PUSZTA-SZENT-LÁSZLÓN. (continued 2)
Reading edition
Csalódott. Sőt vederből-csöbörbe jutott. Ott hajszolták még meg igazán.
Mindjárt szeptember 8-án meglátogatta Tisza Kálmán.
Tisza Teleki László gróf halála után az 1861-iki országgyülésen a határozati párt vezére lett. E párt volt többségben s vele szemben Deák a kisebbséget, az ugynevezett felirati pártot vezette. Igaz, hogy a mikor kenyértörésre került a sor, saját többsége elől a határozati párt megfutamodott s igy az országgyülés sikere vagy sikertelensége iránt való felelősség látszólag Deák nyakára tekeredett.
De utóbb Deák mellé állt a valódi többség is. És pedig annyira, hogy az 1865-iki országgyülésre a követek kilencz-tized részét Deák nevével választották meg. Tisza ezt igen jól látta. Deák mögé állani nem akart. Ösztöne, egyénisége arra birta, hogy Deák ellenese vagy utóbb ellenzéke legyen, de Kossuth-párti még se legyen. Tisza bizony ily helyzetben szükségesnek látta, hogy Deák nézete iránt jó eleve tájékozódjék.
Ez volt oka a puszta-szent-lászlói látogatásnak.
Én ugy tudom, volt még másik mellékes, noha elég érdekes oka is.
Megtudni, vajjon Deák kiengesztelhető-e Ghyczy Kálmán iránt.
Deák nem szerette Ghyczyt, sőt eléggé nem is becsülte. Ezt ugyan külsőleg nem igen vették észre az emberek, de én igen jól tudom, mert magától Deáktól tudom. Idegenkedésének valódi okait talán másutt fogom előadni, itt csak annyit jegyzek meg, hogy az irányadó férfiak már suttogtak arról, hogy Deák az uj országgyülésen Ghyczyt nem fogadja el a parlament elnökének. Ez kedvetlenné tette Ghyczyt. A mult 1861-iki országgyülésen ő volt az elnök, elnöksége ellen nem is volt kifogása s ime, most mégis kibukik az elnökségből.
Ha Deák elfogadja Ghyczyt: ez valószinüleg nyomban az ő pártjához csatlakozik. Ha el nem fogadja: Tiszáékhoz áll. Igy látta mindenki.
Deák mégse fogadta el. Inkább megbarátkozott azzal a kellemetlenséggel, hogy elveszti és az ellenzékbe kergeti Ghyczyt.
Hiába: nem szerette őt. Ghyczy se 1848 előtt, se 1861-ben nem tartozott az ő pártjához. Azonkivül Deák ingadozónak s megbizhatatlannak tartotta az elnöki székben. Az országgyülés esetleg koronázó és kiegyező országgyülés lesz, az elnöki székben tehát oly férfiunak kell ülni, a ki szivvel-lélekkel Deák embere. Igy lett elnöke az öreg Szent-Iványi Károly, Deák régi barátja.
Tisza Kálmán tehát azért is ment Puszta-Szent-Lászlóra, hogy ott Deákkal bizalmasan Ghyczyről is beszéljen s ha lehet Ghyczy iránt kiengesztelje. Nagy előnye lesz ugyan Tiszának, ha Ghyczy hozzá csatlakozik, de magára és pártjára mégis nagyobb előnyt látott abban, ha Ghyczy lesz az elnök.
Alig ment el Tisza, egy-két nap mulva Puszta-Szent-Lászlóra érkezett Nyáry Pál, a kit Jókai a vasembernek, rendithetetlennek nevezett el.
Érdekes történelmi alak. Élete, halála különös és megrenditő. Jellemének, sőt még tehetségének is sok részlete egészen egyezik Deákkal. Sok részlete azonban természetesen nem egyezik. Mégis Deák másának lehet tekinteni, de egészen nyers állapotban. Történelmünknek hézaga támadna, ha alakját s történeti cselekményeit alkalmas irói tehetség nagy gonddal és szeretettel meg nem örökitené.
Nyáry Pál a kiegyezés eshetőségeiről óhajtotta Deák nézetét ismerni. De talán még inkább arról, hogy a vármegyéket visszaállitsák-e és minő hatáskörrel s hogy a felelős kormányzatot miként egyeztessék össze a vármegyével.
Óriási kérdések voltak ezek egykor. S ha egészséges lesz a nemzet alkotmányos élete: fölmerülnek egykor még ezen túl is. A mai nemzedék lelke sokkal bágyadtabb, semhogy e kérdésekkel megbirkózhatnék.
Ekkor beszélte el Nyáry Deáknak a Beleznay grófok rettenetes tragédiáit. Nyáry ismerte a grófokat személyesen is s ismerte ügyeiket, mint szomszédbirtokos közvetlenül is, de a peres iratokból is. Egész délután s még fél éjszakán át is folyt ezekről a beszélgetés. Deák figyelmét nagyon lekötötte a beszélgetés.
Érdekes, miként tértek rá a Beleznay ügyekre.
Arról volt szó, hogy Deák mennyit ás-vés, fur-farag, kerekit. Nyáry Pál csodálkozott e fölött.
– Sohase csodálkozzál e fölött, Pali. Nekem ez orvosságom. Közdolgok, magándolgok gyakran fölháboritanak. A furás-faragás, kerekités megnyugtatja, lecsillapitja a lelket.
Ezt mondta Deák. A kerekités alatt az esztergályozást értették abban az időben.
Nyáry azt felelte:
– Nem vagyok meggyőződve az efféle kézimunka lélekcsillapitó természetéről. A fiatal Beleznay gróf élete sehogyse igazolja e felfogást.
S elmondta a következő esetet:
A mikor a lefejezett gróf fia agyonlőtte a szolgabirót, a ki pedig tiszti megbizásban volt nála, akkor fia, a most is élő kis gróf talán öt-hat éves gyermek volt. Szép, pufók, erős, egészséges gyermek.
Mindenki ismerte már a Beleznay grófok vad, szilaj természetét, a bajorpusztitó hires tábornoktól kezdve a szolgabiró gyilkosáig, de azért mégis közbeszéd tárgya volt a szomoru eset. Hiszen a gróf apját is apagyilkosság miatt fejezték le. S ime, fia mégis csaknem olyan borzasztó cselekményt követett el.
Naponkénti beszéd tárgya volt ez az eset a budai várban, a nádorispán udvarában is.
Mi hát az oka annak, hogy ily kiváló főuri családot annyira üldöz a végzet?
A vér. Az öröklés. A szelidithetlen vad természet. A fékezhetetlen szilaj indulat. A mely apáról-fiura száll harmad és negyediziglen s talán mindaddig, mig a nemzetség ki nem hal.
Ez volt az általános vélemény.
Dorottya főherczegasszony, a nádorispán felesége másként vélekedett.
Ő azt mondta: a nevelésben van a hiba és a környezetben. Rosszul nevelték a grófokat s a szilaj magyarok társaságában könnyen elvadultak. Ám adják ő neki a kis öt-hat éves gyermeket, majd ő fölneveli, a magyar környezetből kiszabaditja s majd ő megmutatja, hogy szelid, jó ember lesz belőle.
József főherczeg nádorispán szaván fogta feleségét. A kis grófnak ugy is kellett a gyámság, neveléséről ugy is kellett gondoskodni, a főherczegi udvar nem is keriti költségbe a nevelést, mindenképen czélszerü, ha a vármegye elfogadja Dorottya főherczegasszony ajánlatát. Tetszett az eszme Dubraviczky Simonnak, az alispánnak; tetszett Szentkirályi Móricznak és Nyáry Pálnak, a vármegye vezérembereinek is. A kis grófi gyermek Dorottya kezére és gondjaira került.
Nosza, tegyünk hát kisérletet.
A főherczegasszony a legtudósabb és legeszesebb német pedagógusoktól kért tanácsot. Ezek, mint afféle szakértők, természetesen egyetértettek a fönséges gyámanyával. A kis grófot ki kell szabaditani a nyers magyarok közül, el kell küldeni Drezdába, németté és tudóssá kell nevelni s különösen meg kell tanitani az esztergályos mesterségre. Furjon-faragjon, kerekitsen, gömbölyitsen: ember lesz belőle.
Igy történt.
Mire a kis gróf tizennégy-tizenöt éves lett: tökéletes németté lett s egy szót sem tudott már magyarul. Belevertek annyi tudományt, ugy füstölt tőle a feje, mint a kémény. Az esztergályos mesterséget is tökéletesen megtanulta. Annyi orsót, rokkakereket, tálczát, tintatartót, butordiszletet kerekitett és gömbölyitett, hogy tele lett vele egy raktár.
Szóval: tökéletesen sikerült minden.
Azonban magyar gróf fiu még se lehet esztergályosmester. A kire tizezer hold föld néz Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyékben: az már még se válthat munkakönyvet, még se köthet bugyrot a hátára s még se mehet városról-városra, szállóról-szállóra nyavalyogni, kéregetni, műhely után esenkedni, mint valami mezitlábas, foltos nadrágu, éhenkórász vándorlólegény.
Hozzá méltó pálya kell a magyar gróf fiunak, ha mindjárt német tudós is, kitanult esztergályos is. Mi lehetne pedig hozzá méltóbb, mint a hatalmas és dicső bécsi császári udvarnál való alkalmazás? Oda beteszik udvari apródnak, lassanként megnő, megszépül, megerősödik; vivni, lovagolni, katonáskodni megtanul; sorsát fölviszi magasra neve, gyámanyja és a jó szerencse; valami előkelő udvari hölgy, grófi vagy herczegi kisasszony beleszeret és igy tovább gyorsan, dicsőn mindig előbbre.
Valóban özönével ontá rá áldását az égnek kegyelme. Neve nagy, ősapja hires tábornok, diadalmas ellenségverő, személye érdekes, öregapja is gyilkos volt, apja is; apja most is vasat hord lábain s naponkint söpri a vármegyeház udvarát; nevelése jó, alakja délczeg, erős, mint a bika, otthon uradalmai, itt a legmagasabb figyelem kiséri, maga a fiatal császár Ferencz József is ismeri és kegyelmében tartja. Még magyarul is ujra megtanult. Az udvari istállók körül rá akadt egy-két kiszolgált huszárra, azok ujra belehozták ősei nyelvébe.
Lehet-e ennél szebb pálya, boldogabb élet, biztosabb jövő?
Lehet-e vagy nem lehet: a fölött az ifju grót nem sokat tünődött. Hanem, a mikor tizenkilencz éves lett, egyik barátjába ott a császári udvarnál beleveszett, annak a fejét beszaggatta, földhöz vágott kardot, diszes egyenruhát, fényes jövendőt s ugy ott hagyta azt a fényes és hatalmas császári udvart, azt se mondta, hogy befellegzett.
Elszökött.
Hogy hamarosan meg ne találják, hazament Magyarországba. Mezőszentgyörgyön, Veszprém vármegyében lakott anyai nagybátyja, annál keresett és talált menedéket. Azzal is összeveszett két hét alatt. Haragjában puskát ragadt s rá lövöldözött saját nagybátyjára, csak az isten őrizte, hogy agyon nem lövöldözte.
Nos hát a sok német tudománynak, furás-faragásnak ez lett a vége. Szegény gyámanyja, Dorottya főherczegasszony elájult volna, ha mindezt igazán megtudja.
Bizony a vér, a vér! Sohase lesz a párduczból mopszli.
Deák nagyokat nevetett, Oszterhuber József még a hasát is fogta, ugy nevetett Nyáry Pál elbeszélésén. Igy jött azután a sor a nagy tragédiák elmesélésére is.
De még Nyáry Pállal se végződhettek el a nagy tanácskozások.
Báró Sennyey Pál főtárnokmesternek volt valami megbizása apósa, báró Fiáth Ferencz részére. Báró Fiáth Veszprém vármegye főispánja lett. Deáktól kellett tanácsot kérni: miként kezdődjék a vármegye élete, hogy azután a szerint igazodjanak a többi vármegyék is. Báró Fiáth Késmárky Józsefet, későbbi alispánt küldte Deákhoz tanácsért. Igy tett a többi szomszéd vármegye, Zala, Somogy, Vas vezető emberei egymásnak adták Puszta-Szent-Lászlón az ajtókilincset.
Egyszer fényes fogat kanyarodik be a kapun s robog el a hires vadgesztenyefák előtt. Négy fekete a kocsi előtt, ezüstre a szerszám, nagy rózsás kürtőkalap a kocsis fején, ezüst paszomántos, ragyogó öltönyü inas a bakon.
Vajjon ki lehetett?
Sohase szokott ilyes kocsi járni Puszta-Szent-Lászlón. A kis falu népe összefut a kapu előtt. Talán csak maga a császár jött a »tekintetes« urat meglátogatni.
No, nem épen maga a császár, de mégis a főkorlátnok, a hatalmas Mailáth György. Gróf Festetich György kocsiján jött Molnáriból.
Szeptember 21-ikén történt ez a látogatás. Száz mende-monda lett belőle Zalában. Pedig a főkorlátnok is csak azért jött, hogy Deák jó tanácsát s egyelőre legalább sok mindenféle dologra kegyes elnézését kikérje.
Még két látogatást kell felemlitenem.
Az egyik a königgrätzi csata után történt.
A császár seregeit szétverték, mint a polyvát. Jött a diadalmas ellenség Bécs ellen, mint a felhő. Egyes ellenséges csapatok már Pozsony körül Magyarország határainak közelében száguldoztak. Fönt a Kárpátoknál Klapka György hozta az ország felszabaditására légióit. Magát a császárt gyülölködő szavakkal kisérték uton-utfélén Bécs polgárai. Ugy látszott, mintha felbomlott volna minden.
A császárnak az jutott eszébe: most érne már sokat a jó tanács. Hol van Deák Ferencz? Senki sincs más, a kinek bölcseségében ugy meg lehet bizni.
1866. évi julius 17-én, késő esti órák egyikén ért oda Bécsből az udvari futár a császár nagy pecsétes levelével. Az ispán, a jó öreg Szabó Antal háta borsódzásával emlékszik ma is ez éjszakára. Sötét volt, esett az eső, fujt a szél. Hideg is volt, elbujt mindenki. Az uraságok rég nyugalomra tértek már s aludtak mélyen, nyugodtan. A »tekintetes« ur is rég eloltotta már gyertyáját. Bizonyára ő is aludt.
Jön az idegen, ismeretlen ember s fölveri az ispánt.
– Bécsből jövök, udvari futár vagyok. Deák ur ő nagyságának van átadni való levelem, keltse föl ő nagyságát iziben.
Az ispán néz. Nem érti a szót, pedig magyarán van mondva.
– Kit keltsek föl?
– Deák Ferencz ur ő nagyságát.
– A tekintetes Deák urat keltsem föl?
– Azt, azt, ő nagyságát.
Az ispán megcsóválja a fejét.
– Már pedig azt én meg nem cselekszem.
Most azután az udvari futár néz nagyot.
– Boldogtalan ember! Miért nem kelti föl?
– Miért? Elgondolhatja az ur könnyen. Tekintetes Deák Ferenczet, a mikor édesdeden aluszik, álmából fölzavarni nem szabad az angyalok kedvéért se, de még a Herkó páterért se. Pedig az csak valaki.
Az udvari futár nem tudta ugyan, ki az a Herkó páter, de azért nem kérdezősködött utána, hanem e helyett kegyetlen tekintélylyel förmedt rá Szabó Antal uramra:
– Most pedig ne teketóriázzon kend, hanem takarodjék rögtön, verje föl a cselédeket, engem a császár ő felsége küldött, az ő levelét kell Deák ur ő nagyságának átadnom, még pedig azonnal. Érti kend?
Hűh, a ki áldója van! Most akadt meg már Szabó Antal uram. A császár talán mégis nagyobb ur, mint a Herkó páter!
– No hát, isten neki. Valamit megkisértek.
A kulcsárnét felzörgette a cselédszoba ablakán keresztül. A kulcsárné keltse föl a szobaleányt, a szobaleány keltse föl az uraságot, az uraság keltse föl a »tekintetes« urat, császár embere van itt Bécsnek városából, izenetet hozott a császártól, sietős a dolga nagyon.
Ezen az uton elvégre csakugyan fölkelt Deák Ferencz s átvette a császár levelét. Az udvari futár nyomban vissza is indult. Hiába marasztalták, hiába kinálták még egy pohár borral is, sárban, esőben, szélben, sötétben elutazott, meg sem állott Bécsnek városáig.
Igy tudja a vidék. Igy beszéli Szabó Antal ispán uram.
Pedig hát nem egészen igy történt a dolog.
Az az udvari futár nem udvari futár volt, hanem Szegedy György, Mailáth főkorlátnok unokaöcscse s Deák Ferencznek is valami nagy messzeségből rokona, különben akkor az udvari korlátnokságnál tisztviselő. Nem is a császár levelét vitte, hanem Mailáth Györgyét, de a levélben csakugyan ő felsége hivta Deákot, hogy tanácsát kikérje.
Szegedy György esti kilencz óra után ért oda. A jó ispánnak igaza volt abban, hogy a kastély ajtai már be voltak zárva. Hiszen épen három év előtt estennen rohanták meg a haramiák az uraságokat. Most is háborus idők jártak s most is czélszerü volt az óvatosság.
Egyébiránt Szegedy György küldetése és látogatása Kónyi könyvében bővebben olvasható.
Deáknak ő felségével való beszélgetéséből azonban a legfontosabb rész Kónyi könyvében sincs megirva. Ezt nem hallgathatom el.
Ő felsége részletesen előadta Deáknak a hadi helyzetet. Nem csinált titkot abból, hogy a hadsereg ellenállóképessége a legnagyobb mértékben meggyengült s a birodalom állapota válságos. S igy folytatta:
– A magyar nemzet hűségében és erejében nagy bizodalmam van. Biztosithat-e ön Deák ur arról, hogy ha őszinte nyilt felhivást intézek a nemzethez, a nemzet ép oly buzgósággal és lelkesedéssel siet a birodalom védelmére, mint a hogy dédanyám, Mária Terézia idejében cselekedte?
Deák egy pillanatig gondolkodott, ő felsége nagyon el volt érzékenyülve, az jutott eszébe, vajjon az uralkodót a nyers valóság föltárásával megfossza-e ábrándjaitól? Végre is kötelességérzete győzött. Az uralkodónak mindig a nyers valóságot kell megmondani. Deák más kérdést tett föl.
– Fölséged bocsánatára számitok, ha én azt kérdem, vajjon biztos-e arról Fölséged, hogy Ausztria s különösen fővárosa Bécs teljes buzgósággal és lelkesedéssel utolsó erőfeszitésig kész a birodalom védelmére?
Ő felsége izgatottan és gyorsan felelt.
– Épen erről nem vagyok biztos. A legbotrányosabb jelenetek történnek itt. Rám kiabálnak az utczán.
– Fölséges ur, én a Mária Terézia alatt történt dolgok ismétlődéséről nem tudom, nem merem biztositani fölségedet. Az ország szegény, kimerült, az idei fagy is inséggel fenyeget. A nemzet szegény s bizodalma megcsökkent. Mennyit áldozott Bécsért a birodalom, sőt Magyarország is s ime, Bécs mégis szükkeblü, még sem hajlandó semmi áldozatra, semmi erőfeszitésre. Hogy lehessen hát ezt várni a magyar nemzettől? A nemzet bizodalmát kell minél előbb visszaállitani. Ez csak a nemzet alkotmányának s jogainak visszaállitásával történhetik. De a mig a háboru tart, ez lehetetlen. Kössön békét fölséged minden áron és minél előbb. Én egyéb tanácsot nem adhatok.
Több kiváló férfiunak mondta ezt el Deák. Egészen bizonyosnak tartom, hogy Csengery Antalnak is elmondta s ha csakugyan elmondta, Csengery naplójában nyomának kell lennie. De biztosan tudom, hogy báró Kemény Zsigmondnak és Kerkapoly Károlynak elbeszélte. Kerkapolytól két-három izben is hallottam s Kemény Zsigmondtól is egy izben, 1869-ik évi májusban, tehát az eset után közel három év mulva. De feljegyeztem magamnak gondosan mind a két férfiu szavait. Kemény báró az eset után nem egészen két hónap mulva Pulszky Ferencznek is elbeszélte s Pulszky a maga emlékirataiban meg is jegyezte. Csonkán és hebehurgyán jegyezte meg, de azért lényeges tartalmára nézve megegyezik az én följegyzésemmel.
Pulszky Ferencz is ellátogatott Puszta-Szent-Lászlóra.
Pulszkyt képzelhetlen családi szerencsétlenség érte az 1866-ik év szeptember havának első napjaiban. Imádott neje, Harrie leánya s Gábor fia rövid néhány nap alatt halt meg itthon Magyarországon.
Pulszky akkor még számüzött és bujdosó volt. Hogy haldokló leányával, ennek forró óhajtására még beszélhessen, barátai menedéklevelet eszközöltek ki számára. Igy jött haza néhány napra. A nagy szerencsétlenség minden hidegvére daczára is egészen elkábitotta. Csaknem ösztönszerüleg gondolt arra, hogy Deákot meg kellene látogatnia. A bölcs talán nyujthat vigasztalást.
Elindult Puszta-Szent-Lászlóra szeptember 9-én. Deákot nem értesitette előre, látogatásával ugy lepte meg. Szép őszi délután volt, mikor odaért. Deák a kastély homlokfalának tövében üldögélt, szivarozott és faragott magánosan. A kocsi zörgésére fölnézett s első pillanatra megismerte látogatóját, pedig tizennyolcz év óta nem találkozott vele.
Pulszkyt az 1839-ik évi országgyülésen ismerte meg, mint fiatalabb követtársát. Sokoldalu tudását, erős tehetségét, elmésségét s röpködő eszejárását különösen megkedvelte. Pulszky műveltsége se magyar, se ugynevezett remek műveltség nem volt. Tudása nagy, korszerü s a követek közt uj és sajátságos. Minden művelt európai nyelven tudott beszélni. Sokat utazott már fiatal korában. A műtörténetben s a régiségtanban már akkor is járatos volt s e tudományokban nem volt társa az országgyülésen s az országban is alig egy-kettő. Ezenkivül érzéke volt a korszerü törvényhozási kérdések iránt. S e kérdések szakirodalmát német, franczia, angol, olasz könyvekből jól ismerte. Munkaszerető, fáradhatlan, jókedvü mindig.
Csoda-e, ha Deák megkedvelte?
1848-ban Esterházy herczeg miniszteriumában foglalt el magas állást. Szinte csoda, hogy a forradalomhoz s annak is hevesebb, gyökeresebb árnyalatához csatlakozott. A függetlenségi harcz folyamán nagy tevékenységet fejtett ki. Pedig nem volt forradalmi szellem. Mély érzés, erős lelkesülés, eszmények imádása az ő gyakorlati gondolkozásában nem verhetett gyökeret. Talán inkáb összefért volna természetével, hogy udvari ember legyen, semmint forradalomszitó. Gyökeres ujitásokra igen is erős hajlama volt s forradalmi hajlamának az erős, gunyolódó természeten kivül más jelenségét észrevenni nem lehetett.
A bujdosásban sok éven át Kossuthnak volt benső bizalmasa s a megélhetés gyakorlati kérdéseiben – mondhatni – jobb keze. Meg is maradt Kossuth iránya mellett mindaddig, mig európai szükségnek ismerték a hatalmak Ausztria gyöngitését. A mint a königgrätzi csata után Ausztria kimélése lett a jelszó s a mint a franczia, olasz és porosz udvar a magyar bujdosókkal minden összeköttetést megszakitott: Pulszky is Deák Ferenczhez csatlakozott.
De 1866 szeptember 9-ikén, a mikor Puszta-Szent-Lászlóra ment, ez még nem volt nyilvános dolog. Nem is lett volna rá ok és alkalom. Hiszen ő csak menedéklevél oltalma alatt, családi gyásza miatt néhány napig lehetett itthon. E napon legalább még igy állt a dolog.
Maradhatatlan szellem volt Pulszky még a bujdosásban is. Folyton olvasott, tanult, utazott, buvárkodott, s élénk, sőt erős tehetségü gyermekeit, fiukat, leányokat gondosan nevelte. Deákkal is levelezett s Deák néhány szép levelet irt hozzá.
Deák, a mint meglátta Pulszkyt, fölugrott ültéből, odament hozzá, s mint nagyon rég nem látott jó barátját, szives érzéssel megölelte és megcsókolta. Ő volt első látogatója a rég elmult nagy korszak kiváló emberei közül, a bujdosók közül.
Deák tudta már Pulszky rettenetes családi szerencsétlenségét. Tudta, hogy Pulszkynak vigasztalódásra, felejtkezésre van szüksége. Sehogy se hozta elő a családtagok halálát. De nem hozta elő a politikát se. Nem akarta szaggatni a bánkódó férj és apa fájdalmas sebjeit. Bölcs ember gyöngéd figyelmével csak a rég mult idők közös érzelmeiről s törekvéseiről, s egykori közös barátaikról hozakodott elő. S engedte Pulszkyt beszélni. Nagy szeretettel kérdezősködött tőle Kossuthról, a kit csak »Lajos« néven, családi bizalmassággal emlitett, és Kossuth két fiáról. Az idősebb fiu Ferencz, Deák keresztfia volt, azért kapta a Ferencz nevet is, csak az ifjabbik kapta meg atyja nevét.
Érdekes Deák egyik akkori megjegyzése.
Kérdezte: miként tanulnak, mit dolgoznak, testben-lélekben miként izmosodtak meg Kossuth fiai?
– Mig itthon voltak – ugymond – sokan ugy vélekedtek, hogy Lajos erősebb elme, mint az én keresztfiam, Ferencz.
Deák keresetlen, bölcs, szives modora ugy elringatta, ugy megvigasztalta Pulszky lelkét, hogy hazajötte óta Puszta-Szent-Lászlón töltötte el az első éjszakát, a melyen jól és nyugodtan tudott aludni s a melyen gyötrelmei is szüneteltek.
VII.
(Atyafilátogatás. – Fürdőzése otthon. – Miért nem dolgozott? – Hogy dolgoznak az államférfiak? – Deák irói képessége. – A szerénység, a hiuság és a nagyravágyás természete. – Irodalmi művei. – Levelei. – Kövérsége és restsége. – A nyolczszáz levél egy ügyben. – Mekkora az 1861-iki második felirat? – A természet szeretete. – Antal bátyjához hasonlit.)
Nemcsak államférfiak s nemcsak országos nevü és szerepü férfiak látogatták Deákot. Hanem megyei nevezetességek is. Főispán, alispán s egyéb oszlopos emberek, minden nagyobb kérdés felmerülésénél fölkeresték nagy buzgósággal. Ebben a buzgóságban szerepe volt az ártatlan hiuságnak is.
– Az öreg urtól jövök Puszta-Szent-Lászlóról.
Mert a ki az »öreg ur« ismerősei közé tartozhatott, az már különb embernek tartotta magát, mint a ki oda nem tartozott.
Rokonai sürün jártak hozzá Kehidán is, Puszta Szent-Lászlón is. Sok rokona volt. Jozéfa nénjét, Nemeskéri Kissnét sok gyermekkel áldotta meg az isten. A gyermekek férje, felesége, s ezek gyermekei gyakran mentek Puszta-Szent-Lászlóra tanácsért, osztályrészért, segitségért, pártfogásért. Sok barátja lakott Söjtörön és komája és komaasszonya és keresztfialeánya. Ezek is fölkeresték minden ünnepélyes alkalommal. Vittek neki ajándékot, emléktárgyat. Természetesen nem olyat, mely észrevehető pénzbe került volna. Az ilyet nem fogadta volna el. De minden ajándékot szivesen viszonzott, a mennyire szerény jövedelméből kitelt. Néha erején túl is ment.
Jozéfa nénjét, s tőle való unokaöcscseit és hugait ő is meg szokta látogatni Tolna vármegyében. Hol Puszta-Szent-Lászlóról kocsin, hol Pestről hajóval. Klára nénjét rendesen ő kisérte el atyafilátogatóba.
Az atyafilátogatás hajdan nagyobb divatban volt, mint most. Jelentősége is nagyobb volt, mint most. Az öröklés végtelen évig terjedt, nagyobb birtoku családoknál sok volt az osztatlan birtok is, sok a pörösködés, egyezkedés, tárgyalás is. Hol összevesztek, hol kibékültek, de az atyafiságot megtartották. Erre pedig a leveleken kivül legbiztosabb társadalmi intézmény volt az atyafiságos látogatás.
Puszta-Szent-Lászlón nem fürdött rendesen Deák. De fürdött azért, kivált a forró juliusi napokban hetenként kétszer-háromszor. Gyakran elvitte fürödni magával sógorát is. A fürdő az urbonaki puszta birkausztatója volt. Hüvös patakviz, a Valiczka vize.
Nyári falunlétét soha be nem fejezte a nélkül, hogy előbb Tolna vármegyében látogatásba el ne ment volna. S ilyenkor nemcsak rokonait, hanem belső barátját Bezerédj Istvánt, Csapó Dánielt, Bartal Györgyöt s Vizsolyi Gusztávot is meg szokta látogatni.
Miért nem dolgozott Deák?
Ez a kérdés önkénytelenül felmerül előttünk.
Az 1855-ik évet ne számitsuk a dologtalanság évei közé. Ez év őszén s telén gyámgyermekei, a Vörösmarty-árvák érdekében óriási munkát végzett. A hatvanas évekből is ki kell vennünk 1861-et, 1863-at és 1865-öt s utána a többit. Agguló állapota, betegsége s törvényhozási működése lehetetlenné tették a hosszabb, egyszerü irodalmi munkásságot. De az 1856-ik, 1857-ik, 1858-ik, 1859-ik és 1860-ik s az 1862-ik és 1864-ik évek a nélkül tüntek el, hogy nagyobb, terjedelmesebb irodalmi művet alkotott volna.
Azt kellene hinnünk, hogy oly nagy irói képesség, oly erős agy, oly gondos megfigyelés s annyi tapasztalat, mint az övé, gyümölcstelenül nem tünhet el. Hét tél, hét nyár nagy eredmény nélkül nem veszhet el.
Pedig nem dolgozott. Mi ennek az oka?
Tisztába kell jönnünk azzal, mit értünk államférfi dolga és munkássága alatt? Különösen: mi látható munkát végzett Deák?
Vezető államférfi voltaképen csak háromféle munkát végezhet. Beszédeket tart. Irodalmi művet alkot, ideértve leveleit is. És a mi a legfőbb: cselekszik. A mi azt teszi, hogy bölcseségével s eszének és egyéniségének sulyával valamely ország ügyeit vezeti és igazgatja. Köznapi nyelven mondva: kormányoz.
Deáknál arról lehet szó: miféle irodalmi műveket alkotott és mennyit?
Az állapotok nem mindig fértek össze természetével. Vagyis nem mindig volt vezető államférfi, nem mindig állt az ügyek élén, nem kormányozhatta az országot mindig.
1833-ban lépett föl a nyilvánosság előtt, az egész ország szemeláttára, a törvényhozás mezején. Még nem volt egészen harmincz éves. Az 1876. év elején halt meg. A munkás, tevékeny férfikorból tehát 42 évet adott neki a végzet.
De ebből sokat le kell számitanunk.
Le kell az utolsó két évet: 1874-et és 1875-öt. Ezt sulyos betegsége nyelte el.
Le kell 1862-őt, 1863-at, 1864-et és felét az 1865-ik évnek. Ez években a bécsi hatalmi erőszak leszoritotta a törvényhozás és kormányzás teréről.
Le kell 1849-et. Harcz és háboru, forradalom, összeesküvés, idegen seregek hadjárata folyt a nemzet ellen. Deák nem volt hadvezér, hanem bölcs. Nem katona volt, hanem kormányzó és törvényhozó. Részint önként, részint kényszeritve félrevonult.
Le kell számitani 1844-et, 1845-öt, 1846-ot és 1847-et. E négy év alatt nem lehetett törvényhozó, nem avatkozhatott az ügyek vezetésébe, a munkásságra kevés tér nyilt előtte.
Végre le kell számitani az 1850-től 1860-ig terjedő évsort. Tizenegy esztendőt. Az önkényuralom buta és gonosz rendszere volt az ur ez idő alatt. Még Deákra nézve is lehetetlenné tette az állami közéletben való szereplést.
Tehát az országos munkásságra forditható 42 évből le kell számitani 21 és fél évet. Deák tehát igazán csak husz éven keresztül vezette a törvényhozást s az ország ügyeit. Nem teljes hatalommal, nem bölcseségének és honszerelmének egész erejével, de husz éven át mégis alkotó államférfi volt. Ugymint 1833 közepétől 1843-ig, 1848-ban és 1861-ben majd egy-egy egész évig s 1866-tól kezdve 1873-ig.
A kényszerü pihenés éveit egyik fele részben Kehidán, másik fele részben Puszta-Szent-Lászlón töltötte. Tiz vagy tizenegy évet itt, ugyanannyit amott. Mit dolgozott és mit dolgozhatott volna huszonegy év alatt? Minő irodalmi művet alkothatott volna ily hosszu időn át? Csak irodalmi műről lehet szó a félrevonulás e többször ismétlődő korszakaiban.
Az ország élén álló államférfi terjedelmes és egész irodalmi művet nem alkothat. Ha egyéb nem: az időnek és az emberi erőnek korlátozottsága szab neki határt. Még oly határtalan elménél s nagy tapasztalatokkal még oly gazdaggá lett szellemnél is, mint Deák.
Batthyányi Lajos és Andrássy Gyula grófoknak nem készült és nem maradt irodalmi alkotásuk.
Lónyay Menyhért gróf és Tisza Kálmán irtak ugyan valamit, de nagyobb, becsesebb tartalmu munkát egyik se. A mit irtak is: ellenzéki korukban irták, a mikor csak kevéssé folyhattak be az ügyek vezetésébe.
Igy áll a dolog idegen művelt nemzetek államférfiainál is. Igy áll a legnagyobbaknál is. Van néhány jelentékeny iró, kivált angol, franczia, olasz s német, ki egyuttal kormányzó, sőt vezető államférfi is volt. Csakhogy ezeknél is más-más életkorban támadt az iró, semmint az államférfi. A kettős minőség egyszerre, egy időben, ezeknél se állott elő.
Nálunk a nemzeti fölébredés korszakában sok nagy szellem támadt. Köztük irók is. Vörösmarty nem a közélet férfia volt. Kölcsey beletévedt egyszer-másszor a közéletbe is, kivált a vármegyében, de az állami közélet szereplői közt inkább csak figyelő, semmint cselekvő volt. Felső-bükki Nagy Pál, idősebb és ifjabb Balogh János, az 1825-ik és 1832-iki országgyülések vezető tagjai egyáltalán nem irtak, Széchenyi, Wesselényi, Kossuth iró volt, de irodalmi mű alkotása nem volt az ő czéljuk se. Kossuth és Wesselényi közéleti czélra törekedtek irói működésükkel. Kossuth is csak leveleiben, és csak akkor emelkedett irói magaslatra, a mikor a gyakorlati állami közéletből kiszorult s bujdosásának korszakában 1868 után – ugy lehet mondani – nyugalomba vonult.
Széchenyi szelleme csodálatos gazdag volt s benne óriás arányokban megvolt az irói képesség is. Ám e képességet a közélet nagy czéljai iránt való buzgalma részint elnyomta, részint bénitotta. Hitel és Világ és Kelet Népe czimü műveiben, de egyebütt is vannak lapok és fejezetek, melyek a világ legnagyobb irói alkotásaival fölérnek. De egészben véve ezek mégis csak töredékek, mint Kossuthnál a Felelet és Irataim czimü műveiben néhány magasztos fellobanása.
Deáknak sem beszédeiről, sem állami, közéleti cselekvéseiről e könyvben nem akarok beszélni. Még irodalmi alkotásait is másutt méltatom, ha lesz rá időm. Itt csak azt a kérdést akarom megvilágitani, miért nem dolgozott ő többet, sokkal többet a közéleti pihenés amaz éveiben, a mikor 1844-től 1847-ig, s 1850-től – az 1861-ik évet nem számitva – 1865-ig procul negotiis élt Kehidán és Puszta-Szent-Lászlón?
Volt-e Deáknak irói képessége?
Volt, óriási volt. Nagyobb volt, mint talán, Széchenyit kivéve, mindazoknak, kik az ő korában, vagy előtte és utána mind máig magyarul irtak. Eszméje, megérlelt gondolata, gondos figyelése oly sok volt és oly mély, hogy senkinek se lehetett több. S a hogy eszméit és gondolatait meg tudta alakitani, a hogy a nyelv szépségeit s tartalmi tökéletességét gondolatainak megalakitására fel tudta használni: mind ezzel elérte azt, a mit mi felülmulhatlan remeknek szoktunk mondani. Ha egy-két beszéde s néhány levele külön könyvben együtt volna összegyüjtve s más nem maradt volna utána még emlékezetben sem: az egész emberiségnek egyik legnagyobb irója állna előttünk, a kinél nagyobb egy sincs s hozzá hasonlitható is kevés.
Volt hát irói képessége. Ezt bebizonyitotta. Kölcsey, Szemere Bertalan, Fábián, Kemény Zsigmond báró, hogy kötetlenül dolgozó legnagyobb komoly iróinkat emlitsem, sőt Széchenyi és maga Kossuth is mind messze következnek utána. Ha eszmék és érzések gazdagságában elérik is, az eszmék és gondolatok megalakitásának tökéletességében el nem érik.
De volt-e hát irói kedve?
Nem volt.
Sohase érezte szellemében ama feszitő erőnek működését, mely örökké mozog, dolgozik, mely ki készül törni, ki készül áradni s még rombolni is kész, ha elnyomják s szilárd és szabályos uton való mozgását meggátolják. Állandóan sohase érezte az alkotásnak s a lázas munkásságnak szükségét arra a czélra, hogy az emberi nemzetségnek vagy legalább saját nemzetének értelmi, műveltségi s szellemi kincseit szaporitsa. Irodalmi foglalkozáshoz nem volt kedve. Csak olyankor dolgozott, a mikor külső szükség tolta, a mikor nemzetének közéleti érdeke egyenesen rákényszeritette. Akkor is azért, mert határtalanul érezte felelősségét s mert emberi és hazafi kötelességét teljesiteni szempillantásig se habozott.
Elve az volt: a mi kötelesség, azt teljesiteni kell, akár van sikere, akár nincs.
Iróként irni, irodalmat egyénileg művelni pedig nem egyéni kötelesség. Az csak különös egyéni hajlam, vagy istennek különös adománya. A nemzet iróit tiszteli és becsüli, az értékes irodalmi alkotásokért ugy rajong, ugy lelkesül, mint senki más, vagy legalább senki jobban, de ő maga nem dolgozik, nem alkot. Vagy csak véletlenül és mellékesen.
Miért? Mi ennek az oka?
A köznapi ész könnyen megfelel erre. Deák Ferencz szerény volt. Sőt a szerénység mintaképe marad az idők végeig.
Ez a felelet egyszerü is, könnyü is. Sőt többet mondok: még teljesen igaz is.
De mi hát a szerénység?
Nem akarok bölcselkedni. Arról a szerénységről van szó, mely a közélet vezető férfiának lehet tulajdonsága. Arról, mely Deák jellemében egyik főbb alkotó rész.
Deák nem volt hiu. Nem volt nagyravágyó.
A hiuság csak egy és egyféle, csak mértéke más. De már a nagyravágyás nem egyféle. A mikor Deákról beszélünk, csak nemes nagyravágyásról lehet szó. Olyanról, melyhez a legszerényebb férfinak is joga van s melyre törekedni a közélet legszerényebb férfiának is elvitázhatlan szent kötelessége. A mi nem más, minthogy a közélet cselekvő férfiának minden munkáját, sikerét és buzgalmát a kor és a szokás és a társadalom gyakorlata szerint külsőleg is és a nyilvánosság előtt is teljes elismerésben és méltánylásban részesitsék. És pedig vagy az állami hatalmak vagy maga a nemzet, vagy a kettő egyetértve. Ez a nemes nagyravágyás. Erre szüksége van a közélet emberének. Jövendő munkásságának sikeréhez szükséges ez.
Más a hiuság!
A hiuság nem egyéb, mint vágy és remény mindenhatóvá lenni.
Én vagyok a legszebb, legerősebb, leggazdagabb, leghatalmasabb, legszerencsésebb. A ki ezt hiszi magáról: az a hiu. Ez a hit a hiuság.
Van hiuság, a mely tiszteletreméltó. Van, a mely nevetséges s van a mely utálatos. Az a kérdés csak: mi a tárgya s mi a mértéke.
A ki hazáját és nemzetét akarja boldogitani s szentül hiszi, hogy semmi másra, csak arra törekszik; a ki czélját szentnek, eszközeit okosnak, erejét elégnek és sikerét biztosnak tartja csak azért, mert ő és nem más vezeti a közügyeket: az is hiu. De hiusága még akkor is tiszteletreméltó, a mikor nincs igaza s diadal helyett bukás a végzete.
De a ki csak véletlenül gyült pénzére, ékszerére, pipájára, bajuszára, piperéjére s efféle haszontalanságokra büszke s minden nagyravágyása csak effélékre tör: annak hiuságát méltán nevetik az emberek. S az üres lelkek még jobban nevetik, mint a bölcsek.
A kik oly dolgokra hiuk, melyek sértik az igazságot s a nemesebb érzést: azok hiusága utálatra méltó.
A hiuság voltaképen nem egyéb, mint az önszeretet. Ha nagy mértékben megvan: önimádásnak hivják. Ha korlátozni nem lehet: bűnökre is képes. A minthogy minden erénynek s bűnnek a legmélyebb és legalsóbb forrása a hiuság.
Megvan az állatokban is, habár igen sokszor nem vesszük észre. Az életnek és hatalomnak vágya e nélkül gyönge. Nagy tettekre, rendkivüli dolgokra, halálos hősiségre senki se vállalkozik e nélkül. A nagy erélyt az erős hiuság szüli.
Deák Ferencz lelkéből hiányzott. Legalább nem volt meg oly mértékben, mely szükséges lett volna rá is, hazánkra nézve is. S ha valaki egykor azt a tüneményes államférfit, a kit Deák Ferencznek neveztünk, egészében birálja meg: kétségtelenül azt fogja mondani: kevés volt erélye, mert kicsiny volt hiusága. Mulasztott, mert hazájának nagyobb áldása lehetett volna. A hiuság nagyobb terjedelme is gyöngeség, melyet talán nem lehet orvosolni, de a szükségesnél kisebb mértéke is gyöngeség, melyet azonban erős elszántsággal orvosolni lehet. Ha pedig lehet: akkor kell is orvosolni.
Hiuságának csekély voltában látom az okot arra nézve is, hogy nem lett iróvá.
Vajjon mit is irt hát Deák?
Irodalmilag is jelentékeny nagyobb művei a következők:
Követjelentése az 1833–36-iki országgyülésről.
Ugyancsak követjelentése az 1830–40-iki országgyülésről.
Két felirata az 1861-iki országgyülés irományai közt.
Végül: Adalékok a magyar közjoghoz. Ezt az 1864. és 1865. közti télen irta.
Nagyobb munkája nincs több. Alakja és alkalomszerüsége, sőt tulnyomó részben tartalma után is mind az öt az állami közéletre és vitás közjogi kérdésekre vonatkozó ugynevezett publiczisztikai mű.
Ezeken kivül vannak beszédei, melyeket Kónyi Manó bámulatraméltó fáradsággal és gonddal gyüjtött össze. E beszédek több vaskos kötetre rugnak. Ujabb kiadásából megjelent három terjedelmes kötet, mely azonban Deák beszédeit csak 1866-ig foglalja magában. Valószinüleg még negyedik és ötödik kötet is meg fog jelenni.
Végül ott vannak levelei.
Ezekből 158-at Ráth Mór 1890-ben összegyüjtve kiadott. Leginkább olyanokat, a melyek már negyven-ötven év óta különböző lapokban és könyvekben napvilágot láttak s melyeket a kiadó barátai s ismerősei s Deák egyik-másik rokona bocsátott rendelkezésére.
A levelek értéke nem egyenlő.
Vannak köztük örökbecsü s örök szépségü irodalmi alkotások. Olyanok, a melyek messze tuláramlanak a közéleti működés határgátjain s beszáguldozzák a bölcselet és költészet birodalmát. Ezeket maga Deák is gonddal, figyelemmel, lelkének egész hatalmával szerkesztette.
De vannak e levelek közt alkalomszerüek s tartalmuk szerint teljesen jelentéktelenek is.
Vajjon ennyi levele volna csak Deáknak?
Nem.
Deák 1856. évi januárban azt irja sógorának Oszterhuber Józsefnek, a hó egyik napjáról: most végeztem be nyolczszázadik levelemet, melyet a Vörösmarty-árvák érdekében irtam, de hiszem, lesz is sikere.
Nyolczszáz levél és csupán csak egy ügyben!
Ebből a nyolczszázból alig kettőt-hármat vett föl gyüjteményébe Ráth és Ráth gyüjteménye mégis testes nagy kötet.
E levelek közt sok a nagyon szép, sok a valódi remek. Deák Ferencz esze és irói lángelméje fejti ki ezekben azt a kérdést: mije volt Vörösmarty a magyar nemzetnek s mivel tartozik nagy költőjének művelt és nagy nemzet?
Maguk a kérdések is szépek és gazdagok.
Hol vannak a levelek?
Sok százat valószinüleg sohase látunk belőlük. Keletkezésük óta innen-onnan fél század eltelt már. Nagy idő arra, hogy a levelek nagy része biztosan elkallódjék. Sok száznál azt se tudjuk, kihez voltak a levelek intézve, tehát még csak nem is kereshetjük őket biztos nyomon. A véletlenre vagyunk utalva: mennyi lát ezekből valaha napvilágot?
Kónyi Manó barátomnál kell lenni egy csomónak. Nem kérdeztem, nem is mondta, de csaknem biztosan tudom. Hiszen több, mint egész évtizedre terjedő kutatásai közben ezekből is kétségtelenül jutott kezébe igen sok. S a mikor ő kutatott Deák művei után, akkor még nem is közel ötven év, hanem annak csak fele választott el Vörösmarty halálától.
De még ezeken túl is sok százra vagy talán több ezerre is emelkedik Deák leveleinek száma. Ráth gyüjteménye az 1822-ik évvel kezdődik s utolsó leveleit 1875-ben irta. Irt hát ötvenhárom éven keresztül. Ha minden héten csak egyetlen levelet is irt, leveleinek száma közel háromezerre rug. Jó tizenöt kötet ez, mely ha együtt volna, egyéniségének, családjának, vármegyéjének s nemzetének történetét több, mint félszázadra világitaná meg.
S mennyi irodalmi kincsünk lenne ezekben!
Azonban hetenkint többet irt egy levélnél.
Antal bátyját például és sógorát, Oszterhubert, rendszeresen értesitette Pozsonyból az országos és fontosabb személyi dolgokról. Bátyját 1833-tól 1842 közepéig, sógorát pedig 1833-tól a téli hónapokban 1868 végéig.
A bátyjához irt levelekből nem sok maradt meg. Bátyja ugyan gondosan őrizte ezeket, de halála után Deák Ferenczre szálltak, a ki ezeket utóbb mind elégette. De azért valami módon megmaradt egy-két darab, valamint a sógorához intézettekből is az 1848 előtti időkről több mint tiz darab.
Mindezek sohase láttak napvilágot, de biztos kézben vannak. Láttam s átnéztem őket. Egykor közkincscsé fognak válni. Tartalmuk rendkivül becses. Olyan, mint Wesselényi Miklóshoz s Kossuth Lajoshoz irottaké Ráth gyüjteményében.
Természetes, hogy nemcsak Antal testvérével és nemcsak sógorával levelezett. Jozéfa testvérével s annak nagyszámu gyermekeivel s unokáival is állandó s rendszeres levelezésben volt serdülő kora óta 1875-ig. Hány száz levél volt s talán van ma is ezek birtokában!
Ott vannak anyai rokonai s közelebbi és távolabbi barátai, zalavármegyei benső jó ismerősei, tanulótársai s vármegyei tiszttársai és az idegenek! Ezerféle magándolgaikban fordultak hozzá. Köszöntők, üdvözletek, családi ünnepről vagy gyászról szóló jelentések, kérelmek, esedezések tömegesen jöttek hozzá naponkint. Kivált 1861 óta, leginkább pedig 1867 eleje óta!
Deák figyelmes volt, udvarias, sőt előzékeny a levélirásban. Felelt mindenkinek a levelére mindjárt. A felelete a dolog természete szerint rövid vagy hosszu, de mindig kimeritő volt. S élemedett, sőt öregedő korában még gondosabb volt a levélirásban, mint az ifjukor mulatságai közt.
Hova lettek a levelek?
Ráth gyüjteményében öt százaléka sincs meg ezeknek.
Deáknak jó csomó levele van az én birtokomban. Sajtó alá még nem került. Minden levél tartalma – kevés kivétellel – magándolog. De Deák irta: ez teszi közérdeküvé. Ha egyebet nem, Deák egyéniségét közelebb hozzák hozzánk a levelek. Deák egyéniségének tökéletes ismerete pedig a nemzet történetéhez tartozik.
Azonban maradjunk szorosan a kérdés mellett: miért nem dolgozott többet Puszta-Szent-Lászlón?
Nézzük csak erre nézve saját felfogását. Nem mondom, hogy az ő felfogását tökéletesnek kell elfogadnunk, de azért az mégis igen fontos.
1827. évi október 16-án azt irja Vörösmarty Mihálynak:
»Én fenn repdeső gondolataidat kövérségemből eredett lelki lomhaságom miatt elérni képes nem vagyok.«
Egy-két nap különbséggel épen akkor volt Deák huszonnégy éves.
Huszonnégy éves életkorban épen befejezi növését a férfi. Az ifjuságnak akkor áll tetőpontján. Erejének teljessége akkor van meg. Aztán kezdődik a férfikor. A lélek is akkor a legtökéletesebb s érzésekben, ábrándokban, sőt még gondolatokban is a leggazdagabb. Felfogása gyors, tiszta, éles.
De hát Deák már huszonnégy éves korában kövér lett volna?
Igaz: vannak kövér ifjak, de kevés számban. A huszonnégy éves ifju rendszerint nyulánk, karcsu, se nem kövér, se nem sovány szokott lenni.
Bátyja Antal csaknem ugyanez időben, 1827. évi május 30-án irja Pozsonyból sógorának:
»Klárit, Ferkót ezerszer csókolom s jó egészséget kivánok nekik. Ferkó ugyan ebben nem szenved szükséget, mert hallom, egyre hizik, de Klárinak – gondolom – sokat kell kivánni, hogy legalább valamit is kapjon belőle.«
Tudniillik az egészségből és hizásból.
Maga Deák azt mondja 1827-ben, hogy kövér volt, Antal bátyja pedig ugyanakkor azt mondja, hogy Ferkó öcscse egyre hizik. Két tanu s mindkettőnek szava szentirás. Kétségtelen tehát, hogy Deák Ferencz már 1827-ben kövér volt.
De Deák azt is irja Vörösmartynak, hogy ő lelki lomhaságban szenved s hogy ennek oka kövérsége.
Kétségtelen, hogy Deák ezt szentül hitte, mert az élet folyamán át e nézetét többször kijelentette. De hát lomha volt-e lelkileg? És csakugyan a kövérség okozta-e a lelki lomhaságát?
E kérdésekre nem mernék jóváhagyólag felelni. Hogy lelkileg nem volt lomha: erről később még szólok majd. S hogy a kövérség okoz-e lelki lomhaságot: erre se lehet könnyedén felelni.
A kövérség mértékét és természetét mindenesetre figyelembe kell venni. Egészséges-e a kövérség vagy beteges s mily foku: ez a kérdés.
Én Deákot mintegy ötven éves korától kezdve ismertem, tehát több mint husz éven át jól ismertem, mert jól megfigyeltem. Utolsó éveit kivéve bizony nem beteges, hanem igen is egészséges volt az ő kövérsége. Széles váll, hatalmas csontok, zömök termet, nagy koponya: sok izmot követel.
Mi volt testének sulya: nem tudom. Nem hiszem, hogy 105 kilónál utolsó halálos betegsége előtt többet nyomott volna. Ha csakugyan ennyit nyomott, legföljebb 15 kilót vehetünk kövérségszámba. Ez pedig, nem nagyfoku kövérség. A 15 kilón felüli izom és zsir nagyon jól áll oly hatalmas csontozaton, a milyen Deáknak volt.
Hogy ifju korában nem nyomott ennyit se: kétségtelennek tartom. Hiszen harmincz éves korában Pozsonyban Wesselényi báró után a legizmosabb, legerősebb férfi volt az országgyülés tagjai közt. Ha kövérsége nagyfoku vagy beteges lett volna: ily erőssé, izmossá semmi esetre se válik. Arczképe, az első, harminczhét éves korából való s ez az arczkép, nyak és váll semmikép se mutat nagy kövérséget.
De a nem nagy foku és az egészséges kövérség önmagában nem is okoz lelki lomhaságot. Biztosan tudom magamról. Én 58 éves koromban kezdtem meglehetős nagy foku kövérséggel irodalmi műveket rendszeresen irni s azóta, legalább eddig, sokkal nagyobb munkakedvem van, mint azelőtt, a mikor pedig soványabb voltam.
Hallgassuk meg azonban Deák tanubizonyságát későbbi időről is.
Azt irja 1846. évi szeptember hó 12-én Wesselényi Miklós bárónak:
»Bajom sokféle változásai s ezer alaku tünetei között legnehezebb viselnem azt, hogy kedélyem általában levert, munkára rest és tehetetlen vagyok, részvétlen, örömtelen s néha ok nélkül is ingerült. Ha ezen lelkiállapot nálam tartós leend, a politikai tér előttem el lesz zárva, mert hasznavehetetlen leszek.«
E levelében a restség oka gyanánt már nem a kövérséget emliti, hanem az általános kedvetlenséget, mely valami idegességből származik.
A következő évben, 1847. évi január hó 26-án, ugyan Weselényi báróhoz irja:
»Attomyr… megtiltott minden fejbeli munkát, minden irást s még a komolyabb olvasást is. Most tehát csak paraszt ember vagyok s nagyapáink módjára könyv és toll nélkül élem le napjaimat.«
Ez az Attomyr orvos volt Pozsonyban, még pedig, ha nem csalódom, homeopatha orvos. Ezzel Pozsonyban ismerkedett meg Deák az 1839-iki országgyülésen s gyakran folyamodott azóta hozzá. Ime, a munkátlanság oka itt már idegesség és orvosi rendelet. A mult század negyvenes éveiben 1843-tól kezdve sokat betegeskedett Deák egészen 1848-ig. Betegségének eredetéről alig hihető hagyományt ismerek, melyet, ha sor kerül rá, másutt beszélek el.
Mindez még nem Puszta-Szent-Lászlón töltött nyaraló éveire vonatkozik. De már azokra vonatkozik az a levele, melyet 1862-ik évi május hó 3 án Lónyay Menyhérthez intézett. Ebben ezt irja:
»Te fiatal vagy és erőteljes, karcsu, mozgékony, tevékeny és szorgalmas, én pedig vén vagyok és vastag és lusta.«
»Te szeretsz gondolkozni és dolgozni, én pedig nem szeretek és… rövid időn elutazom, falun pedig sem irni, sem olvasni, sem gondolkozni nem akarok.«
Bizonyos pajzánság van e levélben is, mint abban, melyet 1827-ben Vörösmartyhoz intézett. Szóról-szóra egész komolyan nem szabad vennünk. A mikor irta, még nem volt Deák egészen hatvan éves. Az a szava pedig, hogy falun se irni, se olvasni, se gondolkozni nem akar, épen nem azt jelenti, hogy nem is tud s nem is fog. Csak azt jelenti, hogy nem akar, tehát ha ok és ösztönző alkalom nincs rá, nem is fog. De itt megint hivatkozik kövérségére, vastagságára.
Bővebben ir erről Vachott Sándornéhoz 1862. évi julius hó 19-én.
»Minden embernek van valami szenvedélye, mihez ragaszkodik. Ilyen szenvedély nálam az, a mit uri társalgásban kényelmességnek neveznek, a mit a keresztény anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, a minek valóságos magyar neve: restség. E szenvedélyem félszázad óta daczol mindennel, magam akaratával, mások neheztelésével. Sokat küzdöttem ellene sikertelenül, most már felhagytam a küzdéssel s azóta békében élünk egymással.«
Tehát a restség! Maga Deák komoly és pajzán leveleiben a restség szenvedélyének tulajdonitja munkátlanságát. Maga Antal bátyja is sokszor emlegeti sógorához intézett leveleiben, hogy Ferkó öcscse ritkán ir, röviden irja leveleit, mert ismert commoditása nem engedni, nem is türi a serénységet. A commoditás pedig magyarul azt jelenti: kényelmesség.
Nagyon nehéz e kérdésben végleg dönteni.
Talán igaza volt Deáknak, hogy ő gyakran rest és kényelmes volt akkor is, mikor a betegség nem bántotta. De bizonyos, hogy gyakran nemcsak serényen végezte a munkát, hanem alig hihető óriási erővel és szorgalommal is.
Csak egy-két példát hozok fel.
Vörösmartyt 1855. évi november 21-én temették el. Az özvegy Deákhoz fordult a vagyontalanul maradt család érdekében. Deák fölkarolta a nagy költőnek, legjobb, legbensőbb barátjának ügyét. Elfogadta a kiskoru gyermekek gyámságát és gondnokságát. Nemzeti adományt szánt az árváknak. E végből fölkereste a teljhatalmu kormányzót, Albrecht főherczeget. Ez ridegen elutasitotta. Azután az akadémia utján fordult a kormányzóhoz. Ennek se lett sikere. Akkor kapta magát és magánuton barátjaihoz irt levelet a nemzeti adomány tárgyában.
1856 évi január közepéig nyolczszáz levelet irt. A napot pontosan nem tudom, de mindenesetre január 20-ika előtt kelt az a levele, melyben sógora előtt a nyolczszáz levélről emlitést tesz.
Most tegyünk egy kis számitást.
Bizonyos, hogy deczember 1-e előtt nem kezdhette meg levelezését. Hiszen a Vörösmartynéval, az Albrecht főherczeggel s az akadémiával való tárgyalás november 22-től a temetés utáni naptól kezdve a hónap végéig 30-ikáig okvetlenül eltartott.
Deczember 1-től január 20-ig 51 nap. Közbeesik a Karácsony és uj év s legalább 7–8 vasárnap. Száz üdvözlet, látogatás, levél, felhivás s egyéb tennivaló éri Deákot, ha elzárkózik is lakásán. És 51 nap alatt mégis megir és postára ad nyolczszáz levelet. Tehát naponkint irni kellett 15–16 levelet.
S milyen leveleket!
Ráth gyüjteménye ez időről csak három levelet közöl. Kettőt gróf Mikó Imréhez, egyet pedig Horvát Pius apátplébánoshoz. Egyik rövidebb, másik hosszabb.
A nyolczszáz levél mindegyike nem egyenlő nagy. Tartalmuk egy tárgy körül mozog, de valamennyié szép és gondos. Soknak tartalma szórul-szóra ugyanaz. Ezek szövege idegen kéz irása. Csak az aláirás Deáké. Soknak tartalma hosszu. Ezeket maga Deák egészben sajátkezüleg irta.
Naponként 15–16 levél! S nemcsak egy-két napon, hanem egyfolytában ötven vagy ötvenegy napon át!
Lelki lomhaság ez? Restség, lustaság, dologtalanság ez?
Ott van például még az 1861-iki országgyülés második felirata. Ez augusztus 6-án már készen volt, mert 7-én Deák megmutatta egy bizottságnak. Julius 23-ika előtt Deák nem kezdhette meg készitését, mert csak előző napon terjesztette az elnök az országgyülés elé azt a királyi leiratot, melyre felelet volt a második felirat. Julius 23-tól augusztus 6-ig tizenöt nap.
A felirat több mint százezer betüből áll. Mennyi ez? A nagyközönség erre világosan nem tud magának megfelelni. Nyujtok némi tájékozódást.
Hirlapjainkban a szokott nagyságu, nem rövid és nem épen hosszu vezérczik 4500 betüt foglal magában, a jó nagy szokásos tárcza pedig kétszer annyit, legfölebb tizezer betüt. Az a felirat tehát akkora, mint 23 szokásos vezérczikk vagy 11–12 tárcza. S Deák ezt megirta tizenöt nap alatt.
Azonban országgyülési felirat és vezérczikk két különböző dolog.
A vezérczikket gyakorlott iró könnyen és gyorsan irja, 4500 betüs vezérczikkhez elég két órai idő. A szavakat, mondatokat, meghatározásokat, kijelentéseket nem kell különös gonddal megválogatni és szerkeszteni. A vezérczikk czélja csak az, hogy az olvasó egyszer elolvassa s okulást, mulatságot vagy értesülést, vagy tájékozódást szerezzen belőle rövid időre.
A felirat diplomatikai okirat. Abban az egész országgyülés többsége fejti ki nézetét a törvényekről, a törvényhozási szükségek természetéről s a teendő intézkedések mivoltáról. Az 1861-iki országgyülés feliratai különösen fontosak voltak. Az egész nemzet várakozása s Európa szeme fügött azokon. Egyetlen szót vagy meghatározást se volt szabad abban elhibázni. A szerkezetnek is olyannak kellett lenni, mintha kőbe vésték volna az egészet.
Hiszen alapokirat volt. Jelentősége a nemzet történelméhez tartozik.
S Deák mégis elkészitette tizenöt nap alatt.
Kisértse meg ezt a munkát akárki. Nem beszélek arról, hogy hasonló fontos és magasztos művet tud-e más alkotni, maga az anyagi munka óriási.
Ez bizony nem restség, nem lelki lomhaság.
Nem is volt Deák rest, akármiként állitja leveleiben. Több példa is áll rendelkezésünkre. Például követjelentése az 1833–1836-iki országgyülésről. Ez még nagyobb s talán magának Deáknak is még nehezebb munka volt. S bámulatraméltó szorgalommal és buzgósággal ezt is gyorsan szerkesztette.
Deák jellemvonása más s nem a restség. A szereplés után való vágy s a hiuság tulságosan szerény mértéke. Ez vonul végig egész életén, a hogy ezt az életet ismerjük.
S még egy más fontos érzés. A természet szeretete, a természet szépségein való álmodozás.
Kölcsey azt vette észre Deák Antal arczán, hogy abban a férfiuban költő lakik. Kölcseynek igaza volt. Deák Antal csakugyan költő volt s irodalmi alkotásai csakugyan voltak. Leveleiben ugyan kevés költői száguldozást látok, de azért ilyet is látok. A komoly és vidám dévajságnak, melyet az irodalom humornak nevez, ő épen annyira mestere volt, mint a haza bölcse. Sőt még talán jobban is. A természet szépségei a törvényhozás mezejéről őt is mindig vonzották haza. 1826-ik évi november hó 10-éről Deák Ferenczhez e sorokat irja az országgyülésből:
»Itt vagyok tehát ismét Pozsonyban, de elgondolható kedves öcsém, hogy a hol a csendes édes nyugodalmat a görcsös köveken zörgő hintóknak robajja; az eke után halkan ballagó béresnek perdölő füttyét a zsibongó sokaság riasztó lármája, s a kényén legelésző nyájnak vidám kolompolását az orditó harangok durva zugása váltja fel: a falusi magányt kedvelő s ujra ismét a mezei munkához szokott ember minő érzésekre fakadhat? De mit használnak mindezek a poetikai elragadtatások? Elég az, hogy a sors mérte ki nekem ezt a sorsot s ugyan a sors adhat is más sorsot. Ez az én mostani rendeltetésem!«
Költő léleknek minő valódi felsóhajtása ez?
Irt regéket. Nem is hiszem, hogy nem belső barátjának, Kisfaludy Sándornak vagy Berzsenyi Dánielnek példája buzditotta erre. Azt irja 1841-ben sógorának, tartson kéznél 500 forintot is s igy folytatja:
»Pesten levő regéimet ki szeretném nyomtatni, és e végre kellene legalább is, a mint gondolom, 500 forint.«
Hova lettek vajjon e regék, Deák Antal költői alkotásai?
Hogy a költői verses nyelvvel miként tudott bánni Deák Antal: nem tudom. Hogy művei értékesek lehettek: szentül hiszem. Nagy elme, nagy és nemes érzés s a léleknek sok tartalma volt Deák Antalban.
Gyorsan bekövetkező halála miatt a regék kinyomatása elmaradt. Valószinü, hogy halála után Deák Ferencz kezébe kerültek a művek, ő pedig azokat a többi kehidai irattal együtt 1850 után megsemmisitette. Erről a dologról másutt bővebben irok.
Ime egy kis bepillantás Deák Antal lelkébe. Ez a lélek azonban megvolt Deák Ferenczben is. Azt irja barátjának, Wesselényi Miklós bárónak Kehidáról 1839-ik évi junius 27-ről:
»Pozsonyban három nap hosszabb volt, mint itthon hat hét, pedig bizony ott sem volt időnk unatkozni. Most ismét paraszt ember vagyok. Bátyám holnap megy Füredre egy hónapot ott töltendő s én veszem kezembe az eke szarvát. Kerületi ülések helyett a rétre járok, nem a szavazatokat számlálgatom, hanem a kaszásokat; nem üzenetekről, hanem a mezei munka czélszerü elrendeléséről aggódom. Itt nem a rossz válaszok boszantanak, hanem a rossz idő, mely a munkát hátráltatja s ámbár a déltájban tornyosuló felhők, mikor sok széna van renden, gyakran aggodalmat okoznak, ez mégis sokkal kisebb, mint a mit a politikai horizonnak sokszor vészszel teljes felhői bennünk Pozsonyban támasztottak.«
Ezek Deák Ferencz sorai.
Hogy jobban megérthessük, meg kell mondanom, hogy a kehidai és söjtöri uradalmakban fő gazdasági ág volt a juhtenyésztés; – a szénakaszálás tehát a legfontosabb gazdasági munka volt. Kehidán nyári felhőszakadások alkalmával a Zala vize el is szokta iszapolni és hordani a renden levő szénát.
1840-ben az országgyülés főkérdése a szólásszabadság sérelme s Kossuthnak és az ifjaknak bebörtönzése s kiszabaditása volt. E kérdésben viaskodott az alsó tábla a mágnások táblájával oly hosszu időn át. A két tábla üzenetekben – nuncziumokban – beszélt egymással. Erre czéloz Deák az »üzenetek« szóban. »Válaszok« alatt meg a királyi leiratokat érti.
Kitünik e levélből, hogy a haza bölcse, ha Pozsonyból vagy Pestről szabadulhatott, nem feküdt neki az irásolvasásnak, hanem egész nap a réteken, földeken, mezőkön és erdőkben andalgott.
Szerette a természetet. Elmerült a szabad természet szülte ábrándokban.
Ezért irta Lónyaynak, mint föntebb már idéztem, hogy ő falun se irni, se olvasni, se gondolkodni nem akar.
Ő is, más is restségnek, lelki lomhaságnak nevezte részint komolyan, részint dévajul e lelki állapotot.
Pedig nem az volt.
A mezei gazdának, a földes uraságnak őseitől örökölt s gyermekkorától megerősödött szokása volt. A szabad napnak, a szabad szellőnek, a zöld és virágos mezőnek, a szabad természetnek szerelme ez. Álom, ábránd, gyönyörüség, nagy lelkek andalgása, mint a berekben az éneklő madár röpködése.
Deák dolgozott. Gyakran emberi erőt csaknem felülmuló munkát végzett. De csak akkor, ha a hazának szentséges érdeke, ha a közszükség parancsolta. Csak akkor dolgozott, a mikor a munka kötelesség volt. Akkor se a kövérség, se a kényelmesség, se a betegség s az idegek ernyedése, se a természet imádása a munkától vissza nem tartotta.
– – Befejezem munkám e részét.
VIII.
(Oszterhuber József. – A család eredete. – Deák Klára férjhezmenése. – Jótékonyságok. – Oszterhuber tiszti működése. – Miveltsége. – Deák Antal levelezése. – Deák Ferencz levelei. – Oszterhuber tekintélye. – Állásai. – Bölcs volt.)
De el nem válhatok Puszta-Szent-Lászlótól addig, mig Oszterhuber Józsefet s nejét Deák Klárát nyájas olvasómmal röviden meg nem ismertetem.
Mi volt hát az a vonzó erő, mely a haza bölcsét a szeretett rokonok haláláig oly szorosan Puszta-Szent-Lászlóhoz kapcsolta?
Gyönyörü részlet ez Deák Ferencz életében!
De a mily szerény s a mily önérzetes és önérzetében alkut nem ismerő szilárd volt Deák, oly bizonyos az, hogy nem ragaszkodott volna Puszta-Szent-Lászlóhoz annyira, ha ott tökéletes szeretettel, bizalommal és ragaszkodással nem találkozik. Ha annyi örömöt és szivességet nem okozhatott volna rokonainak, mint a mennyit ő nyert tőlük, oly állandó lakója nem lett volna Oszterhuberék urilakának.
Oszterhuber Józsefet, Puszta-Szent-László urát, közelebbről nem ismertem. Alig láttam egyszer-kétszer Balaton-Füreden s talán egyszer Veszprémben. Régen volt. Nagy korkülönbség is volt köztünk, épen ötven év. A véletlen nem hozott össze bennünket s én sokkal kisebb s jelentéktelenebb ember voltam, semmint közelébe törekedhettem volna. Eszembe se jutott.
Ugy rémlik előttem, középtermetü, rövid nyaku, vállas, kövéres férfiu volt. Az orvosok azt mondanák róla: jól táplált. Bizalomkeltő arcz és modor. Ismerőseim, a kik egyuttal jó ismerősei s barátai voltak, mindig nagy tisztelettel nyilatkoztak róla. Jellemének tisztasága, magas értelme s jeles magyar miveltsége ismert volt Zalában, sőt vármegyéjének határain kivül is.
Előkelő, vagyonos család ivadéka. A család eredetileg nem volt ősnemes s talán nem is volt magyar. De nemessége már öt-hat nemzedékre mégis kiterjedt. Ő már a törzsökös nemesség minden társadalmi előnyét élvezte. Dédapja Oszterhuber János nyerte Mária Terézia uralkodásának első évében a nemességet.
A család neve eredetileg Oszterhueber volt. Deák Antal és Deák Ferencz még mindig igy irták leveleik boritékán. De Zalában csak Oszterhubernek ejtette ki mindenki. Igy hivták Ferencz öcscsét is, a ki veszprémi kanonok volt s a kit jól ismertem.
A család a legjelesebb s legtörzsökösebb zalai ivadékokkal házasodott össze már a 18-ik század elején, csaknem kétszáz év előtt. A Gyömörey, Sidó, Sándorffy, Kisfaludy, Tarányi, Forintos, Deák, Hertelendy, Bogyay s más előkelő családok kölcsönös házasodás utján mind rokonok. A Tarányi nevet az Oszterhuber helyébe még 1868-ban vették föl, még Deák sógora életében. A Tarányi-család fiága kihalt. Az utolsók közül való volt Tarányi Anna, Oszterhuber György felesége. Ez volt Deák sógorának öreganyja.
Oszterhuber József, e néven III. József, 1792-ik évi márczius 1-én született. Deák Antal kevés hián épen három évvel volt idősebb, mert ő meg 1789. évi április 15-én született Söjtörön.
Az Oszterhuberek ősi birtokai Légrád és Sümeg körül feküdtek. Hitbizományi kastélyuk és földbirtokuk ma is Sümeg mellett Nyirlakon fekszik. Ezt Deák sógorának öregapja 1762-ben szerezte meg sógorasszonyától, Tarányi Katalintól s annak férjétől. Hajdan Vrancsics vagy a mint Zalában hivták, Verancsics-birtok volt. Puszta-Szent-László utóbbi szerzemény. Ez a Sümeghy-családé volt egykoron. Nagybirtoku, előkelő régi család volt ez, a Deákokkal rokonságban is, de magával, a haza bölcsével is benső bizalmas barátságban. Söjtör ősfészke volt e családnak, de a 18-ik század második felében Deák Ferencz apjának s öregapjának is.
A két Deák-testvér itt született s itt nevelkedett. Különösen Deák Antal itt volt gyermek. Kétségtelen, hogy Oszterhuber Józseffel, mint szegről-végről rokonnal is már jókor megismerkedett s a két gyermek és ifju közt szorosabb barátság is szövődött. Ugy látom kivált levelezésük hangjából, hogy a három évvel idősebb Deák Antal volt kettőjük közt az erősebb, eleintén csak az izom, de később talán az elmebeli tehetség s a tanultság dolgában is. Mintha fölöttevalóságát önkénytelenül s édesen elfogadta volna a fiatalabb Oszterhuber. Birtokban is szomszédosak voltak. Söjtör alig két vagy harmadfél kilométernyire fekszik különben is Puszta-Szent-Lászlóhoz s a Deák-testvérek urbonaki pusztája épen Oszterhuber birtokára dült.
Deák Klára Söjtörön született 1793-ik évi október 28-ikán. A keresztségben Klára Emilia nevet kapott. Keresztszülői szintén rokon családbeliek voltak: Dervarics Mihály és neje Tuboly Terézia. Klára másfél évvel volt fiatalabb, mint férje Oszterhuber József.
Klára nem sietett a férjhezmenéssel. Tiz éves korától kezdve, a mikor édes apja Kehidára költözött, sokkal több időt töltött Kehidán, mint Söjtörön. Ott megismerkedett Csányi Lászlóval, a forradalmi hőssel, miniszterrel és vértanuval. Ábrándos ifjukori vonzalom fejlődött ki a két fiatal között. Gyakran látták egymást. Csány nagyon közel fekszik Kehidához. Csányi azonban 1809-ben elment Napoleon ellen nemesi fölkelőnek, az akkori szójárás szerint inzurgensnek s aztán ott maradt a katonaságnál. A fiatalkori ábrándoknak az állandó s nagy távollét véget vetett.
Azonban ki tudja, mikor? Ki tudja, meddig tartott Klára szivében a merengés és állhatatosság? A Deák-testvérek vérében nagy volt a makacsság. Nemcsak Antalban és Ferenczben, hanem Klárában is. Azonban utóbb mégis Oszterhuber József felesége lett Deák Klára.
Mikor esküdtek meg: nem tudom.
A mult század elején az anyakönyvekbe, kivált Zalának ezen a részein, a házassági egybekeléseket nem igen szokták bevezetni. E helyett a nemességnél a házassági szerződések, az ugynevezett móring-levelek, egyezségek, osztálylevelek, leánynegyedi örökségekről szóló tárgyalások szokták a házassági egybekeléseket megörökiteni.
De csak a napját nem tudom az egybekelésnek. Ugy hiszem az 1821-ik évi deczember hó 20-ika körül volt. Talán e hó 20-tól karácsonyig terjedő négy-öt nap valamelyikén. 1825-ik évi deczember 25-én ir Deák Antal levelet a pozsonyi országgyülésről sógorának s ebben hivatkozik arra, hogy sógora mostanában töltötte be házas életének negyedik évét. A levél, melyben sógora az esküvő napját is megirja, eltünt.
Deák Klára ekkor huszonnyolcz éves hajadon volt, Ferkó öcscse, a haza bölcse pedig tizennyolcz éves ifju. A házasságból gyermek nem maradt, se fiu, se leány. De a házasság azért tökéletes boldog volt harmincznyolcz éven át, Klára urasszony haláláig. Tartós viszály sohase volt a házasfelek közt, összeéreztek s összeértettek mindenben.
Oszterhuber józan, okos és takarékos gazda volt, ügyes és szerencsés birtokszerző.
Mig az urasszony élt, sokat szereztek. Tökéletes jó karba helyezték s gazdag állatsereggel ellátták Puszta-Szent-Lászlót. Tófejen megvették a Lochutné-féle birtokot. Söjtörön megvették a Farkas Ferencz, Simon György s Nunkovich-Tuboly Anna-féle birtokrészeket. Szereztek Boczföldén és Szent-Erzsébeten birtokokat. 1825-ben épitettek Puszta-Szent-Lászlón krumpli- és jégvermeket s ugyanott, mint fönnebb emlitettem, épitették 1833-ban a mai kastélyt. Korábban Magyaródon épitettek gazdasági épületeket s itt 1830-ban tetemes szőlőket alapitottak s ezekhez a szőlővessző nagy részét Olaszországból, Kataniából szerezték be.
Volt már szőlőjük Puszta-Szent-Lászlón is, Magyaródon is, de ezek bora savanyu és olcsó volt. Deák Antal minden szüret alkalmával kigunyolta a szent-lászlói kadarkaszőlőt és sógorának borát torokreszelőnek nevezte. A kehidai bor sokkal jobb és értékesebb volt.
A kehidai bort például akónként 9 váltó forintért vették, a mikor a puszta-szent lászlóit csak 6 forintért. Kehidán az ősi Rakszőlő és Bajorszőlő volt az elterjedt divatos faj, mint Somlyó hegyén, mig Puszta-Szent-Lászlón a Kadarkaszőlő ritkán érett be igazán édesre. Söjtörön is jobb bor termett s azért Oszterhuberék itt is vettek szőlőföldet s alapitottak szőlőt.
Egyik főjövedelmi forrás a gyapju volt. A juhtenyésztésre, rétekre, kaszálókra, szénára, szénás szinekre nagy gondot kellett forditani. S a jó és gondos sógor nemcsak a maga birtokára, hanem sokszor a Deák-testvérekére is buzgón felügyelt.
Deák Antal korán alispán lett s a vármegye közügyei sok idejét fölemésztették. 1825-től 1833 tavaszáig országgyülésen volt Pozsonyban. Ez idő alatt a fiatal Deák Ferencz gazdálkodott Kehidán és Söjtörön. De a két uradalom messze esett egymástól. Több mint 40 kilométernyire. Az utak gyakran átkozottul rosszak voltak. Deák Antal sokszor megkérte sógorát, hogy Söjtörön a közeli szomszédságban nézzen utána a birkának, szénának, pinczének, boroknak. S utána nézett buzgón, hűségesen, még néha Kehidán is, de Söjtörön rendesen.
A bőkezü jótékonyságtól se riadt vissza Oszterhuber. Minden efféle dolgát természetesen nem tudhatom. Rokonait szivesen segitette, ha rászorultak. Deák Antalt és a haza bölcsét gyakran ellátta nagyobb kölcsönökkel is. Mindig volt készen pénze és sógorainak kéretlen szivességgel mindig fölajánlotta pénzét, ha látta, hogy arra szükség van. A Vörösmarty-árvák tőkéjéhez hazafias buzgalommal ő is hozzájárult s Kisfaludy Sándor »bátyánk« balaton-füredi szobrára 1858-ban ő is tetemesen áldozott. Deák Antal mindig »bátyánknak« nevezte a nagy költőt, a mikor sógorának irt róla.
A mult század elején nem voltak biztositó-intézetek hazánkban az elemi csapások ellen. A tűzi veszedelem nagy és borzasztó szerepet játszott a gazdák életében. Az elkeseredett jobbágy, a hűtlen cseléd, a szökött katona, az utonálló, erdőkön járó, ha megneheztelt az uraságra, gyakran felgyujtotta a szineket, csüröket, asztagokat, szénakazlakat. Ha pedig nem volt széna a teleltetésre, elpusztult étlen az állatsereg is. A juhok eldöglöttek vagy egymás szőrét leették s a következő évben nem volt gyapjujövedelem. Miből lehessen épitkezni? Bankok, pénzintézetek, takarékpénztárak se voltak. A vármegyék minden lépten-nyomon folyamodtak a rögtönitélő biróságért. A gyujtogatókra is kiterjedt a rögtönitélet.
Az 1830-ik év őszén valami gonosztévő a szomszédos Csányban lakó Csányi Istvánné szénás pajtáit fölgyujtotta s elégett kevés kivétellel minden szénája. Az özvegy ott állott a tél előtt éhező juhaival széna nélkül.
Mit csináljanak?
Ilyenkor az volt szokás, ha voltak tehetős és jólelkü rokonok: maguk közt felosztották a nyájakat s egy-egy csapatot kiteleltettek. Ha nem volt: pusztulás lett.
A kárvallott özvegy Deák Antalhoz fordult, vele tudatta balsorsát. Deák Antal segitett is, a mennyire tudott. De minden bajából az özvegyet ki nem segithette. Értesitette tehát sógorát is, a távollakót s a távolatyafit, talán nem is atyafit. S az eredmény az lett, hogy a jószivü sógor is átvette kiteleltetésre az özvegynek egy csomó birkáját.
Ezért pedig s általában a szénáért, állati eledelért pénzt kérni vagy elfogadni minden ősi erkölcsnek gyalázatos megcsufolása lett volna. Ha a kárvallott kinált érte valamit, csak abból állt a legszelidebb visszautasitás:
– Mit gondol kegyelmed? Nem vagyok én német. Ha engem ért volna a kár, kegyelmed is csak ugy segitett volna rajtam.
Igy volt a szokás akkor.
Még egy nagy szerzeményt csinált, az utolsót, Oszterhuber a felesége halála alkalmával.
Közös házaséletükben annyi kölcsönt adtak a testvéreknek, hogy a mikor osztoztak, a söjtöri birtok Klára urasszonynak jutott. Pedig itt volt az ősi kastély, itt volt a haza bölcsének szülőfölde. Ez inkább Deák Ferenczet illette volna, mint Kehida. Többet is ért, mint az egész Deák-örökség egyharmada.
De azért Söjtört kapta meg Klára, mert ez Puszta-Szent-Lászlóval összeesett, tehát férjének kezére volt.
Azonban végrendelete ugy szólt, hogy halála után birtokainak férje, Oszterhuber József, legyen a haszonélvezője, az ő halála után pedig szálljon az Deák Ferenczre.
Másutt részletesen elbeszéltem ez ügy történetét. Szép és megható történet ez. Deáktól aztán sógora egy-két év mulva akarva, nem akarva, megvette Söjtört százezer korona vételárért. Mindjárt ki se fizette a vétel árát, de Deák Ferencz volt a hitelezője. Évek mulva elintézték a kiegyenlitést benső rokoni szeretettel.
Mint jó birtoku nemes, mint hazájának és vármegyéjének hű fia, ő is viselt tisztséget, ő is fáradozott a közügyekben munkabiró egész életén keresztül.
Korán táblabiróvá lett. 1825-ben már, mint Deák Antal leveleiből látom, bejárt a sedriákra vagyis a birósági és hatósági ülésekre. Zala-Egerszeg volt a vármegye központja, oda Puszta-Szent-László nincs is nagyon messze, bizony Oszterhuber szorgalmas táblabiró volt.
Sajátságos tisztség volt a táblabiróság. Fizetéssel nem járt, de munkával igen is járt. És erkölcsi és politikai felelősséggel. Kivált oly férfiaknál, mint a Deák-testvérek és sógoruk, a kik a közügyekhez igazán értenek s azokat igazán szivükön viselik.
Oszterhuber évszakonkint heteket töltött Egerszegen tiszti dolgaiban. Magának, kocsisának, lovainak ellátásáról természetesen maga gondoskodott. De azért henye vagy távolmaradó sohasem volt. Alispán előtt, közgyülés előtt soha nem mentegetődzött egészséggel, betegséggel, kárvallással, otthon való sok munkával. A közügyet szolgálni tisztség is, kötelesség is. Még pedig nemes kötelesség. Nobile officium, mint a nemesi világban mondták. Mivelhogy anyagi haszon nem járt vele.
Más lélek, más gondolkodás, más emberek, más intézmények, mint most. Egészen más világ, mint a mai.
Nagy tekintélye volt.
S bizony nem vagyona alapitotta meg tekintélyét, hanem nagy értelmisége, nagy tudása és erkölcsi fensége.
Ujságot mondok irodalmunk számára. Eddig nemzetünk köztudata Puszta-Szent-László urában csak egy jó birtoku vidéki nemest, csak közönséges megyei táblabirót látott, a milyen kétezer volt az országban. A ki hirnévre csak azzal tett szert, hogy Deák Ferencznek volt sógora s a haza bölcse 1855-től kezdve nála töltötte a nyarakat.
Nem ugy van. Oszterhuber kiváló egyéniség volt minden tekintetben. A mult század összes politikai törekvéseit, a fejlődés és felvilágosodás minden irányát, országos közférfiaink minden érzését és gondolkozását jól ismerte. Magasabb felfogása és érzése ugyanabból a forrásból származott és táplálkozott, a melyből Deák Antalé s Deák Ferenczé. Együtt érzett hazánk legjobb s legnagyobb fiaival. Szilárd volt a szabadelvü haladás követelésében és támogatásában, mint a Deákok. Olvasta ezek olvasmányait. Együtt lelkesült, együtt ábrándozott Túl a Duna nagyjaival, a Kisfaludyakkal, Berzsenyivel, Vörösmartyval. Neki is oly benső barátjai voltak ezek, mint Deák Antalnak és Ferencznek. Nagy gazdasága, egyéni természete és bámulatos szerénysége visszatartották ugyan attól, hogy országos szerepre vállalkozzék, de ezzel csak országunk vesztett igen sokat.
Tekintélyét azonban nagyban emelte a két Deák-testvérrel való állandó családi érintkezése. De ez se volt se véletlen, se külsőséges dolog.
A két Deák-testvér 1825-től 1869-ig nagy dolgokban semmit se tett és semmit se gondolt, hogy előbb Oszterhuberrel ne közölte volna szándékát és gondolatát s az ő tanácsát ki nem kérte s meg nem hallgatta volna.
Nem azt mondom én ezzel, hogy Oszterhuber nagyobb vagy bölcsebb, vagy élesebb itéletü volt, mint a Deákok. Csak azt mondom, hogy ezek ő nála nélkül se családi, se gazdasági, se országos, se megyei ügyekben semmit nem határoztak. Hogy bizalmuk és ragaszkodásuk sok oka közt melyik volt a legerősebb, nem kutatom. Az atyafiságos érzelem, a megszokás, a kölcsönös szeretet, a gyakori együttlét, a tiszta és művelt elméjében s nemes önzetlenségében való bizakodás, ime ezek tették a Deák testvéreket oly bizalmassá és ragaszkodóvá.
Oszterhuber bizony méltó volt hozzájuk. Három fenséges alak együtt ez a három férfi s én nem tudom, Klára urasszony nem volt-e a negyedik az ő finom női eszével s nemes és csalhatatlan tapintatával. Hiszen mégis ő volt a valóságos középpont ebben a puszta-szent-lászlói társaságban. Igy érezte, igy mondta, igy irta ezt maga Deák Ferencz.
Igaz az, hazánk története s Deák szerepe ugy alakult, hogy ma Deák neve és dicsősége vet fényt erre a társaságra s ez a fény oly ragyogó, ugy megtéveszti a látást, hogy benne és mellette Deák Antalt, Deák Klárát és Oszterhuber Józsefet alig vesszük észre. Vagy csak annyiban, a mennyiben ők is a haza bölcsének környezetéhez tartoztak.
De én Deák egyéniségét ismertetem s én az egész igazságot fel akarom állitani. A történelmi igazság csak körvonalakból áll, néha eltorzitvák e körvonalak is. A történelmi igazság, minél messzebb vagyunk a történet idejétől és szinhelyétől, annál magasabb bércztetőre száll föl előttünk köddel, föllegekkel, idegen ragyogásokkal körülvéve. Kevés történelmi igazság ép, legtöbbje csonka, csaknem valamennyi üres nagy részben. Én rá akarok arra mutatni, miként fejlődött Deák lelke s mi szerepe volt ebben a puszta-szent-lászlói társaság tagjainak.
A mikor Deák Antal alispán lett s a mikor 1825-ben követté lett, előre megtárgyalta e kérdéseket Klári hugával s ennek férjével.
– Mondd el vélekedésedet, sógor, de alugyál rá előbb s igazán mondd el. Tudod, hogy én itthon szeretnék maradni, a hiuság vásárát utálom, a tolongásban résztvenni semmi kedvem.
Oszterhuber biztatta rá, vállalja el a követséget. A haza java s a vármegye becsülete kivánja ezt.
Deák Antal elvállalta s a mint Pozsonyba ért, rögtön belekapott levelei megirásába sógorához.
1833-ik évi áprilisig volt követ Deák Antal, három országgyülésen át. Sógorához intézett levelei közül megmaradt talán hetven darab. Alig egy-kettő hijával tartalmas és hosszu levelek.
Rendszeresen követik egymást. Minden tiz-tizenöt napban készül egy-egy. Az 1832-ik évi országgyülésen minden héten. A vasárnapot arra szánja Deák Antal, hogy levelet irjon sógorának.
Közli vele az elmult hétnek történetét.
Megirja a kérdéseket, intézkedéseket, tanácskozásokat, melyek ott folynak az országgyülésen.
Mulatságok, udvari hirek, közpletykák, európai mozgalmak mind megörökitvék a levelekben. Hol hosszan, hol röviden, de pontosan.
Nincs gondolata, nincs érzése Deák Antalnak, melyet föl nem tárna barátja és sógora előtt.
Sürgeti a választ minden levelére. Tanácsot, utbaigazitást, tájékozódást kér. Vagy megnyugtatást. Kétségei vannak minden nagy lelke daczára is mindaddig, mig sógora azt nem irja vagy azt nem mondja neki:
– Ugy van jól, kedves sógorom, a hogy’ cselekedtél.
Deák Antal 1825-ben s a következő években nem »Ferkó« öcscsével közli az országos dolgokat, hanem Oszterhuberrel.
Igaz, hogy »Ferkó« öcscse még fiatal ember. Huszonkét-huszonhárom éves. Vele csak gazdasági leveleket vált. De az is igaz, hogy már akkor is mindig arra kéri sógorát, hogy hozzá intézett leveleit mutassa meg »Ferkó« öcscsének is. S ez természetes.
– Hadd tanuljon a gyerek!
S a miként Deák Antal, ép ugy cselekedett Deák Ferencz is.
Az 1833-ik év április 15-én választotta meg Zala vármegye generális gyülése Deák Ferenczet követnek. A gyülésen kevesen voltak. A főispáni helytartó, gróf Batthyányi se ment haza Pozsonyból a gyülésre. Maga Deák Antal is Pozsonyban maradt. A gyülés lelke Oszterhuber József volt. A választás simán ment s egyhangulag. Se ellenjelölt nem volt, se korteskedés. Különben Deák Ferencz nem is fogadta volna el se a jelölést, se a választást. Nem volt kedve és szándéka törvényhozóvá lenni.
Miért nem volt?
E kérdés felderitését máskorra hagyom.
Szent-György napjára ért Pozsonyba. Addig még dolga volt otthon a gazdaságban is. De az alispánságot, az iratokat, pénzeket, letéteményeket is át kellett adnia utódjának. Antal bátyja megvárta Pozsonyban, hogy a törvényhozási ügyek titkaiba bevezesse s barátainak bemutassa. Csak azután ment haza, hogy soha többé Pozsony városát ne lássa.
A levelezést sógorával csak ugy folytatta a haza bölcse, mint bátyja. 1833-ik április végétől 1843-ig, több mint tiz éven keresztül legalább négyszáz levelet irt – hosszabbat, rövidebbet – sógorának Pozsonyból és Pestről.
Hol vannak e levelek? Hol vannak a Deák lelkének mélységéből jövő ama bizalmas megnyilatkozások, melyek talán csak Oszterhuberhez s az édes jó Klára urasszonyhoz juthattak el?
Ráth Mór gyüjteménye csak 16 levelet közöl. A legkorábbi is ezek közül 1848. évi márczius 28-ról szól s a legutolsó 1861. évi deczember 1-ről. Tehát az 1833-tól 1848-ig terjedő idő e gyüjteményben üres. Üres a korábbi idő is s a későbbi közlemény se teljes.
Ebből az időből, ugymint 1833-tól 1848-ig biztos helyen, de magánkézben tudok – ugy emlékszem – 17 darabot. Köztük történetirói fontossággal birókat. De irodalmilag mind fontos természetesen, a mi Deák tolla alól jött ki. Ezeket – hitem szerint – egykor látni, olvasni fogja a nemzet.
Az én birtokomban is nagy csomó levél van, melyet Deák Ferencz a sógorához intézett, de ezek is a mult század ötvenes-hatvanas éveiből valók.
Sok levelet irt Deák 1842-ig Antal bátyjához. Ezek valószinüleg mind elvesztek. Ezeket Deák, mint emlitettem már, megsemmisitette.
De visszatérek oda, hogy Oszterhuber az ország minden nyilvános és minden titkos dolgáról értesült rendszeresen, rövid időszakonkint, lehet mondani, hetenkint. S a kik értesitették, nem kisebb emberek voltak, mint Deák Antal és Deák Ferencz. A kik eljutottak minden titokhoz s a kiknek minden szava igaz volt.
Ime, ez az ok, a mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oszterhuber tekintélye ott a vármegyében igen magasra emelkedjék.
Hisz oly ember volt, a ki puszta-szent-lászlói magányában is együtt élt, sőt mondhatni együtt dolgozott az országgyülésekkel s azok férfiaival.
Tudott mindent. Tökéletes értesülése volt mindenről. Még a külviszonyokról, még a gabona-, bor- és gyapjuárak emelkedésének és sülyedésének biztos vagy legalább valószinü körülményeiről is.
Akkor nem volt tőzsde hazánkban. Kezdetleges hirlapjaink az értékviszonyok változásairól nem hoztak tőzsdei és kereskedelmi tudósitásokat. E viszonyokról Bécs és Pozsony magasabb kereskedelmi körei voltak csupán jól értesülve. De ezek iránt mind a két Deák érdeklődött. Ők is nagybirtokosok és gazdák voltak. De érdeklődtek azért is, hogy sógorukat mindig jó értesültségben tarthassák. Leveleikben erre nézve minden fontos adat, mely most vagy közel jövőben változást jelent, ott volt világosan.
Már most képzeljünk egy falusi embert. Ott ül isten háta mögötti birtokán Göcsejben, a Valiczka-patak völgyében, a hová út is alig vezet. Gazdálkodik és pipáz serényen s a külső látszat szerint egyebet nem is csinál.
De mindent tud, mint a kormányzó miniszterek s a potentátok. Annyit tud, mint a legelső törvényhozók, hiszen Deák Ferencztől nyeri értesülését. Jönnek hozzá rokonok, jó barátok, látogatók, vármegye kormányzói. Száz közkérdés merül fel a társalgás folyamában. S a házigazda minden kérdésre tökéletes feleletet nyujt. Még a politika kérdéseire is jobbat és biztosabbat, mint akár a főispán, akár a püspök, akár a megyei mágnás urak. Adások, vevések, árhullámzások dolgában is teljesen tájékozott. Még az Eszterházy herczeg főtisztjei is, ha valamit biztosan akarnak tudni, hozzá folyamodnak.
Vajjon nem természetes-e, nem szükségképen való tünet-e, hogy az ily férfiunak egyéni és társadalmi tekintélye napról-napra nől s végül igen magasra emelkedik?
Ez volt Oszterhuber helyzete. A kinek segitségére nemcsak értesültségének külső szerencséje szolgált, hanem magas értelmisége s tudományos műveltsége is, hogy megtámadhatlan fényes jelleméről, nagy vagyonáról s nagy családi összeköttetéseiről ne is szóljunk.
De a tekintélynek aztán meg voltak következései.
Hajdan állami s egyuttal társadalmi intézmény volt az osztoztató biróság. Elhalt a birtokos nemes ember. Sokféle érték, sok örökös és sok adósság maradt utána. Kiegyezni, megosztozni nem tudnak. Ha pedig birósághoz mennek, mindenki kimulik ez árnyékvilágból, a mikorra a pörnek vége lesz. De egyuttal vége lesz, akkorra minden örökségnek s minden vagyonnak is. Igazság van, de vagyon nincs, csak koldusbot a maradék sorsa.
Hogy ennek elejét vegyék, azért alkotta a törvény az osztoztató biróságot. Maguk a felek választották ismerőseik köréből a birákat, a birák elnöküket, összeült a biróság s egy-két ülésben megcsinálta az osztályt.
Nagyon gyorsan. Csak egy jó ebédbe került a biráskodás. Mindjárt tudta mindenki, mi lesz az öröksége.
Oszterhubert ily osztoztató birónak s birósági elnöknek akarta mindenki. Annyi dolga volt efféle néha, mint akármelyik tisztviselőnek. Elintézni pedig el kellett, mert csupán bizalom és tisztesség volt a fizetés.
Voltak a vármegyének nagy ügyei, nagy tőkéi, nagy alapitványai, a melyeket kezelni kellett. A nemesi fölkelő pénztár, az Inkey-alapitvány, a Kelemen-alapitvány, az árvák pénztára, az árvaügyek, a hadi és házi pénztárak s effélék. Rendesen kezelték őket, de egyszer-másszor mindegyiknél akadt valami zavarodás. A közbizalom rendesen Oszterhuber Józsefet szólitotta ki ilyenkor magányából, vegye kezébe az ügyet s igazitsa el gyökeresen. S ha már élére állt egyszer, nyakában hagyták a tisztséget. Vesződjék vele. Magános ember, csak felesége, semmi gyermeke, elég vagyona.
Soha semmiféle köztisztségre nem vágyakozott Oszterhuber, hanem azért ifju korától kezdve a táblabiróságon kivül is mindig volt munkával és áldozattal járó két-háromféle tisztsége.
Végre 1848-ban nem térhetett ki az igazi tisztség elől s a vármegye alispánná választotta. Zivataros idők voltak, minden oszlopos ember képviselővé, miniszterré, kormánybiztossá vagy katonává lett a vármegyéből, a vármegye élére erős lélek, tiszta kéz kellett. Igy lett alispánná.
Az önkényuralom kezdetével azután visszavonulhatott végkép puszta-szent-lászlói magányába. Öregedett is már. Forradalom után két évre már elmult hatvan éves. Angyallelkü áldott felesége is gyakran betegeskedett, 1859-ben meg is halt. Végre az 1869-ik év elején 77 éves korában ő is őseihez tért. A jeles férfiu halálát, a haza bölcsének legjobb barátját s első és örökös bizalmasát, mikor meghalt, alig vették észre a hirlapok. Nyakig voltunk bent akkor a politikában és a pártoskodásban, országgyülési választásra készülődtünk, senki se állította össze jótékony és dicső életének történetét.
Szilaj vére daczára igazi bölcs volt. Talán még annál is több: igazi okos ember volt.
Boldog családi élete, mindig rendben levő s folyton gyarapodó gazdasága mind azt bizonyitják. De legjobban bizonyitja, hogy oly férfiut, mint Deák Antal, s oly férfiut, mint Deák Ferencz, állandóan magához tudott bilincselni. Igaz, nagy érdeme van ebben Klára urasszonynak, talán nagyobb, mint neki, de az ő érdeme is igen nagy. Az ő bölcsesége nélkül mindez nem történhetett.
Szerette a nyilt házat s a vendégszeretetnek mintaképe volt. Nagyon ritkán volt háza vendég nélkül s a vendégek nemcsak az ő s nemcsak neje vérrokonai voltak. Otthon érezte nála magát mindenki, mintha édes apja házánál volna. De érdemében itt is osztozik felesége.
Szemes, ügyes, jó gazda volt magának is, nemcsak a vármegye jóllétének emelésére. Intézkedései talpraesettek. Aranynyá vált kezében minden.
Lobbanékony természetü, hirtelen haragu. Áldott neje azért a ház körül alig engedett valami tennivalót neki. Maga végzett el mindent. A külső gazdaságba, majorokba, pusztákra, szőlőkbe nem kisérhette mindig. De haragja pillanatnyi volt. Szivének nemessége s elméjének ereje rögtön urrá lett lelkében.
Későn kelt.
Deák Antal sokszor évődik fölötte is, vele is, hogy a reggeli órákat ágyban tölti vidám »pöfékelés« és olvasás közben. De a mint kilencz és tiz óra közt fölkelt, nyomban gazdasága után látott. Az ebéd és vacsora utáni időt szánta irásra, olvasásra.
Epicurus iskolájából való. A csendes vidámságu, nyugodt élet az, a mely jó étel, jó ital és jó barátok mellett megérdemli az élet nevet. E nélkül sinlődés a világ. Kutyának való, nem becsületes embernek.
Ez volt elve. S hű volt hozzá haláláig. A két Deák-testvér, maga a haza bölcse is, sokat tanult tőle.
IX.
(Kölcsönös levelezések. – A levelek hangja. – A királyi tanácsosság. – Deák Klára gyerekkora. – Deák Ferencz születésének hagyományai. – Burokban született. – A csecsemőt meglepik a férgek. – Klára magasabb és nemesebb miveltsége. – Klára után pusztán marad a kehidai kastély. – Deák Antal és Ferencz visszavágynak Klára közelébe. – Antal gondoskodik Klára urasszony piperéiről. – A „kis Ferkó“. – Oszterhuber és a veszprémi káptalan.)
Minő édes és bizalmas viszony állott fenn a puszta-szent-lászlói társaság tagjai közt: erre nézve idéznem kell valamit a Deák-testvérek leveleiből.
Deák Antal azt irja Oszterhuber Józsefnek 1825. évi október 17-iki levelében, hogy csak bőven egye a retket.
Azt hitte Deák Antal s nem is minden ok nélkül, hogy a retek különösen egészséges ennivaló hizodalmas embernek. Megtölti a gyomrot s az ember azután nem lesz nagyevő. Szörnyeteggé nem hizik. A retek hatása üditő s elvégre mégis csak viz. Napkeleti emberek nagyon szeretik s bár soványan, de erőben maradnak és sokáig élnek.
1830 november 4-én Pozsonyban kelt levelében szemére hányja Deák Antal, hogy neki nem ir eléggé sürün és szaporán. Ennek oka »a restségnél egyéb nem lesz, ezt pedig egy olyan emberről, ki reggel 9 óráig a meleg ágyban is szeret pöfékelni s délután is a falnak dült háttal szembehunyva Morpheusnak áldozni, föltenni nem is bátorkodom. Aludjál tehát kedves sógor csendesen, de keveset. Nehogy a véred megsürüdvén, egyébiránt is neki kerekesedett zömökös tested a dominus Gutát édesitse magához«.
Vidám évődés ez. Féltette sógorát a gutaütéstől.
Sógora gyakran, ha a levélirásban késlekedett, azzal mentette magát, hogy a vidéken nincs ujság, nincs miről irnia. Deák azt feleli erre Pozsonyban 1826 junius 19-én kelt levelében:
»Ha mást nem tudsz is irni, ird meg azt, hogy feleségednek hány csirkéje van s hány ludtojás maradt zápon? Ugyebár diaetális kérdés s legislatori kötelesség ezt tudni? Vale!«
Az 1827-iki farsangra vonatkozva ezt irja Deák Antal 1826 deczember 25-iki levelében:
»Neked pedig sógor azt kivánom, hogy egészséges légy, birkáid jól teleljenek, a szénád meg ne fogyjon és erszényed mindig domborodva maradjon. A farsangot töltsétek vigan s ha netalán vigabban töltenétek, mint én, emlékezzetek meg felőlem is«.
Deák Antal levelei hosszuak. Bő tudósitások vannak a levelekben az országgyülési dolgokról. Erre való igéretét igy indokolja 1826. évi május 1-én Pozsonyból küldött levelében:
»Megengedsz, kedves sógor, hogy ily mellékes dolgokkal terhelem levelemet s ezzel erszényeden is nagyobb sebet vágok; de tudom, hogy olyan ember vagy, ki az igazi hazafiui lelket nem az egyes követeknek heves kikeléseikből vagy azoknak egymás ellen, sőt sokszor az udvar ellen is ok nélkül nyakaskodó indulatoskodásaikból, hanem a fontos tanácskozásoknak okos előadásából s a vitatásoknak a haza javára czélzó rezultátumából nézed… Azért föltettem magamban, ha csak időm engedi s neked alkalmatlanságodra nem szolgál, a mit csak érdemesnek látok, mindent tudtodra adok. Arra kérlek egyedül, hogy Ferkó öcsémmel is az ilyen diétai észrevételeket és vélekedéseket közöld«.
Az erszényen való sebvágást, mely a levélben érintve van, tudni kell.
Abban az időben a Valiczka völgyén nem volt postahivatal. Nem volt Söjtörön se, pedig az nagy falu volt, előkelő uri és mágnás családokkal, sok zsidóval. Hanem volt posta a csatorna völgyén, melytől uttalan hegyláncz és erdőség választotta el Puszta-Szent-Lászlót. De a posta nem hordta szét a levelet. A kinek levelezése volt, a ki levelet várt, az maga küldött naponként vagy időszakonként a postára. A posta Hahóton volt. Söjtörnek kerülve, hegyeken, szőlőkön, mezőkön át lehetett odajutni. Gyalog embernek egész napba került, mig hazatérhetett a levéllel. Hát télen, zimankós, fergeteges időben? Bizony a levélért járót a farkas is megehette.
Ez került hát pénzbe Oszterhuber Józsefnek. A ki különben a levelekért nem sajnálta a pénzt.
Igazán jó hazafi volt, a milyennek lennie kellett. Olyan volt, a milyennek Deák irja. Mérsékelt gondolkozásu, de az udvarral szemben bátor és kitartó és egész magyar s a haladás kérdéseiben szabadelvü s a főrendek, a nagyméltóságok, a hatalmasok előtt nem görnyedező.
Olyan, mint a két Deák-testvér.
Semmit se ad a czimekre, kitüntetésekre, udvari kegyekre.
Deák Antalt meg se kérdezték, csak kinevezték 1830. évi szeptember elején királyi tanácsosnak. Consiliarius Regius! Nagy szó volt ez akkor, nem ugy mint most. A királyi tanácsosok, udvari tanácsosok, asztalnokok, kamarások, kegyelmes urak nem hemzsegtek, nem őgyelegtek ugy uton-utfélen, mint most. A köznemesnek akármekkora birtoka vagy tisztsége volt a vármegyében, ha kormányzó-alispán volt is, legmagasabb czime csak a »tekintetes« ur volt. A »nagyságos« czim csak a királyi tábla biráinak s a helytartótanács előadóinak volt czime s a megyei urnők is hiába reménykedtek ez után. Az igaz, hogy nem is reménykedtek.
Négyen kapták meg egyszerre a kitüntetést. Tökölyi csanádi alispán, Bittó aradi alispán, Fodor borsodi alispán és Deák Antal zalai alispán. Mind követ s természetesen mind elfogadta a kitüntetést.
Deák Antal is tünődött. Sorba szedte azokat az érveket, melyek miatt el kell fogadni és ismét azokat, melyek miatt még se fogadhatja el.
Szép levelet ir erről. E levele egyik pontjában igy dévajkodik sógorával:
»Mérő serpenyőbe raktam tehát két ellenkező okaimat és hogy az a tányér, melyben a Tanácsosi titulust elfogadható okok állottak, hovahamarább leszálljon és amazokat felrántsa, még Zuwagnak hozzá dobtam arra való büszkélkedésemet, hogy a mikor majd tőled levelet fogok kapni, azon a Magnificus titulus rajta lesz«.
Oszterhuber nagyon melegen helyeselte, hogy Deák Antal e rátukmált udvari czimet és kitüntetést el nem fogadta. Azt irta egyebek közt, mint sógora is:
»Nem az eke körül járkáló mezei gazdának való a Consiliariusi Titulus. Tartsák meg maguknak azok, a kik abban dicsőséget keresni tudnak, bárha a közönség előtt nem lelnek is«. Erről egyébiránt másutt a kornak megismertetése végett többet irok.
Oszterhuber gyakorlati, de egyuttal nemes lelkét s egész egyéniségét igy jellemzi Deák Antal 1830 szeptember 27-én kelt pozsonyi levelében:
»Kedves Sógorom Józsi!«
»A midőn te ekéid által hasitott barázdáin földednek – fürjezésre ballagva – használod a Természet örömeit, kellemeit s a midőn szived csendes nyugalmával számlálod a jövő életre szánt gabonamagvaknak jól szántott telkeidbe való eltakaritását: akkor hiszem, csak az előtted forgó tárgyaknak elmélkedésébe merülvén, nem terjeszkedik vágyad a lármás városi vigságok özönére. Boldog neked az a kör, melynek kebelében csöndesen, de elégedve élheted a jelennek hasznait s ugyan csöndesen és teljes megelégedéssel készitheted a jövendőnek tápláló gyümölcseit. Igy, a midőn andalogsz hasznaidon s nem foglalják elmédet más dolgok felől való elmélkedések, egyedül magadnak élni láttatol csak s azon hazafiui szent érzés, melyet kebledben buzogni ismerék, tompulna és elhalna egészen, ha mezei gazdaságodnak munkái közben a haza dolgai is mint Magyart és Polgárt s mind a két tekintetben igazi Hazafit nem érdekelnének«.
»Add ki tehát cselédeidnek a holnapi munkatételre hasznos rendeléseidet, gyujts pipára s olvass valamit ezen soraimban azok felől is, melyeket mi itt a Haza javára ügyelve mivelünk s habár műveink hasznos gyümölcseit nem a legbővebb aratási reménynyel képzeljük is hirdetni, de a szántás és vetés munkáival egyes erőnket és szorgalmunkat készitjük szinte a jövendő gyümölcsözésére«.
Im a hang, mely köztük uralkodott. A tiszteletnek, a kölcsönös mély szeretetnek s a teljes bizalomnak hangja. Vajjon nem Klára urasszony idézte-e ezt elő, az egyiknek felesége s a másik kettőnek testvérje.
Vizsgáljuk csak meg az urasszony történetét. Adataink gyérek. Elmult száztiz éve, a mikor született s negyvenöt éve, a mikor meghalt. Kevesen élnek már, a kik tökéletesen ismerték, ifju korából már egyetlen kortársa sincs. Életének fontosabb eseményeit nem jegyezte föl senki. Mint hű feleségnek s derék falusi nemes urnőnek valósággal nem is volt története. Élt, érzett, munkálkodott s boldoggá tette azokat, a kik közelében voltak. Igazi fájdalmat csak halálával tudott okozni.
Én nem ismertem.
De Antal és Ferencz bátyja és testvérje száz meg száz levélben emlékezik róla. Hagyomány is szól fiatal leánykoráról. Néhány nemes cselekményét is ismerjük. Az emlékezésekből, a hagyományból s cselekményeiből jellemének főbb vonásait mégis össze lehet állitani.
Igazán megérdemli.
Deák Antal ezt irja egyik levelében: vérével is megváltaná, hogy egészséges legyen s boldog legyen.
Deák Ferencz pedig azt irja, a mint idéztem már, egyik 1854-iki levelében sógorának:
»Az istenre kérem, vigyázzon magára s óvakodjon a meghüléstől, ne felejtse, hogy az ő élete… nékem oly igen szükséges. Hiszen én annyira egyedül állok a világon«.
A kihez a haza bölcse igy szólt, ez a határtalan és nyugodt elméjü férfiu: annak a nőnek kiválónak kellett lenni.
Testvérek közt a szeretet mindennapos tünet. Még az önfeláldozásig fokozódó szeretet is gyakori. Oly szeretet azonban, mely a csecsemő kortól kezdve hosszu életen át a halálig tartson, mely mindig egyenlő gyöngéd és mély legyen s melyet pillanatra se zavarjon meg semmi házi, vagyoni vagy érzelmi viszontagság: csakugyan ritka.
Ily testvéri szeretet volt Deák Klára és Deák Ferencz között. Igazán fenséges tünemény. S akkora érdeme van ebben Klárának, a mekkora Ferencznek.
Deák Ferenczről az a hagyomány élt egykor, hogy burokban született.
A közszólás az oly ifjuról vagy férfiról, a kinek különös tehetsége vagy különös szerencséje van, szokta mondani: »burokban született«.
A burok, melyben a magzat van, élettani és orvostani szó. Néha a magzat csakugyan ugy jön a világra, hogy méltán mondják rá: burokban született.
Deák Ferencz születése azonban nem volt rendes. Édes anyjának vajudása vele kínos volt. A hagyomány szerint a vajudás ideje alatt gyakran féltek attól, hogy vagy az anya, vagy a gyermek, vagy mindkettő meghal.
Idősb Deák Ferencz nagyon szerette ifju feleségét, akkor már hat gyermeknek s köztük három élőgyermeknek anyját. Csaknem eszelősen kiabálta a kétségbeesés pillanataiban:
– Csak az anyát mentsétek meg!
A bábák tehetetlenek voltak. De épen jókor jött Bucsu-Szent-László-Egyházáról a kolduló ferenczrendi barát, az óriás termetü Róbert atya, megértette, mi a baj a söjtöri kastélyban, rohant oda, a sok sápitozó asszonynépet szétturta s orvosi segitséget nyujtott a szülésnél.
Az anya meghalt, a gyermek megmaradt.
De az anyaméhnek valami foszlányai voltak rajta. Ezt nem felejtették el. A mikor pedig husz-huszonöt év mulva Deák Ferencz oly csodálatos tehetségü ifjuvá vált, a mikor az egész vármegyében s később az egész országban is oly hiressé lett: még születésének esetleges körülményeit is kezdték emlegetni.
Ráfogták, hogy burokban született. A mi különben, meglehet, igaz is volt.
A kis Klári akkor épen otthon volt. Tiz éves volt épen. Az idősebb leány Jozéfa volt. Ez több, mint harmadfél évvel volt korosabb. Ez már nevelőbe volt a pozsonyi szüzek zárdájában. Csak mellékesen jegyzem meg, korán is férjhez ment nemes-kéri Kiss Józsefhez. Már 1814-ben leánya született, Nedeczky Pista barátom édes anyja.
A kis Klárit mintha a gondviselés már akkor arra szánta volna, hogy ő legyen a kis Ferkónak, a haza bölcsének második édes anyja, nevelője, ápolója, dajkája.
Azonban a kis Ferkó ekkor nem sokáig maradt otthon. A mint alkalmas szoptatós dajkája akadt, a zala-tárnoki rokonok elvitték magukhoz.
Idősb Deák Ferencznek, a ki a haza bölcsének apja volt, fiatalabb testvérje, Deák József, Zala-Tárnokon lakott. A tárnoki birtok volt az ősi Deák-birtok. Ott van az igazi ősi Deák-kastély. Osztálykor idősb Deák Ferencz az anyai birtokot kapta, Söjtört és Kehidát, Deák József pedig az apai birtokot, Tárnokot. Természetesen mindegyik főosztályrészhez nagyszámu részbirtokok is tartoztak más falvakban és pusztákban.
Idősb Deák Ferenczet nem lehetett vigasztalni. Feleségét elveszitette, fájdalma határtalan volt. A kis ujszülöttnek gondozására se volt eléggé képes. József öcscse gyöngéd testvéri szeretettel ajánlotta föl az ujszülött számára az ő házát s az ő családjának szeretetét. Volt felesége, volt már négy élő kis gyermeke – lett még azután kétannyi is – ő nála egy kis gyermekkel több vagy kevesebb, meg se látszik.
Igy került a kis Ferkó Tárnokra.
S most egy másik hagyományra kell ráutalnom.
Sok bölcső és czifra bölcső bizony nem volt akkor még sok uri házban se. Ezüstből, aranyból, selyemből, tafotából nem csinálták falun a bölcsőt.
A kis Ferkónak is nagyon egyszerü volt a bölcsője. Csak amolyan czigányvájta teknő.
Nyárfát, jegenyefát szoknak a czigányok kidönteni és feldolgozni. Vájnak belőle vájut vagy válut, medenczét, sütő- és mosóteknőt, még pedig kicsinyt és nagyot s vájtak belőle bölcsőt is.
A czigányvájta teknő különösen jó bölcsőnek. Hogy lába legyen, arra semmi szükség. Kicsiny is, könnyü is, a csecsemőt bele lehet pólyázni és kötözni. A dajka könnyen felölelheti a bölcsőt. De akár ágyra, padra, asztalra vagy a földre teszi: mindenütt könnyen hintálhatja. Alszik benne az egészséges csecsemő, mint a kősó.
Csakhogy a kis Ferkó porontynak gondatlan volt a dajkája.
A mint egyszer Klári átmegy Tárnokra, hogy az ő kis öcscsét meglátogassa, megcsókolgassa, hát csak látja ám, hogy a kis gyermek piros, pufók, egészséges ugyan, de tele van féreggel. Hurczolták a bölcsőt erre-arra s kézen-közön, paraszt-gyerekek, cselédgyerekek közt megkapta a férget. Maga is, ruhácskája is. S ugy elszaporodott a sok féreg: csak ugy nyüzsgött, mikor Klári észrevette.
Nosza nyomban eltörött a mécses cserép!
Sirt-ritt Klári, a hogy tudott. Vette ki nyomban a kis Ferkót a czigánybölcsőből és nyirta, mosta, tisztogatta, a mig csak mindenféle féregtől meg nem szabaditotta. Sőt kijelentette, hogy többé nem is ereszti szeme elől, majd ő hazaviszi, fölneveli, embert csinál belőle.
Mi lett vége a zürzavarnak, ki tudná azt most már? Száz év mult el azóta s mindenki örök álmát aluszsza, a ki az esetnek tanuja volt. Jozéfa nénjét 1810 körül mint menyasszonyt elvitték a kehidai kastélyból, azóta a kastélyt is, konyhát és baromfi udvart is s a kis Ferkó nevelését is egyedül Klára vezette. Az ő gondos szeme, fáradhatlan buzgalma és édes gyöngéd szeretete viselte gondját Deák Antalnak is, Deák Ferencznek is.
Bizony halálig tartó igaz jó testvéri viszonynak kellett a három testvér között támadni. S nemcsak a vérség, talán nem is a vérség tartotta ezt fenn oly tisztán, üdén és mélyen, mint Klárának mindig munkás égő szeretete.
A fehérnemüt a férfiak számára nem a boltban vették akkor. Egy-két nagy várost kivéve nem is volt olyan bolt az országban, a hol venni lehetett volna. Zala vármegyében épen nem volt. Lenből, kenderből minden uri ház maga szőtte-fonta a fehérnemüt. A végvásznak ott fehéredtek a napon, az út alatt, a Zala-völgy partján. Bent a kastély udvarában pedig, a mikor ideje volt, vigan folyt a tilolás, kendertiprás, fonás, fonalfőzés s azután a fehérités, szabás, varrás. Csak a szövést végezték a házon kivül az urasági zsöllérségekben a takácsok. Télenként huszonöt háznál kattogott és berregett egész nap és fél éjszaka a szövőszék.
S Klára volt a munkavezető mindenütt. Vendégség, konyha, disznóölés, gyümölcsök, aszalások, befőzések, belső rendtartás, cselédek fogadása, tanitása; ezer gond és mind az övé. Se éjjele, se nappala, se álma, se pihenése. S teszi ezt jó kedvvel, mosolygó arczczal, angyalokhoz méltó édes kötelességérzettel.
A háztartás és család gondjai nem foglalták el egész lelkét. A magasabb és nemesebb miveltség virágai is bőven tenyésztek, élénken nyiladoztak abban a lélekben. Csaknem könyv nélkül tudta Kisfaludy Sándor bájos regéit már lánykorában. Berzsenyi, Csokonay, Takács Judit s kisebb költőink alkotásai jó ismerősei voltak. Kölcsey uj és gyönyörü nyelvét s mély nemzeti érzését nem hagyta nyomtalanul elröppenni lelke fölött. Kölcseyt különösen kedvelte. Még országgyülési beszédeit is. Öcscse, Deák Ferencz is megküldte nehány beszédét neki Pozsonyból. Férjéhez s testvéreihez méltón ő is lelkesült a kor nagy eszméin s nagy törekvésein.
S nemcsak a hazai irodalmat kisérte figyelemmel. Deák azt irta Vörösmartynak 1825-ik évi deczember 29-én, hogy Klára nénje dicséri Zalán futását s igy folytatja levelében:
– És ezen dicséret szégyenedre nem válik, mert dicsekedés nélkül mondom, hogy az ő dicsérete fontos, mivel a hazai és német litteraturának nem csekély ismerője lévén, a szép litteratura mezején termett virágoknak megitélésére alkalmas.
Ezt a haza bölcse irja róla. S nem túloz.
Ugyanő irja, hogy Zalán futásában a munka könnyüségét, helyes változásait és nagy erejét dicséri.
Mit jelent ez mai irodalmi és birálati nyelven?
Azt, hogy Klárát meglepték a könnyü és folyékony verselés, a meseszerkezet változatos és helyes beosztása s a nyelvnek csodás ereje és pompája. Hát, hiszen Vörösmarty épen ezekben multa felül óriás mértékben elődeit és kortársait. Minő döczögős, tört-mart, nehéz nyelv ő előtte a magyar hexameter nyelve? És ragyog-e a magyar nyelv akármelyik kortársánál és utódjánál oly gazdagsággal, mint nála?
Ime Klára nemesebb miveltsége!
Igy ment férjhez az 1821-ik év vége felé.
Üres maradt utána a kehidai kastély.
Antal már rég megyei tisztviselő, Ferencz már innen-onnan végzi a magasabb iskolákat is. Olyan árvának látják magukat, házukat. Nincs köztük a jókedvü gondviselés. Az udvar se olyan tiszta, az ágy se oly meleg, a szobák is oly elhagyatottak, az étel se izlik ugy, semmi sincs ugy, mint a mikor a jó Klára itthon volt. Lusta a gazdasszony, gondatlan a szakácsné, dologtalan a cseléd, csak Klára tudott köztük rendet tartani.
Mit csináljanak?
A vármegye is sok időt kiván, a gazdaság is. Külön Kehida, külön Söjtör. Ketten vannak azonban hozzá. De egymást el nem hagyhatják. A két testvér-ifju is nagyon szereti egymást.
Ejh, nincs a világ végén Puszta-Szent-László. Söjtör épen csak szomszédsága. Fölkerekedik a két Deák-testvér s megy a harmadik után, az édes jó Klára után Puszta-Szent-Lászlóra. Igy lett itt állandó vendég Antal is, Ferencz is. S ez volt oka annak, hogy a mikor távol voltak, messze jártak, ország dolgát intézték, jó testvéri levelük minden héten ott volt pontosan sógoruknál. A három testvér együtt élt, együtt érzett és gondolkozott azután is maga közt is, de a hozzájuk mindenben méltó Oszterhuber Józseffel is.
Igy értem én meg s igy fogták fel annak idejében Zalában is, miért nem tud elválni Deák Ferencz Puszta-Szent-Lászlótól. Világhire is azt hozná magával, módjában is állana, hogy nyarait tengerparton, világfürdőkben, utazásban, világvárosokban, a képző és alakitó művészet remekei közt töltse. E helyett félrevonul isten háta mögé egyszerü falusi nyaralásra, a honnan hire se jut hozzánk.
Ez volt Deák egyénisége.
És azután ott a falun, ott volt az ő édes jó testvérnénje, a jó Klára urasszony! A mi időt engedett hivatása: a mellett kellett töltenie.
Okát is megmondja Deák Ferencz abban a levélben, melyet sógorához Pozsonyból, mint uj követ irt 1833. évi május hó 31-én. Ebben igy szól:
»Habár oly szorgalmas nem vagyok is, mint Antal, de te csakugyan lustább vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még egy sort se kaptam. Pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató helyére, édes volna tőletek s rólatok hallani, együtt örülni, együtt aggódni veletek s ezáltal a száraz, hideg és komoly helyheztetésből kiemelve, körötökben álmodni magamat«.
Igy végzi levelét:
»Klárit ezerszer csókolom, ird meg egészségének mint létét, tudósits magadról, bajaidról és örömeidről, hogy mint levelem kezdetén mondám, veled aggódhasson, veled örülhessen hű barátod – Deák Ferencz«.
Egy-két sor megjegyzést szintén megérdemel e levél.
Deák nem volt érzelgős, hanem igenis mélyen érző. A mi azt jelenti egy részben, hogy szivének hurjai csak nagy, komoly és megfelelő esetekben rezdültek meg. De más részben azt jelenti, hogy érzéseivel nem állott a világ elé minden apró-cseprő alkalommal. Maga-kellető se volt, hizelgő se, szinlelő se. Szava tehát komoly és igaz.
S ime, már 1833. évi május 31-én forró vágya Puszta-Szent-Lászlón lenni sógora és Klára nénje társaságában. Pedig fiatal ember, nincs még harmincz éves, egy hónapja alig mult, hogy Pozsonyba ment, ott követ; figyelem, előzékenység és bizalom kiséri, az ország minden disze és ragyogása ott van körülötte s ő ezt mind a »viszálykodás untató helyének« látja, érzi és mondja s vágyai odavonzzák sógorához és Klára urasszonyhoz.
Az egész hosszu életen át megőrzi ez érzését Deák Ferencz. Ez érzés nem hanyatlik soha. Az aggnál is oly üde, mint a fiatalnál. A mig csak Klárát és férjét el nem temeti a sir. S ebből nem csinál titkot a haza bölcse.
Mintha ez érzést a vele járó ezer gyöngédséggel ugy örökölte volna Antal bátyjától. Antal bátyja is ugy érzett és ugy cselekedett, mint ő.
Alig ér 1825. év őszén mint követ Pozsonyba, már november 1-én téli kalapot küld Klárának, pedig a küldözgetés akkor a vasuti és postai szállitás teljes hiányában nem is épen kényelmes dolog.
A kalap fekete bársonyból van s a legujabb bécsi divat szerint készült. Zala vármegye urnői közt bizony kevésnek volt legujabb bécsi divatu kalapja. Legfölebb Győrből vagy Sopronból szerezték be divatáruikat. De véletlenül Pozsonyban van Gottlieb Mayer nagy-kanizsai zsidó. Ez vállalkozik arra, hogy elviszi a kalapot, tovább szállitja Zala Egerszegre, ott leteszi a Kaiser zsidónál, onnan Klára urasszony, ha majd levelet kap, vitesse haza.
Vesz Klára hugának 1826. évi május 1-én tavaszi és nyári kalapot is. Pozsonyban 35 masamód van. Antal ur ezeket Marchand d’Modenak irja francziául. De akárhogy irja: nagy, komoly alispán és követ létére végigjárja mind a harminczöt masamódot, mert az ő Klára hugának szépet és jót kell küldeni.
Megszerzi s országos gondjai közt is magával hordja a kalap-mértéket. Azt irja Pozsonyból 1830. évi október 11-iki levelében:
»Klárit csókolom s azt izenem neki, hogy általad adassa tudtomra, kell-e neki téli kalap és milyen forma? Hogy gusztusát el ne hibázzam, ugy emlékszem rá, hogy fejének mértékét Kehidán kezemhez adtad. De igaz vallást tenni kénytelenitettem a felől, hogy azt sehol nem találom. Eltévedett tehát az, vagy nem is volt kezemhez adva. Ha tehát tovább is ily kalapra szüksége vagyon, küld meg a mértéket egyik leveledben, teljes igyekezettel fogok lenni, hogy a legutolsó izlésü formát szerezhessem meg számára«.
Klára urasszony bizony nem volt hiu és hivalkodó. Nem is a piperének élt, hanem családjának. De mégis mily jól esett asszonylelkének, ha ruhanemüi elsőranguak voltak s ha a söjtöri és mogyoródi urnők nála ismerhették meg az utolsó bécsi divatot. S azután divat ide, divat oda: az édes jó testvér küldi szives jó kivánsággal az adományt.
Küld neki Antal bátyja viklert, akkori divatu női felöltőt. Ma már ez a ruhafaj nincs is meg. Aggódik, vajjon ez nem lesz-e Klárának hosszu? Ő a szeretőjét használta ruhapróbának, annak pedig Kláráénál magasabb termete van. De ha hosszu: el lehet vágni belőle. A kanizsai nőszabók rendbehozzák.
Klára urasszony szerette az eczetes salátát s a téli gyümölcsfélék közt a szőlőt és birsalmasajtot. Antal figyelmezteti, hogy ne takarékoskodjék egyikkel se.
Küld neki Pozsonyból mandulás kalácsot, kétszersültet, hónapos retekmagot. Francziák, németek már ilyet is találtak ki. Küld két véndely liptói sajtot. Meg küldi hozzá Ferkó öcscsének egy ingét is, melyet utolsó ottlétekor ott feledett. Ez 1827. évi április 5-én történt. Küld neki 1833-ban kora tavaszszal prominczen czukrot. Akkortájban kezdték Párisban. S nem is kisebb ember a hordárja, mint Csányi László, Antal urnak jó barátja, a későbbi miniszter és vértanu. Ott járt Bécsben, Pozsonyban, Antal ur tehát felhasználja az alkalmat, hogy valamit küldhessen.
Igy élnek együtt a testvérek egymástól nagy távolságban is. Érzésük, gondolatjuk együtt jár. Klára urasszony sokat betegeskedik. Csúza van és örökös meghülése, hurutja, láza. Antal ur végigtanulmányozza az uj meg uj orvosszereket. Beszerzi, leirja, gondosan megirja a használati utasitást is. Tanácskozik orvosokkal, különösen valami dr. Lebell nevü hires pozsonyi orvossal s értesiti, megoktatja Klára hugát.
Divatba jön a hasonszenvi és a vizes gyógymód. Belebolondul minden ember. A vizes gyógymód egyik neme abból áll, hogy az ember kiöbliti a száját naponként ötszázszor. Antal ur megkisérli önnönmagán, nem ártalmas-e? Ugy találja: jó dolog. Megirja Klárának, ajánlja az uj csodaszert. Szegény urasszony gyötri magát vele. Minden nap kikerget a szájából és torkából minden jótékony és szükséges nedvességet. Utóbb is belebetegszik, ágynak esik, majd belehal. Szegény Antal bátyja vigasztalhatatlan lesz, hogy az ő tanácsa okozta a sulyos betegséget. Szerencséjére ez alatt Klára urnő rendes házi orvosa is szájöblitő vizes orvossá lett s magára vette a felelősséget.
Hiába ment el a háztól, hiába ment férjhez Klára urasszony: magával vitte két hatalmas testvérjének szivét. Pedig Antal ur Zala vármegye disze, dicsősége, alispánja, követe, bölcse volt már és a »kis Ferkó«-nál már látszottak az oroszlánkörmök. Annak a jó asszonynak a szeretete hatalmasabb volt, mint testvéreinek tudománya és bölcsesége.