vigyázok rád. Majd én nevellek és én gondozlak. Magamnak. Akarod?

Ninette boldogan intett igent. János eleresztette a kezét. Ninette visszahúzta a kezét az ölébe és boldogan várakozott. János gondolkozva sétált a szobában fel és le. Ninette egy ideig némán és boldogan nézte, azután óvatosan kinyújtotta a kezét a doboz után és megint enni kezdett…

– Tudod kis Ninette, – mondta végül János – én még mindig nagyon csodálkozom a te bátorságodon.

Ninette felemelte a fejét.

– Miért? – mondta evés közben. – Én önmagammal korlátlanul rendelkezem.

– De ezentúl úgy élsz, ahogy én mondom. Azt teszed, amit én mondok. Igen?

– Igen.

– Tehát: reggel először is megmondod Hopfner úrnak, hogy az eljegyzést felbontod. Meglesz?

– Meg, – felelte Ninette gonosz mosollyal.

– Hohó barátom, – szólt János. – De nem úgy mondod meg, hogy az őt megbántsa. Azt ő nem érdemli meg.

– De megérdemli, mert tudta, hogy utálom.

János habozott.

– Mindegy, – mondta azután. – Egyszerűen, csendesen és bántás nélkül mondod meg neki. Azt mondod, hogy tévedtél az érzelmeidben és mind a kettőtöknek legjobb lesz, ha az eljegyzés felbomlik. És hogy terád ne haragudjék. Igy lesz.

– Ha maga akarja –?

– Én akarom. Továbbá: ezentúl… Ezentúl… hm… ott kezdjük a dolgot, hogy a hajadat ezentúl másképpen hordod. Nem ilyen asszonyosan. Kislányosan, ahogy hozzád illik.

Ninette ijedten nézett Jánosra. János könyörtelenül mondta:

– Le ezzel a frizurával. Rögtön.

Ninette habozott.

– Nekem ez nem tetszik.

Ninette erre gyorsan a hajához nyúlt. A művészi alkotmány, amely a fején volt, egy másodperc alatt szétomlott. Lágy, fényes, fekete haja sima fonatokban omlott a vállára. János odament hozzá és segített neki.

– Szalag kellene, – mondta Ninette.

János szalagot adott neki. Egy perc múlva készen volt a Ninette új frizurája. Befont, vastag, hátul felhajtott hajfonat.

– Látod, – mondta János – így tetszel nekem.

Tükröt adott neki. Ninette nagy figyelemmel megnézte magát, azután elégedetten dőlt hátra a karosszékben és ismét enni kezdett.

– Továbbá: ezentúl olyan ruháid, mint ez a pongyola is itt és az is, amelyik ma délben rajtad volt, olyan ruháid nem lesznek. Minden ruhád túlságosan asszonyos és minden ruhádon nagyon sok a dísz. Ezentúl majd én választom ki a ruháidat. Jó?

– Jó. Legalább magának bizonyosan tetszik majd.

– Úgy van. Azután: ezentúl… hm… nagyon csendesen és szerényen fogsz mindenütt viselkedni.

Ninette zavarodottan és csodálkozva hajtotta félre a fejét.

– Eddig, – mondta János – a szemed is, a szájad is nagyon hangos volt. Ezentúl kevésbbé fogsz feltünni…

Megsajnálta Ninette-et.

– Te éppen elég szép vagy arra, – mondta barátságosan – hogy akkor is megbámuljon mindenki, ha nem akarod a figyelmet magadra vonni. Nem kell fickándozni… akkor fogsz csak igazán tetszeni minden jóizlésü embernek.

Ninette felderülten vonogatta a vállát.

– A pattogó, harci hangodat, – mondta János – ezentúl ne halljam. Mindenkivel olyan csendesen és nyugodtan fogsz beszélni, mint ma éjjel itt velem. Nem állsz te harcban az egész világgal. És nem ellenséged minden nő, aki a világon van.

Ninette elbiggyesztette a száját. Nem mert szólni, de a nőket még mindig ellenségének érezte.

– Ami a többit illeti, – mondta János, – majd meglátjuk. Hogy szinésznő leszel-e, majd elhatározzuk. Annyit már most is mondhatok neked, hogy akár leszel, akár nem, a műveltséged szégyenletesen hiányos. Nem nagyon szerettél iskolába járni.

– A tanárok olyan ostobák, – mondta gyorsan és pattogva Ninette.

– Vagy a tanárok vagy a tanítvány, – mondta János filozófusan. Egy bizonyos, hogy mire én télen Berlinben vagy Amerikában leszek, te hibátlan helyesírású leveleket fogsz nekem írni. Mert hogy őszinte legyek, az a pár sor, amelyet tőled láttam, szégyenletesen tele volt hibákkal.

Ninette kezdett elkomorodni. János odament hozzá és megsimogatta az arcát.

– És ha nekem szép leveleket írsz, – mondta – én minden leveledre válaszolok. És mindig gondolok rád…

Ninette boldogan felmosolygott Jánosra.

– És minden ügyedbe beleszólok… mert ezentúl olyan teljes tétlenségben nem élhetsz, mint eddig… majd megállapodunk benne, mit csinálsz, vagy mit tanulsz… és ha eltelik néhány év… és tizenkilenc-húsz éves leszel… nagyleány, virág, asszony… akkor, akkor, akkor…

Ninette hirtelen felállott. A fekete köpönyeg lehullott róla és most is olyan volt, mintha a fekete burokból csodamódon egy példátlan édes illatú virág bontakozott volna ki. János megszédült az illatától.

Ninette felemelt fejjel és leeresztett karral állott előtte. Itt vagyok. János összeszorította a fogát. Gyöngéden a két kezébe fogta a Ninette arcát és megcsókolta a homlokát.

– Jó lesz így Ninette?

– Minden úgy lesz jól, ahogy maga akarja.

– Akkor… most szépen eltelt az idő… mindjárt hajnal lesz… el is álmosodtál… eredj szépen haza és aludj. Holnap majd tovább beszélgetünk.

Ninette boldogan intett igent. Visszafordult a dobozhoz, kivette belőle az utolsó cukrot, azután megindult az ajtó felé. János vele ment. Az ajtónál Ninette hirtelen megállott és János felé fordult.

– De ugye, – kérdezte halkan – maga sokat lesz együtt velem odalent is.

– Odalent? Hja: a terraszon? Az erdőben?

– Igen.

– Hm… igen. De miért?

– Hogy a libák lássák, – felelte Ninette álmosan.

János nevetett.

– Álmos vagy Ninette, – mondta.

Kikisérte Ninette-et a folyosóra, elkisérte a szobája ajtajáig. Ninette az ajtóban odanyújtotta neki a homlokát, azután bement a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.

János megfordult és elindult a maga szobája felé. A lépcsőnél találkozott Cavallarnéval.

IV.

Cavallarné a földszintről jött fölfelé. János egy másodpercnyi meglepetéssel állott meg előtte. Egy másodpercig rajtakapottnak érezte magát. Azután hirtelen dühbe jött. Ki itt a rajtakapott? Ő vagy ez az asszony? Dühösen állott oda elébe.

– Jőjjön csak, – mondta. – Éppen van némi mondanivalóm a maga számára.

Az asszony meglepetve, fáradt szemmel nézett rá és engedelmesen odaállt elébe.

– Ninette-et, – mondta János dühösen – ebben a percben kisértem vissza a szobájába. Eddig nálam volt.

Az asszony elsápadt.

– Maga meg kódorog, ahelyett, hogy a gyerekére vigyázna, – mondta János dühösen.

Az asszony sápadtan fogózkodott bele a lépcsőház karfájába, fáradt, nedves szemmel nézett Jánosra és nem szólt. Jánost a közelléte, a szeme, a tekintete, a parfümje egyre nagyobb dühbe hozta.

– Hallja-e Hudacsek Julia, – kiáltott rá dühösen – mért mondta maga ennek a gyereknek, hogy örökölte az apja betegségét?

Az asszony ekkor megmozdult.

– Én? – kérdezte sápadtan és hebegve – én?

– Maga.

– Én? Soha… Isten engem…

– Ne esküdjék. Ninette nem hazudik. Maga mondta neki… vagy hat évvel ezelőtt…

– Én? Én?

Cavallarné töprengve gondolkozott. Az arca ráncos lett az erőlködéstől.

– Hat évvel ezelőtt? – hebegte halkan. – Hat évvel… Akkor egyszer… tessék elhinni olyan nehéz volt vele bánni… az apja is mindig heccelte ellenem… már akkor is ő akart nekem parancsolni… tíz éves korában az ablakon akart kiugrani, ha nem tettem, amit ő akar. Akkor… azt mondtam neki… bolond vagy te is… és ő az apját emlegette ellenem… és én valami olyat mondtam mérgemben, hogy mindent az apjától örököl… szó szót követett… de én csak mérgemben mondtam… nem is gondoltam, hogy még valaha gondol rá… nem tehetek róla, tessék elhinni…

Lehajtott fejjel és összegörnyedt derékkal állott. János megsajnálta. Mindjárt nagyságos úrnak fog szólítani, ha még egyszer rákiáltok, gondolta.

– Hát látja, – mondta neki nyugodtabban, – nagyon kell vigyázni arra, amit az ember egy ilyen érzékeny gyereknek mond. Ninette megjegyezte… és évekig kínlódott miatta. Különben: ami Ninette-et illeti, megnyugtathatom. Ninette nálam volt, de a… a beszélgetésünk neki csak hasznára lesz. Holnap majd meglátja. Ninette hamarosan, remélem, más lesz, mint eddig volt. Lányosabb. Kislányosabb. Hiszen ez egy kislány. Miért járt ez nagykoru démonnak öltözve?

Cavallarné kiegyenesedett és fellélegzett.

– Hát bírtam én vele? – sóhajtotta panaszosan.

– Én talán birok majd vele, – mondta János. Ezentúl majd én intézem… majd beleszólok a nevelésébe, ha… ha ön is úgy akarja…

Habozott egy kicsit.

– … Nagyságos asszony, – mondta azután.

– Nagy hálára kötelez vele, – mondta Cavallarné.

A beszélgetésük hangja egyszerre átalakult. Nyugodt, korrekt, társalgó hang lett. Hogyan történt, hogy néhány percig olyan volt a beszélgetésük, mint egy úr és egy rajtakapott cseléd között? Jánosnak eszébe jutott a kérdés, de nem gondolkozott rajta. Nem baj, hogy olyan volt. Most azonban jó lesz az egész beszélgetésnek véget vetni.

– Akkor… jó éjszakát nagyságos asszonyom, – mondta halk, benső grimásszal.

– Jó éjszakát Aradi, – mondta az asszony előkelően.

Ő is természetesnek találta, hogy az előbb más hangon beszéltek és most így beszélnek egymással. János menni akart.

– És Ninette? – kérdezte az asszony aggódva.

– Azt hiszem, már alszik, – felelte János.

Az asszony gyorsan bement a szobájába, onnan átment a Ninette szobájába, azután visszajött.

– Csendesen alszik, – mondta boldogan.

János indult a szobája felé. Amikor belépett a szobájába és elgondolkozva ment befelé, abból a karosszékből, amelyben az imént még Ninette ült, felállott valaki. Egy kisértetiesen hosszú lény, sápadt és vacogó fogu. Hopfner.

János meghökkent tőle és ez dühbe hozta. Szikrázó szemmel állott Hopfner elé és várta, hogy megszólaljon. Hopfner hallgatott. Erre ő szólalt meg.

– Nem gondolja kérem, – mondta élesen – hogy a tulajdonos megkérdezése nélkül nem helyes egy idegen lakásba behatolni?

Hopfner meggörnyedt, és hosszú karjával tehetetlen mozdulatot tett kifelé.

– A hátsó lépcsőn jöttem, – szólt halkan.

– Akárhol jött, – felelte János dühösen – előbb talán meg kellett volna engem kérdeznie, mit szólok hozzá.

– Beszélnem kell önnel, – mondta Hopfner.

– De talán nem éppen most.

– Beszélnem kell önnel, – ismételte Hopfner.

– De talán nem éppen most, – kiáltotta János. – Én ilyenkor nem szoktam látogatásokat fogadni.

Hopfner sárgakarikás szeméből egy váratlan villanás érte. Jánosnak ekkor eszébe jutott a Ninette látogatása. Elszégyelte magát és a szégyenkezését túl akarta kiabálni.

– Én nem vagyok hajlandó látogatást fogadni, – ordította dühösen.

– De nekem beszélni valóm van önnel, – mondta Hopfner csendesen.

– De nekem nincs beszélni valóm önnel.

– Holnap.

– Holnap se. Egyáltalában nincs.

Hopfner erre egy furcsa mozdulatot tett. A két tenyerét kifelé fordította, a fejét több izben meglóbálta. Az egész egy alázatos mimika volt. Mintha azt akarta volna mondani: „hát még ez is“, vagy: „hát ha így kell lennie“. Alázatosan lóbálta a fejét még egy kicsit, János már rá akart szólni, hogy menjen el, de erre nem került a sor, mert Hopfner még egy hosszút bólintott, azután megfordult és szótlanul elment.

János bosszankodva nézett utána. Azután lefeküdt, de rosszkedvüen hánykolódott és sokáig nem tudott elaludni. Másnap délelőtt tizenegy óra tájban Lippai jött fel Jánoshoz. János már várta.

– Jó reggelt, – mondta Lippai – fél szájjal mosolyogva. Hogy aludtál? Mit álmodtál?

– Te, – felelte János hidegen – hogy ezzel alaposan végezzünk: ne mosolyogj olyan rejtelmes és gúnyos félszájjal; – mert Ninette csakugyan itt volt nálam; de az egész idő alatt ott ült abban a karosszékben és az egész idő alatt arról beszélgettünk… hogy ezentúl én fogom nevelni.

– Te? Kinek? – kérdezte Lippai nyugodtan.

– A kérdés helyes. Magamnak. De ez későbbi dolog. Ninette egyelőre kislány és szeretném, ha úgy beszélnél vele és úgy beszélnél róla.

Lippai gúnyos arccal hajolt meg, de mielőtt szólhatott volna, János megszólalt:

– Egyelőre pedig erről van szó. Hopfnerrel én összeszólalkoztam. Az előbb járt itt két úr… itt vannak a névjegyeik… én téged kérlek, végy magad mellé még valakit és vállald az én –.

Lippai elámulva egyenesedett ki. János ismét elébe vágott.

– Csak egyet kérek, – mondta. – Csináljátok minél előbb. Lehetőleg még ma. A többit rád bízom.

Lippai huzogatta a vállát.

– Hm, hm, – mondta lassan – tudod-e, hogy Hopfner Magyarország egyik legjobb vivója? Célba pedig úgy lő, mint…

– Én arra kértelek, – mondta János bosszankodva – hogy végy magad mellé valakit és csináld gyorsan a dolgot, nem pedig arra…

– Csak semmi álfölény, – vágott Lippai a szavába. – Minthogy nem a golyók és a pengék ölnek, hanem a segédek, nekem igenis nagyon fontos, hogy Hopfner hogy tud vivni.

– Fontold meg, de csináld gyorsan.

Lippai vette a kalapját, gondolkozva nézett egy darabig Jánosra, azután elment. János idegesen járkált a szobájában, azután lement a portáshoz a postájáért, magához vette a lapokat és a terraszon át lement a gloriettbe. A terrasz tele volt fehérruhás és tarkaruhás nőkkel. Ninette nem volt közöttük. János végigment a mindennapi elragadtatás sorfalán, azután leült a gloriettben ujságot olvasni.

Déltájban megjött Lippai. János felnézett rá.

– Kard, – mondta Lippai. – Félbandázs. Harcképtelenség.

János bólintott.

– Délután ötkor, – mondta Lippai. – Le kell kocsiznunk a városba. A másik segéded a vármegye első aljegyzője, az egész vidék legfőbb lovagiassági szakértője, az ad kardot, termet.

– Köszönöm, – mondta János.

Tovább olvasott. Lippai bosszankodva nyúlt egy ujság után és ő is olvasott. Egy órakor felmentek ebédelni. Velük szemben ott ült Ninette. A haja símára volt fésülve, a szeme néha neki készült egy-egy kihívó lángolásnak, de azután ijedten sülyedt le a tányérjára. Az arcára néha egy halk, belső mosolygás alig észrevehető fénye verődött fel. Ebéd után János odament hozzájuk. Az asszony tartózkodó alázattal fogadta, Ninette heves mozdulattal odafordult hozzá:

– Megtörtént, – mondta gyorsan – amit akart.

János felhúzott szemöldökkel nézett rá. Ninette elpirult, zavartan csavargatta a nyakát, fel akart lázadni, de a János tekintete alatt lehajtotta a fejét és magával hősiesen harcolva, nagyokat nyelve így folytatta:

– Felbontottam az eljegyzésemet… és azt mondtam, amit maga kívánt.

– Nagyon jól van, kis Ninette – mondta János. – Én ezt nagyon helyeslem… és remélem, az édesanyja is meg van elégedve magával.

Az asszonynak vonaglott a szája. Ninette dacosan vonogatta a vállát.

– Remélem, megkérdezte? – szólt János szigorúan. – Remélem, bejelentette?

Néhány másodpercig csend volt. Ninette fel akart lázadni, de mihelyt a János szemébe akart nézni, le kellett sütnie a szemét. Vörös arccal forgatta a fejét ide-oda, végre odafordult az anyjához és pattogva mondta:

– Remélem, te is helyesnek tartod?

Az asszonynak könnyes lett a szeme a megindultságtól. Sírva fakadt volna, ha János sietve meg nem szólal:

– Joggal remélhetjük, hogy igen. És így ezt az ügyet közmegelégedésre nemcsak elintézettnek tekinthetjük, hanem meg is mondhatjuk, hogy Ninette igazán jól viselte magát és igazán kedves, jó kis lány.

Ninette boldogan mosolygott fel Jánosra és János másról kezdett beszélni. Három óra tájban elbúcsúzott a hölgyektől és felment a szobájába. Fél ötkor feljött hozzá Lippai, azután lementek és kocsin elindultak a város felé. Az úton hallgattak, az út vége felé azonban Lippai megszólalt:

– Látod, – mondta elismerő hangon – most becsületesen ideges vagy.

János fel akart fortyanni, de meggondolta a dolgot és vállat vont. A kocsi nemsokára megállott egy ódon vendéglő előtt. Kopott falépcsőn felmentek az első emeletre. Hopfner már ott volt a két segédjével, a két orvossal és a János második segédjével. János megismerkedett az urakkal, megkérdezte, lehet-e kezdeni a dolgot, azután gyorsan vetkőzni kezdett. Az előkészületek gyorsan megtörténtek. Jánost az egyik úr odavezette egy karikára, amelyet krétával rajzoltak a padlóra. Hopfnert egy másik karikára vezették. János lesütötte a szemét és idegesen várakozott. Lippai megkérdezte tőlük, nem akarnának-e kibékülni. János lesütött szemmel hallgatott. Az egyik segéd erre kezébe adta a kardot. János ekkor ránézett Hopfnerre. Hopfner halálsápadt volt, felindultan remegett és sárga karikás kutyaszeme állandó meredt, kérdő tekintettel szegződött Jánosra. A János ideges nyugtalanságát felbőszült dühre ingerelte ez a tekintet. Mit néz ez az ember? Mit bámul ez az ember? Mit akar ez az ember?

Megmarkolta a kardot. Lippai vezényelt. Vigyázz! Kész! Rajta! János ugrott és vágott. Ekkor egy harsány ordítás hangzott fel. Halt! Négyen kiáltottak egyszerre. A Hopfner kezéből kiesett a kard, a fején keresztűl, az arcán a szeme felett át le az álláig egy erős vágás szaladt végig, amelyből mindenhonnan egyszerre bugyogott a vér. Mind a négy segéd egyszerre kiáltotta a halt-ot és a két orvos már vezette is Hopfnert az előre elkészített tálak és szerszámok felé. Mi történt? János megkönnyebbülten, de álmélkodva adta át a kardját az egyik segédnek és megzavarodva nézett a vérző Hopfner felé. Mi történt? Ő nekivágott, amint szokott. A másik vívni tud, ő nekivág. Kapni kap talán, de bizonyosan ad is. Itt mi történt? Az első vágásával úgy átvágott egy parade-ot, hogy mindjárt odajutott a Hopfner fejéig? Egy ostoba prim hogy jut ilyen eredményhez, holott erre csak egy többperces vagdalkozás végén lehet számítani? Egy ostoba prim… Talált-e maga előtt ez az ostoba prim ellentállást? A lezuhanó kard előtt ott volt a másik kard, de azt a kardot mintha egy gyerek tartotta volna a kezében. Az a kard csörömpölve engedte magát félrevágni.

János bosszankodva öltözködött. Lippai odajött hozzá:

– Te, – mondta – Hopfner ki akar veled békülni.

– De én nem akarok vele – felelte János mérgesen.

Lippai félrevont szájjal akart valamit mondani, de János szikrázó szemmel fordult vele szembe. Lippai erre vállvonogatva hallgatott. János sietve felöltözködött, lement, beült a kocsiba és elhajtatott.

Otthon bevette magát a szobájába és tehetetlen, emberevő kedvvel járt-kelt ide-oda, kanapéról iróasztal elé, zongorától a könyvesállványhoz. Hét óra tájban bejött hozzá Lippai. János harcrakészen állott fel. Lippai azonban semmiféle szemrehányást nem tett.

– Hopfner arra kéret, – mondta nyugodtan – hogy látogasd meg.

János elbámult, azután dühbe jött.

– Nem, – mondta dühösen. – Hagyjatok nekem békét. Mit akar tőlem ez az ember?

– Azt én nem tudom – mondta Lippai. – Csak azt tudom, hogy sebesült, beteg ember és ha egy sebesült, beteg ember ilyet kér…

– Oh, az a te áldott, tiszta jó szíved! Oh, az a te nagylelkű lovagias lelked! Oh, az a…

János dühösen csúfolódott. Lippai nyugodtan hallgatta.

– Egyszóval jössz vagy nem jössz? – kérdezte Lippai.

János hallgatott, azután fogcsikorgatva mondta:

– Megyek.

Lippai elvezette a Hopfner szobájáig, azután előre eresztette a szobába és utána maga is bement. Hopfner óriási fehér kötelékkel a fején a díványon feküdt. Amikor beléptek, Hopfner felállott, elébük ment és kinyújtotta János elé a kezét. János sötét arccal elfogadta a kézszorítást és összeszorított foggal várakozott. Hopfner hellyel kinálta meg. János leült.

– Bocsásson meg, – mondta Hopfner a nagy fehér kötései mögül – hogy fárasztottam. Én kértem volna rá engedelmet, hogy önhöz menjek, de egy kis seblázam is jelentkezik már és különösen nem szeretném, ha ebben a díszben itt a csőcselék megbámulna.

János szótlanul hajolt meg. Hopfner várakozott egy kicsit, azután tovább beszélt. Az íróasztala felé intett.

– Én a napomat – mondta – írással töltöttem. Végre az sem volt lehetetlen, hogy ott maradok. Egy jó hónaljvágás, vidéki doktorok…

János önkéntelenül a szájába harapott.

– Ha ott maradtam volna, akkor ön megkapta volna azt, amit ma délután írtam. Így a lényegét személyesen mondom el.

János merev udvariassággal hajolt meg.

– A legelső, – szólt Hopfner – amit önnek meg szeretnék mondani, ez: én bennem semmiféle harag ön ellen nincs. Semmiféle harag, alacsony neheztelés, ordináré gyűlölet… sem ön ellen, se Ninette ellen… semmi, semmi, semmi.

János mereven meghajolt.

– Ellenkezőleg, – mondta Hopfner – ha nem a művésznek, hogy úgy mondjam, lirai objektivitásával nézem önt, inkább azt mondhatom, hogy mély hálát érzek ön iránt.

János elcsodálkozva, de gyorsan ágaskodni kezdő ingerültséggel bámult Hopfnerre. Hopfner félrehúzta egy kissé a fehér köteléket, hogy az arcából minél többet megmutasson.

– Amikor én Ninette-tel megismerkedtem, – mondta felhevülten – már akkor éreztem: a sors lép elém ilyen tiszta, fehér kegyetlen szépségben. De még nem láttam az útját. Amikor önnel megismerkedtem, akkor megrendülve, szomjasan és kutatva néztem önt: vajjon így kell-e, ön által kell-e beteljesednie. Így kellett. Ön által kellett.

János nem tudott szólni. A Hopfner hangja egyre élesebb és egyre magasabb lett.

– A boldog élet, a könnyű élet, a győzelmes élet eljött és nyilvánvaló lett, hogy nekem elgázoltan mindig a lába alatt kell vergődnöm. Az egyiknek adatik a büszke szépség és a könnyű hódítás, a másiknak a kijátszatás, a rútság megalázottsága és kint didergése. De mindegy, hogy melyiket kapjuk; sőt szenvedni nagyobb, tisztább és nemesebb, mint örülni; csak ismerjük fel, hogy mi jutott nekünk és adjuk át neki boldog alázattal az egész szívünket…

A Hopfner hangja trombitált.

– Én most – trombitálta magánkivül – megéreztem az élet tragikus forróságát. Megéreztem a nagy árnyékot, amely a létet beborítja. Elteltem azzal, amit eddig hiába kerestem: tragikus életérzéssel. Én vagyok ennek a tragédiákat nem ismerő országnak a legnemesebb és legbüszkébb szenvedője; megtaláltam a sorsomat, ma délután halhatatlan sorokat írtam le, és ehhez öntudatlan eszközként bár ön juttatott. Térdre bukva… mint egy halálra sebzett keresztes vitéz… martirboldogsággal nyújtom ön felé a kezemet és azt mondom: köszönöm.

Elhallgatott. Kinyújtotta a kezét. János egy másodpercig habozott, azután újra odaadta a kezét. Meg akart szólalni, de Hopfner a szavába vágott.

– Ne szóljon semmit – mondta. Én azt remélem, hogy ön még a barátai közé fogad majd engem. Én akkor megmondom majd, mit kell önnek tennie, hogy a győzelmes életnek az a kérlelhetetlen eszköze legyen, aminek a sors önt szánta. Megmondom, hogyan válik szuverén művésszé…

János nem birt magával. A Lippai figyelmes hallgatása is bosszantotta. Komolyan, csak egy kötekedő szembehunyással közbeszólt:

– Bocsánat, ez az egy már a Lippai dolga.

– Lippai úr, – mondta Hopfner, – nem ért zenéhez.

János ránézett Lippaira. Lippai nem szólt. Hopfner folytatta:

– Mindezt megmondom. De most, amikor az egyedüllét fájdalmas örömét is élvezem végre, most csak annyit mondok mégegyszer: köszönöm.

Felállott.

– Kérem, – mondta János derülten.

Ő is felállott. Mondja-e még, hogy „nagyon szívesen“, hogy „máskor is“, vagy más effélét? Ránézett Hopfnerre és látta rajta, hogy ha a győzelmes élet nevében valami otrombaságot mond, azzal kimondhatatlan örömet szerez neki.

– Kérem, – mondta – én csak a magam passziójára tettem.

– Ez az, – kiáltotta Hopfner. – Köszönöm.

Még egyszer kezet fogtak. János kiment, Lippai vele ment. János a folyosón ránézett Lippaira. Lippai összezárt szájjal és szigoru szemmel haladt előre. Meg van ez hatva?

– A zenei tudásodról, – kezdte János – Hopfner úr nincs valami jó véleménnyel.

– Nincs, – felelte Lippai szárazon.

– De te, úgy látszik, kedvedet leled az ő tragikus élethangulatában.

– Igen.

János elnevette magát. Lippai odafordult hozzá és ingerülten mondta:

– Te, úgy látszik, nem érted és nem is tudod megérezni, milyen szépség van abban, amit ez az ember mond és érez.

– Nem.

– Nem. Mert nem vagy művész.

– Hopfner úr az?

– Ő az. Te pedig…

A János szobája előtt álltak. János megállt és várt, hogy Lippai befejezhesse a mondatát. Lippai azonban legyintett és el akart búcsuzni. János nem engedte.

– Én pedig? – kérdezte.

Lippai menni akart.

– Fejezd be, kérlek, – mondta János. – Én pedig?

– Te pedig paraszt vagy, – mondta Lippai.

János nevetve nyújtott neki kezet és jókedvüen ment be a szobájába. Nemsokára lement vacsorázni és vacsora után Cavallarékkal beszélgetett. Ninette jól viselte magát, csendes volt, de át volt szellemülve attól a boldogságtól, hogy miatta párbajoztak és hogy Jánosnak semmi baja se történt. Hopfnert semmiképen se volt hajlandó sajnálni. János azután korán lefeküdt és késő délelőttig kitünően aludt.

Másnap délben János meghökkenten nézte végig Ninette-et és ebéd után halkan így szólt hozzá:

– Kis Ninette, mi dolog ez: ma már megint paradicsommadárnak öltözködtél.

Ninette elpirulva, de dacosan vonogatta a vállát.

– A libák miatt, – mondta halkan.

– Mit? Hogy? Miért?

– Hogy ne higyjék, hogy én is olyan vagyok, mint ők.

– Hát mért nem vagy te olyan, mint ők?

Ninette elcsodálkozva nézett Jánosra. Hogy lehet ezt kérdezni. Hát hogy volna ő olyan, mint a többiek.

– Hát mert nem vagy olyan, – kérdezte János újra. – Fiatal lány, mint a többi? Szép, kedves, egyszerű úrilány, aki éppen az egyszerűségével és a kedvességével hódítja meg azt, akinek egyébként is tetszik.

Ninette zavartan és csodálkozva nézett Jánosra és idegenkedve hallgatott.

– Te azt hiszed, – kérdezte János – hogy egyéniségnek kell lenned?

Ninette nem mert válaszolni, de az arcán látszott, hogy ő csakugyan így gondolja.

– De miért barátom? – kérdezte János ingerülten. Miért vagy te egyéniség voltaképen?

Ninette-nek legörbült a szája. János nagyon is szigorú kezdett lenni. Ijedten nézett fel rá, dadogva keresett szavakat és hirtelen kimondta:

– Mert én művésznő vagyok.

János elhúzta a száját.

– Még ha volnál is, – mondta – akkor se kellene ilyen bübájosan hintáznod magad a nyilvánosság előtt. De legfeljebb leszel. – Leszel?

– Leszek, – felelte habozva Ninette.

– Ki mondta neked voltaképen… hogyan határozódott az el, hogy te színésznő leszel?

– Még apa akarta, – felelte Ninette félénken.

– Úgy? Ő akarta? – kérdezte János elgondolkozva.

– Hogy énekesnő legyek, – mondta Ninette őszintén. – De azóta kiderült, hogy zenei hallásom nincs.

– Úgy? És egyébként… tudsz valamit? Tehetséges vagy?

Ninette vonogatta a vállát.

– No majd meglátjuk, – mondta János. – Itt nem kezdhetsz szavalni. De délután… öt óra tájban… Hol?

– Magánál, – felelte Ninette természetesen.

Délután ötkor beállított Jánoshoz. Megint paradicsommadárnak öltözködött, ami Jánosban halk elégedetlenséget keltett. Ninette azonban az elégedetlenséget nem vette észre, boldogan járt-kelt a szobában, vidáman beszélgetett és egész lényéről annyi elégedett és tiszta öröm sugárzott, hogy János megbékült vele és teljes jóindulattal nézett rá.

– Hát kislány, – mondta neki, – milyen verset tudsz felmondani?

Ninette felállt és elsorolt egy csomó verset. János gondolkozva nézett rá.

– Mondd csak, – szólt habozva – színdarabból nem tudsz valamit? Egy nagy szerepből… valami monológot vagy más effélét.

– Dehogynem. Egész csomót.

– Tudod-e, – kérdezte János hirtelen – Juliát?

– Hogyne. Az egészet.

– Hát tessék.

– Mit? A kriptában? A búcsuzást? Az ismerkedést?

– Hm. Az erkélyjelenetet… az elejét. Mikor Julia kijön.

Ninette vidáman bólintott. Azután elkomolyodva nézett maga elé egy percig, azután megfordult, néhány lépést tett és a hajához nyúlt. Művészi frizuráját két gyors mozdulattal átalakította, azután megfordult. János összevont szemöldökkel nézte. Mi ez? Ez más lény, mint az, aki az előbb állt itt előtte. A Ninette mély szeme elnéz a messzeségbe… nem is nappali világosságba… az olasz éjszakába… talán a szembogara is kitágult… az olasz éjszakába néz. Néhány lépést tesz előre… nem egy hotelszoba padlóján, hanem egy veronai palota szűk erkélyén… karcsú nyaka előrehajlik… az egész teremtés – tizennégy éves, szerelemre éppen megérett olasz leány – szenved és felmagasztosul attól a gyötrő és édes szerelemtől, amely egy órával ezelőtt levillámlott rá. Jánosnak dobogni kezdett a szive. Mi lesz, ha megszólal? Ninette kinyitotta a karját és az ajkáról elröppent az első szó:

– Oh Romeo, mért vagy te Romeo.

János felállt, mint akit lelki rázkódtatás ért. A Ninette ajkáról, mint az izzó aranycseppek úgy hullottak a szavak. Hallatlan volt. Példátlan volt. Julia: különben, mint ahogy Shakespeare álmodta. Egy Julia, aki a világot fogja elbüvölni.

Ninette elhallgatott és kételkedő mosolygással nézett Jánosra.

– Még, – mondta János.

Ninette szavalt, sorra a darab minden jelenetéből egy részt és János szinte komoran hallgatta. Ninette végül ismét elhallgatott.

– Mondd Ninette, – kérdezte János elfogódva – ki hallott már így téged?

– Csak az iskolában…

János kiment az erkélyre. Meg kell mutatnia valakinek. Közölnie kell valakivel. Ha más nincs, ki kell állítania Ninette-et ide az erkélyre és bele kell szavaltatnia az erdőbe, hogy az erdő örüljön, és tudja meg az öreg hegy, milyen kincset talált ő. – Messze, az úton, úgy tetszett, a Lippai szalmakalapját látja. Hangosan lekiáltott:

– Lippai.

A szalmakalap közeledett feléje. A szalmakalap mellett egy virágos nőikalap volt. Ki az? Amint közelebb jöttek, kiderült, hogy Cavallarné. Mindegy. Most minden mindegy. János lekiáltott nekik:

– Kérem szépen, tiszteljenek meg egy percre. Jőjjenek fel.

Elébük ment a folyosón.

– Bocsánatot kérek, – mondta Cavallarnénak, – hogy ilyen furcsa módon invitálom meg. De… tudja-e… tudja-e… ki lesz egy év múlva a világ legelragadóbb színésznője? Világcsoda! Az ég kegyelmes mosolygása!

Bementek a szobába. Ninette zavart mosollyal várt rájuk.

– Kis Ninette, – mondta János – kérem, legyen olyan szives, mondja el még egyszer… onnan, ahol kezdte… végig.

Helyet mutatott Cavallarnénak és Lippainak. Ő állva maradt.

– Romeo és Juliából, – mondta – az erkélyjelenet. Julia kijön az erkélyre. – Kérem, Ninette.

Minden izma megfeszült a boldog várakozásban. Ninette megállott, azután két lépést tett előre. János megrezzent. Mi ez? Az előbb nem így lépett előre. Erkélyen van, nem egy téres hotelszobában. Ninette felemelte a karját és megszólalt:

– Oh Romeo mért vagy te Romeo…

János elsápadt. Mi ez? Micsoda szavak ezek? Micsoda fahang ez? Hideg citromlé csepeg itt, nem forró arany. Minden izmát elbágyasztotta a bosszúség és az ijedelem. Ninette elhallgatott. János nem nézett Lippaira, úgy is tudta, mi van az arcán. Összeszedte magát és megszólalt:

– Kis Ninette… ne így… ez nem volt olyan, mint az előbb. Úgy, mint az előbb. Próbáljuk még egyszer. Előlről az egészet. Mint az előbb.

Ninette sápadtan hajtotta le a fejét, azután megint felemelte a kezét és megszólalt:

– Oh Romeo mért vagy te Romeo…

– Nem, – kiáltotta János – nem jó. Nem így. Ninette, hát ne légy ügyetlen. Úgy, mint amikor nekem mondtad. Előrehajolni… melegebben… mélyebbről… szerelmesebben. Egy órával ezelőtt levillámlott rád a szerelem. Forrón. – Gyerünk.

Ninette előrehajtotta a fejét, felemelte a karját és megszólalt:

– Oh Romeo, mért vagy te Romeo…

János csüggedt haraggal hallgatta. Micsoda izetlen színpadi ágálás ez itt? Micsoda iskoláslány szaval itt a vizsgán néninek, bácsinak, igazgató úrnak? – Ninette szavalás közben ránézett és rosszindulatu pillantásától nem tudta elfordítani a fejét. Rémült szemmel nézett rá, dadogni kezdett, azután keserves sírásra fakadt.

– No, mi az, Ninette? – kérdezte János.

– Nem birom, – zokogta Ninette.

– Az előbb olyan nagyszerűen ment.

Ninette vonaglott a zokogástól.

– No, kis Ninette, – mondta János gyöngéden.

– Nem birom, ha más is hallja, – mondta Ninette zokogva.

– Hogyan kis Ninette? Hát nekem megint tudnád úgy, mint az előbb?

– Hogyne, – felelte Ninette.

– És…?

Ninette szégyenkezve fordította el a fejét.

– És? – kérdezte János.

– Ne haragudjék rám, – mondta Ninette sírva.

– Dehogy haragszom, – felelte János. És más előtt nem birod?

– Nem.

– Pedig kis Ninette, színésznőnek más előtt is kell tudnia…

– Én nem tudom, – mondta Ninette csüggedten.

János bocsánatot kért Cavallarnétól és Lippaitól és megvigasztalta Ninette-et. Másnap azonban új kisérletet tett vele. Amíg csak ő volt a szobában, addig Ninette elbűvölő volt. Játszotta Júliát és játszotta Oféliát, játszott harsogó jókedvet, csendes boldogságot és lángoló kétségbeesést, de ha még valaki jelen volt, – ha csak a szobalány, akit János egyszer behivott – akkor a teste megmerevedett, a hangja megfakult és a lelke eltünt. Hasznavehetlen volt.

– Tudod mit, Ninette, – mondta végül János – benned mindig nagy öröme lesz annak, akit szeretni fogsz, de…

Habozott, hogy kimondja-e.

– De… de színésznő… belőled… hm… aligha lesz.

Ninette mosolyogva nézett rá.

– No, nem lep meg ez téged? Nem szomorít el?

– Nem, – felelte Ninette. – Én ezt úgyis tudtam.

– És nem szomorít?

– Nem. Azelőtt szomorított. Azelőtt szerettem volna színésznő lenni.

– És most?

– Most olyan nő szeretnék lenni, amilyen…

Habozott egy kicsit, azután derülten belenézett a János szemébe.

– Amilyen magának tetszik, – mondta nyugodtan.

János elragadtatva simogatta meg hófehér arcát, amely a János tetszésére elpirult az örömtől.

A nyár azután csendesen és különös események nélkül telt el. Lippai két hét múlva egy este így szólt Jánoshoz:

– Te parancsoltad rá erre a szegény Ninette-re, hogy tanuljon?

– Igen, – felelte János. – Megdöbbentően műveletlen volt.

– Tudod, – mondta Lippai – hogy valaki a szerelmen kívül irodalomtörténetet és politikai földrajzot is kivánjon –?

– Budapesti költőnek kell lenni, – felelte János mérgesen – hogy valaki fennakadjon azon, ha egy elvadult kisleányból szelid és tiszta nő nevelődik.

Lippai félrehúzott szájjal mosolygott.

– Nevelődik, nevelődik, – mondta. – Ki számára nevelődik?

– Az én számomra.

– Akkor, – mondta Lippai elégedetten – ha megengeded, hogy ezt a kifejezést használjam, te akkor… hogy úgy mondjam…

– Mondd már.

– Úgyszólván… ha szabad magamat így kifejeznem…

– Mondd már, – szólt János fogcsikorgatva.

– És ha ez a szó számodra is csak szerény kritika, nem pedig hadüzenet.

– De most –.

– Te… egészen raffinált gazember vagy.

János összevont szemöldökkel nézett Lippaival farkasszemet. Lippai félrevont szájjal mosolygott. Erre János is vállat vont, legyintett és erről a tárgyról többé nem beszéltek négy teljes évig.