30. EGY KOMONDOR NAPLÓJA.

A KÖZLŐ ELŐSZAVA.

Ha Pythagorasnak szabad volt harminczháromféle madárnyelvet értenie, ha Melampusnak egy sárkány megnyalván a fülét, megengedtetett minden állatok beszélgetéseit kihallgatnia: szeretném tudni, miért ne lehetne nekem eme komondor-nyelven irt munkát közzé tennem?

Hogy pedig a komondor-nyelv nem poétai fictio, hanem a tudományos világ előtt nagyon ismeretes idioma, arról mindenki meg lehet győződve, a ki valaha nyájas irodalmi vitatkozásokat olvasott.

Az előttünk fekvő memoirok szerzője tehát épen nem valami átváltoztatott tündérherczeg, sem egy állatnak maszkirozott mesebeli személy, hanem egy valóságos, becsületes négylábú állat, a ki büszke arra, hogy komondornak született, s nem vizslának, kopónak, vagy más efféle fürkésző baromnak.

I.

Születtem. És akkor nagyon kicsiny valék. A háznál, melyben laktam, egy kis kétlábú állat is élt, a melyet kis úrfinak neveztek. A kis úrfiak rendesen szeretni szokták a a kis kutyákat, míg mindketten meg nem nőnek. Így történt velünk is. A mennyire visszaemlékezem gyermeknapjaimra, a kis úrfi mindig az én szobámban lakott; ő ugyan azt hitte, hogy én lakom az övében, de erről már bizonyost nem mondhatok, miután azt sem tudom határozottan, vajjon az ember, kit a háznál instructornak híttak, voltaképen engemet nevelt-e, vagy a kis úrfit? Elég az hozzá, hogy nekem egy kis hímzett kosárkában kellett aludnom, a meddig tudniillik belefértem; kezdének azonban tagjaim veszedelmesen növésnek indulni. Gazdám parancsolni tanult, én szolgálni, őt az üléssel, engem a két lábon állással kínzottak. Gazdámat Emilnek, engem Paminának híttak.

Egy napon a kis úrfiról lehuzták a szép ruhákat, s velem együtt kivetették a házból. A kis úrfi papája megtudta, hogy a kis úrfi mamája kivüle mást is szeretett; az asszonyság megszökött a háztól, az úrfit pedig elverék onnan. Ez rossz divat; nálunk a szülék nem ily scrupulosusok.

A kis úrfinak semmije sem maradt, csak én. A cselédek, kik még tegnap czukorsüteményekkel tömtek, ma kirugdostak az ajtón, mintha az én anyámra is sült volna ki valami.

A kis fiu sírva-ríva bolyongott azután az utczán, sem dolgozni, sem koldulni, sem lopni nem tanították, egész nap nem ettünk semmit, este összebujtunk egy szemétdomb mellett, ott töltöttük az éjszakát. Másnap megtalált bennünket egy emberséges juhászgazda; az haza vitt a tanyájára, jól tartott bennünket szalonnával és fekete kenyérrel, s minthogy neveink nem tetszettek neki, a gazdámat elnevezte Bandinak, engem pedig Bodrinak; s valánk azontúl juhászbojtár és juhászkutya.

II.

Voltam már úr is, szegény is, s ha szabad a classicusokat idéznem, velök együtt elismerem, hogy semmi sem tökéletes a világon; úrkoromban a czukor rontotta el a gyomromat, szegény-koromban a koplalás hozta helyre. Akkor a kályha mellett a melegtől nem birtam ébren lenni, most künn a cserény mellett a hideg miatt nem tudtam aludni; akkor becsuktak a szobába, most kicsuknak a szobából. Dideregtem ugyan, de nem voltam megkötve; nem voltam ugyan megkötve, hanem koplaltam. De ha koplaltam is, legalább ugathattam a mennyi tetszett, a koldusok, utczafiuk és idegen kutyák ellen, sőt collegáimmal hajba is szabad volt kapnom, s ez nekem sokkal jobban tetszett a régi uraságnál; most ugyan órákig el kellett kaparnom a földet, míg egy ürgét kifoghattam a lyukából, de azt legalább nem kellett két hátulsó lábamra állva megköszönnöm senkinek.

Egyszer a gazda gyapjut vitt a városba, s engemet is bevitt magával, mennyiben a szekér után szabad volt ballagnom.

A gazdám bement a zsidóhoz, a kinek a gyapjut hozta, rég megivott bor árába, én odakünn maradtam az udvaron. Ott egy háromszegletű házban valami collegám lakott, ki is engemet meglátván, rögtön kirohant lyukából, iszonyatos kutya-nyelven tartott szitkozódást intézve hozzám, meg azonban nem kaphatott, mert lánczra volt kötve, hanem azért egymásra dühösködött, szidta apámat, anyámat.

– Hát téged, pajtás, mi lelt, hogy úgy haragszol? kérdém az atyafitól.

– Krrrrrr… Misantrop vagyok.

– Hát a zsineg minek a nyakadon?

– Épen azért, mert misantrop vagyok, hogy meg ne harapjak valakit. Krrrrrr…

– Hát a ki megköt, azt nem harapod meg?

– Nem, mert a gazdám, a ki ennem ad.

– Gazdád bizonyosan a gyapjadért tart, lompod van elég.

– Krrrrrr! Kell is az ebszőr valakinek! azt gondolod, hogy ha bundánkat, bőrünket, vagy húsunkat valamire lehetne használni, nem régen megnyirtak, megnyúztak és megettek volna bennünket! Krrrrrr… ezt mondva, visszament házába a misantrop, össze-vissza forogva és sehol sem találva helyét benne.

E kutya világismeretet oltott belém. Tehát nem kellünk senkinek, azért élhetünk. Ez öntudat egészen elbizottá tőn, s ezentúl sokkal bátrabban kezdék széttekintgetni az utczákon, melyeken a juhászt végig kisértem.

Egyszer azonban találkozom itt is amott is rokonokkal, kiknek az orrukra mindenféle réz-, drót- és szíjkosarak voltak felkötözve. «Hát ez miféle megszorítása a szólásszabadságnak?» kérdém egytől közülök; az egy fényes feketeszőrű állat levén, végig nézett rajtam megvetőleg, s nyakát örvébe húzva, viszonza: «látszik, hogy paraszt vagy, nem tudod, mi a divat, a te gazdád mezitláb jár, az enyém még a kezére is tokot huz; én pedig, mert gavallér vagyok, az orromra huzom a keztyüt, ez csak civilisatió».

Ez idő óta kezdtem félni a civilisatiótól.

III.

Hogy az ember üldözi az állatokat, az tőle elég embertelenség, de hogy még a kutya is üldözi, az plane kutyátlanság.

Szégyenpirulva kell megvallanom, hogy ifjabb éveimben, mikor még vérem hevesebb volt, állat felebarátaimait én is segítettem pusztítani. Különösen a macskák iránt rendkívüli gyűlölettel viseltettem mindenha.

Már ez velünk született ellenszenv. Nem tűrhetjük ezeket az állatokat, a kik azon ürügy alatt, hogy egeret fognak, feljárnak a padlásra a kolbászt megrágni, s tejet zabálnak és nem őrzik a házat, hanem a szomszédba járnak, s a mellett a legutálatosabban énekelnek.

De hogy az elején kezdjem, meg kell mondanom, hogy a kis úrfi, kit a juhász bojtárnak fogadott, épen nem akart nőni. Hijába szidta, ütötte a juhász, a fiu verve sem nőtt, már kamasz volt s még mindig oly kicsike, hogy egy becsületes szűr-ujjban elfért. A faluban Babszem Jankónak csúfolták. A juhász már el akarta verni.

Ekkor egy anglus indigena, ki a falu földesuránál megfordult, meglátva a nőni nem akaró legényt, kapott rajta, megfogadta groomjának s elnevezte Dzsemmynek.

Dzsemmi elment, elbúcsúzott tőlem, s én búmban azon este a juhászné valamennyi czirmos macskájának mind kitekertem a nyakát.

Ezért másnap engem is elvertek a háztól, s én kis gazdám után indulva, feltaláltam őt az anglus udvarában, a hol a többi inasok rámfogták, hogy vadászkutya vagyok, mert dupla az orrom, s elvittek a vadaskertbe és elneveztek Filáxnak.

Igaz, hogy jó futó voltam, az is igaz, hogy elfogtam a nyulat, de az is igaz, hogy mire a vadászok oda értek, azt meg is ettem. Megvertek. A miből azután megtanulhattam, hogy az ember nem azért kutya, hogy ha valamit fog, azt maga költse el.

IV.

Az anglus nyughatatlan ember volt. Nem élhetett ott, a hol békesség van, s minthogy másutt nem verekedtek, csak Spanyolországban, el kellett neki menni oda. Dzsemmit is elvitte, engem is, soha sem tudtam hogy miért? Ott a hegyek közt felkerestük Don Carlos guerilláit. Egy fa tövében ült a spanyol előörs, mezitláb, hajadon fővel, kezében volt egy nagy vereshagyma, abból egy nagy konyhakéssel falatokat szeletezett, s tömte a szájába erősen. A hogy meglátott bennünket, felhagyott a vendégséggel, zsebbe dugta a hagymát, s a konyhakést szuronyszegezve fogta ránk, s kérdezte, hogy mit akarunk? Megtudva aztán, hogy jó barátok vagyunk, elvezetett a tanyáig, a hol igen sok őrnagy, ezredes és tábornok volt egy rakáson. Közkatona nem volt a táborban, ezt az egy silbakot is árendába kérték.

Megismerkedés után az anglus azt tanácsolta a vitéz spanyol guerilláknak, hogy alakítsanak egy komondorbataillont, melynek azon előnye lesz, hogy lénungot és monturt nem kell neki adni, a tagok nem fognak minduntalan előléptetésért folyamodni, s ha elesnek, a hadibulletin jó lélekkel elmondhatja, hogy «egy ember sem veszett el».

Az indítvány plausibilisnek találtatott, s nemsokára egy sereg becsületes bivalyfogó rekrutáztatott össze a szomszéd falvakból, kiknek főnökévé én lettem kinevezve.

Nemsokára csatánk lett az ellenséggel. Én és vitéz négylábú bajnokaim küldettünk előcsapatul.

A mi nevünk volt «los maracoderos».

Mint hajdan a quiritesek Hannibál elefántjaitól, akként ijedtek agyon a hidalgók az új ellenségtől.

«Előre!» ordíték bajtársaimnak, s azzal hanyatthomlok az ellenség soraira rohantunk, s egy pillanat alatt az egész mezitlábos sereg oly zavarba jött lábikrái védelmében, hogy az utánunk jövőknek gyermekmunka volt győzni.

A guerilla-vezérnek az egész csata folyama alatt oly iszonyú hasrágása volt, hogy folyvást a földön feküdt, csak mikor a csata elmult, akkor állt ki belőle a fájás.

A los maracoderos-bataillon egész az utolsó komondorig elveszett, magam voltam az utolsó, nekem is egy fustélylyal leütötték a hátulsó lábamat, az ütközet áldozatai között volt az anglus is, kit egy ágyugolyó úgy felrugott, hogy az égbe esett tőle. Dzsemmit pedig úgy pofoncsapta egy haldokló alguazil, a kit már más megölt, s kit ő egyszer még meg akart ölni, hogy dupla képe nőtt tőle.

A guerillavezér felkelvén a földről, megirta a bulletint, kinevezve magát feldmarsalnak, engem pedig és Dzsemmit mint invalidusokat obsitra eleresztett.

V.

Mentünk, vándoroltunk.

Szerencsénkre kóborlásaink közben egy majomkomédiatársaságra bukkanánk, mely bennünket nem eresztett tovább. Épen szükség volt ránk. A gazdám majmokat játszott, én pedig kokett dámákat, pedans tudós orvosokat, egy szóval character-szerepeket. Különösen force szerepem volt mistress Hauvau; mintha most is látnám a tutu főkötőt, mely oly kecsesen illett frizérozott füleimhez.

A merre jártunk, mindenütt kegyencze valék a közönségnek, özönlött a taps és koncz minden oldalról, nemcsak a két hátulsó, hanem a két első lábamon is tudtam járni. Három darmstadti drámairó járt utánam városról-városra, specifice számomra irva szomorú- és vígjátékot, mint egykor Klischnigg számára béka- és orangutang-drámákat.

Három marionett-szinház bukott meg miattunk, ugyanannyi műlovarkör és viaszbáb-bódé. A tönkrejuttatott menageriákat, kétfejű bornyukat, panorámákat, zongoravirtuózokat, óriás leányokat, ködfátyolképeket, humoristicus felolvasásokat, olasz-operákat és kötéltánczosokat nem is számítva.

Utoljára is a sok megbuktatott művész ellenünk röffent, elüldözött bennünket, a társaság feloszlott; nekem is le kelle lépnem művészi pályámról, melyen annyi maradandó babért arattam.

VI.

A művészet után következnek a tudományok. Engem a gazdámmal együtt egy tudós vásárolt magához, a kit ugyan az irigy világ kuruzslónak csúfolt, azért, mert mindenhez értett és mindenből tudott pénzt teremteni.

Ez a becsületes ember két hónapig tanított engemet és gazdámat mindenféle tudományokra, s akkor elkezdett mutogatni városról-városra: engem mint olyan komondort, a ki irni és olvasni tud, gazdámat, mint olyan felnőtt embert, a ki az ábéczéből a két első betűt semmi törekvés után sem tudta megtanulni.

Ámde jól mondja az irás: «a bölcsnek nincs kenyere», hiába volt minden tudományom, hiába tudtam betűkből feleleteket összerakni, hiába tudtam egy ismerős garast száz ismeretlen közől kikeresni, hiába vetettem ki a kártyából a kért lapot, az emberek sem az én tudományomért, sem gazdám tudatlanságaért nem adtak semmit. A kuruzsló kétségbeesett. Elhatározá magát, hogy elmegy oda, a hol a rubelek teremnek, ott fogják tudni méltánylani az érdemet; festetett egy nagy ponyvát, engem meg a gazdámat rá, aláirva: Doctor Coplaló a bölcs komondor és Babszem Jankó a törpe ember, s ezzel neki indult az északi Eldoradónak. E tervét nem vihette ki, a boldogtalan az uton dugárusok közé keveredett, azok agyonütötték s engem gazdástól együtt maguknak tartottak.

A tudós szerencsétlenségre született mindenütt.

VII.

A dugárusok értettek mindenféle keresethez, csempésztek dohányt és csipkét, megszólították az utasokat, s benézegettek olyan fiókokba, melyekbe nem tettek semmit. Ez utóbbi esetekben gazdám igen jó szolgálatokat tett nekik, ki a legszorosabb ablakvasak között is belülről egyetmást kiadogatott nekik; míg nekem olyformán vették hasznomat, hogy egy másik komondor bőrét rám adva, e közé csipkét pakoltak; a vámnál senki sem gyanítá, hogy én nem a magam bőrét hordom, s kutatás nélkül ezereket csempésztem magammal keresztül. Nevem volt Snipf mester.

Egyszer azonban ily alkalommal valami vámszolga észrevette, hogy holmi madzag lóg ki belőlem, utánam eredtek, elfogtak s megkapták nálam a dugárukat. A csempészek el akarák tagadni, hogy hozzájuk tartozom, mire a vámszolgák egyszerűen fel akartak akasztani; a gazdám azonban megsajnált, elismeré, hogy az övé vagyok, s önkényt feladta magát, hogy éltemet megmentse.

Lám az emberek között is csak vannak jó állatok. A fogdmegek ezuttal egy őrszobába zártak bennünket, elvevén gazdámtól minden menekülési szert, de nem vehetve el tőlem az én nyolcz körmömet. Éjszaka akkora lyukat kapartam a fakunyhó alatt, hogy mind a ketten kifértünk alatta; s ilyenformán megmentém gazdámat. Nem sokáig maradtam adósa. Azonban az ő gyávasága miatt újra elcsiptek bennünket, s kimondatott ránk a doportatió.

VIII.

Három állat terem meg minden égöv alatt: egy kétlábu, egy négylábu és egy hatlábu.

Az egyik az ember, a másik a kutya, a harmadik a bolha, melyek mindhárman különös ragaszkodással viseltetnek egymás iránt.

Ezen észrevételt akkor tevém, midőn oly országba hoztak bennünket, a hol e három állaton kívül semmi élő lelket nem találni, a hol jégből vannak a hegyek, hóból van a föld.

Elbúsulva gondolkozám róla, vajjon mi hivatás várhat reám ily szomorú földön, hol sem kis úrfi, kit mulattatni, sem juhnyáj, melyet őrizni, sem nyúl, melyet elfogni, sem hidalgo, melyet megmarni, sem szinpad, melyen debutirozni, sem tudomány, melyből prælegálni kellene, nincsen. A sors azonban minden égöv alatt kimérte az universalgeniek sorsát. Engem itt szánkó elé fogtak; lovat csináltak kutyából. Neveztek csihipuhinak, legalább mindig ezt a szót hallottam, a mikor az ostor pattant.

Ily nehezen semmiféle sors sem esett. Ez keserű volt. Igavonó állatnak csakugyan nem születtem.

Úgy látszik, az itt levő embereknek sem igen tetszett a clima, mert egyszer összebeszéltek, szert tettek egy hajóra, arra felkuporodtak mind s elhajókáztak a tengeren. Én és gazdám is velök mentünk.

IX.

A tengeren zivatar támadt, bennünket egy kősziklához vágott. Az egész személyzet ott fulladt.

Csupán én úsztam ki a közellevő partra s gazdám, ki a bundámba kapaszkodott.

Azon tartományban, melybe a tenger bennünket kivetett, vad emberek laktak, kiknek azon jó szokásuk van, hogy saját bőrüket cserzik ki eleven öltözetül s a helyett, hogy ruháikat himeznék ki, tulajdon testükre stikkelnek mindenféle paszomántot.

E derék vademberek, a mint engemet megláttak, arczra borultak előttem, bevittek a templomukba, feltettek a bálványoltárra s elkezdtek hozzám imádkozni. Ezen országban bálvány a kutya.

A gazdámat ellenkezőleg megfogták, levetkőztették s tudtára adták, hogy megeszik. De minthogy igen sovány volt, elébb bedugták egy ólba, töltöttek be neki szentjános-kenyeret és kukoriczát, hogy hízzék meg előbb egy kicsinyt.

Én azonban napról-napra nagyobb tekintélyre kaptam, maga a kaczika is eljött a fülemet megcsókolni, annyira belém bolondultak, azt mondták, hogy én vagyok nekik az Aó-Baó. A mikor tehát a gazdámat épen egy ünnepnap kedveért le akarták bicskázni, már tánczolták körüle a támtámot, kőfejszéjüket forgatva fejük felett, midőn én, lemondva minden tiszteletről, közéjök rohantam: kiharaptam a főpap lábikráját, a királyné kötényét összetéptem, feldöntöttem oltárt, vágószéket, összemartam az egész udvart s gazdámat bugyogójánál fogva hátamra vetve, az egész összegyült népség szeme láttára elnyargaltam vele.

Senki sem üldözött, a nép szent rémülettől eltelve borult arczra haragom előtt s eltávozásom után gyászt öltött az egész nemzet, a mi annyit tesz, hogy bekente magát korommal.

X.

Jótét helyett jót ne várj. Ez arany mondatot későn tanultam meg.

Eljöttem Caraib országból, hol a kutyákat becsülik s az embereket megeszik s jutottam olyanba, hol az embereket imádják s a kutyákat eszik meg.

Sok napi fáradság után nagy hegyek lábához jutottunk, Tibetországba. Láttuk Kőrösi Csoma Sándort is.

Épen Láma-választás volt. (Így híják ott a hivatalos ember-bálványt.) – E hivatalra rendesen a legkisebb embernek kell következni.

Odaérkeztünkkel egész világ orrára borult az én törpe gazdám előtt. Kisebb volt ő, mint a legkisebb ember az országban. Ő lett a Láma.

Engemet is körülfogtak, megtapogattak, vigyorgó, széthúzott szájjal csamcsogtak körül s azután betettek egy ólba hizlalni. Mihelyt a szentjános-kenyeret megláttam, mindjárt tudtam, hogy meg akarnak enni. – A cannibálok!

Gazdám még megszabadíthatna, hanem ahhoz ő nagy szamár. Ő is fog belőlem enni.

Ennyire jutottam! Ki hitte volna?

Miután voltam öleb, nyájőrző és nyúlfogó; voltam guerilla, művész és tudós; voltam iparlovag és ló; voltam bálvány; most mint csemege halok meg.

Ilyen változatos élete csakugyan nem volt még embernek soha.